Dark Kiss 4. fejezet

4. fejezet

Torkomban dobogó szívvel feküdtem le az ágyra. Beteg hálóing volt rajtam, és persze alsónemű. Roger mellém ült egy gurulós széken Nick pedig falnál állt. Egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt, és a látásom elhomályosult.
- Nick…- mondta az orvos, mire halk lépteket hallottam, majd éreztem, ahogy megfogja a kezem, és lágyan megszorítja.
- Itt vagyok. Vegyél mély levegőt, és ne törődj semmivel! – nézett rám lágyan, mire bólintottam, és behunytam a szemem. Éreztem, hogy valami hideg kenődik el a hasamon, majd nyomást. Roger percekig nem szólalt meg, csak hümmögött. Nick tekintete a képernyőre szegeződött, de én nem fordultam oda. A tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni.
- Mi az? – kérdeztem már türelmetlenül, mire letörölte a hasamat, és lehajtotta a hálóinget. Felé fordítottam a fejem. Összevont szemöldökkel meredt maga, elé, és levette a gumikesztyűjét. – Látott valamit?
- Lehet, hogy túl személyes kérdések lesznek, de muszáj felelnie rá, mert biztos akarok lenni a dolgomban. – bólintottam – Ivott a farkasból? – mély levegőt vettem
- Igen, és telihold is volt. Hacsak a naptár nem téved. – halványan elmosolyodott. Felültem, de nem engedtem el Nick kezét. Most ő az én támaszom. – Mit látott? – kérdeztem újra
- Igazából…semmit. Ami…talán annyira nem meglepő, mert csak pár hete történt az eset, és a félvér babák máshogy fejlődnek, mint a vámpírok. Több kutatást is végeztem már ezzel kapcsolatban, és az hogy nem láttam semmit nem meglepő, mégis…
- Lehetséges, hogy nem vagyok terhes? – vontam föl a szemöldököm, mire megrázta a fejét
- Kilencvenkilenc százalék, hogy az vagy. – akkor még mindig van egy százalék esélyem. Hurrá!
- Mikor derül ki ez pontosan?
- Várjunk még pár napot, ha akkor sem látunk semmit…- sóhajtottam. El sem hiszem. Lehet, hogy mégis van rá valami esélyem, hogy rendbe jönnek a dolgok! Vagy mégsem, a dolgok már… rég nem jöhetnek rendbe.
- És ha…mégis az vagyok…elvetethetem? – az orvos Nickre, majd rám nézett, és megköszörülte a torkát
- Nos…természetesen, de nem nagyon ajánlom. Ő nem egy szokványos baba, ha elveteted, lehet, hogy már soha többet nem lehet gyereked. - megszorítottam Nick kezét, és behunytam a szemem. Akarok egyáltalán valaha is gyereket? Igazából, soha nem foglalkoztam még ezzel a témával, és nem is nagyon vonzott…mostanáig. Nem mondom, hogy most odáig vagyok az örömtől meg vissza, de…nem tudom, hogy mi lesz ha kiderül, hogy mégis fejlődik bennem valaki. Kinyitottam a szemem, és az orvosra néztem.
- Értem…

Fél órával később már a kocsiban ültünk. Roger azt mondta, hogy pihenjek, és ne erőltessem meg magam. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a feltételt nem fogom tudni betartani.
Az ablaküvegnek nyomtam a homlokomat, és mély levegőket vettem. A kezem önkéntelenül a hasamra csúszott, de aztán elrántottam onnan, mintha megégettem volna. Nick vezetett, de a szemem sarkából engem kémlelt. Mintha félne tőle, hogy valami hülyeséget csinálok. Hálás vagyok neki, hogy ott volt velem, mert nélküle nem tudtam volna megcsinálni. Olyan volt mintha a férjem lenne, és épp az első ultrahangos képet vártuk volna a babánkról. Jó érzés, hogy törődik velem, de félek tőle, hogy ez neki mást jelent mint nekem. Persze néha összekapunk, de úgy érzem…hogy szeretem. Csak nem úgy ahogy azt ő akarja, és itt van a bibi.
Egyre idegesítőbbé vált, ahogy engem vizslat, míg végül megelégeltem.
- Mi van? Szerinted kiugrok a kocsiból, vagy mi a szösz? – kérdeztem élesen, mire megrázta a fejét
- Nem csak…elmélkedek. – sóhajtottam
- Min?
- Biztos, hogy Tyleré a gyerek? – rákaptam a tekintetem, de ő nem nézett rám.
- Mi? Mi az istenről beszélsz? – megvonta a vállát
- Igazából…nem értem, hogy miért akarod elvetetni, ha az övé. – felvontam a szemöldököm
- Szerinted? – kérdeztem gúnyosan
- Gondolom félsz, hogy majd nem tudsz miatta harcolni. – megköszörültem a torkom
- Nem csak az. Mit mondanék Danielnek, meg a többieknek? És mi lenne utána? Tyler…valószínűleg élve nem jut ki tőlünk… rengeteg okom van rá. – nyeltem egy nagyot
- És mi szól ellene? – nem válaszoltam, inkább az ablakon bámultam ki. Egy étterem mellett hajtottunk el éppen.
- Megállnál? – kérdeztem halkan, mire bekanyarodott egy kis utcába az étterem mellé. – Hozok egy kávét neked is kell? – szálltam ki, de ő megrázta a fejét. Igazából csak egy kis friss levegőre van szükségem, és magányra. Át kell gondolnom a dolgokat, és bár nem biztos, hogy terhes vagyok nagyon kicsi rá az esély, hogy nem. Zsebre tettem a kezem, és lassan besétáltam a kis kávézóba. A pultnál kértem egy kávét elvitelre, és mély levegőket vettem.
Az orvos nagyon diszkréten kezelte a dolgokat, amin meglepődtem. Azt hittem el fog ítélni, vagy ilyesmi amiatt, hogy egy farkassal voltam. Ahhoz képest semmi nem úgy sült el, ahogy gondoltam. Miközben vártam a kávémat a pultnak támaszkodtam.
Az ajtó fölötti csengő megszólalt, és hárman beléptek a kis kávézóba. Gúnyosan elmosolyodtam, és feléjük fordultam.
Vincent két farkas kísértében jelent meg.
- Már vártalak. – vigyorogtam, mire felmordult, de nem ért hozzám. A két farkas mellette csak őr volt, Vincent az aki beszélt.
- Hol van? – kérdezte élesen, mire felvontam a szemöldököm
- Ki?
- Nagyon jól tudod. Hova vittétek Tylert? - lazán a pultnak támaszkodtam
- Fogalmam sincs, hogy kiről beszélsz. Még csak nem is láttam Tylert mostanában. Kérdezz meg mást, engem pedig hagyj ki belőle! – a pincérnő letette a kávémat, mire én a pénzt a pultra raktam, és megkóstoltam a rendelésemet. Már épp elmentem volna mellette, mikor megragadta a karomat.
- Jobb ha beszélsz! – megráztam a fejem
- Emberek között vagyunk. Nem lenne szabad így viselkedned egy hölggyel. – elengedett, de a tekintete nem tetszett.
- Számomra te már rég nem vagy hölgy. – lebiggyesztettem az alsó ajkamat
- Milyen kár… - intettem búcsút, majd a kocsihoz indultam ahol Nick várt. Kiszállt a kocsiból, és neki támaszkodott – Láttad? – kérdeztem tőle
- Igen, de úgy voltam vele, hogy nem rendeznek cirkuszt emberek előtt, így nem léptem közbe.
- Helyes. – emeltem felé a papírpoharamat, mire elmosolyodott, és a fejem fölött elnézett. Vincenték kijöttek a kávézóból, és a sikátor felé sétáltak. Ekkor jutott eszembe valami. – Van nálad fegyver? – Nick bólintott, mire elmosolyodtam. – Le kell vezetnem a feszültséget valamin.
- Vagy inkább valakin nem? – vállat vontam, és a sikátor felé sétáltam.

Lassan szürcsölgetve a kávémat mentem a szag után. Nick mellettem sétált, és nem mondott semmit. Nem is kellett, tudom, hogy őrültnek tart, de hát…ez van. Vincenték mintha csak ránk vártak volna a sikátor végében álltak egymás mellett. Eldobtam a papírpoharamat, és addig közelítettem, míg csak pár lépés választott el minket egymástól.
- Most már beszélhetünk? – mosolyogva bólintottam
- Igen, de csak akkor ha te is válaszolsz az én kérdéseimre. – felvonta a szemöldökét, de biccentett. Okos kutya!
– Hol van Tyler?
- A Vadászok elkapták, szóval…nálunk rontja most a levegőt.
- Eric nem örül neki, hogy Lucas ilyesmire vetemedett.
- Nem Erichez tartoztak a halott vámpírok. Tyler a helyszínen volt, és ezért kaptuk el. – közöltem élesen
- Tudod, hogy nem mi voltunk, akkor miért nem magyarázod el ezt nekik? – megvontam a vállam
- Már próbáltam. Többet már én sem tehetek. Tylert élve már nem látjátok. – gonoszan elvigyorodott
- Ezzel azt akarod mondani, hogy képes lennél megölni?
- Most én kérdezek! Ha nem ti voltatok a robbantók, akkor ki? – megvonta a vállát
- Mindent én sem tudhatok. – fordult meg, és menni készült, de rá emeltem a pisztolyt.
- Még nem végeztünk.
- Ó, de hogy is nem. – mondta halkan, és elindult a többiekkel együtt, de utána futottam, és a falhoz löktem. Nick addig a többit tartotta a szemmel. Vincent felmordult, és vért köpött a földre. De sajnálom! – Ezt nem kellett volna! – fordult felém a szeme pedig izzott
- Miért fájt? – kérdeztem mosolyogva, mire megropogtatta a nyakát, a szeme pedig már nem az övé volt. Itt kezdődik a baj!
- Nem annyira, mint amennyire neked fog.