Dark Kiss 35. fejezet

Sziasztok!

Íme, az utolsó előtti fejezet. Kicsit mélyen szántóra sikeredett, de remélem minden érzelmet áttudtam adni, amit szerettem volna. Sokan utálni fogtok tudom, de igazából ez van :D Sajnálom, hogy nem írtátok meg szerintetek mi lesz a vég, de nem baj. Ha elolvastátok a fejezetet, szeretném, ha kommentelnétek, hogy mit gondoltok. 

Lassan jövök, az utolsó fejezettel. 

35. fejezet

Sok minden van az életben amit az ember megbán. Azt akarja, hogy bár visszafordíthatná az időt, hogy mindent megváltoztasson. Ha nem is mindent, csak pár dolgot legalább. Én ebben a pillanatban csak három dolgot szeretnék. Gyorsabbnak lenni, megelőzve mindent, odafigyelve mindenre, előretárni dolgokat, és megállítani egy percre az időt. Azt az időt, mely soha nem áll meg, soha nem lassul le...mégis vannak az embernek olyan pillanatai, amikor körülötte minden leáll. Minden...más lesz. Az emberek arca megdermed, a környezet szintén, és vele együtt te is. Gyorsabb akarsz lenni, de nem tudsz, az a pár ezred másodperc mindent megváltoztat az életedben. Amikor a szerelmed sírjánál állva visszagondolsz arra az ezred másodpercre, amire szükséged lett volna még, minden egyes perc kész örökké valóságnak tűnik. A lányod kezét fogod, aki zokog, körülnézel a temetőben, a sok-sok emberen, akik mind egy személy miatt vannak itt, és nem érzel mást...csak ürességet. Olyan nagy ürességet, ami leírhatatlan, ami felfoghatatlan, ami bizonyos pontig feldolgozhatatlan. Csak nézel. Nem mozdulsz csak bámulsz, és próbálod felvenni a tempót az idővel, az idővel ami csak múlik, és csak múlik. Számodra lassan, és elnyújtva, de telik...viszont te nem tudsz vele együtt haladni. Éreztétek már ezt? Tudjátok milyen? Remélem nem...remélem soha senki nem tudja meg. Amikor visszajátszod az egész szituációt, többszörösen végigpörgeted az agyadban, és azon rágódsz mit kellett volna máshogy csinálnod. Mit kellett volna tenned, hogy megakadályozd, ami megakadályozhatatlan. Próbálsz másra gondolni, de nem megy, csak pörgeted az agyadban a jeleneteket, mint egy rossz film. Néhány részlet kiesik, néhány részlet megmarad.

A jelenet mikor a Vadászok betörtek a házba, és a rengeteg őrből, még több lett. A harc, és a félelem, hogy valami baja lesz a lányodnak, ami miatt őt és azt a nőt akit mindennél jobban gyűlölsz egy lépcső alatti kis helységbe rejted, bízva abban, hogy nem lesz semmi bajuk, majd a nagy kavarodásban, megvágják a karod, te pedig végzel három „emberrel”, de te csak egy után kutatsz.

Egy másik jelenet mikor a hatalmas kertben futsz egy szemétládát üldözve, aki azt hiszi megint megtud lépni előled. A hirtelen megjelenő szerelmed képe, aki elkapja a férfit, és a földre dönti.

Az érzés, hogy minden rendben lesz már, mert innentől már semmi nem romolhat el.

A hang, ami a semmiből jött, és mindent megváltoztatott. A fejed a hang irányába fordul, és egy jól irányzott lövéssel megölsz még egy személyt, ekkor pedig az idő megáll.

Futni akarsz, de lassú vagy. Ledermedsz, és nem tudod mi történik. A csata zaja elhal. Csak egy személyt látsz. Egy személyt aki haldoklik. A könnyeid elerednek, de észre se veszed szinte. Csak mész előre, egyik lábadat rakod a másik után, míg látod, hogy a szerelmed szenved, és vérzik. Nagyon csúnyán vérzik.

Órák múlva odaérsz hozzá, és öledbe fekteted a fejét, próbálod megnyugtatni, azt mondod neki minden rendben lesz. A haját simogatod, csókot lehelsz véres ajkára, és csak azt ismételgeted: „Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Ez csak egy karcolás! Szeretlek, hallod? Szeretlek!” A válasz pedig egy halvány mosoly, egy mosoly ami az igazinak csak egy utánzata. A szerelmed felemeli a kezét, és gyengéden végigsimít az arcodon, megfogod a kezét, próbálod felfogni mi is történik pontosan, de nem megy. A vér egyre több lesz, a szeretted arca, pedig egyre fehérebb.

Oldalra fordítod a fejed, látod, hogy a bűnös akinek ezt mind köszönheted rád néz. A harag amit érzel kirobban egyszer csak, és ezzel együtt egy egész tár golyó is a férfi szívébe. A teste rángatózik, a száján vér csurog, majd örök mozdulatlanságba dermed, de te még mindig kiabálsz, és még mindig próbálod belepumpálni a golyót, hiába tudod, hogy üres a tár. Majd feleszmélsz, és ránézel a férfira, aki a mindent jelenti neked. Látod, hogy szenved, de képtelen vagy elengedni, képtelen vagy megmenti. Csak zokogsz, és öleled, öleled minden erőddel. A félelem, és a fájdalom elviselhetetlen, csakúgy, mint a tehetetlenség. Próbálod arra kérni, hogy változzon át, ezzel meggyógyítva saját magát, de túl gyenge. Túl gyenge mindenhez. A lőszer, amit a gyilkosa használt, kijátszhatatlan...az ezüst lassan a szívéhez ér, akkor pedig vége. Tudod, és mégsem. Feldolgozni nem megy. Még akkor sem, mikor egy utolsó hörgő lélegzetvétel után megszűnik létezni. Ő, aki azt hitted mindig veled lesz, ő aki számodra minden volt. Egy ordítás szakad fel belőled, de te nem is hallod. Magadhoz szorítod a halott testet, és csak kiabálsz, artikulálatlan üvöltéssel próbálod enyhíteni a fájdalmadat.

Percek telnek el, órák, napok, és te még mindig zokogsz, még mindig ordítasz. Rázod a testet, ami tudod, már nem él. Kezek fognak meg. Rúgsz, karmolsz, harapsz, sikítasz, de nem tudsz szabadulni. A szerelmed nevét ordítod, de ő nem nyitja ki a szemét. Soha többé nem fogja már kinyitni. Elment.

Két erős kar rángat el, ahol már nem látod a testét. Valaki beszél hozzád, szürke szemei, és barna bőre ismerősek, de nem tudod mit mond, nem tudod ki ő. Duruzsolásként hallod a hangját, de semmi több. Próbál kirázni abból a sokkból, amibe kerültél, ami részben sikerül is. Abbahagyod a harcot, és elernyedsz. Belecsimpaszkodsz az öltönyébe, és kín keservesen zokogni kezdesz. Az ő teste még meleg, nem úgy mint a szerelmedé. Hagyod, hogy simogassa a hajad, hogy megóvjon, és közben nem látsz, nem hallasz semmit. Nem tudsz semmire gondolni, csak a testre ami ott fekszik valahol.

Ismét telnek a percek, az órák, a napok, és te teljesen kiszáradsz. Nem tudsz már sírni, nem tudsz semmit tenni. Eltávolodsz a férfitól, akinek a tekintete hihetetlen mértékű együttérzéssel van tele. Megtörlöd a szemed, elfogadod a feléd nyújtott zsebkendőt, bólintasz egy kérdésre amit feltettek neked, majd meglátod a lányod. A sértetlen lányod, és majdnem megint sírva fakadsz, de már nem megy. A karjaidba zárod, és vigasztalni kezded, mert ő viszont még tud sírni. Miatta erős maradsz. Köszönetet mondasz, majd hazamész. Üresen, és megtörten, de hazamész, magaddal víve a lányodat.

Aztán eljön a másnap, a harmadnap, a negyed nap. Sorban fogadod a részvételnyílvánításokat, visszautasítod a segítségeket, és elkezded szervezni a temetést. A temetést, ami gyönyörűre sikeredett. Esténként még mindig nem tudod felfogni, hogy vége, ahogy azt sem, hogy még mindig tudsz néha sírni. Amikor senki nem látja, persze.

Éled az életed, ami csiga lassúsággal telik, majd egyszer csak utoléred magad. Hetek kellenek, de felveszed a tempót a körülötted élőkkel. Mosolyogsz, bár nem teljes szívből, de mosolyogsz. Összeszeded a szerelmed cuccait, és kiadod a lakását. Együtt vacsorázol a szüleivel, akik talán még összetörtebbek, mint te, márha ez lehetséges, majd beszélgetsz emberekkel. A legjobb barátnőd, és a bátyád gyakran látogatnak, egy farkas pedig hihetetlenül hálás neked, hogy megmentetted a gyermekét. Mosolyogsz, és a lányodnak szenteled az életed, valamint a temetőnek. Minden este kimész a sírhoz, és csak mesélsz. Nem csinálsz mást, csak mesélsz, és ettől megnyugszol. Úgy érzed, ez legalább mindig itt lesz neked, majd hazamész. Pár héttel később dolgozni kezdesz. Már két dolog van aminek élsz. A munka, és a lányod.

Kerülöd az embereket, mert csak az aggodalmat látod a szemükben, amire nincs szükséged. Jól vagy. Tudod kezelni a dolgokat. A lányodnak is elmondod, hogy mindig is nehéz lesz neki, de idővel majd könnyebb lesz elviselnie a fájdalmat, mert te ott leszel neki. Nem fogod elhagyni.

Belül megöl a harag, és a gyűlölet. Azt kívánod bár még egyszer megölhetnéd, azokat akik miatt mindez történt, majd a szerelmed hibáztatod, hogy miért ment el. Siratod az időt, amit együtt tölthettetek volna, mégsem tettétek. Csak ezeken jár az agyad, és robot módjára éled az életed. Mi lett volna ha?

-       Helena. – egy hang néha felébreszt a merengésből. Felnézek az ismerős, mégis ismeretlen arcba. Nick...nem szabad így látnia.

-       Igen? Bocsánat, kissé elkalandoztam. – köszörültem meg a torkom, és közben elkezdtem edényeket pakolászni.

-       Aggódok érted. Igazából, mindenki aggódik érted. – mélyet sóhajtottam. Újabb kérdés. Mi lett volna ha Nicket választom?

-       Tudom, de nincs rá szükség.

-       Voltál ma Tylernél? – a neve említésére megáll a kezemben a tányér, majd mintha mi se történt volna pakolok tovább.

-       Igen. – a hangom már nem a régi, túl rekedt.

-       Nézd én, elutazok. – lassan felé fordultam. – De ha, szükséged van rám maradok. Csak mond, hogy maradjak, és nem megyek sehova. – igaza volt Tylernek...szerelmes belém. Azt várja marasztaljam, és idővel kezdjünk új életet, de Nickel nem új életet kezdenék. A régibe fognék újból bele, ami csak a múltra emlékeztet. Csak nézzük egymást, de nem tudok mit mondani. Néz rám, és várja a választ, a választ amire egész életében várt tőlem. Nyelek egy nagyot, és megszólalok.

-       Megleszek egyedül. Menj csak nyugodtan. – látom a szemében a fájdalmat, és a megtörtséget, majd összeszedi magát. Bólint, majd egy búcsú puszi után elmegy, többet vissza se térve.

Folytatod az életed, hónapok telnek el. Már felfogod az idő múlását, és tudod véget kell vetni ennek. A bátyád ordibál veled. Nem tudja elviselni, hogy egy szellem vált belőled, és rádöbbensz...igaza van. Csak vegetálsz. A lányod előtt erős vagy, de semmi több. Eszel, dolgozol, fürdesz, és ennyi.

-       Csak adj még egy kis időt. – suttogtam, mire Daniel sóhajtva magához ölelt, és belecsókolt a hajamba.

-       Elég időt adtam már, hugi. – ránézek az asztalon álló csokorra, és arra az emberre gondolok aki „megmentett”. A szürke szemekre amik olyan ismerősek voltak azon a napon nekem, és amire csak később jöttem rá, hogy kihez tartoznak. Minden héten újabb csokor, újabb kártyával, amin csak egy név áll. Semmi más. Az elején furcsálltam, majd hozzászoktam. Most már hétről hétre csak arra várok, milyen lesz az új csokor. Egy ideig csak ezzel mértem az idő múlását. Egy csokor, egy hét.

-       Ki kell mennem a temetőbe. – húzódok el tőle, és megköszörülöm a torkom. Daniel nagy nehezen bólint, majd megígéri, hogy később felhív. Látom, hogy nem hisz abban, hogy valaha is túl teszem magam ezen az egészen. Pedig...pont erre készülök. Elég volt!

A hold az égen fénylett, mintha nap lenne. Majdhogynem teljes világosságot adva a temetőnek. Összébb húztam magamon a kabátot, és előrefele sétáltam. A sok sír amik mellett elhaladtam már régóta itt álltak. Régen elfelejtett család tagok, anyák, apák, gyerekek nyugodtak itt, de egyik sem volt ember…

Megálltam a sír előtt amit kerestem. Egyszerű kő volt. Világos szürke, névvel, születési, és halálozási dátummal. A sarokban egy vonyító farkas, háttérben a teliholddal. Családi címer, és utalás egyben. A mellette lévő sírkő is ugyanilyen volt, csak a név, és a dátum változott. Testvérek voltak. Úgy helyes, hogy egymás mellé temetik őket. Raul sírján a „Drága kis öcsém, édes kisfiam” volt olvasható, míg az előttem lévőn ”Nagyszerű apa, csodás fiú, szerelmem”. Friss virág volt mint kettőjüknél, de azért odaraktam egy-egy fehér rózsát még.

Lassan letérdeltem a fűbe, ami nedves volt, de nem igazán érdekelt. Megsimogattam a sírt, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-       Ma elvittem Emilyt az óvodába. Mint minden eddigi nap igazából, de ő...annyira boldog volt. – felnevettem, de közben elkezdtek potyogni a könnyeim. – Annyira jól elvan a többi gyerekkel. Nagyon büszke lennél rá, vagy éppen vagy rá, ha látod. Nem is fél. Én biztos nem viselném ilyen jól, ennyi kisfarkas közelségét. De minden rendben vele azt hiszem. – a szél még jobban feltámadt, ezzel a hajamat az arcomba fújva. Pár percig csak némán néztem a nevet a sírkőn, majd könnyektől fojtogatott hangon megszólaltam. – Néha olyan, mintha itt lennél velem. Tudom őrültség, és csak én vagyok ennyire naiv, de…amikor reggel felkelek érzem az illatod. Ott vagy…mindenhol. A konyhában, a fürdőben, a ruháimon...ma egyszer csak bejött Emily a szobámba, és megláttam a szemeid. Be kellett rohannom a fürdőbe, hogy ne előtte bőgjek, de utánam jött. Nem mondott semmit, csak megölelt, de nem sírt. Azt mondta…- vettem egy mély levegőt, és felnéztem a csillagos égre. – „Minden rendben lesz mami.” Én pedig hittem neki. Nekem kéne erősnek lennem, és mégis…ő tartja bennem a lelket. Ő az aki miatt, nem adtam még fel, mert tudom, hogy egy részed benne van, és ezért soha nem hagysz el igazából. – megsimogattam a nevet, és halványan elmosolyodtam. – Minden este itt vagyok, és úgy érzem megőrülök. Nélküled semmi vagyok, és olyan, mintha minden percet amit együtt töltöttünk elvesztegettük volna, mert…semmit nem tettünk meg amit kellett volna. Annyi lehetőségünk volt, és te elmentél. A francba, itt hagytál. Nincs akivel veszekedjek, vagy akit lehordjak. Elhagytál Tyler, mint már annyiszor ezelőtt, de most végleg. Meghaltál…a karjaimban, és nem tudtalak megmenti. Most pedig itt kell ülnöm a sírod előtt zokogva, miközben tudom, a lányom vár. Csak magadra gondolva itt hagytál, és vitted magaddal egy részemet. – csak térdeltem, és néztem a nevet, ami mindent jelentett nekem, de nem tudtam felállni. Nem tudtam megmozdulni. Őt okoltam a haláláért, és, hogy elment, de tudtam, hogy nincs igazam. Vétkeztünk. Mind a ketten. Számtalanszor együtt lehettünk volna, de mindig eltaszítottuk egymást. Csak egy ilyen tragédia az ami fel tudta nyitni a szememet/szemünket. Megtöröltem az arcom, és vettem egy mély levegőt. Az októberi jeges levegő jól esően karistolta a belsőmet.

-       Egyet ígérj meg nekem! – mondtam halkan, és esküszöm láttam a szemeit, ahogy rám néz. – Megvársz. Bármennyi idő telik is el, vársz rám valahol, és boldog vagy. Kérlek csak küldj egy jelet, hogy boldog vagy, és nem felejtesz el minket! Csak ennyit szeretnék, és én…elengedlek Tyler Merlot, esküszöm az égre, csak oldozz fel. – nem válaszolt senki, de nem is számítottam rá.

Megtört szívvel kászálódtam fel, és adtam egy csókot a sírra. Hihetetlenül nehéz volt megfordulni, mintha a lábaim ólomból lennének. Tudom…ez csak egy sír, de nekem most mindent jelent. Egy nyugodt helyet, ahol meghallgat, és tudom hall engem, valamint azt is tudom, hogy figyel.

Kinyitottam a kocsi ajtót, de mielőtt beszállhattam volna az eső rákezdett. Semmi előjel nélkül egyszer csak zuhogni kezdett. Eszembe jutott egy pillanat, még a múltból.

A bál estéje, mikor megjelent Mark is a képben. Ott kezdődött el minden. Jó, és rossz egyaránt, de azon estén…táncoltunk, Tyler megcsókolt, és bár „megharaptam” akkor éreztem magam igazán nőnek mellette. Majd amikor elutaztunk Ohióba, és a szakadó esőben bicikli túrázni indultunk, vagy amikor megjártuk a Londoni állatkertet a sárban. De esőben voltunk a vidámparkban is Emilyvel. Hihetetlenül mérges voltam Tylerre, hogy elrángatta a kislányunkat, meg persze engem szakadó esőben lovagolni, de közben hihetetlenül élveztük ezek mellett.

Felnevettem, és felnéztem az égre.

-       Kevésbé nedves jelet is adhattál volna. – hallottam a fejemben, ahogy nevet, és tudtam…ez az a hang amit soha nem fogok elfelejteni. Az idő lelassulhat körülöttünk, vagy akár fel is gyorsulhat, de idővel fel kell vele venned a lépést. Muszáj, ha élni akarsz, muszáj, ha akarsz lenni valaki. Csak ez a fontos, és semmi más. 

Mi lesz ebből?

Sziasztok!

Egy egyszerű kis kérdéssel fordulnék most hozzátok, amire kommentben várom igazából a válaszokat. Mit gondoltok mi lesz a történet vége? Nem befolyásolja a történetet, a ti véleményetek csak érdekel, hogy szerintetek mi lesz ebből az egészből?! Ha valaki esetleg beletrafál, akkor sem fogom elmondani, maximum, hogy a kommentelők közül valakinek igaza van. :D
Készül az új rész egyébként, szóval ne aggódjatok, lassan mindenre fény derül!

Kommentre fel!

Dark Kiss 34. fejezet

34. fejezet

A nappaliban ültem magam elé meredve, és próbáltam összeszedni magam. Nagyon kevés sikerrel. Tyler, és Daniel úgy járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A bátyám telefonja a füléhez nőtt, és az egész Vadász, -vagy inkább már volt Vadász? – csapatot riasztotta. Jimmel pedig lenyomoztatta a koordinátákat, amiket kaptam sms-ben. Egy egyszerű kis ház volt a város szélén. Mármint az egyik...két címet is kaptam, és egy képet. Az egyik helyen Emma volt, a másikon Emily. Érte egyedül kell mennem. A lányom bekötött szemmel, szájjal, és összebilincselt kezekkel feküdt egy mocskos kövön...ha nem egyedül megyek egy szempillantás alatt megöli az a szemétláda. Nem fogom még egyszer kockára tenni az életét. Így is elég nagyot hibáztam, és nem vigyáztam rá eléggé. Amint Danielék elindulnak én is. Három óra múlva napfelkelte. Még azelőtt el kell jutnom oda.

-       Helena...- hirtelen Tyler arca jelent meg a látóteremben. Utoljára akkor voltam ilyen állapotban mikor Daniellel kiszabadultunk ennek az őrültnek a karmaiból. – Visszahozzuk őt. Bármi áron, de megteszem. Nem lesz semmi baja. – hinni akartam neki, de nem ment. Ezt egyedül kell végigcsinálnom. Nem válaszoltam. Gyengéden belecsókolt a hajamba, és próbálta azt tettetni, hogy teljesen nyugodt. Hirtelen Nick jelent meg a házban Elijahval együtt. Tyler felállt, de Daniel rájuk se hederített.

-       Jöttem, ahogy tudtam. Hogy vagy? – térdelt le elém Nick, és elgondolkodtam azon amit Tyler mondott. Tényleg szerelmes belém? Bólintottam, és felnéztem a barna bőrű barátunkra. Nem volt most olyan arrogáns a tekintete, mint eddig, sőt...inkább volt dühös.

-       Mit keres itt? – kérdeztem halkan, mire félredöntött fejjel kezdett méregetni.

-       Ha tudok segítek. – tárta szét a karját, én pedig vettem egy mély levegőt.

-       Utálom, amikor igazam van, és bejön a rossz előérzetem. – az emberek közöttünk kapkodták a tekintetüket. Halvány mosoly játszott az ajkán, de nem a boldog fajtából. Daniel végre letette a telefont, ezzel a szemezésünknek is vége lett.

-       Egy tucat Vadász tart oda. Ideje indulnunk. – Nick felállt, és mindenki kifelé indult, de mikor észrevették, hogy nem követem őket megtorpantak. Daniel összevonta a szemöldökét. – Hugi? - visszasétált hozzám, és két kezébe fogta a jéghideg csuklómat. – Ne most add fel! Minden rendben lesz. Erős lány, ahogy te is.

-       Nem tudom végigcsinálni. Hozzátok haza. Csak feltartanálak titeket. – lesütöttem a szemem. – Kérlek. – Daniel sóhajtva felállt.

-       Bármi van hívlak. – bólintottam, de ameddig nem ment ki mindenki a házból nem emeltem fel a fejem.

Hallottam Nick hangját kintről, majd a motorok felbőgtek, és csönd lett. Felrohantam az emeltre feltankoltam magam két fegyverrel, két ezüst késsel, és rengeteg lőszerrel. Köztük az egyetlen olyan tárammal, amit a francia talált ki. A saját fegyverével fogok végezni vele. Leszaladtam a lépcsőn, ahol Tyler szobrozott.

-       Mit keresel te még itt? – lassan felém sétált.

-       Te se gondolod, hogy elhiszem nem akarsz a lányod után menni. Lehet másokat meg tudsz vezetni, de nem engem. Megyek veled.

-       Nem, nem jössz! Megölik, ha nem egyedül megyek oda. – mentem volna el mellette, de megragadta a karom, és keményen a szemembe nézett.

-       Ő az én lányom is, és ha tetszik, ha nem veled megyek. Bolond lennél egyedül besétálni oda. – hideg tekintettel néztem rá.

-       Meg fogom ölni. Nem érdekel mibe kerül, de megölöm. – két keze közé fogta az arcom, és lágy csókot lehelt a számra.

-       Együtt. Együtt fogunk vele végezni.

Meglepő módon, nem egy elhagyatott helyet választott Lumiere. Külvárosnak, külváros volt, de a sok szomszédságos fajtából. Egy sárga házhoz szólt a cím, ami mellett volt egy garázs, mögötte pedig egy rozoga pajta, ami nagyon nem illett a képbe. Pár száz méterrel arrébb állítottam le a kocsit, hogy ne legyen feltűnő, hogy Tyler is velem van.

-       Szállj ki, és nézz körbe a ház körül! Én bemegyek a házba, ha kint van a lányunk vidd el biztonságos helyre! Amint végzek, megyek utánatok. Van nálad fegyver ugye? – elhúzta a bőrkabátját, én pedig bólintottam – Csodás! Ugye tudod, hogy előbb a lányunkat mentsd, és csak utána engem? Valamint...csak a legvégső esetben hívj erősítést! – néztem komolyan rá, ő pedig felém fordult, és két kezébe fogta az arcom.

-       Tudom. De ezt neked is tudnod kell. Esélytelen, hogy az a pasas egyedül van bent abban a házban, ahogy az is, hogy kint nincs senki. Bármi történik, magatokra figyelj elsődlegesen. Én megoldom a magam gondját.

-       Ígérd meg! – suttogtam halkan – Ígérd meg, hogy nem hagysz cserben, és velem maradsz bármi történik.

-       Nem fog semmi baj történni Helena.

-       Ígérd. Meg. – halkan felsóhajtott

-       Megígérem. – szenvedélyesen megcsókoltam, és próbáltam küzdeni a belsőmet szétszakító érzés ellen. Tyler kiszállt, és eltűnt az éjszakában, én pedig a ház elé gurultam. Furcsa csend honolt mindenhol, viszont a rengeteg szívverés mindenfele nem esett jól a fülemnek, és kisebb pánik lett úrrá rajtam.

Kivettem az egyik fegyvert az övemből, és az ajtóhoz sétáltam. A redőnyök le volt engedve, így nem láttam be sajnos. Egy rövid hallgatózás után lassan benyitottam. A fegyverrel a kezemben ellenőriztem az ajtó háta mögét, a szivar füst, pedig megcsapta az orrom. Nem mentem fel a lépcsőn, hanem a szag irányába mentem a bal oldali helység felé. Az egész ház ízlésesen volt berendezve, a falon lógó képekről egy kedves család mosolygott rám, két pici gyerekkel együtt! Istenem, csak add, hogy még éljenek!

Beléptem a nappaliba, és elöntötte a fejemet a vörös köd. A Gaston egy kényelmes fotelben terpeszkedett, körülötte hat jól megtermett vámpírral, akiknek a kezében fegyverek villogtak. Jól körbevédte magát ez a seggfej az biztos, én azért felemeltem a stukit, és egyenest a fejére céloztam, mire hat pisztoly csövével néztem farkas szemet. A francia halkan felnevetett, és jó kedvűen szivarozott tovább.

-       Helena. Öröm téged újra látni.

-       Bár én is így éreznék, de hazudnék, ha így lenne. Hol a lányom? – erre csak egy önelégült mosoly volt a válasz. A pisztoly remegni kezdett a kezemben a dühtől.

-       Tedd le a fegyvert, és akkor talán megtudod. Nézz körül Helena, ha valami butaságon töröd a fejed a lányod meghal. Mi lenne ebben a hasznod? – pár pillanatig gondolkodtam, majd leraktam a pisztolyt a földre, és elrúgtam magamtól. Odajött hozzám az egyik vámpír, és jó alaposan átkutatott elvéve tőlem minden játékszert, a mobilommal együtt. Gaston mosolyogva felállt, és leporolta az egyébként makulátlan fehér öltönyét. Felvette a tárat, amiben az ő golyói voltak.

-       Tetszik a játékszerem? – zsebre rakta, majd lassú mozdulatokkal visszasétált a fotelhez, és leült. Meztelennek éreztem magam a fegyvereim nélkül.

-       Látni akarom! Engedje el, és én itt maradok magával ameddig szeretné, csak hagyja békén a lányomat. – kifújt egy nagy adag füstöt, majd hideg tekintetével méregetni kezdett.

-       Tönkretett mindent, amit szépen elrendeztem, és megterveztem. Csodás terv volt, minden hiba nélkül, és maga beleköpött a levesembe. Édes drága Helena maga sem gondolhatja, hogy ezt bosszú nélkül hagyhatom. Szenvedni fog, még hozzá nagyon. Azt akarom, hogy érezze a fájdalmat, amit én éreztem, akkor mikor az életem terve romba dőlt. – nem akartam kötözködni, hogy nem lehetett olyan hibátlan terv, ha sikerült meghiúsítani.

-       Magának elment az esze. Milliókat akar megölni, csak azért, hogy a vér ne keveredjen? A lányomnak ehhez semmi köze.

-       Higgye el Helena, a lányának több köze van ehhez, mint hinné. Ő egy félvér. Fajunk egyik szégyene, aki egy romlott kapcsolatból született. – elborzadtam a szavaitól, és az undor kiült az arcomra, mert a hideg tekintetéből gyilkos lett.

-       Komolyan képes lenne megölni egy gyereket, csak azért, hogy engem rendre intsen? A vámpírok aláírják a békét, a farkasokkal, és ennek vége lesz. Semmire nem megy már az ósdi játékaival, amin annyit dolgozott. – hidegen elmosolyodott.

-       Azt hiszi nem tudom? Megvan a tervem, hogy hogyan fogok elbánni a csőcselékkel, amint magával végzek. Ami pedig a lányát illeti...nem fogom bántani, ha jól dönt. – túl sok az őr, és még kétszer ennyi ember van a házban, valamint a ház körül, ha jól számolom. Hol lehet Tyler? Vajon teszi azt amire kértem? És Emily? Ő vajon merre van? A francia intett valakinek, mire két nagy darab fickó behozta a vergődő, hihetetlen hassal rendelkező Vivient. Külsőleg semmi baja nem volt, de rengeteget sírhatott, mert nagy fekete maszatok virítottak az arcán. Miért nem tudok örülni a nyomorának? Esdeklő szemmel meredt rám, hogy segítsek neki. Nem tudtam hova tenni a dolgot.

-       Ő miért van itt? – kérdeztem halkan, mire felállt, és közelebb sétált hozzánk.

-       Nos...maga egy erős, harcos nő, de mindenek előtt anya, akinek gyakran ellágyul a szíve. Ha választania kéne, mit választana? Meghaljon a maga kislánya, vagy egy meg nem született gyermek haljon meg, aki valljuk be már most sok borsot tört az orra alá? – Vivien el akart húzódni a francia kezétől ami megérintette a gömbölyödő hasát, de a két debella fogságában ez lehetetlen volt. Nem is olyan arrogáns most az arca szegény lánynak.

-       Azt akarja, hogy válasszak kinek a vére tapadjon a kezemhez? – hideg mosollyal fordult felém. Ez a szemét már megöletett velem egy szerencsétlen fiút, és most megint megtenné?

-       Pontosan. Melyikkel tudna jobban együtt élni? – természetesen az első gondolatom a lányom élete, de hogy ölhetnék meg egy ártatlan kisbabát? – Ne tagadja, hogy soha nem gondolt még rá, amíg azt hitte Tyleré gyerek, hogy mennyire jó lenne, ha csak véletlenül elvetélne a kismama?! – Vivien tekintete rám szegeződött, nekem pedig kiszáradt a szám, és nem tudtam mit felelni. Gaston felnevetett. – Valahogy gondoltam.

-       Látni akarom a lányomat.

-       Én pedig egy választ akarok hallani! Ketyeg az óra Helena. Ha lejár, nem csak ez a kisbaba fog itt meghalni, hanem a lánya is. – végigfuttattam a szemem a szobán, és csak kattogott az agyam. Kétség sem fér, hogy a lányom élete a legfontosabb, de mi van ha ez az egész csak egy rohadt csapda?

-       Honnan tudjam, hogy nem ver át, ha nem láthatom a lányom? – farkas szemet néztünk, majd bólintott. Ajtó csukódásokat hallottam, majd megéreztem a lányom illatát.

-       Mami! – kiáltotta, de nem tudott hozzám szaladni, mert szorosan fogta egy őr, ahogy engem is hirtelen két nagydarab vett körbe. Nem volt semmi baja, csak koszos volt a ruhája, és az arca.

-       Jól vagy kincsem? – nagyon kellett küzdenem, hogy ne bőgjem el magam, ahogy láttam ő mennyire sír.

-       I....igen. – szipogta, majd a két összekötött kezecskéjével megtörölte az orrát. Iszonyatos düh lett rajtam úrrá rajtam. Hol a francban van Tyler az istenit?

-       Kiviszlek innen, jó? A mami hazavisz, ne félj!

-       Akkor ez egy döntésnek tekinthető? – lassan a francia felé fordultam, majd egy nagy sóhajjal lehunytam a szemem.

-       Nincs más választásom. – suttogtam, Vivien pedig hangosan felsikított, belenéztem a lányom szemébe, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy feltudnám áldozni őt bárki másért cserébe, ha életem végéig kell is együtt élnem a bűntudattal, akkor se vagyok képes megöletni a lányom. Ettől rossz ember lennék?

Dark Kiss 33. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt az új fejezet, és van egy rossz hírem - már akinek rossz persze - lassan itt a vég. Maximum négy fejezet várható még, de lehet egyel kevesebb, vagy egyel több, még nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Azonban már tudom mi lesz a vége, és hogyan fogom befejezni a történetet, szóval készüljetek a nagy lezárásra. :D De most jó olvasást a fejezethez!

33. fejezet

Vége van. Ezzel az egésznek vége. Nincs több harc. Nincs több félelem. Béke van. Mindenki megnyugodhat, és nem kell félnie attól, hogy megölik csak, mert az ami. Ez valamilyen szinten hihetetlenül jó érzés. Akkor miért nem érzem magam annyira elégedettnek, mint amilyennek lennem kéne? Megkértem Emmat, hogy menjen el Emilyért, mert szükségem van egy kis időre míg összeszedem magam.

A farkasok elmentek. Elijah, Lucas, és Eric jövőhéten megjelenik a nagy publikum előtt Cannesben, ahol tényleg a teljes Tanács elé tárják az ügyet, és aláírják a békét. Túl sok protokoll, túl sok bonyodalom amit nem is értek, de vége van. Azt mondták ott már nem lesz probléma. Ha Elijah azt mondja béke van, akkor az van, a többiek nem fognak akadékoskodni.

Itt a teraszon ülve, minden olyan távoli. A bajok, az élet, az egész világ. Egy elérhetetlen dolog, ami nem zavar meg a nyugalomban, de valami hamarosan elromlik...ha ennyire könnyen megy minden, akkor az már túl szép, hogy sokáig ilyen maradjon.

-       Zavarhatok? – hallottam meg egy mély hangot, mire felkaptam a fejem. Elijah a botjára támaszkodva nézett rám. Szeme világított a hold fényében. Mibe fogadunk, hogy az a bot a kezében, csak a külcsín miatt van?!

-       Már megtette nem igaz? – sóhajtottam, mire halványan elmosolyodott, és leült mellém. A szökőkút halkan csordogált előttünk. Romantikus, mondhatom. Csend telepedett közénk, és nagyon egyikünknek sem akaródzott megtörni azt. Majd végül mégis megszólaltam. – Miért döntött így? – maga elé meredt, mintha nem hallotta volna amit kérdeztem. Nézte a kertet, és a gondolataiba merült.

-       Ezt akarta nem? Miért érdekli az ok? – az arroganciája már-már túlon túl tenyérbemászó volt, de lássuk be...egy koronázatlan királynak jó, hogy van egója.

-       Talán igaza van. Csak kíváncsi vagyok, miért ment bele a nagy vámpírok feje abba, amire rá se hederített évezredeken keresztül. – a hangomból csöpögött a gúny, mire rám kapta a tekintetét.

-       Miből gondolja, hogy rá se hederítettem a dologra? – húzta össze a szemöldökét.

-       Ha így lett volna...már rég véget vetett volna ennek. Vagy csak most döbbent rá mennyi embert veszítettünk az évek során?

-       Tisztában vagyok a veszteségeinkkel Ms. Hudson, ne aggódjon. De bármennyire is hiszi azt, hogy én váltom meg a világot...szükség volt egy olyan okra, ami cselekvésre késztet nem csak engem, de mindenki mást is. Ez pedig most jött el.

-       Szóval egy lökésre várt, hogy lássa nem csak maga, de más is hajlik a békére? – vontam föl a szemöldököm, mire gonoszan elmosolyodott.

-       Régóta tudom, hogy a farkasok békét akarnak. Nem egyszer megkeresett egy-egy klán főnök, hogy elég volt, de a vámpírok egyik ága sem hajlott a békére, hát nem tudtam beleegyezni. Ám most Lucas, és sokan mások is rádöbbentek mire is van szükségünk, így megtettem amit kellett. – félredöntötte a fejét, és furcsa tekintettel kezdett méregetni. – De nem látszik felhőtlenül boldognak. – megköszörültem a torkom, és félrenéztem.

-       Mert még nincs vége. Nem lehet ilyen könnyen vége.

-       És ha mégis? – lassan felé fordítottam a fejem.

-       Egy időzített bombán ülök, ami robbanni fog. Nem is kell már rá sokat várni. Keresztbe tettem a franciának, és bosszút akar. Tudja hova üssön, hogy nagyon fájjon. – felálltam, és lesimítottam a blúzom.

-       Honnan olyan biztos benne, hogy akar még valamit magától? Elmenekült, miért jönne csak ezért vissza? – végignéztem ezen a talpig úriember férfin, és csak az jutott eszembe, hogy mennyire könnyű élete lehet. Nincs olyan amit ne tehetne meg, és semmi megbánást nem kell éreznie miatta. A külseje, és a hatalma is megvan hozzá, hogy az legyen aki akar. Irigylésre méltó, mégis inkább megijeszt.

-       Mert mindent elrontottam, amit ő eltervezett. Lelepleztem, és bár a fegyver terjedését nem akadályoztam meg...menekülnie kell.

-       Fél Helena? – kérdezte gonosz mosollyal, mire egy leereszkedő pillantást kapott.

-       Nem magam miatt, higgye el. – farkas szemet néztünk, és a tekintetében megvillant valami.

-       Figyelemreméltó nő maga Helena. – mosolygott, majd lassan ő is felállt. – Kíváncsivá tesz. – rám kacsintott, majd visszament a házba.

Mikor hazaértem, minden sötét volt. A házban nem égett villany. Ezek szerint Emmáék még nincsenek itthon. Leállítottam a motort, és kikászálódtam az autómból. Épp a zárral szerencsétlenkedtem, amikor megcsörrent a mobilom.

- Halló?! – sikerült bejutnom  végre a házba.

- Jól vagy? – Tyler aggodalmas hangja szíven ütött, de próbáltam nem tudomást venni róla.

- Igen. Miért ne lennék? – ledobtam a kulcsot az asztalra, majd a konyhában leültem, és néztem ki bambán a fejemből.

- Mert ismerlek, és mert nem tűnt úgy, mintha minden rendben lenne veled. – nem válaszoltam. – Helena! – mélyet sóhajtottam.

- Ne aggódj értem, oké. Csak nehezen tudom elhinni, hogy vége, amikor még semminek nincs vége ezzel.

- Félsz? – gúnyosan felnevettem.

- Vicces, hogy mindenki ezt kérdezi. Lehet. De ha így lenne se vallanám be.

- Tudom. – mélyet sóhajtott. – Beszélhetek Emilyvel?

- Beszélhetnél, ha itt lenne.

- Miért hol van?

- Megkértem Emmat, hogy hozza el az óvodából, de még nem értek haza. Fene se tudja merre vannak. – vontam össze a szemöldököm, és kinéztem az ablakon, hátha megjöttek már.

- Akkor hívj fel kérlek, ha hazaért.

- Mindenképp. – suttogtam, majd beharaptam az alsó ajkam. – Szeretném, ha itt lennél.

- Tudod jól, hogy egy szavadba kerül, és ott vagyok.

- Az a baj, hogy tudom. – elszorult a szívem, a tehetetetlenségtől, és félő volt eltörik a mécses. – Akkor majd hívlak. – mondtam gyorsan, majd kinyomtam. A telefonra meredtem. Csak annyit kéne tennem, hogy visszahívom, és megkérem jöjjön át, majd maradjon is örökre. Ennyi. Nem nehéz. Akkor miért nem teszem? Sóhajtva kerestem meg Emma számát.

Többször kicsöngött, de végül csak a hang posta jelzett. Furcsa. Az óvodát hívtam utána.

-       Jó estét Helena Hudson vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy a kislányomat elhozta-e egy szőke hölgy? – a farkas nőnek kedves hangja volt, még engem is megnyugtatott.

-       Igen. Már egy ideje. – ezután jött a szokásos udvarias csevely, majd letettem a telefont, és megint megpróbáltam Emmat. Semmi.

Fel-alá kezdtem járkálni a házban a telefont szorongatva. Hol a fenében vannak? Megcsörrent a vezetékes telefonom, mire én rávetettem magam.

-       Emma?

-       Nem. Daniel. – a hangja feszült volt, ahogy az enyém is. – De én is őt keresem. Nem veszi fel a telefont. Tudod merre lehet?

-       Megkértem, hogy menjen el Emilyért, de nincsenek itthon, és nekem sem reagál. – kezdtem bepánikolni. A rossz nem jöhet ilyen hamar.

-       Megyek körbenézek az óvoda környékén hátha megtalálom őket. Lehet csak a kocsiban hagyta a mobilját, és elmentek enni valamit. – ez a próbálkozás a megnyugtatásomra nem igazán jött össze, és hiába próbálja leplezni ő is ideges.

-       Oké, én itthon várok, hátha megjönnek.

-       Hívj ha van valami!

-       Te is. – azzal lerakta a telefont, én pedig lerogytam a székre amin eddig ültem.

Most a mobilom kezdett csörögni, de számot nem írt ki. Ez már eleve rossz jel. Nyeltem egy nagyot, és tudtam milyen hang fog megszólalni a másik oldalon.

-       Igen? – a hangom halk volt, de megpróbáltam valami magabiztos hangsúlyt megütni.

-       Helena. Örülök, hogy beszélhetünk. – a francia gusztustalan akcentusa átfolyt a kagylón keresztül, és majdnem belefulladtam annyira mézes-mázos volt.

-       Hol van a lányom maga szemétláda? – gonosz nevetés volt a válasz.

-       Nos...jó helyen. Magának csak meg kell keresnie. Jöjjön szépen el hozzám, és beszélgessünk, akkor talán nem lesz semmi baj.

-       Lassan felkel a nap, mégis hogy akarja ezt kivitelezni? – sziszegtem, mire mormogni kezdett.

-       Oldja meg. Hamarosan kap egy sms-t. – azzal megszakadt a vonal.