Dark Night 35. fejezet

Sziasztok!

Még csak most néztem rá a számlálóra, és el sem hiszem, hogy túlléptük a 10 000-res látogatottságot. Én ennek szörnyen örülök, és megköszönöm mindenkinek aki olvassa a blogomat!!! :D Na nem tartalak fel titeket, itt az új fejezet. Jó olvasást hozzá!:)

puszi
Niky

35. fejezet

Hát volt már ennél jobb napom az biztos, de… lehetett volna rosszabb is nem? Vagy ennél már nincs is rosszabb? Ez a sors adatott nekem, és kész? Látni, ahogy a volt pasid egy másik csajjal csókolózik, utána még ő van megsértődve, és tudni, hogy már mindennek vége nem a legjobb érzés. De én mégis…úgy érzem ez… nem is volt olyan rossz. Nem estünk egymás nyakának Tylerrel, és ez már egy jó pont. Főleg nálam. Az igazság az, hogy szörnyen idegesít ez a dolog, de próbálok túl lenni rajta, és jól haladok.
Maradtam az első tervemnél, hogy elkötök egy kocsit. Ha lett volna eszem már akkor ezt csinálom, amikor ránk lőttek, de abban a pillanatban jobb volt a gyaloglás. Igen…addig amíg Tyler meg nem talált, és nem kezdett el „beszélgetni” minden jó volt. Az viszont még mindig nem hagy nyugodni, hogy honnan tud Tyler rólam, és Nickről. Nem mintha lenne köztünk valami, de azért valahonnan összeszedte azt a sok hülyeséget.
Amikor megláttam az ezüst Porchét már tudtam mivel megyek haza. Könnyedén feltörtem a zárat, egy kis munka a drótokkal, és már repesztettem is. Meg kell hagyni nem rossz kocsi. A Mercimnél nem jobb, de azért tud valamit. Miközben az autók között cikáztam körbenéztem a kesztyűtartóban, hogy kié a verda. Semmi érdekes, egy pasasé, de nem hiszem, hogy belehal ha most nálam marad. Akinek van pénze erre, van egy másikra is. Visszadobtam a papírokat, majd a hátsó ülésekre néztem. Egy fekete szövet kabát volt csak ott, egyébként minden tiszta. Magamra vettem, de csak a sebem miatt. Nem kéne nagyon mutogatni, amíg nem ittam vért. Körülbelül hatszor nagyobb rám, de volt már nagyobb bajom is.

Mikor elértem a főhadiszállást, nem teketóriáztam sokat. Kipattantam a kocsiból, és nem néztem a lábam elé. Persze, hogy neki ütköztem Nicknek.
- A francba! Nem mennél arrébb? – dörrentem rá, mire az orrom alá dugott egy nagy pohár vért. Kikaptam a kezéből, és mentem tovább.
- Helena, nem beszélhetnénk? - nem álltam meg – Helena! – felőlem aztán kiabálhat, dolgom van.
Felrohantam a szobámba, és ledobtam a kabátot az egyik fotelba. A ruháimat behajítottam a szennyesbe, majd megittam a vért. Éreztem, hogy erősebb leszek, és sokkal jobban lettem. Belenéztem a tükörbe, és hála az égnek… a sebnek már nyoma sem volt. Imádom ha dolgok ilyen gyorsak, és úgy történnek, ahogy én akarom.
Felvettem egy sötét farmert, hozzá pedig egy félvállas sötétkék fölsőt, a cipőn viszont nem változtattam. Ahogy tudtam rendbe szedtem magam, és már ott sem voltam.
Míg elértem Jimhez vagy háromszázan álltak meg, és mutogattak rám. Hogy én ezt, hogy utálom! Nem vettem őket tudomásul, de kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy mit bámulnak. Úgy se válaszolnának, csak behúznák fülüket, farkukat.
Mikor beléptem a számítógépekkel teli terembe nem csodálkoztam, hogy ott van Daniel. Vártam hátha jön a fejmosás, de nem. A bátyám Jim mellett támaszkodott, az asztalnak, és magyarázott valamit, de amikor meglátott, nem dühös volt. Sőt, rám mosolygott. Viszonoztam, de nem nagyon értettem miért is ilyen. Megkerülte az asztalt, és megfogta a kezemet. Mi a fene?
- Jól vagy? – összevontam a szemöldököm. Semmi letolás, hogy miért nem jöttem egész este vissza?
- Persze. –mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. A válla felett Jimre nézett.
- Még beszélünk. – címezte neki, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Megrökönyödve néztem utána. Ez furcsa…
- Ez meg mi volt? – fordultam Jim felé, mire felnézett rám a képernyőről
- Micsoda mi volt?
- Hát…ez? Mi van Danielel? Lemaradtam valamiről? – sétáltam mellé, ő pedig elmosolyodott
- Nem tudom. Lehet már beletörődött, hogy ilyen húga van. – belebokszoltam a vállába, mire megadóan felemelte a kezeit.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Min dolgozol? – kérdeztem, mire felkuncogott
- Miért jöttél Helena?
- Nem látogathatlak meg? – vontam föl a szemöldököm, mire befejezte a gép püfölését, és rám nézett
- De. Csakhogy te soha nem jössz hiába. – elvigyorodtam
- Oké. Tegyük fel, hogy van egy barátom, akit felhívtak két napja. Viszont… nem tudja, hogy ki volt, és nagyon szeretné kideríteni. Tudnál rajta segíteni?
- Persze. De…ez mind csak feltevés igaz? – ravaszul elmosolyodtam
- Még szép. – mosolyogva megrázta a fejét
- Ebben az…elméletben mikor volt a hívás? – megnyugodtam, hogy benne van a játékban
- Olyan… délután kettő körül.
- Vezetékes telefonon? – bólintottam
- Igen. – visszafordult a monitorhoz, és valamit pötyögni kezdett rajta. Az asztalra támaszkodtam, és néztem a képernyőt – És a barátom szeretné ha ez nem kerülne mások fülébe. – Jim felnevetett
- Mindjárt gondoltam. Ne izgulj! Hisz ez csak elmélet, semmi több! – hálásan néztem rá
- Köszönöm. –adtam egy puszit az arcára
- Már megérte. – nézett rám cinkosan – De tudod jól, hogy nincs mit. – már csak pár pillanat kellett, és egy csomó bejövő hívás jelent meg a képernyőn. Jim, rákattintott az egyikre ami háromnegyed kettőkor jött. Kiadott minden adatot. Hány percig tartott, milyen hálózatról hívott, és ami a legfontosabb, egy telefonszámot is kaptam. Gyorsan bepötyögtem a számot a mobilomba, majd felegyenesedtem.
- Még egyszer köszönöm Jim. - mentem az ajtó felé, de a hangja megállított
- Tudod, hogy nem szólok bele a dolgaidba, de…azért vigyázz magadra! – bólintottam, majd a szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót. Ehhez nem kell nézőközönség.
Kikapcsoltam a számomat, hogy ne lehessen tudni ki az, majd tárcsáztam. Hála az égnek kicsöngött! Fel-alá kezdtem járkálni a szobámban. Megálltam az ablaknál, és néztem a sötét éjszakát. Az este csöndes, nincs nagy forgalom a háznál. Csak pár arisztokrata jön, vagy megy. Láttam, ahogy a vadászok indulnak a következő bevetésre. Mikor az összes harcos autója elhajtott, elfogott az irigység. Annyira jó lenne ha én is velük mehetnék, de… más dolgom van. Nem ölhetek, akkor amikor akarok. Pedig most nagyon örülnék neki. Kattanást hallottam a telefonban, és egy hang beleszólt.
- Haló?! – az ismerős hang miatt elfogott a düh
- Vivien… - hirtelen csönd lett a telefonban. Ezek szerint ő is felismert.
- Honnan…honnan tudod a telefonszámomat? – kérdezte akadozva. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Legutóbb mintha felhívtál volna. Olyan jót beszélgettünk…gondoltam visszahívlak.
- Nem értem miről beszélsz. – megforgattam a szememet.
- Ne játszd a hülyét, kérlek! Pontosan tudom, hogy te voltál. A házba beérkező összes hívás megvan, ha érdekel, és valahogy…te is köztük vagy. Hát nem furcsa? - csönd lett megint, majd pár perc múlva megszólalt.
- Mit akarsz? – jött a kemény kérdés
- Találkozni. Csak te, meg én. Úgy gondolom beszélnünk kéne, de sürgősen. – mérlegelte a dolgokat
- Rendben. Hol, és mikor? – most én gondolkoztam el.
- A Kék bárban. Egy óra múlva, és ne késs! – azzal kinyomtam a telefont. Úgy is eljön. Ha nem, akkor viszont én megyek hozzá. Ki tudom deríteni, hogy hol lakik, ha nagyon akarom. Rohadtul utálom ha beleszólnak az életembe, és nem fogom engedni, hogy egy kis csitri azt higgye engem ilyen könnyen át tud vágni. Rossz vámpírral kezdet.

Most nem hagytam otthon a fegyveremet. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. Szó sincs arról, hogy félek Vivientől, de mástól annál inkább. Az elmúlt éjszaka után már semmin nem lepődök meg. Ha kiderül a csajról, hogy igazából pasi, és egy hidegvérű gyilkos, a szemem se rebben. Gyakorlat teszi a mestert.
Hamarabb értem a bárba, de nem aggódtam. Leültem egy kétszemélyes asztalhoz a sarokban. Olyan helyet választottam, ahol nyugodtan lehet beszélni. Hülyeség lenne arról győzködni magam, hogy ennek semmi köze Tylerhez. Nincs is hozzá köze, de mégis itt vagyok…
Közel tíz perc múlva Vivien is befutott. Körbekémlelt a bárban, majd amikor megtalált engem kihúzta magát, és felém sétált. Ezzel engem nem tud meghatni.
- Hello! – köszöntöttem mosolyogva, ő pedig a táskáját szorongatva állt előttem – Kérlek ülj le! – vetett egy fintort, de végül leült. Nála nem szokás köszönni? Nem én fogom megtanítani az illemre az ziher. Intettem a pincérnek, mire odasétált hozzánk. – Én nem kérek semmit köszönöm, a… HÖLGY, pedig… - Vivien mosolyogva a pincérre nézett
- Egy diétás kólát kérek. – megforgattam a szemem. A férfi elment az italáért, mire én a hölgyecskére néztem. - Miért akartál találkozni velem? – kérdezte érzelemmentes hangon
- Honnan tudod a kastély számát? – ravaszul elmosolyodott
- Az maradjon az én titkom, de…annyit mondhatok, hogy megvannak a módszereim. – a kóláját meghozták. Ahogy elnéztem Vivient, rögtön tudtam a módszereit. Hát ha neki ez jó, akkor nekem is. Az viszont nem tetszik, hogy ennyire könnyen megtudja szerezni bárki minden adatunkat. Ennyire közel lennénk a lebukáshoz?
- Köszönjük. – biccentettem a pincérnek, mire az tovább ment egy másik asztalhoz – Adamtől tudod? – kigúvadtak a szemei, amin csak mosolyogni tudtam – Nekem is megvannak a módszereim, ha érdekel.
- Ez az egész csak Tylerről szól. Meg akarod tartani magadnak, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok könnyű ellenfél! – hidegen felnevettem
- Engem csak egy dolog érdekel. Miért hívtál fel, és mondtad el nekem, hogy hogyan maradtak fent a farkasok? – megvonta a vállát, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? – kezdem unni.
- Mi lenne ha nem kérdéssel felelnél a kérdésre? – sóhajtottam. Így úgyse haladunk. – Már akkor tudtam, amikor ott voltál Tylernél. Csak a telefonszámodra volt szükségem, és kész. Azt pedig simán megtudtam a központi számítógépről. – vontam meg a vállam – Nem voltál elég okos, és a saját mobilodról telefonáltál. Kezdő vagy még. De el kell ismernem a terved bejött. Én, és Tyler már csak történelem vagyunk. – gyűlölettel nézett rám, de végül elmosolyodott. Ez nem tetszik!
- Ezek szerint mégis tudod, hogy mit akartam ezzel elérni.
- Még egy vak is látná, hogy oda vagy érte, és már alig várod, hogy újra veled legyen. Vagy ez már meg is történt? – Vivien, felnevetett
- Mint láthattad igen. Már meg is történt. A régi szerelmet nem lehet könnyen elfelejteni. – ebben igaza van
- Hány gyereketek van? – kérdeztem halkan, amin ő csak kuncogott
- Ezt nem fogom az orrodra kötni. Elég ha annyit tudsz, hogy… van egy pár. Mindegyik gyönyörű. – nyeltem egy nagyot. Nem szabad hinnem neki, de mégis azt teszem. Megráztam a fejem. Már nem számít. – Ne szomorkodj! Ti úgy sem voltatok össze illőek. Minket viszont az Isten is egymásnak teremtett. Te majd találsz egy jóképű vámpírt, és kész. Az élet megy tovább. – vigyorgott teli szájból, és majdnem képen töröltem. Erőt vettem magamon, és viszonoztam a mosolyt.
- Már van is valakim, szóval ne aggódj miattam. Nem fogok bezavarni a képbe. – ekkor kinyílt az ajtó, és Vincent lépett be rajta, két másik farkassal az oldalán. Körbenéztek a bárban, és amikor megláttak engem felém indultak. – Francba! – káromkodtam halkan, mire Vivien hátra nézett.
- Jó estét hölgyeim! Önök, így, együtt? Tyler, mit szól ehhez?
- Mit akarsz Vincent? – elmosolyodott
- Hello, Vivien! Hogy vagy? – csókolt kezet neki, mire a lány, csillogó szemmel rá mosolygott.
- Soha jobban. Na, és te?
- Köszönöm megvagyok. – azzal rám nézett. Vajon hányszor volt Vincent már a nővel?
- Eric üzeni, hogy beszélni szeretne veled, holnap este.
- Hol?
- Menj el a kávézójába, tizenegy körül, és majd ott megtudod. – összevontam a szemöldököm, de végül bólintottam. – Csatlakozhatunk?
- Hozzá biztos. Én már megyek is. Nekem, ennyi elég volt ebből a társaságból. – álltam fel az asztaltól. – Gratulálok nektek! – néztem a nőre, majd Vincenthez fordultam.
- Még találkozunk.
- Abban biztos lehetsz. – mondta száraz mosollyal, majd elmentem mellette. – Üdvözlöm a bátyád!
- Átadom! – kiáltottam vissza, majd az autómhoz indultam. Semmi kedvem egy csapat idiótával lenni. Amit akartam már megtudtam, még többet is mint kellett volna. Ennyit a szép estémről.