34. fejezet
A nappaliban ültem
magam elé meredve, és próbáltam összeszedni magam. Nagyon kevés sikerrel.
Tyler, és Daniel úgy járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A
bátyám telefonja a füléhez nőtt, és az egész Vadász, -vagy inkább már volt
Vadász? – csapatot riasztotta. Jimmel pedig lenyomoztatta a koordinátákat,
amiket kaptam sms-ben. Egy egyszerű kis ház volt a város szélén. Mármint az
egyik...két címet is kaptam, és egy képet. Az egyik helyen Emma volt, a másikon
Emily. Érte egyedül kell mennem. A lányom bekötött szemmel, szájjal, és
összebilincselt kezekkel feküdt egy mocskos kövön...ha nem egyedül megyek egy
szempillantás alatt megöli az a szemétláda. Nem fogom még egyszer kockára tenni
az életét. Így is elég nagyot hibáztam, és nem vigyáztam rá eléggé. Amint
Danielék elindulnak én is. Három óra múlva napfelkelte. Még azelőtt el kell
jutnom oda.
- Helena...- hirtelen Tyler arca jelent meg a
látóteremben. Utoljára akkor voltam ilyen állapotban mikor Daniellel
kiszabadultunk ennek az őrültnek a karmaiból. – Visszahozzuk őt. Bármi áron, de
megteszem. Nem lesz semmi baja. – hinni akartam neki, de nem ment. Ezt egyedül
kell végigcsinálnom. Nem válaszoltam. Gyengéden belecsókolt a hajamba, és
próbálta azt tettetni, hogy teljesen nyugodt. Hirtelen Nick jelent meg a házban
Elijahval együtt. Tyler felállt, de Daniel rájuk se hederített.
- Jöttem, ahogy tudtam. Hogy vagy? – térdelt
le elém Nick, és elgondolkodtam azon amit Tyler mondott. Tényleg szerelmes
belém? Bólintottam, és felnéztem a barna bőrű barátunkra. Nem volt most olyan
arrogáns a tekintete, mint eddig, sőt...inkább volt dühös.
- Mit keres itt? – kérdeztem halkan, mire
félredöntött fejjel kezdett méregetni.
- Ha tudok segítek. – tárta szét a karját, én
pedig vettem egy mély levegőt.
- Utálom, amikor igazam van, és bejön a rossz
előérzetem. – az emberek közöttünk kapkodták a tekintetüket. Halvány mosoly
játszott az ajkán, de nem a boldog fajtából. Daniel végre letette a telefont,
ezzel a szemezésünknek is vége lett.
- Egy tucat Vadász tart oda. Ideje indulnunk.
– Nick felállt, és mindenki kifelé indult, de mikor észrevették, hogy nem
követem őket megtorpantak. Daniel összevonta a szemöldökét. – Hugi? -
visszasétált hozzám, és két kezébe fogta a jéghideg csuklómat. – Ne most add
fel! Minden rendben lesz. Erős lány, ahogy te is.
- Nem tudom végigcsinálni. Hozzátok haza. Csak
feltartanálak titeket. – lesütöttem a szemem. – Kérlek. – Daniel sóhajtva
felállt.
- Bármi van hívlak. – bólintottam, de ameddig
nem ment ki mindenki a házból nem emeltem fel a fejem.
Hallottam Nick
hangját kintről, majd a motorok felbőgtek, és csönd lett. Felrohantam az
emeltre feltankoltam magam két fegyverrel, két ezüst késsel, és rengeteg
lőszerrel. Köztük az egyetlen olyan tárammal, amit a francia talált ki. A saját
fegyverével fogok végezni vele. Leszaladtam a lépcsőn, ahol Tyler szobrozott.
- Mit keresel te még itt? – lassan felém
sétált.
- Te se gondolod, hogy elhiszem nem akarsz a
lányod után menni. Lehet másokat meg tudsz vezetni, de nem engem. Megyek veled.
- Nem, nem jössz! Megölik, ha nem egyedül
megyek oda. – mentem volna el mellette, de megragadta a karom, és keményen a
szemembe nézett.
- Ő az én lányom is, és ha tetszik, ha nem
veled megyek. Bolond lennél egyedül besétálni oda. – hideg tekintettel néztem
rá.
- Meg fogom ölni. Nem érdekel mibe kerül, de
megölöm. – két keze közé fogta az arcom, és lágy csókot lehelt a számra.
- Együtt. Együtt fogunk vele végezni.
Meglepő módon, nem
egy elhagyatott helyet választott Lumiere. Külvárosnak, külváros volt, de a sok
szomszédságos fajtából. Egy sárga házhoz szólt a cím, ami mellett volt egy
garázs, mögötte pedig egy rozoga pajta, ami nagyon nem illett a képbe. Pár száz
méterrel arrébb állítottam le a kocsit, hogy ne legyen feltűnő, hogy Tyler is
velem van.
- Szállj ki, és nézz körbe a ház körül! Én
bemegyek a házba, ha kint van a lányunk vidd el biztonságos helyre! Amint
végzek, megyek utánatok. Van nálad fegyver ugye? – elhúzta a bőrkabátját, én
pedig bólintottam – Csodás! Ugye tudod, hogy előbb a lányunkat mentsd, és csak
utána engem? Valamint...csak a legvégső esetben hívj erősítést! – néztem
komolyan rá, ő pedig felém fordult, és két kezébe fogta az arcom.
- Tudom. De ezt neked is tudnod kell.
Esélytelen, hogy az a pasas egyedül van bent abban a házban, ahogy az is, hogy
kint nincs senki. Bármi történik, magatokra figyelj elsődlegesen. Én megoldom a
magam gondját.
- Ígérd meg! – suttogtam halkan – Ígérd meg,
hogy nem hagysz cserben, és velem maradsz bármi történik.
- Nem fog semmi baj történni Helena.
- Ígérd. Meg. – halkan felsóhajtott
- Megígérem. – szenvedélyesen megcsókoltam, és
próbáltam küzdeni a belsőmet szétszakító érzés ellen. Tyler kiszállt, és eltűnt
az éjszakában, én pedig a ház elé gurultam. Furcsa csend honolt mindenhol,
viszont a rengeteg szívverés mindenfele nem esett jól a fülemnek, és kisebb
pánik lett úrrá rajtam.
Kivettem az egyik
fegyvert az övemből, és az ajtóhoz sétáltam. A redőnyök le volt engedve, így
nem láttam be sajnos. Egy rövid hallgatózás után lassan benyitottam. A
fegyverrel a kezemben ellenőriztem az ajtó háta mögét, a szivar füst, pedig
megcsapta az orrom. Nem mentem fel a lépcsőn, hanem a szag irányába mentem a
bal oldali helység felé. Az egész ház ízlésesen volt berendezve, a falon lógó
képekről egy kedves család mosolygott rám, két pici gyerekkel együtt! Istenem,
csak add, hogy még éljenek!
Beléptem a nappaliba, és elöntötte a fejemet a vörös köd. A Gaston egy
kényelmes fotelben terpeszkedett, körülötte hat jól megtermett vámpírral,
akiknek a kezében fegyverek villogtak. Jól körbevédte magát ez a seggfej az
biztos, én azért felemeltem a stukit, és egyenest a fejére céloztam, mire hat
pisztoly csövével néztem farkas szemet. A francia halkan felnevetett, és jó
kedvűen szivarozott tovább.
- Helena. Öröm téged újra látni.
- Bár én is így éreznék, de hazudnék, ha így
lenne. Hol a lányom? – erre csak egy önelégült mosoly volt a válasz. A pisztoly
remegni kezdett a kezemben a dühtől.
- Tedd le a fegyvert, és akkor talán megtudod.
Nézz körül Helena, ha valami butaságon töröd a fejed a lányod meghal. Mi lenne
ebben a hasznod? – pár pillanatig gondolkodtam, majd leraktam a pisztolyt a
földre, és elrúgtam magamtól. Odajött hozzám az egyik vámpír, és jó alaposan
átkutatott elvéve tőlem minden játékszert, a mobilommal együtt. Gaston
mosolyogva felállt, és leporolta az egyébként makulátlan fehér öltönyét.
Felvette a tárat, amiben az ő golyói voltak.
- Tetszik a játékszerem? – zsebre rakta, majd
lassú mozdulatokkal visszasétált a fotelhez, és leült. Meztelennek éreztem
magam a fegyvereim nélkül.
- Látni akarom! Engedje el, és én itt maradok
magával ameddig szeretné, csak hagyja békén a lányomat. – kifújt egy nagy adag
füstöt, majd hideg tekintetével méregetni kezdett.
- Tönkretett mindent, amit szépen elrendeztem,
és megterveztem. Csodás terv volt, minden hiba nélkül, és maga beleköpött a
levesembe. Édes drága Helena maga sem gondolhatja, hogy ezt bosszú nélkül
hagyhatom. Szenvedni fog, még hozzá nagyon. Azt akarom, hogy érezze a
fájdalmat, amit én éreztem, akkor mikor az életem terve romba dőlt. – nem
akartam kötözködni, hogy nem lehetett olyan hibátlan terv, ha sikerült
meghiúsítani.
- Magának elment az esze. Milliókat akar
megölni, csak azért, hogy a vér ne keveredjen? A lányomnak ehhez semmi köze.
- Higgye el Helena, a lányának több köze van
ehhez, mint hinné. Ő egy félvér. Fajunk egyik szégyene, aki egy romlott
kapcsolatból született. – elborzadtam a szavaitól, és az undor kiült az
arcomra, mert a hideg tekintetéből gyilkos lett.
- Komolyan képes lenne megölni egy gyereket,
csak azért, hogy engem rendre intsen? A vámpírok aláírják a békét, a
farkasokkal, és ennek vége lesz. Semmire nem megy már az ósdi játékaival, amin
annyit dolgozott. – hidegen elmosolyodott.
- Azt hiszi nem tudom? Megvan a tervem, hogy
hogyan fogok elbánni a csőcselékkel, amint magával végzek. Ami pedig a lányát
illeti...nem fogom bántani, ha jól dönt. – túl sok az őr, és még kétszer ennyi
ember van a házban, valamint a ház körül, ha jól számolom. Hol lehet Tyler?
Vajon teszi azt amire kértem? És Emily? Ő vajon merre van? A francia intett
valakinek, mire két nagy darab fickó behozta a vergődő, hihetetlen hassal
rendelkező Vivient. Külsőleg semmi baja nem volt, de rengeteget sírhatott,
mert nagy fekete maszatok virítottak az arcán. Miért nem tudok örülni a
nyomorának? Esdeklő szemmel meredt rám, hogy segítsek neki. Nem tudtam hova
tenni a dolgot.
- Ő miért van itt? – kérdeztem halkan, mire
felállt, és közelebb sétált hozzánk.
- Nos...maga egy erős, harcos nő, de mindenek
előtt anya, akinek gyakran ellágyul a szíve. Ha választania kéne, mit
választana? Meghaljon a maga kislánya, vagy egy meg nem született gyermek
haljon meg, aki valljuk be már most sok borsot tört az orra alá? – Vivien el
akart húzódni a francia kezétől ami megérintette a gömbölyödő hasát, de a két
debella fogságában ez lehetetlen volt. Nem is olyan arrogáns most az arca
szegény lánynak.
- Azt akarja, hogy válasszak kinek a vére
tapadjon a kezemhez? – hideg mosollyal fordult felém. Ez a szemét már
megöletett velem egy szerencsétlen fiút, és most megint megtenné?
- Pontosan. Melyikkel tudna jobban együtt
élni? – természetesen az első gondolatom a lányom élete, de hogy ölhetnék meg
egy ártatlan kisbabát? – Ne tagadja, hogy soha nem gondolt még rá, amíg azt
hitte Tyleré gyerek, hogy mennyire jó lenne, ha csak véletlenül elvetélne a
kismama?! – Vivien tekintete rám szegeződött, nekem pedig kiszáradt a szám, és
nem tudtam mit felelni. Gaston felnevetett. – Valahogy gondoltam.
- Látni akarom a lányomat.
- Én pedig egy választ akarok hallani! Ketyeg
az óra Helena. Ha lejár, nem csak ez a kisbaba fog itt meghalni, hanem a lánya
is. – végigfuttattam a szemem a szobán, és csak kattogott az agyam. Kétség sem
fér, hogy a lányom élete a legfontosabb, de mi van ha ez az egész csak egy
rohadt csapda?
- Honnan tudjam, hogy nem ver át, ha nem
láthatom a lányom? – farkas szemet néztünk, majd bólintott. Ajtó csukódásokat
hallottam, majd megéreztem a lányom illatát.
- Mami! – kiáltotta, de nem tudott hozzám
szaladni, mert szorosan fogta egy őr, ahogy engem is hirtelen két nagydarab
vett körbe. Nem volt semmi baja, csak koszos volt a ruhája, és az arca.
- Jól vagy kincsem? – nagyon kellett küzdenem,
hogy ne bőgjem el magam, ahogy láttam ő mennyire sír.
- I....igen. – szipogta, majd a két
összekötött kezecskéjével megtörölte az orrát. Iszonyatos düh lett rajtam úrrá
rajtam. Hol a francban van Tyler az istenit?
- Kiviszlek innen, jó? A mami hazavisz, ne
félj!
- Akkor ez egy döntésnek tekinthető? – lassan
a francia felé fordultam, majd egy nagy sóhajjal lehunytam a szemem.
- Nincs más választásom. – suttogtam, Vivien
pedig hangosan felsikított, belenéztem a lányom szemébe, és semmi esélyét nem
láttam annak, hogy feltudnám áldozni őt bárki másért cserébe, ha életem végéig
kell is együtt élnem a bűntudattal, akkor se vagyok képes megöletni a lányom.
Ettől rossz ember lennék?
