Dark Kiss 6. fejezet

Sziasztok!

Itt az új feji. Először is jó olvasást hozzá! Másodszor pedig jövő hét szombatra tervezem az olvasói estet, de ez lehet csúszik egy két napot, attól függ, hogy ki mikorra tudja magát szabaddá tenni (persze ha nem lesz itt senki akkor nincs értelme, de azért reménykedek! :)Röviden most ennyi, de még jelentkezek! :D

puszi
Niky

6. fejezet

- Szzz…ez fáj! – sziszegtem, amikor Nick egy vattával a mellkasomat kezdte törölgetni fertőtlenítővel. Nem mondom, hogy nem viselt meg az iménti kis beszélgetésünk Tylerrel. Mindig is tudtam, hogy Adam egy szemétláda, de hogy elárulja a saját faját azt soha nem gondoltam volna róla. Persze, nem ő az egyetlen bűnös, valaki a kezébe adta azt a bombát, hogy lerakja. Már csak az a kérdés, hogy ki, és máris meg van oldva az ügy. Csak be kéne hozni Adamat, és kész. Megtudnám úgy dolgozni, hogy mindent elmondjon amit csak tud. Ha a közelébe engednek, mert…igazából már abban sem vagyok biztos, hogy magamat rendbe tudom hozni…
Megint felszisszentem.
- Bocs. – mondta halkan, és tovább dolgozott a seben. Más esetben furcsán érezném magam, hogy egy melltartóban ülök előtte, de most csak arra koncentrál, hogy rendbe hozzon, és nem máson jár az esze. Legalábbis nagyon remélem. Egyre jobban égetett, ahogy a sebemet piszkálta, szóval eltoltam a kezét, és fel akartam állni.
- Majd begyógyul. Most van más dolgom is. – mentem volna el, de visszanyomott a hordágyra, ami a gyengélkedőben volt. Egy kisebb orvosi rendelő van berendezve itt, és minden ami csak kellhet megtalálható.
- A vérfarkasok okozta sebek nem gyógyulnak olyan gyorsan te is tudod, és még nem is ittál. Szóval itt maradsz, és hagyod, hogy megcsináljam amit kell. – sóhajtottam, és elfordítottam a fejem. Most már nem sziszegtem csak pofákat vágtam. Muszáj lenne lassítanom a tempón. Így tényleg tönkre teszem magam, és…mást is.
- Szerinted jól van? – kérdeztem halkan
- Ki?
- A baba…- nem éreztem az égető érzést, ezért felé fordítottam a fejem. A szemében bizonytalanság volt. Megköszörülte a torkát, és fogott, egy kis gézt, hogy befedje a sebeimet.
- Az igazat megvallva…nem tudom, de…szerintem igen. Nincs semmi baja. – bólintottam, és lenéztem a hasamra. Még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és mégis úgy érzem, mintha már hatalmas pocakom lenne. Nem érezhetek így. Nem kötődhetek ennyire hozzá. Mégis…
- Zavar, hogy ennyire a rabja vagyok, vagy leszek. – Nick félredöntötte a fejét, és leragasztotta a gézt
- Ez az anyaság Helena. Hozzá kell szoknod. Legalább lesz okod rá, hogy ne csinálj hülyeségeket. – mosolyogott rám, amit halványan viszonoztam.
- Hülyeség az, hogy félek tőle? – kérdeztem, mire sóhajtva a térdemre tette a kezeit.
- Nem, de…szerintem nem tőle félsz. Hanem a következményektől, amik már ott lógnak a fejed felett. – mély levegőt vettem
- Az elkötelezettségtől félek, és attól, hogy milyen rossz anya leszek. Melyik gyerek akarna egy olyan anyát aki…
- Aki gyönyörű, harcias, többet gondol magára mint másokra, és nagyon makacs? – megvonta a vállát – Nem tudom, én szeretnék. – megráztam a fejem
- Csak te látsz ilyennek, vagyis…csak szeretnéd, hogy ilyen legyek, ezért mondod ezt. Igazából ez nem én vagyok. – hajtottam le a fejem – Nem akarok olyan jövőt a gyerekemnek, ami nem jó neki. Tylernél…jobb helye lenne. – felemelte a fejemet, és mélyen a szemembe nézett
- Egy gyereknek nincs jobb hely az anyjánál. Lehet, hogy Tylernél más sorsa lenne, de…ott nem kaphatná meg ami a legjobban kell neki. Az édesanyját. Aki te vagy. Lehetsz gyilkos, vagy akárki…a gyermeked úgy fog szeretni ahogy vagy, és ez a lényeg. Ez lebegjen a szemed előtt, és semmi más. – kigördült egy könnycsepp, mire behunytam a szemem. Lehet, hogy igaza van, de mi van ha mégsem? Mi van ha…nem tudom megadni neki amire szüksége van. Nem akarok csalódást okozni neki is.
Nick magához ölelt, én pedig az államat a vállán nyugtattam.
- Nem tudom mi lenne velem, ha te nem lennél velem…- suttogtam, mire megpuszilta a nyakamat.
- Na látod ezt én sem tudom. – elmosolyodtam, és még szorosabban megöleltem. Szerintem már rég nem élnék…

Nick lefektetett az ágyamba, és gondosan betakart, miután minden sebemet ellátta. Jó érzés volt végre a puha helyemen lenni, és vártam, hogy végre aludhassak egy jót. Nem akarok álmokat, csak…alvást…
Egy hangra ébredtem…valaki kinyitotta az ajtómat, és bejött a szobámba. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tegyek valamit, így csak tovább feküdtem, és csak a fejemet fordítottam a zaj felé. Mellettem besüppedt az ágy, mire lassan kinyitottam a szemem. Az illata már előre elárulta a látogatómat. Mély levegőt vettem, hogy még jobban magamba tudjam szívni.
- Tyler…- leheltem halkan, mire elmosolyodott
- Én vagyok. – felemelte a kezét, és lassan végigsimított az arcomon. Nem ellenkeztem hisz ez…csak egy álom. Más különben nem lehetne velem, és nem érhetne hozzám. Ez csak az én fantáziálásom, ami már soha nem fog valóra válni, de nézzük a jó oldalát. Most velem van, és legalább boldog vagyok. Mi kell még?
A keze lejjebb csúszott a nyakamra, majd a hasamra, és simogatni kezdte.
- Remélem lány lesz, és olyan gyönyörű mint te. – suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. Mélyen a szemembe nézett, majd lassan lehajolt az ajkamhoz. A csókja édes volt, és jobban hiányzott mint bármi a világon. Ajka gyengéden súrolta az enyémet. – Annyira hiányzol szerelmem…- suttogta, majd megcsókolta a nyakamat, és felállt, de én megragadtam a karját.
- Maradj…kérlek! – néztem rá könyörögve, mire halványan elmosolyodott, és még egyszer megsimogatta az arcomat.
- Nem lehet…Most már tényleg felébredtem. Ilyen álmom sem volt még. Persze régen, amikor arról álmodtam, hogy Tyler üldöz, és egyre közelebb került hozzám volt már ilyen, de ez most…szörnyen valóságos volt. Mintha tényleg itt lett volna velem, ami persze őrültség, hisz még mindig a kihallgató szobában senyved. Mély levegőt vettem, és kitámolyogtam a fürdőbe.
Felkapcsoltam a lámpát, és megnéztem a sebeimet a tükörben. Leszedtem a karmolásokról a gézt, és megnyugodva tapasztaltam, hogy már csak egy halvány csík emlékeztet Vincentre. Az összes többi sebem már sehol nem volt.
Beálltam a zuhany alá, és a csempének dőltem. Az álmomban…annyira jó volt, hogy velem van. Annyira jó volt megcsókolni, és tudni, hogy szeret. Mindent feladnék azért, hogy újra megtörténjen. Bármibe lefogadom, hogy nem lesz több ilyen álmom.
Hamar végeztem a fürdéssel, és éppen a köntösömet kötöttem meg, mikor valaki berontott a szobámba.
- Nálad nem szokás kopogni? – kérdeztem élesen Nicholast. A tekintete zaklatott volt, és alig kapott levegőt
- Baj van. Nagyon nagy…baj van. – összevontam a szemöldököm. – Tyler megszökött! – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondott
- Mi? – az nem lehet. – Hogy a francba? – háborodtam fel, mire beszélni kezdett
- Nem volt vele senki a kihallgatóban, miután Daniel elment onnan napkeltekor. Fogalmunk sincs hogy, de kiszabadult, és elment. Nem tudunk után menni, mert nappal van, és fogalmunk sincs, hogy hogyan történhetett. – Istenem! Ez nem lehet, akkor…az nem álom volt? Nem ez biztos nem igaz. Álom volt. Nem jöhetett be hozzám, mikor éppen szökésben volt. Jézusom! – Daniel látni akar. És…Lucas is. Behozták Adamat, még este. – bólintottam, de lelkiekben már nem voltam ott. Nicholas elment, mire én nem tudtam megmozdulni. Itt volt. Tényleg itt volt a szobámban, most pedig már kitudja hol jár? Mi van ha megállíthattam volna? Mi van ha nem hiszem azt, hogy egy jó álom?

Fél óra múlva sikerült elérnem a kihallgatót, ahol éppen Adamat faggatták. A szakadt láncok még mindig ott voltak a földön. Hogy csinálta?
Mikor Daniel, és Lucas észrevette, hogy az ajtó előtt vagyok, mind a ketten kijöttek. Egyikőjük sem volt boldog, sőt…tajtékzottak a dühtől. Főleg Lucas…Daniel nem nézett a szemembe. Mi van? Az én hibám, hogy megszökött? Na jó talán részben igen, de…
- Mutatok valamit. – mondta halkan Lucas, majd elindult az irodája felé mögötte Daniellel. Utánuk mentem, és próbáltam kigondolni, hogy mi a fene történhetett.
Az ajtót becsuktam magam mögött, és az asztal elé sétáltam. Daniel az ablakon nézett kifelé, de semmit nem láthatott hisz le van húzva a redőny. Lucas felém tolt egy diktafont, mire összevontam a szemöldököm.
- Nem kérdezek semmit…még, de…ezt jobb ha te magad hallod. – bólintottam, mire bekapcsolta a felvételt
- Van köztetek valami
- Milyen kérdés ez?
- Olyan amire választ várok.
- De minek, már úgy sem számít?!
- Nekem még talán igen…szóval?
- Nem. Nincs köztünk semmi, nem is volt.
- Dühös leszel, ha azt mondom, hogy megnyugodtam?
- Igen.
- Nem akarom, hogy ő legyen a gyerekem apja Helena! Én akarom felnevelni!
- Még nem tartunk ott. – a többit már jóformán nem is hallottam. Lucasra néztem, aki kifejezéstelen pillantással méregetett. Daniel pedig…még mindig nem nézett rám…