Itt van az új fejezet. Mindenkinek kellemes olvasást hozzá! :)
27.
fejezet
Tyler tényleg nem jött a hét folyamán, aminek szörnyen
örültem. Kétszer hívta Emilyt, és bár utána akart velem beszélni, én inkább
letettem a telefont, mielőtt bármit mondhatott volna. Gondolom nem nagyon
tetszett neki.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.
-
Nick? – kérdeztem megrökönyödve. Barna haja jól
rendezve, világoskék szeme csillogott. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel,
és a szeméhez jól illő nyakkendővel.
-
Hello Helena! – mosolygott rám, mintha a
legnagyobb boldogságban váltunk volna el legutóbb egymástól. Nem bírtam magammal,
azonnal megöleltem. Nem tudom letagadni, hihetetlenül hiányzott. Ő is magához
ölelt, és nagyon jól esett a közelsége.
-
Hiányoztál Nick. – suttogtam a nyakába, ő pedig
felsóhajtott
-
Nem kéne ezt mondanom, de…te is. – nagy nehezen
sikerült elengednem, és beráncigáltam az ajtón
-
Tudod, nem kellett volna eljönnöd. Már annak is
örültem volna ha csak felhívsz. – töltöttem két nagy pohár vért, és bevittem a
nappaliba. Nick a kanapén ült, a nyakkendőjét, már levette, és a zakója se volt
már rajta. Most épp az inge ujját hajtotta fel. Mintha itthon lenne. Letettem a
poharakat az asztalra, és leültem mellé.
-
Tudom, de…muszáj volt jönnöm. – mosolygott
fanyarul, és már épp megszólaltam volna, mikor közbe vágott – Tudom, hogy
sajnálod, de azt is tudom, hogyha nem lett volna okod, nem hívtál volna.
-
Megértettem volna, ha nem jössz. – sóhajtottam,
mire vállat vont
-
Nem mondom, hogy nem fáj, de sok mindent túl
éltem már Helena. Nehéz, de megbirkózok vele. – megkönnyebbültem, hogy ilyen
könnyedén ment a beszélgetés, és máris jobban éreztem magam – Emily hogy van?
-
Jól. Már alszik, de…remélem maradsz éjszakára,
és holnap látjátok egymást. Hiányol.
-
Nem biztos, hogy itt maradok éjszakára…de holnap
visszajöhetek majd. Nekem is hiányzik. – mosolygott, amit én viszonoztam, majd
koccintottunk – Nos, mi a gáz? – a bal könyökén támaszkodott a kanapé karfáján,
én pedig a térdeimet felhúzva bámultam a poharam
-
Sok minden van. Nem tudom, hol kezdjem.
-
Akkor kezdem én. – mondta halkan – Hol van
Tyler?
-
A legnehezebb téma. – mosolyogtam szárazon –
Megkérte a kezem. Ezért…én ezért hagytalak el. – a tekintete nem árult el
semmit, aminek nem tudom, hogy örültem-e, vagy inkább nem. – De…miután
visszajöttünk, ő azzal fogadott, hogy Vivien terhes, és nem fogja elhagyni őt
miattam. – Nick füttyentett
-
Gyönyörű. Akkor most ti…- megráztam a fejem
-
Nincs semmi. Próbálom elfelejteni, amiben ő
egyáltalán nem segít, és közben kínoz a gondolat, hogy Emily miatt soha nem
fogunk tudni végleg elválni. Ne érts félre, imádom a lányom, és tudom, hogy
Tyler is szereti, de ez így…nagyon nehéz.
-
Tyleré a gyerek? – elhúztam a szám
-
Nem.
-
Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét
-
Nagyon sokat veszekedtem emiatt Tylerrel.
Próbáltam meggyőzni, hogy csak magához akarja láncolni, de nem hisz nekem. Azt
hiszi, csak azért mondom ezeket, mert utálom Vivient. Ami valljuk be igaz, de
ennyire azért még én sem vagyok szemét.
-
Nem válaszoltál a kérdésre…honnan tudod? – ittam
még egy korty vért
-
Mit szólnál ha azt mondanám, hogy az apuka pár
napja felhívott, és találkoztam vele? – elmosolyodott
-
Akkor azt mondanám, hogy arról beszéltetek, hogy
az igazi apuka akarja a gyerekét, és abban reménykedik, hogy te ebben segítesz
neki. – felemeltem a poharam
-
Pontosan. Addig ameddig nem születik meg a
gyerek békén hagyja szerintem, de utána magának fogja követelni, ami érthető.
Viszont…ha Tyler még akkor sem fog hinni neki…lehet saját magát sodorja bajba.
– Nick pár másodpercig csendben maradt, majd megkérdezte
-
Ki az apa?
-
Tudod, ez igazán vicces. Legalábbis szerintem.
Utál engem, utálja a bátyámat, és mégis tőlem kér segítséget. – ördögien
elmosolyodtam – Vincent. – elkerekedett a szeme
-
Az a Vincent? Wáo. Ez…durva. Elmondod Tylernek?
– sóhajtottam
-
Na látod ez a legnagyobb kérdés. Hinne nekem?
Nem hiszem. Vivien ivott belőle, és azt hiszi hazudok. Vincent nem akar rosszat
Tylernek, de egy idő után be fog sétálni a képbe. Szóval…mit csináljak? –
kérdeztem komolyan, ő pedig engem vizslatott
-
Mond el neki. Ha nem hiszi el, hát nem hiszi el,
de te legalább megmondtad neki. A többi már legyen az ő baja. – vont vállat
-
Lehet igazad van. De…menjünk inkább tovább
Tylerről. Átvert, egy szemét, felejtenem kell. Öm…köszönöm, hogy megkerested a
fiú szüleit. – mondtam halkan – Pár napja felkerestem őket, és…sikerült
elengednem a dolgot azt hiszem. Egészen soha nem fog menni, de már sokkal
jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem. – szorítottam meg a kezét, majd
gyorsan el is engedtem
-
Örülök, hogy segíthettem. Van még valami? –
elmosolyodtam
-
Egy ideje gondolkozok valamin…visszamennék
Londonba. – furcsa tekintettel nézett rám
-
Hogy-hogy?
-
Mindenkim ott van. Itt csak a magány van nekem,
és azt akarom, hogy Emily iskolába, meg óvodába járjon.
-
Hova Helena? Három lehetősége is van. Emberi
élet, vámpír, vagy vérfarkas. Melyiket szántad neki?
-
Egyenlőre az emberi létet hanyagoljuk. Volt már
a napon, és tudom, hogy bírja, de…azért mégsem ember. A vámpírok…kiközösítenék,
tehát ez sem lehet.
-
Vérfarkasokhoz akarod küldeni? Ennél azért az
emberi óvoda jobb lenne.
-
Tudom, hogy veszélyesek, de Tyler az apja ő
eltudná intézni ezeket, és beszéltem Ericcel tegnap ő azt mondta megoldható,
hogy a többi farkas gyerekkel együtt legyen. Rájuk mégiscsak jobban hasonlít
biológiailag mint a vámpírokra. – Nick sóhajtott
-
Szerintem ezt beszéld meg Emilyvel is, no meg
Tylerrel. Nem fog neki örülni, hogy megint költöztök szerintem. – vállat vontam
-
Nem érdekel. El kell fogadnia. – Nick
elvigyorodott
-
Rendben. Én veled vagyok, és segítek amiben csak
akarod. – most ő fogta meg a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk fellángolt
valami. Ezt ő is észrevette, mert felállt, és a zakójával, meg a nyakkendővel
együtt kifelé indult. – Holnap jövök, hogy Emilyvel találkozzak. A többit majd
később megbeszéljük. – én is felálltam, és elfogott a rossz érzés, mikor láttam
kifelé menni. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy maradjon, és beszélgessünk? Vagy
csak hagyjam elmenni? Az istenit Helena, ne legyél már hülye!
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.
-
Nick! – lassan megfordult – Tudsz úgy
viszonyulni hozzám, mint egy baráthoz, vagy ez már…lehetetlen? – fanyarul elmosolyodott
-
Tudod Helena, nagyon sokat gondolkoztam ezen, és
rájöttem…ha bár nem lehetsz az enyém nem akarlak teljesen elveszíteni, se
téged, se Emilyt. És most már látom…te se akarsz engem elveszíteni. – lassan
felé sétáltam, és pár centire megálltam előtte
-
És…ha lefeküdnék veled? Arra hogy reagálnál? –
farkasszemet néztünk, és azt hittem már nem is fog semmit mondani
-
Azért feküdnél le velem, hogy vigasztalódj, vagy
azért, mert akarod? – kérdezte halkan, és a keze a derekam köré fonódott
-
Tudni akarom, milyen veled, de akkor nem ha
ezzel elérem, hogy te rosszul érezd magad, és még reménykedj.
-
Már rég nem reménykedek Helena. Tisztában vagyok
a dolgokkal. – egyre közelebb hajolt az ajkamhoz
-
Biztos? – kérdeztem suttogva
- Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Szia!:)
VálaszTörlésHát ez valami eszméletlen jó volt csak nehogy Nickkel jöjjön össze!!:D>.<
Amugy nagyon jó a rész!!:3:)