Dark Night 21. fejezet

21. fejezet

Sikerült aludnom a nap folyamán. Annyira kimerített az este, hogy nem is álmodtam hála az égnek semmit. Mindenki megrendült, amikor megtudták, hogy Steven meghalt. Csak az a különbség, hogy én teszek is érte valamit, hogy megtudjam ki tette. Ők nem. Abban a hitben élnek, hogy Eric, és a falkája volt az elkövető. Szerintem nem. Az viszont lehetséges, hogy vérfarkasok voltak, csak nem ez a falka. Holnap este lesz a gyűlés, és muszáj megtudnom mindent amit csak lehetséges.
Tele ittam magam vérrel, mert az utóbbi időben, jóformán nem is ittam semmit. Nem kéne, hogy elveszítsem a fejem, vagy megtámadjak valakit az úton.
Kimásztam a zuhany alól, és köntösbe bugyoláltam magam. Csak néztem a hatalmas ruhás szekrényt, és halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mit vegyek fel. Nem tudom, hogy hol fogunk vacsorázni, de ahogy Tyler ízlését ismerem… valami puccos helyet választ majd. Ehhez segítség kell. Nem volt kedvem köntösben átszaladni a fél épületen, így inkább a telefonnál maradtam. Remélem Emma ráér. Küldtem neki egy smst, hogy sürgősen szükségem van rá. Nem tudja, hogy ma hova készülök, de lehet nem is kéne megtudnia. Ameddig nem jött a felmentő sereg, felcsatoztam a hajam, és felkentem egy kis sminket. Még a fürdőben voltam, amikor kopogtak. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és behúztam a barátnőmet.
- Wáo, te meg hová készülsz? – meresztette rám a szemeit, ahogy meglátott
- Hosszú, majd később elmondom, de először segíts! Fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel. – ez annyira ciki. Egy vérfarkassal készülök vacsorázni, és teljesen be vagyok zsongva. Nem hiszem el, hogy azon hisztizek, hogy mit vegyek fel. Egy farmer, és egy póló is megteszi szerintem.
- Az attól függ, hogy hova mész?! – mondta sóhajtva Emma, és a gardróbomhoz sétált.
- Ha én azt tudnám… Olyan ruha kell ami elegáns, de mégis visszafogott. – nem firtatta a dolgot, tudja ha akarom, úgyis elmondom, majd neki. Bólintott, majd keresgélni kezdett. Egyszer csak felvidult az arca, és előhúzott valamit.
- Ehhez mit szólsz? – elkerekedtek a szemeim
- Na, ezt nem!
- Miért? – kérdezte, és megszemlélte a ruhát. Ami fekete, maximum combközépig ér, hátul cipzáros, és váll nélküli. Ezt a ruhát nem kockáztathatom meg.
- Azt mondtam, visszafogott. Ez mióta visszafogott neked? – mutattam rá, mire megvonta a vállát.
- Rendben, akkor melyik legyen ez…, vagy ez? – kiszedett még két ruhát, és azokat is felmutatta. Az egyik ugyanolyan fekete volt mint a másik, de egy kicsit csillámlott itt-ott. Ennek legalább volt válla, de ez se volt a másiknál sokkal hosszabb. Az alja és a rövid ujjai fodorban végződtek. Akkor már inkább a másik. Természetesen ez sem volt valami hosszú. Sötétkék színű, pántos, selyem koktélruha. Sóhajtottam.
- Ez jó lesz, köszi. – elvettem a ruhát, majd gyorsan felöltöztem, és felvettem egy magas sarkú cipőt. Hogy én mennyire megutáltam az utóbbi időben, az ünnepségeket. A családi ékszert felraktam a nyakamba, és egy kis gyémánt fülbevalót még hozzá. Kerestem a ruhámhoz illő táskát, és beleraktam a legfontosabbakat. Telefon, egy kis készpénz, és természetesen fegyver. Nem is egy. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de egy farkassal vacsorázni, nem éppen a legbiztonságosabb dolog az életemben.
- Ha visszajöttél, tudni akarom, hogy hol voltál, kivel, és milyen volt! – közölte mosolyogva, mire felnevettem.
- Ne aggódj! Mindent meg fogsz tudni. – ha eljön az ideje. Ezt csak magamban tettem hozzá. Mielőtt még egyedül hagyott volna megfogtam a kezét, és komolyan néztem a szemébe. – Szeretném ha megtennél nekem valamit!
- Mégis mit? – vonta meg a vállát
- Ha Daniel kérdezi, hogy hol vagyok, te mond meg neki, hogy kiszellőztetem a fejem, és ne aggódjon. Csak egyedüllétre van szükségem, és te velem voltál egy ideig, de aztán elmentél, hogy gondolkozhassak! –Emma összeráncolta a homlokát, de végül bólintott
- Rendben. Ne aggódj, tőlem semmit nem tud meg. Mivel még én sem tudom, hogy hova készülsz. – ezen elmosolyodtam.
- El fogom mondani, de nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. Ha ennek vége lesz, mindent elmondok. – búcsúzóul megöleltem, majd kimentem a folyosóra. Körbenéztem, hogy van-e valaki a hátsó ajtónál, ami szintén a garázshoz vezetett egy kis lépcsőházon át. Ha meglátnak nekem annyi. Emma intett, hogy mehetek, én pedig berohantam rajta. Egy hálás pillantást vetettem a barátnőmre, majd a garázs felé rohantam. A lépcsőház ilyen magas sarkakon rengetegnek tűnt, de végül leértem. Gyorsan bepattantam a szokásos kocsimba, és csikorgó kerekekkel elindultam.

Nem siettem, sőt… betartottam minden egyes sebességhatárt. Ez nálam nagyon nagy szó. Nem nagyon akaródzik odamennem, de a szükség nagy úr. Mikor a felhőkarcolóhoz értem, nem szálltam ki a kocsiból. Leállítottam a motort, és vártam… de, hogy mire azt még én sem tudom. Amikor legutóbb tíz percnél többet töltöttem Tyler társaságában, nem jól sült el a dolog. Égnek emeltem a szemem, és kiszálltam az autóból. Magas sarkaim kopogtam a márvány padlón, ahogy bementem az épületbe. Épp előttem szállt ki egy idős hölgy a liftből. Az ember azt gondolná, hogy egy nő hatvan éves korára már járni se tud. De akik itt élnek, azok bármit megtehetnek. A nő tele volt aggatva gyémánttal, annyi nyaklánc volt rajta, hogy első ránézésre nem lehetett a nyakát észrevenni. Az arcán több volt a festék, mint a bőr. Fehér földig érő bunda volt rajta, így nem látszott a ruhájából semmi. Csak a tizenöt centis sarkú cipője virított. Jézusom! Tipikus milliárdos özvegy, aki a pénzéből mindent megkaphat. Ha én egyszer megöregszek (ami még messze van) soha nem fogok így öltözködni. Megráztam a fejem, és beszálltam a liftbe. A nő pedig kitipegett az épületből. Miért lakik Tyler, a legfelső emeleten? Nem kéne ennyit várni, hogy felérjen az ember. Most viszont nem vártam, hogy felérjek. De most, csak azért is hamar állt meg a lift. Amilyen lassan csak tudtam, úgy közeledtem a lakásához. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy kopogni tudjak. Elég furcsa, mivel tegnap este majdnem lyukat ütöttem az ajtón, ma meg… be se akarok menni. Pár másodperc várakozás után kinyílt az ajtó, és elakadt a lélegzetem. Tyler sötétszürke öltönyt viselt, ami meg kell hagyni… észveszejtően nézett ki rajta. Az inge sötétkék volt, még sötétebb az én ruhámnál is. Most se gombolta be a felső két gombot, így láttam izmos felsőtestének egy kis részletét. Még szerencse, hogy nem farmerban jöttem. Ahogy meglátott, elmosolyodott.
- Végre itt vagy!
- Azt hitted, nem jövök? – vontam föl a szemöldökömet
- Meg kell hagyni… megfordult a fejemben. Legalább, akkor nem kéne holnap bevinnelek a gyűlésre. – gúnyosan elmosolyodtam
- Nem adom meg neked, ezt az örömöt. – mosolyogva betessékelt a lakásba. Kénytelen kelletlen bementem, és szétnéztem az ismerős szobában. A nagy ajtó most is nyitva volt, és éreztem valamit… csirke?! Tyler felé fordultam. – Arról nem volt szó, hogy itt lesz a vacsora. – rám vigyorgott
- Talán zavar? – vonta föl a szemöldökét. Igen, zavar. Egy étteremben nem féltem volna tőle, hogy történik valami köztünk, de itt…
- Ami azt illet, igen. Főleg ha te főztél. – ezen már nevetett
- Ha jól tudom a vámpírok nem halhatnak meg semmilyen méregtől. – megvontam a vállam
- Ez igaz, de… kísérletezni lehet. – erre elkomolyodott.
- Nem azért hívtalak ide, hogy megöljelek. Ennyire azért már ismerhetnél. Te vagy az, aki mindig csak az ölésre gondol. – éles tekintettel méregettem, de nem válaszoltam. Valamire jobb ha nem reagálsz. Tyler megint elmosolyodott, majd kecses léptekkel a nyitott ajtó felé sétált. Még csak meg sem nézte, hogy utána megyek-e. Miért vagyok ilyen hülye? Halkan sóhajtottam. Mikor beléptem az ajtón egy valami ragadta meg nagyon a figyelmemet. Itt nem a luxus uralkodott. Persze a hifi, meg a plazma TV itt is volt, de inkább volt az egész visszafogott elegáns, mintsem tiszta luxus. Fekete-fehér márványpadló vezetett a lakás többi részébe. Az ajtóval szemben egy hatalmas festmény volt, amely az egész falat beterítette. Mellettem jobbra egy fehér bőr kanapé volt, és vele szembe az elektronikai cikkek. Akárcsak a nappaliban. A kanapé két oldalán egy-egy kis szekrény volt. Az egyiken lámpa, a másikon kis cserepes virág díszelgett. A falakon képek sokasága. Azt ne mondjátok, hogy ő is művészetkedvelő?! Balra két ajtó is volt, de nem tudom, hogy mi van mögötte, mert zárva volt mind a kettő. Jobbra egy hatalmas konyha. Minden arany, és fehér színben pompázott. A konyha közepén, pedig egy nagy ebédlőasztal díszelgett. Két személyre volt megterítve, és pár szál rózsa is ott virított középen egy fehér vázában. Piros, és fekete tányérok voltak az asztalon, bennük egy-egy fehér pamut szalvétával. Tyler a konyhapulton szorgoskodott. Csak halvány fény volt, és azt is csak a néhány gyertya garantálta a konyhaszigeten, ami az asztalunk mellett volt körülbelül egy méterre.
- A táskát leteheted! Nem lesz szükséged a fegyverekre. Ezt garantálhatom. – nem akaródzott leraknom, de az illem megkövetelte. Hogy én mostanában milyen illedelmes vagyok! Nem csodálkoztam rajta, hogy tudja van nálam fegyver. Leraktam a táskát az egyik kis szekrényre, majd az asztalhoz sétáltam. Mielőtt leülhettem volna Tyler a székem mögé lépett, és kihúzta nekem. Csodálkoztam az udvariasságán, de végül leültem.
- Köszönöm. – mondtam halkan, mire biccentett. Elment a pulthoz, és visszatért egy tállal amin egy egész sült csirke díszelgett. Valami nem stimmel. – Várj! Honnan tudod, hogy nem vagyok oda az előételért? – ezen elmosolyodott, majd lerakta a csirkét az asztalra.
- Szakmai titok. – mindig utáltam a leveseket, és a különféle előételeket. Az ember azért megy vacsorázni, hogy egyen, nem azért, hogy csipegessen egy kicsit még előtte. De ez csak az én véleményem. Nem firtattam a témát, de attól még érdekelt. Még egy kört ment, és most egy adag tört krumplit, és rizst rakott le az asztalra. Úgy szorgoskodott a konyhában, mint egy vérbeli profi. De közben… annyira vonzó is volt. Még lerakott egy csomó tálat elém. Öntetet, savanyúságot, salátát, meg még egy csomó mindent. A felét fel sem ismertem. Addig rohangált ide-oda, amíg az asztal meg nem telt.
- Ha azt hiszed, hogy ezt mind megeszem, akkor fogynom kell. – mosolyogva jött mellém, kezében két kristálypohárral, és egy üveg borral.
- Kitudja melyik este vagy úgy kiéhezve, hogy mindent felfalj?! Még sem várhatlak felkészületlenül- mind két pohárba bort töltött, majd az egyiket felém nyújtotta.
- Szóval, dagadtnak tartasz? – vontam föl a szemöldököm, és elvettem a poharat. Az üveget lerakta az asztalra, majd leült ő is a helyére.
- Gyönyörű vagy. Főleg ebben az észveszejtő ruhában… - ittam egy korty bort, majd letettem a poharat az asztalra
- Köszönöm. De nem kértem, hogy bókolj. – mosolyogva ivott bele ő is a poharába.
- Akkor mit szeretnél?
- Tőled? Semmit. – ráztam meg a fejem, majd szedtem magamnak egy kis rizst. Tyler felemelkedett, és szétvágta a csirkét, olyan precíz mozdulatokkal, hogy csak ámultam. Rakott egy kicsit mind a kettőnk tányérjára, majd visszaült a helyére.
- Azért valamit mégis csak akarsz. A gyűlésre valakinek be kell vinnie.
- Igaz. – bólintottam, majd megkóstoltam a húst. Ropogós volt, és omlós. Pont tökéletes.
- Ízlik?
- Ha nem éreznéd meg, hogy hazudok nemet mondanék. De… ez tényleg isteni. Mióta tudsz te így főzni? – mosolygott, és a poharával játszott
- Igyekszik az ember. – vonta meg a vállát, és végre ő is enni kezdett. Újból szétnéztem a konyhán, és a képeken a falon.
- Szereted a művészetet, vagy csak… a dísz kedvéért van ennyi képed? – nem lepte meg a kérdés. Engem viszont az meglepett, hogy így tudok társalogni vele.
- Imádom a művészetet, bár nem úgy, ahogy te. Nagyon szeretem a múzeumokat, és a különböző művészeti ágakat, de… nem tud úgy lekötni mint téged.
- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? – kérdeztem sóhajtva
- Tíz év elég volt rá, hogy kiismerjelek.
- Ezzel csak az a gond, hogy én azt a tíz évet nem a kiismeréseddel, hanem az üldözéseddel töltöttem. És bár sok mindent tudok rólad… vannak még meglepetések. – mutattam a képekre
- Legalább jók azok a meglepetések? – vonta föl a szemöldökét. Pár másodpercig gondolkodtam, majd beleittam a boromba, és csak utána válaszoltam.
- Részben igen. – feleltem halkan, és még magam sem hittem el, hogy mit mondok. Még ő is meglepődött egy kicsit.
- Tudod rég meg akartam ezt már kérdezni de… még nem találtam rá megfelelő alkalmat.
- Kíváncsivá tettél. – halványan elmosolyodott, majd megint elkomolyodott
- Mi a bajod a farkasokkal? – hátradőltem a széken, és sóhajtottam
- Vámpír vagyok. – közöltem tömören, mire félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám
- Ennyi?
- Ennyi. – vontam meg a vállam – Alapjáraton nem lenne semmi bajom a farkasokkal, de így… A fajtámat ölitek. - megráztam a fejem.
- Ahogy ti is ölitek a mi fajtánkat. – sóhajtottam
- Tudom. De mit tehetnék? Csak egy Vadász vagyok, aki teszi amit tennie kell. – vontam megint vállam. Tyler mérlegelte a szavaimat, majd felállt, és mellém lépett. Felült az asztal szélére, és úgy nézett le rám. Én inkább az ölemben összekulcsolt kezemre összpontosítottam.
- Helena! – mély levegőt vettem. Olyan hangon ejtette ki a nevem, hogy majdnem elolvadtam. Mikor megelégelte, hogy nem nézek rá, az állam alá csúsztatta a kezét, és gyengéden felemelte a fejemet. Ezért féltem ránézni. A szeme megbabonázott, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kétségbeesve próbáltam valami témát találni, mielőtt rossz vége lesz. Elfordítottam a fejem, és megköszörültem a torkom.
- A gyűrűd…ööö… honnan van? Nem egy szokványos darab.– ez már úgy is régóta érdekelt. Ittam egy korty bort, de szerintem egy ütősebb itallal jobban járnék. Tyler nem ült vissza a helyére. Tovább ült inkább az asztal sarkán.
- Családi ereklye. Az apám adta még nagyon régen. Raul is kapott egyet. – miközben ezeket mondta a gyűrűjét nézte. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam. Egy ágaskodó farkast ábrázolt, mögötte a teliholddal. Mivel imádom az e-féle ereklyéket, azonnal megtetszett.
- Gyönyörű. – Tyler halványan elmosolyodott. – Hiányzik? Mármint Raul? – amikor megölték a testvérét én is ott voltam. De nem én tettem.
- Igen. Minden nap gondolok rá. – halkult el a hangja, és el sem hiszem, de… sajnáltam.
- Megértelek. Nem is tudom mit tennék ha elveszíteném Danielt… - megráztam a fejem, és próbáltam elhessegetni a képet a fejemből.
- Nem ajánlom senkinek, de… te talán még rosszabbul jártál. A szüleim még élnek, így nem tudom, milyen elveszíteni őket. – felsóhajtottam
- Kicsi voltam. Nincs is róluk sok emlékem. De ami van, az legalább jó. Ezért is nem tudom elképzelni, hogy elveszítsem Danielt. Ő… nem csak a bátyám… nekem már csak ő maradt. Bár az utóbbi időben egyre távolabb kerülünk egymástól. Régen soha nem hazudtam neki. Most meg... – összeszorult a torkom.
- Nehéz hazugságban élni. Ezt tudom.
- Az egész életünk hazugság, nem igaz? – kérdeztem gúnyosan. Nem válaszolt, de nem is kellett. Tudtam a válaszát. Igaz. – Kezdek belefáradni. – Tyler félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám.
- Mármint mibe? – megvontam a vállam
- Mindenbe. A hazugságokba. Az életembe. A harcokba. Be… - elharaptam a mondatot, de ő befejezte helyettem
- Belém. – mondta mosolyogva. Ránéztem, de én nem mosolyogtam. Tyler, közelebb hajolt hozzám, és végigsimított az arcomon. Felpattantam a székből, és hátrálni kezdtem.
- Köszönöm a… vacsorát, de nekem most mennem kell. Hamarosan…gyanakodni fognak, és… - gyorsan felkaptam a táskámat, és még jobban hátráltam. Azt se tudtam, hogy miket beszélek.
- Helena… - Tyler, felállt, és közeledett felém
- Tényleg finom volt a vacsora, és hálás vagyok neked, hogy beviszel a gyűlésre, de nekem most… mennem kell. – azzal megfordultam, és a bejárati ajtóhoz rohantam. Már épp nyitottam volna az ajtót, amikor Tyler hátulról előrenyúlt, és megtámasztotta. Észre se vettem, hogy utánam jött.
- Helena…
- Tényleg mennem kell, és nem maradhatok…
- Helena, nézz rám! – Ne nézz rá! Ne nézz rá! Bármit csinálhatsz, csak ne nézz rá! Talán ha mondogatom magamnak, akkor sikerül betartani. De ez sajnos… nem rajtam múlt. Tyler, megfordított, de én behunytam a szemem. – Kérlek! Nézz rám! – nem tehetek róla, ez a kérlek betalált. Kinyitottam a szemem, és ő ott állt előttem. Teljes valójában. – Mi van ha én nem akarom, hogy belém fáradj?! – suttogta halkan, majd lágyan megcsókolt.