Dark Kiss 35. fejezet

Sziasztok!

Íme, az utolsó előtti fejezet. Kicsit mélyen szántóra sikeredett, de remélem minden érzelmet áttudtam adni, amit szerettem volna. Sokan utálni fogtok tudom, de igazából ez van :D Sajnálom, hogy nem írtátok meg szerintetek mi lesz a vég, de nem baj. Ha elolvastátok a fejezetet, szeretném, ha kommentelnétek, hogy mit gondoltok. 

Lassan jövök, az utolsó fejezettel. 

35. fejezet

Sok minden van az életben amit az ember megbán. Azt akarja, hogy bár visszafordíthatná az időt, hogy mindent megváltoztasson. Ha nem is mindent, csak pár dolgot legalább. Én ebben a pillanatban csak három dolgot szeretnék. Gyorsabbnak lenni, megelőzve mindent, odafigyelve mindenre, előretárni dolgokat, és megállítani egy percre az időt. Azt az időt, mely soha nem áll meg, soha nem lassul le...mégis vannak az embernek olyan pillanatai, amikor körülötte minden leáll. Minden...más lesz. Az emberek arca megdermed, a környezet szintén, és vele együtt te is. Gyorsabb akarsz lenni, de nem tudsz, az a pár ezred másodperc mindent megváltoztat az életedben. Amikor a szerelmed sírjánál állva visszagondolsz arra az ezred másodpercre, amire szükséged lett volna még, minden egyes perc kész örökké valóságnak tűnik. A lányod kezét fogod, aki zokog, körülnézel a temetőben, a sok-sok emberen, akik mind egy személy miatt vannak itt, és nem érzel mást...csak ürességet. Olyan nagy ürességet, ami leírhatatlan, ami felfoghatatlan, ami bizonyos pontig feldolgozhatatlan. Csak nézel. Nem mozdulsz csak bámulsz, és próbálod felvenni a tempót az idővel, az idővel ami csak múlik, és csak múlik. Számodra lassan, és elnyújtva, de telik...viszont te nem tudsz vele együtt haladni. Éreztétek már ezt? Tudjátok milyen? Remélem nem...remélem soha senki nem tudja meg. Amikor visszajátszod az egész szituációt, többszörösen végigpörgeted az agyadban, és azon rágódsz mit kellett volna máshogy csinálnod. Mit kellett volna tenned, hogy megakadályozd, ami megakadályozhatatlan. Próbálsz másra gondolni, de nem megy, csak pörgeted az agyadban a jeleneteket, mint egy rossz film. Néhány részlet kiesik, néhány részlet megmarad.

A jelenet mikor a Vadászok betörtek a házba, és a rengeteg őrből, még több lett. A harc, és a félelem, hogy valami baja lesz a lányodnak, ami miatt őt és azt a nőt akit mindennél jobban gyűlölsz egy lépcső alatti kis helységbe rejted, bízva abban, hogy nem lesz semmi bajuk, majd a nagy kavarodásban, megvágják a karod, te pedig végzel három „emberrel”, de te csak egy után kutatsz.

Egy másik jelenet mikor a hatalmas kertben futsz egy szemétládát üldözve, aki azt hiszi megint megtud lépni előled. A hirtelen megjelenő szerelmed képe, aki elkapja a férfit, és a földre dönti.

Az érzés, hogy minden rendben lesz már, mert innentől már semmi nem romolhat el.

A hang, ami a semmiből jött, és mindent megváltoztatott. A fejed a hang irányába fordul, és egy jól irányzott lövéssel megölsz még egy személyt, ekkor pedig az idő megáll.

Futni akarsz, de lassú vagy. Ledermedsz, és nem tudod mi történik. A csata zaja elhal. Csak egy személyt látsz. Egy személyt aki haldoklik. A könnyeid elerednek, de észre se veszed szinte. Csak mész előre, egyik lábadat rakod a másik után, míg látod, hogy a szerelmed szenved, és vérzik. Nagyon csúnyán vérzik.

Órák múlva odaérsz hozzá, és öledbe fekteted a fejét, próbálod megnyugtatni, azt mondod neki minden rendben lesz. A haját simogatod, csókot lehelsz véres ajkára, és csak azt ismételgeted: „Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Ez csak egy karcolás! Szeretlek, hallod? Szeretlek!” A válasz pedig egy halvány mosoly, egy mosoly ami az igazinak csak egy utánzata. A szerelmed felemeli a kezét, és gyengéden végigsimít az arcodon, megfogod a kezét, próbálod felfogni mi is történik pontosan, de nem megy. A vér egyre több lesz, a szeretted arca, pedig egyre fehérebb.

Oldalra fordítod a fejed, látod, hogy a bűnös akinek ezt mind köszönheted rád néz. A harag amit érzel kirobban egyszer csak, és ezzel együtt egy egész tár golyó is a férfi szívébe. A teste rángatózik, a száján vér csurog, majd örök mozdulatlanságba dermed, de te még mindig kiabálsz, és még mindig próbálod belepumpálni a golyót, hiába tudod, hogy üres a tár. Majd feleszmélsz, és ránézel a férfira, aki a mindent jelenti neked. Látod, hogy szenved, de képtelen vagy elengedni, képtelen vagy megmenti. Csak zokogsz, és öleled, öleled minden erőddel. A félelem, és a fájdalom elviselhetetlen, csakúgy, mint a tehetetlenség. Próbálod arra kérni, hogy változzon át, ezzel meggyógyítva saját magát, de túl gyenge. Túl gyenge mindenhez. A lőszer, amit a gyilkosa használt, kijátszhatatlan...az ezüst lassan a szívéhez ér, akkor pedig vége. Tudod, és mégsem. Feldolgozni nem megy. Még akkor sem, mikor egy utolsó hörgő lélegzetvétel után megszűnik létezni. Ő, aki azt hitted mindig veled lesz, ő aki számodra minden volt. Egy ordítás szakad fel belőled, de te nem is hallod. Magadhoz szorítod a halott testet, és csak kiabálsz, artikulálatlan üvöltéssel próbálod enyhíteni a fájdalmadat.

Percek telnek el, órák, napok, és te még mindig zokogsz, még mindig ordítasz. Rázod a testet, ami tudod, már nem él. Kezek fognak meg. Rúgsz, karmolsz, harapsz, sikítasz, de nem tudsz szabadulni. A szerelmed nevét ordítod, de ő nem nyitja ki a szemét. Soha többé nem fogja már kinyitni. Elment.

Két erős kar rángat el, ahol már nem látod a testét. Valaki beszél hozzád, szürke szemei, és barna bőre ismerősek, de nem tudod mit mond, nem tudod ki ő. Duruzsolásként hallod a hangját, de semmi több. Próbál kirázni abból a sokkból, amibe kerültél, ami részben sikerül is. Abbahagyod a harcot, és elernyedsz. Belecsimpaszkodsz az öltönyébe, és kín keservesen zokogni kezdesz. Az ő teste még meleg, nem úgy mint a szerelmedé. Hagyod, hogy simogassa a hajad, hogy megóvjon, és közben nem látsz, nem hallasz semmit. Nem tudsz semmire gondolni, csak a testre ami ott fekszik valahol.

Ismét telnek a percek, az órák, a napok, és te teljesen kiszáradsz. Nem tudsz már sírni, nem tudsz semmit tenni. Eltávolodsz a férfitól, akinek a tekintete hihetetlen mértékű együttérzéssel van tele. Megtörlöd a szemed, elfogadod a feléd nyújtott zsebkendőt, bólintasz egy kérdésre amit feltettek neked, majd meglátod a lányod. A sértetlen lányod, és majdnem megint sírva fakadsz, de már nem megy. A karjaidba zárod, és vigasztalni kezded, mert ő viszont még tud sírni. Miatta erős maradsz. Köszönetet mondasz, majd hazamész. Üresen, és megtörten, de hazamész, magaddal víve a lányodat.

Aztán eljön a másnap, a harmadnap, a negyed nap. Sorban fogadod a részvételnyílvánításokat, visszautasítod a segítségeket, és elkezded szervezni a temetést. A temetést, ami gyönyörűre sikeredett. Esténként még mindig nem tudod felfogni, hogy vége, ahogy azt sem, hogy még mindig tudsz néha sírni. Amikor senki nem látja, persze.

Éled az életed, ami csiga lassúsággal telik, majd egyszer csak utoléred magad. Hetek kellenek, de felveszed a tempót a körülötted élőkkel. Mosolyogsz, bár nem teljes szívből, de mosolyogsz. Összeszeded a szerelmed cuccait, és kiadod a lakását. Együtt vacsorázol a szüleivel, akik talán még összetörtebbek, mint te, márha ez lehetséges, majd beszélgetsz emberekkel. A legjobb barátnőd, és a bátyád gyakran látogatnak, egy farkas pedig hihetetlenül hálás neked, hogy megmentetted a gyermekét. Mosolyogsz, és a lányodnak szenteled az életed, valamint a temetőnek. Minden este kimész a sírhoz, és csak mesélsz. Nem csinálsz mást, csak mesélsz, és ettől megnyugszol. Úgy érzed, ez legalább mindig itt lesz neked, majd hazamész. Pár héttel később dolgozni kezdesz. Már két dolog van aminek élsz. A munka, és a lányod.

Kerülöd az embereket, mert csak az aggodalmat látod a szemükben, amire nincs szükséged. Jól vagy. Tudod kezelni a dolgokat. A lányodnak is elmondod, hogy mindig is nehéz lesz neki, de idővel majd könnyebb lesz elviselnie a fájdalmat, mert te ott leszel neki. Nem fogod elhagyni.

Belül megöl a harag, és a gyűlölet. Azt kívánod bár még egyszer megölhetnéd, azokat akik miatt mindez történt, majd a szerelmed hibáztatod, hogy miért ment el. Siratod az időt, amit együtt tölthettetek volna, mégsem tettétek. Csak ezeken jár az agyad, és robot módjára éled az életed. Mi lett volna ha?

-       Helena. – egy hang néha felébreszt a merengésből. Felnézek az ismerős, mégis ismeretlen arcba. Nick...nem szabad így látnia.

-       Igen? Bocsánat, kissé elkalandoztam. – köszörültem meg a torkom, és közben elkezdtem edényeket pakolászni.

-       Aggódok érted. Igazából, mindenki aggódik érted. – mélyet sóhajtottam. Újabb kérdés. Mi lett volna ha Nicket választom?

-       Tudom, de nincs rá szükség.

-       Voltál ma Tylernél? – a neve említésére megáll a kezemben a tányér, majd mintha mi se történt volna pakolok tovább.

-       Igen. – a hangom már nem a régi, túl rekedt.

-       Nézd én, elutazok. – lassan felé fordultam. – De ha, szükséged van rám maradok. Csak mond, hogy maradjak, és nem megyek sehova. – igaza volt Tylernek...szerelmes belém. Azt várja marasztaljam, és idővel kezdjünk új életet, de Nickel nem új életet kezdenék. A régibe fognék újból bele, ami csak a múltra emlékeztet. Csak nézzük egymást, de nem tudok mit mondani. Néz rám, és várja a választ, a választ amire egész életében várt tőlem. Nyelek egy nagyot, és megszólalok.

-       Megleszek egyedül. Menj csak nyugodtan. – látom a szemében a fájdalmat, és a megtörtséget, majd összeszedi magát. Bólint, majd egy búcsú puszi után elmegy, többet vissza se térve.

Folytatod az életed, hónapok telnek el. Már felfogod az idő múlását, és tudod véget kell vetni ennek. A bátyád ordibál veled. Nem tudja elviselni, hogy egy szellem vált belőled, és rádöbbensz...igaza van. Csak vegetálsz. A lányod előtt erős vagy, de semmi több. Eszel, dolgozol, fürdesz, és ennyi.

-       Csak adj még egy kis időt. – suttogtam, mire Daniel sóhajtva magához ölelt, és belecsókolt a hajamba.

-       Elég időt adtam már, hugi. – ránézek az asztalon álló csokorra, és arra az emberre gondolok aki „megmentett”. A szürke szemekre amik olyan ismerősek voltak azon a napon nekem, és amire csak később jöttem rá, hogy kihez tartoznak. Minden héten újabb csokor, újabb kártyával, amin csak egy név áll. Semmi más. Az elején furcsálltam, majd hozzászoktam. Most már hétről hétre csak arra várok, milyen lesz az új csokor. Egy ideig csak ezzel mértem az idő múlását. Egy csokor, egy hét.

-       Ki kell mennem a temetőbe. – húzódok el tőle, és megköszörülöm a torkom. Daniel nagy nehezen bólint, majd megígéri, hogy később felhív. Látom, hogy nem hisz abban, hogy valaha is túl teszem magam ezen az egészen. Pedig...pont erre készülök. Elég volt!

A hold az égen fénylett, mintha nap lenne. Majdhogynem teljes világosságot adva a temetőnek. Összébb húztam magamon a kabátot, és előrefele sétáltam. A sok sír amik mellett elhaladtam már régóta itt álltak. Régen elfelejtett család tagok, anyák, apák, gyerekek nyugodtak itt, de egyik sem volt ember…

Megálltam a sír előtt amit kerestem. Egyszerű kő volt. Világos szürke, névvel, születési, és halálozási dátummal. A sarokban egy vonyító farkas, háttérben a teliholddal. Családi címer, és utalás egyben. A mellette lévő sírkő is ugyanilyen volt, csak a név, és a dátum változott. Testvérek voltak. Úgy helyes, hogy egymás mellé temetik őket. Raul sírján a „Drága kis öcsém, édes kisfiam” volt olvasható, míg az előttem lévőn ”Nagyszerű apa, csodás fiú, szerelmem”. Friss virág volt mint kettőjüknél, de azért odaraktam egy-egy fehér rózsát még.

Lassan letérdeltem a fűbe, ami nedves volt, de nem igazán érdekelt. Megsimogattam a sírt, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-       Ma elvittem Emilyt az óvodába. Mint minden eddigi nap igazából, de ő...annyira boldog volt. – felnevettem, de közben elkezdtek potyogni a könnyeim. – Annyira jól elvan a többi gyerekkel. Nagyon büszke lennél rá, vagy éppen vagy rá, ha látod. Nem is fél. Én biztos nem viselném ilyen jól, ennyi kisfarkas közelségét. De minden rendben vele azt hiszem. – a szél még jobban feltámadt, ezzel a hajamat az arcomba fújva. Pár percig csak némán néztem a nevet a sírkőn, majd könnyektől fojtogatott hangon megszólaltam. – Néha olyan, mintha itt lennél velem. Tudom őrültség, és csak én vagyok ennyire naiv, de…amikor reggel felkelek érzem az illatod. Ott vagy…mindenhol. A konyhában, a fürdőben, a ruháimon...ma egyszer csak bejött Emily a szobámba, és megláttam a szemeid. Be kellett rohannom a fürdőbe, hogy ne előtte bőgjek, de utánam jött. Nem mondott semmit, csak megölelt, de nem sírt. Azt mondta…- vettem egy mély levegőt, és felnéztem a csillagos égre. – „Minden rendben lesz mami.” Én pedig hittem neki. Nekem kéne erősnek lennem, és mégis…ő tartja bennem a lelket. Ő az aki miatt, nem adtam még fel, mert tudom, hogy egy részed benne van, és ezért soha nem hagysz el igazából. – megsimogattam a nevet, és halványan elmosolyodtam. – Minden este itt vagyok, és úgy érzem megőrülök. Nélküled semmi vagyok, és olyan, mintha minden percet amit együtt töltöttünk elvesztegettük volna, mert…semmit nem tettünk meg amit kellett volna. Annyi lehetőségünk volt, és te elmentél. A francba, itt hagytál. Nincs akivel veszekedjek, vagy akit lehordjak. Elhagytál Tyler, mint már annyiszor ezelőtt, de most végleg. Meghaltál…a karjaimban, és nem tudtalak megmenti. Most pedig itt kell ülnöm a sírod előtt zokogva, miközben tudom, a lányom vár. Csak magadra gondolva itt hagytál, és vitted magaddal egy részemet. – csak térdeltem, és néztem a nevet, ami mindent jelentett nekem, de nem tudtam felállni. Nem tudtam megmozdulni. Őt okoltam a haláláért, és, hogy elment, de tudtam, hogy nincs igazam. Vétkeztünk. Mind a ketten. Számtalanszor együtt lehettünk volna, de mindig eltaszítottuk egymást. Csak egy ilyen tragédia az ami fel tudta nyitni a szememet/szemünket. Megtöröltem az arcom, és vettem egy mély levegőt. Az októberi jeges levegő jól esően karistolta a belsőmet.

-       Egyet ígérj meg nekem! – mondtam halkan, és esküszöm láttam a szemeit, ahogy rám néz. – Megvársz. Bármennyi idő telik is el, vársz rám valahol, és boldog vagy. Kérlek csak küldj egy jelet, hogy boldog vagy, és nem felejtesz el minket! Csak ennyit szeretnék, és én…elengedlek Tyler Merlot, esküszöm az égre, csak oldozz fel. – nem válaszolt senki, de nem is számítottam rá.

Megtört szívvel kászálódtam fel, és adtam egy csókot a sírra. Hihetetlenül nehéz volt megfordulni, mintha a lábaim ólomból lennének. Tudom…ez csak egy sír, de nekem most mindent jelent. Egy nyugodt helyet, ahol meghallgat, és tudom hall engem, valamint azt is tudom, hogy figyel.

Kinyitottam a kocsi ajtót, de mielőtt beszállhattam volna az eső rákezdett. Semmi előjel nélkül egyszer csak zuhogni kezdett. Eszembe jutott egy pillanat, még a múltból.

A bál estéje, mikor megjelent Mark is a képben. Ott kezdődött el minden. Jó, és rossz egyaránt, de azon estén…táncoltunk, Tyler megcsókolt, és bár „megharaptam” akkor éreztem magam igazán nőnek mellette. Majd amikor elutaztunk Ohióba, és a szakadó esőben bicikli túrázni indultunk, vagy amikor megjártuk a Londoni állatkertet a sárban. De esőben voltunk a vidámparkban is Emilyvel. Hihetetlenül mérges voltam Tylerre, hogy elrángatta a kislányunkat, meg persze engem szakadó esőben lovagolni, de közben hihetetlenül élveztük ezek mellett.

Felnevettem, és felnéztem az égre.

-       Kevésbé nedves jelet is adhattál volna. – hallottam a fejemben, ahogy nevet, és tudtam…ez az a hang amit soha nem fogok elfelejteni. Az idő lelassulhat körülöttünk, vagy akár fel is gyorsulhat, de idővel fel kell vele venned a lépést. Muszáj, ha élni akarsz, muszáj, ha akarsz lenni valaki. Csak ez a fontos, és semmi más.