Dark Night 23. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy szombatra ígértem az új fejezetet, de nem vagyok benne biztos, hogy lesz időm akkor felrakni. Így szerencsétekre megint előbb kapjátok. ;) Valamint felraktam a szereplőkről képeket, ha kíváncsiak vagytok rá, hogy én hogyan is képzelem őket. A segítséget pedig köszönöm ZUMMnak!!! :D Remélem tetszik majd a fejezet! Jó olvasást hozzá! :)

puszi
Niky

23. fejezet

Tyler, kiment a konyhába készíteni valami reggelit. Én pedig valahogy megtaláltam a táskámat. Meglepődtem, amikor láttam, hogy Daniel nem keresett. Én biztos nem hívom most fel. Emma viszont hívott. Nem is egyszer. Sóhajtva emeltem a fülemhez a telefont. A harmadik csörgésre már fel is vette.
- Helena! Hol vagy? – kérdezte aggodalmasan
- Ne aggódj, jól vagyok! Minden rendben van. – ez félig-meddig igaz is.
- Ennek örülök, de nem ezt kérdeztem. – megforgattam a szememet.
- Majd elmondom, de most nem ez a legalkalmasabb időpont. Mi van a főhadiszálláson? Nem kerestek?
- Danilenek megmondtam amit kértél, és nem szólt egy szót sem. Mintha… belenyugodott volna, hogy neked nincs értelme beszélnie. – elhúztam a szám
- Köszi, de most… kérnék tőled még valamit. – haraptam be az alsóajkamat. Emma sóhajtott.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmiért hívtál. – láttam magam előtt, ahogy a szemét forgatja, de közben mosolyog. Ezen már nekem is vigyorognom kellett.
- Valamelyik hűbéresünket kérd meg, hogy hozzon Vadász ruhát nekem, és… fegyvereket is. – pár másodpercig hallgatott
- Jól értettem, amit mondtál? – kérdezte kétkedve
- Kérlek! Szükségem lesz rá, és nem tudok a Nap miatt hazamenni, és átöltözni. – Emma mély levegőt vett
- Oké. Gondolom úgy kéne, hogy senki ne tudjon róla igaz? – elmosolyodtam
- Igaz.
- Rendben. Összeszedem a cuccokat, és elvitetem egy hűbéressel. De hova? - megadtam neki egy kis kávézó címét, ami történetesen Ericé. – És, hogy mész el oda?
- Majd megoldom. Te csak tedd meg amire kértelek, és ne aggódj. Ha minden jól megy holnap napkelte előtt már otthon leszek.
- Ha minden jól megy? – kérdezte félve, mire nyeltem egy nagyot
- Kösz, hogy segítesz, de most mennem kell. Vigyázz magadra! – felsóhajtott
- Rendben. Ha akarod, úgyis elmondod, én nem erőltetem. De inkább te vigyázz magadra!
- Igyekszek. – mondtam mosolyogva, majd gyors búcsú után letettem. Nem nagyon szeretem a hűbéreseket, mert emberek. De van aki kedves, és meglehet benne bízni. Viszont van olyan is, akikben nem lehet. Csak azért kellenek nekünk, mert vannak dolgok amiket csak nappal lehet elintézni. Mint például ez az eset. Emma jó emberismerő, szóval remélem, hogy valami megbízható hűbérest keres, aki nem kürtöli világnak, hogy mit csinált Halkan sóhajtottam, és küldtem egy megnyugtató smst Danielnek. Ha nem írok neki, akkor előbb-utóbb felhív. „Jól vagyok. Hamarosan megyek haza. Ne aggódj! Szeretlek” Ledobtam az asztalra a mobilt, és leültem az egyik fotelbe. Már nem egy lepedő, hanem egy köntös volt rajtam. Nem jobb összeállítás, de megteszi. A tenyerembe hajtottam a fejem, és magamat átkoztam. Boldog vagyok én most? Vagy csak őt akarom boldoggá tenni? Nem tudom. Nem tagadom, hogy szeretem. De vajon szerelemmel szeretem? Halvány lila gőzöm sincs. Nem hallottam, hogy bejött a szobába csak, amikor lerakta az asztalra a tálcát, és elém térdelt. Sóhajtva leengedtem a kezem, és ránéztem. Csak egy boxer alsó volt rajta. A térdemre rakta, és kezét.
- Jól vagy? – kérdezte halkan. Mosolyt erőltettem magamra.
- Persze.
- Ne hazudj! – kérlelt halkan, és felemelte az állam, hogy ránézzek. – Ne feledd, hogy tudom mit érzel- vettem egy mély levegőt
- Nem tudom mi lesz most. Hogy fogjuk ezt megoldani?! Ha ez kiderül megölnek minket.
- A farkasok nem engednék. – rázta meg a fejét
- Nem lehetnek ott mindenhol. Ha megtudják, és nem ölnek meg, akkor is… akkor is kitagadnak engem. – ellöktem a kezét, és felálltam. – Mindenünk rámehet. – mondtam halkan, de háttal álltam neki. Halkan mögém lépett, és átölelt. A fejemet a vállára hajtottam.
- Ne félj! Amíg együtt vagyunk nem lesz baj. – suttogta a fülembe. Kiszáradt a szám. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, akkor ő, hogy lenne az. Lassan szembefordultam vele. A derekamat nem engedte el még mindig. Kinyitottam a szám, hogy elmondjam, nem tudom mi legyen. Nem tudom mit érzek, és hogy lehet nem is szeretem őt. De hang nem jött ki a számon. Végül megráztam a fejem, és megcsókoltam. Hirtelen érte, de viszonozta. Nem szenvedélyes csók volt, hanem gyengéd. Hosszan csókoltuk egymást, majd magamhoz öleltem. Nem volt jó ötlet. A vállgödrében nyugtattam a fejem, és az ütőerét néztem. Mély levegőt vettem, és belélegeztem édes illatát. A légzésem felgyorsult, ahogy arra gondoltam, hogy belőle iszok. Ő is észrevette a változást, és eltolt egy kicsit magától, hogy a szemébe nézzek.
- Mi a baj? – érintette meg az arcom, de most meg a keze volt a szám közelében. Elfordultam, és behunytam a szemem.
- Jobb ha most távol maradsz tőlem. – suttogtam halkan. Tyler káromkodott egyet.
- Vérre van szükséged. – vettem egy mély levegőt, majd bólintottam.
- Rengeteget ittam tegnap, de… nem bírom sokáig.
- Most nincs vér a hűtőmben. Amikor úgy elrohantál dühömben kidobáltam az összeset. Tegnap pedig elfelejtettem pótolni. Nagyon sajnálom.
- Nem a te hibád. Én már csak ilyen vagyok. Vért kell innom. Nem tehetsz róla, hogy vámpír vagyok. – pár percig csend volt. Egyikünk sem mondott semmit. Nagyjából sikerült leállítanom magam. Csak ne kerüljön a fogam a bőre közelébe. Amikor megszólalt azt hittem összeesek.
- Igyál belőlem. – hitetlenkedve fordultam felé
- Mit… mit mondtál?
- Igyál belőlem. – ismételte meg, de én még mindig nem hittem a fülemnek. Csak tátogtam néhány pillanatig, majd megtaláltam a hangomat.
- Nem tudodmit beszélsz. Ezt nem akarhatod. – ráztam meg a fejem
- A vámpírharapás nem fájdalmas Helena! Nekem még nem volt benne részem, de akinek igen az azt mondja, hogy csodálatos érzés. – ez igaz. A vámpírharapás mámorító érzés. Nem sokszor haraptam meg valakit. Ha igen, akkor is csak embert, és… nagyon megbántam. Ha megharapsz egy embert, akkor átváltozik egy éjszaka alatt. Viszont ha farkast harapsz meg, akkor nincs semmi mellékhatása. Nem jókedvemből ittam emberből, és változtattam át. Úgy voltam vele, hogy vagy meghalnak, vagy vámpírok lesznek. Nem tudom, hogy mi lett velük. Próbáltam elfelejteni az egészet.
Éppen Washingtonban üldöztünk egy nagyobb vérfarkas csapatot, és már vagy három hete nem ittunk semmi vért. A többiek már hamarabb elvesztették a fejüket, de én próbáltam tartani magam. Daniel, majdnem megölt valakit, de végül segítettem neki leállni, és így csak átváltozott az illető. Végül én sem bírtam tovább, és muszáj volt… táplálkoznom. Lucas, nem tudta hol vagyunk, mert nappal kénytelenek voltunk elbújni valahova. Nem tudtunk hírt adni magunkról, és egyedül bolyongtunk egy csomó Vadásszal együtt. Végül megtaláltuk a farkasokat, és megöltük őket. Amikor a főhadiszállásra visszamentünk Lucas azt mondta, hogy gondoskodik az átváltozottakon. Nem érdekelt, hogy mit tesz velük. Elfelejtettem, és kész.
Nincs jobb a friss vérnél, de nem ihatunk csak úgy valakiből. Persze aki egyszer próbálta az többet is akar, de nem sok ilyen van. Sokan undorodnak tőlünk, ha megtudják mik vagyunk. Azok az emberek nem maradhatnak életben akik megtudják a titkot. A hűbéresek mások. Csak azok lesznek hűbéresek, akiknek már a családja is nekünk dolgozott.
- Igen az, de… nem teszem meg. – ráztam meg megint a fejem
- Miért? Annyira visszataszító vagyok? – vonta föl a szemöldökét. Ha tudná mennyire nem az.
- Tudod, hogy nem. Épp ez a gond. Túlságosan vonz a véred. Nem akarom, hogy szörnyetegnek tarts. – mondtam halkan, majd elfordultam. – Ha látnád ahogy belőled iszok, biztos undorodnál tőlem. Azt nem akarom. Nem tudnám elviselni– kicsordult egy könnycsepp, mire elém állt, és felemelte a fejemet. Gyengéden letörölte az arcomat. Elakartam fordítani a fejemet, de nem engedte.
- Nem vagy szörnyeteg! Nagyobb szörnyeteg vagyok én, mint te. Nem tudok tőled iszonyodni. Szeretlek. Mindenestül.– mosolygott rám, majd gyengéden megcsókolt.
- Akkor sem tehetem meg. Sajnálom. – döntöttem a homlokom az övének.
- Miért? - kérdezte újból
- Mert megígértem magamnak, hogy soha többet nem iszok senkiből. És ezt be szeretném tartani!– húzódtam el, majd a pulthoz mentem, ahol az alkoholokat tartja. Elővettem egy wiskys üveget, és egy poharat.
- Mit csinálsz? – vonta föl a szemöldökét
- Ha nincs vér, megteszi egy kis alkohol is egyenlőre. – mivel berúgni nem akarok, maradtam három pohárnál. Nehezebben rúgok be mint egy ember, így meg sem kottyant nekem. De a vér legalább már nem volt létszükséglet. – Elmennél a holmimért ha megkérlek rá? – kérdeztem csöndben, és közben néztem ahogy felöltözik. Fekete farmert vett magára, és éppen valami fölsőt keresett a szekrényében. Az ajtókeretnek támaszodva figyeltem.
- Biztos, hogy jönni akarsz? Vér nélkül gyengébb vagy, és minden erődre szükséged lesz. – egy sötétszürke inget vett fel végül, és gombolni kezdte. Sóhajtva megálltam előtte, és én folytattam tovább a gombolást.
- Több napig is kibírom vér nélkül, ha van más amit ehetek. – böktem a fejemmel a megrakott tálca felé. – Ne aggódj! Megleszek, és nem ugrok rá egy vérfarkasra sem. – mosolyogtam rá, amit ő nem viszonzott. Befejeztem a gombolást, és úgy hagytam ahogy ő szokta. A felső két gombot én sem gomboltam be. A mellkasát néztem mereven, és nem néztem a szemébe. – Ne hidd, hogy azért nem iszok belőled, mert visszataszító vagy számomra! Ez nem erről szól. – mondtam halkan, és el akartam fordulni, de megfogta a derekamat, és ott tartott. Most már a szemébe néztem.
- Csak meg akarok neked adni mindent, amit csak lehet! Ez olyan nagy bűn? – elmosolyodtam.
- Nem. Nem az. – hajoltam hozzá közelebb, és szűzies csókot leheltem az ajkára. – Inkább hozd el a ruhám! – ezen már ő is mosolygott
- Meg lesz. – csókolt meg, majd a fürdőbe indult.

Amíg Tyler nem jött meg ettem egy keveset, és nagyjából összeszedtem magam. Daniel még mindig nem hívott, és ez nyugtalanító. Lehet, hogy örülnöm kéne, de… most inkább aggaszt. Megnéztem minden egyes képet, és boldogan konstatáltam, hogy egytől- egyig eredeti az összes. Még szép. A zárt ajtó mögé nem nyitottam be, mert fényt szűrődött ki, és nem akartam megsülni a naptól. Vagy titkol valamit, vagy csak elfejtette lehúzni ott a redőnyt. Nem szenteltem különösebb figyelmet neki.
Körülbelül egy óra alatt visszaért Tyler, és végre felöltözhettem a Vadász ruhámba. Mire felcsatoltam az összes fegyvert, már lement a nap. Emma egy kis cetlit rakott a ruhák tetejére. „Nagyon vigyázz magadra!”
- Megpróbálok. – mondtam halkan, majd visszatettem a cetlit a táskába. A tegnapi ruhámat, és cipőmet is beleraktam, majd kivittem a nappaliba a hátizsákot. Tyler felvett még egy fekete zakót, és már csak rám várt.
- Újra a régi. – mondta lemondó sóhajjal, amin csak mosolyogtam.
- Nem mehetek koktélruhában a gyűlésre. – dobtam le a zsákot a fotelba, majd odamentem hozzá.
- Pedig lehet nagyobb sikered lenne. – húzott magához, majd megcsókolt. Nem viszonoztam a csókot, mire eltolt magától. – Mi a baj? – megráztam a fejem
- Csak… nem tudom mi lesz a gyűlésen. Induljunk inkább, rendben? – néztem rá, mire összevonta a szemöldökét. Bólintott, és maga elé engedett. Halvány mosolyt küldtem neki, majd kiléptem a lakásból. Ha tudná az igazi okát…

Fél óra alatt egy számomra ismeretlen helyre érkeztünk. Pedig nagyon jól ismerem a várost, de itt még nem jártam. A közelben nem volt jóformán semmi csak egy hatalmas családi ház. Elfértek volna benne, vagy százan az biztos. Csak a telihold világította meg a fehér, emeletes épületet. A ház körül erdő terült el. Csak pár autó volt kint, de a hangokból ítélve rengetegen voltak bent.
- Kié ez a ház? – fordultam felé, mikor leparkoltunk.
- Ericé. Nem szokta használni, csak most vette, hogy valahol tarthassuk a gyűlést. – megint a házra néztem. Ha kocsival erre járnék, biztos nem venném észre, hogy bent mi folyik. Gondolom ez volt a cél, hogy ne keltsen feltűnést. Még muskátlik is voltak az ablakokban. Te jó ég! A kert szépen ápolt tele rózsabokrokkal, és más virággal, ami gyönyörű lehetett napfényben. Lemondó sóhaj hagyta el a számat.
- Mi a baj? – hányszor kérdezte ezt ma meg? Egy húszszor biztos. Halványan elmosolyodtam, de hamar abbamaradt a vigyorgás.
- Eszembe jutott, hogy még soha nem láttam a napot. Pedig… ez a kert csodálatos lehet napfényben. Mivel ÍGY születtem, nem láthattam soha a napfelkeltét. Képes lennél így élni? Ha velem akarsz lenni, akkor ehhez, hozzá kell szoknod! – megfogta a kezem, és komolyan nézett rám.
- Érted bármit megtennék!– mondta halkan, majd megcsókolta a kezemet. Rámosolyogtam, majd visszafordultam a házhoz.
- Be kéne mennünk. – Tyler bólintott, majd kiszállt, és az ajtómhoz sétált. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és én is kiszálltam. Felvettem a közömbös álcát, ahogy Tyler is, és a ház felé sétáltunk. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz.
- Bármi is történik… én melletted maradok. Ezt ne feledd. – mondta mikor megálltunk az ajtó előtt. Bólintottam. A kilincsért nyúlt, de az ajtó hirtelen kivágódott, én pedig szembetaláltam magam egy fegyverrel amit nekem szegeztek. Ez is jól kezdődik!