Dark Night 30. fejezet

30. fejezet

Ha azt állítom, hogy a napom szörnyű volt, akkor keveset mondtam. Képtelen voltam a fejemből kiverni a Tyler, Nicket, a fegyvert és a titokzatos nőt. Egyre jobban aggódok, és hiába mondogatom magamnak, hogy nincs köztük semmi, egy kis gonosz hang a fejemben csak ezt szajkózza egész nap. A másik pedig, hogy Nick megfogja ölni. Ebben olyan biztos voltam, mint ahogy én vámpír vagyok. Nem hiszem el, hogy ezt tette Lucas. Elvileg a franciák hamarosan hazamennek, és Nicknek is velük kéne tartania. Ehelyett itt üldözi a pasimat. Fantasztikus, mondhatom!
Nagy sóhajjal fordultam a másik oldalamra, és próbáltam aludni. Naná, hogy nem sikerült!
Még Tylerrel is beszélnem kell, hogy szóljon a farkas haverjainak, hogy figyeljenek hol tárgyalják meg a falka szerelmi ügyeit.
Hanyatt feküdtem, és a plafont kezdtem bámulni.
Emma nem tudhat meg többet rólunk. Nem akarok, hogy bármi baja legyen. Így is már eleget tud. Megbeszélem vele a bajomat, de új dolgokat nem árulok el neki. Elég ha én tudom. Néha még az is sok.
Hangos nyögéssel most már hasra fordultam, és a fejemre húztam a párnát. Aludnom kell, és nem gondolkodni! Vajon ha számolom a bárányokat, akkor elalszok? Nem nagyon hiszem. Maradtam annál, hogy csak a nagy sötétségre gondolok, és végül…majdnem bejött.
Épp mikor elaludtam volna, valaki kopogott. Káromkodni kezdtem, de nem keltem fel. Még jobban magamra húztam a párnát.
- Kisasszony! – hallottam meg egy hűbéres hangját. Az agyamat egyre jobban elöntötte a köd.
- Alszom! Gyere vissza később! – kiáltottam ki idegesen. Ha nem megy el, én esküszöm megölöm!
- De…kisasszony, telefonon keresik. – próbálkozott, akadozó hangon. Felpattantak a szemeim. Kikászálódtam az ágyból, és idegesen feltéptem az ajtót. Egy idős hűbéres állt előttem, régies ruhában.
- Nagyon ajánlom, hogy fontos legyen! – közöltem vele, majd kivettem a kezéből a hordozható, vezetékes telefont. – Igen?
- Tudod, hogy a pasid faja, hogyan maradt fent idáig? – szerencse, hogy a hűbéres ember, így nem hallotta amit én. A folyosó felé intettem a fejemmel, mire egy meghajlás után elment. Becsuktam az ajtómat, és feloltottam az egyik állólámpámat.
A férfinak, vagy nőnek a telefonban teljesen elvolt torzítva a hangja, így nem ismertem fel.
- Ki beszél?
- Az mindegy.
- Azért én szeretném tudni, hogy kivel beszélgetek éppen. – a torz hang halkan felnevetett
- Majd megtudod, de inkább felelj a kérdésemre! Tudod az igazságot? – összevontam a szemöldököm. Igazából, még soha nem gondolkoztam el ezen. Pontosan tudom, hogy harapással nem lehet átadni a kort. Csak egy lehetőség van…
Behunytam a szemem.
- Vannak sejtéseim, de… nem, nem tudom. Viszont ez nem is tartozik rám. Én vámpír vagyok.
- És nem is érdekel? – ha azt mondom, hogy nem, akkor hazudok. De minek beszélek egy vadidegennel? Bajom nem lehet belőle, de… ha a sejtésem beigazolódik, akkor nem lesz jó vége az biztos. Mélyet sóhajtottam.
- Hallgatlak!

Azt hittem felrobbanok a dühtől, de még próbáltam épp ésszel gondolkozni. Közel négy órát járkáltam fel-alá, míg le nem ment a nap. Nem kellett azon fáradoznom, hogy visszavigyem a telefont a helyére. Mérgemben falhoz vágtam, az pedig darabokra tört. Szóltam egy hűbéresnek, hogy szerezzen be egy másikat, mert véletlenül elejtettem az előzőt. Na persze!
Amikor Tyler lakása elé értem bedörömböltem az ajtaján. Nem kezdtem el kiabálni, pedig nagyon akartam. Mikor nem érkezett válasz, csöndben maradtam, és füleltem. Hallottam a szomszéd lakásokból kiszűrődő hangokat. Ahogy valaki épp TV-t néz, a másik rántottát süt, és hangosan horkol egy idős hölgy. De az előttem lévő lakásban néma csönd honolt. Egy lélek sem volt bent. Miközben lefelé trappoltam a lépcsőn elővettem a mobilomat. Csoda, hogy nem remegett a kezem a méregtől. Minden egyes porcikám égett, és most nagyon vágytam rá, hogy agyonverjek egy vérfarkast. De ha Tylert megtalálom, biztos, hogy megölöm. A fülemhez emeltem a telefont, és beszálltam a liftbe. A harmadik csörgésre fel is vette.
- Mondjad Helena! – hallottam meg a zengő hangját, de most nem hatott rám.
- Hol vagy? – kérdeztem tömören, és nem ordítottam. Bravó!
- Van egy kis dolgom, miért? Baj van? – baj? Ugyan, dehogy.
- Most azonnal beszélnünk kell! – közöltem élesen, mire pár másodpercig csend volt. Nem érti miért vagyok ilyen, de ne féljen! Rá fog jönni! Halkan sóhajtott.
- Gyere abba a kávézóba, ahol Ericel találkoztál legutóbb!
- Öt perced van. – mondtam egyszerűen, majd leraktam. Csak érjek oda, esküszöm nem fogja megköszönni amit tőlem kap. Még soha nem gondoltam bele, hogy miképp maradt fent a vérfarkas faj, és minden bizonnyal Tyler azt akarta, hogy soha ne is tudjam meg. De egyszer el kellett volna mondania. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem állt szándékában beavatni. Talán még soha nem voltam ennyire ideges. Lehet nem kéne hinnem egy idegen, eltorzított hangú személynek, de van benne logika abban amit mondott...

Mint egy őrült körülbelül úgy száguldottam végig London utcáin. Tyler szerencséjére már ott volt, amikor én megérkeztem. Farmer, fehér póló, és fekete bőrkabát volt rajta. Nem tagadom szörnyen jól nézett ki, de most valahogy nem indultam be tőle. Ha arra gondolok, hogy mennyi…
Megráztam a fejem, és bementem a kávézóba. Tyler, azonnal felállt az asztaltól aminél eddig ült, és felém jött, de én kinyújtottam felé a kezem, hogy maradjon ahol van. Még csak az kéne, hogy hozzám érjen!
- Menjünk valahova, ahol nem hallanak minket! – felvonta a szemöldökét
- Ennyire komoly az ügy? – de még mennyire!
- Jobb ha valami olyan helyet mondasz ahol nincs senki, mert félek ordítani fogok. – mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
- Menjünk hátra az irodába. Az hangszigetelt, mert Eric itt is szokott megbeszélést tartani. – bólintottam, majd előre mentem. Nem téveszthettem el az ajtót, mert csak az az egy volt hátul. Ahogy kattant a zár Tyler leült az asztal sarkára, és rám nézett.
- Most már mondhatod! – erőt vettem magamon, és legyűrtem a kitörő kiabálási kényszert.
- Valaki ma felhívott, és természetesen nem a mobilomon. Le is bukhattam volna, de… most nem ez a lényeg. – ráztam meg a fejem
- Ki volt az?
- Nem tudom, elvolt torzítva a hangja, de inkább az a lényeg amit mondott. – mélyen a szemébe néztem – Hogyan maradt fent eddig a fajod Tyler? – láthatólag meglepte a kérdés. Nem is tudott mit mondani hirtelen. Megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét. Rossz előjel.
- Miért érdekel?
- Inkább válaszolj az istenért! – most már azért kiabáltam. Halkan sóhajtott.
- Nem akarod tudni Helena! Ez… nem olyan dolog aminek te nagyon örülnél. Különben is…mondtam már, hogy nem kell mindenről tudnod.
- Nem kell róla tudnom, hogy minden héten más nőnek csinálsz gyereket?! – keltem ki magamból, mire Tyler rám nézett. A harag dolgozott bennem, de éreztem, hogy a bőgés határán állok.
- Pontosan mit mondott neked? – kérdezte fájdalmas hangon
- Majdnem minden vérfarkas kész meghalni a fajáért, és sokan képesek megtenni minden azért, hogy tovább élhessenek. Azok a nők akik tudnak rólatok ittak a véretekből… így örökké élhetnek, és… elvégezhetik a feladatukat. Nem tudtam eddig pontosan, hogy mi az igazság, és nem is érdekelt. De amikor jött a telefon, és valaki elmondta ezt, összeállt a kép. Nem hittem volna neki ha egy lehetetlen dolgot mond, de így… Azok akik hajlandóak rá… - elfordítottam a fejemet -… kihordják a gyerekeiteket. Vérfarkas születik. – Tyler sóhajtott
- Szerettem volna ha ezt soha nem tudod meg. – gúnyosan felnevettem
- Gondoltam. Soha nem akartad elmondani, hogy este velem fekszel le, este meg mást döngetsz? – megvillant a tekintete
- Ez nem igaz. – legszívesebben karót döftem volna a szívébe. Erőt vettem magamon.
- Hány gyereked van? – már felkészültem, hogy mond egy holibilis számot. Mondjuk húsz, vagy még annál is több. Mondjunk több száz éve volt rá, lehet már vagy ötven gyereket csinált. Megrázta a fejét.
- Nem feküdtem le soha egy ilyen nővel sem. Nincs egy gyerekem sem. – léptem felé párat, de nem ütöttem meg.
- Ne hazudj! – szűrtem a fogaimon keresztül.
- Esküszöm neked nem tettem meg. Ezért jött el a minap Vincent. A vérem már több száz éves, és azt akarják, hogy végre legyen nekem is utódom. Nagyon kevés annyi idős vérfarkas van mint én, és kiakarják használni az alkalmat.
- Azt elhiszem. Kevés olyan farkas van aki olyan öreg, és szívdöglesztő mint te. – eszembe jutott a titokzatos nő, és a különös szaga. Nyeltem egy nagyot. – Az a nő is… aki nálad volt… ő is olyan… - Tyler behunyta a szemét
- Igen. Vivien is egy kiválasztott. – megtántorodtam.
- Vivien? Az a nő… ő volt a nagy szerelmed? – bólintott én pedig úgy éreztem, hogy zuhanok. – Azt mondtad már századok óta nem láttad. Hazudtál.
- Nem tudtam, hogy újra látom, és amikor megjelent… - elmosolyodott, pedig ez nagyon nem illett a mostani helyzethez – Ő már jelent nekem semmit Helena! Nekem csak te vagy a fontos!
- Higgyem el, hogy nem csináltál életed szerelmének legalább egy gyereket? Ne hülyíts Tyler!
- Amikor megismertem még nem volt kiválasztott. Csak később tudtam meg, hogy végül mi lett. Azóta sem értem miért… - összevonta a szemöldökét, majd rám nézett – Nem csaltalak meg vele! Nem voltam együtt egyetlen kiválasztottal sem előtted, sem utánad. – nem bírtam tovább. Akkora pofont adtam neki, hogy a másik irányba fordult a feje, és a padlóra vért köpött. Egyáltalán nem tudtam sajnálni.
- Ne hazudj! Legalább ennyi tiszteletet adj nekem, ha már mást nem! – a szememben már gyűltek a könnyek. Letörölte a szájáról a vért, majd megint rám nézett.
- Könyörgök, érts meg! Mindennél jobban szeretlek, és ezért nem mondtam el.
- Ha jót akarsz magadnak nem mondod most nekem, hogy szeretsz! Ha szeretnél elmondtad volna ki ez a nő, és az igazságot róla. – megakart érinteni, de elhúzódtam, és az ajtóhoz hátráltam. –Helena, kérlek! Hallgass meg! – megráztam a fejem
- Eleget hallottam már. Nem bírlak elviselni. Az érintésedtől is rosszul vagyok. Ha arra gondolok, hogy már ezernél is több nővel voltál, hánynom kell. Csak egy dolgot akarok, hagyj békén! – közöltem hidegen, és kimentem az autómhoz.