Dark Kiss 27. fejezet

Sziasztok!

Itt van az új fejezet. Mindenkinek kellemes olvasást hozzá! :)

27.    fejezet

Tyler tényleg nem jött a hét folyamán, aminek szörnyen örültem. Kétszer hívta Emilyt, és bár utána akart velem beszélni, én inkább letettem a telefont, mielőtt bármit mondhatott volna. Gondolom nem nagyon tetszett neki.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.

-       Nick? – kérdeztem megrökönyödve. Barna haja jól rendezve, világoskék szeme csillogott. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel, és a szeméhez jól illő nyakkendővel.

-       Hello Helena! – mosolygott rám, mintha a legnagyobb boldogságban váltunk volna el legutóbb egymástól. Nem bírtam magammal, azonnal megöleltem. Nem tudom letagadni, hihetetlenül hiányzott. Ő is magához ölelt, és nagyon jól esett a közelsége.

-       Hiányoztál Nick. – suttogtam a nyakába, ő pedig felsóhajtott

-       Nem kéne ezt mondanom, de…te is. – nagy nehezen sikerült elengednem, és beráncigáltam az ajtón

-       Tudod, nem kellett volna eljönnöd. Már annak is örültem volna ha csak felhívsz. – töltöttem két nagy pohár vért, és bevittem a nappaliba. Nick a kanapén ült, a nyakkendőjét, már levette, és a zakója se volt már rajta. Most épp az inge ujját hajtotta fel. Mintha itthon lenne. Letettem a poharakat az asztalra, és leültem mellé.

-       Tudom, de…muszáj volt jönnöm. – mosolygott fanyarul, és már épp megszólaltam volna, mikor közbe vágott – Tudom, hogy sajnálod, de azt is tudom, hogyha nem lett volna okod, nem hívtál volna.

-       Megértettem volna, ha nem jössz. – sóhajtottam, mire vállat vont

-       Nem mondom, hogy nem fáj, de sok mindent túl éltem már Helena. Nehéz, de megbirkózok vele. – megkönnyebbültem, hogy ilyen könnyedén ment a beszélgetés, és máris jobban éreztem magam – Emily hogy van?

-       Jól. Már alszik, de…remélem maradsz éjszakára, és holnap látjátok egymást. Hiányol.

-       Nem biztos, hogy itt maradok éjszakára…de holnap visszajöhetek majd. Nekem is hiányzik. – mosolygott, amit én viszonoztam, majd koccintottunk – Nos, mi a gáz? – a bal könyökén támaszkodott a kanapé karfáján, én pedig a térdeimet felhúzva bámultam a poharam

-       Sok minden van. Nem tudom, hol kezdjem.

-       Akkor kezdem én. – mondta halkan – Hol van Tyler?

-       A legnehezebb téma. – mosolyogtam szárazon – Megkérte a kezem. Ezért…én ezért hagytalak el. – a tekintete nem árult el semmit, aminek nem tudom, hogy örültem-e, vagy inkább nem. – De…miután visszajöttünk, ő azzal fogadott, hogy Vivien terhes, és nem fogja elhagyni őt miattam. – Nick füttyentett

-       Gyönyörű. Akkor most ti…- megráztam a fejem

-       Nincs semmi. Próbálom elfelejteni, amiben ő egyáltalán nem segít, és közben kínoz a gondolat, hogy Emily miatt soha nem fogunk tudni végleg elválni. Ne érts félre, imádom a lányom, és tudom, hogy Tyler is szereti, de ez így…nagyon nehéz.

-       Tyleré a gyerek? – elhúztam a szám

-       Nem.

-       Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét

-       Nagyon sokat veszekedtem emiatt Tylerrel. Próbáltam meggyőzni, hogy csak magához akarja láncolni, de nem hisz nekem. Azt hiszi, csak azért mondom ezeket, mert utálom Vivient. Ami valljuk be igaz, de ennyire azért még én sem vagyok szemét.

-       Nem válaszoltál a kérdésre…honnan tudod? – ittam még egy korty vért

-       Mit szólnál ha azt mondanám, hogy az apuka pár napja felhívott, és találkoztam vele? – elmosolyodott

-       Akkor azt mondanám, hogy arról beszéltetek, hogy az igazi apuka akarja a gyerekét, és abban reménykedik, hogy te ebben segítesz neki. – felemeltem a poharam

-       Pontosan. Addig ameddig nem születik meg a gyerek békén hagyja szerintem, de utána magának fogja követelni, ami érthető. Viszont…ha Tyler még akkor sem fog hinni neki…lehet saját magát sodorja bajba. – Nick pár másodpercig csendben maradt, majd megkérdezte

-       Ki az apa?

-       Tudod, ez igazán vicces. Legalábbis szerintem. Utál engem, utálja a bátyámat, és mégis tőlem kér segítséget. – ördögien elmosolyodtam – Vincent. – elkerekedett a szeme

-       Az a Vincent? Wáo. Ez…durva. Elmondod Tylernek? – sóhajtottam

-       Na látod ez a legnagyobb kérdés. Hinne nekem? Nem hiszem. Vivien ivott belőle, és azt hiszi hazudok. Vincent nem akar rosszat Tylernek, de egy idő után be fog sétálni a képbe. Szóval…mit csináljak? – kérdeztem komolyan, ő pedig engem vizslatott

-       Mond el neki. Ha nem hiszi el, hát nem hiszi el, de te legalább megmondtad neki. A többi már legyen az ő baja. – vont vállat

-       Lehet igazad van. De…menjünk inkább tovább Tylerről. Átvert, egy szemét, felejtenem kell. Öm…köszönöm, hogy megkerested a fiú szüleit. – mondtam halkan – Pár napja felkerestem őket, és…sikerült elengednem a dolgot azt hiszem. Egészen soha nem fog menni, de már sokkal jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem. – szorítottam meg a kezét, majd gyorsan el is engedtem

-       Örülök, hogy segíthettem. Van még valami? – elmosolyodtam

-       Egy ideje gondolkozok valamin…visszamennék Londonba. – furcsa tekintettel nézett rám

-       Hogy-hogy?

-       Mindenkim ott van. Itt csak a magány van nekem, és azt akarom, hogy Emily iskolába, meg óvodába járjon.

-       Hova Helena? Három lehetősége is van. Emberi élet, vámpír, vagy vérfarkas. Melyiket szántad neki?

-       Egyenlőre az emberi létet hanyagoljuk. Volt már a napon, és tudom, hogy bírja, de…azért mégsem ember. A vámpírok…kiközösítenék, tehát ez sem lehet.

-       Vérfarkasokhoz akarod küldeni? Ennél azért az emberi óvoda jobb lenne.

-       Tudom, hogy veszélyesek, de Tyler az apja ő eltudná intézni ezeket, és beszéltem Ericcel tegnap ő azt mondta megoldható, hogy a többi farkas gyerekkel együtt legyen. Rájuk mégiscsak jobban hasonlít biológiailag mint a vámpírokra. – Nick sóhajtott

-       Szerintem ezt beszéld meg Emilyvel is, no meg Tylerrel. Nem fog neki örülni, hogy megint költöztök szerintem. – vállat vontam

-       Nem érdekel. El kell fogadnia. – Nick elvigyorodott

-       Rendben. Én veled vagyok, és segítek amiben csak akarod. – most ő fogta meg a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk fellángolt valami. Ezt ő is észrevette, mert felállt, és a zakójával, meg a nyakkendővel együtt kifelé indult. – Holnap jövök, hogy Emilyvel találkozzak. A többit majd később megbeszéljük. – én is felálltam, és elfogott a rossz érzés, mikor láttam kifelé menni. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy maradjon, és beszélgessünk? Vagy csak hagyjam elmenni? Az istenit Helena, ne legyél már hülye!
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.

-       Nick! – lassan megfordult – Tudsz úgy viszonyulni hozzám, mint egy baráthoz, vagy ez már…lehetetlen? – fanyarul elmosolyodott

-       Tudod Helena, nagyon sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem…ha bár nem lehetsz az enyém nem akarlak teljesen elveszíteni, se téged, se Emilyt. És most már látom…te se akarsz engem elveszíteni. – lassan felé sétáltam, és pár centire megálltam előtte

-       És…ha lefeküdnék veled? Arra hogy reagálnál? – farkasszemet néztünk, és azt hittem már nem is fog semmit mondani

-       Azért feküdnél le velem, hogy vigasztalódj, vagy azért, mert akarod? – kérdezte halkan, és a keze a derekam köré fonódott

-       Tudni akarom, milyen veled, de akkor nem ha ezzel elérem, hogy te rosszul érezd magad, és még reménykedj.

-       Már rég nem reménykedek Helena. Tisztában vagyok a dolgokkal. – egyre közelebb hajolt az ajkamhoz

-       Biztos? – kérdeztem suttogva
-       Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Dark Kiss 26. fejezet

Sziasztok!

Na akkor meghoztam a folytatást. Nagyon remélem, hogy sikerül majd több, és több embert visszacsalogatnom idővel ide. Most egyenlőre annyit tehetek, hogy felrakom a következő fejezetet, és remélem mindannyiótoknak elnyeri majd a tetszését. Mint mindig most is várom a kritikákat. Valamint hatalmas köszönet annak aki, még mindig itt van!!!

Jó olvasást!

26.     fejezet

Sok minden átfutott az agyamon, mikor leparkoltam a családi ház előtt egy közeli kis városban. Nem tudtam, hogy a kora esti történteken gondolkozzak, vagy inkább azon mit fogok mondani, ha kiszállok a kocsiból.
Emily még mindig Tylernél van, de mielőtt hazamegyek elugrok érte.
A fejemet ráhajtottam a kormányra, és hosszú egyenletes lélegzeteket vettem, vagyis…próbáltam. Néha az embernek el kell gondolkodnia, hogy mi az ami helyes, és mi az ami nem. Torkomban dobogó szívvel vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Nick számát. Sajnos, vagy inkább hála Istennek az üzenetrögzítő válaszolt.
- Szia Nick, itt…Helena! Öm…tudom, hogy nem kéne hívjalak, és azt is tudom, hogy nem nagyon kedvelsz most, de…örülnék ha tudnánk beszélni. Esetleg…eljönnél hozzám valamikor? Persze, nem kötelező, vagy ilyesmi, de Emily is eléggé hiányol meg…- most mondjam, hogy én is? Igaz lenne, de nem akarok rámenős lenni. – Szóval csak szükségem lenne most rád. Nekem az is elég, ha felhívsz, csak…- pár pillanatig behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt – Csak hívj fel, kérlek! – aztán már le is raktam
A ház ami előtt álltam, fehér volt, muskátlival az ablakokban, nagy kerttel és frissen nyírt pázsittal. A lámpa égett…de nem tudtam, hogy bemenjek-e.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és lassan a verandára sétáltam. A csomó a torkomban egyre csak nőtt, és nőtt. Kopogjak, vagy csengessek? A francba Helena, csak csinálj valamit! Kopogtam.
Egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő nyitott ajtót. Mennyire hasonlít rá! Fekete kosztümnadrág, és fehér blúz volt rajta. Ötven év körülire tippeltem, a háttérben halk beszélgetés zaja hallatszott, és a tv is ment.
- Jó estét! Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és én hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak
- Jó estét! Öm…elnézést a késői zavarásért, én Tom egyik évfolyam társa vagyok, és…- Mrs. Stuart a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondtam volna. Okos nő, nem fogja bevenni a mesét. – Oké, kezdjük elölről. – kezet nyújtottam neki – Helena Hudson vagyok. – a nő elfogadta a kézfogást
- Ismeri a fiamat? – bólintottam – De nem az évfolyamtársa ugye? – halk volt a hangja, és megtört, de tartotta magát
- Nem, nem vagyok az évfolyam társa. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze
- Bejönne? – kérdezte, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy elmondjam…bátor fia van, és biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most…egy sokkal jobb hely jutott neki. – a nő arcán könnyek csorogtak végig. Tudtam, hogy megértette, és látszott rajta, hogy tisztában van vele, hogy a fia meghalt.
- Tudja…mi történt vele? – mélyet sóhajtottam, és az én arcomon is végigcsorgott egy könnycsepp
- Igen. – ennyi volt a válaszom, de ő nem is akart részleteket hallani
- Szenvedett?
- Nem…bátor volt. Nagyon…bátor. – nem tudom, hogy rájött-e, hogy én tettem, és bár sírt, mint egy erős nő úgy viselte. A háta mögött egy kisfiú szaladt elő.
- Anya, nem vacsorázunk? Ki ez a néni? – Mrs. Stuart gyorsan letörölte a könnyeit, és a fia felé fordult
- Csak egy hölgy aki nem tudja merre van a legközelebbi benzinkút. Mindjárt megyek kincsem. – a fiúcska bólintott, majd visszaszaladt a nappaliba, halványan elmosolyodtam
- Nekem is van egy lányom, körülbelül ugyanannyi idős mint ő. – a nő is mosolygott egy kissé
- A legjobb kor. – nagyot sóhajtott, majd rám emelte, könnyes szemeit – Köszönöm, hogy eljött, és…elmondta. Legalább…nem kell tovább várnom.
- Nagyon sajnálom Mrs. Stuart, én…ha bármiben segíthetek…- megrázta a fejét
- Köszönöm, de innen már minden rendben lesz. Hálás vagyok, hogy idejött, és örülök, hogy végre megnyugodhatok, de innentől ez már a mi feladatunk. – bólintottam
- Rendben…akkor azt hiszem én…most megyek. – töröltem meg a könnyes szemem – Örülök, hogy megismerhettem. – mondtam mosolyogva, de nem voltam valami boldog, inkább csak…megkönnyebbült. Lassan megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.
Mrs. Stuart már bent volt a házban, és én úgy éreztem mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szükségem volt erre, és Tom anyjának is szüksége volt rá, hogy tudja a fia meghalt, habár…szerintem már rég tudta. Csak arra várt, hogy valaki kimondja.

Hazafelé megálltam a szállodánál ahol Tyler lakott egyenlőre, míg nem vesz másik házat. Ja meg persze Vivien is itt van. Hogy is felejthettem el? Felhívtam Tylert, és hála az égnek fel is vette.
- Lehoznád Emilyt kérlek? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, kissé lehet erőltetett lett
- Miért nem jössz fel? – jött a kérdés
- Ezt most komolyan kérdezed? Csak hozd le! – csaptam le a telefont. Nem szabad látnia, hogy érdekel. Nem szabad látnia, hogy bármiben is árthat nekem. Meg kell valahogy keményítenem magam.
Pár perc múlva Tyler megjelent Emilyvel az oldalán. Tyleren egy farmer, és egy sötétkék póló volt, a haja nedvesen meredt felfelé. Halk sóhaj szakadt fel bennem, és kiszálltam a kocsiból. Emily a nyakamba ugrott, én pedig megnyugodva öleltem magamhoz. Kellett a közelsége már.
- Hiányoztál kincsem. – adtam puszit az arcára
- Te is mama. – leraktam a földre, ő pedig az apjához rohant
- Hamarosan találkozunk Em. – puszilta meg a lányát, majd felegyenesedett, és rám nézett
- Szállj be a kocsiba, mindjárt indulunk. – Emily bólintott, majd beszállt az autóba – Mikor jössz érte?
- Nem tudom. Szerintem csak a hétvégén majd, még van pár elintézni valóm a ház körül.
- Tetszett neki? – kérdeztem karba tett kézzel
- Igen. Eléggé azt hiszem. – lépett közelebb hozzám, mire én csak a fejemet ráztam
- Fejezd be Tyler! Most! – emeltem fel a karom mire megtorpant – Akkor hétvégén várlak. Jó éjt! – mielőtt beszálltam volna, Tyler megfogta az ajtót, hogy ne tudjak beszállni
- Ezentúl ez lesz? Kínos beszélgetésekbe, és helyzetekbe bonyolódunk, de ennyi? Semmi több? – hidegen néztem rá
- Miért mit vársz tőlem? Elhagytál. Gyereked lesz. Vele kell foglalkoznod, meg persze Emilyvel, nem velem.
- Nem biztos, hogy ez menni fog nekem. – mondta elkínzottan, mire gúnyosan felnevettem
- Drágám, tudod eljutottam arra a szintre ma, hogy nem érdekel. Csinálj amit akarsz, csak engem hagyj élni! – beszálltam a kocsiba, de ő még mindig nem csukta be az ajtót
- Hol voltál ma? – kérdezte érzelemmentesen
- Van valami közöd hozzá? Mert nem hiszem, de…rájöttem valamire ami lehet érdekelne, csak az a baj…- vontam vállat -…hogy nem érdemled meg, hogy beavassalak. – kacsintottam rá, mire megkeményedtek az arcvonásai – Valamint…lezártam egy ügyet, ami már váratott magára egy ideje. Ja, és a legjobbat nem is mondtam, felhívtam egy régi barátom. Szóval…csodás napom volt. – mosolyogtam bájvigyorral, ő pedig rám csukta a kocsi ajtót.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. Emily már hátul rég az igazak álmát aludta. Tyler pedig nézte, ahogy távolodunk az autóval. Nem érzek lelkiismeret furdalást. Minek? Igazam van. El kell egymást felejteni, és én megteszem az első lépést e felé.
Ám amikor bekanyarodtam a házhoz, Emilyt lefektettem, majd egy zuhany után én is az ágyban kötöttem ki, valamiért mégis sírni kezdtem. De arra fogtam az egészet, hogy csak a Mrs. Stuarttal való beszélgetés tehet az egészről. Semmi köze a dolognak Tylerhez.

Tyűűűűha

Szép napot minden kedves idetévedőnek!

Nem is tudom hol kezdjem...talán az elején kéne. Azon gondolkozok, hogy mit írhatnék. Amikor abbahagytam a blog írását, azt hittem soha többet nem fogok már írni. Komolyan! Aztán mégis újra kezdtem. Ennek ezer meg egy oka van. Nem hagyhatom abba ezt a történet...nem szabad!!!! Két éve nem írtam erre a blogra, se máshova, és most megint itt vagyok. Tudnotok kell, hogy nem akartam abbahagyni, de mindenki életében vannak holtpontok, nekem két éve volt ez, és nem tudtam folytatni a történetet. Nem mentegetőzni próbálok, csak szeretném ha megértenétek. Nem volt szándékomban abbahagyni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy két éve hébe-hóba írtam tovább ezt a sztorit. Neeem még nem végeztem vele, de már látom a végét, és annyit megérdemeltek, hogy megtudjátok végre mi is a végkimenetele. Abban sem vagyok biztos, hogy valaki még van itt ennyi idő után, de tényleg. Biztos csalódtatok bennem, én is egy kicsit magamban, hogy feladtam az írást, de most úgy érzem betudom fejezni, és ezzel párhuzamosan még más történeteket is tudok írni.
Ha esetleg valaki erre jár, nem tudom ez meg fog-e történni, de ha igen, akkor neki KÖSZÖNÖM, hogy újra itt van, és valamennyire kitart mellettem, valamint érdekli még a történet. Annyit kérnék, ha tényleg itt vagytok jelezzetek nekem kérlek ennél a posztnál kommentben. Szeretném, ha elküldenétek a fenébe, és lehordanátok. :D De tényleg!!! Nem kellett volna itt hagynom titeket, és ezért ezer bocsánat!! Úgyhogy, ha itt vagytok dobjatok egy üzenetet. ;)

Kellemes napot
Niky

Dark Kiss 25. fejezet

Sziasztok!

Örülök, hogy még maradtunk páran a blogon, és köszönöm a kedves hozzászólásokat, véleményeket mindenkinek! :) Itt az új fejezet! Jó olvasást az új fejezethez, és várom a kommenteket! ;D

puszi

Niky

25. fejezet

Az agyam egy hátsó részében tisztában voltam vele, hogy ezt most azonnal be kéne fejeznem, de nem sikerült. Egy pohárnál sajnos nem tudtam megállni. Életemben ha háromszor részeg voltam, legalább meg lesz a negyedik alkalom is. Bár lehet ezt most hanyagolni kéne, mert Emily hamarosan megérkezik az apjával együtt.
Na igen, az apja…az a szemétláda…
A poharat egyre görcsösebben szorítottam. A drága, büszke apuka aki hamarosan még egy gyerekkel lesz gazdagabb. Hipp-hipp hurrá!
A pia nem megoldás, de legalább egyszer az életben had tegyem azt amit én akarok, és ne azt amit mások akarnak! Még egy pohárral töltöttem a wiskyből, majd még egy, és egy újabb.
Nem tudom mennyi idő telt el, vagy mennyit ittam, de a látásom kezdett elhomályosodni, és nem voltam képes megállni a lábamon, szóval a pultra támaszkodtam. Éles fény hasított az éjszakába, és Tyler kocsija megállt a ház előtt. Felhajtottam még egy pohárral.
Az ajtóhoz akartam sétálni, de nem jött össze. A vámpírok nem részegednek le egy könnyen. Rengeteget ihattam, de érdekel ez most egyáltalán? Nem. Akkor meg minek görcsöljek rajta, ha még gondolkodni sem tudok.
Megálltam a konyhaajtóban, és vártam, hogy bejöjjenek. Ám amikor az ajtó kinyílt csak Tylert láttam.
- Emily hol van? – kérdeztem furcsa távoli hangon. Tyler felvonta a szemöldökét, és becsukta maga után a bejárati ajtót.
- Kint a kocsiban. Éreztem a wisky szagát, és gondoltam jobb ha kint marad. Jobb is így. – nézett végig rajtam, mire elfintorodtam
- Te már csak tudod mi a jó a másiknak igaz? – kérdeztem élesebben a kelleténél, és megfordultam, hogy igyak még egy pohárral. Öntöttem magamnak, amit egy huzattal le is húztam
- Mi ütött beléd? – jött mellém, és elvette az üveget, mire felmordultam
- Belém mi ütött? Inkább veled mi az Isten van? – keltem ki magamból, és lehet, hogy csak alkohol miatt, de Tyler felé fordultam, majd megragadtam inge gallérját. Szorosan magamhoz szorítottam. – Honnan veszed, hogy Vivien a te gyermekedet várja? – suttogtam, mire egy pillanatra megdermedt, de hamar észbekapott
- Részeg vagy, bűzlesz a piától, és fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – lökött el magától – Emily nálam alszik, te pedig feküdj le! – összeszorítottam az állkapcsomat
- Az a ribanc a közelébe sem mehet a gyerekemnek! – mondtam, mire megrázta a fejét
- Az a ribanc nem issza le magát, amikor van egy gyereke. – közölte élesen, és már majdnem elment, de utána botladoztam
- Miért választottad őt? Miért nem vagyok elég jó neked? – kérdeztem halkan, majd megragadtam a karját – Már nem is kívánsz engem? Már…nem is akarsz tőlem semmit? – simítottam végig a mellkasán, de a nadrágjához már nem jutottam el, mert megragadta a kezem. A tekintete kifejezéstelen volt.
- Aludj! Gondolkozni sem tudsz ilyen állapotban. – fordult el, és faképnél hagyott. Eszembe jutott, hogy utána megyek, de aztán annyira megszédültem, hogy jobbnak láttam, ha inkább kialszom magam.

Amikor reggel felébredtem a fejem majd szétszakadt, és alig tudtam kinyitni a szemem. Mi az Isten történt velem?
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de annyira fájt még ettől kis aprócska mozdulattól is, hogy felnyögtem. Inkább idézzük fel, hogy mit is történt tegnap.
Délelőtt Emilyvel sütöttünk csokis muffint aztán jött Tyler…mondjuk úgy, hogy veszekedtünk egy sort. Aztán jött a wisky, és filmszakadás. Várjunk, nem! Olyan este tíz körül megint jött Tyler, de Emily nélkül, és…
Megint felnyögtem, de most inkább a gyerekes viselkedésem miatt amit produkáltam. Gratulálok Helena! Jól leégetted magad.
Ismét megpróbálkoztam azzal, hogy kinyissam a szemem, és bár fájt tőle a fejem nyitva is tartottam. Lassan felültem, és az órára néztem. Délután kettő.
Legalább kialudtam magam, és nem vagyok részeg. Csak másnapos.
Szerencse, hogy Tylernek volt annyi esze, hogy nem hozta be Emilyt. Még nagyobb lenne a szégyenem, hogy így látott volna. Elég, hogy Tyler előtt teljesen lejárattam magam. Mondjuk…kit érdekel? Igazam volt nem?
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és lesétáltam a konyhába egy aszpirinért. Bevettem a dili bogyómat, majd rengeteg vért ittam, hogy ne legyek olyan rosszul. Ez pedig segített. A fejem lüktetett egy kicsit, de mivel vámpír vagyok ezért mondhatjuk, hogy hamar kiheverem a másnaposságom, és emlékszek a dolgokra. Most inkább azt kívánom bár ne így lenne.
Visszasétáltam az emeletre, majd egy gyors fogmosás után beálltam a zuhany alá. Mint valami megváltás, olyan jól esett, ahogy a forró vízcseppek végigszántottak a bőrömön. Szerintem vagy fél óráig áztattam magam, de annyira jól esett hogy nem is akartam kiszállni. Végül mégis megtettem, de kár volt.
Meztelenül, csurom vizesen kiléptem a zuhanyzóból, és szembetaláltam magam Tylerrel. Nem tudtam, hogy mérges legyek, játsszam a szégyenlős kislányt, vagy kezdjek el hisztizni. Aztán úgy döntöttem, hogy úgy teszek mintha semmi nem történt volna. Persze ez elég nehéz amikor Tyler olyan tekintettel bámul, mint aki fel akar falni. Ez a hajó már elment!
- Kopogni luxus? – kérdeztem gúnyosan, mire megrázta a fejét, mint aki most ébred fel valami álomból. Láttam a szemén, hogy akar engem, és hogy élvezi a látványt. Ne mindig csak én szenvedjek. Úgy ahogy voltam, karba tettem a kezem, és a csípőmet a mosdókagylónak támasztottam – Vagy legalább megvárod, míg végzek, és nem törsz rám.
- Kopogtam. Nem hallottad, ezért bejöttem. Reménykedtem benne, hogy már nem vagy olyan állapotban, mint este. – nem lesz bűntudatom a dolog miatt!
- Emily hol van? – nem vette le a szemét rólam, és bár a tekintete égetett próbáltam figyelmen kívül hagyni
- Jó helyen. Felhívtam anyát, hogy vigyázzon rá egy kicsit.
- Akkor minek vagy most itt? – kérdeztem gúnyosan
- Kíváncsi voltam, hogy ma már hazahozhatom-e a lányomat?! – megráztam a fejem
- Ne csinálj úgy mintha én lennék a világ legrosszabb anyja. Szerinted Vivien jobb anya lesz? – vágy már rég nem volt a szemében, inkább undor, amit nem tudtam hova tenni. Nyeltem egy nagyot, és inkább felvettem a köntösöm.
- Nem hiszem, hogy Vivien képes lenne ilyet tenni egy szerelmi csalódás miatt… - az állam a padlót verdeste
- Szerelmi csalódás? – felnevettem, de öröm nem volt benne. Előre dőltem, és a két kezemmel nekitámaszkodtam a csapnak. – Szerinted ez csak egy rohadt szerelmi csalódás? – kérdeztem szárazon
- Miért nem? – kérdezett vissza, mire ráemeltem a tekintetem
- Mindenem megvolt. Egy ház, a lányom, szeretet, család, egy szerető férfi aki megbecsül, és nem ítél el semmiért. Valaki aki feleségül vett volna csak azért, hogy boldogabb legyek. Aki csak nekem, és a lányomnak élt, senki másnak. – merengtem el, és elképzeltem milyen lenne most az életem, ha Tyler nem ébreszt bennem felesleges reményeket
- Kár, hogy az a férfi akit te tökéletesnek hívsz, csak egy álom. Ő nem a szőke herceg fehér lovon. Az lehetne, de…mindketten tudjuk, hogy nem szeretted őt, és így nem lehettél volna boldog.
- De megszerethettem volna. – néztem fel rá – Ha nem jössz a házassági ajánlatoddal, nem hagytam volna el Nicket. Talán ha lefekszek vele minden megváltozik. – ráztam meg a fejem
- Szerinted a szex változtatni tud bármin is? – kérdezte halkan, mire felegyenesedtem
- Nem, de az legalább bizonyítja, hogy az illető vonzódik hozzá…- fordultam el
- Hét erről van szó? Azt hiszed már nem vonzódok hozzád? Ezért ittál annyit este? – megpördültem a tengelyem körül
- Nem. Arról van szó, hogy házasságot ígértél, és egy összetartó családot, de eldobtál mint egy rongyot. Se szó- se beszéd, csak ott hagytál mikor már nagyon jól tudtad, hogy elhagytam Nicket. Aztán…- behunytam a szemem, hogy ne bőgjem el magam, majd folytattam - …gondoltam itt az ideje egy kicsit kirúgni a hámból, de nem akartam sokat inni, viszont megállni se tudtam. Elegem lett mindenből. Most pedig itt állsz előttem…nem elég, hogy tegnap este nem kívántál, de még most sem, hogy meztelenül álltam előtted. Te ebből mire következtetnél? Hogy rohadtul vonzódik hozzád az a személy, akiért mindent megadnál? – fejeztem be a szóáradatot, és elmentem volna mellette, de nem engedte. Mélyen a szemembe nézett, és hátratolt egészen a pultig.
- Nem vonzódok hozzád? – suttogta az arcomba, és lehelete csiklandozott –Valóban így gondolod? – nyeltem egy nagyot
- Miért nem így van? – kérdeztem halkan, mire hozzám simult. Éreztem a merev férfiasságát-
- Na, és most? Szerinted ez Vivien miatt áhítozik? – nem tudtam mit mondani. Próbáltam kiszellőztetni a fejem.
- Nem tudom, de igazából már nem érdekel. Őt választottad, és ezen már nem tudok változtatni. Majd rájössz te is, hogy hiba volt, amikor megszületik a gyerek, és egyáltalán nem hasonlít rád.
- Miből gondolod, hogy nem az enyém a gyerek? – kérdezte hidegen – Ivott a véremből Helena. Ki másé lehetne? – mély levegőt vettem, és inkább nem foglalkoztam vele, hogy mit mondott
- Más véréből is ihatott…nem csak a tiedből… - megrázta a fejét
- Nem tenné meg. Halálosan szerelmes belém.
- Te pedig élvezed igaz? Hogy istenít. Pedig hidd el, a nők mindenre képesek azért akit szeretnek. – még jobban hozzám simult
- Te is? – kérdezte halkan, és egyre közelebb hajolt
- Én is…- suttogtam, majd megcsókoltam. Talán nem a legjobb ötlet. Talán megbánom, de ahogy a mondás tartja. Ne bánj meg semmit, amit tettél, mert amikor megtetted boldog voltál. Ez pedig nagyon is igaz rám. – Ha tényleg kívánsz, és akarsz…akkor mutasd meg!
Több se kellett neki ledobta a kabátját, majd felültetett a pultra… a többi pedig már történelem.

Jó volt Tylerrel lenni, de valahogy amikor több mint három menet után kikászálódott az ágyból, és elkezdett öltözni, elfogott a szomorúság. Felvette a nadrágját, majd az ingét, mintha mi sem történt volna. Felültem az ágyban, és szárazon elmosolyodtam.
- Szóval megint csak ennyi. Szex aztán mész hozzá…miért is gondoltam, hogy most más lesz? – kérdeztem inkább magamtól, de felém fordult
- Kíváncsi voltál, hogy vonzódok-e hozzád. Megkaptad a választ, vagy nem volt elég? – bármennyire is mondott igazat, a szavai fájtak
- Soha nem akartál feleségül venni igaz? Csak azért mondtad, hogy Nick ne legyen a képben, és bármikor ide gyere egy kis enyhülésért. – leült mellém az ágy szélére, és hozzám akart érni, de elhúzódtam
- Minden vágyam az volt, hogy a feleségem legyél, de…a sors nem akarja, hogy mi boldogok legyünk.
- A sors mi? – kérdeztem gúnyosan - Vivien nem engedi a hazugságával. – felpattant az ágyról, és a maradék ruháját is visszavette – Nem vagyok a kurvád Tyler! Ha akarsz tőlem valamit, akkor az ne csak a szex legyen. Azt bárki mástól is megkaphatod. Nem szükséges pont tőlem.
- Soha nem mondtam, hogy kurva vagy, és nem is bántam veled úgy.
- Nem? – vontam föl a szemöldököm, mire rám nézett. Farkasszemet néztünk, és nem tudtam eldönteni, hogy mit is érezhet. Végül megköszörülte a torkát, és megrázta a fejét.
- Egy óra múlva jövök Emilyvel. Ne csinálj hülyeséget, és…szeretlek. – az ajtó csukódása még sokáig csengett a fülemben
- Én is. - suttogtam magam elé, majd kikászálódtam az ágyból, és felöltöztem
Miért gondolom, minden egyes ilyen alkalomnál, hogy valami megváltozhat? Miért hiszem azt, hogy minden jóra fordulhat, és végre boldog leszek? Miért van ez?
Hirtelen megcsörrent a mobilom.
- Igen? – szóltam bele, és közben lefelé sétáltam az emeletről
- Szia Helena! – ismerős volt a hangja, de hirtelen nem tudtam hova tenni
- Ki az? – gonosz kacajt hallottam a vonal másik végéről
- Nem is emlékszel már rám? Az nagy kár...pedig tudok valamit ami érdekelne. Nem akarsz találkozni? Biztos vagyok benne, hogy olyat tudnék neked mondani, ami…nagyon tetszene. – összevontam a szemöldököm. Átgondoltam, hogy ki is lehet az. Ilyen mély hangja csak egy valakinek van…
- Na mesélj!

Eredményhirdetés!

Sziasztok!

Most, hogy visszatértem végre megtartom az eredményhirdetést! :D Néhány válasznál olvastam furcsa dolgokat, aztán volt olyan is aki jó választ adott, aztán kijavította magát jóra, egy szó mint száz volt itt minden. :D De nagyon élveztem olvasni a válaszaitokat, és, hogy nagyjából minden kérdésre tudjátok a választ. Viszont csak egy nyertes lehet, és bár valaki nem lett dobogós, attól még nem kell elkeseredni ;) Nem sokan jelentkeztetek, összesen 6 jelentkező volt, de én már ennek is örültem. Na de, inkább mondom, hogy ki hányadik lett!

1. helyezet: Jakee
2. helyezet: Demise
3. helyezet: Zizi
4. helyezet: Melinda
5. helyezet: V és Judit

Minden versenyzőnek küldtem egy emailt, egy táblával a helyezésével, vagy épp a részvételével. Természetesen az első helyezetnek meg van az a lehetősége, hogy mondjon egy dolgot, aminek benne kell lennie a következő fejezetben, amit ha én jó ötletnek tartok természetesen valahogy belerakok. ;) Nagyon szépen köszönöm minden résztvevőnek, és sajnálom, hogy így elhúzódott a dolog.
Az új fejezet nemsokára jön, már csak a javításra vár! ;) De itt az előzetes!

puszi

Niky

Dark Kiss 24. fejezet

Sziasztok!

Szörnyen sajnálom a nagy kimaradást. Sok minden történt az utóbbi időben. Kaptam hideget-meleget, de ez egy hosszú történet, és ez a blog nem az én problémáimról szól. Nem tudom, hogy vannak-e még olvasóim... Nagyon remélem, hogy igen, de tisztában vagyok vele, hogy jó pár olvasót, és bizalmast elvesztettem most. Viszont, ha még van valaki akit érdekel a történet az most olvashat tovább, mert itt az új fejezet. Tudom, hogy jelentkeznem kellett volna, és meg kellett volna nyugtatnom titeket, és ezért a felelősséget vállalom is. Az én hülyeségem volt. Szóval bocsánat a nagy kimaradásért, nem akartam ezt...de térjünk a lényegre! Nem akarok itt nektek panaszkodni, se sajnáltatni magam, mert nem az én stílusom. Megpróbálok ezentúl rendszeresen hozni fejezeteket, és nem cserben hagyni titeket többször. Remélem azért még vagytok itt egy páran, akik olvasni fognak továbbra is! Jó olvasást a fejezethez! :)

puszi

Niky

24. fejezet

Láttam a szemében, hogy nem hiszi el, amit mondok. Nem csodálom. Szerintem azt gondolja, hogy sokkos állapotban vagyok, és csak ezért van ez az egész, pedig nem. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Viszont most, hogy itt áll előttem, és még csak meg sem mukkan, hát…lehet rossz ötlet volt.
- Mo…mond még egyszer, mert szerintem rosszul hallottam. – két keze közé fogta az arcom, és halkabban folytatta – Hozzám jössz? Komolyan mondod, hogy…elhagyod Nicket, és velem élsz tovább? – habozás nélkül bólintottam, de azért elgondolkoztam. Mit mondok Nicknek? Hogy mondjam el neki, hogy hozzá megyek Tylerhez őt pedig ott hagyom? Pedig ő mindig mellettem volt. Segített, amikor terhes voltam, és befogadott minket. Na jó, ez elég hülyén hangzik, mert egyedül is megoldottam volna a dolgokat, de jó volt, azaz érzés, hogy van mellettem valaki. A baj ezzel csak az, hogy ez a valaki csak egy támasz volt nekem. Semmi több.
- Igen. Veled akarok lenni! Hozzád akarok tartozni! – elmosolyodott, és most a szemében is boldogság bujkált
- Még mindig nem tudom elhinni. Azt hittem soha nem hallom, majd ezt a szádból.
- Mi lesz Viviennel? – megrázta a fejét, és elengedett
- Azzal ne foglalkozz. Majd én elintézem, te inkább…Nickel törődj! – meg akart csókolni, de megállítottam
- Még nem tudja, hogy mire készülök, és nem érdemli meg, hogy így tudja meg. – sóhajtva elhúzódott
- Igazad van. – hatalmas vigyor terült el az arcán – Most már muszáj ellátni a sebeidet. Lehet, hogy csak ezt akartad elkerülni ezzel. – elmosolyodtam
- Nincs olyan szerencséd.
- Valahogy most ennek örülök.

Hagytam, hogy ellássa a sebeket, de azt nem hagytam, hogy bekösse, mert úgy is elmúlik minden rólam nyomtalanul.
Nem szólt egy szót sem, de az arcán láttam a boldogságot.
- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem halvány mosollyal, ő pedig befejezte a munkálkodást, és rám nézett
- Még kérdezed? Ezek után, még kérdezed? – kérdezte vigyorogva, majd két keze közé fogta az arcomat – Olyan boldoggá tettél mint még soha senki ezelőtt. Elmosolyodtam, és bár a gyilkolásom után ez lehetetlennek tűnt, most mégis sikerült. Egy kis lelki ismeretfurdalással együtt…annak a fiúnak a szülei most talán őt keresik. Tudják, hogy soha nem láthatják már a fiúkat, vagy még reménykednek? Nem gondolhatsz most erre! Nem teheted! Férjhez mész! Erre gondolj most!
- Helena! – hallottam meg Nick hangját, mire elhúzódtam Tylertől
- Jól vagyok, csak…be kellett kötni a sebeimet. – köszörültem meg a torkom – Kimerültem, és…túlon túl sok volt a mai…nem megyünk „haza”? – hebegtem gyorsan mindent össze-vissza. Nick bólintott, majd magához ölelt
- De, persze…jót tenne az alvás szerintem. Holnap pedig elmegyünk Emilyért…- csókolt bele a hajamba, mire én Tylerre néztem.
- Igen…jó lenne megint együtt lenni…vele. – nem tudom, hogy Tyler magára vette-e a mondatot, de elmosolyodott
- Majd később hívlak. Vigyázz rá! – mondta Nicknek, majd egy pillantást vetve rám, eltűnt a szemem elöl. Vajon beszél Viviennel? Vajon minden megváltozik? Mit mondjak Nicknek? Ilyen helyzetben egyáltalán lehet valamit mondani? Nem nagyon hiszem… Túl sok a kérdés, de hol vannak a válaszok?
- Gyere…pihenned kell! – húzott magával a kocsihoz


Az út fele a szállodáig egész csendben telt. Nem akartam nagyon beszélgetni, inkább a gondolataimba merültem.
Daniel ahogy láttam jól volt, és bár nem beszélgettünk a kijutásunk óta, belül tudtam, hogy mit érez. Nem kellenek ide szavak.
- Ne ostorozd magad a fiú miatt! – Nick hangjára egy pillanatra lehunytam a szemem
- Honnan tudsz róla?
- Daniel mondta, hogy nagyon megviselt, és annyira ismerlek már, hogy tudjam most milyen bűntudatod van.
- Fogalmad sincs róla, hogy mit érezhetek most…kioltottam egy fiú életét, hogy én tovább élhessek. Egy anyának ezt nem lehet megbocsátani. – mondtam halkan, és a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett.
- Ha akarod…- megköszörülte a torkát -…kideríthetem kik voltak a szülei…Bár nem tudom, hogy ez miben segítene, de…- rákaptam a tekintetem
- Megtennéd? – fél szemmel rám nézett, de inkább az útra koncentrált
- Érted bármit. – ez a mondat megfagyasztotta a vért az ereimben, és súlyos bűntudat telepedett rám. Mit mondhatnék neki? Nagyon sajnálom, én is mindent megtennék érted, de elhagylak, hogy hozzámenjek Tylerhez. Igen…ez nagyon frappáns lépés lenne most.
- Köszönöm. – mondtam halkan, és más fele tereltem a beszélgetést – Mi van a franciával? Tudjátok merre lehet? – Nick megrázta a fejét
- Nem. Sajnos fogalmunk sincs, hogy mi lehet a célja, de a lényeg, hogy Emily biztonságban van, és már ti is. – nem teljesen nyugtatott meg ez a mondat. Van egy olyan érzésem, hogy még találkozni fogok Monsieur Gaston Lumierrel…már csak az a kérdés, hogy mikor?

A szállodában az egész napot végig aludtam, az utána lévő zuhany pedig csak még jobban felfrissített. Hamarosan a lányommal is találkozok majd. Talán az életem ezután sínbe jön. Miután…beszéltem Nickel…az még nem lesz egy jó dolog, de meg kell tennem.
Felvettem valami kényelmes ruhát, majd kimentem a fürdőből, és megakadt a szemem az asztalon lévő finomságokon. Rengeteg étel, és persze vér. Elmosolyodtam, és leültem a fotelbe enni.
Nick lépett be az ajtón.
- Szia! – mosolygott rám, amit én viszonoztam – Látom ízlik! Nem tudtam mit ennél most, ezért mindenből rendeltem. Jól aludtál? – a ruhákat kezdte pakolni egy bőröndbe
- Igen jól, és köszönöm a…- az órára pillantottam ami délután ötöt mutatott. Jó sokat aludtam az biztos. - …korai vacsorát. – Nick elmosolyodott, és tovább pakolt. Lehet most kéne neki elmondanom. De hogy? Nyeltem egy nagyot, és megettem az étel maradékát, majd a vért is elpusztítottam. Itt az idő!
- Nick! – köszörültem meg a torkom
- Mondjad drágám. – nem állt meg csak pakolt tovább, de amikor nem mondtam többet lassan felém fordult
- Beszélnünk kéne…kettőnkről. – sóhajtva roskadt le az ágy szélére, és a tenyerébe temette az arcát. Nem mondott semmit, és én sem szólaltam meg, de különösen…megváltozott a hangulata. Már tud valamit?
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után megszólalt
- Már vártam, hogy elő gyere ezzel, de megkönnyítem a dolgod. – húzta ki magát, már mondani akartam volna valamit, de belém fojtotta a szót – Nem fogok olyan nő után futni aki nem szeret Helena, és aki soha nem fog szeretni. Eddig elhitettem magammal, hogy minden rendben van köztünk, de rá kellett jönnöm ez színtiszta hazugság. Nem akarlak se téged, se magamat kínozni…és azt se akarom, hogy kimond amit szeretnél. Így…könnyebb lesz nekem, ha nem kell hallanom. – fájdalmasan lehunyta a szemét, és mellém sétált. Lehajolt, és azt hittem meg akar csókolni, de csak az arcomra adott egy puszit. Kiszáradt a torkom, de próbáltam megszólalni.
- Nick tudnod kell, hogy én szörnyen hálás vagyok neked azért amit értünk tettél, és nem azért tettem ezt, hogy megbántsalak, mert ez lenne az utolsó dolog amit tennék veled. Én csak…sa…
- Ki ne mond! Nem kell, hogy sajnálj! Azt nem viselném el. – pár másodpercre lehunyta a szemét, és láttam rajta, mennyire vívódik saját magával. Talán próbálja meggyőzni magát, hogy jobb lesz így? Lassan kinyitotta a szemét, majd mosolyt erőltetve magára végig simított arcomon. – Mond meg Emilynek, hogy szeretem. – közölte halkan, és láttam valamit megcsillanni a szemében. Könny lett volna? Nem tudtam biztosra, mert gyorsan elfordult, majd fogta a csomagjait, és elhagyta a szobát. Az ajtó halk csukódása még sokáig visszhangzott a fejemben…
Mit tettem? Tönkre tettem az életét…De hisz Nick erős. Őt senki, és semmi nem teheti tönkre. Akkor viszont miért volt olyan elgyötört a hangja, és miért sírta el magát majdnem?
Ne gyötörd magad Helena! A nap hamarosan lemegy, és a lányod már vár rád. A repülő jegy még ott volt az asztalon. Nické is…
Tovább kell lépned! Nem szabad a rossz dolgokra gondolnod. Csak a jóra.
Sóhajtva fogtam az egyik jegyet, és a táskámba tettem, majd a maradék holmimat is összepakoltam. Tárcsáztam Tyler számát, de nem vette fel. Azt mondta, majd ő hív, szóval biztos valami dolga van. Majd hív. Miért győzködöm erről magamat? Mert reméltem, hogy vele mehetek majd haza?
Torok köszörülve fogtam meg a bőröndjeimet, és inkább elindultam a reptér felé.

A felszállás előtt még egyszer próbáltam felhívni Tylert, de természetesen nem vette fel. Kezdtem aggódni, de inkább elfojtottam magamban az érzést. Biztos csak dolga van. Semmi extra.
- Helena! – hallottam meg a nevemet, mire megfordultam. A rengeteg ember között a bátyámat pillantottam meg. Odarohantam hozzá, és szorosan megöleltem
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem mosolyogva – Jól vagy? Minden rendben? Vagy Emmaval van valami? – tényleg Emma…megígértem neki, hogy beszélek vele, de teljesen kiment a fejemből. Túl sok dolog történt. – Mond meg neki, hogy majd felhívom, és mindent megbeszélünk, de nem jutottam el odáig, hogy…
- Semmi baj, megérti. Én pedig…csak el akartam búcsúzni. Hisz megint itt hagysz minket. Bár…ezen nem csodálkozok mindig is tudtam, hogy egyszer elmész csak nem akartam magamnak bevallani. – vont vállat, mintha nem érdekelné a téma, de láttam rajta, hogy nagyon is – Nézd én csak…szeretném ha tudnád, hogy ha beszélni akarsz a bátyáddal, vagy ilyesmi…a számom nem változott, és örülnék ha gyakrabban jönnél ezután látogatóba, valamint az unokahúgomat is megszeretném ismerni. – mondta el egy levegővel a dolgot, és már attól féltem, hogy megfullad. Zavarban van…de aranyos. – Egy szó, mint száz…hiányozni fogsz, szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen. Örülnék ha még maradnál, de tudom, hogy vár Emily. De…még nem kaptuk el azt a szemetet szóval…vigyázz magatokra, és hívj ha kellek, vagy csak egyszerűen hiányzok! – mosolyodott el halványan, mire megöleltem. Talán még soha nem beszélt ennyit egyhuzamban.
- Köszönöm Danny. El sem hiszed mennyire hálás vagyok…mindenért. Te mentettél meg, és…
- Ne beszéljünk most erről! Mindjárt megy a géped, és nem akarom, hogy lekésd! – bólintottam, ő pedig szorosan megölelt – Szeretlek hugi…- suttogta, mire én elmosolyodtam
- Én is téged. – válaszoltam búcsúzóul, majd felszálltam a gépemre.

Furcsa volt egyedül utazni, de valamilyen szinten megnyugtatott. Egy kicsit átgondolhattam a dolgokat, és „kiszellőztethettem” a fejemet. Próbáltam pozitívan felfogni a dolgokat, és bár a bűntudat nem tűnt el teljesen egy kicsit talán jobb lett a dolog.
Tyler még mindig nem vette fel a telefont, de a reptéren hagyott kocsim még mindig megvolt, szóval sikerült könnyen hazajutnom. Londonhoz képest, ez egy sokkal visszafogottabb hely volt. Ami csak jót tett a lelkemnek.
Az üres ház látványa sem riasztott el, bár lehet félnem kellett volna, hisz egy őrült szabadon jár-kel, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő most egy ideig nem fog jelentkezni. Egyszer biztos, hogy felbukkan, de nem most. Tudja, hogy számítok rá, és azért nem annyira hülye, hogy kockáztasson még egyszer.
Azért be kell valljam vártam, hogy Nick otthon lesz, de amikor felvittem a holmimat az emeletre, és láttam, hogy mindene már eltűnt, nem reménykedtem tovább. Sóhajtva eltettem a ruháimat, és az ágyon hagyott cetlit kezdtem vizsgálgatni.
Drága Helena!
Megígértem neked valamit, és amit én egyszer megígérek azt be is tartom…Megtaláltam a fiú szüleit neked…
Remélem boldogok lesztek Tylerrel, és Emilyvel. Én szurkolok nektek, és ha bármi baj van, tudod a számom.
A levél végén ott volt a fiú szüleinek a címe, és neve. Tom Stuart…így hívtak a fiút…
A nem kívánatos gombóc megint megjelent a torkomban. Eltettem a papírt, és nem gondoltam arra, hogy Nick megint segített nekem. Hangokat hallottam lentről, mire elmosolyodtam.
- Mami! Itthon vagy? – hallottam meg Emily hangját, mire lerohantam a lépcsőn, és szorosan megöleltem.
- Hogy kerülsz ide kicsim? Úgy terveztem, hogy én megyek érted. – pusziltam meg, és éreztem, hogy az örömkönnyek lecsorognak az arcomon
- Igen, de a papa gyorsabb volt, és meg akartunk lepni téged. – ölelt magához szorosan
- Nagyon hiányoztál kincsem. – suttogtam
- Ne sírj mami! Most már veled leszek. –mosolygott rám, én pedig belecsókoltam a tenyerébe
- Így igaz. – az ajtóban álló Tylerre néztem, aki kifejezéstelen tekintettel nézte a párosunkat – Menj fel a szobádba kicsim, és szedelőzködj össze. Elviszlek fagyizni jó? – még van idő napfelkeltéig, és bár hajnal van egy fagyi most az egyszer belefér ilyen későn is.
- De jó! – adott puszit az arcomra, majd felrohant a lépcsőn. Felegyenesedtem, majd mosolyogva Tylerhez léptem.
- Miért nem vetted fel a telefont? Aggódtam érted. – kulcsoltam át a nyakát, de nem változott az arckifejezése. Megköszörültem a torkom, és egy kicsit eltávolodtam. – Van egy…jó hírem…Én…Nick elment, és többet nem is fog visszajönni. – még mindig nem változott az arckifejezése, inkább csak még kifejezéstelenebb lett. – Nem is örülsz? Vivien nagyon kiakadt, vagy mi? – kérdeztem halkan, mire mélyen a szemembe nézett
- Vivien terhes Helena… - majdnem összeestem, de még idejében megkapaszkodtam a lépcső korlátjában. Jól hallottam amit mondott?
- Mit mondtál? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Tyler halkan sóhajtott.
- Ma tudtam meg, hogy…Vivien terhes. – tehát nem rosszul hallottam a dolgot. Köpni-nyelni nem tudtam másodpercekig, vagy inkább percekig? Fogalmam sincs mennyi ideig. Az agyam kattogott, és végre sikerült valamit kinyögnöm.
- Ez azt jelenti amit gondolok igaz? – kérdeztem halkan, de Tyler nem válaszolt. Lassan ráemeltem a tekintetemet. Nem tudtam megállapítani, hogy mit is érezhet most, de lehet nem is akarom tudni.
- Nem hagyhatom el. Ebben a helyzetben nem. – rázta meg a fejét, én pedig próbáltam visszafojtani a rám törő sírást, elég nagy sikerrel. A bánat átcsapott dühbe. Összeszorítottam az állkapcsomat.
- És most én ezzel mit kezdjek? – kérdeztem gúnyosan, mire rám emelte a tekintetét
- Nem tudom Helena. Tényleg nem tudom…- rázta meg a fejét, de a düh már túl nagy volt bennem
- Elhagytam miattad Nicket, és te csak ezt tudod nekem mondani? Azok után, hogy azt mondtam a feleséged leszek, te semmibe veszel egy olyan miatt mint Vivien?! – kiabáltam az arcába
- A gyerekemet hordja a szíve alatt mégis mit tehetnék? – kérdezett vissza keményen
- Honnan tudod, hogy a tied a gyerek? – kérdeztem komoran, mire a szemei villámokat kezdtek szórni, de…mintha valami megingott volna a tekintetében. Azonban ez ahogy jött, úgy tűnt el.
- Miért hazudna ilyenben nekem?
- Hogy magához láncoljon Tyler. Nem veszed észre, hogy csak azért mondta ezt, mert el akartad hagyni értem? Nem lehetsz ennyire naiv! Mindenáron magához akar láncolni az mindegy, hogy a te gyerekeddel, vagy máséval, de csak ez a célja. Semmi más. – kihúzta magát
- Csak azért mondod ezt, mert vele vagyok, és nem veled. – ez a mondata fájt, és ő is észrevette, hogy ez sok volt, mert meg akart érinteni, de ellöktem a kezét
- Menj el! Nem tudok most még csak a közeledben sem lenni! – léptem egyet hátra, hogy messzebb legyek tőle. Mondani akart valamit, de aztán csak megrázta a fejét.
- Holnap reggel délután elvinném Emilyt. Este, pedig visszahozom. Találtam egy házat itt, és meg szeretném mutatni neki. – nyeltem egy nagyot, de azért bólintottam.
Szóval itt fog lakni, de mégis messzebb, és elérhetetlenebb lesz számomra mint valaha
- Mond meg Emilynek, hogy szeretem, és majd jövök érte. – már kilépett majdnem az ajtón, de még visszafordult – Téged szeretlek, és nem őt. Téged akarlak feleségül venni, és nem őt, de…terhes. Azt a gondolatot pedig nem tudnám elviselni, hogy elhagytam a gyermekemet…még érted sem. – mondta búcsúzóul, majd kiment a házból.
Percekig nem tudtam megszólalni csak álltam némán nézve a csukott ajtót. Megint csalódtam. Megint elhagytak. Megint csak egy darab hús vagyok, és semmi több.
- Mama jól vagy? Hallottam, hogy kiabálsz. - pár pillanatra behunytam a szemem. Össze kell szednem magam. Legalább ameddig a lányom itt van, és lát engem. Csendben, és magányosan fogok szenvedni, és itt a hangsúly a magányoson van…

Dark Kiss 23. fejezet

Sziasztok!

Itt vagyok, bár még mindig nincs netem -.-" Így is elég nehezen tudtam megoldani, de nem sajnáltatom magam. Igyekszek minél hamarabb újból jelentkezni, és remélem még vannak olvasóim! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

23. fejezet

Tíz perc kiabálás után, végre bejött az egyik őr. Nem siette el a dolgokat az biztos.
- Na végre, már egy ideje ordibálok magának! Hol a francban volt eddig? Manikűröztetett? - elengedte a füle mellett a megjegyzésemet
- Miért kiabált? – felvontam a szemöldököm, és egy kicsit jobban megnéztem magamnak. Sötét bőrű fickó, nagy, mélyen ülő barna szemekkel, amikből süt az indulat, és az elhivatottság. Bőven veri az egy kilencvenet, vagy még többet is. Egy karja volt csak olyan széles, mint az én combom. Hm…valaki sokat kondizik. Lehet, hogy nehéz dolgunk lesz?
Daniel felé biccentettem a fejemmel, aki összegömbölyödve feküdt az oldalán.
- Valami baja van. Megnézné kérem, hogy mi van vele? – összevonta a szemöldökét
- Semmi közöm hozzá. Ha meghal, meghal. – vont vállat, és már indult volna ki, de a hangom megállította
- Ha meghal nem mondok maguknak semmit, és akkor a főnöke nagyon, nagyon pipa lesz. Méghozzá magára, mert maga hagyta meghalni a bátyámat. Szóval, ha jót akar magának, megnézi, hogy mi van vele. – közöltem, mire sarkon fordult, és a szemembe nézett. Düh csillogott a tekintetében.
Egy halk morgás után Daniel mellé trappolt.
A szívverését lehetett hallani. Egyenletes volt, így a pulzussal nem is foglalkozott. Leguggolt, és az állánál fogva maga felé fordította a bátyám arcát.
- Semmi baja. – fordult megint felém – Csak alszik, és…- nem tudta befejezni amit akart, mert Daniel fejbe vágta a bilincsével. A nagydarab azonnal eldőlt, és a feje vérezni kezdett. Ezt teszi az ezüst.
- Annyira nem is volt vészes. Nehezebbre számítottam. – mondtam halkan, Daniel pedig addig megkereste a zsebében a kulcsot, és kinyitotta a bilincseit, majd oda dobta nekem.
Egy hang nélkül kiszabadultam én is, majd a bátyám mellé guggoltam, aki fegyvert keresett az őrön.
- Na azért. – mondta halkan, és kihúzott egy kilenc milliméterest a fickó bal zoknijából.
- Jobb helyre is rakhatta volna. Ha sürgősen kell neki mit csinál? Kotorászik egy órát? – néztem át a zsebeit még egyszer, de nem találtam semmit.
- Lehet nem elég okos. Ő is csak egy izomagy a többi közül. – megnézte a fegyver tárát, és elhúzta a száját
- Folyékony ezüsttel töltöttek. Ennek most kivételesen örülök. – nézett a szemembe, majd az ajtóra – Maradj mögöttem! – nem akadékoskodtam. Sem a hely, sem az idő nem megfelelő.
Daniel az ajtóhoz sétált, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitotta azt, de engem teljesen kitakart, hogyha valaki van ott, akkor ne engem találjon el. Ennek viszont nem nagyon örülök.
Ám, hála a magasságosnak nem volt ott senki, de a lépcső tetejéről mély hangok jutottak el hozzánk. Magamban számolgatni kezdtem, amíg az egyik sarokba sasszéztunk befelé. Egy kis menedék. Itt nem találnak el, de simán észre tudnak venni.
- Jól számoltam, hogy hat? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Én is erre tippeltem. – rám nézett, de a pisztolyt előre tartotta mintha kész lenne azonnal megölni valakit – Mi a következő lépés? – beharaptam az alsóajkam, mire összevonta a szemöldökét – Fogalmad sincs mi?
- Csak addig jutottam, hogy kioldjuk a bilincseket. Gondoltam…a többi majd jön. – megforgatta a szemeit
- Na igen, a mikulás meg létezik mi? Nem olyan egyszerű ez. – nézett a lépcső felé, és szinte láttam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek. Nekem személy szerint még csak ötletem sincs, hogy mit kéne csinálni. Örülök, hogy most tudok gondolkodni, és járni. A vér előtt ez sem sikerült. Bár ezt a dolgot próbálom kerülni. Gondolni sem akarok arra, hogy megöltem egy fiút…
- Menyünk fel! – mondta hirtelen Daniel, mire egy pillanatra ledermedtem
- Menjünk fel? Hogy? Egy fegyverünk van ők meg vannak hatan.
- Van más kijárat? Nincs. Ha pedig nem akarunk itt megdögleni, akkor valamit tennünk kell.
- Igen. Fent döglünk meg, és nem lent. Sokkal jobb ötlet. Szerinted ott jobb a levegő, mint itt, vagy mi? – nem engedte el a tekintetemet
- Oké, akkor mit csináljunk? Üljünk itt le, és várjuk meg míg lejönnek hozzánk, aztán beszélgessünk el velük az élet nagy kérdéseiről? Ezt még el is tudom képzelni. Hova kéred a golyót a májadba, vagy a szívedbe? – megforgattam a szemem
- Nem kéne most ezzel hülyéskedned.
- Te is azt csinálod, akkor én miért ne tehetném?
- Tisztában vagy vele, hogy egy olyan helyen veszekszünk, ahol bármikor lelőhetnek? – mintha elgondolkozott volna
- Egy pillanatra megfeledkeztem róla. – vigyorgott, mire majdnem felnevettem, de aztán visszafogtam magam
- Mennyünk fel! Elvileg nem szabad megölniük. – vontam vállat – Ha meg igen…nos…kétszáz évet lehúztam. Te kétszáz tízet. Legalább szép halálunk lesz. – halkan felnyögött
- Szép halál, hogy széttrancsíroznak mint egy fasírtot? Nem hiszem. Szeretnéd, hogy Emily egy kistányérban kapná meg a darabjaidat? – megdermedtem
- Ez gonosz volt. – felsóhajtott
- Oké. Igazad van. Szóval menjünk fel?
- Már egy órája ezen huzakodunk. Menjünk inkább aztán…próbáljunk nem meghalni. – a kezembe nyomta a pisztolyt
- Inkább te éld túl, ha már választani kell. – már épp válaszoltam volna, mikor elkiáltotta a magát – Hé, nagyfiúk nem hiányzik egy őr a köreitekből már egy ideje? – hangos léptek zaját lehetett hallani, mire ő berántott a „cellánkba” ahol az izomkolosszus még mindig eszméletlenül feküdt. Jó nagyot üthetett.
Daniel az ajtó mellé állított, ő pedig mögé állt. Aztán…mondjuk úgy, hogy történt minden.
Belépett az egyik őr, akit azonnal fejen lőttem, Daniel addig egy másikkal harcolt, és végül sikerült megszereznie egy fegyvert. Az őrök, pedig csak jöttek, és jöttek. Ami pedig a legrosszabb, többen voltak mint hatan, mert valószínűleg valamelyikük hívott erősítést valahonnan. Egyre többen lettek, és bár Daniel is szerzett egy fegyvert, nem volt könnyű.
Valaki hátulról leütött, és a földön kötöttem ki a fegyverem nélkül. Azt hittem rögtön kapok egy golyót a fejembe, de nem, mert még időben sikerült a támadóm ágyékába rúgnom, mire összegörnyedt, én pedig megszerezve a pisztolyát szíven lőttem.
Egyszerre éles kiáltásokat lehetett hallani az emeletről is, mire az őrök egy másodpercre lefagytak. Ezt kihasználva a nagy részüket megtudtuk ölni, de még mindig nem voltunk vele tisztában, hogy mennyien vannak fent. Na, és mi volt ez a kiabálás?
Az ajtóban hirtelen Nick arca jelent meg egy pisztoly kíséretében, és a maradék őrt a szobában simán leszedte. Csak Daniel, és az én szaggatott lélegzetvételemet lehetett hallani.
- Hogy kerülsz ide? Na, és Emily? – kérdeztem levegőért kapkodva, mire elém sétált, és magához húzott
- Emily jól van. Nem rég beszéltem vele, és épp aludni készült. Már nagyon hiányzol neki. Senki nem mehet a közelébe – simított végig az arcomon, mire egy kicsit megnyugodtam - Elmentem Adamhez, és megtudtam tőle, hogy mit mondott neked. Aztán...a farkasok segítettek megtalálni titeket. – szorosan magamhoz öleltem, és nem is akartam elengedni. Nem érdekel, hogy összevesztünk. Nem bírom tovább. Nem sok kell, hogy összeroppanjak.
- Elkaptátok azt a szemétládát? – hirtelen rengeteg vámpír Vadász lepte el a helyet, de a hangok ellenére is tisztán értettem Nick szavait
- Elmenekült.

A nagy huzavona közben Lucas is megtalált, de nem mondott semmit. Daniellel tárgyalt pár szót aztán eltűnt. Eric is megjelent, egy csomó farkassal, és most épp a „börtönünket” vizsgálják át. Hogy került a két faj össze?
Én leültem a francia erődítményének a tövébe, és a térdeimet felhúzva magam elé meredtem. A kezemről folyt a vér, és volt még pár sebem, de nem engedtem meg az orvosnak, hogy megvizsgáljon. Sokkot kaptam volna? Nem tudom, de Nicknek más dolga van, én pedig örülök egy kis magánynak. Legalább kattoghat tovább az agyam. Egyáltalán, hogy élhettük túl ezt az egészet. Hogy nem lőttek le, és hogy-hogy megtaláltak minket a többiek? Na, és a fiú? A szülei merre lehetnek? Talán…
- Helena. – a hangra felfelé fordítottam a fejem, de utána újból magam elé meredtem. Tyler lassan leguggolt elém, és a térdemen támasztott kezemre tette az övét. Barna szemei lágyan fürkészték az arcomat. – El kéne látni a sebeidet.
- Jól vagyok. – mondtam halkan, mire megrázta a fejét
- Nem. Egyáltalán nem vagy jól. – ránéztem
- Mondom, hogy jól vagyok! – kiabáltam, de igazából nem is rá voltam dühös, hanem az egész helyzetre. Örülök, hogy megmenekültünk, de én milyen áron maradtam életben? Megöltem egy fiút. Páran felénk fordultak, de aztán jobbnak látták inkább foglalkozni tovább a saját dolgukkal.
Tyler az arcom felé nyúlt, hogy megérintsen, de elrántottam a fejem. Nem kell a vigasz.
- Menj el! Egyedül akarok lenni!
- Nem kéne ilyen állapotban egyedül lenned. Inkább…
- Tettem valamit. – mondtam halkan, és a szemébe néztem – Olyat tettem, amit megígértem, hogy soha többet nem fogok. – kigördült egy könnycsepp, amit Tyler le akart törölni, de megfogtam a kezét – Nem érdemlem meg, hogy gyengéd legyél velem. Én már semmit nem érdemlek meg. – a fájdalmas tekintete most mindennél rosszabb volt
- Biztos…biztos, hogy okkal tetted azt amit tettél. Egy ilyen helyzetben…
- Megöltem egy fiút Tyler. Egy tinédzsert, akinek csak most indult volna el az élete. Esélye lett volna egyetemre menni, szerezni egy jó állást, felnevelni a gyerekeit, de ez már mind lehetetlen, mert egy árokban fekszik most kiszipolyozva. Minden csepp vérét megittam, és…élveztem. Te jó ég! Akármennyire is undorodtam magamtól szükségem volt a vérére, és nem tudtam nemet mondani. Megöltem. – ellöktem a kezét magamtól, és letöröltem az arcomat – Mit szól, majd Emily ha megtudja? Undorodni fog tőlem, és okkal. Egy anya nem ilyen. – pár pillanatig csend volt
- A megtörtént dolgokon már nem tudsz változtatni, és az a szemét kényszeríttet. Önszántadból soha nem tetted volna ezt.
- Ha eleget ittam volna ezek előtt, ha nemet mondok, ha csak átváltoztatom, ha…- Tyler a két keze közé fogta az arcomat, amikor a hangom kezdett egyre hisztérikusabbá válni.
- Ne gondolj erre! Ha nem iszol te halsz meg, és a lányod elveszít. Erre gondolj, és ne másra!
- De annyira fiatal volt. Fiatal, és teljesen egészséges. Előtte állt az élet, és valaki szerette, de én elvettem tőle…
- Az a szemét, pedig majdnem elvett tőlem. Lehet, hogy egy szívtelen szörnyeteg vagyok, de ezer másik, minthogy te. – szipogva megráztam a fejem, és elhúzódtam tőle
- Nem megy. Már nem…én…istenem sajnálom, hogy túléltem. Nekem meg kellett volna halni. Én…
- Ezt most hagyd abba! – mondta élesen, majd gyengéden megfogta a véres kezemet – Ne mondj ilyeneket! Szörnyű ezt hallani tőled. Nem akarom, hogy így érezz. Van egy lányunk. Egy gyönyörű lányunk, aki csak rád vár. – behunytam a szemem
- Lehet, de…
- Nincs de! Lássuk el a sebeidet! – megráztam a fejem
- Addig nem vagyok nyugodt, míg nem találták meg a fiú testét.
- Nagyon jól tudod, hogy az már rég nincs meg…- mondta halkan, mire megint behunytam a szemem.
- Szükségem van Emilyre! Beszélnem kell vele! – Tyler bólintott, majd előhúzta a zsebéből a mobilját, és tárcsázott egy számot
- Tudod adni egy kicsit? – kérdezte halkan a telefonba – Keltsd fel! Nem tart sokáig. – nézett rám, majd átnyújtotta a telefont, és messzebb sétált. Tudja, hogy nekem most magány kell a telefonnal, és a lányom hangjával.
- Mami? Jól vagy? – kérdezte álmos hangon, mire könny gyűlt a szemembe
- Igen kicsim nagyon jól vagyok. Na, és te? Milyen a nagyiéknál?
- Szuper. Képzeld a papa kivitt lovagolni, és az egyik ló annyira aranyos volt. Kifésültem, és segítettek ráülni…- csak beszélt, és beszélt, én pedig csak sírtam, mintha ez a hang mentett volna meg. Úgy is éreztem. Egy hang, ami mindennél fontosabb. Fontosabb egy hibánál, egy tettnél, mindennél. – Mami te sírsz? – mindig elfelejtem, hogy mennyire jó a hallása
- Nem csak…kicsit megfáztam.
- Nem igaz. – elmosolyodtam, mert az apja jutott az eszembe róla
- Nagyon hiányzol kicsim. – mondtam inkább halkan
- Te is nekem anyu. Mikor jössz értem? Mert szeretek itt lenni, de otthon veled még jobb.
- Már nem kell sokat várnod. Pár nap, és otthon vagyok veled. – halk ásító hangot hallottam – Menj aludni kicsim! Majd reggel beszélünk.
- Oké, de siess haza! Ja, és szeretlek anyu. – próbáltam visszafogni a sírást, de nem nagyon jött össze
- Én is kicsim. Légy jó! – mondtam, majd kinyomtam a telefont, és a most már mögöttem álló Tylernek adtam. Felálltam. Pár perc beszélgetés, és mennyit tud adni az embernek. – Köszönöm. – fordultam felé, és szorosan megöleltem ő pedig az arcát a hajamba temetve szorított magához.
- El kéne látni a sebeidet. – mondta, de elengedtem a fülem mellett a megjegyzést
- Igen. – eltávolodott, és megfogta a kezemet
- Azt hittem nehezebb lesz rávennem, de…
- Nem a sebeimre gondoltam. – összevonta a szemöldökét – A feleséged akarok lenni.