Dark night 1. fejezet

1. fejezet

Emlékeztek a mesékre, amikben szörnyek harcolnak egymás ellen? Az ilyen mesék nagy része kitaláció, de van bennük igazság. Amikor meghallgatsz egy ilyen mesét, és utána nagyon félsz anyukád megnyugtat, hogy nem léteznek szörnyek, és ezt csak kitalálták. Én is szeretném ezt hinni, de erre nincs sok esélyem. Hiszen… én is egy ilyen mese szereplője vagyok, és még ha ez nem lenne elég a szörnyetegek közé tartozok. Mindenkinek van ellensége, ahogy nekem is. Nekünk vámpíroknak örök ellenfelünk, a vérfarkasok. Évszázadok óta írtjuk egymást, több-kevesebb sikerrel. Sajnos, azonban ahogy az évek múltak a szörnyek is fejlődtek. Egyre veszélyesebbek lettek, de mi is. A vérfarkasok akkor alakulnak át amikor akarnak, nem kell nekik a telihold. Most már csak erőt ad nekik, de nem függnek tőle mint eddig. Gyerekkorom óta arra képeztek, hogy ellenük harcoljak. Valamilyen szinten mindig kevesebbnek tartottak, mert nő vagyok, de mára már egy vagyok közülük. Vadász vagyok. Gyilkolom az ellenséget. Mikor Londonba jöttünk, bíztam benne hogy itt más lesz. Hogy itt végre véget vethetünk a háborúnak, de nem így lett. A harc egyre veszélyesebb lett. Sajnos egyre több lett a civil áldozatok száma. Az emberek úgy hullottak körülöttünk mint a legyek, és ennek nem örült egyikünk sem. A vérfarkasokat nem érdekelte ha egy ember meghalt, de engem igen. Bezzeg a sznob seggfejeket nem érdekelte az emberek halála. Többek között ezért nem szeretem a vámpírok nagy részét. Mindegyikük csak ül, és élvezi az öröklétet, míg mi értük kockáztatjuk az életünket minden egyes nap. Nem foglalkoznak vele ha meghal valaki. Hm….. nem. Csak az érdekli őket, hogy boldog tudatlanságban éljenek. Utálják a vadászokat (Valószínűleg azért, mert félnek az igazságtól. Hogy tényleg van egy kinti világ ami nem pompa, és kacagás) de elviselnek minket, és azt hogy Lucas a vámpírok vezére alkalmaz, és tisztel is minket, és nem úgy áll a dolgokhoz mint ők.
Innen a toronyház tetejéről nézve, a világ egész normális. Legalábbis elméletben. A tömegből három vérfarkas vált ki. Pont ahogy reméltük. Elmosolyodtam, majd oda fordítottam a fejem Daniel felé. Egy erkélyen guggolt, és a vérfarkasokat fixírozta. Mikor meggyőződött róla, hogy hányan vannak, elmosolyodott és rám nézett. Felé biccentettem a fejem, mire ő bólintott. Majd mielőtt leugrott volna a több méter magas épületről rám kacsintott. Steven, és az új fiú Nathaniel utána mentek észrevétlenül. Megforgattam a szemeimet a bátyámon. Mindig is ilyen volt. Magabiztos, önfejű és nagyon jó harcos. Hát igen ez Daniel. Pár pillanat múlva én is a mélybe vetettem magam, és a sikátor felé vettem az irányt. Lassú léptekkel haladtam előre, és közben pásztáztam a tömeget hátha megjelenik még pár farkas. Nem lenne jó, ők hárman vannak mi is hárman, de egyel több farkas és hátrányban leszünk. Talán az segít nekünk, hogy nem vettek észre, de szerintem ez csak idők kérdése. Itt az emberek előtt nem fognak ránk lőni, de a sikátorban valószínűleg igen. Egyébként is, minek mennek ezek oda? Valószínűleg találkoznak valakivel, csak az a kérdés hogy kivel, és hogy miért? Mikor elértem a sikátor sarkára megálltam, és a fal mögül figyeltem az eseményeket. A sikátor másik oldalánál Steven volt, míg Daniel és Nathaniel elöl egy konténer mögött bújtak el, és várták a megfelelő alkalmat hogy támadhassanak. A három vérfarkas egy nagy termetű árnyat állt körbe, aki valószínűleg maga is farkas. A franca! Ennyit az előnyünkről. Nathaniel elővette az automata fegyverét, és kibiztosította. Bár halkan tette mind ezt, még sem sikerült hangtalanul. Az egyik vérfarkas hátra fordult azonnal felismertem. Vincent. Néhányszor már volt hozzá szerencsém. Pontosan a Nathaniel-t fedező kukára szegezte a tekintetét.
- Vámpírok! – kiáltotta el magát, mire az összes farkas támadó helyzetbe állt fel. Kiléptem a fal mögül, és egyenesen az egyik vérfarkas fejére céloztam. Ahogy ellőttem az ezüst lövedéket, az pontosan célba talált. A farkas vergődve terült el a földön, egy lövés általában nem öli meg őket, de ha az a szívet éri akkor igen. De csak akkor ha ezüst lövedéket használunk. Nem akartam vele foglalkozni, hisz már úgy se tud átváltozni, anélkül meg elég nehéz neki harcolni. Mellettem éppen Nathaniel teste égett porrá. Vincent vicsorogva rúgott bele a hamvaiba. Mikor rám nézett felszisszentem, és dühösen a vergődő farkashoz trappoltam, míg a többiek küzdöttek tovább. Rátettem a lábam a mellkasára, és belelőttem egy egész tár golyót. Vincent fölordított, én pedig rá mosolyogtam.
- Szemet, szemért! - mondtam még mindig mosolyogva. Távolodó léptek hangját hallottam, mire oda fordultam. Még csak most figyeltem meg kivel találkoztak itt. Tyler ahogy megérezte hogy őt nézem, hátra fordult és rám mosolygott. Szemét farkas! Tylert már tíz éve akarom elkapni, de mindig kicsúszik a kezeim közül. Ő Eric a vérfarkasok vezérének egyik bizalmasa, és mivel Vincent a másik gyanítom valahol a közelben egy üzletet akartak a főnök helyett lebonyolítani. Tyler színpadiasan meghajolt, majd egy kacsintás után futásnak eredt. Ránéztem Daniel-re mire ő igenlően bólintott, és tovább harcolt Vincelt-el. Őrült rohanásba kezdtem. A vérfarkasok körülbelül olyan gyorsak mint a vámpírok, de Tylernek előnye van, és nem is futok úgy mint ő. A tömegbe vetette magát, én pedig elvesztettem a szemem elöl és megtorpantam. Pár pillanat múlva ismét felbukkant, én pedig utána. A vonat állomás felé futott. A hosszú sínek mellett jól láttam, hogy merre megy. Gyorsan irányt váltott, és bement egy régi raktárféleségbe. Ha nem ismerném azt hinném, hogy menekül. De ő nem olyan valószínűleg már megint játszik. Tyler kedvenc szokása, hogy engem hülyére vesz. Valószínűleg most is ez lesz, de akkor miért futok utána? A remény hal meg utoljára. Állítják az emberek, már csak az a kérdés, hogy én ebben miért is hiszek. Nem érdekel! El kell kapnom, és az úgy nem megy ha most hagyom elveszni. Utána futottam. Bent korom sötét volt, és még a vámpír szememnek is hozzá kellett egy kicsit szoknia a hirtelen sötéthez. Nem vettem elő a pisztolyom. Az most csak akadályozna. A raktár tele volt fa dobozokkal, amik egymás hegyén hátán sorakoztak. Majdnem mindent szemét borított, és a szagból következtetve hajléktalanok szoktak itt aludni. Körbe néztem, és már sokkal jobban láttam. Hála annak hogy vámpír vagyok, és a szemem nagyon érzékeny. Ha például kimennék a napra elhamvadnék, mint egy fa a tűzben. Az egyik láda mögül egy kis szöszmötölés hallatszott. Végre elővettem a fegyverem, és odamentem ahonnan a hangot hallottam. Tudtam hogy nem változott át. Ez alatt a tíz év alatt csak egyszer láttam átváltozni, amikor megölték a testvérét Rault. Egy határozott mozdulattal benéztem a láda mögé, de ott nem volt senki. Lemondóan sóhajtottam, mire egyszer csak fölgyulladt a lámpa. A kapcsoló felé fordultam a fegyveremmel együtt. Tyler mosolyogva, lazán a falnak támaszkodva nézett engem. Ha nem lenne az ős ellenségem még szexinek is mondanám. Fekete nadrág, fekete izom póló, egy bakancs, és egy fekete bőrdzseki. Rövid barna hajához, és napbarnított bőréhez pont illett az igéző sötét barna szempár. Közelebb mentem a fegyvert még mindig rászegezve.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte pár perc után
- Nem látod? Épp téged akarlak megölni. –gúnyosan fölnevetett
- Tényleg azt hiszed, hogy most sikerül? – vonta föl az egyik szemöldökét
- Én nem hiszek semmit. De az tudom, hogy már nagyon szeretném szétloccsantani a fejed. – mondtam neki, majd kibiztosítottam a fegyvert. Tyler megrázta a fejét, majd megint mosolygott
- Helena még mindig olyan gyönyörű vagy mint eddig. – mosolygott, majd jelentőségteljesen végig nézett rajtam. Mire én élesen kifújtam a levegőt, de ő csak még jobban mosolygott – De a gyönyörűségeddel együtt jár, a naivságod is. – suttogta, majd lekapcsolta a villanyt, én pedig ellőttem két golyót, de nem talált egyik sem. Körbe néztem, azonban nem találtam senkit. Majd egy forró leheletet éreztem a tarkómnál. Mielőtt reagálhattam volna Tyler belecsókolt a nyakamba
- Én várok rád! – suttogta, én pedig már csak a hűlt helyét találtam. Az ajtó kivágódott ő pedig szélsebesen rohant el. Az ajtóban álltam, és néztem ahogy egyre távolodik. Már nem érném utol. Dühösen dobbantottam a lábammal.
- A francba! – szűrtem a fogaimon keresztül, majd a kocsim felé vettem az irányt. A sikátor már tiszta volt, így már valószínűleg végeztek, és csak remélni tudom hogy míg én elkapósdit játszottam Tylerrel, ők nem dobták föl a talpukat. 140-el repesztve szeltem az utat, és próbáltam minél hamarabb a főhadiszállásra érni. Az automata kapu kinyitódott, én pedig behajtottam a kastély szerű épület garázsába. Már jóval lassabban mentem be az épületbe, és próbáltam nem a sok sznobra figyelni. Nagy kő esett le a szívemről, mikor rájöttem hogy senkit nem vesztettünk el csak Nathanielt. Ezt is csak onnan tudom, hogy nincs akkora felfordulás. Ha a bátyám meghalt volna minden nő őt siratná. Bementem egy kis szobába, (amit csak pihenőnek hívunk) és leraktam a fegyvereket, a hosszú bőrkabátommal együtt. Fekete bőrruha,(férfiaknak: fekete bőrnadrág, és fekete izom póló) fekete csizma (vagy bakancs)és egy hosszú fekete bőrkabát. Ez volt a ruházatunk. Azért kellett, hogy ne legyen túl feltűnő, de el lehessen rakni a fegyvereket is, úgy hogy azok ne szúrjanak szemet senkinek. Bár mondjuk szerintem eléggé fura ha egy csapat bőrruhás ember jelenik meg valahol, de mindegy. Én szerettem ezt, és mindenki más is. Kimerülten lerogytam a kanapéra, és behunytam a szemem. Még mindig éreztem a nyakamon Tyler ajkait.
- Ááá szóval megjöttél! – Daniel hangjára fölpattantak a szemeim
- Igen. Meg. – mondtam színtelenül, mire ő is mellém telepedett egy pohár borral a kezében.
- Tyler már megint elmenekült. – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Bele akart inni a poharába, de én kikaptam a kezéből, és kiittam az egészet- Egészségedre!- húzta el a száját mikor visszaadtam neki az üres poharat
- Bocs, de ez már kellett.- szükségünk van vérre, de táplálékra is ugyan úgy. A vért általában vérbankból kapjuk, de akinek ez nem felel meg az megöl egy embert ezért. Viszont az nem egy jó választás, mert akkor mi is megöljük őt.- Nathaniel-en kívül senkit nem vesztettünk el? – néztem rá. Danielnek komorrá vált az arckifejezése.
- Nem. Csak őt, és Vincent elmenekült. – szorította össze dühösen a fogát. Nekem Tyler neki pedig Vincent volt az az ellenségünk akit soha nem tudtunk elkapni. Hát igen. A testvéreknek egy sors jár, nem igaz?
- El fogod kapni. Higgy nekem! – nézett rám Daniel, de én nem válaszoltam. Sóhajtott, majd megütögette a lábam, és felállt. A bátyám soha nem volt egy ronda vámpír. Mindig akadtak, vagy inkább akadnak olyanok akikkel elszórakozhat. Sötétbarna haj, igéző kék szem, csupa izom, és még lehengerlő modor is. Ez így együtt egyet jelent. Egy nagyon hosszú, és élvezetes éjszakát a nőknek. Mielőtt kiment volna a pihenőből rám nézett
- Jobb ha leveszed a bőrszerkót, és valami elegánsabbat veszel föl.
- Miért is? – vontam föl az egyik szemöldököm
- Lucas estéjt rendez, mert meghívta a franciákat. És…. Szeretné hogy mindenki ott legyen, még a harcosok is.
- Csodás. – húztam el a szám, mire ő elmosolyodott
- Én sem repesek az örömtől hidd el. – mondta, majd kiment az ajtón, de én még utána kiáltottam
- Frakk, és nyakkendő lesz rajtad? – a kérdést hallva megfordult
- Úgy nézek ki mint egy pingvin?- nevetett föl, majd végig mutatott izmos felsőtestén. Én csak megforgattam a szemem, mire ő csak mosolygott, és már el is tűnt a szemem elöl. Hátra vetettem a fejem, és néztem a hirdető táblát, ahova azoknak a képét rakjuk akiket már egy jó ideje nem tudtunk elkapni, és veszélyesek. Tyler ezen a képen éppen telefonál, és pontosan a kamerába néz. Mintha tudná hogy valaki fotózza. München, Párizs, Moszkva, Washington….. Egyik helyen sem sikerült elkapnom.
- Elfoglak kapni Tyler! Bármibe is kerül! – suttogtam a képnek. Csak az a kérdés hogy mikor?