Dark Kiss 33. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt az új fejezet, és van egy rossz hírem - már akinek rossz persze - lassan itt a vég. Maximum négy fejezet várható még, de lehet egyel kevesebb, vagy egyel több, még nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Azonban már tudom mi lesz a vége, és hogyan fogom befejezni a történetet, szóval készüljetek a nagy lezárásra. :D De most jó olvasást a fejezethez!

33. fejezet

Vége van. Ezzel az egésznek vége. Nincs több harc. Nincs több félelem. Béke van. Mindenki megnyugodhat, és nem kell félnie attól, hogy megölik csak, mert az ami. Ez valamilyen szinten hihetetlenül jó érzés. Akkor miért nem érzem magam annyira elégedettnek, mint amilyennek lennem kéne? Megkértem Emmat, hogy menjen el Emilyért, mert szükségem van egy kis időre míg összeszedem magam.

A farkasok elmentek. Elijah, Lucas, és Eric jövőhéten megjelenik a nagy publikum előtt Cannesben, ahol tényleg a teljes Tanács elé tárják az ügyet, és aláírják a békét. Túl sok protokoll, túl sok bonyodalom amit nem is értek, de vége van. Azt mondták ott már nem lesz probléma. Ha Elijah azt mondja béke van, akkor az van, a többiek nem fognak akadékoskodni.

Itt a teraszon ülve, minden olyan távoli. A bajok, az élet, az egész világ. Egy elérhetetlen dolog, ami nem zavar meg a nyugalomban, de valami hamarosan elromlik...ha ennyire könnyen megy minden, akkor az már túl szép, hogy sokáig ilyen maradjon.

-       Zavarhatok? – hallottam meg egy mély hangot, mire felkaptam a fejem. Elijah a botjára támaszkodva nézett rám. Szeme világított a hold fényében. Mibe fogadunk, hogy az a bot a kezében, csak a külcsín miatt van?!

-       Már megtette nem igaz? – sóhajtottam, mire halványan elmosolyodott, és leült mellém. A szökőkút halkan csordogált előttünk. Romantikus, mondhatom. Csend telepedett közénk, és nagyon egyikünknek sem akaródzott megtörni azt. Majd végül mégis megszólaltam. – Miért döntött így? – maga elé meredt, mintha nem hallotta volna amit kérdeztem. Nézte a kertet, és a gondolataiba merült.

-       Ezt akarta nem? Miért érdekli az ok? – az arroganciája már-már túlon túl tenyérbemászó volt, de lássuk be...egy koronázatlan királynak jó, hogy van egója.

-       Talán igaza van. Csak kíváncsi vagyok, miért ment bele a nagy vámpírok feje abba, amire rá se hederített évezredeken keresztül. – a hangomból csöpögött a gúny, mire rám kapta a tekintetét.

-       Miből gondolja, hogy rá se hederítettem a dologra? – húzta össze a szemöldökét.

-       Ha így lett volna...már rég véget vetett volna ennek. Vagy csak most döbbent rá mennyi embert veszítettünk az évek során?

-       Tisztában vagyok a veszteségeinkkel Ms. Hudson, ne aggódjon. De bármennyire is hiszi azt, hogy én váltom meg a világot...szükség volt egy olyan okra, ami cselekvésre késztet nem csak engem, de mindenki mást is. Ez pedig most jött el.

-       Szóval egy lökésre várt, hogy lássa nem csak maga, de más is hajlik a békére? – vontam föl a szemöldököm, mire gonoszan elmosolyodott.

-       Régóta tudom, hogy a farkasok békét akarnak. Nem egyszer megkeresett egy-egy klán főnök, hogy elég volt, de a vámpírok egyik ága sem hajlott a békére, hát nem tudtam beleegyezni. Ám most Lucas, és sokan mások is rádöbbentek mire is van szükségünk, így megtettem amit kellett. – félredöntötte a fejét, és furcsa tekintettel kezdett méregetni. – De nem látszik felhőtlenül boldognak. – megköszörültem a torkom, és félrenéztem.

-       Mert még nincs vége. Nem lehet ilyen könnyen vége.

-       És ha mégis? – lassan felé fordítottam a fejem.

-       Egy időzített bombán ülök, ami robbanni fog. Nem is kell már rá sokat várni. Keresztbe tettem a franciának, és bosszút akar. Tudja hova üssön, hogy nagyon fájjon. – felálltam, és lesimítottam a blúzom.

-       Honnan olyan biztos benne, hogy akar még valamit magától? Elmenekült, miért jönne csak ezért vissza? – végignéztem ezen a talpig úriember férfin, és csak az jutott eszembe, hogy mennyire könnyű élete lehet. Nincs olyan amit ne tehetne meg, és semmi megbánást nem kell éreznie miatta. A külseje, és a hatalma is megvan hozzá, hogy az legyen aki akar. Irigylésre méltó, mégis inkább megijeszt.

-       Mert mindent elrontottam, amit ő eltervezett. Lelepleztem, és bár a fegyver terjedését nem akadályoztam meg...menekülnie kell.

-       Fél Helena? – kérdezte gonosz mosollyal, mire egy leereszkedő pillantást kapott.

-       Nem magam miatt, higgye el. – farkas szemet néztünk, és a tekintetében megvillant valami.

-       Figyelemreméltó nő maga Helena. – mosolygott, majd lassan ő is felállt. – Kíváncsivá tesz. – rám kacsintott, majd visszament a házba.

Mikor hazaértem, minden sötét volt. A házban nem égett villany. Ezek szerint Emmáék még nincsenek itthon. Leállítottam a motort, és kikászálódtam az autómból. Épp a zárral szerencsétlenkedtem, amikor megcsörrent a mobilom.

- Halló?! – sikerült bejutnom  végre a házba.

- Jól vagy? – Tyler aggodalmas hangja szíven ütött, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Igen. Miért ne lennék? – ledobtam a kulcsot az asztalra, majd a konyhában leültem, és néztem ki bambán a fejemből.

- Mert ismerlek, és mert nem tűnt úgy, mintha minden rendben lenne veled. – nem válaszoltam. – Helena! – mélyet sóhajtottam.

- Ne aggódj értem, oké. Csak nehezen tudom elhinni, hogy vége, amikor még semminek nincs vége ezzel.

- Félsz? – gúnyosan felnevettem.

- Vicces, hogy mindenki ezt kérdezi. Lehet. De ha így lenne se vallanám be.

- Tudom. – mélyet sóhajtott. – Beszélhetek Emilyvel?

- Beszélhetnél, ha itt lenne.

- Miért hol van?

- Megkértem Emmat, hogy hozza el az óvodából, de még nem értek haza. Fene se tudja merre vannak. – vontam össze a szemöldököm, és kinéztem az ablakon, hátha megjöttek már.

- Akkor hívj fel kérlek, ha hazaért.

- Mindenképp. – suttogtam, majd beharaptam az alsó ajkam. – Szeretném, ha itt lennél.

- Tudod jól, hogy egy szavadba kerül, és ott vagyok.

- Az a baj, hogy tudom. – elszorult a szívem, a tehetetetlenségtől, és félő volt eltörik a mécses. – Akkor majd hívlak. – mondtam gyorsan, majd kinyomtam. A telefonra meredtem. Csak annyit kéne tennem, hogy visszahívom, és megkérem jöjjön át, majd maradjon is örökre. Ennyi. Nem nehéz. Akkor miért nem teszem? Sóhajtva kerestem meg Emma számát.

Többször kicsöngött, de végül csak a hang posta jelzett. Furcsa. Az óvodát hívtam utána.

-       Jó estét Helena Hudson vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy a kislányomat elhozta-e egy szőke hölgy? – a farkas nőnek kedves hangja volt, még engem is megnyugtatott.

-       Igen. Már egy ideje. – ezután jött a szokásos udvarias csevely, majd letettem a telefont, és megint megpróbáltam Emmat. Semmi.

Fel-alá kezdtem járkálni a házban a telefont szorongatva. Hol a fenében vannak? Megcsörrent a vezetékes telefonom, mire én rávetettem magam.

-       Emma?

-       Nem. Daniel. – a hangja feszült volt, ahogy az enyém is. – De én is őt keresem. Nem veszi fel a telefont. Tudod merre lehet?

-       Megkértem, hogy menjen el Emilyért, de nincsenek itthon, és nekem sem reagál. – kezdtem bepánikolni. A rossz nem jöhet ilyen hamar.

-       Megyek körbenézek az óvoda környékén hátha megtalálom őket. Lehet csak a kocsiban hagyta a mobilját, és elmentek enni valamit. – ez a próbálkozás a megnyugtatásomra nem igazán jött össze, és hiába próbálja leplezni ő is ideges.

-       Oké, én itthon várok, hátha megjönnek.

-       Hívj ha van valami!

-       Te is. – azzal lerakta a telefont, én pedig lerogytam a székre amin eddig ültem.

Most a mobilom kezdett csörögni, de számot nem írt ki. Ez már eleve rossz jel. Nyeltem egy nagyot, és tudtam milyen hang fog megszólalni a másik oldalon.

-       Igen? – a hangom halk volt, de megpróbáltam valami magabiztos hangsúlyt megütni.

-       Helena. Örülök, hogy beszélhetünk. – a francia gusztustalan akcentusa átfolyt a kagylón keresztül, és majdnem belefulladtam annyira mézes-mázos volt.

-       Hol van a lányom maga szemétláda? – gonosz nevetés volt a válasz.

-       Nos...jó helyen. Magának csak meg kell keresnie. Jöjjön szépen el hozzám, és beszélgessünk, akkor talán nem lesz semmi baj.

-       Lassan felkel a nap, mégis hogy akarja ezt kivitelezni? – sziszegtem, mire mormogni kezdett.

-       Oldja meg. Hamarosan kap egy sms-t. – azzal megszakadt a vonal.

Dark Kiss 32. fejezet

32. fejezet

Napok teltek el, de számomra heteknek tűntek. Emily elkezdett óvodába járni, és hihetetlenül szerette. Tyler...úgy néz ki végleg szakított Viviennel. Visszaköltözött a lakásába, a nő pedig fogalmam sincs merre várja, hogy végre megszülhessen. Én pedig most éppen a NAGY megbeszélésre készülődök. Hát nem nagyszerű? Sőt...oltári.

Fekete nadrágot vettem fel, sötétkék blúzzal, a hajamat pedig lófarokba fogtam. Nem a legelegánsabb, de legalább tudják, hogy nem vagyok egy tróger. A retikülömbe beleraktam egy pisztolyt, és megnéztem magam a tükörben.

-       Félsz? – hallottam meg Nick hangját mögülem, mire felé fordultam.

-       Nem tudom. Inkább...izgulok. Mintha az oroszlán barlangjába készülnék épp besétálni. – fordultam vissza a tükörhöz, és megigazítottam az ingem ujját. – Hányra kell mennem Emilyért?

-       Nagyon jól tudod, hogy kettőre, és igen, oda fogsz érni. – sóhajtva néztem rá. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel, és sötét nyakkendővel. Maga az elegancia.

-       Soha nem találkoztam még a Tanáccsal. Ha elszúrok valamit kinyírnak? – felvonta a szemöldökét.

-       Nem. Lucas nem hagyná, és Eric sem. El mondod amit kell, és már ott se vagy. Nem olyan ijesztőek, mint amilyennek hiszed őket. Csupa öreg, hintőpor szagú vámpír akik többnek hiszik magukat, mint amik. Az egész formalitás.

-       Olyan formalitás, ami kihat az egész vámpír társadalomra. A fajunkat a hagyományok tartják fent, és naná, hogy minden amit ők tesznek, vagy mondanak számít. Ha azt mondják nincs béke, akkor nincs béke. Ez most fontos, a fenébe is! Nem akarom, hogy a lányom megbélyegezve éljen, és attól kelljen féljen, hogy valaki megöli, mert más mint a többi. Véget kell vetni ennek! Ha lehet minél hamarabb. – Nick elismerően fejet hajtott.

-       Ám legyen. Én melletted vagyok, de ketten még édes kevesek vagyunk.

-       Ott van Lucas, és a farkasok. Már csak a Tanácsot kell meggyőznünk. – felvettem a táskám, és a vállamra csaptam – Induljunk!

A főhadiszállás még mindig gyönyörű volt. Hatalmas tornyok, gyönyörű lőrés ablakok, ápolt kert, szökőkút.
Egy tucat autó állt a bejárat előtt. Daniel vadász szerkóban várt minket az ajtóban, mellette Emma fekete kosztümben virított. Kiszálltam Nick autójából, és ebben a pillanatban kanyarodott be öt újabb kocsi. A farkasok is megérkeztek. Lucas pedig fehér öltönyében hirtelen megjelent, és az éppen kiszálló Erichez vonult. Rövid kéz fogás, a fekete frakkos ürgével, és semmi fintor. Haladunk a korral azt hiszem. Természetesen rögtön felismertem Tyler autóját, de direkt nem néztem oda. Vincent azonban mogorvának tűnt. Nem dobhatja fel a terhes Vivien ezek szerint. Daniel árnyként követte Lucast míg az körbejárt minden farkassal lebratyizva, mintegy tizenöt vérállat a főhadiszálláson. Hát ez valami oltári! A bátyám elért Vincentig, mindketten röviden biccentettek egymás felé, de több nem történt. Jobb is. Pont az hiányzik még, hogy a nagy béke előtt egymásnak essenek.

-       Azt hiszem nekünk is köszönni kéne nem? – kérdeztem halkan Nicktől, mire vállat vont. Sóhajtva indultam el Eric felé, aki mosolyogva kezet csókolt.

-       Készen állsz?

-       Azt hiszem. – fanyarul visszamosolyogtam Ericre. Lucas kinyújtotta a kezét az ajtó felé.

-       Ne számítsatok kedves tekintetekre, de szavamat adom, hogy nem esik bántódásotok.

-       Remélem nem lesz szükség erőszakra. – a két vezért pár másodpercig farkasszemet nézett, majd egymás mellett elindultak befelé. Lucast Daniel, Ericet Vincent kísérte, nyomában a többi farkassal. Nick is befelé indult én pedig lassan utána.

-       Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni. – jött mellém Tyler, mire lassan ránéztem. A szokásos fekete öltöny kombinációját viselte, fekete inggel.

-       Azt hiszem én sem. – mondtam halkan, majd meggyorsítva a lépteimet felzárkóztam Nick mellé, aki a fülemhez hajolt.

-       Ha ennek vége...mondani akarok neked valamit. – felvontam a szemöldököm.

-       Valami jó hír?

-       De még mennyire. – kacsintott, én pedig felnéztem a kristály csillárra a fejünk fölött. Tyler már Eric mellett volt. Nem volt senki az előcsarnokban ami meglepett. Hol a fenében van mindenki? Az ebédlő felé tartott a kis csapatunk. Két hűbéres kinyitotta előttünk az ajtót, mi pedig beléptünk, és ekkor szabadult el a pokol.

Egy hosszú ébenfa asztal két oldalán foglalt helyet az Elit legfelsőbb tizenkét embere. Vegyesen nők, és férfiak, kifogástalan megjelenéssel, arcukon törhetetlen arroganciával. Rögtön kisebbnek éreztem magam a teremben, és fél szemmel rásandítottam Nickre, aki teljesen nyugodtan tűnt. Amint beléptünk az Elit pár tagja felpattant, és ordibálni kezdett. A farkasok, pedig ugrásra készen álltak.

-       Mit jelentsen ez Lucas? Hogy merészelsz farkasokat behozni a Tanács gyűlésére? – egy köpcös öregember, szemüveggel az orrán kezdett el makogni, majd gyorsan számomra érthetetlen vámpír nyelvre váltott, Lucas pedig higgadtan válaszolt.

-       Tiszteletlenség a vendégeink számára ismeretlen nyelven társalogni William. Kérlek, higgadj le, és beszéljünk.

-       Ahogy az is tiszteletlenség, hogy a megkérdezésünk nélkül béketárgyalásokat kezdeményezel. – egy mély bariton szólalt meg tőlem balra. A férfinak mogyoróbarna bőre, és rövid fekete haja volt, szürke szemekkel, amihez jól ment galamb színű három részes öltönye. Sétáló botjának végén arany oroszlán díszelget, ahogy a pecsét gyűrűjén is ez a szimbólum virított.

-       Nem számítottam rá, hogy eljössz Elijah. – hajtott fejet Lucas, mire a férfi elment mindannyiunk mellett, és az asztalfőn foglalt helyet. Kétség sem fér...ő a Tanács feje.

-       Foglaljatok helyet. – mutatott körbe, mire a William nevezetű eltátotta a száját.

-       De Elijah...nem gondolod, hogy... – unottan félbeszakította.

-       Nem gondolod, hogy én döntöm el mit hallgatok meg, és mit nem? – vonzó férfi, ha a modorát nem vesszük figyelembe. Magas, tekintélyt parancsoló...és nem akar minket kinyírni.

A kis csapatunk lassan leereszkedett az üres székekbe. Lucas a másik „asztalfőn” foglalt helyet, mellette Ericcel. Tyler velem szemben ült, Nick pedig a jobb oldalamon, míg a balomon Daniel volt. Hihetetlenül frusztráló volt, az egész szituáció, Nick mégis boldognak tűnt. Tyler is feszültnek volt, és csak néha pillantott rám, talán mégis megleszünk majd egymás mellett. Elijah rágyújtott egy szivarra, majd pöfékelni kezdett. Lassan végighordozta mindannyiunkon a tekintetét, majd rámosolygott Ericre, és Lucasra.

-       Akkor hát halljuk! Miért is gyűltünk ma itt össze ennyien? – Miért van az az érzésem, hogy ez a pasi már jóval előre tudta, hogy itt lesznek a farkasok? Lucas megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

-       Nos...az igazság az, hogy pár hete beszélgetéseket folytatunk a farkasokkal, arról, hogy talán itt lenne az ideje békét kötni, és együtt felvenni a harcot a fegyverrel. – Elijah sűrű füstöt fújt ki az éterbe.

-       Tisztában vagyok vele miben mesterkedsz Lucas, ezért vagyok itt. Egy közönséges gyűlésre nem repültem volna tíz órát, te is jól tudod.

-       Egyikünk se repült volna, ha tudjuk mi folyik itt. – Elijah hideg tekintetet vetett a férfira.

-       Mi lenne ha akkor szólalnál meg William amikor engedélyt adok rá? Vagy van valami értelmes mondanivalód is? Gondoltam. – visszafordult Lucas felé. – Ki hozta fel először a béke ajánlatát?

-       Én. Elmentem Erichez, és felvetettem egy ötletet egy olyan világról, ahol két természetfeletti csoport békében élhet, minden probléma, vagy harc nélkül egymás mellett.

-       És a farkasok erre hajlandóak? – nézett ezúttal Ericre.

-       Ha nem így lenne nem lennék itt. – mosolygott hidegen. – Reméltem a vámpírok is ugyanolyan véleményen vannak, mint mi.

-       Nem mondtam, hogy nem.

-       Ahogy azt sem, hogy igen, és a viselkedéséből ítélve nem hajlik a megegyezésre, ahogy a többiek sem. – mutatott körbe a teremben, mire Elijah felnevetett.

-       Csak felmérem a lehetőségeket. – ekkor rám nézett. – Viszont azt tényleg nem értem, hogy kerül ide egy volt Vadász, akit elvileg kitagadtunk. Milyen szerepet szántál neki a kis játékodban Lucas? Elmondja mennyire aranyosak a farkasok, és mindannyian jobban tennénk ha békét kötnénk?! Ő már elsősorban anya, mást nem is nagyon várnánk tőle azt hiszem. – tisztelettudóan fejet hajtott, mire felvontam a szemöldököm.

-       Azt azért jó lenne tisztázni, hogy magamtól jöttem, de ha annyira zavarja a jelenlétem el is mehetek. – közöltem, mire Lucas felnyögött.

-       Helena...ne veszekedj. – már épp megszólaltam volna, mire Elijah félbeszakított.

-       Nincs azzal semmi baj ha az ember vállalja a véleményét Lucas. Ha már itt van drága Helena hát beszélgessünk.- dőlt kényelmesen hátra a széken. A farkasok, és vámpírok undorodva méregették egymást az asztal körül.

-       Az ön szüleit megölték a farkasok, amikor még gyerek volt. – Daniel megmerevedett mellettem. – Majd Vadász lett a testvérével együtt, és rengeteg vérállatot ölt meg az évek során. Teljesen hétköznapi dolog a vámpír társadalomban, mint tudjuk. – elnyomta a szivart, majd összekulcsolta a kezét, és az állát rátámasztotta. – Ezek után viszont összefeküdt az itt jelenlévő Tylerrel. – nézett az említettre, majd vissza rám. – És szült egy félig farkas, félig vámpír gyereket. Nem ön az első, aki ilyet tett, és valószínűleg nem is az utolsó. Nem érdekelte, hogy kitagadják ez miatt, igazából a bátyja érzéseivel se nagyon foglalkozott, de anya lett. Amit én tiszteletben tartok ,a nők egy csodálatos tulajdonsága a gyermek kihordása, és megszülése, de nem minden esetben.

-       Szóval azt állítja csak a teljes vámpír gyerekek érnek valamit az életben? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

-       Nem. Azt állítom, hogy egy háborúban félvér gyermeket világra hozni veszélyes, és sok esetben értelmetlen. – pár másodpercig még szemezett velem, majd Nick felé fordult.

-       Ön a másik személy akit nehezen tudok megemészteni. Az Elit nagyra becsült tagja, Vadászként is tevékenykedik mégis a béke mellett van. Miért?

-       Értelmetlen, évszázadok óta tartó gyilkolászásnak tartom, aminek itt az ideje véget vetni. Mind a két félnek vannak sérelmei, és lesznek is, de elég volt. Félelemben él két nép, akiknek segíteni kéne egymást.

-       Úgy gondolja mi félelemben élünk?

-       Ezt nevelték belénk. – Elijah most Eric felé fordult.

-       Beszélgessünk, de hatszemközt, ha lehet. – a Tanács tagok megrökönyödve néztek a férfira, de az rájuk se hederített.

-       Legyen. – hajtott fejet Eric, majd intett a farkasoknak, hogy menjenek ki, akik morogva ugyan, de engedelmeskedtek.

-       Ti is menjetek. – szólalt meg Lucas, mire lassan felálltunk, és a farkasok után mentünk. Az Elit pedig felháborodva hagyta el nem csak a termet, de a házat is. Mennyivel könnyebb itt kint a levegő te jó ég! Leültem a fal melletti egyik székre, és vettem egy mély levegőt. Mitől félek ennyire?

-       Idd meg! – nyújtott felém Nick egy pohár vizet, mire hálásan rámosolyogtam.

-       Köszönöm. – gyorsan lehúztam, majd sóhajtva felnéztem rá. – Ez a pasi egy Isten a vámpírok között ugye?

-       Így is lehet mondani. A ki nem nevezett király. – lassan leguggolt mellém.

-       Tetszel neki. – mosolygott, mire megforgattam a szemem.

-       Szuper. Van ebből valami hasznunk? – megvonta a vállát.

-       Nem, de az mindegy is. Szerintem nem lehet belőle baj, ha a vámpírok fejével kezdesz. – belebokszoltam a vállába, mire elvigyorodott. Ránéztem a kétszárnyú ajtóra. Vajon miről beszélhetnek?

-       Ha nem akarod, hogy azon őrlődjek, hogy mi van odabent mi lenne ha mondanád a jó hírt?

-       Találtam neked munkát. – rákaptam a tekintetem.

-       Mi?

-       Tudom, hogy hiányzik az életedből a munka, és hogy elfoglald magad. Eddig a Vadászatnak éltél, majd Emilynek, de most, hogy elkezd közösségbe járni, több időd lesz. – összevontam a szemöldököm.

-       Nick, semmilyen tapasztalatom nincs a normális munka terén, mégis...

-       Egy ismerősömnek National Galleryben dolgozik itt Londonban, és van egy üres kurátor helyük. Vámpír a pasas...nem lenne baj, ha csak este tudnál dolgozni, és senkinek nem tűnne fel. – eltátottam a szám. Hogy micsoda?

-       Viccelsz? Én nem értek a kurátorkodáshoz, és...

-       De a művészethez értesz. Csak ellenőrizned kell a festmények, szobrok meg minden egyéb hitelességét, vezetni a restaurációkat, döntéseket hozni, és ennyi. Még festened sem kell, csak besegítesz. Ne mond, hogy nem ez az ideális munka számodra.

-       Nem mondom. Csak...nem tudom mit mondjak. – mosolyogtam, és közben a poharat birizgáltam a kezemben. – Miért segítesz? – félredöntötte a fejét.

-       Tudod, hogy miért, és nem várok semmi viszonzást. – kerestem a szavakat, de nem igazán találtam. Egy múzeumban dolgozhatok!

-       Oké. Öm...rendben. Próbáljuk meg. – vigyorogtam, mint egy bolond, amit ő viszonzott.

-       Megadom a telefonszámát, és majd hívd fel, ahogy tudod. – szorosan magamhoz öleltem.

-       Köszönöm. Tényleg, nagyon köszönöm. – Nick lassan kibontakozott az ölelésből, majd elvette a poharat tőlem, és felállt.

-       Igazán nincs mit. – furcsának éreztem a helyzetet, és mégis helyénvalónak. Lassan elsétált, majd Tyler jelent meg a helyén.

-       Szerelmes beléd. – felnéztem rá. Zsebre dugta mindkét kezét, és a kis asztalnak támaszkodott mellettem.

-       Nem hiszem.

-       Akkor vak vagy. – vont vállat, majd sóhajtott. – Elég seggfej Tanács tagjaitok vannak mit ne mondjak. – bökött az ajtóra a fejével. – Egyébként gratulálok a munkához.

-       Meg sem lepődök, hogy hallgatóztál. – vettem egy mély levegőt, majd felálltam, hogy elsétáljak, de megfogta a karom.

-       Nem kéne megbeszélnünk a dolgokat? – kérdezte halkan, és láttam a tekintetében a megbánást.

-       Tudod jól, hogy már nem nincs mit.

-       Helena én nem tudlak elfelejteni. – suttogta, és végigsimított a karomon. – Szeretlek, és tudom nagyon megbántottalak, valamint, hogy nem érdemellek meg, de engedd, hogy jóvátegyem. – a szívem azt diktálta csókoljam meg, és ne engedjem el soha, de az agyam tudta, hogy ez nem mehet így tovább.

-       Megmondtam Tyler, én is szeretlek, de elég volt. Tönkretesszük egymást, és én nem akarom ezt. – közelebb húzott magához, így éreztem a teste melegét.

-       Nem foglak elengedni. Bárhogy is kérsz rá. – suttogta, és már csaknem megcsókolt, mikor kinyílt az ajtó mellettünk, és Elijah vigyorával találtuk szembe magunkat.