Sziasztok!
Hát meghoztam a meglepit :) Nem egy nagy szám, de azért megteszi. Az cselekmény idő szerint igazáből nem tudom mikor történik, de nem is ez a lényeg. :P:) Szerettem volna egy kis Karácsonyi történetet írni, és ebben a kis "szösszenetben" egy kicsit többet megtudhatunk Helena gyermekkoráról. Nem az egészről csak egy kis részletét ;) Remélem tetszeni fog a történet. Egy kis apróság tőlem, nektek! Jó olvasást! :)
puszi
Niky
Karácsonyi szösszenet
Karácsony. Miért is van ez az ünnep? Na jó az embereknél értem. Jézus születése, meg blablabla… De nekünk vámpíroknak miért van? Persze vannak akik hisznek Istenben, meg minden, de…mégis csak egy „ember” született akkor, és nem egy vámpír könyörgöm. Mondjuk lehet, hogy nem is ember volt… Ez hülyeség. Az már túl bizarr lenne. Mit szólnának az emberek ha kiderülne, hogy Isten egy vámpír, vagy egy vérfarkas volt? Juj… ebbe még bele sem merek gondolni. Az egész egyház felborulna, és a Biblia már rögtön nem érne annyit mint most, nem?
Ha azt kérdezitek, miért gondolkozok ezen, akkor egyszerű a válasz. Holnap karácsony. Hát nem nagyszerű?! Hát…nem. Én a magam részéről gyűlölöm a karácsonyt. Hogy miért? Egyszerű, és még sem nagyszerű. Soha nem láttam értelmét igazából. Annyi volt benne a jó, hogy együtt volt a család. De aztán jött a veszekedés, és már rögtön nem lett olyan idilli a helyzet.
Az ajándékok, a fa, és a többi számomra nem jelentenek semmit. Ebből is látszik, hogy nem vagyok ember. Szerintem az egész felhajtás csak azért van, hogy mindenki egy csomó hülyeségre kidobja a pénzét. Karácsonykor úgymond, kötelező venni valamit. Na jó nem, de ha valaki kap, valakitől valamit, akkor azt viszonoznia kell valamivel. Legalábbis így illedelmes nem? Elég bonyolult a felfogásom tudom, de a véleményemen nem tudok változtatni.
Most így az ablakomban ülve, a havas esti táj gyönyörű. Ahogy fák ágain ott virít a megmaradt a hó. Az aszfalton még sértetlen a fehér „szőnyeg”. Magát a tájat imádom télen, de a hó nem a kedvencem. Addig még elviselem, amíg nem olvad el, és nem lesz lucskos, sáros.
Egy szó mint száz a tél nem az én évszakom.
A redőnyök leereszkedtek, én pedig nagyot sóhajtottam. Ennyit a szép tájról. Ha ma sütni fog a nap semmi nap marad a hóból estére.
Halk kopogást hallottam.
- Gyere! – kiáltottam ki, de az ablakban maradtam ülve. Egy hűbéres jelent meg. Félénken belépett a szobába, de nem jött hozzám közel. A jó hírnevem! – Mi az?
- Elnézést a zavarásért hölgyem. Mr. Hudsen küldött magáért. – összevontam a szemöldököm
- Mit akar Daniel? – a hűbéres megköszörülte a torkát
- Csak annyit mondott, hogy a kondi teremben várja magát. – sóhajtottam
- Mondja meg neki, hogy pár perc, és megyek. – a hűbéres meghajolt, majd kislisszolt a szobából. Mi a fenét akar már megint Daniel?
Pár percig még ültem a semmibe bámulva, majd lekászálódtam a párkányról, és Daniel felé vettem az irányt.
A bátyám épp a súlyzópadon feküdt, és Isten sem tudja hány száz kilót nyomott ki éppen. Karba tett kézzel megálltam előtte.
- Mesélj! – még párszor kinyomta a súlyt, majd az állványra tette azt, és felült.
- Neked is szia hugi! – mondta lihegve, mire csak a szememet forgattam.
- Szia Daniel! Örülök, hogy újra látlak. Így jó? – kérdeztem színpadiasan – Miért akartál velem beszélni? – mély levegőt vett
- Holnap karácsony. – megvontam a vállam
- És?
- Minden évben van Karácsonyi rendezvényünk jól tudod.
- Igen, és én minden évben elhúzom a csíkot addig valahova. Ha azért hívtál, hogy figyelmeztess, kösz nem kell. Nagyon jól tudom, hogy mikor nincs rám szükség. És mivel ma már folynak az előkészületek ma este elmegyek, és majd jövök ha mindennek vége. Mi ebben az újdonság? – kérdeztem, mire Daniel komolyan nézett rám
- Szeretném ha idén nem mennél el sehova. – felvontam a szemöldököm
- Miért?
- Veszélyes. Az új fegyver miatt nagyon nem szeretném ha távol lennél. – elmosolyodtam – Ez nem vicces! – korholt le, mire megadóan felemeltem a kezeimet
- Oké, nem vicces. Szeretném azt hinni, hogy csak hülyéskedsz, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem.
- Ez azt jelenti, hogy maradsz? – kérdezte reménykedve, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, de ne aggódj vigyázok magamra! Az ajándékodat, pedig majd megkapod ha visszajöttem.
- Nekem elég az ajándéknak ha maradsz. – sóhajtottam
- Bocs, de nem. Az évben bármely részében maradok, de most nem! Tudod, hogy gyűlölöm a Karácsonyt.
- Igen, de attól még…
- Nincs de, Daniel! – közöltem élesen, majd nyugodtabban folytattam – Sajnálom, de nem maradok. Még a te kedvedért sem. – Daniel lehajtotta a fejét
- Rendben, akkor menj! De ha baj van hívsz, és amint vége mindennek vissza jössz! – mosolyogva megpusziltam.
- Ezt megígérhetem. – percekig néztük egymást, majd Daniel felnevetett
- Inkább menj te Karácsonykerülő! – színpadiasan a szívemhez tettem a kezem
- Ez fájt Daniel! – hátráltam az ajtóhoz – Na jó, ennyi! Nincs ajándék! – felnevetett
- Majd találok én magamnak ajándékot ne félj! – megforgattam a szemem
- Nem nagyon érdekel, hogy hány nőt szedsz fel! A tavalyi Karácsonyi teljesítményedtől is padlón voltam, akkor mi lesz most?! – ráztam meg a fejem
- Mennyi is volt? Tize…- a szavába vágtam
- Elég annyi, hogy sok. Ha idén megdöntöd, csak annyit mondj, hogy sikerült-e, vagy nem, és kész. – rám mosolygott
- Oké. Vigyázz magadra! – bólintottam
- Te is. Jó mulatást!
Órákkal később, már Tyler mellett feküdtem az ágyban, és néztem a plafont. Miután lement a nap összepakoltam a cuccaimat, és eljöttem ide. Itt legalább elfelejtettem egy kicsit a Karácsonyi felhajtást. Hát igen, amikor az ember hormonjai elszabadulnak, elég könnyen el lehet felejteni a rossz dolgokat. Most viszont, hogy itt fekszek, és nézem a semmit, rohadt nagy némaságban, hát… Nem mondom jó a csend, de akkor úgy is kattog az agyam, és nem a legjobb dolgokon. Tyler az oldalán feküdt, a könyökén támaszkodva, és közben a karomat cirógatta.
- Itt maradsz? – kérdezte halkan, mire felé fordítottam a fejem
- Hogy érted?
- Tudom, hogy most pár napig nem mész haza az ünnepség miatt, és gondoltam addig nálam maradhatnál. – mondta, miközben a karomat simogatta, de nem nézett rám. Elmosolyodtam.
- Az attól függ.
- Mitől? – vonta föl a szemöldökét
- Akarod, hogy maradjak? – Tyler rám nézett
- Nem kérdezném, ha nem akarnám. Ez nem is kérdéses. – na ezért szerettem bele Tylerbe.
- Akkor maradok. De egy idő után meg fogsz unni, és könyörögsz majd, hogy menjek el. – elvigyorodott
- Ettől ne félj! Csak pár nap, és addig majdcsak kibírom valahogy. – rám gördült
- Mi lesz a többi barátnőddel amíg itt vagyok? – kérdeztem, mire ő kajánul elmosolyodott
- Azt hiszem le kell mondanom a randikat, de majd bepótolom ha elmentél. – felvontam a szemöldököm
- Igen? Tudod mit, azt hiszem még sem maradok itt. Van jobb hely is ahol lehetnék. – most ő vonta fel a szemöldökét
- Ha azt hiszed ilyen könnyen elengedlek, tévedsz. – csókolt meg lágyan. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Mielőtt bármi komolyabb történhetett volna elhúzódott.- Van egy jó, egy még jobb, és egy rossz hírem. – elgondolkodtam
- Először a rosszal kezd!
- Most egy kicsit hanyagolnunk kéne ezt amit csinálunk, míg elmondom amit akarok, de majd később folytathatjuk. – megforgattam a szemem, mire felnevetett
- Oké, és mi a jó híred? – lemászott rólam, és az éjjeli szekrényben kezdett kutatni. Magam elé fogtam a takarót, és én is felültem. Tyler felém fordult kezében egy hosszúkás bársonydobozzal. Sóhajtottam.
- Azt hittem tudod, hogy nem szeretem a Karácsonyt?! – elmosolyodott
- Tudom, de ezt…vedd csak ajándéknak. Mintha nem is lenne semmi jelentősége. Vedd úgy, hogy ez csak egy kis csekélység. – kinyitotta a dobozt, és elállt a szavam.
- Csekélység? – kérdeztem halkan, és végigsimítottam a láncon. Fehér aranyból volt, és apró piros díszítették a láncot, a medál pedig egy nagy gyémánt szív volt. Nem mertem kivenni, annyira gyönyörű volt. – Ha ez csekélység, mi nálad a drága holmi? – felkuncogott
- Felrakhatom? – meg sem várta a válaszom, kivette a dobozból, és egy pillanat alatt felcsatolta a nyakamra. Lenéztem, és a kezemben tartottam a medált.
- Köszönöm, ez… gyönyörű. Mégis…mennyi volt ez a lánc? Biztos egy vagyon.
- Örülök, hogy tetszik. Az árral, pedig ne foglalkozz. Megérte, mert nagyon jól áll. – felnéztem rá
- Ez volt a jó hír, mi a még jobb? – zavartan megvakarta a tarkóját
- A szüleim…meg akarnak ismerni. – még a szám is tátva maradt, szerintem rosszul hallottam
- Mi?
- Anya egy órát ecsetelte, hogy mennyire kíváncsi rád, és apa is szeretne veled találkozni. Most, hogy itt vannak az ünnepek, szeretnék ha hazamennék egy kicsit, és vigyelek téged is. – szaggatottan vettem a levegőt
- Vámpír vagyok. Apukád…nem gyűlöl? Úgy értem ő farkas, és…
- Tisztában van vele, hogy mi vagy, és nem zavarja. Anya pedig ember, és már megszokta a dolgokat. Neki csak az a fontos, hogy én boldog legyek. – Én, menjek el Tyler szüleihez? Ez nem lehet komoly! Szerintem ez csak egy rossz vicc.
- Mond, hogy csak viccelsz, és ez nem igaz! – néztem rá könyörögve. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, és majdnem elájultam. – Én…nem mehetek. Én…nem megyek sajnálom. Mond meg, hogy beteg lettem, és nem tudok menni. – Tyler leereszkedően nézett rám
- Vámpír vagy. Nem lehetsz beteg. – megráztam a fejem
- Akkor, tudom is én…mond, hogy más dolgom van. – Tyler sóhajtva megfogta a kezem
- Ne aggódj! Minden rendben lesz.
- És ez neked jó hír? Te jó ég, te nem vagy ép. – a fejemben minden kavargott, csak jó dolog nem. Nem mehetek el!
- Nem kell félned! Ott leszek veled. – megütközve néztem rá
- Én nem félek csak… gyűlölöm a Karácsonyt, és nem akarok menni. Ennyi. – Tyler megrázta a fejét
- Csak pár órát kell kibírnod.
- Akkor sem megyek! – közöltem egyszerűen, mire ő felvonta a szemöldökét. Ledöntött az ágyra, és csókolgatni kezdte a nyakam
- Majd később megbeszéljük. – suttogta, és végigsimította a nyakláncomon le a mellemig
- Nincs mit megbeszélni, én…- nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefon. Tyler, felnyögött, majd felvette.
- Igen? – kérdezte unottan, de utána megváltozott az arckifejezése – Szia Anya! – összevontam a szemöldököm. Az édesanyjának kedves, öreges hangja volt, de még így telefonon keresztül is érzékelni lehetett, hogy mennyire szereti a fiát. Ez fordítva is elmondható.
- Átgondoltad amit mondtam? Eljöttök holnap hozzánk? – Tyler felsóhajtott, és már vártam, hogy bocsánatot kérve nemet mond.
- Igen. Holnap este ott leszünk mind a ketten. – rákaptam a tekintetem.
- Mi? – kérdeztem talán túl hangosan is, de az anyja ember lévén nem hallotta meg. Ki akartam kapni a kezéből a telefont, de ő felült, és könnyedén távol tartott magától.
- Jaj, annyira örülök kisfiam. Remélem nem lesz kellemetlen neki, hogy velünk kell lennie. – ó, dehogy nem!
- Nem. Nagyon is örül neki, hogy meghívtátok, és várja már, hogy lásson titeket. – majdnem képen töröltem. Hozzávágtam a párnát, mire majdnem felnevetett, de aztán vissza fogta magát, így csak vigyorgott.
- Jaj, annyira boldog vagyok, hogy megismerhetem végre. – egy férfi hangját hallottam, de nem tudtam, hogy mit mond – Fiam, most mennem kell. Holnap találkozunk.
- Üdvözlöm Apát!
- Én is üdvözlöm Helenat!
- Átadom. – nézett rám, majd lerakta – Anya, üdvözöl. – közölte mosolyogva, de nem érdekelt. Felkeltem az ágyból, magam köré tekerve az egyik takarót. – Helena! Most meg mi bajod van?
- Ezt komolyan kérdezed? – fordultam vissza felé – Megmondtam, hogy nem megyek el, erre te mégis azt mesélted be anyukádnak, hogy mégis! Nem fogtad fel amit mondtam, vagy csak szimplán szívatni akarsz? – kérdeztem élesen
- El kell jönnöd! Elhiszem, hogy félsz, de attól még…
- Én nem félek! – keltem ki magamból, mire hideg tekintettel mért végig
- Rendben, ha nem félsz, akkor nyugodtan eljöhetsz! – vonta meg a vállát. Az ideg annyira dolgozott bennem, hogy inkább nem válaszoltam. Bementem a fürdőbe, és hangosan becsaptam magam után az ajtót. Nincs kedvem veszekedni vele, de ha egyszer ennyire érthetetlen. Nem megyek! Fejre is állhat, de akkor sem megyek!
Ledobtam a takarót, és a zuhany alá álltam. A zuhany rózsa felé fordítottam az arcomat, és kiürítettem a fejem. Elég sokáig áztattam magam. Végül elzártam a vizet, és alaposan megtörülköztem. Felvettem egy köntöst, majd a hajamat kezdtem fésülni. Tyler hirtelen bejött a fürdőbe. Hangosan felsóhajtottam.
- Miért vagy itt?
- Mert itt lakok? - megforgattam a szemem
- Elfelejtettem bezárni az ajtót. Bocsánat. Majd legközelebb alaposabb leszek. – közöltem gúnyosan, mire fáradtam megmasszírozta az orrnyergét.
- Tényleg nem akarsz jönni? – kérdezte halkan
- Tényleg. – válaszoltam egyszerűen, mire felsóhajtott
- Rendben, akkor…felhívom anyát, hogy nem kell annyit fáradnia, és sajnos nem tudsz eljönni. Meggyőzöm valahogy, hogy nem azért nem akarod megismerni őket, mert iszonyodsz még a gondolatától is. Nem hiszem, hogy hisz majd a kifogásaimnak. – vonta meg a vállát, és kisétált a fürdőből. Beharaptam az alsóajkam.
- Ez érzelmi zsarolás! – fakadtam ki, és elvettem tőle a telefont
- Miért is? – kérdezte gonosz mosollyal, mire majdnem megütöttem
- Jó…elmegyek, de nem maradok sokáig, és nem jó pofizok. Világos? – kikapta a kezemből a telefont, és az ágyra hajította. A derekamnál fogva magához húzott.
- Mint a nap. – suttogta, majd megcsókolt, és onnan folytattunk mindent ahol abbahagytuk.
Kész örökkévalóságnak tűnt, míg elértünk Leedst, ahol Tyler szülei élnek. Szándékosan olyan kocsival szeltük át az országot, mely kizárja az UV sugarakat, mert nem értünk volna oda időben ha csak este indulunk el.
Több száz kilométer utazás kocsival még nem is lenne annyira vészes, ha nem tudnám, hogy hova tartunk. Miért mentem ebbe bele? Nem vagyok vallásos „ember”, így imádkozni nem fogok, hogy minden jól menjen. Azért remélem jól fog menni, de mi van ha nem? Ha annyira utálnak majd, hogy kidobnak a házból? Biztos szörnyű szégyennek tartják, hogy az egyetlen éledben maradt fiuk egy vámpírral jár. Ja, és ha ez még nem lenne elég, Karácsony van. Ez így együtt maga a pokol.
Leeds nem olyan nagy város mint London, de máris jobban elnyerte a tetszésemet. London zajos, és sok ember él ott. Itt is nem mondom, de…ez a hely csendesnek tűnik, és otthonosnak. Jobban eltudom itt képzelni az elkövetkezendő éveimet, mint Londonban. Na tessék, már azon járt az eszem, hogy itt maradok. Szép, mondhatom!
Félszeg pillantást vetettem Tylerre, aki épp bekanyarodott egy kereszteződésnél. A farmernadrágját most sem hagyta el, de az ünnep, és a családja miatt felvett egy acélkék selyeminget, hozzá egy fekete zakót. Ő tíz perc alatt elkészült, de nekem egy óra is kevés volt. Nem tudtam egyszerűen eldönteni, hogy mit vegyek fel. Az estélyi túl puccos, a szoknya túl meredek így elsőnek, a bőrruha pedig... hát inkább nem mondok rá semmit. Szerintem a szívinfarktust hoznám a szüleire.
Tyler választott nekem végül ruhát. Egy farmer, és egy fekete hosszú ujjú póló. Nekem túl egyszerű volt, de ő azt mondta csak legyek önmagam, és kész. Nagy nehezen, de végül belementem, és abba is, hogy a hajamat nem kötöm fel, hanem kiengedve hagyom. Hát igen… kissé hülyén éreztem magam, hogy a pasim öltöztet, de most még ez sem nagyon érdekel.
A Merlot család háza egyszerűen mesés. Hatalmas három emeletes ház, fehér falakkal, és muskátlival az ablakban. A kert…Istenem ilyet még senki nem látott. Még a főhadiszállásénál is sokkal lenyűgözőbb. Csodálatos lehet nappal, de sajnos, akkor nem láthatom. Maximum, akkor ha Tyler kocsijában ülve maradok. Bár ez kizárt. Így is eléggé elszívta az energiámat a nap, pedig nem éreztem az égetését az üveg miatt. De attól még nem vagyunk jóban egymással. De, visszatérve a kertre rengeteg gyümölcsös fa, és gyönyörű tulipánok díszelegtek mindenhol. Az ablak alatt rózsabokor, és egy kis halas tó.
Mély levegőt vettem, mikor Tyler kiszállt a kocsiból, és az ajtómhoz sétált. Kisegített a kocsiból. A táskámat magamhoz szorítottam, mint egy mentőövet. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Mikor elakart indulni megragadtam a karját.
- Tyler, nekem ez…nem megy. Igazad volt, félek. Bevallom, hogy rettegek, ezért most…- végigsimított az arcomon, és gyengéden szájon csókolt.
- Nem lesz semmi baj. A szüleim nem harapnak…nagyon. – már majdnem megszólaltam, de az ujjait az enyém közé csúsztatta, és az ajtó felé húzott.
- Most még visszafordulhatunk. – mondtam dadogva. Te jó ég, tényleg ilyen félős vagyok?
- Nyugi. Veled vagyok. – súgta a fülembe
- Te könnyen beszélsz, neked már nem kell az én szüleimet megismerned.
- Ha meg kéne, akkor sem izgulnék. – gúnyosan felnevettem
- Nem tudod milyen volt az apám. – elvigyorodott, és nyúlt volna az ajtó kilincs után, de hirtelen a nagy faajtó kinyílt, és egy nő jelent meg.
- Tyler… ó drágaságom, hát itt vagy! – ölelte magához gondolom Mrs. Merlot. Mosolyogva félreálltam, hogy kiélvezhessék egymás közelségét. Mikor elengedték egymást megfigyelhettem, hogy mennyire hasonlítanak. Mrs. Merlotnak barna haja kontyba volt fogva, de volt benne már egy kis őszes árnyalat is. Biztosan ivott vérfarkasból, mert ha nem akkor Tyler nem lehetne itt, szóval halhatatlan ő is. De ha már öregszik az az jelenti, hogy…több mint ötezer éves! Wáo, szerintem én meg sem érem azt a kort. Mindazonáltal, nagyon kedves asszonynak tűnik, még. Amíg nem gyanúsít meg azzal, hogy elveszem az ő egyetlen fiacskáját. A szeme viszont… pontosan olyan volt mint Tyleré, ellehetett benne veszni. Fekete kosztüm volt rajta, és ahogy ránéztem rögtön alul öltözöttnek éreztem magam.
- Örülök, hogy látlak mama! – olyan szeretettel ejtette ki a mama szót, hogy majdnem bőgtem. Nem akartam zavarni, így inkább csöndben láthatatlanná próbáltam válni, de nem jött össze. Tyler elengedte az anyja kezét, és átfogta a derekamat. – Mama, ő itt Helena! – mosolyt erőltettem magamra, és kezet nyújtottam
- Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Merlot. – mind két kezébe fogta a kezemet, és majd kicsattant az örömtől.
- Csak Bridget. Szólíts Bridgetnek. El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy a fiam végre talált magának egy rendes lányt. – ölelt meg, ami kicsit váratlanul ért, de végül viszonoztam az ölelést. Ha én rendes vagyok, akkor milyen volt a többi barátnője, akit idehozott? Várjunk csak, mutatott be már valakit a szüleinek? Nem csak én vagyok az első? Nem tudom igazából ezt még nem kérdeztem tőle soha! De sort kerítek rá az biztos. – Gyertek csak be! A vacsora már tálalva van. – engedett el, és bement a házba. Megrökönyödve álltam a küszöbön.
- Nem is olyan vészes igaz? – suttogta a fülembe, majd beljebb tolt, és becsukta az ajtót. A ház belseje inkább volt múzeum mint más. Nagyon hasonlított a szobámra, és mégis láttam benne valamit Tyler lakásából is. Egy hűséges hozzánk sétált, mire én odaadtam neki a táskámat. Tyler, pedig a zakóját. A ház hatalmas volt. Pontosan előttem egy hatalmas lépcső mely vörös szőnyeggel volt lefedve. Minek ekkora ház ha csak ketten laknak itt? Plusz persze még a szolgák, de akkor is…ez hatalmas. Nem volt időm megkérdezni, mert Bridget mellett megjelent hirtelen Mr. Merlot. Hogy honnan tudom, hogy ő az? Mert pontosan úgy néz ki mint Tyler csak egy kicsit öregebb, és húsosabb változatban. Az arca teltebb, a pocakja nagyobb, és egy kicsit alacsonyabb is mint a fia, de…te jó ég! Mintha ikrek lennének. Megköszörültem a torkom, és kinyújtottam felé a kezemet.
- Örvendek uram! – köszöntöttem ő, pedig elénk sétált. Kezet ráztunk, legalább ez nem döbbentett meg. Nem vártam el Mr. Merlottól, hogy azonnal ölelgessen, de a mosolya meglepett. Egy idegen farkas rám mosolyog haladás.
- Én is örülök Helena! Sokat hallottam már magáról! – összevontam a szemöldököm
- Gondolom nem csak a fiától?! – felnevetett, és egy kicsit ellazultam.
- Eltalálta. A híre mindig megelőzi, vagy csak most?
- Általában mindig. De utána pozitívan csalódnak bennem. Vagy nem! – vontam meg a vállam
- Az előbbire szavazok eddig! – mosolygott, majd elengedte a kezem, és megölelte a fiát – Végre itt vagy! – Tyler, mosolyogva bólintott
- Hiányoztatok!
- Hamarabb is jöhettél volna nem csak az ünnepekre. Ilyen kincset előbb is megismertem volna. – nézett rám – Azok a pletykák viszont igazak, hogy maga igazán gyönyörű. – elvigyorodtam
- Köszönöm, ez igazán hízelgő Mr. Merlot. – hajtottam fejet
- Mi lenne ha inkább tegeződnénk? – beharaptam az alsóajkam – Csak Henry!
- Én benne vagyok, ha magát nem zavarja! – vontam vállat. Bridget a férje mellé sétált, mire férfi megfogta a kezét
- Itt lenne az ideje a vacsorának. Biztosan éhesek vagytok.– mosolygott Mrs. Merlot, vagyis…Bridget a fiára, majd rám. Ami azt illeti éhesnek éhes vagyok, de most kivételesen nem a vérre.
- Majd meghalok. – mondta Tyler. Henry az ebédlő felé nyújtotta egyik karját. Belekaroltam Tylerbe, és húzni kezdtem.
- Mondtam már, hogy bírom az apádat? – suttogtam a fülébe, mire felkuncogott
- Amennyire észrevettem ő is nagyon bír téged. Bár…nem csodálom. – nézett végig rajtam, mire én csak a szememet forgattam.
Az egyik hűséges kihúzott nekem egy széket, én pedig helyet foglaltam. A hatalmas asztal tele volt étellel, és gyönyörűen volt minden tálalva. Rengeteg hús, leves, zöldségek, saláta, és még kitudja mi minden.
Már az előszobában is észrevettem a Karácsonyi díszítést, de itt is elég szembetűnő volt. Kérdeztem Tyler, hogy nem kéne-e valami ajándékot hoznunk, de ő erre csak annyit mondott, hogy nem fogadnak el tőle semmit, ami két fillérnél többet ér. Nehezen, de belenyugodtam. Én személy szerint még mindig a nyakamban hordtam az ajándékát.
Bridget, és Henry előttem ültek le, míg Tyler mellettem volt. Azt hittem Mr. Merlot a családfő helyére ül, de ezek szerint az ünnepek alkalmával kivételt tesz.
Egy hűséges mellém állt, hogy megkérdezze mit kérek, de én csak a fejemet ráztam.
- Köszönöm, de menni fog egyedül is. – mosolyogtam rá, majd szedtem magamnak egy kis levest. A Merlot házaspár engem bámult, de Tyler csak mosolyogva rázta a fejét. – Sajnálom, de nem nagyon vagyok érte oda, ha kiszolgálnak. – vontam meg a vállam – Szedhetek? – kérdeztem tőlük, mire Henry elmosolyodott.
- Megköszönném. – nyújtotta a tányérját.
Miután mindenkinek adtam a levesből visszaültem a helyemre. Tyler megpuszilta az arcomat.
- Igaz, hogy nem vagyok oda az ünnepekért, de…ez isteni. Elismerésem bárki is a szakács. – Bridget rám mosolygott
- Örülök, hogy ízlik. De…ha nem sértelek meg vele…miért nem kedveled az ünnepeket? – megköszörültem a torkom. Tyler is rám nézett. Hát igen… ezt még ha jól sejtem ő sem tudja.
- Amikor kicsi voltam, mindig nagyon vártam a Karácsonyt. Mindig rajzoltam valamit ajándékba a szüleimnek. – mosolyodtam el – Nem igazán szerettem ha az egész nagy család összejött, mert, akkor rögtön jött a veszekedés. Viszont…utána csak mi négyen ünnepeltünk. Anya, Apa, Daniel, és én. Egyszer…Karácsony előtt pár nappal, a szüleim elvittek engem, és a bátyámat a rokonokhoz, hogy náluk töltsünk egy kis időt. Gyűlöltük mind a ketten a bátyám talán… még jobban is, mert ő már nagyobb volt mint én. Nem sokat maradtunk ott. Daniel pont akkor szerezte meg a jogsiját, így ő vezetett. Boldog voltam, hogy amikor hazamegyünk együtt ünnepelhetünk. Azonban… a sors nem így akarta. – újra éltem az egészet, miközben meséltem – Daniel leállította a motort, én pedig előrerohantam. Az ajtó nem volt bezárva, de nem foglalkoztam vele. Berontottam a nappaliba, de…nem volt ott senki. A levegőben émelyítő szagot éreztem. Hasonlított a vérre amit Anya adott nekem mégis más volt. Daniel utánam jött, és ő azonnal tudta, hogy baj van. Bement a konyhába, nekem pedig azt mondta, hogy maradjak nyugton. Mikor percekig nem jött vissza utána mentem. Lehet az volt életem legnagyobb hibája. A konyhában minden csupa vér volt, a szüleim pedig… ott feküdtem elvágott torokkal. Daniel megfogta a karom, és azonnal elhúzott onnan, de a kép azóta is kristálytisztán bennem él. – pislogtam párat, hogy ne bőgjem el magam, majd megköszörültem a torkom. – Utána kiderült, hogy egy farkas tette, de azt még a mai napig nem tudjuk, hogy miért. Azóta csak a bátyám, és én vagyunk. Ő ünnepli a Karácsonyt, de én nem tudtam túl tenni magam rajta, így… én nem. – azt nem tettem hozzá, hogy utána megöltem a farkast, és így ő lett az első gyilkossági alanyom. A hallgatóságomra néztem. Bridget a szemét törölgette egy zsebkendővel, Henry pedig őt vigasztalta. Tyler mereven bámult engem.
- Ezt eddig…miért nem mondtad? – kérdezte én, pedig megvontam a vállam
- Rég volt. Túl tettem magam rajta. A Karácsony kerülés pedig csak rigolya nálam, de…ahogy látom most elrontottam a hangulatot. – Bridget szipogva megszólalt
- Nem. Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, ezek után, és még őszinte is vagy velünk. Becsüllek ezért. Pontosan tudom milyen elveszíteni egy…szerettünket – Raulra gondoltam, és nagyot dobbant a szívem. Megszorítottam Tyler kezét, és a vállára hajtottam a fejem. Ő belecsókolt a hajamba.
- Sajnálom ami a szüleiddel történt, de szeretném ha tudnád, hogy minket nem érdekel, hogy vámpír vagy, és én nem vagyok olyan vadállat mint néhány fajtámbeli. - Hát igen…nem mindenki olyan mint Vincent. – Mi csak azt szeretnénk, hogy Tyler boldog legyen. Semmi többet. – bólintottam, és próbáltam nem elbőgni magam
- Ez…sokat jelent nekem. Köszönöm. – Tyler megsimogatta a lábam, én pedig összeszedtem magam, és mosolyt erőltettem magamra. – Szedhetem a főételt?
Az este hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. Én inkább Henryvel társalogtam ami már elvből furcsa, hisz farkas. Tyler viszont nagyon jól elvolt az anyjával. Annyira jó volt őket nézni, ahogy lényegtelen dolgokról beszélgetnek, és mégis boldogok. Pár napja én is pontosan erre vágytam. Egy kis nyugira, és most…tessék. Megkaptam. Ez többet ér nekem mindennél. Henry nagyon ért a politikához, és olyan nézetei vannak, mint Ericnek. Nem akar már harcolni, és becsüli a faja fejét, hogy ennyire harcol a békéért. Személy szerint ezért én is becsülöm őt, de Lucas ebben a nyomába sem érhet. Ő még mindig a harc mellett van, és nem hiszem, hogy valaha is változni fog a véleménye. A fegyver Henryt is megrémítette, de sajnos mint mindenki ő sem tudott semmit róla.
Tyler is néha közbe szólt ha olyan témához értünk amihez ő jobban ért. Egész végig egymás kezét fogtuk a kanapén, és néha elcsattant egy rövid csók, de utána visszafordultunk a partnerünkhöz.
Amikor eljött az idő, hogy induljunk, hát…igazság szerint egyáltalán nem akartam. Túl meghitt volt a jelenet ahhoz.
Az ajtóhoz sétáltunk. Bridget szorosan megölelt.
- Örülök, hogy eljöttél. Vigyázzatok magatokra! Remélem még találkozunk.
- Köszönök mindent, és… ha rajtam múlik igen. – mosolyogtam rá, majd Henryhez fordultam.
- Boldog vagyok, hogy a fiam ilyen nőt talált mint te. Talán, ti hoztok békét a két fajnak. Amiben nagyon reménykedek. Pozitívan csalódtam, és…bár nem vagyunk olyanok mint az igazi családod, azért mi már most a lányunknak tekintünk. – meg sem tudtam szólalni. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Köszönöm, én… annyira hálás vagyok. Mindenért. – öleltem magamhoz. Mikor megéreztem a kicsorduló könnycseppet elhúzódtam, és letöröltem. Henry mosolyogva kezet csókolt, majd átölelt a felesége derekát. Tyler is elbúcsúzott, majd mind a ketten beszálltunk a kocsiba.
Mély levegőt vettem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Jól vagy? – fordult felém Tyler, mire elmosolyodtam
- Túl jól. – elvigyorodott, majd közelebb hajolt hozzám, és hosszan megcsókolt
- Az út hosszú, és van egy ötletem, hogy ne merülj ki a naptól!
- Mesélj! – vontam föl a szemöldököm
- Vegyünk ki egy szobát nappalra! Este pedig…folytathatjuk az utat. – megráztam a fejem
- Mit akarsz csinálni egy sötét szobában egész nap? – kérdeztem cinkosan
- Találd ki. – simított végig a combomon, mire felnevettem
- Bolond vagy, de…oké. Viszont, akkor siessünk, mert hamarosan feljön a nap. Addig pedig találni kéne egy hotelt. – Tyler még egyszer megcsókolt, majd beindította a kocsit. Búcsúzóul intetten a Merlot családnak, majd elővettem a mobilomat.
Boldog Karácsonyt Danny! Remélem megdől a rekordod!! Soha nem küldtem még ilyen üzenetet neki, de még mondani se mondtam soha. Most viszont…itt volt az ideje. Jó volt, hogy végre beszéltem róla. Az pedig még jobb, hogy ennyire megértők voltak velem szemben. Nem mondom, hogy megszerettem a Karácsonyt, de jobban kedvelem mint eddig. A Merlot család viszont a szívemhez nőt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is tagja leszek, és most…tessék. Minden más lett. Befogadtak, és ez sokat jelent nekem. Az ünnepek nem is olyan rosszak igaz? Megcsörrent a telefonom, én pedig elolvastam az smst. Neked is hugi! A rekord pedig...MÁR megdőlt!
Karácsony. Miért is van ez az ünnep? Na jó az embereknél értem. Jézus születése, meg blablabla… De nekünk vámpíroknak miért van? Persze vannak akik hisznek Istenben, meg minden, de…mégis csak egy „ember” született akkor, és nem egy vámpír könyörgöm. Mondjuk lehet, hogy nem is ember volt… Ez hülyeség. Az már túl bizarr lenne. Mit szólnának az emberek ha kiderülne, hogy Isten egy vámpír, vagy egy vérfarkas volt? Juj… ebbe még bele sem merek gondolni. Az egész egyház felborulna, és a Biblia már rögtön nem érne annyit mint most, nem?
Ha azt kérdezitek, miért gondolkozok ezen, akkor egyszerű a válasz. Holnap karácsony. Hát nem nagyszerű?! Hát…nem. Én a magam részéről gyűlölöm a karácsonyt. Hogy miért? Egyszerű, és még sem nagyszerű. Soha nem láttam értelmét igazából. Annyi volt benne a jó, hogy együtt volt a család. De aztán jött a veszekedés, és már rögtön nem lett olyan idilli a helyzet.
Az ajándékok, a fa, és a többi számomra nem jelentenek semmit. Ebből is látszik, hogy nem vagyok ember. Szerintem az egész felhajtás csak azért van, hogy mindenki egy csomó hülyeségre kidobja a pénzét. Karácsonykor úgymond, kötelező venni valamit. Na jó nem, de ha valaki kap, valakitől valamit, akkor azt viszonoznia kell valamivel. Legalábbis így illedelmes nem? Elég bonyolult a felfogásom tudom, de a véleményemen nem tudok változtatni.
Most így az ablakomban ülve, a havas esti táj gyönyörű. Ahogy fák ágain ott virít a megmaradt a hó. Az aszfalton még sértetlen a fehér „szőnyeg”. Magát a tájat imádom télen, de a hó nem a kedvencem. Addig még elviselem, amíg nem olvad el, és nem lesz lucskos, sáros.
Egy szó mint száz a tél nem az én évszakom.
A redőnyök leereszkedtek, én pedig nagyot sóhajtottam. Ennyit a szép tájról. Ha ma sütni fog a nap semmi nap marad a hóból estére.
Halk kopogást hallottam.
- Gyere! – kiáltottam ki, de az ablakban maradtam ülve. Egy hűbéres jelent meg. Félénken belépett a szobába, de nem jött hozzám közel. A jó hírnevem! – Mi az?
- Elnézést a zavarásért hölgyem. Mr. Hudsen küldött magáért. – összevontam a szemöldököm
- Mit akar Daniel? – a hűbéres megköszörülte a torkát
- Csak annyit mondott, hogy a kondi teremben várja magát. – sóhajtottam
- Mondja meg neki, hogy pár perc, és megyek. – a hűbéres meghajolt, majd kislisszolt a szobából. Mi a fenét akar már megint Daniel?
Pár percig még ültem a semmibe bámulva, majd lekászálódtam a párkányról, és Daniel felé vettem az irányt.
A bátyám épp a súlyzópadon feküdt, és Isten sem tudja hány száz kilót nyomott ki éppen. Karba tett kézzel megálltam előtte.
- Mesélj! – még párszor kinyomta a súlyt, majd az állványra tette azt, és felült.
- Neked is szia hugi! – mondta lihegve, mire csak a szememet forgattam.
- Szia Daniel! Örülök, hogy újra látlak. Így jó? – kérdeztem színpadiasan – Miért akartál velem beszélni? – mély levegőt vett
- Holnap karácsony. – megvontam a vállam
- És?
- Minden évben van Karácsonyi rendezvényünk jól tudod.
- Igen, és én minden évben elhúzom a csíkot addig valahova. Ha azért hívtál, hogy figyelmeztess, kösz nem kell. Nagyon jól tudom, hogy mikor nincs rám szükség. És mivel ma már folynak az előkészületek ma este elmegyek, és majd jövök ha mindennek vége. Mi ebben az újdonság? – kérdeztem, mire Daniel komolyan nézett rám
- Szeretném ha idén nem mennél el sehova. – felvontam a szemöldököm
- Miért?
- Veszélyes. Az új fegyver miatt nagyon nem szeretném ha távol lennél. – elmosolyodtam – Ez nem vicces! – korholt le, mire megadóan felemeltem a kezeimet
- Oké, nem vicces. Szeretném azt hinni, hogy csak hülyéskedsz, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem.
- Ez azt jelenti, hogy maradsz? – kérdezte reménykedve, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, de ne aggódj vigyázok magamra! Az ajándékodat, pedig majd megkapod ha visszajöttem.
- Nekem elég az ajándéknak ha maradsz. – sóhajtottam
- Bocs, de nem. Az évben bármely részében maradok, de most nem! Tudod, hogy gyűlölöm a Karácsonyt.
- Igen, de attól még…
- Nincs de, Daniel! – közöltem élesen, majd nyugodtabban folytattam – Sajnálom, de nem maradok. Még a te kedvedért sem. – Daniel lehajtotta a fejét
- Rendben, akkor menj! De ha baj van hívsz, és amint vége mindennek vissza jössz! – mosolyogva megpusziltam.
- Ezt megígérhetem. – percekig néztük egymást, majd Daniel felnevetett
- Inkább menj te Karácsonykerülő! – színpadiasan a szívemhez tettem a kezem
- Ez fájt Daniel! – hátráltam az ajtóhoz – Na jó, ennyi! Nincs ajándék! – felnevetett
- Majd találok én magamnak ajándékot ne félj! – megforgattam a szemem
- Nem nagyon érdekel, hogy hány nőt szedsz fel! A tavalyi Karácsonyi teljesítményedtől is padlón voltam, akkor mi lesz most?! – ráztam meg a fejem
- Mennyi is volt? Tize…- a szavába vágtam
- Elég annyi, hogy sok. Ha idén megdöntöd, csak annyit mondj, hogy sikerült-e, vagy nem, és kész. – rám mosolygott
- Oké. Vigyázz magadra! – bólintottam
- Te is. Jó mulatást!
Órákkal később, már Tyler mellett feküdtem az ágyban, és néztem a plafont. Miután lement a nap összepakoltam a cuccaimat, és eljöttem ide. Itt legalább elfelejtettem egy kicsit a Karácsonyi felhajtást. Hát igen, amikor az ember hormonjai elszabadulnak, elég könnyen el lehet felejteni a rossz dolgokat. Most viszont, hogy itt fekszek, és nézem a semmit, rohadt nagy némaságban, hát… Nem mondom jó a csend, de akkor úgy is kattog az agyam, és nem a legjobb dolgokon. Tyler az oldalán feküdt, a könyökén támaszkodva, és közben a karomat cirógatta.
- Itt maradsz? – kérdezte halkan, mire felé fordítottam a fejem
- Hogy érted?
- Tudom, hogy most pár napig nem mész haza az ünnepség miatt, és gondoltam addig nálam maradhatnál. – mondta, miközben a karomat simogatta, de nem nézett rám. Elmosolyodtam.
- Az attól függ.
- Mitől? – vonta föl a szemöldökét
- Akarod, hogy maradjak? – Tyler rám nézett
- Nem kérdezném, ha nem akarnám. Ez nem is kérdéses. – na ezért szerettem bele Tylerbe.
- Akkor maradok. De egy idő után meg fogsz unni, és könyörögsz majd, hogy menjek el. – elvigyorodott
- Ettől ne félj! Csak pár nap, és addig majdcsak kibírom valahogy. – rám gördült
- Mi lesz a többi barátnőddel amíg itt vagyok? – kérdeztem, mire ő kajánul elmosolyodott
- Azt hiszem le kell mondanom a randikat, de majd bepótolom ha elmentél. – felvontam a szemöldököm
- Igen? Tudod mit, azt hiszem még sem maradok itt. Van jobb hely is ahol lehetnék. – most ő vonta fel a szemöldökét
- Ha azt hiszed ilyen könnyen elengedlek, tévedsz. – csókolt meg lágyan. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Mielőtt bármi komolyabb történhetett volna elhúzódott.- Van egy jó, egy még jobb, és egy rossz hírem. – elgondolkodtam
- Először a rosszal kezd!
- Most egy kicsit hanyagolnunk kéne ezt amit csinálunk, míg elmondom amit akarok, de majd később folytathatjuk. – megforgattam a szemem, mire felnevetett
- Oké, és mi a jó híred? – lemászott rólam, és az éjjeli szekrényben kezdett kutatni. Magam elé fogtam a takarót, és én is felültem. Tyler felém fordult kezében egy hosszúkás bársonydobozzal. Sóhajtottam.
- Azt hittem tudod, hogy nem szeretem a Karácsonyt?! – elmosolyodott
- Tudom, de ezt…vedd csak ajándéknak. Mintha nem is lenne semmi jelentősége. Vedd úgy, hogy ez csak egy kis csekélység. – kinyitotta a dobozt, és elállt a szavam.
- Csekélység? – kérdeztem halkan, és végigsimítottam a láncon. Fehér aranyból volt, és apró piros díszítették a láncot, a medál pedig egy nagy gyémánt szív volt. Nem mertem kivenni, annyira gyönyörű volt. – Ha ez csekélység, mi nálad a drága holmi? – felkuncogott
- Felrakhatom? – meg sem várta a válaszom, kivette a dobozból, és egy pillanat alatt felcsatolta a nyakamra. Lenéztem, és a kezemben tartottam a medált.
- Köszönöm, ez… gyönyörű. Mégis…mennyi volt ez a lánc? Biztos egy vagyon.
- Örülök, hogy tetszik. Az árral, pedig ne foglalkozz. Megérte, mert nagyon jól áll. – felnéztem rá
- Ez volt a jó hír, mi a még jobb? – zavartan megvakarta a tarkóját
- A szüleim…meg akarnak ismerni. – még a szám is tátva maradt, szerintem rosszul hallottam
- Mi?
- Anya egy órát ecsetelte, hogy mennyire kíváncsi rád, és apa is szeretne veled találkozni. Most, hogy itt vannak az ünnepek, szeretnék ha hazamennék egy kicsit, és vigyelek téged is. – szaggatottan vettem a levegőt
- Vámpír vagyok. Apukád…nem gyűlöl? Úgy értem ő farkas, és…
- Tisztában van vele, hogy mi vagy, és nem zavarja. Anya pedig ember, és már megszokta a dolgokat. Neki csak az a fontos, hogy én boldog legyek. – Én, menjek el Tyler szüleihez? Ez nem lehet komoly! Szerintem ez csak egy rossz vicc.
- Mond, hogy csak viccelsz, és ez nem igaz! – néztem rá könyörögve. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, és majdnem elájultam. – Én…nem mehetek. Én…nem megyek sajnálom. Mond meg, hogy beteg lettem, és nem tudok menni. – Tyler leereszkedően nézett rám
- Vámpír vagy. Nem lehetsz beteg. – megráztam a fejem
- Akkor, tudom is én…mond, hogy más dolgom van. – Tyler sóhajtva megfogta a kezem
- Ne aggódj! Minden rendben lesz.
- És ez neked jó hír? Te jó ég, te nem vagy ép. – a fejemben minden kavargott, csak jó dolog nem. Nem mehetek el!
- Nem kell félned! Ott leszek veled. – megütközve néztem rá
- Én nem félek csak… gyűlölöm a Karácsonyt, és nem akarok menni. Ennyi. – Tyler megrázta a fejét
- Csak pár órát kell kibírnod.
- Akkor sem megyek! – közöltem egyszerűen, mire ő felvonta a szemöldökét. Ledöntött az ágyra, és csókolgatni kezdte a nyakam
- Majd később megbeszéljük. – suttogta, és végigsimította a nyakláncomon le a mellemig
- Nincs mit megbeszélni, én…- nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefon. Tyler, felnyögött, majd felvette.
- Igen? – kérdezte unottan, de utána megváltozott az arckifejezése – Szia Anya! – összevontam a szemöldököm. Az édesanyjának kedves, öreges hangja volt, de még így telefonon keresztül is érzékelni lehetett, hogy mennyire szereti a fiát. Ez fordítva is elmondható.
- Átgondoltad amit mondtam? Eljöttök holnap hozzánk? – Tyler felsóhajtott, és már vártam, hogy bocsánatot kérve nemet mond.
- Igen. Holnap este ott leszünk mind a ketten. – rákaptam a tekintetem.
- Mi? – kérdeztem talán túl hangosan is, de az anyja ember lévén nem hallotta meg. Ki akartam kapni a kezéből a telefont, de ő felült, és könnyedén távol tartott magától.
- Jaj, annyira örülök kisfiam. Remélem nem lesz kellemetlen neki, hogy velünk kell lennie. – ó, dehogy nem!
- Nem. Nagyon is örül neki, hogy meghívtátok, és várja már, hogy lásson titeket. – majdnem képen töröltem. Hozzávágtam a párnát, mire majdnem felnevetett, de aztán vissza fogta magát, így csak vigyorgott.
- Jaj, annyira boldog vagyok, hogy megismerhetem végre. – egy férfi hangját hallottam, de nem tudtam, hogy mit mond – Fiam, most mennem kell. Holnap találkozunk.
- Üdvözlöm Apát!
- Én is üdvözlöm Helenat!
- Átadom. – nézett rám, majd lerakta – Anya, üdvözöl. – közölte mosolyogva, de nem érdekelt. Felkeltem az ágyból, magam köré tekerve az egyik takarót. – Helena! Most meg mi bajod van?
- Ezt komolyan kérdezed? – fordultam vissza felé – Megmondtam, hogy nem megyek el, erre te mégis azt mesélted be anyukádnak, hogy mégis! Nem fogtad fel amit mondtam, vagy csak szimplán szívatni akarsz? – kérdeztem élesen
- El kell jönnöd! Elhiszem, hogy félsz, de attól még…
- Én nem félek! – keltem ki magamból, mire hideg tekintettel mért végig
- Rendben, ha nem félsz, akkor nyugodtan eljöhetsz! – vonta meg a vállát. Az ideg annyira dolgozott bennem, hogy inkább nem válaszoltam. Bementem a fürdőbe, és hangosan becsaptam magam után az ajtót. Nincs kedvem veszekedni vele, de ha egyszer ennyire érthetetlen. Nem megyek! Fejre is állhat, de akkor sem megyek!
Ledobtam a takarót, és a zuhany alá álltam. A zuhany rózsa felé fordítottam az arcomat, és kiürítettem a fejem. Elég sokáig áztattam magam. Végül elzártam a vizet, és alaposan megtörülköztem. Felvettem egy köntöst, majd a hajamat kezdtem fésülni. Tyler hirtelen bejött a fürdőbe. Hangosan felsóhajtottam.
- Miért vagy itt?
- Mert itt lakok? - megforgattam a szemem
- Elfelejtettem bezárni az ajtót. Bocsánat. Majd legközelebb alaposabb leszek. – közöltem gúnyosan, mire fáradtam megmasszírozta az orrnyergét.
- Tényleg nem akarsz jönni? – kérdezte halkan
- Tényleg. – válaszoltam egyszerűen, mire felsóhajtott
- Rendben, akkor…felhívom anyát, hogy nem kell annyit fáradnia, és sajnos nem tudsz eljönni. Meggyőzöm valahogy, hogy nem azért nem akarod megismerni őket, mert iszonyodsz még a gondolatától is. Nem hiszem, hogy hisz majd a kifogásaimnak. – vonta meg a vállát, és kisétált a fürdőből. Beharaptam az alsóajkam.
- Ez érzelmi zsarolás! – fakadtam ki, és elvettem tőle a telefont
- Miért is? – kérdezte gonosz mosollyal, mire majdnem megütöttem
- Jó…elmegyek, de nem maradok sokáig, és nem jó pofizok. Világos? – kikapta a kezemből a telefont, és az ágyra hajította. A derekamnál fogva magához húzott.
- Mint a nap. – suttogta, majd megcsókolt, és onnan folytattunk mindent ahol abbahagytuk.
Kész örökkévalóságnak tűnt, míg elértünk Leedst, ahol Tyler szülei élnek. Szándékosan olyan kocsival szeltük át az országot, mely kizárja az UV sugarakat, mert nem értünk volna oda időben ha csak este indulunk el.
Több száz kilométer utazás kocsival még nem is lenne annyira vészes, ha nem tudnám, hogy hova tartunk. Miért mentem ebbe bele? Nem vagyok vallásos „ember”, így imádkozni nem fogok, hogy minden jól menjen. Azért remélem jól fog menni, de mi van ha nem? Ha annyira utálnak majd, hogy kidobnak a házból? Biztos szörnyű szégyennek tartják, hogy az egyetlen éledben maradt fiuk egy vámpírral jár. Ja, és ha ez még nem lenne elég, Karácsony van. Ez így együtt maga a pokol.
Leeds nem olyan nagy város mint London, de máris jobban elnyerte a tetszésemet. London zajos, és sok ember él ott. Itt is nem mondom, de…ez a hely csendesnek tűnik, és otthonosnak. Jobban eltudom itt képzelni az elkövetkezendő éveimet, mint Londonban. Na tessék, már azon járt az eszem, hogy itt maradok. Szép, mondhatom!
Félszeg pillantást vetettem Tylerre, aki épp bekanyarodott egy kereszteződésnél. A farmernadrágját most sem hagyta el, de az ünnep, és a családja miatt felvett egy acélkék selyeminget, hozzá egy fekete zakót. Ő tíz perc alatt elkészült, de nekem egy óra is kevés volt. Nem tudtam egyszerűen eldönteni, hogy mit vegyek fel. Az estélyi túl puccos, a szoknya túl meredek így elsőnek, a bőrruha pedig... hát inkább nem mondok rá semmit. Szerintem a szívinfarktust hoznám a szüleire.
Tyler választott nekem végül ruhát. Egy farmer, és egy fekete hosszú ujjú póló. Nekem túl egyszerű volt, de ő azt mondta csak legyek önmagam, és kész. Nagy nehezen, de végül belementem, és abba is, hogy a hajamat nem kötöm fel, hanem kiengedve hagyom. Hát igen… kissé hülyén éreztem magam, hogy a pasim öltöztet, de most még ez sem nagyon érdekel.
A Merlot család háza egyszerűen mesés. Hatalmas három emeletes ház, fehér falakkal, és muskátlival az ablakban. A kert…Istenem ilyet még senki nem látott. Még a főhadiszállásénál is sokkal lenyűgözőbb. Csodálatos lehet nappal, de sajnos, akkor nem láthatom. Maximum, akkor ha Tyler kocsijában ülve maradok. Bár ez kizárt. Így is eléggé elszívta az energiámat a nap, pedig nem éreztem az égetését az üveg miatt. De attól még nem vagyunk jóban egymással. De, visszatérve a kertre rengeteg gyümölcsös fa, és gyönyörű tulipánok díszelegtek mindenhol. Az ablak alatt rózsabokor, és egy kis halas tó.
Mély levegőt vettem, mikor Tyler kiszállt a kocsiból, és az ajtómhoz sétált. Kisegített a kocsiból. A táskámat magamhoz szorítottam, mint egy mentőövet. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Mikor elakart indulni megragadtam a karját.
- Tyler, nekem ez…nem megy. Igazad volt, félek. Bevallom, hogy rettegek, ezért most…- végigsimított az arcomon, és gyengéden szájon csókolt.
- Nem lesz semmi baj. A szüleim nem harapnak…nagyon. – már majdnem megszólaltam, de az ujjait az enyém közé csúsztatta, és az ajtó felé húzott.
- Most még visszafordulhatunk. – mondtam dadogva. Te jó ég, tényleg ilyen félős vagyok?
- Nyugi. Veled vagyok. – súgta a fülembe
- Te könnyen beszélsz, neked már nem kell az én szüleimet megismerned.
- Ha meg kéne, akkor sem izgulnék. – gúnyosan felnevettem
- Nem tudod milyen volt az apám. – elvigyorodott, és nyúlt volna az ajtó kilincs után, de hirtelen a nagy faajtó kinyílt, és egy nő jelent meg.
- Tyler… ó drágaságom, hát itt vagy! – ölelte magához gondolom Mrs. Merlot. Mosolyogva félreálltam, hogy kiélvezhessék egymás közelségét. Mikor elengedték egymást megfigyelhettem, hogy mennyire hasonlítanak. Mrs. Merlotnak barna haja kontyba volt fogva, de volt benne már egy kis őszes árnyalat is. Biztosan ivott vérfarkasból, mert ha nem akkor Tyler nem lehetne itt, szóval halhatatlan ő is. De ha már öregszik az az jelenti, hogy…több mint ötezer éves! Wáo, szerintem én meg sem érem azt a kort. Mindazonáltal, nagyon kedves asszonynak tűnik, még. Amíg nem gyanúsít meg azzal, hogy elveszem az ő egyetlen fiacskáját. A szeme viszont… pontosan olyan volt mint Tyleré, ellehetett benne veszni. Fekete kosztüm volt rajta, és ahogy ránéztem rögtön alul öltözöttnek éreztem magam.
- Örülök, hogy látlak mama! – olyan szeretettel ejtette ki a mama szót, hogy majdnem bőgtem. Nem akartam zavarni, így inkább csöndben láthatatlanná próbáltam válni, de nem jött össze. Tyler elengedte az anyja kezét, és átfogta a derekamat. – Mama, ő itt Helena! – mosolyt erőltettem magamra, és kezet nyújtottam
- Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Merlot. – mind két kezébe fogta a kezemet, és majd kicsattant az örömtől.
- Csak Bridget. Szólíts Bridgetnek. El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy a fiam végre talált magának egy rendes lányt. – ölelt meg, ami kicsit váratlanul ért, de végül viszonoztam az ölelést. Ha én rendes vagyok, akkor milyen volt a többi barátnője, akit idehozott? Várjunk csak, mutatott be már valakit a szüleinek? Nem csak én vagyok az első? Nem tudom igazából ezt még nem kérdeztem tőle soha! De sort kerítek rá az biztos. – Gyertek csak be! A vacsora már tálalva van. – engedett el, és bement a házba. Megrökönyödve álltam a küszöbön.
- Nem is olyan vészes igaz? – suttogta a fülembe, majd beljebb tolt, és becsukta az ajtót. A ház belseje inkább volt múzeum mint más. Nagyon hasonlított a szobámra, és mégis láttam benne valamit Tyler lakásából is. Egy hűséges hozzánk sétált, mire én odaadtam neki a táskámat. Tyler, pedig a zakóját. A ház hatalmas volt. Pontosan előttem egy hatalmas lépcső mely vörös szőnyeggel volt lefedve. Minek ekkora ház ha csak ketten laknak itt? Plusz persze még a szolgák, de akkor is…ez hatalmas. Nem volt időm megkérdezni, mert Bridget mellett megjelent hirtelen Mr. Merlot. Hogy honnan tudom, hogy ő az? Mert pontosan úgy néz ki mint Tyler csak egy kicsit öregebb, és húsosabb változatban. Az arca teltebb, a pocakja nagyobb, és egy kicsit alacsonyabb is mint a fia, de…te jó ég! Mintha ikrek lennének. Megköszörültem a torkom, és kinyújtottam felé a kezemet.
- Örvendek uram! – köszöntöttem ő, pedig elénk sétált. Kezet ráztunk, legalább ez nem döbbentett meg. Nem vártam el Mr. Merlottól, hogy azonnal ölelgessen, de a mosolya meglepett. Egy idegen farkas rám mosolyog haladás.
- Én is örülök Helena! Sokat hallottam már magáról! – összevontam a szemöldököm
- Gondolom nem csak a fiától?! – felnevetett, és egy kicsit ellazultam.
- Eltalálta. A híre mindig megelőzi, vagy csak most?
- Általában mindig. De utána pozitívan csalódnak bennem. Vagy nem! – vontam meg a vállam
- Az előbbire szavazok eddig! – mosolygott, majd elengedte a kezem, és megölelte a fiát – Végre itt vagy! – Tyler, mosolyogva bólintott
- Hiányoztatok!
- Hamarabb is jöhettél volna nem csak az ünnepekre. Ilyen kincset előbb is megismertem volna. – nézett rám – Azok a pletykák viszont igazak, hogy maga igazán gyönyörű. – elvigyorodtam
- Köszönöm, ez igazán hízelgő Mr. Merlot. – hajtottam fejet
- Mi lenne ha inkább tegeződnénk? – beharaptam az alsóajkam – Csak Henry!
- Én benne vagyok, ha magát nem zavarja! – vontam vállat. Bridget a férje mellé sétált, mire férfi megfogta a kezét
- Itt lenne az ideje a vacsorának. Biztosan éhesek vagytok.– mosolygott Mrs. Merlot, vagyis…Bridget a fiára, majd rám. Ami azt illeti éhesnek éhes vagyok, de most kivételesen nem a vérre.
- Majd meghalok. – mondta Tyler. Henry az ebédlő felé nyújtotta egyik karját. Belekaroltam Tylerbe, és húzni kezdtem.
- Mondtam már, hogy bírom az apádat? – suttogtam a fülébe, mire felkuncogott
- Amennyire észrevettem ő is nagyon bír téged. Bár…nem csodálom. – nézett végig rajtam, mire én csak a szememet forgattam.
Az egyik hűséges kihúzott nekem egy széket, én pedig helyet foglaltam. A hatalmas asztal tele volt étellel, és gyönyörűen volt minden tálalva. Rengeteg hús, leves, zöldségek, saláta, és még kitudja mi minden.
Már az előszobában is észrevettem a Karácsonyi díszítést, de itt is elég szembetűnő volt. Kérdeztem Tyler, hogy nem kéne-e valami ajándékot hoznunk, de ő erre csak annyit mondott, hogy nem fogadnak el tőle semmit, ami két fillérnél többet ér. Nehezen, de belenyugodtam. Én személy szerint még mindig a nyakamban hordtam az ajándékát.
Bridget, és Henry előttem ültek le, míg Tyler mellettem volt. Azt hittem Mr. Merlot a családfő helyére ül, de ezek szerint az ünnepek alkalmával kivételt tesz.
Egy hűséges mellém állt, hogy megkérdezze mit kérek, de én csak a fejemet ráztam.
- Köszönöm, de menni fog egyedül is. – mosolyogtam rá, majd szedtem magamnak egy kis levest. A Merlot házaspár engem bámult, de Tyler csak mosolyogva rázta a fejét. – Sajnálom, de nem nagyon vagyok érte oda, ha kiszolgálnak. – vontam meg a vállam – Szedhetek? – kérdeztem tőlük, mire Henry elmosolyodott.
- Megköszönném. – nyújtotta a tányérját.
Miután mindenkinek adtam a levesből visszaültem a helyemre. Tyler megpuszilta az arcomat.
- Igaz, hogy nem vagyok oda az ünnepekért, de…ez isteni. Elismerésem bárki is a szakács. – Bridget rám mosolygott
- Örülök, hogy ízlik. De…ha nem sértelek meg vele…miért nem kedveled az ünnepeket? – megköszörültem a torkom. Tyler is rám nézett. Hát igen… ezt még ha jól sejtem ő sem tudja.
- Amikor kicsi voltam, mindig nagyon vártam a Karácsonyt. Mindig rajzoltam valamit ajándékba a szüleimnek. – mosolyodtam el – Nem igazán szerettem ha az egész nagy család összejött, mert, akkor rögtön jött a veszekedés. Viszont…utána csak mi négyen ünnepeltünk. Anya, Apa, Daniel, és én. Egyszer…Karácsony előtt pár nappal, a szüleim elvittek engem, és a bátyámat a rokonokhoz, hogy náluk töltsünk egy kis időt. Gyűlöltük mind a ketten a bátyám talán… még jobban is, mert ő már nagyobb volt mint én. Nem sokat maradtunk ott. Daniel pont akkor szerezte meg a jogsiját, így ő vezetett. Boldog voltam, hogy amikor hazamegyünk együtt ünnepelhetünk. Azonban… a sors nem így akarta. – újra éltem az egészet, miközben meséltem – Daniel leállította a motort, én pedig előrerohantam. Az ajtó nem volt bezárva, de nem foglalkoztam vele. Berontottam a nappaliba, de…nem volt ott senki. A levegőben émelyítő szagot éreztem. Hasonlított a vérre amit Anya adott nekem mégis más volt. Daniel utánam jött, és ő azonnal tudta, hogy baj van. Bement a konyhába, nekem pedig azt mondta, hogy maradjak nyugton. Mikor percekig nem jött vissza utána mentem. Lehet az volt életem legnagyobb hibája. A konyhában minden csupa vér volt, a szüleim pedig… ott feküdtem elvágott torokkal. Daniel megfogta a karom, és azonnal elhúzott onnan, de a kép azóta is kristálytisztán bennem él. – pislogtam párat, hogy ne bőgjem el magam, majd megköszörültem a torkom. – Utána kiderült, hogy egy farkas tette, de azt még a mai napig nem tudjuk, hogy miért. Azóta csak a bátyám, és én vagyunk. Ő ünnepli a Karácsonyt, de én nem tudtam túl tenni magam rajta, így… én nem. – azt nem tettem hozzá, hogy utána megöltem a farkast, és így ő lett az első gyilkossági alanyom. A hallgatóságomra néztem. Bridget a szemét törölgette egy zsebkendővel, Henry pedig őt vigasztalta. Tyler mereven bámult engem.
- Ezt eddig…miért nem mondtad? – kérdezte én, pedig megvontam a vállam
- Rég volt. Túl tettem magam rajta. A Karácsony kerülés pedig csak rigolya nálam, de…ahogy látom most elrontottam a hangulatot. – Bridget szipogva megszólalt
- Nem. Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, ezek után, és még őszinte is vagy velünk. Becsüllek ezért. Pontosan tudom milyen elveszíteni egy…szerettünket – Raulra gondoltam, és nagyot dobbant a szívem. Megszorítottam Tyler kezét, és a vállára hajtottam a fejem. Ő belecsókolt a hajamba.
- Sajnálom ami a szüleiddel történt, de szeretném ha tudnád, hogy minket nem érdekel, hogy vámpír vagy, és én nem vagyok olyan vadállat mint néhány fajtámbeli. - Hát igen…nem mindenki olyan mint Vincent. – Mi csak azt szeretnénk, hogy Tyler boldog legyen. Semmi többet. – bólintottam, és próbáltam nem elbőgni magam
- Ez…sokat jelent nekem. Köszönöm. – Tyler megsimogatta a lábam, én pedig összeszedtem magam, és mosolyt erőltettem magamra. – Szedhetem a főételt?
Az este hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. Én inkább Henryvel társalogtam ami már elvből furcsa, hisz farkas. Tyler viszont nagyon jól elvolt az anyjával. Annyira jó volt őket nézni, ahogy lényegtelen dolgokról beszélgetnek, és mégis boldogok. Pár napja én is pontosan erre vágytam. Egy kis nyugira, és most…tessék. Megkaptam. Ez többet ér nekem mindennél. Henry nagyon ért a politikához, és olyan nézetei vannak, mint Ericnek. Nem akar már harcolni, és becsüli a faja fejét, hogy ennyire harcol a békéért. Személy szerint ezért én is becsülöm őt, de Lucas ebben a nyomába sem érhet. Ő még mindig a harc mellett van, és nem hiszem, hogy valaha is változni fog a véleménye. A fegyver Henryt is megrémítette, de sajnos mint mindenki ő sem tudott semmit róla.
Tyler is néha közbe szólt ha olyan témához értünk amihez ő jobban ért. Egész végig egymás kezét fogtuk a kanapén, és néha elcsattant egy rövid csók, de utána visszafordultunk a partnerünkhöz.
Amikor eljött az idő, hogy induljunk, hát…igazság szerint egyáltalán nem akartam. Túl meghitt volt a jelenet ahhoz.
Az ajtóhoz sétáltunk. Bridget szorosan megölelt.
- Örülök, hogy eljöttél. Vigyázzatok magatokra! Remélem még találkozunk.
- Köszönök mindent, és… ha rajtam múlik igen. – mosolyogtam rá, majd Henryhez fordultam.
- Boldog vagyok, hogy a fiam ilyen nőt talált mint te. Talán, ti hoztok békét a két fajnak. Amiben nagyon reménykedek. Pozitívan csalódtam, és…bár nem vagyunk olyanok mint az igazi családod, azért mi már most a lányunknak tekintünk. – meg sem tudtam szólalni. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Köszönöm, én… annyira hálás vagyok. Mindenért. – öleltem magamhoz. Mikor megéreztem a kicsorduló könnycseppet elhúzódtam, és letöröltem. Henry mosolyogva kezet csókolt, majd átölelt a felesége derekát. Tyler is elbúcsúzott, majd mind a ketten beszálltunk a kocsiba.
Mély levegőt vettem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Jól vagy? – fordult felém Tyler, mire elmosolyodtam
- Túl jól. – elvigyorodott, majd közelebb hajolt hozzám, és hosszan megcsókolt
- Az út hosszú, és van egy ötletem, hogy ne merülj ki a naptól!
- Mesélj! – vontam föl a szemöldököm
- Vegyünk ki egy szobát nappalra! Este pedig…folytathatjuk az utat. – megráztam a fejem
- Mit akarsz csinálni egy sötét szobában egész nap? – kérdeztem cinkosan
- Találd ki. – simított végig a combomon, mire felnevettem
- Bolond vagy, de…oké. Viszont, akkor siessünk, mert hamarosan feljön a nap. Addig pedig találni kéne egy hotelt. – Tyler még egyszer megcsókolt, majd beindította a kocsit. Búcsúzóul intetten a Merlot családnak, majd elővettem a mobilomat.
Boldog Karácsonyt Danny! Remélem megdől a rekordod!! Soha nem küldtem még ilyen üzenetet neki, de még mondani se mondtam soha. Most viszont…itt volt az ideje. Jó volt, hogy végre beszéltem róla. Az pedig még jobb, hogy ennyire megértők voltak velem szemben. Nem mondom, hogy megszerettem a Karácsonyt, de jobban kedvelem mint eddig. A Merlot család viszont a szívemhez nőt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is tagja leszek, és most…tessék. Minden más lett. Befogadtak, és ez sokat jelent nekem. Az ünnepek nem is olyan rosszak igaz? Megcsörrent a telefonom, én pedig elolvastam az smst. Neked is hugi! A rekord pedig...MÁR megdőlt!
ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚúúú
VálaszTörlésez de jóóóóóóóóóóó :D:D:D
Szuper lett :P
Mint mindig :)
ez annyira király volt h nem találok rá szavakat:D jeeeeeeeeee
VálaszTörlés