Dark Kiss 21. fejezet

Sziasztok!

Mint már tegnap is ígértem itt az új fejezet! :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ennél a fejezetnél is, szóval nagyon örülnék pár kommentnek ;) Erről a részről annyit, hogy aki nem szereti a káromkodást az csukja be egy-egy szónál a szemét lécci! Próbáltam keveset írni bele, de így is van benne néhol, természetesen nincs tele vele az egész, nyugi! :) A másik fele...nos mint minden történetnek, így ennek is egyszer vége lesz, és az a vég nincs is már annyira messze. Nem tudok pontos számokat mondani, hogy még mennyi fejezet várható, de az biztos, hogy már nem olyan sok. :/ Viszont még nem vagyunk ott, szóval nem akarok érzelgősködni előre, csak gondoltam jó ha tudjátok! Na, jó olvasást! :)

puszi
Niky

21. fejezet

Zümmögésre ébredtem. Nem, inkább…halk duruzsolásra. Vagy lehet, hogy beszélgetések halk foszlányaira. Nem tudtam megállapítani. A fejemben ezer, meg ezer hang sikított, és az Istenért se hagyták abba, hiába kértem. Erős hányinger kerülgetett, és a szememet sem tudtam kinyitni. Mellettem valaki megmozdult, és bár csak súrolta a vállam a földön kötöttem ki. Akkor eddig ültem volna? A sáros, dohos szag beleégett az orromba. Ki kéne nyitni a szemem!
Próbáltam felülni, de a kezemet sem tudtam megemelni, nem, hogy felülni. Hangosan felnyögtem, majd pislogtam párat. Nem láttam semmit, csak homályosságot, szóval maradtam a csukott szemnél!
Mi a franc történt? Hol van Jeremy? Én hol vagyok?
A fejem hirtelen megfájdult, és egymás után jöttek az emlékeim vissza. A kocsi, majd az a férfi. A férfi, igen. Aztán…a kendő, és végül. A nagy semmi. Már értem. Vagyis nem igazán…
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de kezemet még mindig nem tudtam felemelni. Nem láttam semmit magam előtt csak egy nagy fekete falat. Összevont szemöldökkel megmozdítottam a lábam, mire egy vaskos lánc csörrent meg a bokám körül. A csuklóimon szintúgy. Hát ezért nem tudok mozogni. Egyetlen fegyver sem volt rajtam csak a nadrágom, és a pólóm.
- Végre Csipkerózsika is megtisztel minket a jelenlétével! – a hangra megfordultam, de sokra nem mentem vele, ugyanúgy le voltam láncolva. A hátamat a – most már mögöttem lévő – falnak vetettem, és próbáltam fókuszálni.
Egy szobában voltam. A falak feketével voltak lefestve, de se egy ablak, se semmi. Egyetlen ajtó volt az is velem szemben, és egy szék amin egy ismerős személy ült, de nem tudtam hova tenni. A két oldalán egy-egy izomkolosszus testőrrel. Nem voltak ismerősek egyáltalán. Az ajtó mellett balra pedig…Daniel volt ugyanúgy lekötözve mint én. Engem nézett, de meg sem szólalt. Nem látszott rajta sérülés, de gyönyörű arcát kosz foltok tarkították, és a mérhetetlen düh a szemében elrejthetetlen volt. Most rám dühös, vagy erre a fickóra aki előttem terpeszkedik?
- Ki a franc maga? – kérdeztem, és próbáltam megmozdítani a kezem, de hozzávolt kötve a padlóban lévő kis karikához. Ezüst. Mi más lenne? Na ebből, hogy mászok ki?
- Nem emlékszel rám? – kérdezte mézes-mázosan, mire összevontam a szemöldököm. Jól szabott sötétszürke öltönyt viselt, és csak úgy sugárzott a lényéből az elegancia, a pénz, és a mérhetetlen önteltség is. Szürke szeme kíváncsian méregetett, de meg sem mozdult királyi pózából. A lábát keresztbetette, és az ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Ősz haja volt, és meglátszottak már jócskán rajta a ráncok. Az elit összes tagja ugyanilyen mint ő. Na várjunk csak! Ez a pasi vámpír méghozzá arisztokrata. Mit mondott Adam?
Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése?
Majdnem hangosan felkiáltottam a felismeréstől, de inkább csendben maradtam.
Igaza volt Adamnak. Az egész akkor kezdődött, amikor a franciák, és velük együtt Mosieur Gaston Lumiere is megérkezett. Jézusom! Végig ott volt előttem a válasz, és még csak rá sem jöttem. Talán azért, mert a Tylerrel való kapcsolatom túlságosan is elvonta a figyelmemet. Most ne gondolj erre! Inkább azon agyalj, hogy hogyan juthatsz ki innen, és, hogy ez a felfuvalkodott hólyag miért akarja kiírta a saját faját?!
Bár nem szólaltam meg gondolom az arcom elárulta neki, hogy felfogtam mi is folyik itt. Elvigyorodott, de ezzel a mosollyal engem ki lehetne kergetni a világból.
- Egész hamar rájöttél mi is történik itt. A bátyádnak több időbe telt. – nézett a válla fölött Danielre, aki még mindig nem szólt egy szót sem – De hát…mint tudjuk ő nem te vagy.
- Mire jó ez? – hagytam figyelmen kívül az áradozását, mire sóhajtott. Mint aki már unja ezt a témát. Pedig még elég sok kérdésem van ám.
- Gyűlölöm a farkasokat. – felvontam a szemöldököm
- Mint majdnem minden vámpír aki az elithez tartozik. A lényeg?
- Hova sietsz? Időnk mint a tenger, és én nem szeretem elsietni a dolgokat. – mosolygott, de én nem feleltem. Ültében előredőlt egy kicsit. – Tudod azt hittem te majd segíteni fogsz nekem kiirtani őket. Azt hittem nálad jobban senki nem gyűlöli őket, és ezért fogsz a segédem lenni, de te elszúrtad az esélyedet. Amikor megtudtam, hogy együtt vagy Tylerrel meg kellett változtatnom a tervemet. Sok zűrt okoztál nekem, pedig te voltál az utolsó akiről azt gondoltam, hogy valaha is ilyet fog tenni. – nézett rám dühösen, amit értettem is meg nem is
- Mi lenne ha az elején kezdenénk a mesét, mert így nem igazán tudok bekapcsolódni. – türelmetlenül csettintett a nyelvével
- Rendben. Ki kellett találnom valamit, amivel véget vetek az örökké tartó harcoknak. Az elit nem egyezett bele, hogy bármi olyat tegyünk ami rossz fényt vet ránk, ezért…nem tettek semmit. Nekem viszont muszáj volt cselekednem. Ekkor jött az ötlet, hogy nem muszáj nekem, vagy nekünk megölni a farkasokat. Elég, ha valakinek a kezébe adom a kulcsot. Először elmentem az Ausztráliába, hogy beszéljek egy besúgó vámpírral. Ő segített legyártani a fegyvert, és a bombákat. Aztán mit ad Isten? Lucas pont meghívott minket Londonba, ahol mint tudjuk a legtöbb farkas él. – elmosolyodott, mint aki nagyon örül valaminek – Aztán találkoztam Adammal. A kicsi, naiv Adam annyira örült, hogy most valami nagy dolgot bíznak rá. Tudtam, hogy ő majd elterjeszti a fegyvert, de jött a probléma. Egy farkas ellopott tőlem egy tárat, és a te kezedbe nyomta. A „láthatatlan” fegyvernek már nyoma sem volt, de a jó az volt benne, hogy Jeremy. Bizony már a nevét is tudom, szóval ne nézz így rám! – vont vállat – Szóval…mivel Jeremy nem tudott mindent csak töredék részét a dolgoknak, ezért fogalma sem volt az igazságról, így te azt hitted, hogy a farkasok a felbujtók. Először ideges voltam, hogy elkezdtél szimatolni, de aztán rájöttem, hogy hasznos is lehetnél, ha beavatnálak. De te áthúztad a számításaimat. Összejöttél Tylerrel, ám hála az égnek Lucast sikerült ellened fordítanom. Meggyőztem, hogy vegyen le az ügyről, és adja neked a fegyvert. Így kideríthettem, hogy mennyit tudsz. Amikor rájöttél, hogy a farkasoknak semmi köze a dolgokhoz kezdtem aggódni, ezért…felhívtam Markot. – már a neve említésére is düh fogott el, az pedig csak slussz poén, hogy ez a szemét hívta – Tudtam, hogy van egy kis… közös pont a múltatokban, ahogy azt is, hogy Mark mennyire oda van érted. Ezért…mondhatni ujjongott, amikor idehívtam a bálra, és elmondtam, hogy te is ott leszel. Ez elvonta hála az égnek a figyelmedet a fegyverről, és egész nyugodtan maradhattam tovább az inkobnitómban. Nem is kellett ezután már semmit tennem, hisz élted az életedet, és az én kezemre játszottál, amikor teherbe estél. Connecticut messze van, és így nem tudtál beleköpni a levesembe, mert Lucas kitagadott, és terhes is voltál. Minden szép, és jó volt ameddig a volt főnököd olyat nem tett, amit nagyon nem kellett volna. Felhívott azzal a hírrel, hogy a bátyád eltűnt. Tudtam, hogy azonnal idejössz, ezért…gondoskodtam róla, hogy ne tudj leleplezni. Túl makacs, és önfejű vagy, ami a hasznomra vált. Elmentél Adamhez, pont ahogy gondoltam, és most…itt vagy. A bátyáddal együtt aki már hónapok óta nem is beszélt veled. Hát nem idilli a helyzet? – undorodva néztem rá. Daniel szintén.
- A bátyámat mért kapta el? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Túl sok mindent tudott meg egyszerre. Az csak a kezemre játszott, hogy egy emberi kórházba vitték. Azt hitte Lucas küldött…mennyire tévedett.
- Na és Steven? A lány a sikátorban? A rengeteg vámpír abban a klubban? Ők, hogy sikerültek? Elszúrt valamit?
- Épp ellenkezőleg. Pontosan így terveztem. Ki gondolná egy elitről, hogy ilyenre képes? Senki. Az pedig, hogy a vámpírok meghaltak…nem az én hibám. Egy bombát elloptak a gyárból, és kipróbálták. – vont vállat, mintha semmit nem jelentene
- Az eszébe sem jutott, hogy a saját faját is elpusztítja nem csak a farkasokat? – kérdeztem, mire gúnyosan elmosolyodott
- A fegyver a vámpíroké. Nem engedném, hogy kiirtsanak minket.
- Mégis bombát készítettet ellenünk. Mondhatom…rohadt okos ötlet. – összeharapta az állkapcsát
- Nem én készítettem a bombát. Az ausztrál farkasok tudták, hogy egy vámpír van az egész mögött, ezért ők is kísérletezni kezdtek. Hidd el, ők sem olyan ártatlanok mint hinnéd.
- Csak védekezni akartak. Az nem bűn!
- Legalább most ne védd őket! – kiabálta, mire megrángattam a láncaimat
- Maga felfuvalkodott seggfej, nem veszi észre, hogy saját magának mond ellent? – szűrtem a fogaimon keresztül
- Majd meglátjuk. – állt fel a székből
- Mégis meddig akar itt tartani?
- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni? – vonta föl a szemöldökét
- Már megtette volna. – megvillant a tekintete
- Ne kísérts! Addig maradsz ameddig nem találom meg Nicket, Tylert, és a szép kislányodat Emilyt! – rángatni kezdtem a béklyóimat, mire felnevetett
- Érzékeny pontot tapintottam volna? Nem akartam. – vigyorgott. Ha kiszabadulok Joker maszkot rajzolok a fejére!
- Ha egy ujjal is a lányomhoz ér nagyon megkeserüli!
- Nem kockáztathatok. Ki tudja mennyit tud rólam, és a fegyverről? Ahogy a szeretőid is tudhatnak jó sok dolgot, valamint… a gyönyörű Emma is. – erre azért már Daniel is reagált. Morogni kezdett, és ki akart szabadulni, ahogy az előbb én is.
- Hozzá ne érjen! – morogta, mire a francia felé fordult
- Ne aggódj! Vigyázni fogok rá, ahogy az unokahúgodra is! – nézett rám a válla fölött. Ha a tekintettel ölni lehetne, már felnégyelve feküdne a padlón. – Élvezzétek egymás társaságát én addig…további vendégeket keresek. – vigyorgott, majd kiment a testőreivel együtt
- Hogy az a…- jó hosszú káromkodás éradatot zúdítottam a bezárt ajtóra
- A számból vetted ki a szót. – mondta halkan Daniel, amin meg is lepődtem. Hozzám szólt! Ő! Miért ezzel foglalkozok most, és nem mással? Talán, mert képtelen vagyok mást csinálni. Mivel be vagyok zárva, és nem tudok kijutni innen. Rázhatom a láncokat, ordíthatok, de semmi nem válik be.

Nem tudom mennyi idő telt el, viszont a csönd egyre hosszabbra nyúlt. Ennyit arról, hogy beszélget velem.
A falnak vetettem a fejem, és a semmibe néztem. Vajon a többiek mit csinálnak most? Na, és hol az a szörnyeteg? Nagyon remélem, hogy jól van Emily. Tyler beszélt vele, és Nick? Egyáltalán ők hol vannak? Egyre több kérdés, és semmi válasz.
- Egy ideig együtt voltam Emmaval. Vagyis…inkább úgy fogalmazok, hogy egy ideje együtt vagyunk. – Daniel hangjára felé fordultam. Az egyik térdét felhúzta, és a jobb kezét azon nyugtatta. A tekintete a távolba meredt. A helyhez nem illet, mégis elmosolyodtam.
- Végre. Már azt hittem soha nem jöttök rá, hogy mennyire összeilletek. – halványan elmosolyodott
- Hát igen…változnak az idők. – sóhajtottam
- Ahogy az emberek is… - lassan felém fordította a fejét – Nem lesz baja Emmanak. Ha Tylerék tudják, hogy mi történt… már rég elvitték valahova. – legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Daniel sóhajtott.
- Még mindig nem tudom, hogy jutottunk idáig.
- Elkábítottak, és idehoztak. Így. – vontam vállat, mire elhúzta a száját
- Téged én viszont amilyen hülye vagyok a saját lábamon jöttem, mert az hittem segíteni jöttek. De…nem erre gondolok, hanem arra, hogy régen…mennyire össze voltunk nőve most meg… nem is beszélünk egymással. Soha nem akartam, hogy ez legyen. – összeszorult a torkom
- Megértem, hogy nem tudod elfogadni, hogy összeszűrtem a levet egy olyannal…mint Tyler. Ahogy azt is megértem, hogy egy ribancnak tartasz, mert teherbe estem tőle. Farkasok ölték meg anyáékat, ezért…gyűlölnöm kéne, de már nem tudom. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. – haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy elsírjam magam.
Daniel nem mondott semmit. A kimondatlan szavak ott lógtak a levegőben, mint egy használatlan csillár.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy őrjöngő francia jött be rajta. Megragadta a karom, és felráncigált a földről.
- Hol vannak? – szűrte a fogai között
- Kik…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert akkora pofont adott, hogy a fél világ megérezhette
- Hagyja békén! – állt fel Daniel, de a láncaitól mást nem tudott tenni. Az őrök is mellette voltak már.
- Azt kérdeztem…hol vannak? – vért köptem a padlóra
- Fogalmam sincs, hogy kikről beszél. – teljesen erőből a falnak lökött, mire felnyögtem - Mégsem olyan könnyű megtalálni őket mi? Elbíztad magad seggfej! – tudtam, hogy túl messzire mentem, de ez számított a legkevésbé. Egész nap az a gondolat kínzott, hogy mi lehet a szeretteimmel. Ő pedig csak röhög a markában, mert én szenvedek. Abból nem eszik!
Lassan felém fordult, és a kezében egy kés villant. Észre sem vettem, és már belém is szúrta. Halk nyögés szakadt fel belőlem, majd a szikrákat szóró szürke szemébe néztem. A gyomrom mintha szétszakadt volna, és valami meleget éreztem a számban, ami lefolyt az államra. A szemem előtt fehér fények ugráltak.
Még egyet lökött a tőrön, majd szinte ledobott a földre. Nem bírtam a megmozdulni a fájdalom csak egyre erősödött. A padlóra egyre több vér gyűlt, Daniel pedig csak ordított.
Véres kezemet a francia drága cipőjére tettem. Utolsó erőmet összeszedve sikerült kinyögnöm amit akartam.
- Na…pok óta…egy korty…vért nem ittam. Tő…tőlem…már…nem tudod meg, hogy…hol vannak…

Mosieur Gaston Lumiere