Dark Night 16. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet, de jövő héten sajnos nem tudok frissel szolgálni. :( Akkor fogok vizsgázni, és nem lesz időm. De igyekszek, hogy minnél hamarabb olvashassátok az új részt. ;) Addig is jó olvasást ehhez!

puszi
Niky

16. fejezet

Egy egész napot alvással töltöttem. A barátnőm próbált beszélgetni. Elég kevés sikerrel. Próbáltam ráfigyelni, de nem nagyon sikerült. Végül Emmának el kellett mennie, mert valami vacsorát rendeznek a vendégeinknek. Remélem nekem nem kell elmennem, mert ha igen akkor semmi kedvem nincs hozzá. Csak feküdtem az ágyamon, és nem gondolkoztam. Minden rosszat el akarok felejteni, és az úgy nem megy ha mindig csak… rá gondolok. Most örülök neki, hogy nem kell harcolnom. Amilyen állapotban vagyok, még a végén megsebesítek valakit a mieink közül. Utoljára akkor voltam ilyen rosszul, amikor a szüleim meghaltak. Daniel segített kilábalni az egészből. De most nem tud segíteni. Nem értene meg. Hiszen még én sem értem magam…az isten szerelmére! Az oldalamra fordultam, és próbáltam elaludni. Talán az alvás jót tenne most. Már számoltam a bárányokat, amikor kopogtak. Soha nem fognak már békén hagyni? Az ajtóhoz trappoltam, és kirántottam. Elkerekedtek a szemeim a látogatómtól.
- Mi a fenét akarsz? – dőltem az ajtófélfának
- Beszélnünk kéne! – jött az egyszerű válasz Nicktől
- Szerintem nincs miről! Most pedig ha megbocsátasz… aludni szeretnék. – léptem hátra, és beakartam csukni az ajtót, de Nick rátette a kezét
- Egész nap mást sem csináltál. Pár percet rám tudsz szánni. Hidd el érdekelni fog, amit mondok. – mosolygott rám, mire kétkedve méregettem
- Végül is. – vontam meg a vállam sóhajtva. Még mindig csak egy köntös volt rajtam, amit Nick is észrevett, mert jelentőségteljesen végigmért. De szerencséjére nem mondott semmit. Eddig csak egyszer volt a szobámban, de akkor nem hiszem, hogy megvizsgált mindent közelebbről, és most kihasználta az alkalmat, hogy körbenézzen. Nem kicsi a szobám azt meg kell hagyni. Imádom a művészetet, és ez a berendezésen is meglátszik. Többnyire antik bútoraim vannak, de azért pár modern dolgot is becsempésztem. A falat többnyire Da Vinci képek díszítik. Természetesen mind valódi, és észveszejtően drága. Egy ezüst csillár lóg a plafonról ami az egész szobát fényben árasztja el. A falak vajszínűek. Nem szeretem a fehér falat, de nem akartam semmi élénket. Inkább maradtam az egyszerűnél. A falnál könyvespolcok sorakoznak, rogyásig megpakolva. Imádok olvasni, de mostanában nincs rá időm. Lehet elő kéne vennem az egyik kedvenc történelmi könyvemet. Az talán egy kicsit elvonná a figyelmemet. A plazma TV, a házi mozi, a hifi az ablak melletti sarokban vannak. Az íróasztalom pontosan az ablak alatt van. Nem gyakran használom az elektronikai holmikat, inkább csak a laptopot. A hatalmas gardróbom a fürdő mellől nyílik. Nick pár percig furcsán nézett oda, de végül megrázta a fejét, és tovább ment. Megállt az egyik vitrines szekrénynél. Három darab van belőle. Az egyikben művészettel kapcsolatos ereklyék vannak. A másikban fegyverek sokasága. Megszállott gyűjtő vagyok, és van mindenféle belőle. A harmadikban pedig… családi örökségek vannak. Képek, naplók, könyvek, poharak, és minden olyan ami a szüleimhez kötött. Naná, hogy ennél állt meg. Nick elmosolyodott az egyik kiskori képemen. Mivel vámpírként születtem ugyanúgy nőttem mint az emberek. A vámpírok halhatatlanok ez igaz, de egy idő után megöregednek. Ha mondjuk én elérem az ötezer éves kort, akkor már öregedek. Ez elég furcsa tudom, de gondoljunk csak bele. Mennyire irigyek lennének az emberek ha tudnák, hogy nem öregszek meg csak ötezer év múlva, és mindig úgy fogok kinézni mint egy huszonhat éves. Tizennyolcnak nem nézek ki, de azért nem is vagyok öreg nyanya. Elméletben. Közel kétszáz éves vagyok. Szóval még van…négyezer- nyolcszáz évem az öregedésig. Szuper! Karba tett kézzel vártam, hogy végre megszólaljon, de nem tette meg.
- Végre elmondod, hogy mit akarsz? – kérdeztem hidegen, mire felém fordult. Lazán zsebre tette a kezét. Még csak most figyeltem meg, hogy öltönyben van. Sötét szürke öltöny, a falamhoz passzoló ing, és egy fekete nyakkendő.
- Látom szereted a művészeteket. – nézett végig még egyszer a szobán
- Ne tereld a témát! – szóltam rá, mire elmosolyodott
- Nem terelem. Szeretnélek elhívni valahova. – nem hittem a fülemnek
- Most viccelsz? – kérdeztem akadozó lélegzettel
- Ami azt illeti…nem. – vonta meg a vállát egyszerűen – Láttam hajnalban, amikor visszaértél, hogy nem vagy túl jól. Ezért gondoltam… örülnél egy kis szórakozásnak. – még mindig nem fogtam fel teljesen
- Te aggódsz értem? – kérdeztem, mire ő csak mosolygott
- Nem ezt mondtam. Csak… van egy program ami érdekelne.
- Mégis milyen program az, ami veled olyan szuper lenne? – kérdeztem gúnyosan, mire ő vágott egy fintort
- A National Gallery egy rendezvényt szervez. Különösen drága képeket mutatnak be, az érdeklődő gazdagoknak. Olyan mint egy bál. De itt vásárolni is lehet, bár nem olcsón. Viszont ez érdekelhetne. Szereted a művészetet nem?
- De, igen. Csak… még mindig nem világos. Miért mennék pont veled? – kérdeztem, mire Nick mosolyogva leült az ágyamra. Nem szóltam rá, pedig nagyon akartam.
- Nem csak emberek lesznek a rendezvényen. Eric nagyon nagy gyűjtő, és a Galéria legfőbb támogatója. – eltátottam a szám
- Mi? Ezt nem mondtad komolyan. – ráztam meg a fejem
- De igen. És mivel nem akarom nagy dobra verni a dolgokat elviszlek magammal.
- Nem akarod nagydobra verni? Ismernek minket. Főleg engem…
- Eric nem hiszem, hogy megölne egy rendezvény közepén. Saját magának ártana vele. És ez a legjobb alkalom, hogy többet tudjunk meg a fegyverről. –vonta meg egyszerűen a vállát, majd kényelmesen elnyúlt az ágyamon
- Helyezd magad kényelembe! – húztam el a szám, mire ő kivillantotta hófehér fogsorát
- Már megtörtént! Na… jössz, vagy maradsz? – muszáj elmennem, de miért pont Nickel. Egyedül is mehetnék, ha már elmondta, hogy mi a helyzet. Az viszont nagyon nagy szemétség lenne. Sóhajtottam.
- Rendben megyek, de… egyezzünk meg! Legalább ma este ne versenyezzünk! Holnap már nem érdekel mit csinálsz, de… most még igen. Megegyeztünk? – vontam föl a szemöldököm.
- Megegyeztünk. – ült fel az ágyban
- Ameddig készülődök te itt maradsz, és nem csinálsz semmit!
- Fél órát kapsz! Ha nem vagy kész egyedül megyek.
- Ne aggódj! Kész leszek! – mondtam gúnyosan, majd a gardróbba mentem, és becsuktam magam mögött a nagy fa ajtót. Már megint egy bál. Csodás! Lassan már többet leszek bálon, mint az utcán. És ha még ez nem lenne elég Nickel megyek. Lehetne még ennél is rosszabb?!

Nick kisegített a fekete Ferrariból a Galéria előtt. Fél óra alatt elkészültem, és nem szólhatott egy rossz szót sem. Egy világoskék földig érő pántos ruhát választottam. Rengeteg csillogó flitter díszíti amely olyan hatást kelt mintha gyémánt lenne. A hajamat kontyba fogtam, a nyakamba felvettem a családi címeres láncomat, és egy nagy karika fülbevalót. A ruhámhoz passzoló cipő, táska és egy boleró egészítette ki az összhatást. Ami annyira nem is lett volna rossz, ha egyedül lennék. Biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezném ezt az egészet már csak a művészetek miatt is, de… egy Nick nevű férfi jelenléte elrontja az összhatást. Mikor a karját nyújtotta csúnyán néztem rá, de ő csak mosolygott. Mit nem adnék érte ha egyszer letörölhetném ezt a vigyort a képéről!
- Lehet, hogy a vérfarkasok tudják, hogy kik vagyunk, de… egy kis szerepjátékba nem fogsz belehalni. – megforgattam a szememet, és belekaroltam. Zavarban voltam, pedig nem volt okom. Nickel nem vagyunk valami jó barátok, de most mégis azt játsszuk, hogy boldog milliomos párként jól akarjuk magunkat érezni. Na persze! Mikor beértünk a hatalmas terembe az ajtóban álló férfi elkérte a bolerómat, és a táskámat. Vonakodtam odaadni a fegyveremet, de Nick ragaszkodott hozzá, hogy adjam oda a táskám. Lehet vele vitatkozni? Imádom a múzeumokat, főleg a Galériákat. Megbabonázva néztem a képeket, és nem tudtam levenni a szemem róluk. Minden egyes pontját megnéztem, és a legapróbb részeket is észrevettem rajta. Nick nem értett annyit a művészetekhez, és nem is érdekelte annyira. Inkább beszélgetett a tehetősebb emberekkel, mint nézett meg ennyi mester művet. Ezzel vitatkoznék. Egy pohár pezsgővel a kezemben néztem végig a műveket. Épp Da Vinci egy mesterművét vizsgálgattam mikor valaki mellém lépett.
- Hát nem gyönyörű? Imádom Leonardo műveit. Csak egyszer találkoztam vele, de… emlékezetes volt. – anélkül is tudtam, hogy kiáll mellettem, hogy odanéztem volna. Mosolyogva a vérfarkas vezér felé fordultam.
- Eric! Micsoda meglepetés. – Ericnek szőke hosszú haja, és zöld szeme van. Soha nem láttam még ilyen szempárt, de… szerintem meglennék nélküle. Hófehérben tündökölt. Mindene fehér volt, és ez furcsa kontrasztot alkotott a szemével.
- Helena! – hajtotta meg a fejét mosolyogva – Rég nem láttalak! – emelte felém a poharát
- Csak nem hiányoztam? – kérdeztem tetetett meglepődéssel.
- Meg kell hagyni… hiányoltam a kedvenc harcosomat. – vágtam egy fintort, mire felnevetett
- Örülök, hogy ilyen jó kedved van. – kortyoltam bele az italomba
- Finom a pezsgő? Nem vágynál inkább egy kis… vérre? Tudod, nem akarom, hogy tömegmészárlást rendezz Nick barátoddal. – intett az említett felé, mire Nick mosolyogva visszaintett. Honnan ismerik ezek egymást?
- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de… tökéletes az önuralmam, és… ma már megvolt a napi adagom.
- Az önuralmaddal Tyler vitatkozna. –félrenyeltem a pezsgőt
- Tessék? – kérdeztem kisebb köhögési roham után. Eric csak mosolygott
- Semmi. – rázta meg a fejét, és biztos voltam benne, hogy tudja. Tud a kis kalandunkról. Édes Jézusom! De honnan a fenéből? Tisztában vagyok vele, hogy a vérfarkasok nem ítélik el ha valaki közülük vámpírba lesz szerelmes. Náluk ez természetes dolog, ha úgy vesszük. Az igaz, hogy ellenségek vagyunk, de… nem tagadhatják meg a szerelmet. Végül is ezért kezdődtek a harcok. Mivel egyre több keveredés történt a két faj között, a vámpírok nem akarták, hogy félig vérfarkas, félig vámpír gyerekek szülessenek. Szörnyszülötteknek tartották őket. Ezért minden egyes vámpír nőt aki terhes lett egy farkastól megöltek, és nem engedték, hogy megszülje a kicsit. A vérfarkasok között nincsenek nők. Fogalmam sincs, hogy miért, szóval ne kérdezzétek. Tehát a farkasok fellázadtak, hogy megölték a feleségüket, és a gyereküket. Így indult az egész háború. Hatalmas háború robbant ki, ami a mai napig is tart. Személy szerint nem értek a szörnyszülöttek elnevezéssel egyet. Minden gyerek, gyerek. Lehet vámpír, vérfarkas, vagy mindkettő. Ez nem ok arra, hogy megöljük. Hiszen szegény nem tehet róla, hogy az ami. Megráztam a fejem, és a kép felé fordultam ismét.
- Honnan tudtad meg? – kérdeztem sóhajtva
- Ugyan Helena! A vérfarkasok vezére vagyok. Ezért mindent tudok.
- Akkor azt is tudod, hogy tartsd a szád erről. A vámpírok nem olyanok mint a farkasok.
- Még jó. – mondta gúnyosan, mire csúnyán néztem rá – Elnézést!
- Tudod jól mire gondolok. Akármennyire is nehéz kimondani, de… ha úgy vesszük mi robbantottuk ki a háborút. – mondtam lehajtott fejjel
- Soha nem gondoltam volna, hogy ezt egy vámpírtól fogom hallani. – felelte halkan, mire rákaptam a tekintetemet – Nem mintha lenézném a vámpírokat, de… eddig mindegyik azt mondta, hogy miattunk volt… hogy az egész a mi hibánk. Jó végre más véleményt hallani. – mondta tisztelettel, mire elmosolyodtam.
- Tudod Eric, ha nem lennél vérfarkas szerintem mi jól kijönnénk egymással. – erre megint felnevetett
- Ebben egyetértünk.
- De… kérdeznem kell valamit.
- Hallgatlak.
- Elég régóta ismerlek, és… tudom hogy nem szereted ezt a háborút. Soha nem is szeretted. Most mégis… megakarsz ölni mindannyiunkat. – Eric rám meresztette a szemét
- Miről beszélsz? – most rajtam volt a sor, hogy elképedjek
- Hát a fegyverről. A folyékony ezüsttel töltött lőszerről, és a… bombákról. – Eric egyre jobban elképedt
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz Elena! Nem akarom kiírtani az összes vámpírt. Sőt… mostanában inkább azon gondolkozok, hogy beszélnem kéne Lucassal. Meg egyébként is. Ez a fegyver ránk is veszélyes lenne. Ennyire azért mi sem vagyunk bátrak.
- Nem értem. Ha nincs hozzá közötök, akkor mi az a sok megbeszélés a sikátorokban, és…
- Ahogy mondtam, békét akarunk. Tyler, vagy Vincent beszél majdnem minden este a város vérfarkasaival, hogy jöjjenek el hozzám, és beszéljünk. Megakarom győzni őket, hogy hagyjuk abba a harcokat. – nem tudtam mit mondani
- Megesküszöl, hogy nem te akarsz minket kiírtani? – kérdeztem halkan
- Esküszöm. – mondta komolyan, és én… hittem neki. Nem tudom miért, de… hittem neki. Bólintottam.
- Akkor viszont ti is veszélyben vagytok. A bomba nem árt nektek, de a lőszer igen. – Eric komolyan bólintott
- Figyelmeztetem a farkasokat, hogy vigyázzanak. Köszönöm a segítséget. – hajtotta meg a fejét
- Nagyon jól tudod, hogy nem azért mondtam el, hogy segítsek.
- Igen, de… én azért köszönöm. – mosolygott rám halványan.
- Mennem kell. Beszélnem kell Lucassal. – tettem a poharat egy tálcára, majd elindultam Nick felé
- Várj, Helena! – megtorpantam, és visszafordultam
- Igen?
- Képes lennél békében élni a farkasokkal? – halálosan komolyan kérdezte. Azt hittem viccel, de nem. Nyeltem egy nagyot, és megráztam a fejem.
- Erre… nem tudok válaszolni Eric. Egész életemben ellenetek harcoltam. Nem tudom, hogy képes lennék-e erre. De… ha én igen, akkor sem biztos, hogy a többiek is.
- Megértelek, és köszönöm hogy őszinte voltál. – bólintottam, majd intettem Nicknek, és felvettem a holmimat amit odaadtam a bejáratnál. Ma már kétszer is köszöneted mondott nekem egy vérfarkas. Hmm… ilyen sem volt még.
- Helyzet? – kérdezte Nick már a kocsinál állva
Majd elmesélem… - mondtam halkan, és beakartam szállni a kocsiba, de megláttam Tylert. Fekete öltöny, és vérvörös ing volt rajta. Épp ment befelé, mikor észrevette, hogy őt nézem. A szívem kihagyott egy ütemet. Arra számítottam, hogy gúnyosan fog mosolyogni, de… nem . A tekintete nem volt vidám, sőt… inkább volt elkeseredett. Nem tudtam viszonozni ezt az érzést. Csak a gyűlölet lángolt bennem, és tudtam, hogy érzi. Nem is késlekedtem tovább egy undorodó pillantást vetve rá, beszálltam a kocsiba. Nick nem kérdezett semmit, csak tövig nyomta a gázt. Még láttam ahogy Tyler sóhajtva bemegy az estéjre, én pedig az útnak szenteltem minden figyelmemet.