Dark Kiss 30. fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam az új fejezetet! Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését. 

Kellemes estét

30.    fejezet

Tyler nem jött el. Próbáltam hazudni magamnak, hogy nem zavar az egész, végülis...ez inkább jó nekem, mint rossz lenne, de nem igazán tudtam átverni magam. Pedig buzgón próbálkoztam, de tényleg.

A nap felkelt, én pedig lefeküdtem aludni, de órákig csak forgolódtam, és szidtam magam.

-       A francba! – mérgesen végigszántottam a hajamon, majd felvettem a telefont. Már a hívó gombon volt az ujjam, mikor hirtelen leraktam az éjjeli szekrényre. – Elég Helena! Nem lehetsz ennyire hülye! – magamra húztam a takarót, és álomba kényszerítettem magam.

Tyler akkor sem jelentkezett, mikor felébredtem. Úgy volt, hogy este elmegyünk Erichez, hogy beszéljünk az óvoda ügyről. A telefonja ki volt kapcsolva. Lehet megindult a szülés? Egyáltalán mennyi idő mire kihordja a gyereket? A fene se tudja.

A telefont majdnem összetörtem a kezemben, így inkább elkergettem ezeket a gondolatokat. Más ötlet nem lévén elvittem Emilyt „reggelizni” egy kávézóba.

Ő croissant evett, én pedig egy kávé, és palacsinta mellett olvastam az újságot.

-       Mi a jó a kávéban? – hallottam meg egyszer csak Emily hangját. A haját lófarokba kötöttem neki, így nem lógott bele a tányérjába.

-       Az emberek felébrednek tőle.

-       Tényleg? – félredöntött fejjel méregetett, mire elmosolyodtam

-       Őszintén? Én csak az íze miatt iszom, egyébként...csak álmosabb leszek tőle.

-       De még az íze is szörnyű. – felnevettem, és letettem az asztalra az újságot

-       Majd ha nagy leszel nem így fogod gondolni.

-       Dehogynem.

-       Akaratos egy gyerek vagy tudod-e? – vidoran nézett rám, miközben majszolta a péksüteményét

-       A papa is mindig ezt mondja.

-       Akkor most az egyszer igaza van. – sóhajtottam, és elmerengve babráltam a csészét

-       Miért veszekedtek folyton a papával? – lassan ráemeltem a tekintetemet

-       Tudod...a mi kapcsolatunk a papával elég...bonyolult. Még én magam sem tudom miért veszekszünk, de ettől függetlenül szeretjük egymást. – halványan elmosolyodtam, míg ő összeráncolt szemöldökkel méregetett

-       Szeretitek egymást...mint a szerelmesek?

-       Nem...a papa már mást szeret, de ettől függetlenül téged nagyon szeretünk. – csikiztem meg az oldalát, mire felnevetett. Ekkor egy fekete, hosszú hajú idegen lépett be a kávézóba. Szürke öltönyben, és fehér ingben virított. Körbekémlelt, majd a tekintete megállapodott rajtam. Egy pillanatra megmerevedtem, de aztán rádöbbentem, soha nem bántana...nyilvánosan.

Lassan az asztalunkhoz sétált, majd megállt.

-       Hello Helena. – mosolygott, és próbáltam valami fenyegetés félét látni rajta, de nem igazán sikerült – Csatlakozhatok? – Emilyre néztem, majd vissza rá

-       Ahogy akarod. – mutattam egy székre, ő pedig lassan leereszkedett rá – Had mutassam be a lányom. Ő itt Emily. Emily, ő pedig itt Lucas az egykori...főnököm azt hiszem. – kinyújtotta felé kis kezét

-       Örülök, hogy megismerhetlek Lucas. – megfogta a felé nyújtott kezet, majd halványan elmosolyodott

-       Részemről a szerencse. – azzal felém fordult

-       Mit akarsz?

-       Beszélni. Mi mást? – vont egyszerűen vállat, mire összevontam a szemöldököm

-       És ehhez miért kell három Vadász odakint? Félsz, hogy rosszat csinálok? – félredöntötte a fejét, majd felnevetett

-       Mindig elfelejtem, mennyire tehetséges kis gyilkológép is voltál. – hideg tekintettel meredtem rá, majd ránéztem Emilyre

-       Megtennéd kicsim, hogy kérsz nekem még egy kávét?

-       Kaphatok palacsintát is?

-       Persze. – mosolyogva ugrott fel a székről, és szaladt a pulthoz – Ha lehet ne a lányom előtt teregesd ki a halálosztó listám.

-       Elnézést.

-       Miért jöttél Lucas? – a palacsintám felé bökött a fejével

-       Azt megeszed? – megráztam a fejem, mire maga elé húzta, és precízen vágott belőle egy darabot

-       Honnan tudod, hogy nem rejtettem bele mérget? – hidegen elmosolyodott

-       Nem akarsz te megölni engem. Ahogy én sem téged, sőt...még a lányodat sem.

-       Ez azért megnyugtató. De még mindig nem értem...miért vagy itt? – azt felesleges lett volna megkérdeznem honnan tudja, hogy itt vagyok. Lucas mindent tud, amiről hajlandó tudomást venni.

-       Az Elit, és a Tanács gondolkozik. – felelte két falat között, mire összevontam a szemöldököm

-       Rajtam? Nem tettem semmit, azt hittem...

-       Nem rajtad. Belátják, hogy haladni kell a korral, de ők nem hajlandóak megtenni az első lépéseket. – megköszörülte a torkát, majd eltolta magától az üres tányért. Fél szemmel ránéztem Emilyre aki még mindig sorban állt a pultnál.

-       Nem nagyon értem miről beszélsz. – lassan felnézett rám

-       Hajlandóak...békét kötni. A fegyverre, és a segítségre való tekintettel. – az állam leesett, és próbáltam nem idióta képet vágni

-       Most csak viccelsz ugye?

-       Ilyennel nem viccelnék.

-       Mégis hogyan, és mint? Nem értem.

-       A részletek nem lényegesek, annál inkább az ok. – előre hajolt ültében, hogy csak én halljam amit mond – Össze kell fognunk, ha túl akarjuk ezt élni.

-       Miről beszélsz? Azt hittem a fegyver a franciával együtt eltűnt, most...

-       Nem tűnt el. Azért, mert te nem tudsz róla támadások még vannak. A fegyver, és a bombák elterjedtek. Az pedig, hogy Eric hajlandó volt segíteni nekünk, mikor téged, és Danielt elraboltak...elgondolkoztatott minket. Beszélnem kell Ericcel.

-       Honnan veszed, hogy nem azért akart segíteni, mert benne van keze? – nem azért kérdeztem, mert így gondolom, csak a logikáját próbálom felfogni

-       Nem ő volt az aki az egészet kitervelte, ez tény. Talán régen meg akart ölni minket, de mostanára...téged, és Tylert sem ölt meg, nem is intéz már támadásokat, ahogy mi sem. Patthelyzetbe jutottunk, és lépnünk kell. Csírájában kell elfojtanunk ezt a fegyver problémát, és elkapni azt a rohadékot, vagy nagy bajok lesznek. Nem fog leállni, és azzal, hogy egy vámpír az egész okozója, nem egy farkas...a tekintélyünket, is a sárba tiporja. – a tekintete éles volt, de teljesen komolyan beszélt

-       Mihez kellek én?

-       Állj mellém! Gyere el a főhadiszállásra, és segíts meggyőzni az Elitet, a Tanáccsal együtt.

-       Azt mondtad békét akarnak, miért kéne őket még jobban győzködni?

-       Mert mint mondtam...nem fognak lépni. Arra várnak, hogy Eric lépjen, de ha ő lép nem fogják semmibe venni, hisz azt fogják hinni félelemből tenné mindezt. A többi vámpír pedig...nem feltétlenül értenek ezzel együtt Helena. Addig nem is fognak, míg nem látják, hogy az arisztokrácia is benne van. – ez így sehogy se jó

-       És miért kellek én? Engem kitaszítottatok. Hogy hinnének nekem?

-       Vadász voltál, majd lett egy fél vámpír lányod, elraboltak, és csaknem megöltek. Tisztelnek mégha azt mondják nem is. Beszélek Ericcel, és szervezek egy gyűlést, ahova elhívom őt, és Tyleréket is, de az Elit nem tudhat még róla. Meg kell őket lepnünk, vagy el se jönnének a gyűlésre. – elgondolkozva néztem rá

-       Nem úgy volt, hogy te meggyűlöltél, és a farkasokat se tudod elviselni? Mi változott? – halkan felsóhajtott

-       Tudom, hogy szörnyű dolgokat mondtam, és tettem veled Helena, de...azt hiszem igazad van. A háborúnak vége kell, hogy legyen, és nem vagyok rest bevallani, hogy tévedtem, bár nem tagadom, hogy még mindig van bennem ellenszenv. – Lucas bármennyire is önfejű, és makacs, nagyszerű vezető. Tudja mikor kell a népnek béke, és megnyugvás. – Ezenkívül...a lányod sem lenne kitaszított, ahogy a hozzáhasonlók sem. – ezzel azért megfogott

-       Hívj, ha megvan az időpont. – mondtam pár perc gondolkozás után, mire elmosolyodott, majd felállt. Emily is megérkezett a végére, és letett elém egy csésze kávét, magának pedig egy ugyanolyan palacsintát hozott mint az enyém volt.

-       Köszönöm Helena. – kezet csókolt, majd fejet hajtott Emily felé is – Kis hölgy. – még mielőtt elment volna megszólaltam

-       Akkor is kérted volna a segítségem, ha nem jövök vissza? Eljöttél volna egészen Amerikáig? – felvonta a szemöldökét

-       Azt hiszem igen. A népem fontosabb mint a becsületem.– azzal ahogy jött el is ment, a Vadászokkal együtt.

Elmerengve néztem ki az ablakon, de egy halvány mosoly azért játszott a szám szélén, miközben belekortyoltam a kávémba.

Mikor végeztünk a reggelivel hazafelé indultunk. Emily épp bement volna a házba, mikor visszarántottam.

-       Maradj itt! El ne mozdulj! – guggoltam le hozzá, mire félszegen nézett rám. A táskámban egy kilencmiliméteres fegyver árválkodott. Leültettem Emilyt a verandán, majd lassan benyitottam a házba. Elővettem a fegyvert, és ez megnyugtatott valamennyire. A nappaliban felvolt kapcsolva az egyik villany. Lassan besétáltam a pisztolyt előre szegezve.

Eric nekem háttal állt, de amikor beléptem, ő megfordult, és felemelte a kezét, hogy lássam fegyvertelen. Lassan én is leengedtem a pisztolyt.

-       Legközelebb várd meg míg hazajövök, és maradj kint! Nem szeretem a meglepetéseket. – komoly tekintettel nézett rám. Ma nagyon híres vagyok a főnökök körében.
-       Baj van, és kell a segítséged.