2015. május 26., kedd

Dark Kiss 34. fejezet


34. fejezet

A nappaliban ültem magam elé meredve, és próbáltam összeszedni magam. Nagyon kevés sikerrel. Tyler, és Daniel úgy járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A bátyám telefonja a füléhez nőtt, és az egész Vadász, -vagy inkább már volt Vadász? – csapatot riasztotta. Jimmel pedig lenyomoztatta a koordinátákat, amiket kaptam sms-ben. Egy egyszerű kis ház volt a város szélén. Mármint az egyik...két címet is kaptam, és egy képet. Az egyik helyen Emma volt, a másikon Emily. Érte egyedül kell mennem. A lányom bekötött szemmel, szájjal, és összebilincselt kezekkel feküdt egy mocskos kövön...ha nem egyedül megyek egy szempillantás alatt megöli az a szemétláda. Nem fogom még egyszer kockára tenni az életét. Így is elég nagyot hibáztam, és nem vigyáztam rá eléggé. Amint Danielék elindulnak én is. Három óra múlva napfelkelte. Még azelőtt el kell jutnom oda.
-       Helena...- hirtelen Tyler arca jelent meg a látóteremben. Utoljára akkor voltam ilyen állapotban mikor Daniellel kiszabadultunk ennek az őrültnek a karmaiból. – Visszahozzuk őt. Bármi áron, de megteszem. Nem lesz semmi baja. – hinni akartam neki, de nem ment. Ezt egyedül kell végigcsinálnom. Nem válaszoltam. Gyengéden belecsókolt a hajamba, és próbálta azt tettetni, hogy teljesen nyugodt. Hirtelen Nick jelent meg a házban Elijahval együtt. Tyler felállt, de Daniel rájuk se hederített.
-       Jöttem, ahogy tudtam. Hogy vagy? – térdelt le elém Nick, és elgondolkodtam azon amit Tyler mondott. Tényleg szerelmes belém? Bólintottam, és felnéztem a barna bőrű barátunkra. Nem volt most olyan arrogáns a tekintete, mint eddig, sőt...inkább volt dühös.
-       Mit keres itt? – kérdeztem halkan, mire félredöntött fejjel kezdett méregetni.
-       Ha tudok segítek. – tárta szét a karját, én pedig vettem egy mély levegőt.
-       Utálom, amikor igazam van, és bejön a rossz előérzetem. – az emberek közöttünk kapkodták a tekintetüket. Halvány mosoly játszott az ajkán, de nem a boldog fajtából. Daniel végre letette a telefont, ezzel a szemezésünknek is vége lett.
-       Egy tucat Vadász tart oda. Ideje indulnunk. – Nick felállt, és mindenki kifelé indult, de mikor észrevették, hogy nem követem őket megtorpantak. Daniel összevonta a szemöldökét. – Hugi? - visszasétált hozzám, és két kezébe fogta a jéghideg csuklómat. – Ne most add fel! Minden rendben lesz. Erős lány, ahogy te is.
-       Nem tudom végigcsinálni. Hozzátok haza. Csak feltartanálak titeket. – lesütöttem a szemem. – Kérlek. – Daniel sóhajtva felállt.
-       Bármi van hívlak. – bólintottam, de ameddig nem ment ki mindenki a házból nem emeltem fel a fejem.
Hallottam Nick hangját kintről, majd a motorok felbőgtek, és csönd lett. Felrohantam az emeltre feltankoltam magam két fegyverrel, két ezüst késsel, és rengeteg lőszerrel. Köztük az egyetlen olyan tárammal, amit a francia talált ki. A saját fegyverével fogok végezni vele. Leszaladtam a lépcsőn, ahol Tyler szobrozott.
-       Mit keresel te még itt? – lassan felém sétált.
-       Te se gondolod, hogy elhiszem nem akarsz a lányod után menni. Lehet másokat meg tudsz vezetni, de nem engem. Megyek veled.
-       Nem, nem jössz! Megölik, ha nem egyedül megyek oda. – mentem volna el mellette, de megragadta a karom, és keményen a szemembe nézett.
-       Ő az én lányom is, és ha tetszik, ha nem veled megyek. Bolond lennél egyedül besétálni oda. – hideg tekintettel néztem rá.
-       Meg fogom ölni. Nem érdekel mibe kerül, de megölöm. – két keze közé fogta az arcom, és lágy csókot lehelt a számra.
-       Együtt. Együtt fogunk vele végezni.

Meglepő módon, nem egy elhagyatott helyet választott Lumiere. Külvárosnak, külváros volt, de a sok szomszédságos fajtából. Egy sárga házhoz szólt a cím, ami mellett volt egy garázs, mögötte pedig egy rozoga pajta, ami nagyon nem illett a képbe. Pár száz méterrel arrébb állítottam le a kocsit, hogy ne legyen feltűnő, hogy Tyler is velem van.
-       Szállj ki, és nézz körbe a ház körül! Én bemegyek a házba, ha kint van a lányunk vidd el biztonságos helyre! Amint végzek, megyek utánatok. Van nálad fegyver ugye? – elhúzta a bőrkabátját, én pedig bólintottam – Csodás! Ugye tudod, hogy előbb a lányunkat mentsd, és csak utána engem? Valamint...csak a legvégső esetben hívj erősítést! – néztem komolyan rá, ő pedig felém fordult, és két kezébe fogta az arcom.
-       Tudom. De ezt neked is tudnod kell. Esélytelen, hogy az a pasas egyedül van bent abban a házban, ahogy az is, hogy kint nincs senki. Bármi történik, magatokra figyelj elsődlegesen. Én megoldom a magam gondját.
-       Ígérd meg! – suttogtam halkan – Ígérd meg, hogy nem hagysz cserben, és velem maradsz bármi történik.
-       Nem fog semmi baj történni Helena.
-       Ígérd. Meg. – halkan felsóhajtott
-       Megígérem. – szenvedélyesen megcsókoltam, és próbáltam küzdeni a belsőmet szétszakító érzés ellen. Tyler kiszállt, és eltűnt az éjszakában, én pedig a ház elé gurultam. Furcsa csend honolt mindenhol, viszont a rengeteg szívverés mindenfele nem esett jól a fülemnek, és kisebb pánik lett úrrá rajtam.
Kivettem az egyik fegyvert az övemből, és az ajtóhoz sétáltam. A redőnyök le volt engedve, így nem láttam be sajnos. Egy rövid hallgatózás után lassan benyitottam. A fegyverrel a kezemben ellenőriztem az ajtó háta mögét, a szivar füst, pedig megcsapta az orrom. Nem mentem fel a lépcsőn, hanem a szag irányába mentem a bal oldali helység felé. Az egész ház ízlésesen volt berendezve, a falon lógó képekről egy kedves család mosolygott rám, két pici gyerekkel együtt! Istenem, csak add, hogy még éljenek!
Beléptem a nappaliba, és elöntötte a fejemet a vörös köd. A Gaston egy kényelmes fotelben terpeszkedett, körülötte hat jól megtermett vámpírral, akiknek a kezében fegyverek villogtak. Jól körbevédte magát ez a seggfej az biztos, én azért felemeltem a stukit, és egyenest a fejére céloztam, mire hat pisztoly csövével néztem farkas szemet. A francia halkan felnevetett, és jó kedvűen szivarozott tovább.
-       Helena. Öröm téged újra látni.
-       Bár én is így éreznék, de hazudnék, ha így lenne. Hol a lányom? – erre csak egy önelégült mosoly volt a válasz. A pisztoly remegni kezdett a kezemben a dühtől.
-       Tedd le a fegyvert, és akkor talán megtudod. Nézz körül Helena, ha valami butaságon töröd a fejed a lányod meghal. Mi lenne ebben a hasznod? – pár pillanatig gondolkodtam, majd leraktam a pisztolyt a földre, és elrúgtam magamtól. Odajött hozzám az egyik vámpír, és jó alaposan átkutatott elvéve tőlem minden játékszert, a mobilommal együtt. Gaston mosolyogva felállt, és leporolta az egyébként makulátlan fehér öltönyét. Felvette a tárat, amiben az ő golyói voltak.
-       Tetszik a játékszerem? – zsebre rakta, majd lassú mozdulatokkal visszasétált a fotelhez, és leült. Meztelennek éreztem magam a fegyvereim nélkül.
-       Látni akarom! Engedje el, és én itt maradok magával ameddig szeretné, csak hagyja békén a lányomat. – kifújt egy nagy adag füstöt, majd hideg tekintetével méregetni kezdett.
-       Tönkretett mindent, amit szépen elrendeztem, és megterveztem. Csodás terv volt, minden hiba nélkül, és maga beleköpött a levesembe. Édes drága Helena maga sem gondolhatja, hogy ezt bosszú nélkül hagyhatom. Szenvedni fog, még hozzá nagyon. Azt akarom, hogy érezze a fájdalmat, amit én éreztem, akkor mikor az életem terve romba dőlt. – nem akartam kötözködni, hogy nem lehetett olyan hibátlan terv, ha sikerült meghiúsítani.
-       Magának elment az esze. Milliókat akar megölni, csak azért, hogy a vér ne keveredjen? A lányomnak ehhez semmi köze.
-       Higgye el Helena, a lányának több köze van ehhez, mint hinné. Ő egy félvér. Fajunk egyik szégyene, aki egy romlott kapcsolatból született. – elborzadtam a szavaitól, és az undor kiült az arcomra, mert a hideg tekintetéből gyilkos lett.
-       Komolyan képes lenne megölni egy gyereket, csak azért, hogy engem rendre intsen? A vámpírok aláírják a békét, a farkasokkal, és ennek vége lesz. Semmire nem megy már az ósdi játékaival, amin annyit dolgozott. – hidegen elmosolyodott.
-       Azt hiszi nem tudom? Megvan a tervem, hogy hogyan fogok elbánni a csőcselékkel, amint magával végzek. Ami pedig a lányát illeti...nem fogom bántani, ha jól dönt. – túl sok az őr, és még kétszer ennyi ember van a házban, valamint a ház körül, ha jól számolom. Hol lehet Tyler? Vajon teszi azt amire kértem? És Emily? Ő vajon merre van? A francia intett valakinek, mire két nagy darab fickó behozta a vergődő, hihetetlen hassal rendelkező Vivient. Külsőleg semmi baja nem volt, de rengeteget sírhatott, mert nagy fekete maszatok virítottak az arcán. Miért nem tudok örülni a nyomorának? Esdeklő szemmel meredt rám, hogy segítsek neki. Nem tudtam hova tenni a dolgot.
-       Ő miért van itt? – kérdeztem halkan, mire felállt, és közelebb sétált hozzánk.
-       Nos...maga egy erős, harcos nő, de mindenek előtt anya, akinek gyakran ellágyul a szíve. Ha választania kéne, mit választana? Meghaljon a maga kislánya, vagy egy meg nem született gyermek haljon meg, aki valljuk be már most sok borsot tört az orra alá? – Vivien el akart húzódni a francia kezétől ami megérintette a gömbölyödő hasát, de a két debella fogságában ez lehetetlen volt. Nem is olyan arrogáns most az arca szegény lánynak.
-       Azt akarja, hogy válasszak kinek a vére tapadjon a kezemhez? – hideg mosollyal fordult felém. Ez a szemét már megöletett velem egy szerencsétlen fiút, és most megint megtenné?
-       Pontosan. Melyikkel tudna jobban együtt élni? – természetesen az első gondolatom a lányom élete, de hogy ölhetnék meg egy ártatlan kisbabát? – Ne tagadja, hogy soha nem gondolt még rá, amíg azt hitte Tyleré gyerek, hogy mennyire jó lenne, ha csak véletlenül elvetélne a kismama?! – Vivien tekintete rám szegeződött, nekem pedig kiszáradt a szám, és nem tudtam mit felelni. Gaston felnevetett. – Valahogy gondoltam.
-       Látni akarom a lányomat.
-       Én pedig egy választ akarok hallani! Ketyeg az óra Helena. Ha lejár, nem csak ez a kisbaba fog itt meghalni, hanem a lánya is. – végigfuttattam a szemem a szobán, és csak kattogott az agyam. Kétség sem fér, hogy a lányom élete a legfontosabb, de mi van ha ez az egész csak egy rohadt csapda?
-       Honnan tudjam, hogy nem ver át, ha nem láthatom a lányom? – farkas szemet néztünk, majd bólintott. Ajtó csukódásokat hallottam, majd megéreztem a lányom illatát.
-       Mami! – kiáltotta, de nem tudott hozzám szaladni, mert szorosan fogta egy őr, ahogy engem is hirtelen két nagydarab vett körbe. Nem volt semmi baja, csak koszos volt a ruhája, és az arca.
-       Jól vagy kincsem? – nagyon kellett küzdenem, hogy ne bőgjem el magam, ahogy láttam ő mennyire sír.
-       I....igen. – szipogta, majd a két összekötött kezecskéjével megtörölte az orrát. Iszonyatos düh lett rajtam úrrá rajtam. Hol a francban van Tyler az istenit?
-       Kiviszlek innen, jó? A mami hazavisz, ne félj!
-       Akkor ez egy döntésnek tekinthető? – lassan a francia felé fordultam, majd egy nagy sóhajjal lehunytam a szemem.

-       Nincs más választásom. – suttogtam, Vivien pedig hangosan felsikított, belenéztem a lányom szemébe, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy feltudnám áldozni őt bárki másért cserébe, ha életem végéig kell is együtt élnem a bűntudattal, akkor se vagyok képes megöletni a lányom. Ettől rossz ember lennék?