Dark Kiss 30. fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam az új fejezetet! Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését. 

Kellemes estét

30.    fejezet

Tyler nem jött el. Próbáltam hazudni magamnak, hogy nem zavar az egész, végülis...ez inkább jó nekem, mint rossz lenne, de nem igazán tudtam átverni magam. Pedig buzgón próbálkoztam, de tényleg.

A nap felkelt, én pedig lefeküdtem aludni, de órákig csak forgolódtam, és szidtam magam.

-       A francba! – mérgesen végigszántottam a hajamon, majd felvettem a telefont. Már a hívó gombon volt az ujjam, mikor hirtelen leraktam az éjjeli szekrényre. – Elég Helena! Nem lehetsz ennyire hülye! – magamra húztam a takarót, és álomba kényszerítettem magam.

Tyler akkor sem jelentkezett, mikor felébredtem. Úgy volt, hogy este elmegyünk Erichez, hogy beszéljünk az óvoda ügyről. A telefonja ki volt kapcsolva. Lehet megindult a szülés? Egyáltalán mennyi idő mire kihordja a gyereket? A fene se tudja.

A telefont majdnem összetörtem a kezemben, így inkább elkergettem ezeket a gondolatokat. Más ötlet nem lévén elvittem Emilyt „reggelizni” egy kávézóba.

Ő croissant evett, én pedig egy kávé, és palacsinta mellett olvastam az újságot.

-       Mi a jó a kávéban? – hallottam meg egyszer csak Emily hangját. A haját lófarokba kötöttem neki, így nem lógott bele a tányérjába.

-       Az emberek felébrednek tőle.

-       Tényleg? – félredöntött fejjel méregetett, mire elmosolyodtam

-       Őszintén? Én csak az íze miatt iszom, egyébként...csak álmosabb leszek tőle.

-       De még az íze is szörnyű. – felnevettem, és letettem az asztalra az újságot

-       Majd ha nagy leszel nem így fogod gondolni.

-       Dehogynem.

-       Akaratos egy gyerek vagy tudod-e? – vidoran nézett rám, miközben majszolta a péksüteményét

-       A papa is mindig ezt mondja.

-       Akkor most az egyszer igaza van. – sóhajtottam, és elmerengve babráltam a csészét

-       Miért veszekedtek folyton a papával? – lassan ráemeltem a tekintetemet

-       Tudod...a mi kapcsolatunk a papával elég...bonyolult. Még én magam sem tudom miért veszekszünk, de ettől függetlenül szeretjük egymást. – halványan elmosolyodtam, míg ő összeráncolt szemöldökkel méregetett

-       Szeretitek egymást...mint a szerelmesek?

-       Nem...a papa már mást szeret, de ettől függetlenül téged nagyon szeretünk. – csikiztem meg az oldalát, mire felnevetett. Ekkor egy fekete, hosszú hajú idegen lépett be a kávézóba. Szürke öltönyben, és fehér ingben virított. Körbekémlelt, majd a tekintete megállapodott rajtam. Egy pillanatra megmerevedtem, de aztán rádöbbentem, soha nem bántana...nyilvánosan.

Lassan az asztalunkhoz sétált, majd megállt.

-       Hello Helena. – mosolygott, és próbáltam valami fenyegetés félét látni rajta, de nem igazán sikerült – Csatlakozhatok? – Emilyre néztem, majd vissza rá

-       Ahogy akarod. – mutattam egy székre, ő pedig lassan leereszkedett rá – Had mutassam be a lányom. Ő itt Emily. Emily, ő pedig itt Lucas az egykori...főnököm azt hiszem. – kinyújtotta felé kis kezét

-       Örülök, hogy megismerhetlek Lucas. – megfogta a felé nyújtott kezet, majd halványan elmosolyodott

-       Részemről a szerencse. – azzal felém fordult

-       Mit akarsz?

-       Beszélni. Mi mást? – vont egyszerűen vállat, mire összevontam a szemöldököm

-       És ehhez miért kell három Vadász odakint? Félsz, hogy rosszat csinálok? – félredöntötte a fejét, majd felnevetett

-       Mindig elfelejtem, mennyire tehetséges kis gyilkológép is voltál. – hideg tekintettel meredtem rá, majd ránéztem Emilyre

-       Megtennéd kicsim, hogy kérsz nekem még egy kávét?

-       Kaphatok palacsintát is?

-       Persze. – mosolyogva ugrott fel a székről, és szaladt a pulthoz – Ha lehet ne a lányom előtt teregesd ki a halálosztó listám.

-       Elnézést.

-       Miért jöttél Lucas? – a palacsintám felé bökött a fejével

-       Azt megeszed? – megráztam a fejem, mire maga elé húzta, és precízen vágott belőle egy darabot

-       Honnan tudod, hogy nem rejtettem bele mérget? – hidegen elmosolyodott

-       Nem akarsz te megölni engem. Ahogy én sem téged, sőt...még a lányodat sem.

-       Ez azért megnyugtató. De még mindig nem értem...miért vagy itt? – azt felesleges lett volna megkérdeznem honnan tudja, hogy itt vagyok. Lucas mindent tud, amiről hajlandó tudomást venni.

-       Az Elit, és a Tanács gondolkozik. – felelte két falat között, mire összevontam a szemöldököm

-       Rajtam? Nem tettem semmit, azt hittem...

-       Nem rajtad. Belátják, hogy haladni kell a korral, de ők nem hajlandóak megtenni az első lépéseket. – megköszörülte a torkát, majd eltolta magától az üres tányért. Fél szemmel ránéztem Emilyre aki még mindig sorban állt a pultnál.

-       Nem nagyon értem miről beszélsz. – lassan felnézett rám

-       Hajlandóak...békét kötni. A fegyverre, és a segítségre való tekintettel. – az állam leesett, és próbáltam nem idióta képet vágni

-       Most csak viccelsz ugye?

-       Ilyennel nem viccelnék.

-       Mégis hogyan, és mint? Nem értem.

-       A részletek nem lényegesek, annál inkább az ok. – előre hajolt ültében, hogy csak én halljam amit mond – Össze kell fognunk, ha túl akarjuk ezt élni.

-       Miről beszélsz? Azt hittem a fegyver a franciával együtt eltűnt, most...

-       Nem tűnt el. Azért, mert te nem tudsz róla támadások még vannak. A fegyver, és a bombák elterjedtek. Az pedig, hogy Eric hajlandó volt segíteni nekünk, mikor téged, és Danielt elraboltak...elgondolkoztatott minket. Beszélnem kell Ericcel.

-       Honnan veszed, hogy nem azért akart segíteni, mert benne van keze? – nem azért kérdeztem, mert így gondolom, csak a logikáját próbálom felfogni

-       Nem ő volt az aki az egészet kitervelte, ez tény. Talán régen meg akart ölni minket, de mostanára...téged, és Tylert sem ölt meg, nem is intéz már támadásokat, ahogy mi sem. Patthelyzetbe jutottunk, és lépnünk kell. Csírájában kell elfojtanunk ezt a fegyver problémát, és elkapni azt a rohadékot, vagy nagy bajok lesznek. Nem fog leállni, és azzal, hogy egy vámpír az egész okozója, nem egy farkas...a tekintélyünket, is a sárba tiporja. – a tekintete éles volt, de teljesen komolyan beszélt

-       Mihez kellek én?

-       Állj mellém! Gyere el a főhadiszállásra, és segíts meggyőzni az Elitet, a Tanáccsal együtt.

-       Azt mondtad békét akarnak, miért kéne őket még jobban győzködni?

-       Mert mint mondtam...nem fognak lépni. Arra várnak, hogy Eric lépjen, de ha ő lép nem fogják semmibe venni, hisz azt fogják hinni félelemből tenné mindezt. A többi vámpír pedig...nem feltétlenül értenek ezzel együtt Helena. Addig nem is fognak, míg nem látják, hogy az arisztokrácia is benne van. – ez így sehogy se jó

-       És miért kellek én? Engem kitaszítottatok. Hogy hinnének nekem?

-       Vadász voltál, majd lett egy fél vámpír lányod, elraboltak, és csaknem megöltek. Tisztelnek mégha azt mondják nem is. Beszélek Ericcel, és szervezek egy gyűlést, ahova elhívom őt, és Tyleréket is, de az Elit nem tudhat még róla. Meg kell őket lepnünk, vagy el se jönnének a gyűlésre. – elgondolkozva néztem rá

-       Nem úgy volt, hogy te meggyűlöltél, és a farkasokat se tudod elviselni? Mi változott? – halkan felsóhajtott

-       Tudom, hogy szörnyű dolgokat mondtam, és tettem veled Helena, de...azt hiszem igazad van. A háborúnak vége kell, hogy legyen, és nem vagyok rest bevallani, hogy tévedtem, bár nem tagadom, hogy még mindig van bennem ellenszenv. – Lucas bármennyire is önfejű, és makacs, nagyszerű vezető. Tudja mikor kell a népnek béke, és megnyugvás. – Ezenkívül...a lányod sem lenne kitaszított, ahogy a hozzáhasonlók sem. – ezzel azért megfogott

-       Hívj, ha megvan az időpont. – mondtam pár perc gondolkozás után, mire elmosolyodott, majd felállt. Emily is megérkezett a végére, és letett elém egy csésze kávét, magának pedig egy ugyanolyan palacsintát hozott mint az enyém volt.

-       Köszönöm Helena. – kezet csókolt, majd fejet hajtott Emily felé is – Kis hölgy. – még mielőtt elment volna megszólaltam

-       Akkor is kérted volna a segítségem, ha nem jövök vissza? Eljöttél volna egészen Amerikáig? – felvonta a szemöldökét

-       Azt hiszem igen. A népem fontosabb mint a becsületem.– azzal ahogy jött el is ment, a Vadászokkal együtt.

Elmerengve néztem ki az ablakon, de egy halvány mosoly azért játszott a szám szélén, miközben belekortyoltam a kávémba.

Mikor végeztünk a reggelivel hazafelé indultunk. Emily épp bement volna a házba, mikor visszarántottam.

-       Maradj itt! El ne mozdulj! – guggoltam le hozzá, mire félszegen nézett rám. A táskámban egy kilencmiliméteres fegyver árválkodott. Leültettem Emilyt a verandán, majd lassan benyitottam a házba. Elővettem a fegyvert, és ez megnyugtatott valamennyire. A nappaliban felvolt kapcsolva az egyik villany. Lassan besétáltam a pisztolyt előre szegezve.

Eric nekem háttal állt, de amikor beléptem, ő megfordult, és felemelte a kezét, hogy lássam fegyvertelen. Lassan én is leengedtem a pisztolyt.

-       Legközelebb várd meg míg hazajövök, és maradj kint! Nem szeretem a meglepetéseket. – komoly tekintettel nézett rám. Ma nagyon híres vagyok a főnökök körében.
-       Baj van, és kell a segítséged.

Dark Kiss 29. fejezet

Sziasztok!

Egy átvezető fejezettel jöttem ma. Nem igazán történik benne semmi érdekes, de néha szükség van átvezetésekre, hogy a következőben már tudjanak zajlani az események. DE ennek örömére hamarabb kapjátok, majd meg a 30. fejezetet!! :)

Szép estét

29.    fejezet

-       Kincsem, kérdeznem kell tőled valamit! – Emily az ágyán feküdt a tévét bámulva, amiben valami nyúl ugrabugrált egy farkas elől menekülve

-       Kérdezz, mami! – sóhajtva leültem mellé

-       Mi lenne ha óvodába mennél? – Emily arca felragyogott

-       Tényleg? Komolyan elengedsz? – már sokszor beszéltünk erről, és alig várta, hogy végre más gyerekeket is megismerhessen

-       Igen, de...a rossz hír az, hogy akkor innen el kell költöznünk.

-       Hova? 

-       Londonba kincsem. 

-       Az messze van? – ráncolta a szemöldökét, mire én megsimogattam az arcát

-       Elég messze igen, de ott van a nagybátyád, és még sok más ismerősünk. A nagyiék is közel laknak hozzá. Szerintem nagyon tetszene neked.

-       A papa is jön velünk? – megdermedtem, majd vettem egy mély levegőt

-       Nem tudom. Tudod a papának most lesz egy másik gyereke, és nem tudom mi lesz vele.

-       De attól még nem fog engem kevésbé szeretni ugye? Mármint szeretheti azt a másik babát, de engem is ugyanúgy fog mint most? – elmosolyodtam

-       Ugyanúgy fog. Ne aggódj, a papa mindig is szeretni fog téged, még akkor is ha...lesz egy mostoha testvéred.

-       Mi az, hogy mostoha? – elmerengve néztem az éjjeli szekrényre, ahol a macija ült

-       Mindegy. A lényeg, hogy hamarosan elköltözünk, és lesznek barátaid. – adtam egy puszit az arcára majd felálltam

-       De akkor gyorsan költözzünk! – felnevettem, majd hagytam had nézze a mesét tovább

Nick segített a pakolásban. Felhívtam Danielt, hogy keressen nekünk valami lakást, messze a főhadiszállástól, de közel mindenhez. Teljes odaadással látott neki a keresgélésnek, és minden nap újabbnál újabb házak képeit, kapom tőle e-mailben. Hihetetlenül várja már, hogy végre visszamenjünk. Lucas már gondolom nem annyira, de hát ez van.

-       Mikor mondod végre el Tylernek, hogy költöztök? – kérdezte Nick miközben a konyhában lévő edényeket pakolászta. Felegyenesedtem, és felnéztem rá.

-       Gondolom, ahogy megérkezik egy óra múlva. – vontam vállat, mintha nem lenne nagy dolog. Nem igazán társalogtunk egymással, a legutóbbi incidensünk óta. Mily meglepő.

-       Helyes. Viszont akkor én lelépek, ha nem baj?! Nem akarok bajt. – adott egy puszit az arcomra – Később visszajövök még segíteni. – majd el is tűnt, én pedig lehívtam Emilyt. A kis kezeivel óvatosan fogott meg minden egyes tányért, és pakolt bele egy dobozba. 

-       Várod már a költözést? – buzgón bólogatott, mire elmosolyodtam

Tyler fél óra múlva kopogtatott az ajtón. Sóhajtva küldtem fel Emilyt a holmijáért, majd kinyitottam az ajtót. Eddig be se tette a lábát a házba, így nem láthatta a nagy készülődéseket, de mivel pár napon belül tervezem az indulást, itt az ideje, hogy megtudja. 

-       Hello. – köszöntem halkan, ő pedig hideg tekintettel méregetett fekete bőrkabátjában, és fehér pólójában

-       Mond, hogy Nick nincs itt?! 

-       Ne kérdezz olyat amire tudod a választ. – mondtam szárazon, majd visszamentem a konyhába pakolni. Tyler becsukta az ajtót, és megállva a küszöbön gúnyosan felnevetett.

-       Miért is nem lepődök meg? Azt hittem Emily csak azért mesél ennyit Londonról, mert áradoztál neki róla, de eszembe nem jutott, hogy komolyan ez a dolog. Te tényleg vissza akarsz költözni. Miért? – nem néztem rá, csak rakosgattam tovább a holmikat. Legalább Emily már valamennyire felkészítette. Nem is baj.

-       Szeretem azt a helyet, és tudom, hogy Emily is jól érezné ott magát. Ezenkívül...közel vannak a szüleid, Daniel, és...

-       És Nick. Hát persze. – felsóhajtottam, de még mindig nem néztem hátra

-       Nem miatta akarok odamenni. Hiányzik a régi életem, hiányzik, hogy beszélgetni tudjak valakivel. Ezenkívül...szeretném ha Emily óvodába járna, és összeismerkedne más gyerekekkel is. 

-       Hallottam róla. A lányunknak elég lepcses szája van. – elmosolyodtam

-       Nem is vagy dühös?

-       Kéne? Nem vettem meg a házat, és hazudnék, ha azt mondanám boldogtalan vagyok azért, mert vissza akarsz menni. Természetesen megyek én is, ez egyértelmű.

-       Na, és Vivien? Őt talán itt hagyod? – próbáltam érzelem mentes hangon beszélni, de nem igazán jött össze

-       Nagyon jól tudod, hogy nem. – mondta halkan, mire én sóhajtottam

-       Megtudod oldani, hogy Emily normális farkasokkal járjon együtt, és ne legyen semmi baja? 

-       Eric helyettese vagyok Helena, ezen kívül Emily az én lányom is. Mit gondolsz? 

-       Akkor köszönöm. – köszörültem meg a torkom, majd leragasztottam az egyik dobozt, és beraktam a sarokba. Megfordultam, és megpillantottam Tylert. Az asztalnál ült, a könyökére támaszkodva, semleges tekintettel méregetve engem.

-       Megint együtt vagy Nickel? – kérdezte halkan

-       Nem. Lefeküdtünk. Szeretem őt, de ennyi. Segít nekem, tisztában van a dolgokkal, és azt hiszem mind a kettőnknek szüksége van a másikra. Ezenkívül mindig ott van nekem, még úgy is, hogy játszottam vele. 

-       Én is itt vagyok.

-       Nagyon jól tudod, hogy ez nem ugyanaz. – fáradtan megdörzsölte a szemét, majd felállt

-       Igazad van. – azzal megfordult, és az ajtóhoz sétált – Mond meg Emilynek, hogy kint várom. – azzal már ott sem volt

Egy hét múlva már költöztünk is. Egész gyorsan ment, a repülő út hosszú volt, Emily pedig hihetetlenül izgatott. A Lumiere ügy óta nem voltam itt, de valószínűleg az a fickó már hét tengeren túl jár, és a fegyvernek sincsenek új áldozatai. Nem élhetek egész életemben félelemben. 

Daniel kinézett nekünk egy házat közel Tyleréhez, aránylag messze a főhadiszállástól. Hasonló a mostanihoz, és csodaszép. 

Az első dolog amivel Emilynek meg kellett küzdeni az idő eltolódás, majd az átváltás az éjszakai életmódra. Erre azért volt szükség, mert Daniel, Emma, és a többiek is ekkor éberek, velem együtt, valamint állítólag a farkasoknál is az este a nappal, így az óvoda is ekkor van. Na hát...ez furcsa! Pár nap alatt beleszokott hál istennek a dologba, és már minden rendben. Berendezkedtünk, és a bátyámék meg is látogattak minket. 

Egy este épp Emmaval iszogattam egy pohár bort, mikor megérkezett Emily az apjával, és Viviennel. 

A nőnek eszméletlen nagy hasa volt már most, és nem tudtam nem rossz szemmel nézni, Tyler aggódó tekintetét, ahogy őt nézi. 

-       Megkérdezhetem...ő mit keres itt? – kérdeztem karba tett kézzel, Emma pedig elhúzta Emilyt, hogy ne nézze végig a showt

-       Nyugi. Csak visszahoztam a lányunkat. Nem kell pánikolni. Már megyünk is. – Vivien ragyogó tekintettel méregetett, és én legszívesebben bevertem volna a képét na szép!

-       Hogy bírod a terhességet drága? – kérdeztem negédesen, mire lassan megsimogatta a hasát

-       Csodásan. Boldog vagyok, hogy végre megajándékozhatom Tylert én is egy kisbabával. Remélem erős fiúcska lesz, csak mint ő. – felvont szemöldökkel néztem Tylerre, aki szigorú tekintettel sugallta nekem, hogy vegyek vissza. De hát ő hozta ide!

-       Csak mint ő...hát persze. Csak nehogy kék szeme legyen az ifjú jövevénynek, a barna helyett. – Vivien kifejezéstelen tekintettel nézett rám, és már épp mondott volna valamit, de Tyler megállította

-       Megvárnál kint a kocsiban Viv? Mindjárt megyek én is. 

-       Csak siess. – mondta szárazon a szőke, és majd nagy segg rázás közepette elvonult. Tyler megragadta a karom, és a falnak lökött.

-       Mi a fenére volt ez jó? Komolyan nem bírsz magaddal?

-       Mi az isten bajod van? Nem mondtam semmit.

-       De célozgatsz, és ez rohadtul nem tetszik. – gúnyosan elmosolyodtam

-       Vagy inkább az nem tetszik, hogy igazam van.

-       Nem kezdem elölről ezt a vitát. Törődj bele, hogy lesz tőle egy gyerekem és kész. 

-       Igyekszem főnök. – farkas szemet néztünk. Láttam a tekintetében a dühöt, a hitetlenkedést, a sóvárgást, és valahol mélyen...a szerelmet. Nyeltem egy nagyot, bár a torkom teljesen kiszáradt. Ezt soha nem tudja Nick kiváltani belőlem. – Később eljössz? – felvonta a szemöldökét

-       Nick nem ér rá? – fájtak a szavai, de elengedtem a fülem mellett

-       Csak válaszolj. – suttogtam. Olyan közel volt az arca, hogy előre kellett volna csak hajolnom, hogy megcsókoljam. A lehelete csiklandozott. A tekintete kavargott.

-       Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. 

-       Tudom. – megrázta a fejét

-       Ahogy tudok jövök. – elengedett, majd kiment a házból.

Emma a nappali ajtóból nézett rám.

-       Biztos, hogy erre neked szükséged van? – gúnyosan elmosolyodtam

-       Igen, bár csak magamat áltatom az egésszel.

-       Akkor? – mereven néztem a pontot ahol az imént Tyler állt

-       Vannak dolgok amiknek meg kell történnie. Tyler, és én is egy ilyen dolog vagyunk. Ahelyett, hogy taszítanánk egymást inkább vonzzuk, ez pedig...tönkretesz minket. 

-       Van egy lányod Helena. Ne csináld ezt, legalább vele ne! – lassan felnéztem Emma gyönyörű arcára, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy Daniel megtalálta a párját

-       Neki nem kell tudnia mi van köztünk. – ráztam meg a fejem, és mentem volna el mellette, de megállított

-       Meddig csinálod ezt még? – fáradtan felsóhajtottam

-       Lehet soha nem tudom abbahagyni már.

Dark Kiss 28. fejezet

Sziasztok!

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek, és előre is boldog új évet! :) Hoztam nektek a következő fejezetet.

Jó olvasást hozzá

28.    fejezet

Reggel halk, csörömpölő hangokra ébredtem, és mindenhol szalonna illat terjengett, tojással megfűszerezve.
Lassan pislogva kinyitottam a szemem, egy kis fény szűrődött be a folyosóról, de egyébként a redőnyök miatt sötétség uralkodott. Halk hangokat is hallottam a konyhából, ahogy Emily Nickel csacsogott valami nagyon izgalmas dologról. Elmosolyodtam, ahogy hallgattam őket, majd lassan a hátamra fordultam, és a plafont vizslattam.
Csodás volt az este. Szenvedélyes, és mégis gyengéd. Nick odafigyelt rám, de nem volt az a nagyon érzelmes szex. Féltem, hogy az lesz, de nem. Egyszerűen…isteni volt, és teljesen kivert a fejemből minden bajt. Hogy Tylerrel jobb-e? Valamilyen szinten igen, mert szerelmes vagyok belé, de…el kell őt felejtenem, és kész.
Hasra fordultam, és megpróbáltam még egy kicsit aludni.

Valaki kopogott a bejárati ajtón, de nem is vettem nagyon tudomást róla, csak mikor meghallottam Emily boldog hangját.

-       Apu!

-       Szia kicsim, anya? – van egy olyan sejtésem, hogy ekkor vette észre Nicket, mert bár a kocsiját látta, reménykedett valószínűleg benne, hogy téved

-       Hello Tyler.

-       Mit keresel te itt? – szerintem most kéne felkelnem mielőtt még valami baj lesz – Helena hol van? – a választ nem hallottam, csak a gyors lépteket a lépcsőn fel az emeletre. Tényleg jobb lenne felkelni! De mire észbe kaptam Tyler már kitárta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Én meg ott feküdtem az ágyban, meztelenül, kócosan, félre érthetetlenül.

-       A rohadt életbe! – szitkozódott, és a szemével megtudott volna ölni. Magam elé kaptam a takarót, mint egy pajzsot. – Hiába takargatod magad, nem vagyok hülye. - Ő pedig csak állt mereven, míg engem a szívinfarktus kerülgetett. – Ennyire szeretsz? Hogy összefekszel vele? –megindult felém, és én akaratlanul is elhátráltam, ám ez őt nem igazán zavarta megfogta a karom, majd felrántott az ágyról. – Válaszolj Helena! – szűrte a fogai között

-       Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, te kétszínű seggfej! – kezdtem mérges lenni – Azzal fekszek le akivel akarok, ahogy akarok, és amikor akarok. Neked ebbe semmi beleszólásod nincs, főleg ha a lányod történetesen imádja azt akivel épp szexelek. – még jobban megszorította a karom, mire felnyögtem – Tyler, ez fáj! – próbáltam kihúzni a kezem, de nem sikerült

-       Élvezed? Jól esik, hogy fájdalmat okozhatsz nekem? – kérdezte hidegen, majd a falnak nyomott

-       Fejezd már be az istenit! Nem vagy se a férjem, se a pasim, akinek be kéne számolnom. Felnőtt egyedülálló nő vagyok. Azt pedig ne felejtsd el, hogy te hagytál el engem, nem fordítva! – hidegen méregettük egymást – Te nem dugsz Viviennel? – kérdeztem negédesen, mire belehajolt a képembe

-       De, és tudod mit? Élvezem is. Hihetetlenül jó, mikor benne lehetek. Veled fele ilyen jó nem volt soha. – ördögien elmosolyodtam

-       Azt hiszed meghatsz ezzel? Azt hiszed meg tudsz még bántani? Már rég nem Tyler. Kiöltél belőlem minden sajnálatot, és megbánást. Valahol belül rosszul esik igen, de már rég nem annyira mint azelőtt. – az arca kifejezéstelen volt, de a szemén láttam egy kis megingást – Szeretnéd tudni milyen volt Nickel? – hajoltam most én közel hozzá – Eget rengető. Fel akarsz vágni milyen jó mással? Legyen. Nick nyomába sem érhetsz. Semmilyen téren Tyler. – bár el akarta titkolni láttam, hogy fájnak neki a szavaim. A karom már majd leszakadt, és most megragadta a másikat is. Nick ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.

-       Engedd el Tyler! Most! – mögé lépett, de nem tartottam jó ötletnek

-       Ebből jobb ha most kimaradsz. – köpte hátra, de nem vette volna le a szemét rólam. Próbáltam valahogy magam előtt tartani a paplant de nem jött össze, egyre lejjebb csúszott. – Tudod mi fáj a legjobban? Hogy vele feküdtél le. Nem zavarna ennyire ha más lenne, de te mindig oda szúrsz ahol a legjobban fáj. Először Mark, most meg Nick. Ki lesz még Helena? Az öcsémmel nem dugtál véletlenül, amikor még élt? – fellángolt bennem a düh, de közben a megbánás is egy kicsit

-       Szerintem jobb lenne ha most mennél. – Nick halkan mondta mindezt, de minden izma megfeszült. Csak a tegnapi öltönynadrágja volt rajta. Tyler gúnyosan felnevetett, majd hirtelen elengedett. Lassan Nick felé fordult, én pedig a karomat nyomogattam, hogy valami vért kapjon.

-       Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak. Örülsz? Örülsz, hogy végre sikerült megdugnod?

-       Tyler takarodj innen! – emeltem fel már a hangom, de nem figyelt rám

-       Elég hosszú időbe telt, de sikerült. Boldog lehetsz. Nyertél. A tiéd. Nekem nem kell. – vont vállat, és azért ez…egy kissé rosszul esett

-       Nem egy tárgyról beszélsz Tyler. Ő egy nő, mégpedig egy elég értékes nő. Nem bánhatsz vele úgy, mintha nem lennének érzései, de te pont ezt teszed. Minek szórakozol vele, ha nem is akarsz tőle semmit? – bár igaza volt Nicknek, féltettem a testi épségét. Tyler tett egy lépést felé, és bár nem láttam az arcát, el tudtam képzelni

-       Elsírta neked a bánatát? Aztán te megvigasztaltad?

-       Nem. Elmondta, mi az ami bántja, és tudod…az ő helyében én már rég ott hagytalak volna. Annyi szerencséd van, hogy nem olyan szívtelen mint te.

-       Te ne merjél kioktatni engem! Semmit nem tudsz rólam, és nem hiszem, hogy te elhagynád a gyereked aki még meg se született.

-       Egy, itt is van egy gyereked. Kettő, az a gyerek nem a tiéd. – Nick rám sandított, mire én megráztam a fejem. Ezt nem most kéne!

-       Helena bemagyarázta neked a hazugságait? Hiba, hogy mindent elhiszel neki. Tud hazudni, ha akar. – hátranézett rám, én pedig nyeltem egy nagyot. Nem tetszik ez a tekintet.

-       Vagy csak meg kéne hallgatnod nem? – visszakapta a tekintetét Nickre

-       Már eleget hallottam, köszönöm. – Nick rám nézett

-       Helena? – Tyler szintén engem bámult. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán be is csuktam.

-       Én…- megráztam a fejem – Tyler menj el kérlek! – összevonta a szemöldökét, és bár még mindig dühös volt, félretette

-       Rendben, de…ezzel még ezt nem zártuk le. – mutatott rám, majd visszafordult Nickhez – További jó mulatást. Emilyt viszont elviszem, este pedig majd hozom. – azzal vissza se nézve kiment a szobából, gondolom át a lányunkhoz

-       Miért nem mondtad el neki? – szegezte nekem a kérdést halkan, hogy csak én halljam

-       Még nem jött el az ideje. – sóhajtottam, majd elmentem végre zuhanyozni

Dark Kiss 27. fejezet

Sziasztok!

Itt van az új fejezet. Mindenkinek kellemes olvasást hozzá! :)

27.    fejezet

Tyler tényleg nem jött a hét folyamán, aminek szörnyen örültem. Kétszer hívta Emilyt, és bár utána akart velem beszélni, én inkább letettem a telefont, mielőtt bármit mondhatott volna. Gondolom nem nagyon tetszett neki.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.

-       Nick? – kérdeztem megrökönyödve. Barna haja jól rendezve, világoskék szeme csillogott. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel, és a szeméhez jól illő nyakkendővel.

-       Hello Helena! – mosolygott rám, mintha a legnagyobb boldogságban váltunk volna el legutóbb egymástól. Nem bírtam magammal, azonnal megöleltem. Nem tudom letagadni, hihetetlenül hiányzott. Ő is magához ölelt, és nagyon jól esett a közelsége.

-       Hiányoztál Nick. – suttogtam a nyakába, ő pedig felsóhajtott

-       Nem kéne ezt mondanom, de…te is. – nagy nehezen sikerült elengednem, és beráncigáltam az ajtón

-       Tudod, nem kellett volna eljönnöd. Már annak is örültem volna ha csak felhívsz. – töltöttem két nagy pohár vért, és bevittem a nappaliba. Nick a kanapén ült, a nyakkendőjét, már levette, és a zakója se volt már rajta. Most épp az inge ujját hajtotta fel. Mintha itthon lenne. Letettem a poharakat az asztalra, és leültem mellé.

-       Tudom, de…muszáj volt jönnöm. – mosolygott fanyarul, és már épp megszólaltam volna, mikor közbe vágott – Tudom, hogy sajnálod, de azt is tudom, hogyha nem lett volna okod, nem hívtál volna.

-       Megértettem volna, ha nem jössz. – sóhajtottam, mire vállat vont

-       Nem mondom, hogy nem fáj, de sok mindent túl éltem már Helena. Nehéz, de megbirkózok vele. – megkönnyebbültem, hogy ilyen könnyedén ment a beszélgetés, és máris jobban éreztem magam – Emily hogy van?

-       Jól. Már alszik, de…remélem maradsz éjszakára, és holnap látjátok egymást. Hiányol.

-       Nem biztos, hogy itt maradok éjszakára…de holnap visszajöhetek majd. Nekem is hiányzik. – mosolygott, amit én viszonoztam, majd koccintottunk – Nos, mi a gáz? – a bal könyökén támaszkodott a kanapé karfáján, én pedig a térdeimet felhúzva bámultam a poharam

-       Sok minden van. Nem tudom, hol kezdjem.

-       Akkor kezdem én. – mondta halkan – Hol van Tyler?

-       A legnehezebb téma. – mosolyogtam szárazon – Megkérte a kezem. Ezért…én ezért hagytalak el. – a tekintete nem árult el semmit, aminek nem tudom, hogy örültem-e, vagy inkább nem. – De…miután visszajöttünk, ő azzal fogadott, hogy Vivien terhes, és nem fogja elhagyni őt miattam. – Nick füttyentett

-       Gyönyörű. Akkor most ti…- megráztam a fejem

-       Nincs semmi. Próbálom elfelejteni, amiben ő egyáltalán nem segít, és közben kínoz a gondolat, hogy Emily miatt soha nem fogunk tudni végleg elválni. Ne érts félre, imádom a lányom, és tudom, hogy Tyler is szereti, de ez így…nagyon nehéz.

-       Tyleré a gyerek? – elhúztam a szám

-       Nem.

-       Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét

-       Nagyon sokat veszekedtem emiatt Tylerrel. Próbáltam meggyőzni, hogy csak magához akarja láncolni, de nem hisz nekem. Azt hiszi, csak azért mondom ezeket, mert utálom Vivient. Ami valljuk be igaz, de ennyire azért még én sem vagyok szemét.

-       Nem válaszoltál a kérdésre…honnan tudod? – ittam még egy korty vért

-       Mit szólnál ha azt mondanám, hogy az apuka pár napja felhívott, és találkoztam vele? – elmosolyodott

-       Akkor azt mondanám, hogy arról beszéltetek, hogy az igazi apuka akarja a gyerekét, és abban reménykedik, hogy te ebben segítesz neki. – felemeltem a poharam

-       Pontosan. Addig ameddig nem születik meg a gyerek békén hagyja szerintem, de utána magának fogja követelni, ami érthető. Viszont…ha Tyler még akkor sem fog hinni neki…lehet saját magát sodorja bajba. – Nick pár másodpercig csendben maradt, majd megkérdezte

-       Ki az apa?

-       Tudod, ez igazán vicces. Legalábbis szerintem. Utál engem, utálja a bátyámat, és mégis tőlem kér segítséget. – ördögien elmosolyodtam – Vincent. – elkerekedett a szeme

-       Az a Vincent? Wáo. Ez…durva. Elmondod Tylernek? – sóhajtottam

-       Na látod ez a legnagyobb kérdés. Hinne nekem? Nem hiszem. Vivien ivott belőle, és azt hiszi hazudok. Vincent nem akar rosszat Tylernek, de egy idő után be fog sétálni a képbe. Szóval…mit csináljak? – kérdeztem komolyan, ő pedig engem vizslatott

-       Mond el neki. Ha nem hiszi el, hát nem hiszi el, de te legalább megmondtad neki. A többi már legyen az ő baja. – vont vállat

-       Lehet igazad van. De…menjünk inkább tovább Tylerről. Átvert, egy szemét, felejtenem kell. Öm…köszönöm, hogy megkerested a fiú szüleit. – mondtam halkan – Pár napja felkerestem őket, és…sikerült elengednem a dolgot azt hiszem. Egészen soha nem fog menni, de már sokkal jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem. – szorítottam meg a kezét, majd gyorsan el is engedtem

-       Örülök, hogy segíthettem. Van még valami? – elmosolyodtam

-       Egy ideje gondolkozok valamin…visszamennék Londonba. – furcsa tekintettel nézett rám

-       Hogy-hogy?

-       Mindenkim ott van. Itt csak a magány van nekem, és azt akarom, hogy Emily iskolába, meg óvodába járjon.

-       Hova Helena? Három lehetősége is van. Emberi élet, vámpír, vagy vérfarkas. Melyiket szántad neki?

-       Egyenlőre az emberi létet hanyagoljuk. Volt már a napon, és tudom, hogy bírja, de…azért mégsem ember. A vámpírok…kiközösítenék, tehát ez sem lehet.

-       Vérfarkasokhoz akarod küldeni? Ennél azért az emberi óvoda jobb lenne.

-       Tudom, hogy veszélyesek, de Tyler az apja ő eltudná intézni ezeket, és beszéltem Ericcel tegnap ő azt mondta megoldható, hogy a többi farkas gyerekkel együtt legyen. Rájuk mégiscsak jobban hasonlít biológiailag mint a vámpírokra. – Nick sóhajtott

-       Szerintem ezt beszéld meg Emilyvel is, no meg Tylerrel. Nem fog neki örülni, hogy megint költöztök szerintem. – vállat vontam

-       Nem érdekel. El kell fogadnia. – Nick elvigyorodott

-       Rendben. Én veled vagyok, és segítek amiben csak akarod. – most ő fogta meg a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk fellángolt valami. Ezt ő is észrevette, mert felállt, és a zakójával, meg a nyakkendővel együtt kifelé indult. – Holnap jövök, hogy Emilyvel találkozzak. A többit majd később megbeszéljük. – én is felálltam, és elfogott a rossz érzés, mikor láttam kifelé menni. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy maradjon, és beszélgessünk? Vagy csak hagyjam elmenni? Az istenit Helena, ne legyél már hülye!
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.

-       Nick! – lassan megfordult – Tudsz úgy viszonyulni hozzám, mint egy baráthoz, vagy ez már…lehetetlen? – fanyarul elmosolyodott

-       Tudod Helena, nagyon sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem…ha bár nem lehetsz az enyém nem akarlak teljesen elveszíteni, se téged, se Emilyt. És most már látom…te se akarsz engem elveszíteni. – lassan felé sétáltam, és pár centire megálltam előtte

-       És…ha lefeküdnék veled? Arra hogy reagálnál? – farkasszemet néztünk, és azt hittem már nem is fog semmit mondani

-       Azért feküdnél le velem, hogy vigasztalódj, vagy azért, mert akarod? – kérdezte halkan, és a keze a derekam köré fonódott

-       Tudni akarom, milyen veled, de akkor nem ha ezzel elérem, hogy te rosszul érezd magad, és még reménykedj.

-       Már rég nem reménykedek Helena. Tisztában vagyok a dolgokkal. – egyre közelebb hajolt az ajkamhoz

-       Biztos? – kérdeztem suttogva
-       Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Dark Kiss 26. fejezet

Sziasztok!

Na akkor meghoztam a folytatást. Nagyon remélem, hogy sikerül majd több, és több embert visszacsalogatnom idővel ide. Most egyenlőre annyit tehetek, hogy felrakom a következő fejezetet, és remélem mindannyiótoknak elnyeri majd a tetszését. Mint mindig most is várom a kritikákat. Valamint hatalmas köszönet annak aki, még mindig itt van!!!

Jó olvasást!

26.     fejezet

Sok minden átfutott az agyamon, mikor leparkoltam a családi ház előtt egy közeli kis városban. Nem tudtam, hogy a kora esti történteken gondolkozzak, vagy inkább azon mit fogok mondani, ha kiszállok a kocsiból.
Emily még mindig Tylernél van, de mielőtt hazamegyek elugrok érte.
A fejemet ráhajtottam a kormányra, és hosszú egyenletes lélegzeteket vettem, vagyis…próbáltam. Néha az embernek el kell gondolkodnia, hogy mi az ami helyes, és mi az ami nem. Torkomban dobogó szívvel vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Nick számát. Sajnos, vagy inkább hála Istennek az üzenetrögzítő válaszolt.
- Szia Nick, itt…Helena! Öm…tudom, hogy nem kéne hívjalak, és azt is tudom, hogy nem nagyon kedvelsz most, de…örülnék ha tudnánk beszélni. Esetleg…eljönnél hozzám valamikor? Persze, nem kötelező, vagy ilyesmi, de Emily is eléggé hiányol meg…- most mondjam, hogy én is? Igaz lenne, de nem akarok rámenős lenni. – Szóval csak szükségem lenne most rád. Nekem az is elég, ha felhívsz, csak…- pár pillanatig behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt – Csak hívj fel, kérlek! – aztán már le is raktam
A ház ami előtt álltam, fehér volt, muskátlival az ablakokban, nagy kerttel és frissen nyírt pázsittal. A lámpa égett…de nem tudtam, hogy bemenjek-e.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és lassan a verandára sétáltam. A csomó a torkomban egyre csak nőtt, és nőtt. Kopogjak, vagy csengessek? A francba Helena, csak csinálj valamit! Kopogtam.
Egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő nyitott ajtót. Mennyire hasonlít rá! Fekete kosztümnadrág, és fehér blúz volt rajta. Ötven év körülire tippeltem, a háttérben halk beszélgetés zaja hallatszott, és a tv is ment.
- Jó estét! Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és én hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak
- Jó estét! Öm…elnézést a késői zavarásért, én Tom egyik évfolyam társa vagyok, és…- Mrs. Stuart a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondtam volna. Okos nő, nem fogja bevenni a mesét. – Oké, kezdjük elölről. – kezet nyújtottam neki – Helena Hudson vagyok. – a nő elfogadta a kézfogást
- Ismeri a fiamat? – bólintottam – De nem az évfolyamtársa ugye? – halk volt a hangja, és megtört, de tartotta magát
- Nem, nem vagyok az évfolyam társa. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze
- Bejönne? – kérdezte, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy elmondjam…bátor fia van, és biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most…egy sokkal jobb hely jutott neki. – a nő arcán könnyek csorogtak végig. Tudtam, hogy megértette, és látszott rajta, hogy tisztában van vele, hogy a fia meghalt.
- Tudja…mi történt vele? – mélyet sóhajtottam, és az én arcomon is végigcsorgott egy könnycsepp
- Igen. – ennyi volt a válaszom, de ő nem is akart részleteket hallani
- Szenvedett?
- Nem…bátor volt. Nagyon…bátor. – nem tudom, hogy rájött-e, hogy én tettem, és bár sírt, mint egy erős nő úgy viselte. A háta mögött egy kisfiú szaladt elő.
- Anya, nem vacsorázunk? Ki ez a néni? – Mrs. Stuart gyorsan letörölte a könnyeit, és a fia felé fordult
- Csak egy hölgy aki nem tudja merre van a legközelebbi benzinkút. Mindjárt megyek kincsem. – a fiúcska bólintott, majd visszaszaladt a nappaliba, halványan elmosolyodtam
- Nekem is van egy lányom, körülbelül ugyanannyi idős mint ő. – a nő is mosolygott egy kissé
- A legjobb kor. – nagyot sóhajtott, majd rám emelte, könnyes szemeit – Köszönöm, hogy eljött, és…elmondta. Legalább…nem kell tovább várnom.
- Nagyon sajnálom Mrs. Stuart, én…ha bármiben segíthetek…- megrázta a fejét
- Köszönöm, de innen már minden rendben lesz. Hálás vagyok, hogy idejött, és örülök, hogy végre megnyugodhatok, de innentől ez már a mi feladatunk. – bólintottam
- Rendben…akkor azt hiszem én…most megyek. – töröltem meg a könnyes szemem – Örülök, hogy megismerhettem. – mondtam mosolyogva, de nem voltam valami boldog, inkább csak…megkönnyebbült. Lassan megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.
Mrs. Stuart már bent volt a házban, és én úgy éreztem mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szükségem volt erre, és Tom anyjának is szüksége volt rá, hogy tudja a fia meghalt, habár…szerintem már rég tudta. Csak arra várt, hogy valaki kimondja.

Hazafelé megálltam a szállodánál ahol Tyler lakott egyenlőre, míg nem vesz másik házat. Ja meg persze Vivien is itt van. Hogy is felejthettem el? Felhívtam Tylert, és hála az égnek fel is vette.
- Lehoznád Emilyt kérlek? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, kissé lehet erőltetett lett
- Miért nem jössz fel? – jött a kérdés
- Ezt most komolyan kérdezed? Csak hozd le! – csaptam le a telefont. Nem szabad látnia, hogy érdekel. Nem szabad látnia, hogy bármiben is árthat nekem. Meg kell valahogy keményítenem magam.
Pár perc múlva Tyler megjelent Emilyvel az oldalán. Tyleren egy farmer, és egy sötétkék póló volt, a haja nedvesen meredt felfelé. Halk sóhaj szakadt fel bennem, és kiszálltam a kocsiból. Emily a nyakamba ugrott, én pedig megnyugodva öleltem magamhoz. Kellett a közelsége már.
- Hiányoztál kincsem. – adtam puszit az arcára
- Te is mama. – leraktam a földre, ő pedig az apjához rohant
- Hamarosan találkozunk Em. – puszilta meg a lányát, majd felegyenesedett, és rám nézett
- Szállj be a kocsiba, mindjárt indulunk. – Emily bólintott, majd beszállt az autóba – Mikor jössz érte?
- Nem tudom. Szerintem csak a hétvégén majd, még van pár elintézni valóm a ház körül.
- Tetszett neki? – kérdeztem karba tett kézzel
- Igen. Eléggé azt hiszem. – lépett közelebb hozzám, mire én csak a fejemet ráztam
- Fejezd be Tyler! Most! – emeltem fel a karom mire megtorpant – Akkor hétvégén várlak. Jó éjt! – mielőtt beszálltam volna, Tyler megfogta az ajtót, hogy ne tudjak beszállni
- Ezentúl ez lesz? Kínos beszélgetésekbe, és helyzetekbe bonyolódunk, de ennyi? Semmi több? – hidegen néztem rá
- Miért mit vársz tőlem? Elhagytál. Gyereked lesz. Vele kell foglalkoznod, meg persze Emilyvel, nem velem.
- Nem biztos, hogy ez menni fog nekem. – mondta elkínzottan, mire gúnyosan felnevettem
- Drágám, tudod eljutottam arra a szintre ma, hogy nem érdekel. Csinálj amit akarsz, csak engem hagyj élni! – beszálltam a kocsiba, de ő még mindig nem csukta be az ajtót
- Hol voltál ma? – kérdezte érzelemmentesen
- Van valami közöd hozzá? Mert nem hiszem, de…rájöttem valamire ami lehet érdekelne, csak az a baj…- vontam vállat -…hogy nem érdemled meg, hogy beavassalak. – kacsintottam rá, mire megkeményedtek az arcvonásai – Valamint…lezártam egy ügyet, ami már váratott magára egy ideje. Ja, és a legjobbat nem is mondtam, felhívtam egy régi barátom. Szóval…csodás napom volt. – mosolyogtam bájvigyorral, ő pedig rám csukta a kocsi ajtót.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. Emily már hátul rég az igazak álmát aludta. Tyler pedig nézte, ahogy távolodunk az autóval. Nem érzek lelkiismeret furdalást. Minek? Igazam van. El kell egymást felejteni, és én megteszem az első lépést e felé.
Ám amikor bekanyarodtam a házhoz, Emilyt lefektettem, majd egy zuhany után én is az ágyban kötöttem ki, valamiért mégis sírni kezdtem. De arra fogtam az egészet, hogy csak a Mrs. Stuarttal való beszélgetés tehet az egészről. Semmi köze a dolognak Tylerhez.

Tyűűűűha

Szép napot minden kedves idetévedőnek!

Nem is tudom hol kezdjem...talán az elején kéne. Azon gondolkozok, hogy mit írhatnék. Amikor abbahagytam a blog írását, azt hittem soha többet nem fogok már írni. Komolyan! Aztán mégis újra kezdtem. Ennek ezer meg egy oka van. Nem hagyhatom abba ezt a történet...nem szabad!!!! Két éve nem írtam erre a blogra, se máshova, és most megint itt vagyok. Tudnotok kell, hogy nem akartam abbahagyni, de mindenki életében vannak holtpontok, nekem két éve volt ez, és nem tudtam folytatni a történetet. Nem mentegetőzni próbálok, csak szeretném ha megértenétek. Nem volt szándékomban abbahagyni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy két éve hébe-hóba írtam tovább ezt a sztorit. Neeem még nem végeztem vele, de már látom a végét, és annyit megérdemeltek, hogy megtudjátok végre mi is a végkimenetele. Abban sem vagyok biztos, hogy valaki még van itt ennyi idő után, de tényleg. Biztos csalódtatok bennem, én is egy kicsit magamban, hogy feladtam az írást, de most úgy érzem betudom fejezni, és ezzel párhuzamosan még más történeteket is tudok írni.
Ha esetleg valaki erre jár, nem tudom ez meg fog-e történni, de ha igen, akkor neki KÖSZÖNÖM, hogy újra itt van, és valamennyire kitart mellettem, valamint érdekli még a történet. Annyit kérnék, ha tényleg itt vagytok jelezzetek nekem kérlek ennél a posztnál kommentben. Szeretném, ha elküldenétek a fenébe, és lehordanátok. :D De tényleg!!! Nem kellett volna itt hagynom titeket, és ezért ezer bocsánat!! Úgyhogy, ha itt vagytok dobjatok egy üzenetet. ;)

Kellemes napot
Niky