Íme, az utolsó előtti fejezet. Kicsit mélyen szántóra sikeredett, de remélem minden érzelmet áttudtam adni, amit szerettem volna. Sokan utálni fogtok tudom, de igazából ez van :D Sajnálom, hogy nem írtátok meg szerintetek mi lesz a vég, de nem baj. Ha elolvastátok a fejezetet, szeretném, ha kommentelnétek, hogy mit gondoltok.
Lassan jövök, az utolsó fejezettel.
35. fejezet
Sok minden van az
életben amit az ember megbán. Azt akarja, hogy bár visszafordíthatná az időt,
hogy mindent megváltoztasson. Ha nem is mindent, csak pár dolgot legalább. Én
ebben a pillanatban csak három dolgot szeretnék. Gyorsabbnak lenni, megelőzve
mindent, odafigyelve mindenre, előretárni dolgokat, és megállítani egy percre az
időt. Azt az időt, mely soha nem áll meg, soha nem lassul le...mégis vannak az
embernek olyan pillanatai, amikor körülötte minden leáll. Minden...más lesz. Az
emberek arca megdermed, a környezet szintén, és vele együtt te is. Gyorsabb
akarsz lenni, de nem tudsz, az a pár ezred másodperc mindent megváltoztat az
életedben. Amikor a szerelmed sírjánál állva visszagondolsz arra az
ezred másodpercre, amire szükséged lett volna még, minden egyes perc kész örökké
valóságnak tűnik. A lányod kezét fogod, aki zokog, körülnézel a temetőben, a
sok-sok emberen, akik mind egy személy miatt vannak itt, és nem érzel
mást...csak ürességet. Olyan nagy ürességet, ami leírhatatlan, ami
felfoghatatlan, ami bizonyos pontig feldolgozhatatlan. Csak nézel. Nem mozdulsz
csak bámulsz, és próbálod felvenni a tempót az idővel, az idővel ami csak
múlik, és csak múlik. Számodra lassan, és elnyújtva, de telik...viszont te nem
tudsz vele együtt haladni. Éreztétek már ezt? Tudjátok milyen? Remélem
nem...remélem soha senki nem tudja meg. Amikor visszajátszod az egész
szituációt, többszörösen végigpörgeted az agyadban, és azon rágódsz mit kellett
volna máshogy csinálnod. Mit kellett volna tenned, hogy megakadályozd, ami
megakadályozhatatlan. Próbálsz másra gondolni, de nem megy, csak pörgeted az
agyadban a jeleneteket, mint egy rossz film. Néhány részlet kiesik, néhány
részlet megmarad.
A jelenet mikor a
Vadászok betörtek a házba, és a rengeteg őrből, még több lett. A harc, és a
félelem, hogy valami baja lesz a lányodnak, ami miatt őt és azt a nőt akit
mindennél jobban gyűlölsz egy lépcső alatti kis helységbe rejted, bízva abban,
hogy nem lesz semmi bajuk, majd a nagy kavarodásban, megvágják a karod, te
pedig végzel három „emberrel”, de te csak egy után kutatsz.
Egy másik jelenet
mikor a hatalmas kertben futsz egy szemétládát üldözve, aki azt hiszi megint
megtud lépni előled. A hirtelen megjelenő szerelmed képe, aki elkapja a férfit,
és a földre dönti.
Az érzés, hogy
minden rendben lesz már, mert innentől már semmi nem romolhat el.
A hang, ami a
semmiből jött, és mindent megváltoztatott. A fejed a hang irányába fordul, és
egy jól irányzott lövéssel megölsz még egy személyt, ekkor pedig az idő megáll.
Futni akarsz, de
lassú vagy. Ledermedsz, és nem tudod mi történik. A csata zaja elhal. Csak egy
személyt látsz. Egy személyt aki haldoklik. A könnyeid elerednek, de észre se
veszed szinte. Csak mész előre, egyik lábadat rakod a másik után, míg látod,
hogy a szerelmed szenved, és vérzik. Nagyon csúnyán vérzik.
Órák múlva odaérsz
hozzá, és öledbe fekteted a fejét, próbálod megnyugtatni, azt mondod neki
minden rendben lesz. A haját simogatod, csókot lehelsz véres ajkára, és csak
azt ismételgeted: „Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Ez csak egy karcolás!
Szeretlek, hallod? Szeretlek!” A válasz pedig egy halvány mosoly, egy mosoly
ami az igazinak csak egy utánzata. A szerelmed felemeli a kezét, és gyengéden
végigsimít az arcodon, megfogod a kezét, próbálod felfogni mi is történik
pontosan, de nem megy. A vér egyre több lesz, a szeretted arca, pedig egyre
fehérebb.
Oldalra fordítod a
fejed, látod, hogy a bűnös akinek ezt mind köszönheted rád néz. A harag amit
érzel kirobban egyszer csak, és ezzel együtt egy egész tár golyó is a férfi
szívébe. A teste rángatózik, a száján vér csurog, majd örök mozdulatlanságba
dermed, de te még mindig kiabálsz, és még mindig próbálod belepumpálni a
golyót, hiába tudod, hogy üres a tár. Majd feleszmélsz, és ránézel a férfira,
aki a mindent jelenti neked. Látod, hogy szenved, de képtelen vagy elengedni,
képtelen vagy megmenti. Csak zokogsz, és öleled, öleled minden erőddel. A
félelem, és a fájdalom elviselhetetlen, csakúgy, mint a tehetetlenség.
Próbálod arra kérni, hogy változzon át, ezzel meggyógyítva saját magát, de túl
gyenge. Túl gyenge mindenhez. A lőszer, amit a gyilkosa használt,
kijátszhatatlan...az ezüst lassan a szívéhez ér, akkor pedig vége. Tudod, és
mégsem. Feldolgozni nem megy. Még akkor sem, mikor egy utolsó hörgő
lélegzetvétel után megszűnik létezni. Ő, aki azt hitted mindig veled lesz, ő
aki számodra minden volt. Egy ordítás szakad fel belőled, de te nem is hallod.
Magadhoz szorítod a halott testet, és csak kiabálsz, artikulálatlan üvöltéssel
próbálod enyhíteni a fájdalmadat.
Percek telnek el,
órák, napok, és te még mindig zokogsz, még mindig ordítasz. Rázod a testet, ami
tudod, már nem él. Kezek fognak meg. Rúgsz, karmolsz, harapsz, sikítasz, de nem
tudsz szabadulni. A szerelmed nevét ordítod, de ő nem nyitja ki a szemét. Soha
többé nem fogja már kinyitni. Elment.
Két erős kar rángat
el, ahol már nem látod a testét. Valaki beszél hozzád, szürke szemei, és barna
bőre ismerősek, de nem tudod mit mond, nem tudod ki ő. Duruzsolásként hallod a
hangját, de semmi több. Próbál kirázni abból a sokkból, amibe kerültél, ami
részben sikerül is. Abbahagyod a harcot, és elernyedsz. Belecsimpaszkodsz az
öltönyébe, és kín keservesen zokogni kezdesz. Az ő teste még meleg, nem úgy
mint a szerelmedé. Hagyod, hogy simogassa a hajad, hogy megóvjon, és közben nem
látsz, nem hallasz semmit. Nem tudsz semmire gondolni, csak a testre ami ott
fekszik valahol.
Ismét telnek a
percek, az órák, a napok, és te teljesen kiszáradsz. Nem tudsz már sírni, nem
tudsz semmit tenni. Eltávolodsz a férfitól, akinek a tekintete hihetetlen
mértékű együttérzéssel van tele. Megtörlöd a szemed, elfogadod a feléd nyújtott
zsebkendőt, bólintasz egy kérdésre amit feltettek neked, majd meglátod a
lányod. A sértetlen lányod, és majdnem megint sírva fakadsz, de már nem megy. A
karjaidba zárod, és vigasztalni kezded, mert ő viszont még tud sírni. Miatta
erős maradsz. Köszönetet mondasz, majd hazamész. Üresen, és megtörten, de
hazamész, magaddal víve a lányodat.
Aztán eljön a
másnap, a harmadnap, a negyed nap. Sorban fogadod a részvételnyílvánításokat,
visszautasítod a segítségeket, és elkezded szervezni a temetést. A temetést,
ami gyönyörűre sikeredett. Esténként még mindig nem tudod felfogni, hogy vége,
ahogy azt sem, hogy még mindig tudsz néha sírni. Amikor senki nem látja,
persze.
Éled az életed, ami
csiga lassúsággal telik, majd egyszer csak utoléred magad. Hetek kellenek, de
felveszed a tempót a körülötted élőkkel. Mosolyogsz, bár nem teljes szívből, de
mosolyogsz. Összeszeded a szerelmed cuccait, és kiadod a lakását. Együtt
vacsorázol a szüleivel, akik talán még összetörtebbek, mint te, márha ez
lehetséges, majd beszélgetsz emberekkel. A legjobb barátnőd, és a bátyád
gyakran látogatnak, egy farkas pedig hihetetlenül hálás neked, hogy
megmentetted a gyermekét. Mosolyogsz, és a lányodnak szenteled az életed,
valamint a temetőnek. Minden este kimész a sírhoz, és csak mesélsz. Nem
csinálsz mást, csak mesélsz, és ettől megnyugszol. Úgy érzed, ez legalább
mindig itt lesz neked, majd hazamész. Pár héttel később dolgozni kezdesz. Már
két dolog van aminek élsz. A munka, és a lányod.
Kerülöd az
embereket, mert csak az aggodalmat látod a szemükben, amire nincs szükséged.
Jól vagy. Tudod kezelni a dolgokat. A lányodnak is elmondod, hogy mindig is
nehéz lesz neki, de idővel majd könnyebb lesz elviselnie a fájdalmat, mert te
ott leszel neki. Nem fogod elhagyni.
Belül megöl a
harag, és a gyűlölet. Azt kívánod bár még egyszer megölhetnéd, azokat akik
miatt mindez történt, majd a szerelmed hibáztatod, hogy miért ment el. Siratod
az időt, amit együtt tölthettetek volna, mégsem tettétek. Csak ezeken jár az
agyad, és robot módjára éled az életed. Mi lett volna ha?
- Helena. – egy hang néha felébreszt a
merengésből. Felnézek az ismerős, mégis ismeretlen arcba. Nick...nem szabad így
látnia.
- Igen? Bocsánat, kissé elkalandoztam. –
köszörültem meg a torkom, és közben elkezdtem edényeket pakolászni.
- Aggódok érted. Igazából, mindenki aggódik
érted. – mélyet sóhajtottam. Újabb kérdés. Mi lett volna ha Nicket választom?
- Tudom, de nincs rá szükség.
- Voltál ma Tylernél? – a neve említésére
megáll a kezemben a tányér, majd mintha mi se történt volna pakolok tovább.
- Igen. – a hangom már nem a régi, túl rekedt.
- Nézd én, elutazok. – lassan felé fordultam.
– De ha, szükséged van rám maradok. Csak mond, hogy maradjak, és nem megyek
sehova. – igaza volt Tylernek...szerelmes belém. Azt várja marasztaljam, és
idővel kezdjünk új életet, de Nickel nem új életet kezdenék. A régibe fognék
újból bele, ami csak a múltra emlékeztet. Csak nézzük egymást, de nem tudok mit
mondani. Néz rám, és várja a választ, a választ amire egész életében várt
tőlem. Nyelek egy nagyot, és megszólalok.
- Megleszek egyedül. Menj csak nyugodtan. –
látom a szemében a fájdalmat, és a megtörtséget, majd összeszedi magát. Bólint,
majd egy búcsú puszi után elmegy, többet vissza se térve.
Folytatod az
életed, hónapok telnek el. Már felfogod az idő múlását, és tudod véget kell
vetni ennek. A bátyád ordibál veled. Nem tudja elviselni, hogy egy szellem vált
belőled, és rádöbbensz...igaza van. Csak vegetálsz. A lányod előtt erős vagy,
de semmi több. Eszel, dolgozol, fürdesz, és ennyi.
- Csak adj még egy kis időt. – suttogtam, mire
Daniel sóhajtva magához ölelt, és belecsókolt a hajamba.
- Elég időt adtam már, hugi. – ránézek az
asztalon álló csokorra, és arra az emberre gondolok aki „megmentett”. A szürke
szemekre amik olyan ismerősek voltak azon a napon nekem, és amire csak később
jöttem rá, hogy kihez tartoznak. Minden héten újabb csokor, újabb kártyával,
amin csak egy név áll. Semmi más. Az elején furcsálltam, majd hozzászoktam.
Most már hétről hétre csak arra várok, milyen lesz az új csokor. Egy ideig csak
ezzel mértem az idő múlását. Egy csokor, egy hét.
- Ki kell mennem a temetőbe. – húzódok el
tőle, és megköszörülöm a torkom. Daniel nagy nehezen bólint, majd megígéri,
hogy később felhív. Látom, hogy nem hisz abban, hogy valaha is túl teszem magam
ezen az egészen. Pedig...pont erre készülök. Elég volt!
A hold az égen fénylett, mintha nap lenne. Majdhogynem
teljes világosságot adva a temetőnek. Összébb húztam magamon a kabátot, és
előrefele sétáltam. A sok sír amik mellett elhaladtam már régóta itt álltak.
Régen elfelejtett család tagok, anyák, apák, gyerekek nyugodtak itt, de egyik
sem volt ember…
Megálltam a sír előtt amit kerestem. Egyszerű kő volt.
Világos szürke, névvel, születési, és halálozási dátummal. A sarokban egy
vonyító farkas, háttérben a teliholddal. Családi címer, és utalás egyben. A
mellette lévő sírkő is ugyanilyen volt, csak a név, és a dátum változott.
Testvérek voltak. Úgy helyes, hogy egymás mellé temetik őket. Raul sírján a
„Drága kis öcsém, édes kisfiam” volt olvasható, míg az előttem lévőn ”Nagyszerű
apa, csodás fiú, szerelmem”. Friss virág volt mint kettőjüknél, de azért
odaraktam egy-egy fehér rózsát még.
Lassan letérdeltem a fűbe, ami nedves volt, de nem igazán
érdekelt. Megsimogattam a sírt, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
-
Ma elvittem Emilyt az óvodába. Mint minden
eddigi nap igazából, de ő...annyira boldog volt. – felnevettem, de közben
elkezdtek potyogni a könnyeim. – Annyira jól elvan a többi gyerekkel. Nagyon
büszke lennél rá, vagy éppen vagy rá, ha látod. Nem is fél. Én biztos nem
viselném ilyen jól, ennyi kisfarkas közelségét. De minden rendben vele azt
hiszem. – a szél még jobban feltámadt, ezzel a hajamat az arcomba fújva. Pár
percig csak némán néztem a nevet a sírkőn, majd könnyektől fojtogatott hangon
megszólaltam. – Néha olyan, mintha itt lennél velem. Tudom őrültség, és csak én
vagyok ennyire naiv, de…amikor reggel felkelek érzem az illatod. Ott
vagy…mindenhol. A konyhában, a fürdőben, a ruháimon...ma egyszer csak bejött
Emily a szobámba, és megláttam a szemeid. Be kellett rohannom a fürdőbe, hogy
ne előtte bőgjek, de utánam jött. Nem mondott semmit, csak megölelt, de nem sírt.
Azt mondta…- vettem egy mély levegőt, és felnéztem a csillagos égre. – „Minden
rendben lesz mami.” Én pedig hittem neki. Nekem kéne erősnek lennem, és mégis…ő
tartja bennem a lelket. Ő az aki miatt, nem adtam még fel, mert tudom, hogy egy
részed benne van, és ezért soha nem hagysz el igazából. – megsimogattam a
nevet, és halványan elmosolyodtam. – Minden este itt vagyok, és úgy érzem
megőrülök. Nélküled semmi vagyok, és olyan, mintha minden percet amit együtt
töltöttünk elvesztegettük volna, mert…semmit nem tettünk meg amit kellett
volna. Annyi lehetőségünk volt, és te elmentél. A francba, itt hagytál. Nincs
akivel veszekedjek, vagy akit lehordjak. Elhagytál Tyler, mint már annyiszor
ezelőtt, de most végleg. Meghaltál…a karjaimban, és nem tudtalak megmenti. Most
pedig itt kell ülnöm a sírod előtt zokogva, miközben tudom, a lányom vár. Csak
magadra gondolva itt hagytál, és vitted magaddal egy részemet. – csak
térdeltem, és néztem a nevet, ami mindent jelentett nekem, de nem tudtam
felállni. Nem tudtam megmozdulni. Őt okoltam a haláláért, és, hogy elment, de
tudtam, hogy nincs igazam. Vétkeztünk. Mind a ketten. Számtalanszor együtt
lehettünk volna, de mindig eltaszítottuk egymást. Csak egy ilyen tragédia az
ami fel tudta nyitni a szememet/szemünket. Megtöröltem az arcom, és vettem egy
mély levegőt. Az októberi jeges levegő jól esően karistolta a belsőmet.
-
Egyet ígérj meg nekem! – mondtam halkan, és
esküszöm láttam a szemeit, ahogy rám néz. – Megvársz. Bármennyi idő telik is
el, vársz rám valahol, és boldog vagy. Kérlek csak küldj egy jelet, hogy boldog
vagy, és nem felejtesz el minket! Csak ennyit szeretnék, és én…elengedlek Tyler
Merlot, esküszöm az égre, csak oldozz fel. – nem válaszolt senki, de nem is
számítottam rá.
Megtört szívvel kászálódtam fel, és adtam egy csókot a
sírra. Hihetetlenül nehéz volt megfordulni, mintha a lábaim ólomból lennének.
Tudom…ez csak egy sír, de nekem most mindent jelent. Egy nyugodt helyet, ahol
meghallgat, és tudom hall engem, valamint azt is tudom, hogy figyel.
Kinyitottam a kocsi ajtót, de mielőtt beszállhattam volna az
eső rákezdett. Semmi előjel nélkül egyszer csak zuhogni kezdett. Eszembe jutott
egy pillanat, még a múltból.
A bál estéje, mikor megjelent Mark is a képben. Ott
kezdődött el minden. Jó, és rossz egyaránt, de azon estén…táncoltunk, Tyler
megcsókolt, és bár „megharaptam” akkor éreztem magam igazán nőnek mellette.
Majd amikor elutaztunk Ohióba, és a szakadó esőben bicikli túrázni indultunk,
vagy amikor megjártuk a Londoni állatkertet a sárban. De esőben voltunk a
vidámparkban is Emilyvel. Hihetetlenül mérges voltam Tylerre, hogy elrángatta a
kislányunkat, meg persze engem szakadó esőben lovagolni, de közben hihetetlenül
élveztük ezek mellett.
Felnevettem, és felnéztem az égre.
-
Kevésbé nedves jelet is adhattál volna. –
hallottam a fejemben, ahogy nevet, és tudtam…ez az a hang amit soha nem fogok
elfelejteni. Az idő lelassulhat körülöttünk, vagy akár fel is gyorsulhat, de
idővel fel kell vele venned a lépést. Muszáj, ha élni akarsz, muszáj, ha akarsz
lenni valaki. Csak ez a fontos, és semmi más.
