Dark Night 26. fejezet

Sziasztok!

Bevallom ebben a fejezetben nem történt nagyon sok minden, de megígérem ez után felforrósodik a hangulat majd!!!!:P:P:D:D Jó olvasást!

puszi
Niky

26. fejezet

Álmosan keltem fel egy szörnyen irritáló hangra… Ránéztem az órámra, és szomorúan tapasztaltam, hogy mindössze két órát aludtam. Az eső hangosan verte az ablakomat, és ez nagyon zavart.
Miután lenyugodtam Nick története után, vagy fél óráig csak forgolódtam az ágyban, és emészgettem a hallottakat. Eddig egy szemétládának hittem Nicket, és most tessék! Nekem van lelkiismeret furdalásom, pedig én aztán tényleg nem tehettem most semmiről. Nem fér a fejembe, hogy ez történt vele, és én még csak most tudtam meg. Persze lehet, hogy jobban örültem volna neki, ha meg sem tudom, hogy mi történt régen. Jobban éreztem magam, amikor boldog tudatlanságban éltem. Most viszont sajnálom őt, pedig nem akarom. Megint gyűlölni akarom, de nem megy. Hogy gyűlölhetném ezért… Neki van rá oka, hogy gyűlöljön, nem nekem. Hiszen egy farkassal vagyok együtt. Ez már magában is abszurd lenne, de így…
Valaki erősen verni kezdte megint az ajtót. Nem igaz, hogy nem hagynak aludni. Még egy, kopogásnak nevezett lárma. Dühösen pattantam ki az ágyból, és trappoltam az ajtómhoz.
- Végre már! Azt hittem már nem is élsz, hogy nem nyitsz ajtót! – Daniel, állt előttem teljes harci díszben. Valószínűleg most jöttek meg.
- Fáradt vagyok Daniel…- nyögtem fájdalmas hangon, de ő nem foglalkozott velem. Ellépett mellettem, és leült az egyik fotelba. Még csak most vettem észre, hogy van nála egy pohár vér.– Persze, gyere csak be! – feleltem gúnyosan, majd becsaptam az ajtót. Bebugyoláltam magam a takaróba, és behunytam a szemem. A vér édes illata megtöltötte a szobámat, de most nem vágytam rá. Eleget ittam ma már. – Jól vagy? Lucas, mondta, hogy megsebesültél.
-Mint látod prímán vagyok. – nem érdekelt a gonosz hangnem, de nem veszegettem tovább a témát. Él, és ez a lényeg-
- Meg sem kérdezed hol voltam? – kérdeztem, mert már nem bírtam a nagy csendet.
- Minek? – hallottam a gúnyos hangot, mire felpattantak a szemeim. Maga elé meredve ült, és iszogatta a vért.
- Nem is érdekel? – kérdeztem halkan, mire rám nézett
- Miért érdekeljen? Téged érdekel, hogy én, hogy érzem magam, amikor így eltűnsz napokra? – sóhajtottam. Hanyatt fordultam, és a plafont kezdtem bámulni.
- Emlékszel még milyen volt régen? Amikor kicsik voltunk? – kérdeztem halkan
- Igen, de ez, hogy jön ide? – kérdezte értetlenül.
- Mindig féltem a vihartól. Bár tudtam, hogy nem árthat nekem, hisz vámpír vagyok… én mégis… féltem. Rettegtem a dörgésektől, és a villámoktól. Emlékszek ha anyáék nem voltak otthon este, akkor mindig te vigyáztál rám. Én, ha vihar volt a paplan alá bújtam, és nem jöttem ki onnan, míg el nem állt az eső. – hirtelen mintha visszarepültem volna az időben. Mindent magam előtt láttam a kiskoromból. – Te mindig tudtad, hogy mikor van rád szükségem. Akárhányszor vihar volt, te bejöttél hozzám, és bebújtál mellém az ágyba. Szorosan magadhoz öleltél, lehúztad a fejemről a takarót, és azt mondtad:” Semmi baj nem lesz. Én mindentől megvédelek.” Hittem neked. Egész este velem maradtál. Nem hagytál el egy percre sem. Te voltál a mentorom, a bátyám, a legjobb barátom, és a második apám. Veled minden más volt. Veled úgy éreztem… bátor vagyok, és csak akkor lehetek önmagam ha veled vagyok. Csak te voltál nekem, és anyáék halála után is… csak egymásra számíthattunk. Azt hittem semmi nem választhat el minket, de… most már nem vagyok eben biztos. Eltávolodtunk egymástól Danny… - a végére már teljesen az érzéseim hatása alá kerültem. Nem sírtam, de közel voltam hozzá. Hangos csend telepedett közénk. Nem szólt egy szót sem, így jobbnak láttam ha ránézek. Felé fordítottam a fejem. Ugyanúgy ült mint eddig, de most megváltozott az arca. Ő is teljesen átélte a múltat, és csak most lehetett látni az igazi arcát. Rettentően erős férfi, de az igazi éne teljesen más. Egy nagy brummogó maci. Régen mindig így hívtam. Most már nem…
Lassan letette a poharat az asztalra, és felállt. A tekintetemmel követtem, minden lépését. Ledobta a fegyvereit, és a kabátját a fotelba, majd elém állt. Halvány mosoly játszott az ajkán, és kinézett az ablakon. Az eső még mindig esett, és néha dörgött is egyet-kettőt. Már alkonyodott, szóval hamarosan lehúzzák a redőnyöket. Mikor felém fordult már komolyabb volt az arca.
- Húzódj arrébb! – kérlelt halkan, mire én készséggel arrébb másztam. Ledobta a csizmáját, majd befeküdt mellém az ágyba, és szorosan magához ölelt. A fejemet a mellkasán nyugtattam, és most tényleg úgy éreztem magam mint a régi szépidőkben. A hátamat lágyan simogatta, és egyenletesen vette a levegőt. – Úgy érzem mintha már nem is számítanék neked. Régen mindent megbeszéltünk. Most már nem. Igazad van, eltávolodtunk egymástól, de én ezt nem akarom. Vissza akarom kapni a húgomat. – fonta szorosabban körém a karjait.
- Vissza akarlak kapni Danny. – bújtam én is közelebb hozzá. Lágyan megpuszilta a fejem búbját – Néha már úgy érzem jobban érdekel a többi nő, mint én. – mondtam mosolyogva, mire felkuncogott
- Téged senki nem tud helyettesíteni. – legördült az első könnycsepp az arcomon.
- Félek, hogy elhagysz. – mondtam síró hangon.
- Nincs mitől félned. Semmi baj nem lesz. Én mindentől megvédelek. – suttogta az ismerős szavakat a fülembe, mire megeredtek a könnyeim. Lágyan letörölte őket meleg kezével. – Nem is tudtam, hogy még mindig így betojsz a vihartól. – mondta mosolyogva, mire felnevettem.
- Van ami nem változik. – mondtam halkan
- Ez igaz.

Nem beszéltünk sokat Danielel, de engem egy idő után elnyomott az álom. Hosszú volt az utóbbi pár nap, és jól esett a meleg ölelés. Nem álmodtam most semmit, és nem bántam. Így legalább nyugodtan élvezhettem a jól kiérdemelt alvást. Régen nem szerettem aludni, most már igen. Legszívesebben egy évig aludnék, vagy többig. Mindegy, csak aludhassak.
Már nagyjából felkeltem, amikor valaki halkan kinyitotta az ajtót. Nem néztem meg ki az, inkább tovább próbáltam aludni. Daniel, még mindig mellettem volt. Nem vette észre, hogy ébren vagyok, bár csak félig.
- Jól van? – hallottam meg a barátnőm halk hangját, de erőm nem volt, hogy kinyissam a szemem.
- Igen, csak… kimerült. Tudod hol volt idáig? – megsüllyedt az ágy mellettem, és tudtam Emma leült.
- Nem. Valamit még én sem tudok, pedig szeretném tudni, hogy mit csinált. Nagyon aggódtam érte.
- Ahogy én is. – jött a határozott válasz.
- Ahhoz képest nem nagyon látszott rajtad. Mintha nem is érdekelne. – Daniel, sóhajtott
- Megpróbálom elfogadni, hogy ő már nem az én kicsi húgom, de…
- De nehéz. – fejezte be a barátnőm a mondatát. Haladunk…
- Igen. Csak nagyon nehéz vele.
- Tudom. – kuncogott fel halkan, majd megsimogatta a vállamat
- Szereted őt igaz? – kérdezte halkan Daniel.
- Igen. Nem tudom mi lenne velem nélküle. Ő a legjobb barátnőm. – magamban boldogan mosolyogtam.
- Örülök, hogy vagy neki. Ha velem nem is, de veled… mindent meg tud beszélni. Szóval… köszönöm. – pár másodpercig csend volt
- Nem kell megköszönnöd… ez…ez csak természetes. – jött zavarba a barátnőm. El tudom képzelni milyen tekintettel néz most rá a bátyám. Én is zavarba jönnék. Pár perc csönd volt a szobában, és majdnem rájuk szóltam, hogy könyörgök csináljatok már valamit! Nem látjátok, hogy összeilletek?! – Ha fáradt vagy elmehetsz. Biztos kimerültél a harctól, és én úgy is megvárom míg felkell. Beszélnem kell vele… - váltott komoly hangra a barátnőm én pedig tudtam, hogy mindent el kell mondanom neki.
- Pasi ügyek mi? – kérdezte vihogva Daniel, de valami érződött a hangjában. Csak nem… féltékenység? Emma megköszörülte a torkát.
- Az attól függ. Ezt nem veled szeretném megtárgyalni.
- Jaj, ne már! A húgom legjobb barátnője vagy, és majdnem kiskorod óta ismerlek. Beavathatnál pár részletbe. Milyen az arisztokratákkal kavarni? Jobb mint egy átlag vámpírral nem? – tudtam, hogy közben vigyorog, de nem győződtem meg róla. Ha megbántja a barátnőmet, akkor közbe lépek, de addig… kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből.
- Te ezt biztosan jobban tudod. Te vagy minden nap más nővel. Én ragaszkodó típus vagyok inkább. Nem szeretem az egy éjszakás kalandokat.
- Lehet, hogy minden nap más nővel vagyok, de ha megtalálnám az igazit, akkor nem így lenne. Van egy másik énem is, de azt a tökéletes nőnek tartogatom. – Emma hangosan nyelt egyet, de eltalálni nem tudtam, hogy milyen szemmel néz rá Daniel.
- És… milyen neked a tökéletes nő? – kérdezte halkan
- Mondjuk olyan gyönyörű mint te. – Wáó! Éljen! Végre valahára valami fejlemény. Köszönöm bratyó, hogy eljutottál ide közel száz év után! Egy Isten vagy!
- Ööö…ez… nem igaz. Én… nem vagyok gyönyörű. – jött zavarba Emma
- De igen. Már sok gyönyörű nőt láttam, de te… felül írod őket.
- Ezt csak úgy mondod!
- Nem. Igazat mondok. Biztos minden férfi megfordul utánad…
- Még nem találtam meg az igazit. – mondta halkan Emma. Gyerekek, eddig jól állunk!
- Gyönyörű vagy, és okos. Hidd el megfogod találni. Ha eljön úgyis tudni fogod. – Naná, hogy tudni fogja, mert épp előtte fekszik! Jaj, Daniel, ne legyél már ilyen vak könyörgöm!
- Igen, biztosan… - csönd – Nem mész? – Na, ne! Nehogy már te rontsd el Emma!
- De igen. Már vihar sincs, szóval… megyek. – lassan kicsúszott alólam, és a hangokból ítélve felöltözött. – Később találkozunk. – halk cuppogó hang. Csak nem egy puszi volt? Istenem, jobban izgulok mint egy kis iskolás az első sulis napján.
Mikor becsukódott az ajtó, úgy tettem mintha csak most ébredeznék. De gonosz vagyok! Lehet nem kellett volna kihallgatnom őket, de ha felkelek, akkor ez nem történik meg.
- Szia álomszuszék! – mosolygott rám Emma, amit én viszonoztam.
- Szia! Mizujs? – túrtam bele a hajamba, és az ágytámlának dőltem
- Ezt inkább én kérdezem tőled! Most mindent elmondasz! Töviről, hegyire. – megadóan felsóhajtottam, és elmondtam amit tudni akart. Nem tudom, hogy jó ötlet, de magamban sem tudom tartani. Elég nagy teher ez már így is, de nem tudom jó ötlet-e belekeverni Emmat is. Ha kiderül az igazság, akkor ő is bajba kerül. Végül rávettem magam, és színt vallottam.
- Nem hiszem el. – szólalt meg végül, mikor befejeztem a mesélést. – Te… és Tyler… együtt…? – hitetlenkedve megrázta a fejét
- Igen. – mondtam halk sóhajjal, mire felnevetett. Nem tudtam mire vélni a boldogságát.
- El sem tudom hinni. Te rávetted magad arra, hogy boldog legyél. Ez hihetetlen. Végre egyszer az életben tettél valamit, amitől boldog lehetsz. – elhúztam a számat. Nem buktatom le magam, de lett volna mit mondanom a Danielel folytatott beszélgetéséről.
- Kösz szépen, ez jól esett.
- Jaj, ne már! Én szörnyen örülök nektek. – vigyorgott rám én, pedig megadóan felsóhajtottam
- Mi van ha azt mondom nem vagyok biztos az érzéseimben? – kérdeztem halkan
- Mire gondolsz?
- Nem tudom, hogy szeretem-e. Nem akarok vele játszani, de nem tudom mit érzek. Ez annyira…nehéz. – Emma csak mosolygott – Mi van?
- Csak az, hogy éppen arról beszélsz, hogy nem tudod szereted-e Tylert.
- És? – még mindig nem értettem miről beszél, mire megforgatta a szemeit.
- Ez bizonyítja, hogy szereted. Ha nem szeretnéd nem rágódnál ezen.
- Gondolod?
- Tudom. – mély levegőt vettem, és megszorítottam a kezét
- Köszönöm. – valaki épp ezt a pillanatot választotta, hogy kopogjon. – Gyere! – kiáltottam ki, és Nicholas lépett be. – Mi a helyzet? – kérdeztem mosolyogva, mert akár hiszitek, akár nem örültem, hogy újra látom.
- Lucas, hívat! – felelte egyszerűen, nekem pedig már nem volt kedvem mosolyogni.