Dark Night 19. fejezet

19. fejezet

A nap még nem kelt fel, de épp hogy megúsztam. Behajtottam a garázsba, és a fejemet a kormánynak döntöttem. Már megint. Már megint nem tettem semmit, pedig kellett volna. Valami nagyon nem jó. Régen már rég megöltem volna most viszont… semmit nem teszek ha meglátom. Csak a gyűlöletet érzem iránta, és semmi mást. Na jó… talán még valami mást is. De ezt szeretném kiverni a fejemből. Valaki kopogott az üvegen, mire kinyitottam az ajtót.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Emma, és leguggolt elém.
- Csodásan. – feleltem, és kitettem a lábam az autóból.
- Minden rendbe jön. – próbált vigasztalni, mire rámosolyogtam. Én nem hiszek ebben, de Emmaban hiszek. A barátnőm mögött Daniel jelent meg. Kifejezéstelen arccal méregetett. Sóhajtva álltam fel. Emma lehajtotta fejét, és nem nézett senkire. Megforgattam a szememet.
- Legalább nézz rá! – suttogtam, hogy csak ő hallja. Halványan rám mosolygott, de nem nézett a bátyámra. Búcsúzóul magamhoz öleltem, majd Daniel oldalán kimentem a garázsból. Már a folyosón jártunk útban Jim a technikusunk felé. Mindig ott beszéljük meg a haditerveket. Daniel hirtelen megtorpant, mire nekem is meg kellett állnom, mert tudtam, hogy beszélni akar velem. Szerencse, hogy ilyenkor nincs senki a folyosókon. Pedig mekkora műsor lenne. A testvérpár újabb vitája.
- Hol voltál? – kérdezte a fogai közt szűrve
- Nagylány vagyok, és azt csinálok amit akarok!
- Lehet, de a húgom is vagy. Ezt elfelejtetted? – tette karba a kezeit. Utánoztam ezt a mozdulatot. A folyosón páran akik még nem tértek nyugovóra értetlenül meredtek ránk, de jobbnak látták nem belefolyni, egy újabb családi vitába.
- Ne csináld ezt már megint! Úgy őrzöl mint egy óvodást. Nem fogod fel, hogy már felnőttem?
- Addig foglak védeni, ameddig úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Semmi felelősségérzeted nincs? – összeszorítottam a fogamat. Kezd nagyon dühíteni ez az egész.
- Hagy békén Daniel! Úgy mind a ketten jobban járunk. – mondtam halkan, majd folytattam az utam Jim felé. Minden Vadász ott volt, már csak a bátyám hiányzott. Pár perc múlva ő is megjelent utánam. Kerültem a tekintetét. Előhúzta egy raktár alaprajzát és kiterítette, hogy mindenki jól láthassa, majd magyarázni kezdett. Csak fél füllel hallgattam. Nick a sarokban állt, és engem méregetett. Gyilkos pillantást vetettem rá. Idegesített, hogy nem állt ki mellettem, pedig tudja, hogy igazam van. Vajon azt is tudja, hogy szóltam a farkasoknak? Lehet. Nem érdekel. Ameddig nem köp be, nekem így is jó. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért vitt el a Galériába. Ő is beszélhetett volna Ericel. Ehhez én nem kellettem. De még csak oda se jött. Ebben mi volt neki a biznisz?
- Helena, lennél szíves figyelni? – Daniel éles hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből
- Bocs. – feleltem tömören, majd az alaprajzra néztem. Daniel elmagyarázta, hogy körbevesszük a területet, és egyszerre fogunk berontani. Nem szóltam, hogy hiába, mert úgy sem lesz ott senki. Nem leplezem le saját magamat.
- Steven, és Nicholas hátulról mennek be. Marcus, és Nick a nyugati ajtó felől. Én, és Helena pedig a főbejárat felől. A többi Vadász, a keleti részhez megy, mert valószínűleg ott fognak, majd kimenekülni. Tehát oda kell a legtöbb ember. – tiltakozóan felemeltem a kezem
- Várj egy kicsit!
- Valami baj van Helena?- vonta föl a szemöldökét Daniel
- Nickel szeretnék menni, nem veled. – mindenki elcsöndesedett. Nem tudták mire vélni. Általában én mindig a bátyámmal megyek az ilyen bevetésekre, de most nincs ehhez kedvem. Nickel pedig úgyis beszédem van. Daniel, és az említett is rám meredtek. Egy az, hogy nem akarok a bátyámmal menni. Kettő, hogy azzal a vámpírral megyek akivel gyűlöljük egymást. Én is meglepődnék a helyükben.
- Nem hiszem, hogy Mr. Gramer… - nem tudta befejezni, mert Nick félbeszakította
- Örömömre szolgálna ha Helenaval tarthatnék. – mosolygott rám, de én csak Danielt bámultam. Tudom, hogy most szörnyen megbántottam, de… ő kezdte. Felsóhajtott.
- Rendben. Akkor Helena, és Nick megy a nyugati részhez. Én, és Marcus pedig a főbejárathoz. Jim innen segít minket.
- Nagyszerű. – mondtam vigyorogva, majd faképnél hagytam őket.


Mindenki izgatottan várta a nagy bevetést, kivéve én. Nyugodtan ültem a kis teherautó anyósülésén, és higgadtan vártam. A nap abból állt, hogy a cuccaimat rendezgettem. Más elfoglaltságot nem találtam magamnak. Csak két órát aludtam, több nem sikerült. A rémálmok visszatértek. Tyler üldöz én, pedig menekülök. Semmi extra, csak a szokásos.
Daniel a vezetett a többiek, pedig hátul töltögették a fegyvereket. Nálam is volt fegyver, de csak négy. Minden vadászatra csak ennyit viszek. Még pár ezüst kés, és kész. Nick is hátul volt a többiekkel. Fogalmam sincs hány fegyver van nála, de nem látom, hogy nagyon készülődne. Tehát tudja, vagy mindig ilyen ha vadászik?
- Miért? – kérdezte hirtelen Daniel. Az út alatt most szólt először hozzám. Sóhajtottam.
- Mit miért?
- Pontosan tudod miről beszélek. Miért Nickel mész, és nem velem?
- Ne vedd személyeskedésnek. – gúnyosan felnevetett
- A húgom vagy, és eddig mindig együtt vadásztunk. Most meg hirtelen nem. Mégis miért? – megvontam a vállam
- Egyszerűen csak jobbnak látom ha ma vele megyek, és nem veled. Ő legalább nem úgy bánik velem, mint egy pisissel. – rám villant a tekintete, de nem mondott semmit
Pár perc múlva oda is értünk. A raktár mellett egy kis eldugott helyen parkoltunk le. Ráérősen kiszálltam a kocsiból. Nick mellettem termet, de nem mondott semmit. Jobban is teszi.
- Na jó, figyelem! Mindenki a helyére! Ha azt mondom nyomás, akkor behatolunk! Világos? – sóhajtva betettem a fülest. Mindenki ment a maga dolgára.
- Jim, hallasz? – próbáltam ki a rádiót
- Tisztán, és érthetően, szépségem! – elmosolyodtam, majd Nickel az oldalamon a nyugati ajtóhoz mentünk. Elővettem a fegyveremet. Bár tudtam, hogy nincs itt senki, de a látszat kell.
- Miért akartál velem jönni? – kérdezte mikor a helyünkhöz értünk. Nekivetettem a fejem a vasajtónak, és úgy néztem rá. Kivettem a fülemből a rádiót, mire ő is azt tette. Nem kell hallgatóság ehhez.
- Mert beszélni akartam veled.
- Hallgatlak.
- Miért nem álltál ki mellettem? Tudod, hogy igazam van. – megvonta a vállát
- Nem mindegy?! Már szóltál nekik, hogy jövünk. Mind a ketten a tudjuk, hogy itt nincs senki. – mutatott a raktárra
- Ezt is a besúgód mondta?
- Nem. Csak kikövetkeztettem.
- Nem gondolod úgy, hogy elárulom a fajomat? – kérdeztem halkan
- Számít mit gondolok? – nézett a szemembe, és nagyon komoly volt. Már épp válaszoltam volna, de meghallottam a rádióban Daniel hangját.
- Nyomás! – visszatettük a fülünkbe a rádiót, majd kezünkben a fegyverrel behatoltunk. Sötét volt, de még így is lehetett tudni, hogy nincs bent senki. Csak a Vadászok hangos lépteit lehetett hallani. – Oltsátok fel a villanyt! – dünnyögte Daniel, mire fény árasztotta el a raktárt. Leengedtem a fegyvert, ahogy Daniel, és Nick is. A többiek azért még fenntartották, de nem volt értelme. A raktár üres volt. Daniel egy törött székhez sétált. Összeszorította az állkapcsát, majd a falhoz vágta. Rossz volt nézni, ahogy dühöng, de nem engedhettem, hogy minden farkast kiirtson. Jézusom! Ha nem ismerném magam, azt hinném megőrültem. Pár percig némán meredt maga elé, majd rám villant a tekintete. Elindult felém, de nem mozdultam.
- Most örülhetsz! – szűrte a fogain keresztül a fülembe, majd kiviharzott a raktárból. Most már senkinél nem volt fegyver. Mindenki a főbejáraton keresztül ment ki. Mikor egyedül maradtam, megengedtem magamnak egy mosolyt, majd én is utánuk mentem. Daniel már a kocsinál várt. Látszott rajta, hogy tajtékzik a dühtől. Félúton járhattam, amikor valaki tüzelni kezdett. Előkaptam a fegyveremet, és a kocsihoz rohantam. Mindenki talált magának fedezéket. Én a kocsi mögé bújtam el. Nem tudott senki védekezni, mert folyamatosan záporoztak a golyók, és most már nem egy valaki tüzelt. Kilestem a kocsi mögül, de nem láttam senkit. Megpillantottam a raktár oldalánál kuporgó Stevent. Nem volt ideje jobb fedezéket találni. Viszont ott semmi nem védi. Pár pillanatig egybeolvadt a tekintetünk, majd felkiáltott. Valaki hátulról találta el. Steven összerogyott.
- Ne! – kiáltottam. A golyózápor abbamaradt. Nem érdekelt semmi. Felálltam, és átrohantam hozzá.
- Helena, várj! – hallottam Daniel hangját, de nem törődtem vele. Csak Steven számított. Letérdeltem mellé, és az ölembe vontam a fejét. Kinyitotta a száját, de hang nem jöt ki rajta.
- Ne, ne próbálj beszélni! – folytak a könnyeim. Hirtelen Steven megdermedt, és elégett a karjaimban. Mintha valami belülről égetné. Az arca beesett, és ráncos lett, majd néma sikolyra nyitotta száját. Csak néztem ahogy elporlad a kezeim között, de nem tudtam mit tenni. Hallottam, ahogy a többiek mögém szaladnak. A könnyeim megállás nélkül folytak. Felkeltem a poraiból, és támolyogva kocsihoz mentem. Nem érdekelt a többi Vadász. Neki döntöttem a fejem a kocsinak, és hagytam, hogy folynak a könnyeim.
Amikor nagyjából összeszedtem magam, megláttam valamit a földön. Leguggoltam, és felvettem a folyékony ezüsttel töltött golyót. Valaki ezért fizetni fog. Esküszöm!