Dark Kiss 8. fejezet

Sziasztok!

Itt az új feji, ami vegyes érzelmeket fog szerintem kiváltani, de az igazság az, hogy szerintem így a történet még jobb lesz...még nem tudjátok miről beszélek, de majd ha elolvassátok a fejit rájöttök! :) Az olvasói esttel kapcsolatban, nem tudom, hogy mi lett a szerverrel, de délután még működött a chat, és nem tudom mi történt vele estére :S:S Megpróbálok majd valamit összehozni, ha egyáltalán van kedvetek hozzá, mert ahogy észrevettem nem nagyon lelkesedtetek az ötletért...de nem papokolok tovább. Jó olvasást a fejezethez! :)

puszi
Niky

8. fejezet

Néha fel kell adnia az embernek az elveit, ha valamit el akar érni az életben. Nekem pedig most van egy célom, de előtte meg kell tudnom valamit. Persze nem azért, mert még érzek valamit. Az agyam erre igent mond, a szívem, pedig…hát inkább hagyjuk. Csak tudnom kell, hogy Tyler él-e még, vagy nem, és már itt sem vagyok. Nick elkísér majd, az új otthonomba. Ami csak átmeneti, mert eszem ágában sincs a házában élni huzamosabb ideig. Csak egy kis házat kell találnom, és kész. Még nem tudom, hogy csak magunknak, vagy csak magamnak, de ez is kiderül még a mai este során. Tyler után egyből az orvoshoz megyek, és remélem már tud mondani valami érdemleges dolgot. Igazából, ha kiderülne, hogy nincs gyerek, még akkor sem mennék vissza a főhadiszállásra. Nincs is miért visszamennem már.
Leparkoltam a felhőkarcoló előtt, és reménykedtem benne, hogy nincs itthon. Azaz csak egy részem reménykedik, mert az azt jelenti, hogy nem kell belemennem egy kínos beszélgetésbe. De a másik részem reméli, hogy itt van, és meg tudok bizonyosodni róla, hogy még él.
A lábammal dobolva vártam, hogy felérjen a lift a legfelső emeletre, majd gyorsan dobogó szívvel sétáltam az ajtaja elé, és kopogtam be.
Nem érkezett válasz, és nagy csend is volt. Még mindig meg van a kulcsom, de…nem hiszem, hogy használni akarom. Nem is kellett.
Lassan kinyílt az ajtó, és megpillantottam Tylert. Fekete köntös volt rajta, és látszólag semmi baja nem volt…mégis volt valami a szemében. Mintha éveket öregedett volna, bár még mindig nagyon jóképű. Komoran nézett rám.
- Bejössz? – kérdezte, mire vonakodtam. Pár percbe nem halok bele. Bólintva beléptem a lakásba. Mindenhol tisztaság volt, mint mindig, de még ez is komornak hatott most. Tyler becsukta az ajtót, és nekidőlt.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, mire halványan elmosolyodott
- Mondjuk… - megint csönd lett, én pedig sóhajtottam
- Hogy jutottál ki? – Tyler lenézett magára, majd vissza rám
- Tudod…a farkas néha jól jön. – összevontam a szemöldököm, de nem kérdeztem többet. Nem muszáj mindig mindent tudni…
- És…miért jöttél el hozzám? Kockáztattad, hogy elkapjanak, és mégis…eljöttél hozzám. Miért? – mély levegőt vett, és pár másodpercre behunyta a szemét
- Mert…muszáj volt…éreznem téged, mielőtt eljövök… - nézett maga elé, de nem a szemembe.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy…nem volt jó, hogy ott vagy velem. – suttogtam, bár nem is akartam ezt mondani. Tyler felemelte a tekintetét, ami már nem komor volt, hanem lágy. Megráztam a fejem mielőtt bármit is mondhatott volna. – Szerintem te még nem tudod, de…kiderült minden. Úgyhogy…most elmegyek Londonból. – Tyler nagyot nyögve hátrahajtotta a fejét
- Valahogy…nem lepődök meg. Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége, de…nem gondoltam volna, hogy kitesznek. – megráztam a fejem
- Azt mondták maradhatok ha elvetetem a kicsit, de…megmondtam, hogy ezt felejtsék el. – Tyler végre elmosolyodott, de nem sokáig
- Hogy-hogy? – vonta föl a szemöldökét, mire felemeltem az állam
- Nem tehet semmiről, már ha van egyáltalán gyerek. Bár…ez még ma kiderül.
- Ki az orvosod?
- Nick mutatta be. – vontam vállat – Egy vámpír, férfi. Nagyon kedves, szóval…remélem nem lesz semmi baj. – Tyler pár másodpercig hallgatott.
- Elkísérhetlek? – felvontam a szemöldököm. Ha azt mondom nem, akkor elkezd papolni, hogy joga van hozzá nekem, pedig nincs kedvem most veszekedni.
- Rendben. – vontam vállat, mire ellökte magát az ajtótól, és elment mellettem. Nem mentem utána, de megfordult a fejemben. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy velem jön, de…abban igaza van, hogy joga van a gyerekhez. Legalábbis…egyenlőre…
Tyler túl hamar kész lett. Frissen, és üdén állt előttem, fekete szövetnadrágban, és egy sötét ingben. Nem mondott semmit. Az ajtóhoz sétált, és kitárta, hogy menjek előre. Nagyot sóhajtva kiléptem, és nem is néztem hátra úgy vonultam előre. Úgy is követ, akkor meg minek a fölösleges impulzus?

Már vagy tíz perce kocsikázgattunk hangtanul, de engem nem zavart. Az én autómmal megyünk, és Tyler vezet. A szívem egyre gyorsabban ver, de nem tudom, hogy azért, mert nem sokára kiderül minden, vagy azért, mert Tyler itt van velem?! Igazából…halvány lila gőzöm sincs…
- Sajnálom. – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejemet.
- Mit? – halkan sóhajtott. Izmos mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt.
- Mindent. Az én hibám volt, hogy kiderült az egész. Óvatosabb is lehettem volna, és akkor nem vittek volna be…akkor nem derült volna ki semmi. És…azt is sajnálom amiket a fejedhez vágtam…nem akartalak megbántani. – felnyögtem, mire rám kapta a tekintetét, majd vissza az útra – Jó, oké. Talán meg is akartalak akkor bántani, de csak azért, mert elhagytál, és ezt nem tudom feldolgozni. Most már megbántam, és vállalom a felelősséget a tetteimért. Szóval…ha nincs hova menned, én…szívesen…
- Ott fordulj balra, azaz a ház. – vágtam a szavába, és mutogatni kezdtem. Jobb is, ha nem hallom amit mondani akart. Kimondatlanul is túl jól hangzik…
Ahogy leállította a motort kipattantam a kocsiból, és az ajtóhoz mentem. Már megint elfogott a félelem, mint az előző alkalommal. Bár akkor itt volt Nick, és segített nekem. Lehet fel kéne hívnom, de…mit szólna Tyler? Na vajon mit? Van valami sejtésem, és nem akarom megtudni, hogy igazam lenne-e. Ő itt van velem, de nem szoríthatom úgy a kezét, mint egy feleség a férjéét. Úgy meghitt lenne, és…ettől bevallom félek.
Megvártam míg mellém lép, majd bekopogtam az ajtón, mire Roger azonnal ajtót nyitott.
- Jó estét! – köszöntött mosolyogva
- Jó estét! – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze. Tylerre mutattam aki egyáltalán nem tűnt idegesnek. De jó neki! – Roger, ő itt...Tyler. Tyler, ő az orvosom Dr. Roger. – a doki mosolyogva kezet nyújtott a farkasnak, és nem foglalkozott vele, hogy igazából ki is Tyler. Viszonozta a kézfogást, és a szemében tisztelet sugárzott Roger felé. De biztos vagyok benne, hogyha bármi rosszat csinálna az orvos, Tyler azonnal kitekerné a nyakát. Ettől nem félek.
- Örülök, hogy megismerhetem! – jött a szívélyes mosoly Tylertől, mire én sóhajtottam. Az orvos azonnal felém fordult, és nyugtatóan vigyorgott rám.
- Nem lesz semmi baj. A múltkor sem ettelek meg, és most sem foglak. Gyertek beljebb! – indult el előttünk, de nem nagyon akarództam utána menni. De Tyler előtt nem lehetek ennyire gyenge. Magamon éreztem a tekintetét, ezért inkább megembereltem magam, és beléptem.

Most Tyler volt a támaszom a vizsgálóban. Nem fogtam meg a kezét, mert az per pillanat túl személyes lenne, de jó érzés volt, hogy magam mellett tudhatom. Mint egy igazi férj úgy állt mellettem, és bár Roger nem mondott a párosunkra semmit, az arcán láttam, hogy nem ellenzi a nem létező kapcsolatunkat. Hát igen…vannak akik ilyenek, és vannak…
- Látjátok azt? – kérdezte hirtelen az orvos, és az ultrahang képernyőjére mutatott. Bár nem értek az ilyen orvosi izékhez, attól még én is láttam amit látnom kellett. Nyeltem egy nagyot, és megszorítottam Tyler kezét. A francba a sok gondolkozással! Nem tudom, hogy akarom-e, ezt, de azt tudom, hogy szükségem van most rá! Meleg keze körbefogta az enyémet, és otthonosan éreztem magam. Próbáltam csak rá gondolni, és nem arra, hogy egy kórházi ágyon fekszek, és közben nézem azt a bizonyos képernyőt, amin tisztán látszik valami…vagy inkább valaki. Pár pillanatig behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.
- Szóval…terhes vagyok. – mondtam halkan inkább magamnak, mint másnak, de Roger válaszolt.
- Igen, és ez már biztos. – mondta, és letörölte a hasam, mire én lehajtottam a fölsőmet, és lassan felültem, de Tyler kezét még mindig nem engedtem el. Halkan sóhajtottam.
- És most? – kérdeztem, mire lassan felém fordult
- Az attól függ, hogy hogyan is döntöttél?! – nyeltem egy nagyot, és Tyler szemébe néztem. Felvette az álarcát, de így is pontosan tudom, hogy mire gondol…
- Megtartom. Nincs az a pénz, amiért megölném őt. – Tyler teste ellazult egy kicsit, mire magamban elmosolyodtam. Ezek szerint félt a döntésemtől. Ennek azért…valamiért örülök. Bár már a lakásán közöltem vele, hogy mi lesz, azért tudja, hogy milyen vagyok. Roger mosolyogva bólintott.
- Reménykedtem benne, hogy ez lesz a válaszod. Nos…a baba szépen fejlődik, és egészséges. Mivel félig vámpír, félig farkas, ezért a szülés járhat némi…komplikációkkal, de a mai világban ez már semmit nem jelent. – azért még nem nyugtatott meg. Nem is magam miatt aggódok, hanem a kicsiért…máris úgy gondolkozok mint egy anya. De jó!
- Miféle komplikációk? – szólalt meg hirtelen Tyler, mire Roger sóhajtott
- Nagyon erős kisbaba, de szerintem az anyukája is. – mosolyogott rám, de nem tudtam viszonozni – És mivel ilyen erős, ezért lehet, hogy előbb szeretne majd világra jönni mint kéne, vagy…a túl gyors növekedésével veszélybe sodorja a mamáját. – Tyler keze megfeszült az enyémben – Két faj génjeit is hordozza, ezért gyorsabban nő mint az átlag babák. Nagyjából… négy hónap múlva megszületik, ha minden jól megy.
- Ha minden jól megy? – kérdeztem kiszáradt torokkal, mire nyugtatólag elmosolyodott. Gyűlölöm ezt a mosolyt!
- Nem lesz semmi baj! Vigyázok majd mindkettőtökre, DE, és ezt hangsúlyozom! Nem szabad túl sok stressznek kitenned magad, és nem harcolhatsz! Még csak fegyver közelébe se mehetsz! – Tylerre nézett aki bólintott. Nagyszerű! Remélem, majd úgy akar őrizni mint egy kis háziállatot. Bár nem lesz rá lehetősége hisz elmegyek…
- Megértettem. Mit kell még tudnom? – az orvos megvonta a vállát
- Ugyanolyan ez mint bármilyen más terhesség csak hamar születik baba. Csak figyelj magadra, és akkor a kis csöppség is jól lesz. Egy hét múlva szeretném, ha visszajönnél kontrollra! – bólintottam, és lassan leszálltam az ágyról. – Valószínűleg lesznek, és vannak is már rosszulléteid, de nem kell velük foglalkozni. Egy idő után már ez sem lesz. – megint bólintottam
- Köszönünk minden doktor úr! – nyújtott kezet Tyler, amit Roger viszonzott
- Én köszönöm, hogy hozzám fordultatok. – mosolygott, majd az ajtóhoz ment – Remélem nem baj, ha nem kísérlek ki titeket, de még van egy betegem aki nem várhat! – azzal már ott sem volt.
Halk sóhajjal az ajtó felé mentem nyomomban szorosan Tylerrel aki nem nagyon szólalt meg, de talán nem is baj. Végül is az ő hibája az egész. Na jó nem hibáztatom nagyon, de ez még nem változtat azon a tényen, hogy nem lett volna szabad ezt tennie. Most, hogy kirúgtak otthonról, nem is baj, hogy lesz egy kisbabám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de…valamilyen szinten örülök neki.
Beszálltunk a kocsiba, és kigördültünk a ház elől. Tyler egész úton nem mondott semmit, csak amikor leparkoltunk a felhőkarcoló előtt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az orvos…kellemesen csalódtam. – nézett ki az útra, de a szemembe nem
- Igen. Jobbat nem is találhattam volna. – mély csend, majd megint megszólalt
- Remélem gondolod, hogy nem nagyon sajnálom a dolgokat. Mindig is szerettem volna tőled egy kisbabát, és most tessék! Azt viszont sajnálom, hogy miattam kiraktak. Jobban is átgondolhattam volna dolgokat. – megráztam a fejem.
- Ezt már megbeszéltük, és különben is…most már mindegy. Ezen ne rágódj! Belenyugodtam, hogy anya leszek, és…nem is bánom annyira. – mosolyogtam, és a kezem akaratlanul is lecsúszott a hasamra.
- Nézd…én gondolkoztam, és…nagyon szeretném, ha…velem laknátok ez után. Mind a ketten. Tudom, hogy ez elég hirtelen jött, de…ő az én gyerekem is, és szeretném a gondját viselni. Ha nem vagy itt nem tudlak megóvni! – nézett rám, mire vettem egy mély levegőt. Ezt el akartam kerülni!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne azok után, hogy… Megígértem Nicknek, hogy amíg nem találok másik lakást nála leszünk, és nem akarom megszegni a szavam- Tyler tekintete megvillant
- Nicknél fogsz lakni?
- Először is fogunk, másodszor pedig a ház az övé, de ő nem lakik ott. Ne játszd a féltékenyt kérlek! Harmadszor pedig nem kell engem megvédeni, tudok magamra vigyázni! – megforgatta a szemeit
- Saját magadtól nem tudod megvédeni magad! – felnyögtem
- Hagyjuk ezt jó? Elmegyek innen, de nem mondom, hogy majd nem találkozhatsz a gyerekeddel. Ezt majd megbeszéljük, ha oda jutunk. – kiszálltam a kocsiból, hogy helyet cseréljek vele, de ő gyorsabb volt és mire feleszméltem már előttem állt.
- Nem akarom, hogy elmenjetek! Szükségem van rátok! – rakta a kezét a hasamra, mire én elhúztam onnan.
- De el kell mennünk, mert nem akarok többé itt lenni! Minden emlék ide köt, és én ezt nem akarom! Ezt igazán megérthetnéd… - magához ölelt, majd adott egy puszit a homlokomra, és mélyen a szemembe nézett
- Helena, én…
- Ki ne mond! – szakítottam félbe – Nem kell még ez is! – simítottam végig az arcán, majd adtam rá egy puszit.
- Még találkozunk! – megkerültem a kocsit, és beszálltam a vezető oldali ülésre.
- Vigyázz mindkettőtökre! – mondta búcsúzóul, mire én bólintottam, és elhajtottam… hátrahagyva mindent…