Dark Night 22. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy általában szombaton rakok fel új fejezetet, de most egy kicsit előbbre hoztam, mert sokan kértétek (chaten, mailben, vagy hsz.-ban) Szóval most örülhettek, mert itt az új fejezet!!!! Jó olvasást hozzá!!:)

puszi
Niky

22. fejezet

Egy ideig harcoltam ellene, de aztán… már nem volt értelme. Elvesztem a csókjában, a teste melegébe, ahogy nekem nyomódik. Halványan érzékeltem a külvilágot, és egy kicsit eltávolodtam, hogy megszólaljak.
- Ne! Ezt… nem szabad. Hagyj elmenni! Megbánjuk, majd reggelre. Te is tudod.– próbáltam eltolni magamtól, de minden erőm elszállt.
- Én csak azt tudom, hogy kívánlak, és kellesz nekem. Más perpillanat nem érdekel. Csak te. – mélyen a szemembe nézett. Nyeltem egy nagyot, de hangom nem volt. Ha el akarok menni, akkor most kell. De hogyan? Hogy hagyhatnám itt, mikor… Pár pillanatig behunytam a szemem. Végül halkan felsóhajtottam, és ránéztem. A táskámat elhajítottam valahova, és megcsókoltam. Már teljesen mindegy, hogy mit teszek. Tyler húzni kezdett magával, de nem a kinti ágy felé. Lehúztam róla a zakót, és az inget. Elértünk az egyik zárt ajtóhoz. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, de kinyitotta. Közben pedig egyszer sem szakadt el az ajkunk egymástól. Mire elértük az ágyat, már elhagytuk a ruháinkat. Átölelt, és egy percre végett vetett a csóknak. Gyengéden a hajamba túrt, és kihúzta a csatot a hajamból. Ezután már csak arra emlékszek, hogy újra megcsókoljuk egymást, de most szenvedélyesebben, és az ágyon kötünk ki.

Amikor felébredtem a nap már magasan járt. Éreztem a bőrömön, de azt is, hogy itt bent sötét van. Valami melegen feküdtem, ami fel-le mozgott a fejem alatt. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Tyler mellkasán voltam, és a redőny le volt húzva. Felültem az ágyban, és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. Magam elé húztam a takarót, és lassan Tyler felé fordultam. Édesen aludt. Mint egy nagy maci. Eszembe jutottak az éjszaka emlékei. Vacsora, csók, a ruhák, aztán az ágy, és végül… Beharaptam az alsóajkamat. Már megint. Fel akartam kelni, de egy forró kar ragadott meg hátulról, és hanyatdöntött. Tyler fölöttem támaszkodott.
- Ne hidd, hogy még egyszer hagyom, hogy ilyen könnyen megúszd! – komolyan beszélt. Ezt láttam a szemében. Próbáltam kiszabadulni alóla, de megfogta mind a két kezem, és a fejem fölött fogta össze őket. – Nem mész el, amíg nem beszéltünk meg mindent!
- Hagyj! Engedj el!
- Nem tudsz elmenni. Nappal van. Vagy itt maradsz, vagy pedig megsülsz. – sóhajtottam
- Miről akarsz beszélni? – közelebb hajolt hozzám, és végigcsókolta a nyakamat. Ezzel csak egy gondom volt. Az ő nyaka pont a számnál volt. Sokat ittam tegnap este, de… ma még semmit. Porzott a torkom. Behunytam a szemem. – Ezt ne! – suttogtam halkan, mire abbahagyta, és rám nézett
- Este még élvezted.
- Az este volt. Azóta rájöttem, hogy…
- Rájöttél, hogy hiba volt, és hogy mekkora hülyék vagyunk, hogy ezt megtettük. Blablabla. Ismerem a lemezt. Csak nem értek vele egyet. – ellazultam a karjaiban, és már nem harcoltam ellene. Mikor ezt ő is észrevette, elengedte a karomat, és legurult rólam. A plafont kezdte bámulni, én pedig az oldalamra fordultam, neki háttal.
- Teljesen mindegy, hogy egyet értesz vele, vagy nem. Az igazságon nem változtat. Hiba volt, és kész.
- Már megint jön a lelkiismeret furdalás. – mondta sóhajtva. Mély levegőt vettem.
- Használhatom a fürdőt? – kérdeztem halkan
- Szolgáld ki magad. – felültem, de nem néztem rá. Magam köré csavartam a lepedőt, és kislisszoltam a szobából. Éreztem a hátamban a tekintetét, de figyelmen kívül hagytam. Bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Lehet, hogy hülyeség, de nehéz leszokni róla. Hagytam, hogy a lepedő a földre hulljon, és beálltam a zuhany alá. A forró víz jót tett, de nem sokat segített a bensőmön. Hát igen, azon senki nem segíthet. Ez van. Megint hülyeséget csináltam. Mint majdnem mindig. Amíg zuhanyoztam az egész este újra lepergett a szemem előtt. Ami részben rossz, de részben… Megráztam a fejem, és kiszálltam a fülkéből. Jobb híján visszavettem a lepedőt. De legalább volt rajtam valami. Visszamentem a szobába, és útközben összeszedtem a ruháimat. A táskámat, és a melltartómat nem találtam. A táska ráér, de a melltartóra szükségem lenne. Tyler most már ült, és az ágy támlájának dőlt. Ledobtam egy fotelba az összeszedett cuccokat, és az elveszett ruhadarabot kezdtem keresni. – Ha megmondanád, hogy mit keresel talán segíthetnék. – épp az asztal alatt keresgéltem, de guggolásból ránéztem. Ez a hálószoba világoskék volt, és művészeti értékekkel volt tele. Meg is nézném őket közelebbről, ha nem csak egy lepedő takarna belőlem mindent.
- A melltartóm kéne. – kerestem tovább a földön, mire Tyler sóhajtott. Lehajolt a földre, és felvett egy fekete ruhadarabot. Felegyenesedtem. Az ágy végéből nyúltam érte, hogy ne kelljen mellé mennem. Ő azonban nem nyújtotta oda nekem. Sóhajtva mentem érte. Megálltam közvetlenül mellette, és már épp elértem volna, mikor elhúzta.
- Odaadnád? – kérdeztem hidegen, mire megrázta a fejét
- Mit adsz érte?
- Semmit. Ne álmodozz! Csak add, ide! Most! – megint a fejrázás
- Nem. Ha nincs miért odaadnom, akkor nem. – rámosolyogtam, és megrebbentettem a szempilláimat
- Kérlek! – az arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt
- Ez este bejött volna. Most már nem. – vonta meg a vállát
- Fordulj fel! – mondtam halkan, mire ő berántott maga mellé az ágyra, és megint rám mászott. Csak most, nem fogta le a kezeimet.
- Szóval, mit adsz a melltartóért? – sóhajtottam. Nem fogok belehalni. Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem akartam sokáig húzni, de ő magához szorított, és nem engedte, hogy elhúzódjak. Amikor már levegőt sem kaptam, csak akkor engedett el.
- Valami ilyesmire gondoltam… - suttogta, én pedig kihúztam a kezéből a ruhámat. Fel akartam ülni, de természetesen nem engedett.
- Ezzel mit akarsz elérni?
- Mivel?
- Hogy itt tartasz? Azt hiszed, hogy így majd megenyhülök, és a karjaidba omlok? – összevonta a szemöldökét
- Ez előbb-utóbb bekövetkezik.
- Nem hinném. –feleltem halkan, mire hirtelen elengedett. Megint a plafont kezdte bámulni.
- Mit érzel irántam Helena? – megráztam a fejem
- Azt hittem tudod, hogy mit érzek. – mondtam halkan. Most már engem nézett.
- Nem tudom, hogy mit érzel. Tőled akarom hallani. Most túlságosan… frusztrált vagyok, ahhoz, hogy megállapítsam.
- Nem értem mire gondolsz. – Tyler felkönyökölt, és a szemembe nézett. Elfordítottam a fejem. Nem tetszik ez a tekintet.
- De igen érted. Mit érzel irántam? És ne hazudj, mert azért azt még meg tudom állapítani. – sóhajtottam
- Vonzódom hozzád, ezt nem tagadom. De… nem tudom, hogy mit érzek. – éreztem, ahogy megmozdul az ágy, és megfogja az állam, hogy ránézzek.
- Akarod tudni, hogy én mit érzek? – kiszáradt a szám
- Nem hiszem, hogy…
- Elegem van abból, hogy tagadod az érzéseidet. Lásd be végre! Én szeretlek Helena, és tudom, hogy te is szeretsz engem. – hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott. Megráztam a fejem.
- Az előbb azt mondtad, hogy nem tud… - nem engedte befejezni a mondatot, mert megcsókolt. – Tyler, ne! Ezt… nem szabad!
- Miért? Mert te vámpír vagy, én pedig farkas? Ha ez a baj, akkor nyugodj meg, mert engem nem érdekel.
- Rendben. Tegyük fel, hogy elfogadom. Hogy oldjuk meg? – vontam föl a szemöldököm. Tyler elmosolyodott.
- Hidd el kitalálunk valamit. De ha nem próbáljuk meg, akkor… nem fog sikerülni. – mélyen néztem a szemébe. Elgondolkoztam mindenen. Az eddigi életemen, és… igaza van. Senki iránt nem éreztem, úgy mint iránta. Halványan elmosolyodtam.
- Oké. Próbáljuk meg. – suttogtam halkan, mire Tyler arca kivirult. Szenvedélyesen megcsókolt, majd magához ölelt. A mosolyom lehervadt. Ez így nem lesz jó.