Sziasztok!
Szörnyen sajnálom a nagy kimaradást. Sok minden történt az utóbbi időben. Kaptam hideget-meleget, de ez egy hosszú történet, és ez a blog nem az én problémáimról szól. Nem tudom, hogy vannak-e még olvasóim... Nagyon remélem, hogy igen, de tisztában vagyok vele, hogy jó pár olvasót, és bizalmast elvesztettem most. Viszont, ha még van valaki akit érdekel a történet az most olvashat tovább, mert itt az új fejezet. Tudom, hogy jelentkeznem kellett volna, és meg kellett volna nyugtatnom titeket, és ezért a felelősséget vállalom is. Az én hülyeségem volt. Szóval bocsánat a nagy kimaradásért, nem akartam ezt...de térjünk a lényegre! Nem akarok itt nektek panaszkodni, se sajnáltatni magam, mert nem az én stílusom. Megpróbálok ezentúl rendszeresen hozni fejezeteket, és nem cserben hagyni titeket többször. Remélem azért még vagytok itt egy páran, akik olvasni fognak továbbra is! Jó olvasást a fejezethez! :)
puszi
Niky
Láttam a szemében, hogy nem hiszi el, amit mondok. Nem csodálom. Szerintem azt gondolja, hogy sokkos állapotban vagyok, és csak ezért van ez az egész, pedig nem. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Viszont most, hogy itt áll előttem, és még csak meg sem mukkan, hát…lehet rossz ötlet volt.
- Mo…mond még egyszer, mert szerintem rosszul hallottam. – két keze közé fogta az arcom, és halkabban folytatta – Hozzám jössz? Komolyan mondod, hogy…elhagyod Nicket, és velem élsz tovább? – habozás nélkül bólintottam, de azért elgondolkoztam. Mit mondok Nicknek? Hogy mondjam el neki, hogy hozzá megyek Tylerhez őt pedig ott hagyom? Pedig ő mindig mellettem volt. Segített, amikor terhes voltam, és befogadott minket. Na jó, ez elég hülyén hangzik, mert egyedül is megoldottam volna a dolgokat, de jó volt, azaz érzés, hogy van mellettem valaki. A baj ezzel csak az, hogy ez a valaki csak egy támasz volt nekem. Semmi több.
- Igen. Veled akarok lenni! Hozzád akarok tartozni! – elmosolyodott, és most a szemében is boldogság bujkált
- Még mindig nem tudom elhinni. Azt hittem soha nem hallom, majd ezt a szádból.
- Mi lesz Viviennel? – megrázta a fejét, és elengedett
- Azzal ne foglalkozz. Majd én elintézem, te inkább…Nickel törődj! – meg akart csókolni, de megállítottam
- Még nem tudja, hogy mire készülök, és nem érdemli meg, hogy így tudja meg. – sóhajtva elhúzódott
- Igazad van. – hatalmas vigyor terült el az arcán – Most már muszáj ellátni a sebeidet. Lehet, hogy csak ezt akartad elkerülni ezzel. – elmosolyodtam
- Nincs olyan szerencséd.
- Valahogy most ennek örülök.
Hagytam, hogy ellássa a sebeket, de azt nem hagytam, hogy bekösse, mert úgy is elmúlik minden rólam nyomtalanul.
Nem szólt egy szót sem, de az arcán láttam a boldogságot.
- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem halvány mosollyal, ő pedig befejezte a munkálkodást, és rám nézett
- Még kérdezed? Ezek után, még kérdezed? – kérdezte vigyorogva, majd két keze közé fogta az arcomat – Olyan boldoggá tettél mint még soha senki ezelőtt. Elmosolyodtam, és bár a gyilkolásom után ez lehetetlennek tűnt, most mégis sikerült. Egy kis lelki ismeretfurdalással együtt…annak a fiúnak a szülei most talán őt keresik. Tudják, hogy soha nem láthatják már a fiúkat, vagy még reménykednek? Nem gondolhatsz most erre! Nem teheted! Férjhez mész! Erre gondolj most!
- Helena! – hallottam meg Nick hangját, mire elhúzódtam Tylertől
- Jól vagyok, csak…be kellett kötni a sebeimet. – köszörültem meg a torkom – Kimerültem, és…túlon túl sok volt a mai…nem megyünk „haza”? – hebegtem gyorsan mindent össze-vissza. Nick bólintott, majd magához ölelt
- De, persze…jót tenne az alvás szerintem. Holnap pedig elmegyünk Emilyért…- csókolt bele a hajamba, mire én Tylerre néztem.
- Igen…jó lenne megint együtt lenni…vele. – nem tudom, hogy Tyler magára vette-e a mondatot, de elmosolyodott
- Majd később hívlak. Vigyázz rá! – mondta Nicknek, majd egy pillantást vetve rám, eltűnt a szemem elöl. Vajon beszél Viviennel? Vajon minden megváltozik? Mit mondjak Nicknek? Ilyen helyzetben egyáltalán lehet valamit mondani? Nem nagyon hiszem… Túl sok a kérdés, de hol vannak a válaszok?
- Gyere…pihenned kell! – húzott magával a kocsihoz
Az út fele a szállodáig egész csendben telt. Nem akartam nagyon beszélgetni, inkább a gondolataimba merültem.
Daniel ahogy láttam jól volt, és bár nem beszélgettünk a kijutásunk óta, belül tudtam, hogy mit érez. Nem kellenek ide szavak.
- Ne ostorozd magad a fiú miatt! – Nick hangjára egy pillanatra lehunytam a szemem
- Honnan tudsz róla?
- Daniel mondta, hogy nagyon megviselt, és annyira ismerlek már, hogy tudjam most milyen bűntudatod van.
- Fogalmad sincs róla, hogy mit érezhetek most…kioltottam egy fiú életét, hogy én tovább élhessek. Egy anyának ezt nem lehet megbocsátani. – mondtam halkan, és a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett.
- Ha akarod…- megköszörülte a torkát -…kideríthetem kik voltak a szülei…Bár nem tudom, hogy ez miben segítene, de…- rákaptam a tekintetem
- Megtennéd? – fél szemmel rám nézett, de inkább az útra koncentrált
- Érted bármit. – ez a mondat megfagyasztotta a vért az ereimben, és súlyos bűntudat telepedett rám. Mit mondhatnék neki? Nagyon sajnálom, én is mindent megtennék érted, de elhagylak, hogy hozzámenjek Tylerhez. Igen…ez nagyon frappáns lépés lenne most.
- Köszönöm. – mondtam halkan, és más fele tereltem a beszélgetést – Mi van a franciával? Tudjátok merre lehet? – Nick megrázta a fejét
- Nem. Sajnos fogalmunk sincs, hogy mi lehet a célja, de a lényeg, hogy Emily biztonságban van, és már ti is. – nem teljesen nyugtatott meg ez a mondat. Van egy olyan érzésem, hogy még találkozni fogok Monsieur Gaston Lumierrel…már csak az a kérdés, hogy mikor?
A szállodában az egész napot végig aludtam, az utána lévő zuhany pedig csak még jobban felfrissített. Hamarosan a lányommal is találkozok majd. Talán az életem ezután sínbe jön. Miután…beszéltem Nickel…az még nem lesz egy jó dolog, de meg kell tennem.
Felvettem valami kényelmes ruhát, majd kimentem a fürdőből, és megakadt a szemem az asztalon lévő finomságokon. Rengeteg étel, és persze vér. Elmosolyodtam, és leültem a fotelbe enni.
Nick lépett be az ajtón.
- Szia! – mosolygott rám, amit én viszonoztam – Látom ízlik! Nem tudtam mit ennél most, ezért mindenből rendeltem. Jól aludtál? – a ruhákat kezdte pakolni egy bőröndbe
- Igen jól, és köszönöm a…- az órára pillantottam ami délután ötöt mutatott. Jó sokat aludtam az biztos. - …korai vacsorát. – Nick elmosolyodott, és tovább pakolt. Lehet most kéne neki elmondanom. De hogy? Nyeltem egy nagyot, és megettem az étel maradékát, majd a vért is elpusztítottam. Itt az idő!
- Nick! – köszörültem meg a torkom
- Mondjad drágám. – nem állt meg csak pakolt tovább, de amikor nem mondtam többet lassan felém fordult
- Beszélnünk kéne…kettőnkről. – sóhajtva roskadt le az ágy szélére, és a tenyerébe temette az arcát. Nem mondott semmit, és én sem szólaltam meg, de különösen…megváltozott a hangulata. Már tud valamit?
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után megszólalt
- Már vártam, hogy elő gyere ezzel, de megkönnyítem a dolgod. – húzta ki magát, már mondani akartam volna valamit, de belém fojtotta a szót – Nem fogok olyan nő után futni aki nem szeret Helena, és aki soha nem fog szeretni. Eddig elhitettem magammal, hogy minden rendben van köztünk, de rá kellett jönnöm ez színtiszta hazugság. Nem akarlak se téged, se magamat kínozni…és azt se akarom, hogy kimond amit szeretnél. Így…könnyebb lesz nekem, ha nem kell hallanom. – fájdalmasan lehunyta a szemét, és mellém sétált. Lehajolt, és azt hittem meg akar csókolni, de csak az arcomra adott egy puszit. Kiszáradt a torkom, de próbáltam megszólalni.
- Nick tudnod kell, hogy én szörnyen hálás vagyok neked azért amit értünk tettél, és nem azért tettem ezt, hogy megbántsalak, mert ez lenne az utolsó dolog amit tennék veled. Én csak…sa…
- Ki ne mond! Nem kell, hogy sajnálj! Azt nem viselném el. – pár másodpercre lehunyta a szemét, és láttam rajta, mennyire vívódik saját magával. Talán próbálja meggyőzni magát, hogy jobb lesz így? Lassan kinyitotta a szemét, majd mosolyt erőltetve magára végig simított arcomon. – Mond meg Emilynek, hogy szeretem. – közölte halkan, és láttam valamit megcsillanni a szemében. Könny lett volna? Nem tudtam biztosra, mert gyorsan elfordult, majd fogta a csomagjait, és elhagyta a szobát. Az ajtó halk csukódása még sokáig visszhangzott a fejemben…
Mit tettem? Tönkre tettem az életét…De hisz Nick erős. Őt senki, és semmi nem teheti tönkre. Akkor viszont miért volt olyan elgyötört a hangja, és miért sírta el magát majdnem?
Ne gyötörd magad Helena! A nap hamarosan lemegy, és a lányod már vár rád. A repülő jegy még ott volt az asztalon. Nické is…
Tovább kell lépned! Nem szabad a rossz dolgokra gondolnod. Csak a jóra.
Sóhajtva fogtam az egyik jegyet, és a táskámba tettem, majd a maradék holmimat is összepakoltam. Tárcsáztam Tyler számát, de nem vette fel. Azt mondta, majd ő hív, szóval biztos valami dolga van. Majd hív. Miért győzködöm erről magamat? Mert reméltem, hogy vele mehetek majd haza?
Torok köszörülve fogtam meg a bőröndjeimet, és inkább elindultam a reptér felé.
A felszállás előtt még egyszer próbáltam felhívni Tylert, de természetesen nem vette fel. Kezdtem aggódni, de inkább elfojtottam magamban az érzést. Biztos csak dolga van. Semmi extra.
- Helena! – hallottam meg a nevemet, mire megfordultam. A rengeteg ember között a bátyámat pillantottam meg. Odarohantam hozzá, és szorosan megöleltem
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem mosolyogva – Jól vagy? Minden rendben? Vagy Emmaval van valami? – tényleg Emma…megígértem neki, hogy beszélek vele, de teljesen kiment a fejemből. Túl sok dolog történt. – Mond meg neki, hogy majd felhívom, és mindent megbeszélünk, de nem jutottam el odáig, hogy…
- Semmi baj, megérti. Én pedig…csak el akartam búcsúzni. Hisz megint itt hagysz minket. Bár…ezen nem csodálkozok mindig is tudtam, hogy egyszer elmész csak nem akartam magamnak bevallani. – vont vállat, mintha nem érdekelné a téma, de láttam rajta, hogy nagyon is – Nézd én csak…szeretném ha tudnád, hogy ha beszélni akarsz a bátyáddal, vagy ilyesmi…a számom nem változott, és örülnék ha gyakrabban jönnél ezután látogatóba, valamint az unokahúgomat is megszeretném ismerni. – mondta el egy levegővel a dolgot, és már attól féltem, hogy megfullad. Zavarban van…de aranyos. – Egy szó, mint száz…hiányozni fogsz, szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen. Örülnék ha még maradnál, de tudom, hogy vár Emily. De…még nem kaptuk el azt a szemetet szóval…vigyázz magatokra, és hívj ha kellek, vagy csak egyszerűen hiányzok! – mosolyodott el halványan, mire megöleltem. Talán még soha nem beszélt ennyit egyhuzamban.
- Köszönöm Danny. El sem hiszed mennyire hálás vagyok…mindenért. Te mentettél meg, és…
- Ne beszéljünk most erről! Mindjárt megy a géped, és nem akarom, hogy lekésd! – bólintottam, ő pedig szorosan megölelt – Szeretlek hugi…- suttogta, mire én elmosolyodtam
- Én is téged. – válaszoltam búcsúzóul, majd felszálltam a gépemre.
Furcsa volt egyedül utazni, de valamilyen szinten megnyugtatott. Egy kicsit átgondolhattam a dolgokat, és „kiszellőztethettem” a fejemet. Próbáltam pozitívan felfogni a dolgokat, és bár a bűntudat nem tűnt el teljesen egy kicsit talán jobb lett a dolog.
Tyler még mindig nem vette fel a telefont, de a reptéren hagyott kocsim még mindig megvolt, szóval sikerült könnyen hazajutnom. Londonhoz képest, ez egy sokkal visszafogottabb hely volt. Ami csak jót tett a lelkemnek.
Az üres ház látványa sem riasztott el, bár lehet félnem kellett volna, hisz egy őrült szabadon jár-kel, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő most egy ideig nem fog jelentkezni. Egyszer biztos, hogy felbukkan, de nem most. Tudja, hogy számítok rá, és azért nem annyira hülye, hogy kockáztasson még egyszer.
Azért be kell valljam vártam, hogy Nick otthon lesz, de amikor felvittem a holmimat az emeletre, és láttam, hogy mindene már eltűnt, nem reménykedtem tovább. Sóhajtva eltettem a ruháimat, és az ágyon hagyott cetlit kezdtem vizsgálgatni.
Drága Helena!
Megígértem neked valamit, és amit én egyszer megígérek azt be is tartom…Megtaláltam a fiú szüleit neked…
Remélem boldogok lesztek Tylerrel, és Emilyvel. Én szurkolok nektek, és ha bármi baj van, tudod a számom.
A levél végén ott volt a fiú szüleinek a címe, és neve. Tom Stuart…így hívtak a fiút…
A nem kívánatos gombóc megint megjelent a torkomban. Eltettem a papírt, és nem gondoltam arra, hogy Nick megint segített nekem. Hangokat hallottam lentről, mire elmosolyodtam.
- Mami! Itthon vagy? – hallottam meg Emily hangját, mire lerohantam a lépcsőn, és szorosan megöleltem.
- Hogy kerülsz ide kicsim? Úgy terveztem, hogy én megyek érted. – pusziltam meg, és éreztem, hogy az örömkönnyek lecsorognak az arcomon
- Igen, de a papa gyorsabb volt, és meg akartunk lepni téged. – ölelt magához szorosan
- Nagyon hiányoztál kincsem. – suttogtam
- Ne sírj mami! Most már veled leszek. –mosolygott rám, én pedig belecsókoltam a tenyerébe
- Így igaz. – az ajtóban álló Tylerre néztem, aki kifejezéstelen tekintettel nézte a párosunkat – Menj fel a szobádba kicsim, és szedelőzködj össze. Elviszlek fagyizni jó? – még van idő napfelkeltéig, és bár hajnal van egy fagyi most az egyszer belefér ilyen későn is.
- De jó! – adott puszit az arcomra, majd felrohant a lépcsőn. Felegyenesedtem, majd mosolyogva Tylerhez léptem.
- Miért nem vetted fel a telefont? Aggódtam érted. – kulcsoltam át a nyakát, de nem változott az arckifejezése. Megköszörültem a torkom, és egy kicsit eltávolodtam. – Van egy…jó hírem…Én…Nick elment, és többet nem is fog visszajönni. – még mindig nem változott az arckifejezése, inkább csak még kifejezéstelenebb lett. – Nem is örülsz? Vivien nagyon kiakadt, vagy mi? – kérdeztem halkan, mire mélyen a szemembe nézett
- Vivien terhes Helena… - majdnem összeestem, de még idejében megkapaszkodtam a lépcső korlátjában. Jól hallottam amit mondott?
- Mit mondtál? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Tyler halkan sóhajtott.
- Ma tudtam meg, hogy…Vivien terhes. – tehát nem rosszul hallottam a dolgot. Köpni-nyelni nem tudtam másodpercekig, vagy inkább percekig? Fogalmam sincs mennyi ideig. Az agyam kattogott, és végre sikerült valamit kinyögnöm.
- Ez azt jelenti amit gondolok igaz? – kérdeztem halkan, de Tyler nem válaszolt. Lassan ráemeltem a tekintetemet. Nem tudtam megállapítani, hogy mit is érezhet most, de lehet nem is akarom tudni.
- Nem hagyhatom el. Ebben a helyzetben nem. – rázta meg a fejét, én pedig próbáltam visszafojtani a rám törő sírást, elég nagy sikerrel. A bánat átcsapott dühbe. Összeszorítottam az állkapcsomat.
- És most én ezzel mit kezdjek? – kérdeztem gúnyosan, mire rám emelte a tekintetét
- Nem tudom Helena. Tényleg nem tudom…- rázta meg a fejét, de a düh már túl nagy volt bennem
- Elhagytam miattad Nicket, és te csak ezt tudod nekem mondani? Azok után, hogy azt mondtam a feleséged leszek, te semmibe veszel egy olyan miatt mint Vivien?! – kiabáltam az arcába
- A gyerekemet hordja a szíve alatt mégis mit tehetnék? – kérdezett vissza keményen
- Honnan tudod, hogy a tied a gyerek? – kérdeztem komoran, mire a szemei villámokat kezdtek szórni, de…mintha valami megingott volna a tekintetében. Azonban ez ahogy jött, úgy tűnt el.
- Miért hazudna ilyenben nekem?
- Hogy magához láncoljon Tyler. Nem veszed észre, hogy csak azért mondta ezt, mert el akartad hagyni értem? Nem lehetsz ennyire naiv! Mindenáron magához akar láncolni az mindegy, hogy a te gyerekeddel, vagy máséval, de csak ez a célja. Semmi más. – kihúzta magát
- Csak azért mondod ezt, mert vele vagyok, és nem veled. – ez a mondata fájt, és ő is észrevette, hogy ez sok volt, mert meg akart érinteni, de ellöktem a kezét
- Menj el! Nem tudok most még csak a közeledben sem lenni! – léptem egyet hátra, hogy messzebb legyek tőle. Mondani akart valamit, de aztán csak megrázta a fejét.
- Holnap reggel délután elvinném Emilyt. Este, pedig visszahozom. Találtam egy házat itt, és meg szeretném mutatni neki. – nyeltem egy nagyot, de azért bólintottam.
Szóval itt fog lakni, de mégis messzebb, és elérhetetlenebb lesz számomra mint valaha
- Mond meg Emilynek, hogy szeretem, és majd jövök érte. – már kilépett majdnem az ajtón, de még visszafordult – Téged szeretlek, és nem őt. Téged akarlak feleségül venni, és nem őt, de…terhes. Azt a gondolatot pedig nem tudnám elviselni, hogy elhagytam a gyermekemet…még érted sem. – mondta búcsúzóul, majd kiment a házból.
Percekig nem tudtam megszólalni csak álltam némán nézve a csukott ajtót. Megint csalódtam. Megint elhagytak. Megint csak egy darab hús vagyok, és semmi több.
- Mama jól vagy? Hallottam, hogy kiabálsz. - pár pillanatra behunytam a szemem. Össze kell szednem magam. Legalább ameddig a lányom itt van, és lát engem. Csendben, és magányosan fogok szenvedni, és itt a hangsúly a magányoson van…
