Dark Kiss 22. fejezet

Sziasztok!

Még mindig élek, és a fejezet is kész van! :D
Van egy pár rossz hírem, és van egy pár jó hírem! :( :)
A rossz hírrel kezdem. Ma meghoztam az új fejezetet, de ez után beszámíthatlan ideig nem tudok nektek frissel szolgálni, mert ugye költözök el, és mire bevezetik oda az internetet az állítólag 3 hét...Nem tudom mit csinálnak addig, de jobban is siethetnének -.-" Mindegy, a lényeg, hogy remélem nem fogtok tőlem, majd elpártolni emiatt, mert ahogy tudok jövök a fejezetekkel, de a suli is most kezdődik, szóval azzal is lesznek problémák, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hamar olvashassátok az új fejezeteket. :)
A versenyzőknek hoztam egy feladatsort, és ezek lesznek az utolsó kérdések, valamint a Szeptember 1.-i eredményhírdetés is elhúzódik, a költözés miatt, szóval több időtök lesz válaszolni a kérdésekre :)
Kérdéssor
Aztán, Brandy unatkozott, ezért csinált nekem egy Fanvideót a Dark Kissről amit nem tudok feltenni, mert nem akarja feltölteni a Blogger...-.-" Majd megpróbálom később, szerintem.
Nos egyenlőre ennyi. Amint tudok jelentkezek, de azért még várom a véleményeket a fejihez! ;) Jó olvasást!

puszi
Niky

22. fejezet

Egyre hidegebb lett. Ami egyáltalán nem volt ínyemre. Mindenem reszketett, és nem tudtam megállítani a remegést. Hangokat hallottam, de válaszolni nem tudtam, és még a szavak értelmét sem nagyon fogtam fel. Miért van egyre hidegebb?
- Maga szemétláda! Meg fog halni! A sebének már össze kellett volna forrnia, de nem ivott semmit. Egy korty vért sem. - egy ismerős meleg hangot hallottam, de nem tudtam hova tenni. A férfi hangja aggodalommal telt meg, és közel volt a hisztériához. Ha tudtam volna, megkérdeztem volna tőle, hogy mi a baj? Vagy, hogy miért aggódik ennyire? Vajon ő is annyira fázik, mint én?
A szemem egyáltalán nyitva van, mert nem látok mást csak sok fehér foltot a nagy feketeségben?!
- Ha volt annyi esze, hogy nem ivott napokig, akkor majd arra is lesz esze, hogy túlélje ezt. Vámpír. Majdcsak fel kel valahogy. - ez a hang is ismerős volt, de még mindig nem tudtam, hogy mi is történt.
Hangos csattanást hallottam, majd láncok csörgését.
A reszketésem mintha egy kicsit csillapodott volna, és bár a hideg nem múlt el sikerült valahogy "hozzászoknom". Most inkább ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam megmozdítani a kezem, vagy bármit tenni, de nem sikerült, annyira elnehezült mindenem. Alattam valami meleg ragacsos dolog volt. Pislogtam párat, hátha kitisztul a látásom, de nem nagyon jött össze. Egyre fáradtabb lettem.
- Helena! Helena! Nyisd ki a szemed hugi, kérlek! - sóhajtottam
- Nem megy. Fáradt...vagyok...
- Nem aludhatsz el, hallod! Beszélj hozzám! Mondj bármit, csak maradj ébren! - ki ez a férfi? És honnan tudja a nevemet?
-Mit mondhatnék neked?
- Az mindegy csak beszélj! Mesélj...mesélj Emilyről. - elmosolyodtam, és bár szörnyen fáradt voltam a lányom arca fellebegett előttem.
- Olyan szeme van mint az apjának. A haja olyan mint az enyém, és már most majdnem a derekáig ér. Sosem kel fel tíz előtt, és imádja a gabonapelyhet. Fogmosás mániás, és egy nap, vagy hatszor meg is mossa. Nagyon szeret a nagyszüleinél lenni, és az apjával mesét olvasni. Majdnem minden reggel bebújik hozzám az ágyba, mert akkor már Nick nincs otthon, és velem aludhat. Nagyon szeretne óvodába, és iskolába járni majd, de félek, hogy nem bírja a napfényt, így még nem próbáltuk ki, hogy is viseli. - csak beszéltem, és beszéltem az ismerős idegen, pedig csak hallgatott, egy hang nélkül. Minél többet beszéltem annál jobban szállt ki belőlem az élet. Mi az Istent mondtam az előbb? Ja igen, Emily… - A bal kezén van egy anyajegye, mint a bátyámnak. – a levegő hirtelen mintha megváltozott volna körülöttem, de nem tudom, hogy azért, mert annyira fáradt vagyok, vagy más ok miatt.
- Az alkarján? – próbáltam bólintani, de nem sikerült
- Igen. Könnycsepp alakú, mint amilyen Danielnek is van. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer megmutassam neki, hogy bemutathassam neki a lányomat, de…ez nem sikerült, és már nem is fog. – bármennyire is nem tudtam magamról éreztem, hogy ez a gyengeség lehet nem is a fáradtság miatt van. Mintha egyre jobban távolodnék a testemtől.
- Miért? – jött hirtelen a kérdés
- Mi miért?
- Miért nem mutattad be eddig a lányodat a…bátyádnak? – fájdalmasan felsóhajtottam
- Daniel nem áll szóba velem, mert úgy érzi elárultam, de…ha megismerné Emilyt biztos vagyok benne, hogy…szeretnék egymást. Együtt játszanának a kertben, és csak nevetnének. Mindig is erről álmodoztam. Kár, hogy ez már nem fog beteljesülni. Pedig imádom a bátyámat. Ő nevelt fel, és mindig ott volt velem. Annyira jó lenne, ha most ő is itt lenne… – a férfi felől lánccsörgéseket hallottam, majd egy dühöt kiáltást
- Ne aludj el Helena! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt! – felnyögtem, mert legszívesebben aludtam volna egy jót – A bátyád is szeret téged. Mindennél fontosabb vagy neki, és ha most nem alszol el, akkor még van rá esély, hogy bemutasd a lányodnak. Együtt fognak mesét olvasni, és bosszantani téged. Megverem majd az összes felé közeledő pasit. Elfogadom, hogy egy farkassal vagy együtt, és, a lányodat is szeretni fogom, de ne menj el! – a férfi hangja zokogásba fúlt, és hirtelen nem értettem, hogy miért beszél a maga nevében. Érdekel is ez most engem?!
- Daniel nem fogja ezt megtenni. Túlságosan is gyűlöl én, pedig túlon túl elfáradtam már…
- Nem gyűlöllek! Helena, a húgom vagy, és szeretlek! Na hagyj itt egyedül! Ne menj el! – kiabálta a férfi, és hangosan csörgetett valami láncot
- Majd…később megbeszéljük. Aludj te is, talán akkor nem lesz ilyen hideg…- hirtelen hűvös szellő csapta meg az arcomat, és valaki dobolni kezdett a fejem mellett.
Kinyitottam a szemem, hogy lássak valamit, de csak a nagy fehérség jutott el a tudatomig. Aztán valami édes illatot éreztem. Olyat amiért most mindent feladnék csak közelebb érezhessem magamhoz.
Mintha valaki megragadott volna hirtelen testhelyzetet változtattam, és próbáltam a helyén tartani a fejem. Nem lenne jó, ha elhagynám, már pedig most közel vagyok hozzá!
Valaki szétfeszítette a számat, és csorgatott bele valamit. Nem volt valami finom íze, de legalább sikerült fókuszálnom egy kicsit. Talán az agyamat is visszanyertem.
Előttem egy őszülő férfi állt, és a csuklójából fojt le a vér. Ki is ő? Ja, már tudom aki idehozott.
Balra még mindig Daniel volt, de sokkal megviseltebb állapotban az arcán könnyek futottak végig. Láttam én valaha is sírni őt?
Lenéztem magamra, és a látványtól majdnem összeestem. A gyomromnál egy hatalmas lyuk tátongott, és ömlött belőle a vér. Hogy-hogy még nem véreztem el? A lábam alatt minden csurom vér volt, és a kezem színe furcsán szürke lett. Kettőt láttam mindenből, de legalább felfogtam, hogy mi is történt.
- Szükségem van rád még, szóval jobb lenne, ha összeszednéd magad. Ilyen állapotban nem tudsz majd nekem segíteni, az pedig nagy baj. Több eszed is lehetett volna, minthogy nem iszol napokig. Ha ittál volna már egy karcolás sem látszana a sebedből, most viszont, nézz magadra! Az én véremtől tisztult egy kicsit ki az agyad, de ez pár percnél tovább nem fog tartani. Úgy, hogy…hoztam neked egy kis ennivalót. – elmosolyodott, és a háta mögé mutatott.
Egy fiatal fiú volt az egyik őr kezében. Látszott a szemében mennyire meg van döbbenve, és, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Szép kék szeme csillogott az elfojtott könnyektől. Szőke haja az arcába hullott. Szabadulni akart a fogva tartója karjaiból, de ember lévén nem volt elég erős. A bennem lakozó szörnyeteg áhítozott a vére után, viszont az agyam – már ami megmaradt belőle – sikoltozott ez ellen. Egy tétova lépést tettem a fiú felé, mire az nyöszörögni kezdett. Azonnal megtorpantam.
- Igyál Helena! Ez csak egy ember! A táplálék lánc legalja. Az ő idejük már rég leáldozott. – suttogta Gaston a fülembe, mire csigalassúsággal felé fordítottam a fejemet
- Nem ölök ártatlanokat. Ő még csak egy gyerek. – gúnyosan elmosolyodott
- Nem muszáj megölnöd. Változtasd át, és rögtön jobb lesz. – visszanéztem a fiúra, aki némán könyörgött nekem. Egyszer már kerültem ilyen helyzetbe. Többször nem akarok! A lelkiismeret-furdalás mindig velem lesz. Vettem egy reszketeg levegőt, de hiba volt. Annyira csábító volt a vére, és olyan édes. Mintha már érezném is a számban. A szíve szabálytalan dobogása mindennél szebb dallam volt a fülemnek. – Nos?
- Nem. – ráztam meg a fejem – Nem megy.
- Reméltem, hogy könnyebb lesz majd, de hát…nem. – a francia a fiúhoz sétált, és elrántotta az őr kezéből. – Nos mon ami…megadom neked a választás lehetőségét, mivel oly fiatal vagy még, és azt akarom, hogy lásd mennyire kedves is vagyok. – a kezeimen megcsörrentek a láncok. A fiú nyakát fogta, de közben engem nézett. – Meghalsz, vagy inkább vámpír leszel? – a fiú arcán könnyek csorogtak le, amitől engem is a sírógörcs kerülgetett.
- Én…én…csak haza akarok menni. Kérem engedjenek el! – a francia elmosolyodott
- Ez sajnos nincs a lehetőségeid között. Egyszerű kérdést tettem fel. Halál, vagy öröklét? – a torkom elszorult, és alig kaptam már levegőt. A vérzés a vámpírvértől egy kicsit alábbhagyott, de nem sokáig. Ha ember lennék, eddig sem bírtam volna. A fiú nyelt egy nagyot, és visszafojtotta a könnyeit.
- Inkább…öljön…meg…- behunytam a szemem, és elfordítottam a fejem
- Na Helena? Még csak bűntudatod sem lehet, ha megölöd. Jót választottam. – megremegett a térdem, amiből tudtam, hogy már nem sokáig bírom – Nem? Hát rendben…te akartad. – egy határozott mozdulattal beleharapott a fiú nyakába, majd szinte ledobta a földre. A fiú a sebéhez nyúlt, és zokogni kezdett.
- Nem! – kiáltottam, és oda akartam menni hozzá, de a láncok visszafogtak. A francia körülötte járkált, mint egy keselyű.
- Három perced van, míg a méreg hatni kezd. Utána már nem tudsz rajta segíteni. Örökre közénk fog tartozni. Te megmentheted, még, és magadat is. – állt meg mellettem, de nem tudtam ránézni. A jajveszékelő fiút bámultam, aki most már könyörögve nézett rám, hogy ne hagyjam átváltozni.
- Kérlek! – nézett rám, mire a könnyek lecsorogtak az arcomon
- Már csak két perc. Az idő telik, és az ő ideje is le fog járni. Dönts! – megráztam a fejem, és behunytam a szemem
- Helena igyál! – Daniel felé fordultam a szeméből mindent ki lehetett olvasni – Ne hagyd szenvedni!
- Egy perc. Ajjaj félek fiam nem sokáig leszel már ember. – a fiú felém kúszott, én pedig hátra léptem egyet
- Könyörgök! Nem akarom ezt az életet! – a könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már lassan állni sem bírtam. Letérdeltem mellé, és két kezembe fogtam az arcát, majd félrebillentettem a fejét.
- Annyira sajnálom. – zokogtam, mielőtt lecsaptam volna. Egy pillanatra felkiáltott, majd elernyedt a karjaimban. Csak szívtam a vérét, és próbáltam gyorsan végezni, de mintha soha nem akarna vége lenni. Az éhségem persze alább hagyott, és egyre jobban kezdtek derengeni a dolgok, de ez benne a legszörnyűbb. Átéreztem a fiú fájdalmait, és bár nem érzett semmi fájdalmasat, tudtam, hogyha lehetne küzdene ellenem. Bármennyire is élvezetes a vámpírok harapása.
A teste egyre jobban elernyedt a karjaimban, és a szíve is egyre lassabban vert. A könnyeim viszont egyre jobban folytak, de nem tehettem ellene semmit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végeztem. Lassan eltávolodtam a fiú nyakától, és lefektettem a földre. Mint egy anya, megsimogattam a haját, és sirattam, hogy elment.
Te jó ég! Milyen fiatal volt.
Daniel felé fordultam, aki szintén a őt nézte. Néma beszélgetést folytattunk, de nem tarthatott sokáig, mert a francia felrángatott a földről, és arrébb lökött.
- Végre valamit jól csináltál! Szeretem ha a dolgok úgy alakulnak ahogy terveztem. – nem tudtam levenni a szemem a fiú holttestéről. Gaston követte a tekintetemet. – Nyugodj meg Helena! Jó helyet találunk majd neki!
- Bedobjátok egy folyóba. Rohadt jó hely, egy tinédzser fiúnak, aki még el sem kezdte az életét. Alig lehetett tizenhét.
- Ugyan már ne legyél ilyen érzelgős! Örülj, hogy nem a lányodat hoztam ide vacsorára! – felnéztem rá
- Csak, mert nem tudja, hogy hol van. Talán egyszer majd rájön, hogy nem találja meg őket soha. – lassan leguggolt elém
- Ha tudni akarod…tisztában vagyok vele, hogy Tyler szüleinél van Leedsben, és azt is tudom, hogy a farkasod hol lakik. Na mit szólsz? Még mindig olyan biztos vagy a dolgodban? – nem hagytam, hogy az arcom bármit is eláruljon neki. Lassan felegyenesedett
- Akkor miért kellett innom? Hagyhatott volna simán meghalni. – vidáman vállat vont
- Az úgy nem lett volna izgalmas. – a válla fölött az őrre nézett – Vidd el a fiú testét! – az őr azonnal cselekedett, és a szürke arcú fiú mintha ott se lett volna. Néztem ahogy az őr felviszi a testet egy lépcsőn, majd eltűnik a sötétben vele
- Remélem tudja, hogy ezek után…élvezettel fogom hagyni a napon elégni. – mondtam komoran, mire felnevetett
- Nem tudsz kijutni innen Helena! Senki nem menekülhet innen! Itt én vagyok a főnök, nem te! – undorodva néztem rá
- Majd meglátjuk. – mosolyodtam el én is, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, csak szó nélkül elment.
Miután becsukódott az ajtó, percekig nem szólaltam.
– Még a nevét sem tudtam, mégis megöltem. – mondtam halkan, mire Daniel sóhajtott
- Meg kellett tenned. Nem akart így élni, te pedig nem hallhattál meg! – felé fordítottam a fejem. Ő beszélt hozzám, amikor olyan kába voltam, vagy csak beképzeltem az egészet?
Megrángattam a láncaimat amik valahogy a hátam mögül előre kerültek. Na ezt, hogy csináltam. - Öm…ezt, hogy sikerült kiviteleznem? – emeltem fel a kezem, mire vállat vont
- Az őr csinálta, hogy könnyebben tudj inni. – összeráncoltam a homlokomat
- Ez teljesen kiesett…- elmélkedtem, és ekkor jött meg a nagy ihlet. Mint a mesékben, amikor a mesefigurák feje fölött kigyullad egy villanykörte. Valami ilyesmi érzésem volt nekem is. – Az őr nyitotta ki a láncot? – Daniel felvonta a szemöldökét, majd bólintott
- Igen. Miért? – mosolyogva az ajtó felé fordultam
- Van egy ötletem!