Dark Kiss 3. fejezet

3. fejezet

Álmodtam, és, hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy boldog voltam. Ilyen ritkán történik meg velem, ezért minden egyes percét élveztem. Amíg…valaki meg nem zavart.
- Helena! Helena, ébredj!
- Nem akarok. – mondtam nagyot nyögve, de nem nyitottam ki a szemem. Egyszer álmodok szépet, és erre nem megzavarnak? – Még egy órát hagyj, kérlek!
- Így is átaludtad a napot. – jött a halk válasz, mire lassan kinyitottam a szemem. Nick állt előttem.
- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Éjjel tizenegy. – összevontam a szemöldököm. Annyit aludtam volna? Fel sem tűnt.
- Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Hamarabb is felkelthettél volna nyugodtan. – ültem fel, és kiropogtattam az elgémberedett csontjaimat.
- Már voltam bent nálad egyszer, de annyira ki voltál ütve, hogy inkább nem zargattalak. Most viszont…kellenél.
- Minek?
- Tyler beszélni akar veled, de azt nem mondta, hogy miről. Jobb lenne, ha hamar túlesnél rajta szerintem. – megráztam a fejem
- Eddig nem akart velem beszélni, most hirtelen mégis? Elegem van már, hogy mindig csak játszik. – a bal kezére böktem, amiben egy zacskó vér volt – Azt nekem hoztad?
- Igen, gondoltam éhes leszel. – nyújtotta felém, mire én elvettem, és kimentem vele a fürdőbe. Beleöntöttem egy pohárba, majd visszasétáltam Nickhez.
- Tudod mit akar tőled? – megráztam a fejem
- Nem. Kéne? – kérdeztem, és ittam pár kortyot
- Valamin felzaklattad magad, szóval igen. Tudnod kéne.
- Nézd én…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert a gyomrom felkavarodott, és majdnem a földre hánytam, de végül elértem a wct. Csak vér jött belőlem, mert más nem volt a szervezetemben. Tudtam, hogy Nick utánam jött, és örültem, mert segített feltápászkodni, és megmosni az arcomat. Mély levegőket vettem, és ittam pár korty vizet.
- Mond, hogy nem az van amire gondolok?! – kérlelt halkan, mire lassan felé fordítottam a fejem
- Hazudjak? – elkáromkodta magát, majd összeszorított szájjal rám meredt – Ne szólj senkinek! Kérlek! Én…még nem tudom mi lesz velem. – haraptam be az alsóajkam, és próbáltam nem elbőgni magam. Halkan sóhajtott, majd magához ölelt.
- Mindig melletted leszek. Akármi is fog történni. – suttogta a hajamba, mire én bólintottam, és szorosan magamhoz öleltem.

Fél óra múlva már összeszedtem magam annyira, hogy felöltözzek, és elballagjak a kihallgató szobáig. Úgy érzem magam mint egy ezer éves ember, de ez külsőleg nem látszik. Nick megint vigyázott nehogy bárki is bejöjjön míg mi beszélünk Tylerrel, de nem bírtam bemenni percekig. Végül egy nagy sóhaj után besétáltam.
Még mindig ugyanúgy néz ki mint tegnap, azzal a különbséggel, hogy fáradtabbnak látszik.
Megköszörültem a torkom, és leültem vele szemben. Az asztal lapot néztem mereven, és vártam, hogy megszólaljon, de nem tette.
- Miért akartál velem beszélni? – nem ismertem rá a hangomra olyan rekedt volt, így próbáltam megköszörülni a torkom
- Ezek szerint már rájöttél, hogy igazat mondtam?! – gúnyosan elmosolyodtam, és ránéztem
- Tudod te egyáltalán, hogy mit tettél? Tisztában vagy vele, hogy ez…mit jelent? – sóhajtott
- Akkor is tisztában voltam vele amikor megtettem, és most is pontosan jól tudom, hogy mik ennek a következményei. – megráztam a fejem
- Nem tudod. Fogalmad sincs róla, hogy ez…mivel jár.
- Abban a pillanatban ez volt a legkézenfekvőbb dolog amit tehettem.
- Micsoda? Az, hogy a belegyezésem nélkül teherbe ejtesz? – keltem ki magamból, mire ő felemelte az állát
- Lehet, hogy ő hozza el a két faj békéjét. – összeszorítottam az állkapcsomat
- Leszarom, hogy mit hoz a fajnak, de abban biztos vagyok, hogy az én halálomért ő lesz a felelős.
- Azért tettem amit tettem, mert azt akartam…, hogy velem maradj. Pontosan tudom, hogy mit szólnak hozzá majd a vámpírok, de azzal is tisztában vagyok, hogy mi lesz a farkasok reakciója. – gúnyosan felnevettem
- Meg fognak ölni, ha ezt megtudjak Tyler! Felfogtad, hogy meghalok, csak, mert te a tudtom nélkül...
- Senki nem kényszeríttet, hogy igyál a véremből! – közölte élesen – Elmehettél volna magyarázat nélkül is.
- Persze, fogd nyugodtan rám! Örülj inkább, hogy megadtam neked a búcsú esélyét. Bár ne tettem volna… - felvonta a szemöldökét
- Ő egy darab belőled, és belőlem Helena…
- Jelen pillanatban csak egy lény aki megkeseríti az életemet. – Tyler tekintete megvillant
- Akkor öld meg! Gyerünk! Mi tart vissza? Hisz csak el kell menned a fajod orvosához. Miért nem mész? – nem válaszoltam, inkább lesütöttem a tekintetemet – Erről beszélek. Nem tudod megölni, mert ő a mi gyerekünk.
- Tönkre tettél Tyler. Ezzel tisztában vagy? – kérdeztem halkan
- Ha nem jöttél volna ezzel az „időt kérek” szarsággal nem történt volna ez.
- Fogalmad sincs, hogy miért tettem amit tettem. – ráztam meg a fejem, mire felmordult
- Mert nem tudsz hazugságban élni. Persze. Ezt már hallottam. Akkor kellett volna ezen gondolkozni, mikor először együtt voltunk. – gúnyosan elmosolyodtam
- Az a gond…hogy te csak azt látod, ami neked fontos. Azt nem veszed észre, amit én tettem érted.
- Mit tettél te értem? – kérdezte fog csikorgatva, mire felé fordítottam a fejem. Igazából… már nem érdekel az egész. Ennél rosszabb már úgy sem lehet nem?
- Semmit. – közöltem, és felálltam a székről – A lényeg az, hogy te jól csináltad a dolgodat. - fordítottam neki hátat, de még megszólalt
- Nem fogom engedni, hogy a gyerekemet megöld, vagy, hogy odaadd valakinek!
- Egyenlőre ő még csak az én gyerekem. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy mit teszek vele. A munka rád eső részét már megtetted. A másik fele pedig…- néztem rá a vállam fölött - …nem fogsz már innen élve kijutni.
- Csak figyelj! – felvontam a szemöldököm. Meg kéne még valamit beszélnünk.
- Tudsz valamit a fegyverről? – gúnyosan elmosolyodott
- Talán.
- Jobb ha nekem árulod el, minthogy megvárod, míg Daniel szedi ki belőled. – néztem rá ártatlanul, mire megvonta a vállát
- Hidd el, ha elmesélem neki, hogy a húga kitől vár gyereket, rögtön más fogja izgatni. – csípőre tett kézzel felé fordultam
- Mert majd biztos hinni fog neked.
- Lehet, hogy nekem nem, de a jeleknek annál inkább. – összevontam a szemöldököm – Szerinted örülni fog, hogy nagybátyus lesz? Biztos boldog lesz attól, hogy a húga összefeküdt egy farkassal. – elmosolyodtam
- Mondhatsz neki akármit. Előbb hinne egy embernek, mint neked. Csak magadat égetnéd ezzel. Ami pedig azt illeti…úgy tudják, hogy még Nickel vagyok együtt. Szóval…nyugodtan állíthatom, hogy övé a gyerek. Ha pedig megszületik…nos, ezzel ráérünk majd akkor foglalkozni. – vontam vállat, Tyler keze pedig remegni kezdett
- Most fejezd be! Világos? – felvontam a szemöldököm
- Miért ha nem mi lesz? Csúnyán nézel rám? Mert sajnos, most nem tudsz megmozdulni. – felemelte az állát
- Tudok olyat mondani, amivel kihozhatlak a sodrodból.
- Most épp boldog vagyok, szóval nem érdekel…de talán majd később. Ha még akkor is élsz. – nem vártam meg a válaszát kimentem az irodából, és füttyentettem az egyik vadásznak. – Én végeztem vele. A terep a tiétek. – karon fogtam Nicket, és a szobám felé kezdtem húzni
Bezártam az ajtót, és bementem a gardróbomba, hogy felvegyem a vadász ruhát.
- Kellene a segítséged. – mondtam Nicknek, miközben a fegyvereket töltöttem meg
- Miben? – kérdezte, mire sóhajtottam
- Kell egy orvos. Aki megbízható, és nem köp be senkinek. Nem akarok egy kontárhoz menni. – Nick felvonta a szemöldökét
- Rendben. Ismerek valakit, de előtte fel kell hívnom. Mikor akarsz menni?
- Most azonnal.
- Minek is kérdeztem…- rázta meg a fejét, és a füléhez tartotta a mobilt. – Hallo, Roger? Igen…én vagyok. Lenne egy kis munkám a számodra.

Egy óra múlva már egy kis családi háznál álltunk, és vártuk, hogy kinyissák az ajtót. Lehet jobb lett volna egyedül jönni. Nick mégis csak egy férfi.
- Elmehetsz, ha akarsz. – mondtam halkan, mire rám meredt
- Megmondtam, hogy veled vagyok bármi is legyen. Szóval…itt maradok. – mosolygott rám, majd még egyszer megnyomta a csengőt – Ne félj nem lesz semmi baj.
- Én …- nem tudtam befejezni a mondatot, mert kinyílt az ajtó. Egy öregedő vámpír állt előttem. Magasabb volt nálam. Ősz haja hátrafésülve, az orrán pedig szemüveg. Kicsit pocakos volt, de a fehér köpeny miatt nem látszott annyira.
Nickkel régi barátként üdvözölték egymást, majd a férfi felém fordult.
- Te vagy Helena igaz? – bólintottam, és kezet ráztam vele – Én Roger vagyok. Gyertek beljebb! – indult el előttünk, de nem volt sok kedvem utána menni
- Csak utánad. – nyújtotta ki a kezét Nick, mire egy mély levegő után bementem. A ház, vagy inkább orvosi rendelő csendes volt. Az egész úgy nézett ki mint egy kórház. Fehér falak, és székek, középen egy recepciós pult, ahol nem ült senki. Minden stimmelt, kivéve, hogy nem volt senki a közelben, csak a doki. Nick leült az egyik székre, én pedig megálltam mellette. Roger rám mosolygott.
- Nos…nagyjából tudom, hogy miről van szó, ezért nincs itt senki. Jobb szeretem az ilyen ügyeket zárt ajtók mögött végezni. Meg különben is…Nick csak bennem bízik. Az alkalmazottaim más tészta. – halványan elmosolyodtam, de nem sikerült ellazulnom. Lehet, hogy aranyos az öreg, de attól még nem biztos, hogy olyan mint amilyennek mutatja magát. Valamit elkezdett mondani Roger, de nem nagyon figyeltem rá. Bólintottam, bár nem tudom, hogy mire, ő pedig bement egy kis szobába. Nickhez fordultam.
- Könyörgök gyere be velem!
- Roger régi barátom. Nem fogja ki adni a dolgot senkinek, és nem is fog bántani. Különben is…szerintem jobb ha nem vagyok bent. Nem hiszem, hogy csak ultrahang lesz…- megráztam a fejem
- Akkor félre nézel. Csak…gyere be velem. Kérlek! – pár másodpercig a szemembe nézett, majd lassan felállt
- Mióta félsz az orvosoktól? – vonta föl a szemöldökét
- Mióta megtudtam, hogy egy félig farkas, félig vámpír kisbabát hordok a szívem alatt. – fogtam meg a kezét, és magam után húztam.