31.
fejezet
Eric látogatása után felhívtam Danielt, aki fél órán belül
meg is érkezett Emmaval együtt, hogy vigyázzanak Emilyre.
Nem tudtam, hogy örüljek-e neki, hogy Tyler megtudta az
igazat, vagy inkább boldogtalan legyek. Egy részem belül boldog volt, de Eric
arckifejezése mikor közölte, hogy Vincent beszélt Tylerrel...nem igazán volt
bizalom gerjesztő. Azt kérte menjek el Tylerhez, mert nem igazán volt jó
passzban mikor legutóbb látta. Állítása szerint nem tettek kárt
egymásban...még, de szerintem csak azért, mert Vivien is jelen volt. Bár nem
sokat tudok a miértekről, és a hogyokról, de...talán Tyler majd elmagyarázza mi
is történt.
Természetesen nem vette fel a telefont, így az egyetlen
lehetőség ha elmegyek hozzá.
A még nálam lévő lakáskulccsal sikerült bemennem,
miután többszöri kopogásra sem felelt. Mintha nem hallanám, hogy bent van?!
Tyler lakása semmit nem változott, a legutóbbi
látogatásom óta. Jó tudni, hogy van még olyan dolog ezen a világon, ami olyan
maradt mint volt.
A fotelben ült, félig kigombolt szürke ingben,
kezében egy pohár wiskyvel, de mellette egy félig üres üveg volt. Nem nézett ki
túl jól.
Halkan becsuktam az ajtót, de nem mozdultam onnan.
Nem nézett rám, a semmibe meredt, és közben a poharat forgatta a kezében.
Gyűrűjén megcsillant az éjjeli lámpa fénye, de egyébként tök sötét volt az
egész lakás.
- Emily? - jött a halk kérdés
- Otthon Daniellel, és Emmaval.
- Jöttél, hogy az orrom alá dörgöld, mennyire
igazad volt? - kérdezte gúnyosan
- Nem. Csak látni akartam, hogy vagy.
- Remekül. - motyogta, majd megitta a pohara
tartalmát, és megint újra töltötte
- Nézd én...nem akartam ezt. Amikor Vincent
megkeresett, szándékosan nem mondtam el neked, mert tudtam úgy sem hinnél
nekem. Csak annyit szerettem volna, hogy ne hazugságban élj.
- Mindannyian abban élünk Helena.- nézett rám
megtörten, majd megint elfordította a tekintetét
- Dühös vagy. Oké, megértem, de nem az a megoldás,
hogy iszol.
- Nem, de kezdetnek megteszi nem igaz? Neked is
volt már ilyen napod, ha jól tudom. - nem hagyta, hogy megszólaljak - És, hogy
dühös vagyok? Nem. Tajtékzok. - megitta a wiskyt, majd újratöltött - Te nem
kérsz?
- Tyler, hagyd abba! Nem ér annyit az egész,
hogy...- felnézett rám, az indulattal telt szemeivel
- Nem ér annyit? Szerinted csak Vivien miatt iszok?
- nyeltem egy nagyot - Hol van Nick?
- Nem tudom. - mondtam halkan, mire felmordult, a szeme
pedig sárga lett
- Legalább most ne hazudj. Hányszor feküdtetek le?
- Tyler ennek semmi köze, a...- falhoz vágta a
poharat, ami nagy ricsajjal tört darabjaira. Megborzongtam, a hangra, mire ő
felállt, és elém sétált. Próbáltam beleolvadni a falba, de nem sikerült.
Megragadta a két karom, és a fogain keresztül szűrve beszélt.
- Hányszor? - kiszáradt a szám, és nem tudtam, mit
feleljek
- Háromszor.
- Szereted? - a tekintetével már rég megölt, a
farkas ott lappangott benne valahol, nem is olyan mélyen
- Nem tudom. - még jobban szorította a karom, mire
felnyögtem - Tyler, te megaláztál, és eldobtál, mint egy rongyot. Nem várhatok
rád örökké, hát nem érted? - kérdeztem elkínzottan, de az arckifejezése nem
változott
- Engem szeretsz? - kétségbeesetten ráztam a fejem
- Nem tudom.
- És mi az amit tudsz? - kérdezte ridegen, és még
jobban a falnak nyomott - Nem bújhatsz ki minden kérdés alól.
- Nem akarok kibújni, csak egyszerűen nem tudom. -
hirtelen elengedte a kezem, és hátat fordítva nekem matatni kezdett az éjjeli
szekrény fiókjában. A karom sajgott, és piros volt, de nem vészes.
- Emlékszel, hogy nem is olyan rég meg akartál még
ölni? Azt hitted minden bajod megoldódik ezzel. Aztán rájöttél, hogy nem igaz
ez az elméleted. Tudod, elég nagyot tévedtél. – hirtelen rossz előérzetem
támadt. Megfordult a kezében egy kilenc milliméteres fegyverrel. A lélegzetem
elakadt, de nem azért mert attól féltem lelő, inkább saját magától féltettem.
Egy részeg farkas sose biztonságos.
- Mit akarsz azzal Tyler? - kérdeztem halkan, és
nem tetszett az idegen tekintet amivel rám nézett
- Inkább te mit akarsz vele? - lassan felém kezdett
sétálni, de nem fogta rám a fegyvert, csak az oldala mellett lóbálta.
- Tyler részeg vagy, és elkeseredett, de te nem
ilyen vagy!
- Honnan a fenéből tudnád milyen vagyok, ha soha
nem is akartál megismerni?! Csak megölni.
- Te megőrültél. Van egy lányunk. - megállt
körülbelül egy méterre tőlem
- Akit te nem is akartál. Elhagytál, nem is
egyszer. Valld be, csak a megfelelő időre vártál, hogy megölhess. -
megrökönyödve bámultam rá
- Hogy mi? - fogta a pisztolyt, és a kezembe nyomta
az ujjaimat a ravaszra téve
- Ne várj tovább! - széttárta a karját, és
elhátrált. Mi az isten baja van ennek?
- Azt akarod, hogy öljelek meg? - tátottam a szám,
mint egy hülye
- Sokkal könnyebb lenne az életed utána nem? Nem
kéne látnod, Nick lehetne Emily apja. Mi kell még?
- Nem vagy komplett, komolyan. - nyújtottam neki
vissza a fegyvert, ellökte a kezem
- Ne kéresd magad! Biztos nem hiába akartál ennyi
ideje eltenni lábalól. - sóhajtva megráztam a fejem, és le akartam tenni a
fegyvert, de megint megragadta a karom, amiben a pisztoly volt
- Kezdesz nagyon felbosszantani. - néztem fel a
sárga szemeibe - Idejövök, hogy megnézzem jól vagy-e, és te arra kérsz öljelek
meg? Ennyire nem tudod elviselni a történteket? Legyél már férfi az istenért,
és ne legyél önző! Gondolj a lányodra aki imád.
- Szóval legyek férfi? Ez kell neked? Akkor te
legyél Vadász, és tedd a dolgod. - nagyon kijárna ennek az embernek egy kiadós
verés. A karom megint satuba került, és egyre idegesebb lettem, hogy Tyler
ennyire hülye.
- Engedj el Tyler! Most! Aludd ki magad, majd
később beszélünk.
- Lehet, hogy részeg vagyok, de hülye nem. - ahhoz
képest nem engedte el a karom. Ez így nem lesz jó. Sóhajtottam, majd a bal
kezem ami szabad volt hirtelen az arcában landolt. Nem akartam nagyon megütni,
de kicsit nagy volt a lendület. Meglepetésében elengedett, én pedig ki akartam
menni az ajtón a pisztollyal együtt, de hátulról a falnak nyomott, a fegyver
pedig a földön landolt. Csodás! Megfejeltem, mire elengedett, de csak addig míg
meg nem fogott újra, és maga felé nem fordított. Ijesztő volt a tekintete.
Minden erőmet összegyűjtve ellöktem magamtól, de mielőtt messzire szaladhattam
volna megfogta a derekam, és a földön kötöttünk ki. Próbáltam megtérdelni a
legnemesebb részét, de maga alá szorított, és mozdulni se tudtam. A két karomat
a fejem mellett leszorította.
- Mi a franc bajod van? – kiabáltam az arcába, és
próbáltam valami emberit találni a tekintetében esélytelenül – Nem én vertelek
át azzal, hogy a gyerekedet hordom a szívem alatt. Vivien volt az, és nem én!
Nem fogod fel, te önző seggfej? Őt bántsd ne engem! – hangosan zihált, de nem
mondott semmit – Azt akarod, hogy megöljelek? Miért? Megakarsz szabadulni a bűntudattól,
hogy a semmiért dobtál el engem? Ezzel akarod magad felmenti? – bár tudtam,
hogy nem kéne tovább hergelnem, nálam is elgurult a gyógyszer – Már nem tehetsz
semmit. Akkor se mennék vissza hozzád, ha térden állva könyörögnél, és tudod
miért? Mert még csak meg se próbáltál hinni nekem. Azt mondod nem szereted
Vivient tudod mit? Szerintem hazudsz. Nagyon is szereted, és ez az amiért most
ennyire kiakadtál azon, hogy Vincent megdugta. Milyen érzés volt mikor
megtudtad? – hirtelen elengedett, és felemelkedett rólam. Felállt, és nekem
háttal nézte London utcáit. Ülő helyzetbe tornásztam magam, de nem mozdultam.
- Szerinted milyen érzés volt? Tényleg hittem
benne. Hittem, hogy az én gyerekem. Reméltem, hogy tudok róla gondoskodni.
Aztán…elmentem Erichez, és Vivien is velem jött. Vincent ott volt, és…mindent
elmondott. Az egészet! – szűrte a fogai között, és a wiskys üveget is a falhoz
vágta. A drága ital lassan csorgott le a falról. – Majd Vivien sírni kezdett,
és azt mondta csak azért találta ki az egészet, hogy vele maradjak…mielőtt
bármi meggondolatlant tettem volna eljöttem.
- És inkább velem akartál valami meggondolatlant
tenni…világos. – morogtam, mire felém fordult. Még mindig nem volt emberi
tekintete – Komolyan azt hitted, hogy megöllek?
- Magam sem tudom. – tett felém pár lépést – Talán
igen. Valahogy…ki kell engednem a gőzt. – túrt ideges a hajába, és láttam
mennyire remeg
- Kellemetlen. Menj el edzeni, vagy tudom is én, de
ne engem használj az ócska relaxációdhoz!
- Azt hiszem nem hallottad amit mondtam…- egyre
közelebb jött, én pedig megvető tekintettel néztem rá
- Tyler, nem állok messze tőle, hogy tényleg kárt
tegyek benned, szóval maradj ahol vagy, és higgadj le! – leszaggatta magáról az
inget, én pedig azonnal felálltam, majd az ajtóhoz indultam, de megragadta a
hajam, és hátrarántott – Engedj már el!
- Nem érdekel mit akarsz, sőt az sem ha ellenkezel,
de most kellesz nekem! – belekönyököltem a bordáiba, és lehajoltam a fegyverért.
Rátartottam a pisztolyt.
- Nem akarod, hogy ezt tegyem. Nagyon nem!
- Vagy mégis. – félredöntött fejjel méregetni
kezdett, mint egy áldozatot. Tényleg megijesztett.
- Nem foglak megölni, de csúnyán megtudlak sebezni.
– morogni kezdett, és az izmok hullámzani kezdtek a mellkasán. Hoppá! – Menj a
fenébe! – kibiztosítottam a fegyvert, és a combjára céloztam. Ám mielőtt el
tudtam volna sütni, a keze átváltozott farkassá, és ki is ütötte a kezemből,
majd torkon ragadott a falnak szegezve.
- Tudod mi a legszörnyűbb? Nem érdekel kivel vagy,
vagy épp kivel nem…csak azt akarom, hogy mindenkit kiverj a fejedből, és rám
koncentrálj. Hogy az összes eddigi szeretődet elfelejtsd, de legfőképp Nicket!
Azt akarom, hogy ma este csak velem legyél, még az emlékét is elfelejtsd, hogy
valaha vele voltál. – sziszegte az arcomba, majd elengedte a torkom, és a
hajamnál fogva az ágyhoz rángatott, majd ledobott rá. A nem éppen emberi
kezeivel letépte a kabátot, és a felsőt rólam. Hasra fordulva próbáltam
elmászni, de könnyűszerrel megfordított, és maga alá gyűrt.
- Ne akard, hogy kikötözzelek! – sziszegte, én
pedig nyeltem egy nagyot – Te hívtál magadhoz tegnap. Most mi a baj? Ezt
akartad nem? Ezért akartad, hogy odamenjek. – kiabált, és közben megrázott –
Válaszolj!
- Igen, az istenit, igen! – kiabáltam vissza, mire
hidegen elmosolyodott. Leszagatta rólam a nadrágot, a cipőmmel, és a zoknimmal
együtt, de egy pillantra nem lazult a szorítása. Lejebb hajtottam a fejem, hogy
elérjem a karját, és nem valami kedvesen megharaptam. Ő felkiáltott, de nem
vette el a kezét, mintha csak még jobban feltüzeltem volna. Pedig nem is ittam
a véréből! Kigombolta a nadrágját, és kivette a farkát. A két kezemet
leszorította az ágyra, én pedig próbáltam küzdeni, de esélytelen volt. Több
kilo izommal, és egy farkassal nem lehet ellenkezni könnyen. A félig állati
kezével összefogta mindkét csuklóm a másikkal, pedig megragadta az állam.
- Tyler engedj el! Nem akarok veled lenni, és nem
kényszeríthetsz, hogy…
- Voltál már valaha farkassal? – kérdezte hirtelen,
és szórakozottan végignézett rajtam
- Mi…? – kérdeztem halkan
- Átváltozott farkassal. – elkerekedtek a szemeim,
és azonnal hadakozni kezdtem. Rúg-kapáltam, de nem tudtam szabadulni.
Kétségbeesésemben, már majdnem elbőgtem magam, de visszafogtam a könnyeket. Ez
nem Tyler! Ő nem ilyen.
- Kérlek Tyler! Engedj el! – közel hajolt hozzám,
és az ajkunk csak pár centire volt egymástól
- Félsz igaz? Istenem…valahol belül tudom, hogy ez
rossz, és taszítania kéne, de most…csak még jobban felizgat, hogy rettegsz. –
megacéloztam magam. A fenébe, igaza van. A másik keze se volt már emberi.
Lassan végigsimított a testemen. A szívem a torkomban dobogott főleg mikor
leszakította a melltartómat, és a mancsába fogta az egyik mellem. Nem okozott
fájdalmat, de hihetetlenül megijesztett, hogy mekkora karmokat növesztett, majd
lejebb haladt egészen a bugyimig.
- Kérlek… - suttogtam, de nem hallgatott rám. A
bugyimat is leszagatta. Ugye nem azokkal a mancsokkal akar belém nyúlni?! – Ha
bármit csinálsz velem…nem érdekel mennyire szeretlek, megöllek. – mondtam
hidegen, mire rám emelte borostyán tekintetét
- Fogadunk, hogy eltudom érni, hogy akard? A kérdés
csak az…- a belső combomnál járt a karma – Akarom-e, hogy akard?! – fáradtan
megrázta a fejét, majd elvette a “kezét”, és a felemelte a fejem. – Nem leszek
óvatos, de élvezni fogod Helena! – nagy kő esett le a szívemről, és ez
valószínűleg kiült az arcomra, mert halványan elmosolyodott – Viszont…nem baj
ha ellenkezel. A farkas dühét is táplálnom kell. – megvillant a szeme, majd
hirtelen hasra fordított, és egy határozott mozdulattal belém döfte az egyik
ujját. Nem mancs volt hála az égnek! Felsikoltottam, és nem kellett sok, hogy
benedvesedjek. Nem is kellett több az ujját azonnal felváltotta a farka. A
mancsos kezével megráncigálta a hajamat, a másik pedig a torkom alatt alakult
át megint karmokká. A félelem, hogy bármikor megölhet valamilyen szinten izgató
is volt. Vég nélkül ostorozott a lökéseivel, és az egyik kezével letámaszkodott
a fejem mellé, csúnya nyomot hagyva a matracban, és a párnán. Nem kellett
tettetnem a félelmet, vagy, hogy menekülni akarok. Egy részem tényleg azt akart
a másik viszont…éppen elélvezett. Tyler morogva folytatta a munkát, majd nem
sokára ő is jött utánam. Semmi pihenés nélkül megfordított, felemelte az egyik
lábam, és elölről tett megáévá. A tekintete kavargott, és próbáltam elhúzódni
tőle, de visszarántott.
- Tudod jól, hogy nem menekülhetsz. – megragadta a
nyakam, de nem folytogatott. Megfogtam a mancsos kezét, a másikkal pedig a
csiklómat kezdtem izgatni. Nagyot morogva elvette a kezem. – Az enyém! – hihetetlen
melegséggel töltött el ez az egy szó, pedig tudom, hogy nem kellett volna.
Lehúztam magamhoz, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ittam magamba a zamatát, és
megharaptam a nyelvét. Még nagyobbat lökött, majd elém tartotta szőrös
csuklóját. Megharaptam, és elkezdtem inni belőle, ezzel megint orgazmust élve
át, ő pedig már nem volt önmaga. A farkas átvette felette a hatalmat, mégha
ember maradt is félig. Bár néhány lökése fájdalmas volt inkább volt élvezetes,
mint rossz. Elélvezett a nevemet kiáltva, én pedig utána mentem újból. Mikor
kinyitottam a szemem, a mancsok eltűntek, a szeme pedig normális barnává vált.
Lassan kihúzódott belőlem, mire felszisszentem.
- Sajnálom. – hallottam meg a halk hangját, és
szánakozva nézett le rám
- Melyik részét?
- Mindegyiket. Nem akartam neked fájdalmat okozni,
se megijeszteni.
- Ebből mindegyik sikerült pedig. – lassan
felültem. Hova tűnt róla a nadrág? – Kicsit…elvesztetted a kontrolt. –
végigszántott a haján, és láttam, hogy a kezéből még mindig csöpög a vér. Meg
is érdemli. – Nem feltétlenül volt baj. De…többet ne kérj rá, hogy megöljelek!
– mosolyogva húzott közelebb magához
- Nem foglak. Egy kicsit vérzel…hozzak valamit,
vagy…
- Nem. Majd elmúlik. – vontam vállat, mire
összevont szemöldökkel nézett rám
- Nem akartalak bántani. Esküszöm, de…nem tudtam
kezelni az érzéseimet.
- És most már jól vagy?
- Igen, most már…minden rendben lesz. Csak ki kéne
józanodnom. – nézett rám komolyan. Elhúztam a kezem, és végignéztem a
tönkrevágott lepedőn.
- Egy valamit tudnod kell Tyler…mi már nem leszünk
együtt soha, akármi derült is ki. Nem hittél nekem, és zokszó nélkül eldobtál
egy hazugságért…És tudom, ha legközelebb is lenne egy hasonló helyzet, nem
feltétlenül nekem hinnél először. – lassan ráemeltem a tekintetem, és próbáltam
megfejteni mire gondolhat
- Tudod, hogy sajnálom. – mondta halkan, mire
megráztam a fejem
- Igen, de már nem tudok vele mit kezdeni. Soha nem
ijesztettél meg ennyire mint most, és mégha ezt el is felejtem…azt a sok
fájdalmat amit te okoztál nekem, nem tudom.
- És mi van az én fájdalmaimmal, az én érzéseimmel?
Azok nem lényegesek?
- De igen…viszont én tudok hinni benned, hiába
fekszek le mással, te viszont képtelen vagy erre. Kihasználtál, nem csak most,
de mindig. És tudom ez az én hibám is, mert nem hagylak faképnél, de…itt az
ideje, hogy ez megtörténjen. Segítettem neked, ahogy fogok is a jövőben, de nem
így. – mutattam körbe – Azt hiszem…ez az éjszaka kellett nekem ahhoz, hogy
elengedjelek. Erre volt szükségem, és tudnod kell, hogy mindennél jobban
szeretlek, és foglak is, de nem teszem magam tönkre. Nem lehet, márcsak Emily
miatt sem, és hiszem, hogy mind a ketten jobbat érdemlünk, mégha ennyire
kötődünk is egymáshoz. – elgondolkozva nézett rám
- Lehet, hogy igazad van, de az is lehet, hogy én
erre nem vagyok képes. – belenéztem a gyönyörű barna szemébe, és minden erőmet
összegyűjtve nem könyörögtem neki
- Tudod egy részem a karjaidba akar omolni, és
kérlelve kérne, hogy vegyél végre feleségül ahogy egykor ígérted, de van egy
büszkeségem. Ami már így is nagyon megkopott. Nem veszíthetem el már teljesen,
még érted sem. – megfogta a kezem, és a szívére tette. Kiskutya szemekkel
nézett rám.
- És ha én kérlek? Ha én könyörgök, hogy gyere
hozzám, és javítsunk ki minden hibát amit eddig elkövettünk?
- Akkor azt mondom, hogy nem, és ezt a te
érdekedben is teszem. – elhúztam a kezem, és felálltam az ágyról. Az összes
ruhám tropára ment.
- Van még nálam egy nadrágod, és néhány fölsőd. Nem
dobtam még mindig ki őket…- nagy nehezen felállt, és besétált a szárnyas ajtón,
majd kijött kezében pár ruhával. –Melltartó, és bugyi nincs sajnos. – vont
vállat, majd gyorsan elfordult, és torokköszörülve sétált a hűtőhöz. Az alkohol
már nem is igazán látszott rajta, bár kissé furcsán járt.
- Köszönöm. – suttogtam, majd magamra kaptam a
ruháimat. Mikor végeztem lassan felé sétáltam, és megérintettem a meztelen
hátát, de elhúzódott. Nem láttam az arcát sajnos. – Tyler, néz rám. Kérlek! –
egy pohár narancslét szorongatott a kezében
- Menj el Helena, mielőtt megint olyat teszek
amivel bántalak. Még mindig van mit elrontani az életemben…- mondani akartam
valamit, de félbeszakított – Most! – megfordultam, és ajtóhoz sétáltam.
Felvettem a földről a kulcsaim, és a mobilom amik kiestek a zsebemből. Mielőtt
kiléptem volna a lakásból ránéztem, de ő továbbra is nekem háttal állt.
- Beszélj Ericcel. Aggódik érted, és…kellesz majd
neki valamihez. – kiléptem a lakásból, és gyorsan a lifthez vettem az irányt.
A hazafele utam túl gyorsan eltelt. Gyorsabban,
mint kellett volna. Leállítottam az autót, de nem tudtam kiszállni. Zokogni
kezdtem, és nem sok hiányzott hozzá, hogy visszamenjek Tylerhez, de valami
megállított. Nem szabad megtennem. Még egyszer nem vagyok képes elviselni a
bánatot. Nem vagyok ennyire erős.
