Dark Kiss 10. fejezet

10. fejezet

Az élet néha nagyon durván meg tud szívatni. Aki azt mondja, hogy nem az hazudik. Nincs rosszabb annál amikor valaki, akit már túlon túl régen ismersz, egyszer megjelenik, és nem is egyedül. Bár drága egyetlen szív szerelmét nem hozza most magával, és ha rajtam múlik soha nem is fogja, de ez akkor sem fair dolog. Én… már elfelejtettem, és…nem akarom újra felidézni a régi emlékeket.
Nick felhívta Tylert, hogy Vivient hagyja valamilyen szállodában, amíg ő meglátogat. A beszélgetést inkább nem hallgattam meg. El kell magam foglalni valamivel, és akkor nem lesz baj. El akartam mosogatni, hogy ne csak álljak, mint egy láma, de nem jött össze. Inkább egy pohár vizet kortyolgattam, és közben a hasamat simogattam. Ha ideges vagyok általában ezt csinálom, és emiatt nem csinálok soha semmi hülyeséget.
- Jön a papád. – mondtam a kicsinek halkan – Bár fogalmam sincs, hogy miért, de…abban biztos vagyok, hogy nem leszek ezután a találkozás után túl boldog. Szóval muszáj megvigasztalnod majd oké? – mosolyogtam, és közben kibámultam a mosogató fölötti kis ablakon, ami az egyetlen bevezető útra néz a házunkhoz.
- Ha ő nem vigasztal meg, majd én. – jött mögém Nick, és a kezét hátulról a kezemre tette, így együtt simogattuk a babát.
- Reméltem is. – döntöttem a fejem a vállának, ő pedig adott egy puszit a nyakamra. – Nem akarom ezt. – mondtam halkan pár perc csönd után
- Még visszahívhatom, hogy ne jöjjön ő sem.
- Szerinted az visszatartaná? Pont őt? – halkan felnevetett
- Nem. Olyan makacs mint te. Bár…te nem versenyezhetsz senkivel. - elhúztam a szám, de nem feleltem. Behunytam a szemem, és próbáltam ellazulni, de az idilli helyzet hamar elmúlt, mert ismerős motorzúgást hallottam. Kinyitottam a szemem, de direkt kerültem a tekintetemmel az ablakot. – Majd én beengedem. – adott egy gyors puszit, majd elengedett. Az ajtócsukódások után halk beszélgetést hallottam. Nem néztem ki az ablakon, inkább mosogattam. Mond, hogy elég, ha csak az üvegen keresztül látsz, és nem kell bejönnöd! Kérlek, ne gyere be! Nem akarom, hogy be gyere! Naná, hogy becsukódott az ajtó, és hangos léptek közeledtek a konyha felé. Nagyon figyeltem egy tányér súrolására, és nem állt szándékomban másra figyelni.
- Ha nem zaklatod fel…magatokra hagylak titeket?! – hallottam Nick hangját, de nem is igazán jutott el a tudatomig, hogy mondott bármit is. Egymás után kapkodtam az edényeket, de sajnos már nem maradt sok. Mindjárt be kell fejeznem… Nick felment az emeletre, de ő még mindig valahol a konyhaajtóban álldogálhatott.
- Szia. – hallottam meg a hangját, mire egy üvegpohár kicsúszott a kezemből, és a mosogatóban landolt. Na tessék. Pedig csak köszönt. Megköszörültem a torkom, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire hiányzott már ez a hang.
- Szia. – mondtam halkan, és elzártam a vizet, mert sajnos végeztem. Letöröltem a vizet a pultról, meg úgy mindenhonnan csak, hogy ne kelljen megfordulnom, de természetesen nem húzhatom már sokáig.
Na jó! Pár másodpercre behunytam a szemem, majd megfordultam. Nem kellett hozzá sok, hogy elterüljek a földön. Még annál is jobban nézett ki mint amire emlékeztem. Egyszerűen volt felöltözve, farmer, fekete izom póló, és persze az elengedhetetlen bőrkabát. Hogy nem sül meg? Vagy csak nekem van ilyen melegem? A tekintetét akárhogy is próbáltam kerülgetni nem sikerült, vonzott, hogy újra láthassam végre. Mély levegőt vettem, hogy végre meg tudjak szólalni. – Hogy-hogy…eljöttél? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Leülhetek? – kérdezte az ebédlőasztal melletti székekre bökve. Vállat vontam, majd bólintottam, mire ő leült, és közben végig engem kémlelt.
- Szóval? – tettem karba a kezem, és a pultnak támaszkodva néztem le rá. Halványan elmosolyodott.
- Baj, hogy tudni akartam, hogy élsz-e még?
- Miből gondoltad, hogy már alulról szagolom az ibolyát? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel
- Nem hiszek Nickben, és ami azt illeti…nem értem miért nem költöztél még el innen? Elhiszem, hogy itt csend van, és szép is ez a hely, de attól még nem lenne jobb egy saját lakás?
- Nem. –vágtam rá habozás nélkül, mire fölvonta a szemöldökét
- Van köztetek valami? – kérdezte, kifejezéstelenül
- Mi közöd van ehhez? Semmi. Szóval nem fogok erre válaszolni. – halkan káromkodott
- Nem is kell. Már tudom a választ…- nézett rám élesen, majd a tekintete a hasamra kúszott. Rögtön nem volt annyira mérges. – Ő, hogy van? – elmosolyodtam, és én is lenéztem
- Talán… túl jól. Legalábbis most, mert nem kicsit rugdos. – ahogy Tyler belépett a konyhába a baba rugdosni kezdett, de nem erősen. Mintha csak szólni akarna az apjának, hogy én is itt vagyok!
- Megérinthetem? – reflexből rázni akartam a fejem, de meggondoltam magam.
- Nem tilthatom meg, és nem is tudnám. – lassan felemelkedett a székről, és a hasamra rakta a kezét. A kicsi rögtön megnyugodott, mintha megkapta volna amit akart. Tyler arcán tündöklő mosoly jelent meg, aminek láttán az én szám is mosolyra görbült. Meleg keze végigsimított a hasamon.
- Alig várom, hogy a kezemben tarthassam. – suttogta, majd a szemembe nézett
- Én is…- feleltem, de nem engedtem el a tekintetét. Nekem ez most túl sok. Megköszörültem a torkom, és arrébb álltam, hogy ne tudjon megérinteni. Naná, hogy a baba, megint rugdosni kezdett.
- Még így is gyönyörű vagy, ugye tudod? – felé fordultam, és felnevettem
- Egy bálna vagyok, és akkor még ne beszéljünk a többi dologról. – mondtam mosolyogva, mire megrázta a fejét
- Soha nem látod be, hogy mennyi vonzerőd van. – lépett közelebb hozzám, de hála az égnek időben meg állt.
- Inkább ne beszéljünk most erről. Inkább válaszolj egy egyszerű kérdésre. Minek akartad idehozni Vivient? – sóhajtott
- Nem akartam. Egyszerűen csak… fél, hogy újra összejövünk.
- És nem mondtad meg neki, hogy ez lehetetlen? – kérdeztem komoran, mire lesütötte a szemét pár pillanatra, majd újra rám nézett
- De igen, csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is? – vontam föl a szemöldököm
- Terhes vagy, és Vivien tisztában van vele, hogy kettőnk között mindig lesz egy kapocs, ami miatt nem mehetünk el csakúgy egymás mellett, mintha nem lenne közünk egymáshoz. – nocsak! Lehet, hogy ez a nőszemély nem is olyan bolond mint azt gondoltam.
- Ez mind szép, és jó, de az biztos, hogyha megszületik a kicsi a közelébe sem mehet annak a nőnek! – Tyler tekintete megvillant
- Nem is ismered Vivient, szóval ne ítélkezz felette! – gúnyosan felnevettem
- Nem ismerem? Elfelejtetted, hogy akart minket szétválasztani? Elfelejtetted, hogy pár hónapja, elhordtad mindennek, és azt mondtad, soha nem kezdenél vele újra? – felvonta a szemöldökét
- Sok minden megváltozott.
- Az biztos, de ebből nem engedek! Te láthatod majd a kicsit, de a nő közelébe sem mehet! – karba tette a kezét
- Rendben, de akkor Nick sem lehet vele! – na persze!
- Nick, és Vivien között azért van egy kis különbség. Az előbbiben megbízok az utóbbiban egyáltalán nem.
- Na ez nálam pont fordítva van! – mély levegőt vettem, és próbáltam magam megnyugtatni.
- Elhiszed, hogy nem érdekel? Nem engedem majd a közelébe, és ha nem tetszik, nekem úgy is jó, ha te sem látod majd! – mondtam én, hogy megint veszekedni fogunk. Miért nem hisz nekem senki?
- Ne akard tudni, hogy mire vagyok képes, ha eltiltasz a gyerekemtől! – közölte élesen, mire félredöntöttem a fejem
- Majd meglátjuk! – közöltem, mire olyan közel jött hozzám, amennyire a hasam engedte. A kicsi egyfolytában rugdosott, a szívem pedig egyre gyorsabban vert.
- Téged ha jól tudom kitagadtak, és nincs már senkid csak Nick! Ne akard, hogy őt is elvegyem tőled! – összeszorítottam az államat, és léptem egyet hátra
- Kifelé! – mondtam halkan, mire megigazította a bőrkabátját
- Jól vigyázz Helena, hogy kivel húzol ujjat! Van egy oldalam amit csak az ellenségeimnek mutatok, és hidd el! Nem akarsz úgy látni! – mondta gúnnyal, méreggel, és némi szomorúsággal a hangjában, de ez már rég nem jutott el a tudatomig. Annyira felidegesített már, hogy örülök, ha nem robbanok fel. Pontosan tudom, hogy milyen Tyler, ha felidegesítik, és azt is tudom, hogy el tudná tőlem őt venni. Azt is nagyon jól tudom, hogy ezt nem akarja, de ha rákényszerítem, akkor megteszi. Ezzel a viselkedésével is csak azt igazolja, hogy ő benne van a játékban, ameddig én is.
- Menj innen, amíg olyat nem mondok ami fájni fog! – közöltem rekedt hangon
- Szerinted Nick, hogy fogja viselni az egész apaság dolgot? – lett volna erre mit felelnem, de az agyamat már elborította a vörös köd, és erre csak rátett még egy lapáttal, hogy a kicsi egyre erősebben rugdosott.
- Kifelé! – kiabáltam most már teli torokból, mire Nick dübörgő léptekkel szaladt be hozzám, és megölelt.
- Mi történt? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mire Tylerre nézett. – Megmondtam, hogy ne izgasd fel! – mintha némi megbánás felcsillant volna a szemében, de csak pár pillanatig
- Saját magát izgatja fel! – közölte hidegen Nick szemébe nézve. – Jobb ha megyek. Nem akarok bajt…- farkasszemet néztek, majd Tyler tekintete találkozott az enyémmel. – Vigyázz a kicsire! – azzal kisétált. Csak azután lazultam el, amikor meghallottam, hogy felbőg a motor, és Tyler elhajt. Mély levegőt véve dőltem Nick karjaiba, aki könnyedén megtartott.
- Jól vagyok…- suttogtam, de már a lábamon sem tudtam megállni. Miért gyengültem el ennyire?
- Egyáltalán nem vagy jól. A baba szörnyen rugdos, és muszáj lefeküdnöd. – nem tudtam ellenkezni, mert a karjaiba kapott, és felvitt a hálószobába. Lefektetett a lepedőre, majd betakart. Behunytam a szemem, és elmosolyodtam. Nick végigsimított az arcomon.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz.
- Nem a te hibád…Tyler volt seggfej. – mondtam halkan, de nem tudtam többet kipréselni magamból, mert elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki a hasamon tapos. Felpattantak a szemeim, és azonnal megnéztem, hogy ki bántja a kicsit. Meg is nyugodhattam volna, amikor nem láttam senkit, de nem tettem. Ez azt jelenti, hogy a baba rugdos ennyire. Azt ne mond, hogy… Még a gondolatot se tudtam befejezni, mert akkorát rúgott a kicsi, hogy felsikoltottam. Vergődni kezdtem az ágyon, és csak kiabáltam. Nick azonnal berohant hozzám, és megérintette a vállamat. De nem tudtam semmit tenni. Csak sikoltottam, de nem sikerült más.
Nem tudom mennyi idő telt el. Percek, vagy órák, de a fájdalom egyre rosszabb lett. Nick hangja végre eljutott hozzám.
- Helena! Nézz rám! Mit csináljak? Hogy segítsek? – a hangja kétségbeesett volt, én pedig megragadtam a kezét. Nem bírtam halkítani a hangomon, csak kiabálni tudtam.
- Hívd az orvost! Jön a baba!