2015. július 6., hétfő

Dark Kiss 36. fejezet

Sziasztok!

Hát íme az utolsó fejezet. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki egészen idáig olvasott engem, várta az új részeket, és kitartott az írásom mellett. Hálás vagyok nektek, hogy itt vagytok/voltatok. Remélem nem csalódtatok bennem, vagy a történetben, és azt is remélem, hogy szereztem nektek pár szép percet.
Nem hagyom abba az írást, szóval ha szeretnétek tőlem olvasni, akkor látogassatok el néha a http://cogitoergosum-ninovics.blogspot.hu oldalra. 
Tényleg köszönök minden egyes olvasót, kommentet, kritikát, véleményt stb. Nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok az utolsó fejezetet. :)

36. fejezet

-       Szerintem oda nyugodtan tehetsz még egy kis sötét színt. – mutattam a kép sarkára, mire Lily, az egyik munkatársam felnézett rám.
-       Nem lesz túl komor a kép?
-       Ez a kép ennél komorabb már nem lehet, de... – félredöntöttem a fejem. – Fejezd be úgy ahogy szerinted jó lenne, aztán összevetjük az eredetivel. Egyenlőre ne rakj oda sötétet, mert lehet igazad lesz. – mosolyogtam rá, majd felvettem a paksamétámat, és a kiállító terembe sétáltam. Tűsarkaim hangosan kopogtak a márvány padlón. Az esti kiállítás lassan a végéhez közeledett, de még így is volt pár művészet kedvelő ember, aki a festményeket nézte elmélyülten. Úton az irodám felé megálltam az egyik kép előtt. Nem rég sikerült megszereznem, és rögtön beleszerettem. Gustave Caillebotte képei mindig is lenyűgöztek, de van ebben a festményben valami ami több. Látszólag semmi extra nincs benne, de ha az ember egyre csak nézi, és nézi megérti mi is az amit ezzel a festő ki akart fejezni. Félredöntöttem a fejem, majd épp tovább indultam volna, mikor egy kemény mellkasba ütköztem.
-       Bocsásson meg, elkalandoztam. – mosolyogtam fel a látogatóra, majd mikor felismertem összevontam a szemöldököm. – Ön meg mit keres itt? – Elijah elmosolyodott. Fekete hajszálcsíkos öltöny volt rajta, egyszerű fehér inggel.
-       Már egy ideje az országban vagyok, és gondoltam megnézem a múzeumot. – vállat vont.
-       Véletlen egybeesés, hogy pont abban a múzeumban akar körülnézni, ahol én vagyok? – tettem fel a költői kérdést, mire elvigyorodott. Hófehér fogsora elütött barna bőrétől. Mind két kezét összekulcsolta a háta mögött, majd a képet kezdte nézegetni amit az előbb én is.
-       Hazudnék, ha azt mondanám nem tudtam, hogy itt dolgozik Helena. – megigazítottam a kezemben a papírokat.
-       Szeretne valamit tőlem? – kérdeztem, de figyelemre se méltatott.
-       Többet is mint hinné...- nagyon halkan mondta, így nem lehettem benne biztos, hogy tényleg az hagyta el a száját amit hallottam.
-       Tessék? – megrázta a fejét, majd rám nézett. Szürke szeme áthatóan vizslatott. Kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, de aztán be is csuktam. Fura hatással van rám ez a férfi.
-       Köszönöm a csokrokat. Gyönyörűek egytől egyig. – elmosolyodott. – De nem kell küldözgetnie őket tovább.
-       Miért nem? Tetszik magának, és gondoltam viszek egy kis színt az életébe velük. Gondolom szüksége van rá. – vont vállat, és eszembe jutott az este, amikor a karjaiban tartott. Mintha észre vette volna a változást megszólalt. - Nagyon sajnálom, hogy Tyler meghalt. Őszinte részvétem még egyszer. – megköszörültem a torkom, és félrenéztem.
-       Köszönöm.
-       A lánya hogy viseli? – a hangjában most nyoma sem volt az arroganciának amit furcsálltam is.
-       Nem vagyok benne biztos, hogy tudja mi is történt az apjával. Nyolc hónap nem olyan sok idő, hogy feltudja dolgozni azt hiszem, vagy akár megértse, de szerintem tudja, csak próbál nem gondolni rá. Beszéltünk róla, és fogunk is ha szükségét látom, vagy ha ő akarja, de nem erőltetem. Tudom milyen elveszíteni a szülőnket, így tudom mire van szüksége. – az emberek kezdtek haza szállingózni a múzeumból. Lassan bezárhatunk.
-       Maga itt van neki. Csodás anya, így nem féltem a lányát. – rákaptam a tekintetem. – És ön, hogy viseli? – mély levegőt vettem.
-       Kibírom. – feleltem szűkszavúan, de nagyon úgy tűnt átlát a szitán, és tudja mit is érzek, vagy épp hogyan éltem hónapokon keresztül. – Akkor...további jó nézelődést, nekem még van pár elintéznivalóm zárás előtt. – erőltettem mosolyt magamra, és már épp elmentem volna mellette, mikor a hangja megállított. Csodás mély hangja van ennek az embernek. Egy egész álló hétig is eltudnám viselni, ahogy beszél. Nem kell semmi mást csinálnia csak beszélnie azon a mély baritonján.
-       Miért nézte annyira ezt a képet? – egy pillanatra behunytam a szemem, majd felé fordultam. A keze még mindig hátul összekulcsolva volt, és a festményt nézte alaposan.
-       Mert tetszik. Van benne valami...mélység ami minden embernek mást jelent. – lassan visszasétáltam mellé, és megint ránéztem a műre. – Sokan csak három férfit látnak rajta, akik úgy tűnik mintha takarítanának, de közben a padlót vésik. Akik már ismerik a festőt már inkább arra aszzociálnak, hogy mivel homoszexuális volt csak a perverz fantáziája miatt festett meg három félmeztelen embert. Aztán vannak akik látják a lényeget. – Elijah felém fordította a fejét, de én tovább vizslattam a képet.
-       És mi a lényeg? – kérdezte halkan, a meleg lehelete csiklandozta az arcom. Túl közel vagyunk egymáshoz.
-       Mint mondtam, mindenkinek más. Számomra ez a kép az elrejtett szenvedés. Az, hogy minden embernek meg kell küzdenie azért, hogy valaki legyen. Hogy élnie kell, és nem szabad engednie, hogy elnyomják, még akkor sem ha arra kárhoztatott, hogy egy senki legyen. Mert egy senkiből is lehet valaki, sőt...belőlük lesznek az igazán valakik. – most már felé fordítottam a fejem. Tényleg túl közel kerültünk egymáshoz. A tekintetem az ajkára siklott. – Nem csak az Elit lehet valaki. – suttogtam, mire elmosolyodott a kis célzáson.
-       Egoistának tart?
-       És egy kicsit nárcisztikusnak is.
-       Azt hittem a békével elnyertem a tetszését. – tettem egy lépést hátra, hogy kikerüljek a bűvköréből.
-       Nem hiszem, hogy csak miattam kötötte meg azt a békét, de minden esetre nagyon is értékelem a dolgot. – ismét megfordultam, hogy elinduljak, de megint megszólalt.
-       Evett már? – nem fordultam felé, csak halványan elmosolyodtam. – Ismerek egy egész jó olasz éttermet.
-       Még be kell zárnom, és el kell mennem a lányomért is.
-       Önhöz is felmehetek, ha szeretné?! – erre azért már felé fordultam.
-       Miből gondolja, hogy azt akarom jöjjön el hozzám? – önelégülten elmosolyodott.
-       Nem gondolom, hanem tudom, viszont...nem leszek rámenős. Legyen akkor egy gyros az óvoda felé. – nyolc hónapja először igazán felnevettem. Meg is lepődtem rajta.
-       Mit is akar tőlem igazából? Megfektetni? – összevonta a szemöldökét.
-       Maximum miután ettünk. Valamint megvárom, míg teljesen kiheveri Tylert. – megindult felém, majd körülbelül fél méterre tőlem megállt. – De per pillanat minden hátsószándék nélkül hívtam el enni valamit. – elgondolkodtam.
-       Miért akarna egy olyan nővel enni, akitől elvileg nem akar semmit, akinek van egy gyereke, és aki nem az Elit tagja? Maga a korona nélküli királyunk. Én pedig egy átlagos nő. Nem igazán találom a logikát. – felemelte az egyik kezét, és végigsimított az arcomon, majd közelebb hajolt hozzám, de mielőtt megcsókolhatott volna elfordítottam a fejem. Most ő nevetett fel.
-       Sok gondom lesz még magával. – engedte le a kezét, majd elment mellettem. – Kint várom a múzeum előtt.
-       Miért vesződik az udvariaskodással, amikor maga nem ilyen, és megszokta, hogy mindent megkap amit akar?
-       Lehet pont ezért. – léptei egyre messzebbről hallatszottak, majd teljesen elhaltak.
Pár másodpercig csak néztem magam elé, és elgondolkodtam. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez a pasas hasonlít Tylerre. Ő maga az arrogancia, és keménység, míg Tyler inkább az önzetlenség, és a szeretet volt, bármennyire is mutatta keménynek magát. Talán ez az amiért vonz. Ez az amiért elfogok vele menni most, bármennyire nem kéne.

-       Nem gondoltam, hogy tényleg hajlandó egyszerű gyrost enni, miközben London utcáin sétálgatunk. – néztem rá Elijahra, aki úgy ette az ő adagját mint egy igazi úriember. Egy kicsit se csöpögtette le magát, én viszont rögtön ezzel kezdtem a mutatványt. Fenébe!
-       Azért, mert egy begyöpösödött, egoista, seggfejnek tart nem feltétlenül van így. – vont vállat, majd kidobta a szalvétáját, és az alufóliát a szemetesbe.
-       Sose mondtam, hogy annak tartom. – leereszkedő pillantást vetett rám, mire megforgattam a szemem, és haraptam egyet a pitámból. – Talán utaltam rá, tényleg. Most viszont már tényleg elmondhatná, mit szeretne tőlem.
-       Mindig ilyen gyorsan akarja a válaszokat megtudni? – kérdezte sóhajtva.
-       Igen, valamint nem szeretem a kertelést. – kidobtam én is a kukába a szemetem.
-       Eszembe sincs kertelni. –szökőkút mellett álltunk meg. Fekete szövetkabátjában még jobban kitűnt, hogy nem egyszerű pasi, hanem hatalma van, amit szívesen gyakorol is másokon. – Viszont bunkóság lenne kimondani amit szeretnék. – felvontam a szemöldököm.
-       Azért csak hajrá.
-       Tudja jól, hogy mit akarok. – mondta halkan, majd közelebb lépett hozzám.
-       Egy újabb trófeának szán? Sajnálom, beleuntam a mindenkivel dugok aztán faképnél hagyom szerepbe. Van egy lányom, ez egy kicsit megváltoztatott.
-       Maradt egy kis szósz a száján. – gyorsan odakaptam, hogy letöröljem.
-       Még mindig? – néztem fel gyönyörű szemeibe, mire vett egy mély levegőt.
-       Az attól függ. Érez még valamit a gyereke apja iránt? – felvontam a szemöldököm.
-       Mindig érezni fogok valamit iránta azt hiszem, de ha arra kíváncsi, hogy túltettem-e magam rajta, akkor azt hiszem. Ha két hónapja kérdezi meg ugyanezt azt mondom nem, de azóta sok minden történt. – félredöntötte a fejét, és megvillant a tekintete.
-       Akkor igen. Még mindig. – azzal felém hajolt, és megcsókolt. Ahhoz képest, hogy mekkora férfi, és milyen kőszikla kívülről, a szája puha volt. Nem akarta lenyeletni velem a nyelvét, de jól csókolt. Túl jól. Mikor elhúzódott, nem rántottam vissza, de megfordult a fejemben.
-       Mennem kell. – suttogtam, de mielőtt messzire mehettem volna megfogta a karom.
-       Helena...láthatlak még? – felé fordítottam a fejem.
-       Nem hiszem, hogy jó ötlet. Az érzéseim legtöbbször megijesztenek, és most is ez van. A kémia jól működik köztünk, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem ilyen hamar menne több is...vagy inkább attól félek, hogy menne. Sok mindent veszítettem már el életemben. Nem akarok még többet. – lassan elengedte a karom, majd ismét tökéletes arisztokrata lett belőle, aki csak lesimítja az öltönyét, és már semmi baja.
-       Jöhettem volna előbb is, de vártam. Az utóbbi időben úgy láttam már jól vagy, ezért látogattalak meg. Vonzódom hozzád, és te sem vagy semleges felém. Egyezzünk meg! – felemeltem a kezem, hogy megállítsam a mondani valóját.
-       Úgy láttad jól vagyok? Te haza se mentél? – tátottam el a szám, mire felvonta a szemöldökét. – Figyeltél?
-       Nem olyan szinten mint ahogy gondolod. Kérdezősködtem felőled, néha észrevétlenül bementem a múzeumba, és te ott voltál. Nem akartam tolakodó lenni. – vont vállat, mintha ez természetes lenne. – Viszont, van egy kölcsönösen jó üzletem számodra. Feküdj le velem! – meghökkenve meredtem rá.
-       Mi van? Hogy logikáztad ki ezt a dolgot? Nem fekszek csak úgy le veled, mert te azt mondod! Nem egy hatalomra vágyó kis fruska vagyok, sőt...utálom az Elitet. Semmilyen értelemben nem akarok a része lenni, és a lányomat is messze akarom ettől tartani. – keltem ki magamból, mire csak a szemét forgatta. Ha tovább agonizál megütöm!
-       Jó, akkor ne feküdj le velem! Bár nem adok sokat, csak még egy randit, és máris egymásnak esünk valahol. – mekkora egy seggfej!
-       Randit? Ez egy randi volt? – mutattam körbe, mire megvakarta a tarkóját.
-       Vittelek volna étterembe is, de oda nem akartál jönni.
-       Randiztál te valaha? – megint az a megrovó pillantás.
-       Arisztokrata vagyok, és az életem eléggé megrendezett, de megvan a hatalmam, hogy azt tegyek amit akarok, akivel akarok. Persze, hogy randiztam már. Ha érdekel szexeltem is már, nem várok a házasságig.
-       Rögtön gondoltam, hogy nem akarsz feleségül venni egyből, valamint azt is, hogy kihasználod a külsődet, és a rangod, ha nőre van szükséged. – mutattam rá, majd sóhajtva félrenéztem. – És mi az a duma, hogy egymásnak esünk? Hol érzed azt a nagy szikrát, amiről beszélsz? – veszedelmes tekintettel elém állt.
-       Kicsit higgadj le, és figyelj rám! Igen, volt rá példa, hogy kihasználtam a rangom, és a pénzem, de nem ebből áll az életem, valamint nem emlékszem, hogy azzal kezdtem volna ezt a beszélgetést, hogy mint a Tanács feje kötelességed ágyba bújni velem. Nem is volt célom, de kezdesz bosszantani, és most már igenis akarom a dolgot. – megragadta a karom, és a mellkasához szorított. – Tanuld meg, mindig megszerzem amit akarok. Azért ajánlottam, hogy feküdj le velem, hogy megtudd, hogyan is állsz a felejtéssel. A többit pedig meglátjuk. Nem egy éjszakás kalandot tervezek veled, de ha csak az sikerül, ám legyen. – teljesen higgadtan beszélt. Modorosan, és keményen, de józanul. Talán túl józanul is.
-       Jobb ötletem van. – mosolyogtam, és tettem egy lépést hátra. – Te pedig azt tanuld meg, hogy nem olyan könnyen kapsz meg mindent amit akarsz. Lehet, hogy vonzódunk egymáshoz, én ezt nem is tagadom, de küzdj egy kicsit. Holnap ugyanekkor végzek a múzeumban. Gyere elém, és vigyél el valahova. Akkor talán van esély rá, hogy egyszer az ágyamban kötsz ki. Aztán majd kialakul a többi. – ismét kaptam egy önelégült mosolyt.
-       Jól van, akkor holnap este. – hajtotta meg a fejét, majd elsétált.
Fura egy alak, és talán túlontúl irányításmániás is, de felejteni kell. Túlléptem Tyleren ez igaz, de attól még nem biztos, hogy bárkivel együtt tudnék lenni komolyabban. Megadom az esélyt neki, de nehezen hiszem, hogy egy arisztokrata lesz nekem az igazi. Persze, ez a jövő zenéje, ahogy a holnapi „randi” is. Valamint minden más. Talán összejövök vele, talán nem. Talán egyszer szerelmes leszek, de ugyanolyan semmi nem lesz már, mint régen. Ne is akarjuk, hogy ugyanaz legyen. Az embernek egy igaz szerelme van az életben, és ha valami oknál fogva el is veszítik egymást...soha nem szűnik meg köztük a szerelem. Egy kis része az embernek mindig az igazi Ő-vel marad, mégha az meg is halt. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet tovább lépni, mert de, sőt kell is, ám véglegesen felejteni képtelenség, és ez a normális. Hisz tudjátok, az idő nem áll meg!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése