Egy átvezető fejezettel jöttem ma. Nem igazán történik benne semmi érdekes, de néha szükség van átvezetésekre, hogy a következőben már tudjanak zajlani az események. DE ennek örömére hamarabb kapjátok, majd meg a 30. fejezetet!! :)
Szép estét
29. fejezet
- Kincsem, kérdeznem kell tőled valamit! – Emily az ágyán feküdt a tévét bámulva, amiben valami nyúl ugrabugrált egy farkas elől menekülve
- Kérdezz, mami! – sóhajtva leültem mellé
- Mi lenne ha óvodába mennél? – Emily arca felragyogott
- Tényleg? Komolyan elengedsz? – már sokszor beszéltünk erről, és alig várta, hogy végre más gyerekeket is megismerhessen
- Igen, de...a rossz hír az, hogy akkor innen el kell költöznünk.
- Hova?
- Londonba kincsem.
- Az messze van? – ráncolta a szemöldökét, mire én megsimogattam az arcát
- Elég messze igen, de ott van a nagybátyád, és még sok más ismerősünk. A nagyiék is közel laknak hozzá. Szerintem nagyon tetszene neked.
- A papa is jön velünk? – megdermedtem, majd vettem egy mély levegőt
- Nem tudom. Tudod a papának most lesz egy másik gyereke, és nem tudom mi lesz vele.
- De attól még nem fog engem kevésbé szeretni ugye? Mármint szeretheti azt a másik babát, de engem is ugyanúgy fog mint most? – elmosolyodtam
- Ugyanúgy fog. Ne aggódj, a papa mindig is szeretni fog téged, még akkor is ha...lesz egy mostoha testvéred.
- Mi az, hogy mostoha? – elmerengve néztem az éjjeli szekrényre, ahol a macija ült
- Mindegy. A lényeg, hogy hamarosan elköltözünk, és lesznek barátaid. – adtam egy puszit az arcára majd felálltam
- De akkor gyorsan költözzünk! – felnevettem, majd hagytam had nézze a mesét tovább
Nick segített a pakolásban. Felhívtam Danielt, hogy keressen nekünk valami lakást, messze a főhadiszállástól, de közel mindenhez. Teljes odaadással látott neki a keresgélésnek, és minden nap újabbnál újabb házak képeit, kapom tőle e-mailben. Hihetetlenül várja már, hogy végre visszamenjünk. Lucas már gondolom nem annyira, de hát ez van.
- Mikor mondod végre el Tylernek, hogy költöztök? – kérdezte Nick miközben a konyhában lévő edényeket pakolászta. Felegyenesedtem, és felnéztem rá.
- Gondolom, ahogy megérkezik egy óra múlva. – vontam vállat, mintha nem lenne nagy dolog. Nem igazán társalogtunk egymással, a legutóbbi incidensünk óta. Mily meglepő.
- Helyes. Viszont akkor én lelépek, ha nem baj?! Nem akarok bajt. – adott egy puszit az arcomra – Később visszajövök még segíteni. – majd el is tűnt, én pedig lehívtam Emilyt. A kis kezeivel óvatosan fogott meg minden egyes tányért, és pakolt bele egy dobozba.
- Várod már a költözést? – buzgón bólogatott, mire elmosolyodtam
Tyler fél óra múlva kopogtatott az ajtón. Sóhajtva küldtem fel Emilyt a holmijáért, majd kinyitottam az ajtót. Eddig be se tette a lábát a házba, így nem láthatta a nagy készülődéseket, de mivel pár napon belül tervezem az indulást, itt az ideje, hogy megtudja.
- Hello. – köszöntem halkan, ő pedig hideg tekintettel méregetett fekete bőrkabátjában, és fehér pólójában
- Mond, hogy Nick nincs itt?!
- Ne kérdezz olyat amire tudod a választ. – mondtam szárazon, majd visszamentem a konyhába pakolni. Tyler becsukta az ajtót, és megállva a küszöbön gúnyosan felnevetett.
- Miért is nem lepődök meg? Azt hittem Emily csak azért mesél ennyit Londonról, mert áradoztál neki róla, de eszembe nem jutott, hogy komolyan ez a dolog. Te tényleg vissza akarsz költözni. Miért? – nem néztem rá, csak rakosgattam tovább a holmikat. Legalább Emily már valamennyire felkészítette. Nem is baj.
- Szeretem azt a helyet, és tudom, hogy Emily is jól érezné ott magát. Ezenkívül...közel vannak a szüleid, Daniel, és...
- És Nick. Hát persze. – felsóhajtottam, de még mindig nem néztem hátra
- Nem miatta akarok odamenni. Hiányzik a régi életem, hiányzik, hogy beszélgetni tudjak valakivel. Ezenkívül...szeretném ha Emily óvodába járna, és összeismerkedne más gyerekekkel is.
- Hallottam róla. A lányunknak elég lepcses szája van. – elmosolyodtam
- Nem is vagy dühös?
- Kéne? Nem vettem meg a házat, és hazudnék, ha azt mondanám boldogtalan vagyok azért, mert vissza akarsz menni. Természetesen megyek én is, ez egyértelmű.
- Na, és Vivien? Őt talán itt hagyod? – próbáltam érzelem mentes hangon beszélni, de nem igazán jött össze
- Nagyon jól tudod, hogy nem. – mondta halkan, mire én sóhajtottam
- Megtudod oldani, hogy Emily normális farkasokkal járjon együtt, és ne legyen semmi baja?
- Eric helyettese vagyok Helena, ezen kívül Emily az én lányom is. Mit gondolsz?
- Akkor köszönöm. – köszörültem meg a torkom, majd leragasztottam az egyik dobozt, és beraktam a sarokba. Megfordultam, és megpillantottam Tylert. Az asztalnál ült, a könyökére támaszkodva, semleges tekintettel méregetve engem.
- Megint együtt vagy Nickel? – kérdezte halkan
- Nem. Lefeküdtünk. Szeretem őt, de ennyi. Segít nekem, tisztában van a dolgokkal, és azt hiszem mind a kettőnknek szüksége van a másikra. Ezenkívül mindig ott van nekem, még úgy is, hogy játszottam vele.
- Én is itt vagyok.
- Nagyon jól tudod, hogy ez nem ugyanaz. – fáradtan megdörzsölte a szemét, majd felállt
- Igazad van. – azzal megfordult, és az ajtóhoz sétált – Mond meg Emilynek, hogy kint várom. – azzal már ott sem volt
Egy hét múlva már költöztünk is. Egész gyorsan ment, a repülő út hosszú volt, Emily pedig hihetetlenül izgatott. A Lumiere ügy óta nem voltam itt, de valószínűleg az a fickó már hét tengeren túl jár, és a fegyvernek sincsenek új áldozatai. Nem élhetek egész életemben félelemben.
Daniel kinézett nekünk egy házat közel Tyleréhez, aránylag messze a főhadiszállástól. Hasonló a mostanihoz, és csodaszép.
Az első dolog amivel Emilynek meg kellett küzdeni az idő eltolódás, majd az átváltás az éjszakai életmódra. Erre azért volt szükség, mert Daniel, Emma, és a többiek is ekkor éberek, velem együtt, valamint állítólag a farkasoknál is az este a nappal, így az óvoda is ekkor van. Na hát...ez furcsa! Pár nap alatt beleszokott hál istennek a dologba, és már minden rendben. Berendezkedtünk, és a bátyámék meg is látogattak minket.
Egy este épp Emmaval iszogattam egy pohár bort, mikor megérkezett Emily az apjával, és Viviennel.
A nőnek eszméletlen nagy hasa volt már most, és nem tudtam nem rossz szemmel nézni, Tyler aggódó tekintetét, ahogy őt nézi.
- Megkérdezhetem...ő mit keres itt? – kérdeztem karba tett kézzel, Emma pedig elhúzta Emilyt, hogy ne nézze végig a showt
- Nyugi. Csak visszahoztam a lányunkat. Nem kell pánikolni. Már megyünk is. – Vivien ragyogó tekintettel méregetett, és én legszívesebben bevertem volna a képét na szép!
- Hogy bírod a terhességet drága? – kérdeztem negédesen, mire lassan megsimogatta a hasát
- Csodásan. Boldog vagyok, hogy végre megajándékozhatom Tylert én is egy kisbabával. Remélem erős fiúcska lesz, csak mint ő. – felvont szemöldökkel néztem Tylerre, aki szigorú tekintettel sugallta nekem, hogy vegyek vissza. De hát ő hozta ide!
- Csak mint ő...hát persze. Csak nehogy kék szeme legyen az ifjú jövevénynek, a barna helyett. – Vivien kifejezéstelen tekintettel nézett rám, és már épp mondott volna valamit, de Tyler megállította
- Megvárnál kint a kocsiban Viv? Mindjárt megyek én is.
- Csak siess. – mondta szárazon a szőke, és majd nagy segg rázás közepette elvonult. Tyler megragadta a karom, és a falnak lökött.
- Mi a fenére volt ez jó? Komolyan nem bírsz magaddal?
- Mi az isten bajod van? Nem mondtam semmit.
- De célozgatsz, és ez rohadtul nem tetszik. – gúnyosan elmosolyodtam
- Vagy inkább az nem tetszik, hogy igazam van.
- Nem kezdem elölről ezt a vitát. Törődj bele, hogy lesz tőle egy gyerekem és kész.
- Igyekszem főnök. – farkas szemet néztünk. Láttam a tekintetében a dühöt, a hitetlenkedést, a sóvárgást, és valahol mélyen...a szerelmet. Nyeltem egy nagyot, bár a torkom teljesen kiszáradt. Ezt soha nem tudja Nick kiváltani belőlem. – Később eljössz? – felvonta a szemöldökét
- Nick nem ér rá? – fájtak a szavai, de elengedtem a fülem mellett
- Csak válaszolj. – suttogtam. Olyan közel volt az arca, hogy előre kellett volna csak hajolnom, hogy megcsókoljam. A lehelete csiklandozott. A tekintete kavargott.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Tudom. – megrázta a fejét
- Ahogy tudok jövök. – elengedett, majd kiment a házból.
Emma a nappali ajtóból nézett rám.
- Biztos, hogy erre neked szükséged van? – gúnyosan elmosolyodtam
- Igen, bár csak magamat áltatom az egésszel.
- Akkor? – mereven néztem a pontot ahol az imént Tyler állt
- Vannak dolgok amiknek meg kell történnie. Tyler, és én is egy ilyen dolog vagyunk. Ahelyett, hogy taszítanánk egymást inkább vonzzuk, ez pedig...tönkretesz minket.
- Van egy lányod Helena. Ne csináld ezt, legalább vele ne! – lassan felnéztem Emma gyönyörű arcára, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy Daniel megtalálta a párját
- Neki nem kell tudnia mi van köztünk. – ráztam meg a fejem, és mentem volna el mellette, de megállított
- Meddig csinálod ezt még? – fáradtan felsóhajtottam
- Lehet soha nem tudom abbahagyni már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése