Dark Kiss 1. fejezet

Sziasztok!

Most nem kaptatok előzetest, mert rögtön felraktam a fejit :P:DD Most többet kellett várni, de szerintem megéri. ;) Remélem tetszeni fog az új könyv, és mindenki aki eddig olvasott az most is fog!! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

Dark Kiss

1. fejezet

- Én fogok nyerni! Erőlködhetsz akárhogy verhetetlen vagyok. – vigyorgott Nicholas Jimre, mire az csak a szemét forgatta
- Ne is álmodj róla! Hozzád képest én egy zseni vagyok.
- Hol élsz? A számítógépekben te vagy az ász, de a csajokban én.
- És megmondanád mi köze van a pókernek a csajokhoz? – kérdeztem, miközben egy újságot lapozgattam a díványon fetrengve. A pihenőben voltunk a srácokkal, és éppen a gőzt eresztettük ki. Próbálnak játszani, de inkább csak veszekednek. Leginkább Nicholas.
- A vetkőzős pókernél igenis kell a bájam, és ott mindig nyerek. Nehogy már pont Jim verjen meg! – mutatott rá, de Jim csak elmerültem tanulmányozta a lapjait.
- Hát ha ennyire akarod, hogy vetkőzzön… - mormoltam az orrom alatt, mire belekönyökölt a lábamba. Fejen vágtam az újsággal, és már majdnem verekedni kezdtünk mint az óvodások, mikor Jim lepisszegett minket.
- Így nem tudok koncentrálni!
- És én sem Helena! – nézett rám kihívóan Nicholas, én pedig visszafeküdtem a helyemre, a lábamat az ölébe raktam, mire elhúzta az orrát, de nem csinált semmit. Elmosolyodtam, és inkább tovább lapozgattam az újságomat.
Mint általában most sem volt benne semmi érdekes. Igazából, szokatlanul csendes mostanában a környék. Semmi harc, semmi mozgás, vagy öldöklés. Ez viszont nekünk abból a szempontból jó, hogy pihenhetünk, és egymást nyúzhatjuk. Bár…szerintem most jót tenne nekem egy kis vérre menő küzdelem, azok után, hogy…
- Hát pajtás…azt hiszem nyertem. – rakta le Jim az asztalra a lapjait, mire elvigyorodtam
- Royal Flush? Ezt nem hiszem el. Csaltál! – gyanúsította meg Nicholas, amin én csak még jobban szórakoztam.
- Nem tehetek róla, hogy ebben is őstehetség vagyok. – dőlt hátra a széken elégedetten
- Visszavágót! Most! – sóhajtva megráztam a fejem
- Soha nem fogtok megjavulni. – ekkor Daniel jelent meg az ajtóban, az arcán szörnyű kifejezéssel. A szobában azonnal elhalkult mindenki.
- Van egy kis problémánk. – mondta halkan, mire ledobtam az újságot, és felültem – A vihar előtti csendnek vége…használták az első bombát.
- Mi? – kérdeztük egyszerre
- A napfény bombát, úgy tűnik sikerült tökéletesíteni, és most használták. Több mint ötven vámpír veszett oda. Egy kisebb szórakozó helyen használtál, ahova mindig sokan benézünk. Az emberek azt hitték csak a műsor része a fény játék, aztán még csak meg sem lepődtek, hogy eltűnt csaknem a fél társaság. A rendőrségnek nem szóltak. Szerintem nem is fognak, mert semmire nem emlékeznek a történtekből, annyira kész volt az összes…de, nekünk ez hatalmas veszteség, és szerintem ez még csak a kezdet volt. – a csendet vágni lehetett
- És nem volt furcsa az embereknek, hogy a hamu közepén állnak, ami azelőtt nem volt ott? – kérdezte Nicholas
- Mint mondtam, nem emlékeznek semmire. Valószínűleg az elkövető tett róla, hogy ne maradjon nyoma, mert akárhány embert kérdeztem azt mondta nem volt semmi különös. Szóval a vámpírokat nem fogják keresni. Szerintem aki ezt tette minden embernek beadott valamit, azt nem tudom, hogy mit, de egy ember sem halt meg.
- Ami annyit tesz, hogy bárki is a tettes, nagyon óvatos. – szóltam közbe, mire bólintott
- Ma már nem megyünk ki, mert közel a hajnal, de… holnap este az első dolgunk lesz világos? – mindenki bólintott. Azt hittem már lezárhatjuk a harcot, de ezek szerint…tévedtem. A harc csak most kezdődik.

A napom nem sikerült valami fényesre, de legalább végig aludtam. Bár ébren lettem volna…
- Elmondod mi a baj? – kérdezte Emma, az ágyamon ülve. Én az ablakomban ültem, és a lehúzott redőnyt kémleltem. Mintha csak a kinti tájat csodálnám. Fél óra, és lemegy a nap, de valahogy…nincs hangulatom, ahhoz, hogy a fegyverrel foglalkozzak. Sóhajtva Emma felé fordultam.
- Semmi, és…minden.
- Tudom, hogy sok mindent a védelmem miatt nem mondasz el nekem, de...azt jobb ha tőlem tudod, hogy nem vagyok én olyan törékeny virágszál. Fel tudom dolgozni a problémákat, és…szeretnék neked segíteni. – elmosolyodtam, de nem sokáig
- Vannak dolgok amikkel egyedül kell megbirkóznom.
- És Nick?
- Mi van vele? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mire vállat vont
- Tudom, hogy nem vagytok együtt, hiába tettetitek, de…akkor még mindig nem értem, hogy miért?! – megráztam a fejem, és mély levegőt vettem - A legjobb barátnőm vagy, és mégsem vagy velem őszinte.
- Azzal nem hazudok, ha nem mondok el neked valamit. – fordítottam felé a fejem
- Igaz, de attól még szeretnék segíteni. - az álmom jutott eszembe, mire nyeltem egy nagyot
- Nem tudsz Emma. Senki nem tud már rajtam segíteni. Szerintem én már soha nem leszek, vagy lehetek a régi. – mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
- Rendben, de remélem tudod, hogy rám számíthatsz. Mindig itt vagyok neked, ha kellek, ugye tudod? – halványan elmosolyodtam
- Nagyon jól tudom. – odasétált hozzám, és gyengéden megölelt
- Ne csinálj őrültséget, kérlek! Szükségem van rád! – suttogta a fülembe, majd pár pillanatig a szemembe nézett, és kiment a szobából. Behunyt szemmel hátravettem a fejem, az ablaknak. Szerintem az őrültségek tárháza már rég kiürült nálam. Vagy van még valami, amit nem tettem meg, és mégis hülyeség? Szerintem nincs.

Vadász ruhában leügettem az előcsarnokba, ahol már a többiek vártak.
- Jössz? – kérdezte Daniel, mire megráztam a fejem
- Nem. Valahogy…nincs sok kedvem most ehhez, de…értesíts ha kellek! – mosolyogtam rá, mire bólintott, majd pár pillanatig megölelt. – Légy óvatos!
- Mindig. – mosolygott rám, majd a többieket kivezetve eltűnt. Zsebre tett kézzel a kocsimhoz sétáltam, és beindítottam. Gondolkozás helyet az útra koncentráltam. Tárcsáztam egy számot, majd a fülemhez tettem a telefont. Második csörgésre felvette.
- Igen?
- Ott vagy ahol gondolom? – kérdeztem, miközben bekanyarodtam egy kis utcába.
- Valószínűleg igen. Miért?
- Hallottad mi történt? – kérdeztem, mire sóhajtott
- Igen, de te hogyhogy nem nyomozol velük?
- Rossz napom van, szóval most meglátogatlak. – halk nevetést hallottam
- Mikor érsz ide? – kikanyarodtam a főútra, és felnéztem a hatalmas felhőkarcolóra. Tudnám, miért erre jöttem?! Ja persze, talán mert itt lakik Tyler. Megköszörültem a torkom, és elfordítottam a tekintetem
- Öt perc. – nyomtam le a telefont, és megszorítottam a kormányt. Felejtsd már el! Korholtam magam, miközben majdnem belementem egy parkoló autóba. Mély levegő! Csak…nyugodj meg! Bekapcsoltam a rádiót, és maxra tekertem a hangerőt.

Mikor kiszálltam Nick klubjánál kissé megnyugodtam. Mostanában…egyre többször érzem úgy, hogy nélküle már rég szétestem volna.
Lezártam a kocsit, és a klubbon keresztül az irodájába mentem. A sok sznob felnézett rám, de nem igazán foglalkoztam velük.
Benyitottam a modern kis szobába, ami egy csomó műszaki kütyüvel van tele. Nick az asztala mögött ült, és épp telefonált, de ahogy meglátott elvigyorodott.
- Még visszahívlak. – tette le, majd felállt, és felém indult – Gyors voltál.
- Nem eléggé. – ráztam meg a fejem, és már majdnem odarohantam hozzá, hogy megöleljem, de inkább csak leültem. – Hülyeséget csináltam. – Nick felült az asztal sarkára, és úgy nézett le rám
- És pedig? – sóhajtottam
- Majdnem Tyler karjaiba omoltam. – Nick megforgatta a szemeit
- Már megint arra jöttél. Csak tudnám miért kínzod magad? – fáradtan megmasszíroztam a halántékomat
- Nem tudom. Halvány lila gőzöm sincs, de… nem akartam. Csak… már megszokásból is arra visz a kocsim. – vontam vállat, mire rám mosolyogott
- Mert nem te vezeted az autód igaz?
- Ezzel nem segítesz.
- Miért mivel tudnék? Nem tudom, miért szakítottál vele, amikor azért tettük, amit tettünk, hogy megszabadulj Marktól, és együtt legyetek.
- Ezt a nevet még egyszer ki ne ejtsd a szádon! – közöltem szárazon, de ő folytatta
- Akkor sem értem az egészet. Legalább Emmanak elmondtad, ha már nekem nem?
- Emma annyit se tud mint te. Néha… úgy érzem már csak te vagy nekem. Persze Emma, Daniel, és a többiek is ott vannak, de…te vagy az akit nem féltek. – fájdalmasan felnyögött
- Tudom, hogy nem vagyok neked annyira fontos mint ők, de azért ilyen nyíltan nem kéne elmondanod. – lenézően meredtem rá
- Nem úgy értettem. Nem féltelek, mert olyan vagy mint én. Talán…ezért is értjük meg ennyire egymást. – vontam vállat, mire mélyen a szemembe a nézett. Pár másodpercig csend volt, majd mélyet sóhajtva leguggolt mellém, és megfogta a kezemet.
- Már nem vagy a régi. Ezt a vak is látja. – gúnyosan elmosolyodtam – Még mindig gyönyörű vagy, de… hiányzik a tűz ami eddig benned volt. Mi oltotta ki? – simított végig az arcomon
- Az élet, és az, hogy egy olyan álmot üldöztem ami nem válhat soha valóra.
- Ha nem is hiszel benne, akkor tényleg nem. – adott egy puszit a homlokomra, majd felegyenesedett – Mivel tudnálak feléleszteni? – felnevettem, de nem boldogan
- Lehet már semmivel.
- Ne hagyd, hogy tönkre tegyenek Helena! – nézett rám, mire lassan ráemeltem a tekintetemet
- És ha már rég tönkre tettek? – Nick összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Talán azzal jártam volna a legjobban, ha összejövök vele, és boldogan élünk. Milyen kár, hogy én mindig a nehezebb utat választom. Felálltam, és az ajtó felé indultam.
- Megyek, megpróbálok aludni valamennyit. Kösz, hogy meghallgattál.
- Hazaviszlek. Nehogy megint rossz fele vigyen a kocsid. – karold belém, majd kivezetett a szobából.

Nem beszéltünk sokat az úton, de nem is baj. Most szerintem nekem csak nyugalom kell, és semmi más. Egy éjszaka amit tényleg végig tudok aludni álmok nélkül. Azt talán sokat segítene, de nem hiszem, hogy ezt mostanában megfogom kapni. Nem érdemlek már egy kis nyugalmat sem.
- Ez meg mi? – kérdezte Nick, mikor beértünk a főhadiszállásra. A vadászok furgonja a bejáratnál állt, és minden ajtaja nyitva volt. Összevontam a szemöldököm.
- Állj meg mögötte! – mutattam a kocsi felé. Nick azt tette amit mondtam, majd mind a ketten kiszálltunk a kocsiból.
Bent a házban olyan felfordulás volt mint még talán soha. Mindenki összesúgott a másikkal, de egy vadászt sem láttam. Az összes vámpír félve szorongatta a másik kezét. Felrohantam az emeletre Nick pedig követett. Megállítottam az egyik hűbérest.
- Hol van Daniel, és a többi Vadász? – kérdeztem, mire dadogva válaszolt
- A…ki…ki…kihallgató szobában vannak Lucas úrral. – hajolt meg, majd elrohant. Összevontam a szemöldököm. Mi? Nickre néztem, mire ő vállat vont.
Nagy léptekkel a kihallgató felé vettem az irányt, és különös illat csapta meg orrom. Ez ismerős! Megpillantottam Danielt aki az üveg mögött állt. Ugyanúgy van kialakítva ez a hely mint a rendőrségen, csak itt a kihallgatott levan kötözve ezüst lánccal a székre. De ugyanúgy van egy asztal, két szék, és a nagy büdös semmi.
Bementem a terem melletti kis szobába, ahol mindenki csak úgy tolongott, és nézték a másik oldalon lévő foglyot, akinek az arcát még nem láttam a sok embertől. Lucast pillantottam meg közöttük, mire mellé sétáltam.
- Mi ez az egész? – kérdeztem a zsivajt túl kiabálva, mire az üveg felé bökött a fejével.
- Nézd meg magad! – Daniel a kis vas asztalra támaszkodott, és mélyen a farkas szemébe nézett. Majdnem kiesett a szemem, annyira meglepődtem. Ha Nick nem tart meg, szerintem összeesek. Tyler volt ott bent. A bátyámmal. Ó te jó ég!