Dark Kiss 12. fejezet

12. fejezet

Másnap hazavihettem Emilyt, és majd kicsattantam az örömtől. Nick nagyon jó apának bizonyul, de nem akarja helyettesíteni Tylert. Aminek természetesen örülök, de azért nem vagyok azért oda, hogy majdnem minden nap látom őt. Már kérdeztem Tylert, hogy mikor szándékozik visszamenni Londonba, mire csak annyit felelt, vagy inkább kérdezett, hogy: Zavarok? Most erre mit mondhatnék? Igen zavarsz, mert rossz mindennap látni. Talán az egészben az a legjobb, hogy nem hozza el Vivient. Aki történetesen fogalmam sincs, hogy hol van, de szerintem nem is baj. Ameddig nem jön ide, addig én boldog anyuka lehetek. A lényeg az, hogy a napok telnek, és én egyre jobban beleszeretek a lányomba. El tudjátok képzelni, hogy milyen jó érzés este mesét olvasni neki, és vele együtt főzőcskézni? Bizony ám, főzni. A napok elteltével egyre nagyobb lesz, és bár csak három hetes már beszél, és egy négyévesnek felel meg. Az orvos azt mondta, hogy ez normális, és csak pár hétig fog ennyire nőni. Utána fejlődik tovább úgy mint egy ember. Viszont…már most tud annyit mint egy kilenc éves. Ezt betudhatjuk annak, hogy félig farkas, és úgy fejlődik mint ők, vagy csak egyszerűen egy Einstein a kislányom. Na jó…talán mégsem. Az igazat megvallva több van benne az apjából mint belőlem. A szeme, az ereje, a keze, a…mindene az apjáé, még a személyisége is. Talán abban hasonlít rám csak, hogy vért iszik. A nappal még mindig nem merek próbálkozni, főleg azért, mert ha valami baja esik, akkor nem tudok rajta segíteni. Ahogy Nick sem. Tylernek pedig megtiltottam, hogy kivigye a napfényre. Majd…idővel. Nem minden mende-monda igaz, szóval nem biztos, hogy bírja a napfényt. Viszont abban megegyeztünk, hogyha igaznak bizonyulnak a mesék, akkor mehet rendesen iskolába, és még óvodába is, ha akar. Nem akarom elzárni a külvilágtól, de még kicsi, és mivel én vagyok az anyja ezért én felelek érte, és később is én fogok. Lényeg a lényeg, imádom őt.
Most hajnali egy óra van, és Emily éppen alszik a saját kis szobájában, a saját kis ágyában. Berendeztük már neki jóval előre a szobát, de nincs benne semmi rózsaszín, mert azt akkor se engedtem volna, ha Nick könyörög. Világos lila színűek a falak, és tele van minden kis plüss állatokkal. A baba ágya pont az ablak alatt van mellette, pedig egy kényelmes fotel. Itt szoktam neki mindig mesét olvasni, vagy épp Nick. Néha pedig…Tyler, aki imádja a lányát szintén. Nem mondom, hogy rossz anya vagyok, de néha féltékeny vagyok Tylerre, hogy mennyire szereti őt Emily. Persze engem is szeret, de…azért meg vannak bennem az ösztönök.
Megsimogattam az arcát, majd a sötét haját, ami már most a válláig ér. Adtam neki egy puszit, majd halkan kimentem a szobából, és becsuktam az ajtót. Van egy baba őrzőnk, szóval ha baj van, akkor azt a hálószobában is hallani fogom. Bár…Emily soha nem sír, és mindig végig aludja az egész estét.
Igazából vámpír létemre már hozzászoktam ahhoz, hogy nappal ébren vagyok, és este alszok. Ez az elején nehéz volt, de most már… olyan mintha mindig is így éltem volna.
Átsétáltam a hálószobába, és leültem az egyik ablak alatti fotelba. Feltettem a lábam egy kis asztalra, és a hasamra raktam a kezemet. Furcsa, hogy már nincs ott bent senki, és lapos a hasam.
Nick kijött a fürdőből, és köntösben felém sétált. Rámosolyogtam ő, pedig leült a lábam mellé az alacsony asztalra, ami félő volt, hogy eltörik, de tartotta magát.
- Alszik? – kérdezte, mire bólintottam
- Igen. Mint a bunda. – bólintottam, mire két oldalt a fotel karfájának támaszkodott, és úgy hajolt le hozzám. Csak úgy falta az ajkaimat, és éreztem, hogy több kell neki, de amikor a pólómhoz nyúlt, elfordítottam fejem. – Ne! Még…nem vagyok annyira jól. – ami persze egy rohadt nagy hazugság…-Sajnálom! – néztem rá, mire sóhajtva bólintott
- Megértem. Én vagyok a hülye, hogy máris ezt akarom. Csak annyira…- Hál’Istennek, mire mondhatott volna bármit is megcsörrent a telefon.
- Majd én megyek. – adtam egy puszit az arcára, majd lesétáltam a földszintre a telefonhoz. – Haló?! – szóltam bele
- Megmondanád, hogy minek nektek mobil ha egyikőtök sem veszi fel azt a rohadt telefont? – elhúztam a szám, amikor meghallottam Tyler hangját
- Késő van. Gondolom ki vagyok kapcsolva. Emily most aludt el, szóval szerintem nincs ma már miről beszélnünk. Jó éjt Tyler! – közöltem búcsúzóul, majd leraktam. Ehhez van most a legkevésbé kedvem! Van nekem elég bajom, nem kell még az is, hogy ő kioktasson! Így is rosszul érzem magam Nick miatt.
Naná, hogy mire elindultam az emeletre megint megcsörrent a telefon. Nem akartam felvenni, de végül mégis megtettem.
- Igen? – Tyler felmordult
- Ne merészeld még egyszer rám csapni a kagylót! – megforgattam a szemem
- Jó, rendben, persze. Mit akarsz? – kérdeztem gúnyosan
- Zavarok? – felsóhajtottam
- Ami azt illeti…igen. Szóval beszélj gyorsan, és csak a lényeget.
- Legközelebb szólj előre, hogy mikor nem vagytok elérhetőek…akkor nem zavarnálak titeket a nagy munkában! – mély levegőt vettem. Hogy nekem ehhez mennyire nincs kedvem!
- Majd észben tartom. Ezért hívtál, vagy még van más is? Már mondtam, hogy Emily jól van, szóval nem értem, hogy mit akarsz még. – vontam vállat, bár tisztában voltam vele, hogy ezt ő úgy sem látja
- Holnap elviszem Emilyt a szüleimhez. – felvontam a szemöldököm
- Nem úgy tűnik mintha engedélyt kérnél!
- Nem is, mivel az apja vagyok, és a szüleim szeretnék látni őt. Nem kell tőled engedélyt kérnem! – felnyögtem
- Csak képzeled, mert igenis kell! Nem mintha megtiltanék bármit is, de attól még…
- Reggel nyolc körül ott vagyok érte, és mielőtt drámáznál, nem fogja nap érni. További szép estét, és sok sikert Nicknek! – azzal le is tette, mielőtt válaszolhattam volna.
- Barom. – ráztam meg a fejem, majd visszahívtam. Naná, hogy felvette. – Ne csapd rám még egyszer a kagylót! – felnevetett
- Ahogy akarod. – elmosolyodtam, de nem tettem még mindig le. Vajon ő most mit csinálhat? Mielőtt hülyeségből megkérdeztem volna inkább mást mondtam. – Jó éjt! – mondtam halkan, majd végelegesen letettem. Percekig csak néztem a telefont, majd hátat fordítva neki aludni indultam.

Reggel Emily az ebédlőasztalnál ült, és egy tál müzlit evett. Mivel vámpír vagyok az anyatej szóba sem jöhet, de Emily mindent megeszik. Bár én öltöztetem már azt is megszokta mondani, hogy mit akar felvenni, és mit nem. Ma egy fekete nadrágot választott egy egyszerű lila pólóval, és egy sportcipőt hozzá. Mivel annyira még nem elég nagy, hogy leérjen a lába a földre, ezért mindig lóbálja miközben itt eszik. Rámosolyogtam, és közben elővettem neki egy zacskó vért, majd egy pohárba öntöttem.
- Hova megyünk ma apuval? – kérdezte hirtelen, mire felé fordultam. Még mindig furcsa, hogy pár nap után már ennyire fejlett, és már tökéletesen beszél is.
- Megismerkedsz ma a nagyszüleiddel. – mosolyogtam rá, majd letettem elé a vért, és leültem mellé.
- Tényleg? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. Megsimogattam az arcát, és nem tudtam egyszerűen betelni a szépségével. A haját ma én fontam be két oldalra, hogy ne zavarja, de még így sem néz ki olyan kislánynak. Ami lehetne rossz is, de engem nem zavar. Bár hamar nő még pár napig, de...egészséges, és nagyon szeretem. – Nick hol van? Nem köszönt el tőlem reggel. – tisztában van vele, hogy Nick nem az igazi apja, de azért annyira még nem okos, hogy tudjon minden részletet. Nem nézem le a lányomat szó sincs erről, de… még kicsi néhány dologhoz.
- Korán el kellett mennie. Miután te elaludtál ő nem sokra rá már itt sem volt. De este remélhetőleg már itthon lesz. – ismerős autó zúgását lehetett hallani, mire Emily rögtön felugrott, és az ajtóhoz rohant, de vigyázva, hogy ha kinyílik az ajtó fény ne érje. Már megtanítottam neki, hogy vigyázzon, és eddig mindig be is tartotta. Sóhajtva felálltam, majd az üres müzlis tálat a mosogatóba raktam. Majd magamnak is kivettem egy zacskó vért. Mostanában, hogy reggelente vagyok ébren több vérre van szükségem hisz nem nappali élőlény vagyok sajnos, de megéri. Az ajtó kinyitódott, majd be is csukódott.
- Apu! – hallottam meg Emily hangját
- Szia kicsim! Na, mi van veled? Hiányoztam már igaz? - inkább a vért ittam, és néztem a lehúzott redőnyt. Nem lehetek olyan mint egy óvodás. Nem akarom, hogy Emily azt lássa, hogy a szülei mindig csak veszekednek! Megfordultam, és rájuk néztem. Emily Tyler karjaiban volt, és belesajdult a szívem ebbe a képbe. Annyira…szépek együtt. Nem nagyon figyeltem, hogy miről beszélgetnek, csak néztem őket. Az apja mosolyát, ahogy csodálattal néz a lányára, ahogy az már így pár hetesen is csak mesél, és csak mesél neki. Bár tegnap látták egymást mindig annyit tudnak beszélni a semmiről. Emily mindig elmesél neki minden egyest momentumot ami történt, majd megkérdezi Tylert, hogy mit csinált este. Szóval egy szó mint száz imádom őket nézni.
Tyler miközben hallgatta a lánya monológját felém fordult, és nem engedte el a tekintetemet.
- Menj fel a cuccodért, hogy indulhassunk oké? – fordult Emilyhez, majd lerakta, és felém indult.
- Rakd be a pulóveredet is! – kiáltottam utána
- Oké. – válaszolta, mire sóhajtottam
- Kérsz valamit? – fordultam Tylerhez
- Nem kösz. – körbenézett a konyhában mintha még soha nem járt volna itt – Nick hol van?
- Megint valami klubbot akar nyitni csak most itt. – vontam vállat – Mostanában azzal ügyködik. – néztem mélyen a szemébe ami hiba volt. Bár nem láttam érzelmet az arcán a szeme mindent elárult. Megköszörültem a torkom, és megittam a kezemben tartott vért.
- Leeds elég messze van, és gondolom nem oda akarod vinni, szóval…hova mentek? – Tyler elmosolyodott
- A szüleim az államokban vannak, és az egyik nyaralójukba viszem Emilyt. Ne aggódj teljesen biztonságos!
- Nem féltem őt ha veled van. – mondtam halkan, mire közelebb jött hozzám. Végigsimított az arcomon, de mielőtt bármit is tehetett volna elfordultam – Jön Emily.- léptem egyet oldalra, és meg is pillantottam a lányomat a hátizsákja a kezében volt, és az apjára várt. Tyler felé fordult.
- Mehetünk? – kérdezte az apját, mire megráztam a fejem
- Előbb a vér. – nyújtottam oda neki, mire készségesen felhajtotta.
- A mama nem jön? – fordult Tyler felé, mire ő is rám nézett
- Nem én…nekem van egy kis dolgom még ma. – mosolyogtam rá, mire Tyler felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Emily oda adta az apjának a táskát, majd hozzám rohant. Felemeltem, és szorosan megöleltem. – Vigyázz magadra jó, és ne csinálj semmi rosszat! – adtam egy puszit az arcára, mire ő is nyomott egyet az enyémre
- Te is mami!- mosolygott rám. Adtam neki még egy puszit, majd leraktam a földre. Emily az ajtóhoz rohant.
- Vigyázz rá jó? – néztem fel Tylerre, mire bólintott.
- Mint a szemem fényére. – megpuszilta az arcomat – Ne csinálj hülyeséget! – nem válaszoltam, de nem is várta meg. Megfogta Emily kezét aki integetett nekem, majd elmentek. A motor zúgásának elhalása után pedig egyedül maradtam. Még soha nem engedtem így el Emilyt, és most furcsa, hogy pár hét után végre egyedül tudok lenni. Közben meg már most hiányzik.
Hiába hiszi mindenki azt, hogy nem vagyok normális, vagy, hogy rögtön hülyeséget fogok csinálni. Én mára nem terveztem semmit, és bár Emilynek azt mondtam, hogy van dolgom rohadtul nincs. Nekem ma szieszta napom van.

Igazából a napom nagy része azzal telt el, hogy takarítottam. Az egész házat kisuvickoltam, és este felé boldogan feküdtem be egy nagy kád vízbe. Emilyvel már beszéltem telefonon, és azt mondta nagyon jól érzi magát a nagyszüleinél, amit nem is csodálok. Én egyszer voltam náluk karácsonykor, és akkor is jó benyomást tettek rám. Kíváncsi vagyok most mit gondolhatnak rólam?! De lehet inkább nem is érdekel.
Mély levegőt véve behunytam a szemem, és naná, hogy elkezdett kattogni az agyam. Vajon Daniel szeretné a lányomat? Na, és Emma? Mit szólnának hozzá, ha meglátnák? Kinyitottam a szemem, és a mobilomért nyúltam. Pár percig csak néztem a képernyőt, majd megnyomtam a hívás gombot. Kicsöngött, de senki nem vette fel. Miért is reménykedtem benne? Na de mi van, ha baj van, és azért nem veszi fel? Lehet, hogy akarja csak…. Ne magyarázzak be magamnak hülyeségeket! Nincs értelme. Nem akar velem beszélni Daniel, és kész.
Fél óra ázás után már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Nem szívesen lennék köntösben, vagy hálóingben amikor Tyler megérkezik, szóval…kéne valami gönc. Felvettem egy sötét famert hozzá pedig egy egyszerű fekete toppot.
Mikor végeztem a hajszárítással valaki csöngetett. Felvettem egy cipőt, és mivel már besötétedett ezért kinyitottam az ajtót.
- Emily merre van? – kérdeztem Tylert idegesen, mire megrázta a fejét
- Jól van, és még mindig a szüleimnél. – felvontam a szemöldököm
- És te miért vagy itt?
- Hogy ne csinálj hülyeséget. – gúnyosan elmosolyodtam
- Van egy lányom. Miért csinálnék hülyeséget? – kérdeztem, mire komolyan nézett rám
- Tudom, hogy milyen vagy, és tisztában vagyok vele, hogy ma már valakit felhívtál. Szerintem a bátyádat, de valószínűleg nem vette fel, mert nem akar nagyon veled társalogni. Erre te rögtön már rosszra gondolsz, és ne mond nekem, hogy nem fordult meg a fejedben, hogy már nem is él. – nyeltem egy nagyot, és megráztam a fejem
- Nézd én… - nem hagyta, hogy befejezzem
- Volt egy kis dolgom a városban, így nem tudtam ott maradni Emilyvel, de most épp érte indulok. – félreállt az útból, és a kocsi felé biccentett – Szállj be!
- Nem akarok veled menni. – közöltem, mire sóhajtott
- Csak elhozzuk a lányunkat, és közben még rád is figyelek. Csak nem halsz bele. – már majdnem tiltakoztam amikor eszembe jutott, hogy ha nem jön lehet, hogy egész este Danielt hívogattam volna, és mivel úgy se venné fel, ezért egyre idegesebb lennék, aminek szörnyű következményei lennének. Sóhajtottam.
- Remélem nem hosszú az út.

Emily

Dark Kiss 11. fejezet

Sziasztok!

Holnap lesz az utolsó vizsgám, szóval utána már elvileg helyre állnak a dolgok, és tudok rendszeresen hozni fejit, és nem kell majd ennyit várni rá! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

11. fejezet

Nem hiszem, hogy örülne neki bárki is, ha azt ecsetelném, hogy, hogy ment a szülés. Egy az, hogy nem volt egy leányálom, kettő, pedig, hogy leírhatatlan. Mivel nem vagyok ember, és nem is egy rendes vámpír gyermeknek adtam életet ezért nem tudom, hogy az mennyire fájdalmas, de azt tudom, hogy az enyém még az én tűrőképességeimet is meghaladta. Vagy csak azért volt lehet nehezebb, mert két hónappal előbb jött a baba mint kellett volna.
Így a szülőágyon feküdve félig holtan nem hiszem, hogy tudnék miről mesélni. Nem kellett császármetszést alkalmazniuk rajtam, de nem is baj. Lehet, hogy úgy könnyebben ment volna, de még abban sem vagyok egészen biztos.
Nick amilyen gyorsan csak tudott elvitt egy klinikára ahol Roger eredetileg is dolgozik. Ez egy kórház, de az emberek elöl eldugva, hisz ide, csak vámpírok jönnek. Roger a farkasokat is szívesen látná, de a többi páciens nem biztos. Így is úgy mond el vagyok dugva a többiek elől, hisz nem lenne jó semmilyen vita másokkal. Nem mintha ahhoz lenne most erőm. Még a kezemet sem tudom megemelni nem, hogy mást, és ehhez még jön a mindent felemésztő aggodalom. Két hónap szörnyen sok idő, és nem tudom, hogy mi van a kicsivel, mert még csak nem is láttam. Mondjuk lehet, hogy még nem is telt el hozzá elég idő. Percek óta, vagy órák óta fekszek itt?
Nagy nehezen megemeltem a fejem, de csak elmosódott fehér foltokat láttam. Visszaejtettem a fejem, és ahogy a szemem lecsukódott már képtelen voltam kinyitni többé.

Szúró fájdalomra ébredtem. Valaki a bal karomat babrálta. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Már sikerült fókuszálnom, és mindent jól láttam. Egy nővér vett vért tőlem éppen. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Egy átlagos kórteremben feküdtem, ahol minden fehérben „pompázott”. Volt egy TV a falon, mellette egy kanapé, és a szoba közepén egy ágy ahol feküdtem, körülötte rengeteg csipogó géppel. Mély levegőt vettem, és megköszörültem a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Még azt sem tudom, hogy hol van a kicsi, vagy, hogy mi van vele. A pánik mázsás súlyként nehezedett rám, amit a nővér észre is vett, mert megfogta a kezemet.
- Nyugodjon meg! A baba jól van, és semmi baja. Ahhoz képest, hogy kora szülött nagyon jó egészségnek örvend. Az orvos hamarosan bejön, és mindent részletesen elmesél majd. Addig is nyugodjon meg!
- Hol van? – találtam meg végre a hangom, de igazából mintha nem is az én hangom lett volna.
- Vizsgálják, de azt mondta az orvos, hogy hamarosan behozzák. Még engem sem engedtek a közelébe! – a hang irányába fordultam. Csak most vettem észre Tylert aki eddig a falnak támaszkodni vizslatott. A nővér bólintott, majd mosolyogva kihátrált a szobából. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Tyler odarohant hozzám, és visszanyomott. – Pihenj! Sok mindenen mentél keresztül. – nem akadékoskodtam, mert nem volt erőm. Próbáltam beszélni, de annyira száraz volt a torkom, hogy nem nagyon sikerült. Felemeltem a kezem, amibe az infúzió volt bekötve.
- Adnál…odaadnád a vizet kérlek? – kérdeztem nagy nehezen, mire zokszó nélkül felém nyújtotta a poharat, én pedig a szívószál segítségével ittam pár kortyot. – Köszönöm. – leheltem, most már jobb hangon. Tyler letette a poharat egy kis asztalra, majd odahúzott az ágyhoz egy széket, és leült mellém.
- Jól vagy? – kérdezte, mire gúnyosan elmosolyodtam
- Úgy nézek ki?
- Igazából, úgy nézel ki, mint aki nem rég adott életet egy gyönyörű kisbabának.
- Akit még csak nem is láttam. Az egész szülés kiesett a fájdalom meg van, meg az, hogy egy csomó orvos kiabál, és szaladgál körülöttem, de semmi más. Néha beugrik egy kép, amikor valaki szólongat, aztán…semmi. Mi történt? Hol van a kicsi? Hol van Nick? – kérdeztem szinte már hisztérikusan, mire Tyler megfogta a kezem, és megszorította.
- Nyugodj meg! A kicsi jól van. Nem engedték, hogy a közelébe menjek, de hamarosan behozzák. A szülés jól ment, de…rengeteg vért vesztettél, és…- megköszörülte a torkát, és pár másodpercre félrenézett - …azt hittem már fel sem fogsz ébredni. – nézett fájdalmasan a szemembe – Nick pedig… eddig itt volt veled, de mondtam neki, hogy szerezzen magának egy kis vért, mert nagyon rosszul festett. Egyébként…a kislány gyönyörű. Csak pár másodpercre láttam, de…gyönyörű. – nem tudtam nem mosolyogni
- Kislány? Istenem, és nincs baja! – sírni kezdtem, mire Tyler felült az ágyra, és magához húzott.
- Ssss…minden rendben. Nagyon ügyes voltál. – suttogta a fülembe, és belecsókolt a hajamba – Sajnálom. Az én hibám lett volna az egész, ha valami történt volna a kicsivel az csak az én hibám lenne. Felzaklattalak, és megindult a szülés. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. – bár sok erőm nem volt, azért próbáltam még jobban magamhoz ölelni
- Tudom. – mondtam halkan, és mélyen beszívtam az illatát. Azonnal ellazultam a karjaiban. Percekig csak ültünk így ölelkezve. Csak a gépek csipogása zavarta meg a csendet
- Azt is tudod már, hogy mi lesz a neve? – kérdezte hirtelen, mire halványan elmosolyodtam
- Emily. – bár még egyáltalán nem is derengtem a neveken, most…valahogy biztos vagyok ebben. – De…te vagy az apa, szóval…
- Nem! Az lesz amit csak szeretnél. – mondta halkan, mire én sóhajtottam – Biztos, hogy nem kérsz valamit? Vért, vagy bármit?
- Talán egy kis vér jól esne, de nem most. Majd ha bejön a nővér szólok neki, hogy hozzon egy kis vért. – Tyler eltávolodott egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Az én vérem erősebb, és hamarabb jobban lennél tőle. – végigsimítottam az arcán, mire megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe
- Tisztában vagyok vele, de…nem kérhetek tőled ilyet. – már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor kinyílt a szoba ajtaja, és megjelent az orvos, és egy nővér egy gyönyörűséggel a karjában. Azonnal elvigyorodtam. Tyler segített felülnöm. A nővér azonnal a kezembe adta a kis rózsaszín pokrócba bugyolált babát. Ahhoz képest, hogy koraszülött ugyanolyan, mint egy átlagos baba. Kis keze csaknem elveszett az enyémben. Csak addig aludt, míg a kezembe nem került. Azonnal kipattantak a szemei, és rám nézett. Majdnem hanyatt vágtam magam az ágyon. A szemei az apja másai. Rám mosolygott, mire nekem megint megeredtek a könnyeim. – Gyönyörű. – néztem fel Tylerre, és ő is ugyanúgy, megbabonázva nézte a kicsit, de most rám nézett.
- Akárcsak te. – mondta halkan, mire én inkább Emilyre néztem. A kicsi olyan bölcsen nézett ránk mintha már vagy száz éves lenne. Az apjára mosolygott, majd megint rám nézett. A kezével felém nyúlt, mire adtam egy puszit a homlokára.
- Bocsánat, de…csak pár percre hoztuk be, hogy ne aggódjatok. Még pár vizsgálatot el kell végeznünk, hisz ő nem egy szokványos baba. – szólalt meg az orvos. Lenéztem a kezemben tartott csöppségre. A szeme már kezdett lecsukódni. Tyler végigsimított a kis arcán.
- Van valami baj vele? – kérdeztem félve, mire Roger megrázta a fejét
- Nincs, ami igazán meglepő is lehetne, de mivel félig farkas a kislány ezért nem kell aggódni. Bár két hónappal előbb született semmi rendellensége nincs. Talán egy kicsit kisebb mintha később születik, de semmi több. Jól van. Már adtunk neki vért is, szóval minden rendben van. Annak pedig külön örülök, hogy végre maga is köztünk van. Ha nem lesz semmi komplikáció, holnap már haza is mehetnek. – felsóhajtottam
- Köszönöm Roger. Mindent…nagyon köszönök. – fejet hajtott előttem
- Ez csak természetes ez a munkám, de most…mennem kell. Még benézek később. – mosolygott ránk, majd kiment a teremből. A nővér felém nyújtotta a karját.
- Amint végzünk visszahozom. Ígérem! – nézett rám, mire én nagyon nehezen elengedtem. Emily nyöszörögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Adtam még egy puszit az arcára, majd odaadtam a nővérnek. – Pihenjen, és igyon egy kis vért.
- Hozna nekem kérem? – a nővér Tylerre nézett
- Véleményem szerint jobban járna, ha a férjét használná. A vére erősebb egy emberénél, és erősebb lenne tőle maga is.
- Ő nem a férjem! – közöltem, mire megköszörülte a torkát
- Rendben, de akkor is jobb lenne. A kicsinek is szüksége lesz majd magára, és nem szabad gyengének lennie. – Tylerre néztem már a nővér mellett állt, és kinyitotta neki az ajtót. Ahogy a nő elment Emilyvel hiányérzetem támadt. Már most beleszerettem a kicsibe.
- Mondtam! – közölte, majd az ágyam mellé sétált zsebre tett kézzel
- Tudod…azt hittem, hogy szörnyű anya leszek, és nem tudom, majd, hogy mit kell tennem, de…annyira magától jön az egész.
- Ne tereld a témát! – közölte, mire elhúztam a szám
- Nekem most Emily fontosabb minthogy én rosszul vagyok-e.
- Emilynek azonban szüksége lesz rád, és ahogy a nővér is mondta az erődre is, amit én tudnék adni neked.
- Megleszek nélküle. – makacskodtam, mire megrázta a fejét
- Nem fog a nővér hozni neked vért. Szóval…itt vagyok. – tárta szét a kaját
- Jól vagyok. Egyáltalán nem vagyok szomjas. – fordítottam a fejem a másik irányba. Tyler sóhajtott, és azt hittem beletörődik, hogy nem iszok belőle. Az ágy megsüllyedt mellettem, mire odakaptam a fejem.
- Nyak, vagy csukló? Választhatsz! – megütközve néztem rá
- Nem iszok belőled!
- Igazad van a nyak jobb. – azzal már kezdte is kigombolni az ingét. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem odanézni
- Ne csináld!
- Tudod ez már nem csak rólad szól. A kicsinek kell az anyja! Szóval…gyerünk. – lehúzta az egyik válláról az inget, és én nem tudtam, hogy mit nézzek. A testét, vagy a lüktető erét. A szemfogam sajogni kezdett. Vajon mióta nem ittam már? Abban viszont igaza van, hogy muszáj innom, mert Emilynek szüksége lesz rám.
- Miért nem inkább a csuklód? – kérdeztem. Az valahogy nem annyira személyes, mint a nyak.
- Onnan már ittál belőlem. – kiguvadt szemmel néztem rá
- Nem emlékszek ilyenre. – sóhajtott
- Még jó, mert eszméletlen voltál, de mint mondtam rengeteg vért vesztettél, és szükség volt rám. - vont vállat mintha ez normális lenne. Ez a rész valahogy teljesen kiesett.
- N…nézd talán mégsem kéne ezt…majd…felgyógyulok idővel. – türelmetlenül sóhajtott, és a zsebében kezdett kotorászni.
- Reméltem, hogy nem kell majd ehhez folyamodnom. – elővett egy bicskát, és a nyakához vitte. A pánik azonnal fölülkerekedett rajtam.
- Ne! – kaptam el a kezét – Inkább…majd én. – elvigyorodott, és eltette a kést
- Jó kislány! – szaggatottan kezdtem venni a levegőt, de azért közelebb hajoltam.
- Bi…biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem halkan, mire a szeme sarkából rám meredt
- Csináld! – nem tétováztam. Beleharaptam, de lassan, hogy ne fájjon annyira. Még így is megrándult, de utána már csak az élvezett maradt. Éreztem, ahogy az ereje belém áramlik, a vére pedig annyira finom volt. Felnyögtem, de nem hagytam abba az ivást. Magához húzott, és éreztem ahogy merev lesz. Bár biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan hisz ez csak kémia, és a vámpírharapás mindig ezt hozza ki az „emberből” azért furcsa volt. Az ajtó nyitódását hallottam, és furcsa émelyítő szagot éreztem. Elszakadtam Tyler nyakától, és oda fordultam. Vivien állt ott, csodák csodájára nadrágban.
- Kifelé! Most! – közöltem, és közben megnyaltam a számat. Tyler elkezdte begombolni az igét, a harapásból pedig már jóformán semmi nem maradt.
- Neked is szia! Örülök, hogy újra látlak! – közölte gúnyosan, mire majdnem leköptem. Tyler felállt, de le nem vette a szemét rólam
- Jól vagy?
- Jól leszek, ha kipaterolod innen! – mutattam rá, mire Tyler mellé sétált
- Hogy kerülsz ide?
- Már vagy napok óta nem láttalak, és te még kérdezed? – rájuk meredtem
- Mi? Napok óra? Meddig…meddig voltam eszméletlen? – Tyler szikrákat szóró tekintettel meredt rá, majd felém fordult
- Négy napig. – majdnem elájultam.
- Négy nap? – szóval ezért mondta, hogy azt hitte már fel sem ébredek. – Jézusom! Jézusom! – bár még nem ittam annyira sokat, egyenlőre félek ez is a padlón fogja végezni. Szédülni kezdtem, mire Tyler meg akart érinteni, de ellöktem magamtól.
- Miért nem szólt az orvos, vagy valamelyik nővér? Miért nem mondtad el te? – kérdeztem halkan, de a hangomból sütött az indulat.
- Mert tudtam, hogy fel zaklatod magad csak ezzel, és ezt nem akartam. Az orvost pedig megkértem, hogy ne nagyon híreszteljék ezt előtted.
- Négy napig voltam eszméletlen, te nyugodt lennél, ha megtudnád? – kérdeztem, mire Vivien közbeszólt
- Bocs, hogy zavarok, de azt azért tudni szeretném, hogy meddig kell még Tylernek itt lennie? Vissza kéne mennünk Londonba, vagy Eric…
- Eric pontosan tudja, hogy miért vagyok itt. De ha te akarsz hát menj! – közölte Tyler
- Négy napig itt voltál velem? – kérdeztem halkan, mire ellágyult a tekintete. Itt gubbasztott négy napig?
- Igen, és közben én nem is léteztem. Bezzeg arra volt erőd, hogy őt itasd, de, hogy velem legyél, az már…
- Vivien! – szűrte a fogai között Tyler, mire rögtön befogta
- Te is nyugodtan mehetsz. Holnap hazamegyünk, és nem fog már semmi történni. Ha négy nap alatt a kómában nem történt velem semmi, akkor most sem fog. De várjunk… Azt mondtad, hogy még csak ma láttad őt először. Akkor négy napig mit csináltak vele? – kérdeztem szájtátva
- Amikor megszületett elég gyenge volt, de már két napja semmi baja. Azért még tartanom kellett tőle a távolságot, nehogy elkapjon valamit, de…mára már olyan jól van mint te.
- Igen. Prímán vagyok, szóval el is mehettek! – Vivien Tyler mellé lépett
- Menjünk! Itt már úgy sincs rád szükség. – fogta meg a kezét, amit legszívesebben levágtam volna. Ringyó!
- A véremre még szükséged lehet! – nem is figyelt Vivienre. Ebben talán igaza van, de…majdcsak megleszek nélküle.
- Megoldom. Menj haza! – felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hangtalanul agyalt.
- Egy szállodában leszek, és ha baj van hívsz! Holnap is bejövök megnézni, hogy, hogy vagytok! És inni fogsz belőlem addig amíg fel nem épülsz! Segítek majd holnap hazamenni is, ha kiengednek titeket. – megforgattam a szememet
- Jó. Ahogy akarod. De most menj! Vagy csak a nőt tüntesd el! – farkasszemet néztünk, de Vivien megint közbevágott
- Menjünk! Fáradt vagyok, és jó lenne már végre együtt lenni egy kicsit! – simított végig Tyler karján, mire elfordítottam a tekintetemet. Nem akarom ezt látni! Halk léptek közeledtek felém, mire oda fordultam. Tyler az ágyam mellett állt, és éppen lehajolt hozzám.
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd adott egy puszit a homlokomra. Vivien szikrákat szóró tekintettel meredt rá.
Nem engedtem el Tyler tekintetét, még akkor sem amikor a nő az ajtóhoz rángatta. Mielőtt kilépett az ajtón rám kacsintott, engem pedig elfogott a félelem, és a hiány. Utálom, ha megmutatják nekem, hogy mit veszítettem el. Utálom, ha emlékeztetnek arra, hogy milyen volt régen, és most pont ez történt! Az egész együttlétünket újra éltem most, de mi ebből az én hasznom? Miért pont ő az apa? Miért kell majd elviselnem ezt egész hátralévő életem során? Nem hiszem el! Nem akarom elhinni!
Valaki kopogott az ajtón.
- Szabad! – kiáltottam ki, mire Nick jelent meg. Arca kivirult, és mellém szaladt.
- Felébredtél! Jézusom itt vagy! El sem hiszem, én…Helena…- halványan elmosolyodtam, és lehúztam magam mellé az ágyra.
- Igen. Itt vagyok. Emily pedig gyönyörű. – Nick megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe.
- Igen az. Nem rég láttam, és akkor mondták, hogy felébredtél. Istenem, annyira féltem, hogy mi lesz veled, és…- nem fejezte a mondatot, de nem is kellett. Szorosan magamhoz öleltem – Annyira szeretlek Helena…. – és nekem ennyi elég volt, ahhoz, hogy eltörjön a mécses. Zokogtam, de önző módon, nem a boldogságtól, hogy él a gyermekem, vagy azért, mert valaki ennyire szeret. Azért sírtam, mert én azt akarom, hogy más szeressen így. Mástól akarom hallani ezt. Nick ölel, és közben mást képzelek ide. Még, hogy Vivien a ringyó… engem meg sem tud közelíteni. Hozzám képest ő egy szelíd kislány.

Dark Kiss 10. fejezet

10. fejezet

Az élet néha nagyon durván meg tud szívatni. Aki azt mondja, hogy nem az hazudik. Nincs rosszabb annál amikor valaki, akit már túlon túl régen ismersz, egyszer megjelenik, és nem is egyedül. Bár drága egyetlen szív szerelmét nem hozza most magával, és ha rajtam múlik soha nem is fogja, de ez akkor sem fair dolog. Én… már elfelejtettem, és…nem akarom újra felidézni a régi emlékeket.
Nick felhívta Tylert, hogy Vivient hagyja valamilyen szállodában, amíg ő meglátogat. A beszélgetést inkább nem hallgattam meg. El kell magam foglalni valamivel, és akkor nem lesz baj. El akartam mosogatni, hogy ne csak álljak, mint egy láma, de nem jött össze. Inkább egy pohár vizet kortyolgattam, és közben a hasamat simogattam. Ha ideges vagyok általában ezt csinálom, és emiatt nem csinálok soha semmi hülyeséget.
- Jön a papád. – mondtam a kicsinek halkan – Bár fogalmam sincs, hogy miért, de…abban biztos vagyok, hogy nem leszek ezután a találkozás után túl boldog. Szóval muszáj megvigasztalnod majd oké? – mosolyogtam, és közben kibámultam a mosogató fölötti kis ablakon, ami az egyetlen bevezető útra néz a házunkhoz.
- Ha ő nem vigasztal meg, majd én. – jött mögém Nick, és a kezét hátulról a kezemre tette, így együtt simogattuk a babát.
- Reméltem is. – döntöttem a fejem a vállának, ő pedig adott egy puszit a nyakamra. – Nem akarom ezt. – mondtam halkan pár perc csönd után
- Még visszahívhatom, hogy ne jöjjön ő sem.
- Szerinted az visszatartaná? Pont őt? – halkan felnevetett
- Nem. Olyan makacs mint te. Bár…te nem versenyezhetsz senkivel. - elhúztam a szám, de nem feleltem. Behunytam a szemem, és próbáltam ellazulni, de az idilli helyzet hamar elmúlt, mert ismerős motorzúgást hallottam. Kinyitottam a szemem, de direkt kerültem a tekintetemmel az ablakot. – Majd én beengedem. – adott egy gyors puszit, majd elengedett. Az ajtócsukódások után halk beszélgetést hallottam. Nem néztem ki az ablakon, inkább mosogattam. Mond, hogy elég, ha csak az üvegen keresztül látsz, és nem kell bejönnöd! Kérlek, ne gyere be! Nem akarom, hogy be gyere! Naná, hogy becsukódott az ajtó, és hangos léptek közeledtek a konyha felé. Nagyon figyeltem egy tányér súrolására, és nem állt szándékomban másra figyelni.
- Ha nem zaklatod fel…magatokra hagylak titeket?! – hallottam Nick hangját, de nem is igazán jutott el a tudatomig, hogy mondott bármit is. Egymás után kapkodtam az edényeket, de sajnos már nem maradt sok. Mindjárt be kell fejeznem… Nick felment az emeletre, de ő még mindig valahol a konyhaajtóban álldogálhatott.
- Szia. – hallottam meg a hangját, mire egy üvegpohár kicsúszott a kezemből, és a mosogatóban landolt. Na tessék. Pedig csak köszönt. Megköszörültem a torkom, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire hiányzott már ez a hang.
- Szia. – mondtam halkan, és elzártam a vizet, mert sajnos végeztem. Letöröltem a vizet a pultról, meg úgy mindenhonnan csak, hogy ne kelljen megfordulnom, de természetesen nem húzhatom már sokáig.
Na jó! Pár másodpercre behunytam a szemem, majd megfordultam. Nem kellett hozzá sok, hogy elterüljek a földön. Még annál is jobban nézett ki mint amire emlékeztem. Egyszerűen volt felöltözve, farmer, fekete izom póló, és persze az elengedhetetlen bőrkabát. Hogy nem sül meg? Vagy csak nekem van ilyen melegem? A tekintetét akárhogy is próbáltam kerülgetni nem sikerült, vonzott, hogy újra láthassam végre. Mély levegőt vettem, hogy végre meg tudjak szólalni. – Hogy-hogy…eljöttél? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Leülhetek? – kérdezte az ebédlőasztal melletti székekre bökve. Vállat vontam, majd bólintottam, mire ő leült, és közben végig engem kémlelt.
- Szóval? – tettem karba a kezem, és a pultnak támaszkodva néztem le rá. Halványan elmosolyodott.
- Baj, hogy tudni akartam, hogy élsz-e még?
- Miből gondoltad, hogy már alulról szagolom az ibolyát? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel
- Nem hiszek Nickben, és ami azt illeti…nem értem miért nem költöztél még el innen? Elhiszem, hogy itt csend van, és szép is ez a hely, de attól még nem lenne jobb egy saját lakás?
- Nem. –vágtam rá habozás nélkül, mire fölvonta a szemöldökét
- Van köztetek valami? – kérdezte, kifejezéstelenül
- Mi közöd van ehhez? Semmi. Szóval nem fogok erre válaszolni. – halkan káromkodott
- Nem is kell. Már tudom a választ…- nézett rám élesen, majd a tekintete a hasamra kúszott. Rögtön nem volt annyira mérges. – Ő, hogy van? – elmosolyodtam, és én is lenéztem
- Talán… túl jól. Legalábbis most, mert nem kicsit rugdos. – ahogy Tyler belépett a konyhába a baba rugdosni kezdett, de nem erősen. Mintha csak szólni akarna az apjának, hogy én is itt vagyok!
- Megérinthetem? – reflexből rázni akartam a fejem, de meggondoltam magam.
- Nem tilthatom meg, és nem is tudnám. – lassan felemelkedett a székről, és a hasamra rakta a kezét. A kicsi rögtön megnyugodott, mintha megkapta volna amit akart. Tyler arcán tündöklő mosoly jelent meg, aminek láttán az én szám is mosolyra görbült. Meleg keze végigsimított a hasamon.
- Alig várom, hogy a kezemben tarthassam. – suttogta, majd a szemembe nézett
- Én is…- feleltem, de nem engedtem el a tekintetét. Nekem ez most túl sok. Megköszörültem a torkom, és arrébb álltam, hogy ne tudjon megérinteni. Naná, hogy a baba, megint rugdosni kezdett.
- Még így is gyönyörű vagy, ugye tudod? – felé fordultam, és felnevettem
- Egy bálna vagyok, és akkor még ne beszéljünk a többi dologról. – mondtam mosolyogva, mire megrázta a fejét
- Soha nem látod be, hogy mennyi vonzerőd van. – lépett közelebb hozzám, de hála az égnek időben meg állt.
- Inkább ne beszéljünk most erről. Inkább válaszolj egy egyszerű kérdésre. Minek akartad idehozni Vivient? – sóhajtott
- Nem akartam. Egyszerűen csak… fél, hogy újra összejövünk.
- És nem mondtad meg neki, hogy ez lehetetlen? – kérdeztem komoran, mire lesütötte a szemét pár pillanatra, majd újra rám nézett
- De igen, csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is? – vontam föl a szemöldököm
- Terhes vagy, és Vivien tisztában van vele, hogy kettőnk között mindig lesz egy kapocs, ami miatt nem mehetünk el csakúgy egymás mellett, mintha nem lenne közünk egymáshoz. – nocsak! Lehet, hogy ez a nőszemély nem is olyan bolond mint azt gondoltam.
- Ez mind szép, és jó, de az biztos, hogyha megszületik a kicsi a közelébe sem mehet annak a nőnek! – Tyler tekintete megvillant
- Nem is ismered Vivient, szóval ne ítélkezz felette! – gúnyosan felnevettem
- Nem ismerem? Elfelejtetted, hogy akart minket szétválasztani? Elfelejtetted, hogy pár hónapja, elhordtad mindennek, és azt mondtad, soha nem kezdenél vele újra? – felvonta a szemöldökét
- Sok minden megváltozott.
- Az biztos, de ebből nem engedek! Te láthatod majd a kicsit, de a nő közelébe sem mehet! – karba tette a kezét
- Rendben, de akkor Nick sem lehet vele! – na persze!
- Nick, és Vivien között azért van egy kis különbség. Az előbbiben megbízok az utóbbiban egyáltalán nem.
- Na ez nálam pont fordítva van! – mély levegőt vettem, és próbáltam magam megnyugtatni.
- Elhiszed, hogy nem érdekel? Nem engedem majd a közelébe, és ha nem tetszik, nekem úgy is jó, ha te sem látod majd! – mondtam én, hogy megint veszekedni fogunk. Miért nem hisz nekem senki?
- Ne akard tudni, hogy mire vagyok képes, ha eltiltasz a gyerekemtől! – közölte élesen, mire félredöntöttem a fejem
- Majd meglátjuk! – közöltem, mire olyan közel jött hozzám, amennyire a hasam engedte. A kicsi egyfolytában rugdosott, a szívem pedig egyre gyorsabban vert.
- Téged ha jól tudom kitagadtak, és nincs már senkid csak Nick! Ne akard, hogy őt is elvegyem tőled! – összeszorítottam az államat, és léptem egyet hátra
- Kifelé! – mondtam halkan, mire megigazította a bőrkabátját
- Jól vigyázz Helena, hogy kivel húzol ujjat! Van egy oldalam amit csak az ellenségeimnek mutatok, és hidd el! Nem akarsz úgy látni! – mondta gúnnyal, méreggel, és némi szomorúsággal a hangjában, de ez már rég nem jutott el a tudatomig. Annyira felidegesített már, hogy örülök, ha nem robbanok fel. Pontosan tudom, hogy milyen Tyler, ha felidegesítik, és azt is tudom, hogy el tudná tőlem őt venni. Azt is nagyon jól tudom, hogy ezt nem akarja, de ha rákényszerítem, akkor megteszi. Ezzel a viselkedésével is csak azt igazolja, hogy ő benne van a játékban, ameddig én is.
- Menj innen, amíg olyat nem mondok ami fájni fog! – közöltem rekedt hangon
- Szerinted Nick, hogy fogja viselni az egész apaság dolgot? – lett volna erre mit felelnem, de az agyamat már elborította a vörös köd, és erre csak rátett még egy lapáttal, hogy a kicsi egyre erősebben rugdosott.
- Kifelé! – kiabáltam most már teli torokból, mire Nick dübörgő léptekkel szaladt be hozzám, és megölelt.
- Mi történt? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mire Tylerre nézett. – Megmondtam, hogy ne izgasd fel! – mintha némi megbánás felcsillant volna a szemében, de csak pár pillanatig
- Saját magát izgatja fel! – közölte hidegen Nick szemébe nézve. – Jobb ha megyek. Nem akarok bajt…- farkasszemet néztek, majd Tyler tekintete találkozott az enyémmel. – Vigyázz a kicsire! – azzal kisétált. Csak azután lazultam el, amikor meghallottam, hogy felbőg a motor, és Tyler elhajt. Mély levegőt véve dőltem Nick karjaiba, aki könnyedén megtartott.
- Jól vagyok…- suttogtam, de már a lábamon sem tudtam megállni. Miért gyengültem el ennyire?
- Egyáltalán nem vagy jól. A baba szörnyen rugdos, és muszáj lefeküdnöd. – nem tudtam ellenkezni, mert a karjaiba kapott, és felvitt a hálószobába. Lefektetett a lepedőre, majd betakart. Behunytam a szemem, és elmosolyodtam. Nick végigsimított az arcomon.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz.
- Nem a te hibád…Tyler volt seggfej. – mondtam halkan, de nem tudtam többet kipréselni magamból, mert elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki a hasamon tapos. Felpattantak a szemeim, és azonnal megnéztem, hogy ki bántja a kicsit. Meg is nyugodhattam volna, amikor nem láttam senkit, de nem tettem. Ez azt jelenti, hogy a baba rugdos ennyire. Azt ne mond, hogy… Még a gondolatot se tudtam befejezni, mert akkorát rúgott a kicsi, hogy felsikoltottam. Vergődni kezdtem az ágyon, és csak kiabáltam. Nick azonnal berohant hozzám, és megérintette a vállamat. De nem tudtam semmit tenni. Csak sikoltottam, de nem sikerült más.
Nem tudom mennyi idő telt el. Percek, vagy órák, de a fájdalom egyre rosszabb lett. Nick hangja végre eljutott hozzám.
- Helena! Nézz rám! Mit csináljak? Hogy segítsek? – a hangja kétségbeesett volt, én pedig megragadtam a kezét. Nem bírtam halkítani a hangomon, csak kiabálni tudtam.
- Hívd az orvost! Jön a baba!

Friss!

Sziasztok!

Ezen a héten vizsgáim vannak, szóval nem hiszem, hogy holnap tudok nektek fejezetet hozni, de remélem hétvégére sikerül időt szakítanom rá! Sietek vele ígérem :)Ja igen, míg el nem felejtem. Örülök, hogy kezdek nem kicsit megosztó lenni :D Nem mintha eddig nem szerettem volna azt, hogy mindig jó véleményen vagytok a fejezetekről, de a baba téma óta kezd "ketté válni" úgymond a csoport, ami nem tudom miért tetszik annyira, de...mind1 xD A lényeg, hogy örülök, hogy mindenkinek más a véleménye!!! :)

puszi
Niky

Dark Kiss 9. fejezet

9. fejezet

Nos…amikor azt mondtam a terhesség a legkönnyebb dolog az életben, akkor voltam csak igazán hülye. Legkönnyebb mi? Nem értem, hogy gondolhattam ezt…vagy nem voltam normális, vagy csak egyszerűen félvállról vettem a dolgokat. Most már ez elég nehéz lenne. Mondjuk úgy, hogy nem egy könnyű dolog. Főleg úgy, hogy a napok csak telnek. Itt Connecticutban más az élet, mint Londonban. Először is csöndesebb. Másodszor nem kell annyit aggódnom a harcok miatt. Harmadszor senki nem zargat. Ha pedig most azt kérdezitek, hogy miért élek még mindig itt, akkor a válasz egyszerű. Közel két hónapja élek Nick házában, de nem azért, mert nem volt pénzem egy saját lakásra. Párosban szép az élet…Bizony! Mondjuk úgy, hogy adtam egy esélyt magunknak, és miért? Mert Nick ott volt velem, amikor mások nem, és mert tudom, hogy jó apja lesz a gyerekemnek. Bár nem köti össze őket semmi vér szerint, már most többet tett Nick értünk mint az igazi apa. Tylerrel már egy jó ideje nem beszéltem. Nem akarom magam felizgatni, így inkább nem beszélek vele még telefonon sem. Néha hív, akkor Nick felveszi a telefont, és mindig ugyanazt válaszolja „A baba, és Helena is jól van” körülbelül ennyi a beszélgetés. Igazából…Tyler nem tudja, hogy én együtt vagyok Nickel, mert azt hiszi, hogy csak segít nekem a terhességem alatt. Ez persze igaz is, de…nem teljesen. Azt nem tudom, hogy neki van-e valakije, de próbálom ezt a gondolatot kerülni. Semmi olyan nem érdekel ami fel tud zaklatni. Nem mondom, hogy ez a téma nem foglalkoztat, de vannak ennél fontosabb dolgok is. Mint például, hogy állítólag elkapták Londonban azt aki a fegyverért bűnös. Hogy, hogy azt ne kérdezzétek, de az biztos, hogy nem jó vámpírt fogtak el. Minden miatt Adamet hibáztatják, és valószínűleg halálbüntetést is kap a napokon belül, de nem ő felel mindenért. Nem mondom, hogy biztosra tudom, de kilencvenkilenc százalék. Persze nem tehetek semmit. Egy, Nick nem engedi, kettő, ha bármit teszek Lucas is kinyír. Nincs több esélyem a vámpíroknál. Szóval most mindenki boldog, és biztonságban érzi magát. Nem lesz ez így sokáig. Amint meghal Adam a támadások folytatódni fognak, és minden visszaalakul. Én meg itt ülök, és naná, hogy nem tehetek ellene semmit. Ilyen az én formám, de legalább van ami kárpótol.
A teraszon ültem egy pohár vért kortyolgatva, és közben egy újságot lapozgattam. Mivel mást nem tehetek ezért inkább csak ülök, és olvasgatok. A kicsi már elég nagy ahhoz, hogy mindenben akadályozzon. Körülbelül akkora a hasam mint egy emberi nőnek, amikor terhes, de szerintem más hasonlóság nincs.
A kinti világítás halvány fényében is tökéletesen láttam. Nick bent szorgoskodott valamit. Olyan mint egy házvezetőnő, és ez idegesít. Persze jó, hogy kiszolgál, de nem fűlik ehhez annyira a fogam, hogy csak üljek, mert még felállni sem enged egyedül. Azért az ilyen viselkedésével ki tud akasztani rendesen.
Nick háza, vagyis már a házunk egy kis takaros családi házikó. Szomszédok, és nyüzsgés nélkül. Majdnem az erdő közepén, de mégsem, mert egy kis tisztás mellett. Valószínűleg azért vett pont itt házat, mert nem akart feltűnést. Ebben egyetértek vele. A ház két emeletes, és kívül fehér színű. Belül pedig pontosan olyan mint egy amerikai család otthona, csak itt vér is van a hűtőben nem csak étel. A kert pedig majdnem olyan csodálatos mint a főhadiszálláson, de még is van benne valami ami jobbá teszi. Talán a meghittség, vagy nem is tudom. Nekem személy szerint a terasz a kedvencem. Persze jó lenne látni a kertet napfényben, de nem lehet sajnos…elvileg a kisbaba majd ki tud menni a fényre, de valahogy nem vonz az a lehetőség, hogy kiengedjem. A nemét még mindig nem tudjuk, mert a félig vámpír, félig vérfarkas gyerekeknek ez nem látszik eléggé az ultrahangon. Még a nevét sem találtam ki. Valahogy még egyik név sem fogott meg eléggé.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Sóhajtva belemerültem az újságba. Emma egyszer sem hívott. Még csak üzenetet sem hagyott, vagy bármi. Nem mintha a bátyám nagyon keresné a társaságom, de azért…jól esett volna egy-két szép szó. Amit már soha nem fogok megkapni, de azért reménykednem lehet.
Nick pár percig beszélt, majd lerakta a telefont, és kijött hozzám. Mostanában itthon dolgozik. Persze miattam, hogy a nap huszonnégy órájában rám tudjon vigyázni. Innen intézi a klubja, és a család ügyeit. Igazából nincs is sok dolga, mert arisztokrata, és majdnem mindent helyette csinálnak. Őt nem tagadták ki, pedig még be is fogadott úgy mond minket. Gondolom tudják, hogy ha őt kitagadják abból nem sülhet ki semmi jó. Annyira azért ismerik már őt. Igazából az egész ügyből csak nekem lett úgymond nagyobb bajom, de nem olyan amit nem élek túl. Nekem már Nick, és a pici, a családom. Megsimogattam a pocakom, és rámosolyogtam Nickre.
- Ki volt az? – kérdeztem, és a tál sütiért nyúltam, amit hívogatóan a kezében tartott. Hát igen…mostanában már mindent megeszek. Mi lesz velem a szülés után, olyan leszek mint egy bálna? Nem mintha most nem olyan lennék, de valahogy ez érdekel a legkevésbé. Azt hittem, hogy szörnyű anya leszek, de…ahogy a pici nő úgy komolyodok én is. Régen úgy gondoltam, hogy Tylernél jobban nem szerethetek senkit, és most tessék. Bármit feláldoznék a kicsi miatt.
Nick az előttem lévő asztalra lerakta a tálcát, majd nyomott egy gyors csókot a számra, és leült a hintaágyba. Én maradok a kényelmes karos széknél amit kihozattam ide.
- Szerinted? – mosolygott, mire haraptam egyet az íncsiklandozó csokis sütiből. Ha ezt Nick sütötte meghalok. Mostanában egyre többet süt, főz, és nem mondom, hogy béna. Ezért leszek én egy bálna mindezek után.
- Tyler. – vontam vállat sóhajtva, majd tovább olvastam az újságomat. Meg sem kérdezem, hogy mit akart, mert már tudom. Amit mindig is. Túl nagy lett a csend, mire sóhajtva leraktam az újságot az ölembe, és ittam egy korty vért. – Mit akart? – Nick megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt
- Látni akar. – gúnyosan elmosolyodtam, és elvettem még egy sütit
- Remélem megmondtad neki, hogy ez lehetetlen, mert nem szabad felizgatnom magam. Ami a közelében lehetetlenség, mert a mi beszélgetéseinkből rendszerint viták lesznek. Majd ha a baba megszületik láthatja. Addig nem kell semmit tennie. Jól vagyok, és a többi ne érdekelje. – vontam vállat, mire Nick sóhajtott
- A saját szemével akar meggyőződni róla, hogy nincs semmi bajotok.
- Nem hiszi el, hogy még élek, vagy mi? – most ő vont vállat
- Tudod, hogy nem vagyok a szíve csücske, szóval…szerintem nem. Nem hiszi, hogy jól vagy…- megforgattam a szemem
- Hát jó…ha nagyon akar jöjjön. Nem tudok ellene mit tenni. – megint csönd, mire felnyögtem – Mi van még?
- Nem egyedül jön. – felvontam a szemöldököm. Nocsak!
- Mégis kivel akar jönni? – Nick feszengeni kezdett – Ez már most nem tetszik…
- Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, és nem idegesíted fel nagyon magad!
- Ha tovább húzód a választ, akkor még idegesebb leszek, szóval bökd ki!
- Vivien is jön vele. – majdnem leestem a székről döbbenetemben
- Mi van? Hogy? Miért? Ezt…nem értem…- vontam össze a szemöldököm
- Részleteket én sem tudok, de gondolom együtt vannak, és Vivien nem engedi, hogy Tyler egyedül jöjjön el hozzátok. – összeszorítottam az állkapcsomat
- Nem teheti be ide a lábát! Nem engedem, hogy idejöjjön! – Nick szomorúan nézett rám
- Helena…nem fog semmi történni. Csak megnéznek, és már itt sincsenek.
- Nem tudod megmondani nekik, hogy nem jöhetnek, mert ezzel idegesítenek fel a legjobban? – kérdeztem élesen, bár a haragom nem Nicknek szólt, és ezt ő is tudja.
- Már nem…- rázta meg fáradtan a fejét
- Miért?
- Mert fél óra múlva itt vannak. – csoda, hogy a szám nem maradt tátva
- Na nem! Honnan tudják, hogy hol lakunk pontosan? – néztem körbe mintha már őket keresném
- Elmondtam Tylernek, mert joga van tudni. – rákaptam a tekintetemet
- Talán van, de Vivien akkor sem jöhet a kicsi közelébe, mert isten bizony lenyakazom! Tylernek is csak a kicsihez van joga, de ő még nem született meg, szóval nem kell engem nézegetnie. Megvagyok én nélküle is. – tápászkodtam fel nagy nehezen, és most Nick nem segített. Tudja, hogy mikor ne érjen hozzám, ami egy jó pont neki. Mély levegőket véve a korlátnak támaszkodtam. – Nem az enyém a ház így nem tilthatok ki innen senkit, de kérlek! Nem akarom, hogy az a némber idejöjjön! Szépen kérlek! – könny gyűlt a szemembe, de nem tudom, hogy az emlékek miatt, vagy ez csak egyszerűen a terhességgel jár. Nick felállt, és magához ölelt.
- Ez a ház már a tied is, és senki nem léphet be ide, ha te nem akarod. Felhívom Tylert, és megmondom, hogy csak ő jöhet, vagy senki. Így jó lesz? – mélyen beszívtam Nick illatát, és behunytam a szemem
- Igen…

Dark Kiss 8. fejezet

Sziasztok!

Itt az új feji, ami vegyes érzelmeket fog szerintem kiváltani, de az igazság az, hogy szerintem így a történet még jobb lesz...még nem tudjátok miről beszélek, de majd ha elolvassátok a fejit rájöttök! :) Az olvasói esttel kapcsolatban, nem tudom, hogy mi lett a szerverrel, de délután még működött a chat, és nem tudom mi történt vele estére :S:S Megpróbálok majd valamit összehozni, ha egyáltalán van kedvetek hozzá, mert ahogy észrevettem nem nagyon lelkesedtetek az ötletért...de nem papokolok tovább. Jó olvasást a fejezethez! :)

puszi
Niky

8. fejezet

Néha fel kell adnia az embernek az elveit, ha valamit el akar érni az életben. Nekem pedig most van egy célom, de előtte meg kell tudnom valamit. Persze nem azért, mert még érzek valamit. Az agyam erre igent mond, a szívem, pedig…hát inkább hagyjuk. Csak tudnom kell, hogy Tyler él-e még, vagy nem, és már itt sem vagyok. Nick elkísér majd, az új otthonomba. Ami csak átmeneti, mert eszem ágában sincs a házában élni huzamosabb ideig. Csak egy kis házat kell találnom, és kész. Még nem tudom, hogy csak magunknak, vagy csak magamnak, de ez is kiderül még a mai este során. Tyler után egyből az orvoshoz megyek, és remélem már tud mondani valami érdemleges dolgot. Igazából, ha kiderülne, hogy nincs gyerek, még akkor sem mennék vissza a főhadiszállásra. Nincs is miért visszamennem már.
Leparkoltam a felhőkarcoló előtt, és reménykedtem benne, hogy nincs itthon. Azaz csak egy részem reménykedik, mert az azt jelenti, hogy nem kell belemennem egy kínos beszélgetésbe. De a másik részem reméli, hogy itt van, és meg tudok bizonyosodni róla, hogy még él.
A lábammal dobolva vártam, hogy felérjen a lift a legfelső emeletre, majd gyorsan dobogó szívvel sétáltam az ajtaja elé, és kopogtam be.
Nem érkezett válasz, és nagy csend is volt. Még mindig meg van a kulcsom, de…nem hiszem, hogy használni akarom. Nem is kellett.
Lassan kinyílt az ajtó, és megpillantottam Tylert. Fekete köntös volt rajta, és látszólag semmi baja nem volt…mégis volt valami a szemében. Mintha éveket öregedett volna, bár még mindig nagyon jóképű. Komoran nézett rám.
- Bejössz? – kérdezte, mire vonakodtam. Pár percbe nem halok bele. Bólintva beléptem a lakásba. Mindenhol tisztaság volt, mint mindig, de még ez is komornak hatott most. Tyler becsukta az ajtót, és nekidőlt.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, mire halványan elmosolyodott
- Mondjuk… - megint csönd lett, én pedig sóhajtottam
- Hogy jutottál ki? – Tyler lenézett magára, majd vissza rám
- Tudod…a farkas néha jól jön. – összevontam a szemöldököm, de nem kérdeztem többet. Nem muszáj mindig mindent tudni…
- És…miért jöttél el hozzám? Kockáztattad, hogy elkapjanak, és mégis…eljöttél hozzám. Miért? – mély levegőt vett, és pár másodpercre behunyta a szemét
- Mert…muszáj volt…éreznem téged, mielőtt eljövök… - nézett maga elé, de nem a szemembe.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy…nem volt jó, hogy ott vagy velem. – suttogtam, bár nem is akartam ezt mondani. Tyler felemelte a tekintetét, ami már nem komor volt, hanem lágy. Megráztam a fejem mielőtt bármit is mondhatott volna. – Szerintem te még nem tudod, de…kiderült minden. Úgyhogy…most elmegyek Londonból. – Tyler nagyot nyögve hátrahajtotta a fejét
- Valahogy…nem lepődök meg. Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége, de…nem gondoltam volna, hogy kitesznek. – megráztam a fejem
- Azt mondták maradhatok ha elvetetem a kicsit, de…megmondtam, hogy ezt felejtsék el. – Tyler végre elmosolyodott, de nem sokáig
- Hogy-hogy? – vonta föl a szemöldökét, mire felemeltem az állam
- Nem tehet semmiről, már ha van egyáltalán gyerek. Bár…ez még ma kiderül.
- Ki az orvosod?
- Nick mutatta be. – vontam vállat – Egy vámpír, férfi. Nagyon kedves, szóval…remélem nem lesz semmi baj. – Tyler pár másodpercig hallgatott.
- Elkísérhetlek? – felvontam a szemöldököm. Ha azt mondom nem, akkor elkezd papolni, hogy joga van hozzá nekem, pedig nincs kedvem most veszekedni.
- Rendben. – vontam vállat, mire ellökte magát az ajtótól, és elment mellettem. Nem mentem utána, de megfordult a fejemben. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy velem jön, de…abban igaza van, hogy joga van a gyerekhez. Legalábbis…egyenlőre…
Tyler túl hamar kész lett. Frissen, és üdén állt előttem, fekete szövetnadrágban, és egy sötét ingben. Nem mondott semmit. Az ajtóhoz sétált, és kitárta, hogy menjek előre. Nagyot sóhajtva kiléptem, és nem is néztem hátra úgy vonultam előre. Úgy is követ, akkor meg minek a fölösleges impulzus?

Már vagy tíz perce kocsikázgattunk hangtanul, de engem nem zavart. Az én autómmal megyünk, és Tyler vezet. A szívem egyre gyorsabban ver, de nem tudom, hogy azért, mert nem sokára kiderül minden, vagy azért, mert Tyler itt van velem?! Igazából…halvány lila gőzöm sincs…
- Sajnálom. – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejemet.
- Mit? – halkan sóhajtott. Izmos mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt.
- Mindent. Az én hibám volt, hogy kiderült az egész. Óvatosabb is lehettem volna, és akkor nem vittek volna be…akkor nem derült volna ki semmi. És…azt is sajnálom amiket a fejedhez vágtam…nem akartalak megbántani. – felnyögtem, mire rám kapta a tekintetét, majd vissza az útra – Jó, oké. Talán meg is akartalak akkor bántani, de csak azért, mert elhagytál, és ezt nem tudom feldolgozni. Most már megbántam, és vállalom a felelősséget a tetteimért. Szóval…ha nincs hova menned, én…szívesen…
- Ott fordulj balra, azaz a ház. – vágtam a szavába, és mutogatni kezdtem. Jobb is, ha nem hallom amit mondani akart. Kimondatlanul is túl jól hangzik…
Ahogy leállította a motort kipattantam a kocsiból, és az ajtóhoz mentem. Már megint elfogott a félelem, mint az előző alkalommal. Bár akkor itt volt Nick, és segített nekem. Lehet fel kéne hívnom, de…mit szólna Tyler? Na vajon mit? Van valami sejtésem, és nem akarom megtudni, hogy igazam lenne-e. Ő itt van velem, de nem szoríthatom úgy a kezét, mint egy feleség a férjéét. Úgy meghitt lenne, és…ettől bevallom félek.
Megvártam míg mellém lép, majd bekopogtam az ajtón, mire Roger azonnal ajtót nyitott.
- Jó estét! – köszöntött mosolyogva
- Jó estét! – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze. Tylerre mutattam aki egyáltalán nem tűnt idegesnek. De jó neki! – Roger, ő itt...Tyler. Tyler, ő az orvosom Dr. Roger. – a doki mosolyogva kezet nyújtott a farkasnak, és nem foglalkozott vele, hogy igazából ki is Tyler. Viszonozta a kézfogást, és a szemében tisztelet sugárzott Roger felé. De biztos vagyok benne, hogyha bármi rosszat csinálna az orvos, Tyler azonnal kitekerné a nyakát. Ettől nem félek.
- Örülök, hogy megismerhetem! – jött a szívélyes mosoly Tylertől, mire én sóhajtottam. Az orvos azonnal felém fordult, és nyugtatóan vigyorgott rám.
- Nem lesz semmi baj. A múltkor sem ettelek meg, és most sem foglak. Gyertek beljebb! – indult el előttünk, de nem nagyon akarództam utána menni. De Tyler előtt nem lehetek ennyire gyenge. Magamon éreztem a tekintetét, ezért inkább megembereltem magam, és beléptem.

Most Tyler volt a támaszom a vizsgálóban. Nem fogtam meg a kezét, mert az per pillanat túl személyes lenne, de jó érzés volt, hogy magam mellett tudhatom. Mint egy igazi férj úgy állt mellettem, és bár Roger nem mondott a párosunkra semmit, az arcán láttam, hogy nem ellenzi a nem létező kapcsolatunkat. Hát igen…vannak akik ilyenek, és vannak…
- Látjátok azt? – kérdezte hirtelen az orvos, és az ultrahang képernyőjére mutatott. Bár nem értek az ilyen orvosi izékhez, attól még én is láttam amit látnom kellett. Nyeltem egy nagyot, és megszorítottam Tyler kezét. A francba a sok gondolkozással! Nem tudom, hogy akarom-e, ezt, de azt tudom, hogy szükségem van most rá! Meleg keze körbefogta az enyémet, és otthonosan éreztem magam. Próbáltam csak rá gondolni, és nem arra, hogy egy kórházi ágyon fekszek, és közben nézem azt a bizonyos képernyőt, amin tisztán látszik valami…vagy inkább valaki. Pár pillanatig behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.
- Szóval…terhes vagyok. – mondtam halkan inkább magamnak, mint másnak, de Roger válaszolt.
- Igen, és ez már biztos. – mondta, és letörölte a hasam, mire én lehajtottam a fölsőmet, és lassan felültem, de Tyler kezét még mindig nem engedtem el. Halkan sóhajtottam.
- És most? – kérdeztem, mire lassan felém fordult
- Az attól függ, hogy hogyan is döntöttél?! – nyeltem egy nagyot, és Tyler szemébe néztem. Felvette az álarcát, de így is pontosan tudom, hogy mire gondol…
- Megtartom. Nincs az a pénz, amiért megölném őt. – Tyler teste ellazult egy kicsit, mire magamban elmosolyodtam. Ezek szerint félt a döntésemtől. Ennek azért…valamiért örülök. Bár már a lakásán közöltem vele, hogy mi lesz, azért tudja, hogy milyen vagyok. Roger mosolyogva bólintott.
- Reménykedtem benne, hogy ez lesz a válaszod. Nos…a baba szépen fejlődik, és egészséges. Mivel félig vámpír, félig farkas, ezért a szülés járhat némi…komplikációkkal, de a mai világban ez már semmit nem jelent. – azért még nem nyugtatott meg. Nem is magam miatt aggódok, hanem a kicsiért…máris úgy gondolkozok mint egy anya. De jó!
- Miféle komplikációk? – szólalt meg hirtelen Tyler, mire Roger sóhajtott
- Nagyon erős kisbaba, de szerintem az anyukája is. – mosolyogott rám, de nem tudtam viszonozni – És mivel ilyen erős, ezért lehet, hogy előbb szeretne majd világra jönni mint kéne, vagy…a túl gyors növekedésével veszélybe sodorja a mamáját. – Tyler keze megfeszült az enyémben – Két faj génjeit is hordozza, ezért gyorsabban nő mint az átlag babák. Nagyjából… négy hónap múlva megszületik, ha minden jól megy.
- Ha minden jól megy? – kérdeztem kiszáradt torokkal, mire nyugtatólag elmosolyodott. Gyűlölöm ezt a mosolyt!
- Nem lesz semmi baj! Vigyázok majd mindkettőtökre, DE, és ezt hangsúlyozom! Nem szabad túl sok stressznek kitenned magad, és nem harcolhatsz! Még csak fegyver közelébe se mehetsz! – Tylerre nézett aki bólintott. Nagyszerű! Remélem, majd úgy akar őrizni mint egy kis háziállatot. Bár nem lesz rá lehetősége hisz elmegyek…
- Megértettem. Mit kell még tudnom? – az orvos megvonta a vállát
- Ugyanolyan ez mint bármilyen más terhesség csak hamar születik baba. Csak figyelj magadra, és akkor a kis csöppség is jól lesz. Egy hét múlva szeretném, ha visszajönnél kontrollra! – bólintottam, és lassan leszálltam az ágyról. – Valószínűleg lesznek, és vannak is már rosszulléteid, de nem kell velük foglalkozni. Egy idő után már ez sem lesz. – megint bólintottam
- Köszönünk minden doktor úr! – nyújtott kezet Tyler, amit Roger viszonzott
- Én köszönöm, hogy hozzám fordultatok. – mosolygott, majd az ajtóhoz ment – Remélem nem baj, ha nem kísérlek ki titeket, de még van egy betegem aki nem várhat! – azzal már ott sem volt.
Halk sóhajjal az ajtó felé mentem nyomomban szorosan Tylerrel aki nem nagyon szólalt meg, de talán nem is baj. Végül is az ő hibája az egész. Na jó nem hibáztatom nagyon, de ez még nem változtat azon a tényen, hogy nem lett volna szabad ezt tennie. Most, hogy kirúgtak otthonról, nem is baj, hogy lesz egy kisbabám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de…valamilyen szinten örülök neki.
Beszálltunk a kocsiba, és kigördültünk a ház elől. Tyler egész úton nem mondott semmit, csak amikor leparkoltunk a felhőkarcoló előtt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az orvos…kellemesen csalódtam. – nézett ki az útra, de a szemembe nem
- Igen. Jobbat nem is találhattam volna. – mély csend, majd megint megszólalt
- Remélem gondolod, hogy nem nagyon sajnálom a dolgokat. Mindig is szerettem volna tőled egy kisbabát, és most tessék! Azt viszont sajnálom, hogy miattam kiraktak. Jobban is átgondolhattam volna dolgokat. – megráztam a fejem.
- Ezt már megbeszéltük, és különben is…most már mindegy. Ezen ne rágódj! Belenyugodtam, hogy anya leszek, és…nem is bánom annyira. – mosolyogtam, és a kezem akaratlanul is lecsúszott a hasamra.
- Nézd…én gondolkoztam, és…nagyon szeretném, ha…velem laknátok ez után. Mind a ketten. Tudom, hogy ez elég hirtelen jött, de…ő az én gyerekem is, és szeretném a gondját viselni. Ha nem vagy itt nem tudlak megóvni! – nézett rám, mire vettem egy mély levegőt. Ezt el akartam kerülni!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne azok után, hogy… Megígértem Nicknek, hogy amíg nem találok másik lakást nála leszünk, és nem akarom megszegni a szavam- Tyler tekintete megvillant
- Nicknél fogsz lakni?
- Először is fogunk, másodszor pedig a ház az övé, de ő nem lakik ott. Ne játszd a féltékenyt kérlek! Harmadszor pedig nem kell engem megvédeni, tudok magamra vigyázni! – megforgatta a szemeit
- Saját magadtól nem tudod megvédeni magad! – felnyögtem
- Hagyjuk ezt jó? Elmegyek innen, de nem mondom, hogy majd nem találkozhatsz a gyerekeddel. Ezt majd megbeszéljük, ha oda jutunk. – kiszálltam a kocsiból, hogy helyet cseréljek vele, de ő gyorsabb volt és mire feleszméltem már előttem állt.
- Nem akarom, hogy elmenjetek! Szükségem van rátok! – rakta a kezét a hasamra, mire én elhúztam onnan.
- De el kell mennünk, mert nem akarok többé itt lenni! Minden emlék ide köt, és én ezt nem akarom! Ezt igazán megérthetnéd… - magához ölelt, majd adott egy puszit a homlokomra, és mélyen a szemembe nézett
- Helena, én…
- Ki ne mond! – szakítottam félbe – Nem kell még ez is! – simítottam végig az arcán, majd adtam rá egy puszit.
- Még találkozunk! – megkerültem a kocsit, és beszálltam a vezető oldali ülésre.
- Vigyázz mindkettőtökre! – mondta búcsúzóul, mire én bólintottam, és elhajtottam… hátrahagyva mindent…

Hírek!

Sziasztok!

Jövő hét szerdáig szeretném hozni a fejezetet, mert van már ötletem, csak időm nincs nagyon megírni...:S De igyekszek, és remélem hamarosan olvashatjátok!!! :)

puszi

Niky