Dark Kiss 11. fejezet

Sziasztok!

Holnap lesz az utolsó vizsgám, szóval utána már elvileg helyre állnak a dolgok, és tudok rendszeresen hozni fejit, és nem kell majd ennyit várni rá! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

11. fejezet

Nem hiszem, hogy örülne neki bárki is, ha azt ecsetelném, hogy, hogy ment a szülés. Egy az, hogy nem volt egy leányálom, kettő, pedig, hogy leírhatatlan. Mivel nem vagyok ember, és nem is egy rendes vámpír gyermeknek adtam életet ezért nem tudom, hogy az mennyire fájdalmas, de azt tudom, hogy az enyém még az én tűrőképességeimet is meghaladta. Vagy csak azért volt lehet nehezebb, mert két hónappal előbb jött a baba mint kellett volna.
Így a szülőágyon feküdve félig holtan nem hiszem, hogy tudnék miről mesélni. Nem kellett császármetszést alkalmazniuk rajtam, de nem is baj. Lehet, hogy úgy könnyebben ment volna, de még abban sem vagyok egészen biztos.
Nick amilyen gyorsan csak tudott elvitt egy klinikára ahol Roger eredetileg is dolgozik. Ez egy kórház, de az emberek elöl eldugva, hisz ide, csak vámpírok jönnek. Roger a farkasokat is szívesen látná, de a többi páciens nem biztos. Így is úgy mond el vagyok dugva a többiek elől, hisz nem lenne jó semmilyen vita másokkal. Nem mintha ahhoz lenne most erőm. Még a kezemet sem tudom megemelni nem, hogy mást, és ehhez még jön a mindent felemésztő aggodalom. Két hónap szörnyen sok idő, és nem tudom, hogy mi van a kicsivel, mert még csak nem is láttam. Mondjuk lehet, hogy még nem is telt el hozzá elég idő. Percek óta, vagy órák óta fekszek itt?
Nagy nehezen megemeltem a fejem, de csak elmosódott fehér foltokat láttam. Visszaejtettem a fejem, és ahogy a szemem lecsukódott már képtelen voltam kinyitni többé.

Szúró fájdalomra ébredtem. Valaki a bal karomat babrálta. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Már sikerült fókuszálnom, és mindent jól láttam. Egy nővér vett vért tőlem éppen. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Egy átlagos kórteremben feküdtem, ahol minden fehérben „pompázott”. Volt egy TV a falon, mellette egy kanapé, és a szoba közepén egy ágy ahol feküdtem, körülötte rengeteg csipogó géppel. Mély levegőt vettem, és megköszörültem a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Még azt sem tudom, hogy hol van a kicsi, vagy, hogy mi van vele. A pánik mázsás súlyként nehezedett rám, amit a nővér észre is vett, mert megfogta a kezemet.
- Nyugodjon meg! A baba jól van, és semmi baja. Ahhoz képest, hogy kora szülött nagyon jó egészségnek örvend. Az orvos hamarosan bejön, és mindent részletesen elmesél majd. Addig is nyugodjon meg!
- Hol van? – találtam meg végre a hangom, de igazából mintha nem is az én hangom lett volna.
- Vizsgálják, de azt mondta az orvos, hogy hamarosan behozzák. Még engem sem engedtek a közelébe! – a hang irányába fordultam. Csak most vettem észre Tylert aki eddig a falnak támaszkodni vizslatott. A nővér bólintott, majd mosolyogva kihátrált a szobából. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Tyler odarohant hozzám, és visszanyomott. – Pihenj! Sok mindenen mentél keresztül. – nem akadékoskodtam, mert nem volt erőm. Próbáltam beszélni, de annyira száraz volt a torkom, hogy nem nagyon sikerült. Felemeltem a kezem, amibe az infúzió volt bekötve.
- Adnál…odaadnád a vizet kérlek? – kérdeztem nagy nehezen, mire zokszó nélkül felém nyújtotta a poharat, én pedig a szívószál segítségével ittam pár kortyot. – Köszönöm. – leheltem, most már jobb hangon. Tyler letette a poharat egy kis asztalra, majd odahúzott az ágyhoz egy széket, és leült mellém.
- Jól vagy? – kérdezte, mire gúnyosan elmosolyodtam
- Úgy nézek ki?
- Igazából, úgy nézel ki, mint aki nem rég adott életet egy gyönyörű kisbabának.
- Akit még csak nem is láttam. Az egész szülés kiesett a fájdalom meg van, meg az, hogy egy csomó orvos kiabál, és szaladgál körülöttem, de semmi más. Néha beugrik egy kép, amikor valaki szólongat, aztán…semmi. Mi történt? Hol van a kicsi? Hol van Nick? – kérdeztem szinte már hisztérikusan, mire Tyler megfogta a kezem, és megszorította.
- Nyugodj meg! A kicsi jól van. Nem engedték, hogy a közelébe menjek, de hamarosan behozzák. A szülés jól ment, de…rengeteg vért vesztettél, és…- megköszörülte a torkát, és pár másodpercre félrenézett - …azt hittem már fel sem fogsz ébredni. – nézett fájdalmasan a szemembe – Nick pedig… eddig itt volt veled, de mondtam neki, hogy szerezzen magának egy kis vért, mert nagyon rosszul festett. Egyébként…a kislány gyönyörű. Csak pár másodpercre láttam, de…gyönyörű. – nem tudtam nem mosolyogni
- Kislány? Istenem, és nincs baja! – sírni kezdtem, mire Tyler felült az ágyra, és magához húzott.
- Ssss…minden rendben. Nagyon ügyes voltál. – suttogta a fülembe, és belecsókolt a hajamba – Sajnálom. Az én hibám lett volna az egész, ha valami történt volna a kicsivel az csak az én hibám lenne. Felzaklattalak, és megindult a szülés. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. – bár sok erőm nem volt, azért próbáltam még jobban magamhoz ölelni
- Tudom. – mondtam halkan, és mélyen beszívtam az illatát. Azonnal ellazultam a karjaiban. Percekig csak ültünk így ölelkezve. Csak a gépek csipogása zavarta meg a csendet
- Azt is tudod már, hogy mi lesz a neve? – kérdezte hirtelen, mire halványan elmosolyodtam
- Emily. – bár még egyáltalán nem is derengtem a neveken, most…valahogy biztos vagyok ebben. – De…te vagy az apa, szóval…
- Nem! Az lesz amit csak szeretnél. – mondta halkan, mire én sóhajtottam – Biztos, hogy nem kérsz valamit? Vért, vagy bármit?
- Talán egy kis vér jól esne, de nem most. Majd ha bejön a nővér szólok neki, hogy hozzon egy kis vért. – Tyler eltávolodott egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Az én vérem erősebb, és hamarabb jobban lennél tőle. – végigsimítottam az arcán, mire megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe
- Tisztában vagyok vele, de…nem kérhetek tőled ilyet. – már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor kinyílt a szoba ajtaja, és megjelent az orvos, és egy nővér egy gyönyörűséggel a karjában. Azonnal elvigyorodtam. Tyler segített felülnöm. A nővér azonnal a kezembe adta a kis rózsaszín pokrócba bugyolált babát. Ahhoz képest, hogy koraszülött ugyanolyan, mint egy átlagos baba. Kis keze csaknem elveszett az enyémben. Csak addig aludt, míg a kezembe nem került. Azonnal kipattantak a szemei, és rám nézett. Majdnem hanyatt vágtam magam az ágyon. A szemei az apja másai. Rám mosolygott, mire nekem megint megeredtek a könnyeim. – Gyönyörű. – néztem fel Tylerre, és ő is ugyanúgy, megbabonázva nézte a kicsit, de most rám nézett.
- Akárcsak te. – mondta halkan, mire én inkább Emilyre néztem. A kicsi olyan bölcsen nézett ránk mintha már vagy száz éves lenne. Az apjára mosolygott, majd megint rám nézett. A kezével felém nyúlt, mire adtam egy puszit a homlokára.
- Bocsánat, de…csak pár percre hoztuk be, hogy ne aggódjatok. Még pár vizsgálatot el kell végeznünk, hisz ő nem egy szokványos baba. – szólalt meg az orvos. Lenéztem a kezemben tartott csöppségre. A szeme már kezdett lecsukódni. Tyler végigsimított a kis arcán.
- Van valami baj vele? – kérdeztem félve, mire Roger megrázta a fejét
- Nincs, ami igazán meglepő is lehetne, de mivel félig farkas a kislány ezért nem kell aggódni. Bár két hónappal előbb született semmi rendellensége nincs. Talán egy kicsit kisebb mintha később születik, de semmi több. Jól van. Már adtunk neki vért is, szóval minden rendben van. Annak pedig külön örülök, hogy végre maga is köztünk van. Ha nem lesz semmi komplikáció, holnap már haza is mehetnek. – felsóhajtottam
- Köszönöm Roger. Mindent…nagyon köszönök. – fejet hajtott előttem
- Ez csak természetes ez a munkám, de most…mennem kell. Még benézek később. – mosolygott ránk, majd kiment a teremből. A nővér felém nyújtotta a karját.
- Amint végzünk visszahozom. Ígérem! – nézett rám, mire én nagyon nehezen elengedtem. Emily nyöszörögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Adtam még egy puszit az arcára, majd odaadtam a nővérnek. – Pihenjen, és igyon egy kis vért.
- Hozna nekem kérem? – a nővér Tylerre nézett
- Véleményem szerint jobban járna, ha a férjét használná. A vére erősebb egy emberénél, és erősebb lenne tőle maga is.
- Ő nem a férjem! – közöltem, mire megköszörülte a torkát
- Rendben, de akkor is jobb lenne. A kicsinek is szüksége lesz majd magára, és nem szabad gyengének lennie. – Tylerre néztem már a nővér mellett állt, és kinyitotta neki az ajtót. Ahogy a nő elment Emilyvel hiányérzetem támadt. Már most beleszerettem a kicsibe.
- Mondtam! – közölte, majd az ágyam mellé sétált zsebre tett kézzel
- Tudod…azt hittem, hogy szörnyű anya leszek, és nem tudom, majd, hogy mit kell tennem, de…annyira magától jön az egész.
- Ne tereld a témát! – közölte, mire elhúztam a szám
- Nekem most Emily fontosabb minthogy én rosszul vagyok-e.
- Emilynek azonban szüksége lesz rád, és ahogy a nővér is mondta az erődre is, amit én tudnék adni neked.
- Megleszek nélküle. – makacskodtam, mire megrázta a fejét
- Nem fog a nővér hozni neked vért. Szóval…itt vagyok. – tárta szét a kaját
- Jól vagyok. Egyáltalán nem vagyok szomjas. – fordítottam a fejem a másik irányba. Tyler sóhajtott, és azt hittem beletörődik, hogy nem iszok belőle. Az ágy megsüllyedt mellettem, mire odakaptam a fejem.
- Nyak, vagy csukló? Választhatsz! – megütközve néztem rá
- Nem iszok belőled!
- Igazad van a nyak jobb. – azzal már kezdte is kigombolni az ingét. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem odanézni
- Ne csináld!
- Tudod ez már nem csak rólad szól. A kicsinek kell az anyja! Szóval…gyerünk. – lehúzta az egyik válláról az inget, és én nem tudtam, hogy mit nézzek. A testét, vagy a lüktető erét. A szemfogam sajogni kezdett. Vajon mióta nem ittam már? Abban viszont igaza van, hogy muszáj innom, mert Emilynek szüksége lesz rám.
- Miért nem inkább a csuklód? – kérdeztem. Az valahogy nem annyira személyes, mint a nyak.
- Onnan már ittál belőlem. – kiguvadt szemmel néztem rá
- Nem emlékszek ilyenre. – sóhajtott
- Még jó, mert eszméletlen voltál, de mint mondtam rengeteg vért vesztettél, és szükség volt rám. - vont vállat mintha ez normális lenne. Ez a rész valahogy teljesen kiesett.
- N…nézd talán mégsem kéne ezt…majd…felgyógyulok idővel. – türelmetlenül sóhajtott, és a zsebében kezdett kotorászni.
- Reméltem, hogy nem kell majd ehhez folyamodnom. – elővett egy bicskát, és a nyakához vitte. A pánik azonnal fölülkerekedett rajtam.
- Ne! – kaptam el a kezét – Inkább…majd én. – elvigyorodott, és eltette a kést
- Jó kislány! – szaggatottan kezdtem venni a levegőt, de azért közelebb hajoltam.
- Bi…biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem halkan, mire a szeme sarkából rám meredt
- Csináld! – nem tétováztam. Beleharaptam, de lassan, hogy ne fájjon annyira. Még így is megrándult, de utána már csak az élvezett maradt. Éreztem, ahogy az ereje belém áramlik, a vére pedig annyira finom volt. Felnyögtem, de nem hagytam abba az ivást. Magához húzott, és éreztem ahogy merev lesz. Bár biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan hisz ez csak kémia, és a vámpírharapás mindig ezt hozza ki az „emberből” azért furcsa volt. Az ajtó nyitódását hallottam, és furcsa émelyítő szagot éreztem. Elszakadtam Tyler nyakától, és oda fordultam. Vivien állt ott, csodák csodájára nadrágban.
- Kifelé! Most! – közöltem, és közben megnyaltam a számat. Tyler elkezdte begombolni az igét, a harapásból pedig már jóformán semmi nem maradt.
- Neked is szia! Örülök, hogy újra látlak! – közölte gúnyosan, mire majdnem leköptem. Tyler felállt, de le nem vette a szemét rólam
- Jól vagy?
- Jól leszek, ha kipaterolod innen! – mutattam rá, mire Tyler mellé sétált
- Hogy kerülsz ide?
- Már vagy napok óta nem láttalak, és te még kérdezed? – rájuk meredtem
- Mi? Napok óra? Meddig…meddig voltam eszméletlen? – Tyler szikrákat szóró tekintettel meredt rá, majd felém fordult
- Négy napig. – majdnem elájultam.
- Négy nap? – szóval ezért mondta, hogy azt hitte már fel sem ébredek. – Jézusom! Jézusom! – bár még nem ittam annyira sokat, egyenlőre félek ez is a padlón fogja végezni. Szédülni kezdtem, mire Tyler meg akart érinteni, de ellöktem magamtól.
- Miért nem szólt az orvos, vagy valamelyik nővér? Miért nem mondtad el te? – kérdeztem halkan, de a hangomból sütött az indulat.
- Mert tudtam, hogy fel zaklatod magad csak ezzel, és ezt nem akartam. Az orvost pedig megkértem, hogy ne nagyon híreszteljék ezt előtted.
- Négy napig voltam eszméletlen, te nyugodt lennél, ha megtudnád? – kérdeztem, mire Vivien közbeszólt
- Bocs, hogy zavarok, de azt azért tudni szeretném, hogy meddig kell még Tylernek itt lennie? Vissza kéne mennünk Londonba, vagy Eric…
- Eric pontosan tudja, hogy miért vagyok itt. De ha te akarsz hát menj! – közölte Tyler
- Négy napig itt voltál velem? – kérdeztem halkan, mire ellágyult a tekintete. Itt gubbasztott négy napig?
- Igen, és közben én nem is léteztem. Bezzeg arra volt erőd, hogy őt itasd, de, hogy velem legyél, az már…
- Vivien! – szűrte a fogai között Tyler, mire rögtön befogta
- Te is nyugodtan mehetsz. Holnap hazamegyünk, és nem fog már semmi történni. Ha négy nap alatt a kómában nem történt velem semmi, akkor most sem fog. De várjunk… Azt mondtad, hogy még csak ma láttad őt először. Akkor négy napig mit csináltak vele? – kérdeztem szájtátva
- Amikor megszületett elég gyenge volt, de már két napja semmi baja. Azért még tartanom kellett tőle a távolságot, nehogy elkapjon valamit, de…mára már olyan jól van mint te.
- Igen. Prímán vagyok, szóval el is mehettek! – Vivien Tyler mellé lépett
- Menjünk! Itt már úgy sincs rád szükség. – fogta meg a kezét, amit legszívesebben levágtam volna. Ringyó!
- A véremre még szükséged lehet! – nem is figyelt Vivienre. Ebben talán igaza van, de…majdcsak megleszek nélküle.
- Megoldom. Menj haza! – felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hangtalanul agyalt.
- Egy szállodában leszek, és ha baj van hívsz! Holnap is bejövök megnézni, hogy, hogy vagytok! És inni fogsz belőlem addig amíg fel nem épülsz! Segítek majd holnap hazamenni is, ha kiengednek titeket. – megforgattam a szememet
- Jó. Ahogy akarod. De most menj! Vagy csak a nőt tüntesd el! – farkasszemet néztünk, de Vivien megint közbevágott
- Menjünk! Fáradt vagyok, és jó lenne már végre együtt lenni egy kicsit! – simított végig Tyler karján, mire elfordítottam a tekintetemet. Nem akarom ezt látni! Halk léptek közeledtek felém, mire oda fordultam. Tyler az ágyam mellett állt, és éppen lehajolt hozzám.
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd adott egy puszit a homlokomra. Vivien szikrákat szóró tekintettel meredt rá.
Nem engedtem el Tyler tekintetét, még akkor sem amikor a nő az ajtóhoz rángatta. Mielőtt kilépett az ajtón rám kacsintott, engem pedig elfogott a félelem, és a hiány. Utálom, ha megmutatják nekem, hogy mit veszítettem el. Utálom, ha emlékeztetnek arra, hogy milyen volt régen, és most pont ez történt! Az egész együttlétünket újra éltem most, de mi ebből az én hasznom? Miért pont ő az apa? Miért kell majd elviselnem ezt egész hátralévő életem során? Nem hiszem el! Nem akarom elhinni!
Valaki kopogott az ajtón.
- Szabad! – kiáltottam ki, mire Nick jelent meg. Arca kivirult, és mellém szaladt.
- Felébredtél! Jézusom itt vagy! El sem hiszem, én…Helena…- halványan elmosolyodtam, és lehúztam magam mellé az ágyra.
- Igen. Itt vagyok. Emily pedig gyönyörű. – Nick megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe.
- Igen az. Nem rég láttam, és akkor mondták, hogy felébredtél. Istenem, annyira féltem, hogy mi lesz veled, és…- nem fejezte a mondatot, de nem is kellett. Szorosan magamhoz öleltem – Annyira szeretlek Helena…. – és nekem ennyi elég volt, ahhoz, hogy eltörjön a mécses. Zokogtam, de önző módon, nem a boldogságtól, hogy él a gyermekem, vagy azért, mert valaki ennyire szeret. Azért sírtam, mert én azt akarom, hogy más szeressen így. Mástól akarom hallani ezt. Nick ölel, és közben mást képzelek ide. Még, hogy Vivien a ringyó… engem meg sem tud közelíteni. Hozzám képest ő egy szelíd kislány.