Dark Kiss 30. fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam az új fejezetet! Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését. 

Kellemes estét

30.    fejezet

Tyler nem jött el. Próbáltam hazudni magamnak, hogy nem zavar az egész, végülis...ez inkább jó nekem, mint rossz lenne, de nem igazán tudtam átverni magam. Pedig buzgón próbálkoztam, de tényleg.

A nap felkelt, én pedig lefeküdtem aludni, de órákig csak forgolódtam, és szidtam magam.

-       A francba! – mérgesen végigszántottam a hajamon, majd felvettem a telefont. Már a hívó gombon volt az ujjam, mikor hirtelen leraktam az éjjeli szekrényre. – Elég Helena! Nem lehetsz ennyire hülye! – magamra húztam a takarót, és álomba kényszerítettem magam.

Tyler akkor sem jelentkezett, mikor felébredtem. Úgy volt, hogy este elmegyünk Erichez, hogy beszéljünk az óvoda ügyről. A telefonja ki volt kapcsolva. Lehet megindult a szülés? Egyáltalán mennyi idő mire kihordja a gyereket? A fene se tudja.

A telefont majdnem összetörtem a kezemben, így inkább elkergettem ezeket a gondolatokat. Más ötlet nem lévén elvittem Emilyt „reggelizni” egy kávézóba.

Ő croissant evett, én pedig egy kávé, és palacsinta mellett olvastam az újságot.

-       Mi a jó a kávéban? – hallottam meg egyszer csak Emily hangját. A haját lófarokba kötöttem neki, így nem lógott bele a tányérjába.

-       Az emberek felébrednek tőle.

-       Tényleg? – félredöntött fejjel méregetett, mire elmosolyodtam

-       Őszintén? Én csak az íze miatt iszom, egyébként...csak álmosabb leszek tőle.

-       De még az íze is szörnyű. – felnevettem, és letettem az asztalra az újságot

-       Majd ha nagy leszel nem így fogod gondolni.

-       Dehogynem.

-       Akaratos egy gyerek vagy tudod-e? – vidoran nézett rám, miközben majszolta a péksüteményét

-       A papa is mindig ezt mondja.

-       Akkor most az egyszer igaza van. – sóhajtottam, és elmerengve babráltam a csészét

-       Miért veszekedtek folyton a papával? – lassan ráemeltem a tekintetemet

-       Tudod...a mi kapcsolatunk a papával elég...bonyolult. Még én magam sem tudom miért veszekszünk, de ettől függetlenül szeretjük egymást. – halványan elmosolyodtam, míg ő összeráncolt szemöldökkel méregetett

-       Szeretitek egymást...mint a szerelmesek?

-       Nem...a papa már mást szeret, de ettől függetlenül téged nagyon szeretünk. – csikiztem meg az oldalát, mire felnevetett. Ekkor egy fekete, hosszú hajú idegen lépett be a kávézóba. Szürke öltönyben, és fehér ingben virított. Körbekémlelt, majd a tekintete megállapodott rajtam. Egy pillanatra megmerevedtem, de aztán rádöbbentem, soha nem bántana...nyilvánosan.

Lassan az asztalunkhoz sétált, majd megállt.

-       Hello Helena. – mosolygott, és próbáltam valami fenyegetés félét látni rajta, de nem igazán sikerült – Csatlakozhatok? – Emilyre néztem, majd vissza rá

-       Ahogy akarod. – mutattam egy székre, ő pedig lassan leereszkedett rá – Had mutassam be a lányom. Ő itt Emily. Emily, ő pedig itt Lucas az egykori...főnököm azt hiszem. – kinyújtotta felé kis kezét

-       Örülök, hogy megismerhetlek Lucas. – megfogta a felé nyújtott kezet, majd halványan elmosolyodott

-       Részemről a szerencse. – azzal felém fordult

-       Mit akarsz?

-       Beszélni. Mi mást? – vont egyszerűen vállat, mire összevontam a szemöldököm

-       És ehhez miért kell három Vadász odakint? Félsz, hogy rosszat csinálok? – félredöntötte a fejét, majd felnevetett

-       Mindig elfelejtem, mennyire tehetséges kis gyilkológép is voltál. – hideg tekintettel meredtem rá, majd ránéztem Emilyre

-       Megtennéd kicsim, hogy kérsz nekem még egy kávét?

-       Kaphatok palacsintát is?

-       Persze. – mosolyogva ugrott fel a székről, és szaladt a pulthoz – Ha lehet ne a lányom előtt teregesd ki a halálosztó listám.

-       Elnézést.

-       Miért jöttél Lucas? – a palacsintám felé bökött a fejével

-       Azt megeszed? – megráztam a fejem, mire maga elé húzta, és precízen vágott belőle egy darabot

-       Honnan tudod, hogy nem rejtettem bele mérget? – hidegen elmosolyodott

-       Nem akarsz te megölni engem. Ahogy én sem téged, sőt...még a lányodat sem.

-       Ez azért megnyugtató. De még mindig nem értem...miért vagy itt? – azt felesleges lett volna megkérdeznem honnan tudja, hogy itt vagyok. Lucas mindent tud, amiről hajlandó tudomást venni.

-       Az Elit, és a Tanács gondolkozik. – felelte két falat között, mire összevontam a szemöldököm

-       Rajtam? Nem tettem semmit, azt hittem...

-       Nem rajtad. Belátják, hogy haladni kell a korral, de ők nem hajlandóak megtenni az első lépéseket. – megköszörülte a torkát, majd eltolta magától az üres tányért. Fél szemmel ránéztem Emilyre aki még mindig sorban állt a pultnál.

-       Nem nagyon értem miről beszélsz. – lassan felnézett rám

-       Hajlandóak...békét kötni. A fegyverre, és a segítségre való tekintettel. – az állam leesett, és próbáltam nem idióta képet vágni

-       Most csak viccelsz ugye?

-       Ilyennel nem viccelnék.

-       Mégis hogyan, és mint? Nem értem.

-       A részletek nem lényegesek, annál inkább az ok. – előre hajolt ültében, hogy csak én halljam amit mond – Össze kell fognunk, ha túl akarjuk ezt élni.

-       Miről beszélsz? Azt hittem a fegyver a franciával együtt eltűnt, most...

-       Nem tűnt el. Azért, mert te nem tudsz róla támadások még vannak. A fegyver, és a bombák elterjedtek. Az pedig, hogy Eric hajlandó volt segíteni nekünk, mikor téged, és Danielt elraboltak...elgondolkoztatott minket. Beszélnem kell Ericcel.

-       Honnan veszed, hogy nem azért akart segíteni, mert benne van keze? – nem azért kérdeztem, mert így gondolom, csak a logikáját próbálom felfogni

-       Nem ő volt az aki az egészet kitervelte, ez tény. Talán régen meg akart ölni minket, de mostanára...téged, és Tylert sem ölt meg, nem is intéz már támadásokat, ahogy mi sem. Patthelyzetbe jutottunk, és lépnünk kell. Csírájában kell elfojtanunk ezt a fegyver problémát, és elkapni azt a rohadékot, vagy nagy bajok lesznek. Nem fog leállni, és azzal, hogy egy vámpír az egész okozója, nem egy farkas...a tekintélyünket, is a sárba tiporja. – a tekintete éles volt, de teljesen komolyan beszélt

-       Mihez kellek én?

-       Állj mellém! Gyere el a főhadiszállásra, és segíts meggyőzni az Elitet, a Tanáccsal együtt.

-       Azt mondtad békét akarnak, miért kéne őket még jobban győzködni?

-       Mert mint mondtam...nem fognak lépni. Arra várnak, hogy Eric lépjen, de ha ő lép nem fogják semmibe venni, hisz azt fogják hinni félelemből tenné mindezt. A többi vámpír pedig...nem feltétlenül értenek ezzel együtt Helena. Addig nem is fognak, míg nem látják, hogy az arisztokrácia is benne van. – ez így sehogy se jó

-       És miért kellek én? Engem kitaszítottatok. Hogy hinnének nekem?

-       Vadász voltál, majd lett egy fél vámpír lányod, elraboltak, és csaknem megöltek. Tisztelnek mégha azt mondják nem is. Beszélek Ericcel, és szervezek egy gyűlést, ahova elhívom őt, és Tyleréket is, de az Elit nem tudhat még róla. Meg kell őket lepnünk, vagy el se jönnének a gyűlésre. – elgondolkozva néztem rá

-       Nem úgy volt, hogy te meggyűlöltél, és a farkasokat se tudod elviselni? Mi változott? – halkan felsóhajtott

-       Tudom, hogy szörnyű dolgokat mondtam, és tettem veled Helena, de...azt hiszem igazad van. A háborúnak vége kell, hogy legyen, és nem vagyok rest bevallani, hogy tévedtem, bár nem tagadom, hogy még mindig van bennem ellenszenv. – Lucas bármennyire is önfejű, és makacs, nagyszerű vezető. Tudja mikor kell a népnek béke, és megnyugvás. – Ezenkívül...a lányod sem lenne kitaszított, ahogy a hozzáhasonlók sem. – ezzel azért megfogott

-       Hívj, ha megvan az időpont. – mondtam pár perc gondolkozás után, mire elmosolyodott, majd felállt. Emily is megérkezett a végére, és letett elém egy csésze kávét, magának pedig egy ugyanolyan palacsintát hozott mint az enyém volt.

-       Köszönöm Helena. – kezet csókolt, majd fejet hajtott Emily felé is – Kis hölgy. – még mielőtt elment volna megszólaltam

-       Akkor is kérted volna a segítségem, ha nem jövök vissza? Eljöttél volna egészen Amerikáig? – felvonta a szemöldökét

-       Azt hiszem igen. A népem fontosabb mint a becsületem.– azzal ahogy jött el is ment, a Vadászokkal együtt.

Elmerengve néztem ki az ablakon, de egy halvány mosoly azért játszott a szám szélén, miközben belekortyoltam a kávémba.

Mikor végeztünk a reggelivel hazafelé indultunk. Emily épp bement volna a házba, mikor visszarántottam.

-       Maradj itt! El ne mozdulj! – guggoltam le hozzá, mire félszegen nézett rám. A táskámban egy kilencmiliméteres fegyver árválkodott. Leültettem Emilyt a verandán, majd lassan benyitottam a házba. Elővettem a fegyvert, és ez megnyugtatott valamennyire. A nappaliban felvolt kapcsolva az egyik villany. Lassan besétáltam a pisztolyt előre szegezve.

Eric nekem háttal állt, de amikor beléptem, ő megfordult, és felemelte a kezét, hogy lássam fegyvertelen. Lassan én is leengedtem a pisztolyt.

-       Legközelebb várd meg míg hazajövök, és maradj kint! Nem szeretem a meglepetéseket. – komoly tekintettel nézett rám. Ma nagyon híres vagyok a főnökök körében.
-       Baj van, és kell a segítséged.

Dark Kiss 29. fejezet

Sziasztok!

Egy átvezető fejezettel jöttem ma. Nem igazán történik benne semmi érdekes, de néha szükség van átvezetésekre, hogy a következőben már tudjanak zajlani az események. DE ennek örömére hamarabb kapjátok, majd meg a 30. fejezetet!! :)

Szép estét

29.    fejezet

-       Kincsem, kérdeznem kell tőled valamit! – Emily az ágyán feküdt a tévét bámulva, amiben valami nyúl ugrabugrált egy farkas elől menekülve

-       Kérdezz, mami! – sóhajtva leültem mellé

-       Mi lenne ha óvodába mennél? – Emily arca felragyogott

-       Tényleg? Komolyan elengedsz? – már sokszor beszéltünk erről, és alig várta, hogy végre más gyerekeket is megismerhessen

-       Igen, de...a rossz hír az, hogy akkor innen el kell költöznünk.

-       Hova? 

-       Londonba kincsem. 

-       Az messze van? – ráncolta a szemöldökét, mire én megsimogattam az arcát

-       Elég messze igen, de ott van a nagybátyád, és még sok más ismerősünk. A nagyiék is közel laknak hozzá. Szerintem nagyon tetszene neked.

-       A papa is jön velünk? – megdermedtem, majd vettem egy mély levegőt

-       Nem tudom. Tudod a papának most lesz egy másik gyereke, és nem tudom mi lesz vele.

-       De attól még nem fog engem kevésbé szeretni ugye? Mármint szeretheti azt a másik babát, de engem is ugyanúgy fog mint most? – elmosolyodtam

-       Ugyanúgy fog. Ne aggódj, a papa mindig is szeretni fog téged, még akkor is ha...lesz egy mostoha testvéred.

-       Mi az, hogy mostoha? – elmerengve néztem az éjjeli szekrényre, ahol a macija ült

-       Mindegy. A lényeg, hogy hamarosan elköltözünk, és lesznek barátaid. – adtam egy puszit az arcára majd felálltam

-       De akkor gyorsan költözzünk! – felnevettem, majd hagytam had nézze a mesét tovább

Nick segített a pakolásban. Felhívtam Danielt, hogy keressen nekünk valami lakást, messze a főhadiszállástól, de közel mindenhez. Teljes odaadással látott neki a keresgélésnek, és minden nap újabbnál újabb házak képeit, kapom tőle e-mailben. Hihetetlenül várja már, hogy végre visszamenjünk. Lucas már gondolom nem annyira, de hát ez van.

-       Mikor mondod végre el Tylernek, hogy költöztök? – kérdezte Nick miközben a konyhában lévő edényeket pakolászta. Felegyenesedtem, és felnéztem rá.

-       Gondolom, ahogy megérkezik egy óra múlva. – vontam vállat, mintha nem lenne nagy dolog. Nem igazán társalogtunk egymással, a legutóbbi incidensünk óta. Mily meglepő.

-       Helyes. Viszont akkor én lelépek, ha nem baj?! Nem akarok bajt. – adott egy puszit az arcomra – Később visszajövök még segíteni. – majd el is tűnt, én pedig lehívtam Emilyt. A kis kezeivel óvatosan fogott meg minden egyes tányért, és pakolt bele egy dobozba. 

-       Várod már a költözést? – buzgón bólogatott, mire elmosolyodtam

Tyler fél óra múlva kopogtatott az ajtón. Sóhajtva küldtem fel Emilyt a holmijáért, majd kinyitottam az ajtót. Eddig be se tette a lábát a házba, így nem láthatta a nagy készülődéseket, de mivel pár napon belül tervezem az indulást, itt az ideje, hogy megtudja. 

-       Hello. – köszöntem halkan, ő pedig hideg tekintettel méregetett fekete bőrkabátjában, és fehér pólójában

-       Mond, hogy Nick nincs itt?! 

-       Ne kérdezz olyat amire tudod a választ. – mondtam szárazon, majd visszamentem a konyhába pakolni. Tyler becsukta az ajtót, és megállva a küszöbön gúnyosan felnevetett.

-       Miért is nem lepődök meg? Azt hittem Emily csak azért mesél ennyit Londonról, mert áradoztál neki róla, de eszembe nem jutott, hogy komolyan ez a dolog. Te tényleg vissza akarsz költözni. Miért? – nem néztem rá, csak rakosgattam tovább a holmikat. Legalább Emily már valamennyire felkészítette. Nem is baj.

-       Szeretem azt a helyet, és tudom, hogy Emily is jól érezné ott magát. Ezenkívül...közel vannak a szüleid, Daniel, és...

-       És Nick. Hát persze. – felsóhajtottam, de még mindig nem néztem hátra

-       Nem miatta akarok odamenni. Hiányzik a régi életem, hiányzik, hogy beszélgetni tudjak valakivel. Ezenkívül...szeretném ha Emily óvodába járna, és összeismerkedne más gyerekekkel is. 

-       Hallottam róla. A lányunknak elég lepcses szája van. – elmosolyodtam

-       Nem is vagy dühös?

-       Kéne? Nem vettem meg a házat, és hazudnék, ha azt mondanám boldogtalan vagyok azért, mert vissza akarsz menni. Természetesen megyek én is, ez egyértelmű.

-       Na, és Vivien? Őt talán itt hagyod? – próbáltam érzelem mentes hangon beszélni, de nem igazán jött össze

-       Nagyon jól tudod, hogy nem. – mondta halkan, mire én sóhajtottam

-       Megtudod oldani, hogy Emily normális farkasokkal járjon együtt, és ne legyen semmi baja? 

-       Eric helyettese vagyok Helena, ezen kívül Emily az én lányom is. Mit gondolsz? 

-       Akkor köszönöm. – köszörültem meg a torkom, majd leragasztottam az egyik dobozt, és beraktam a sarokba. Megfordultam, és megpillantottam Tylert. Az asztalnál ült, a könyökére támaszkodva, semleges tekintettel méregetve engem.

-       Megint együtt vagy Nickel? – kérdezte halkan

-       Nem. Lefeküdtünk. Szeretem őt, de ennyi. Segít nekem, tisztában van a dolgokkal, és azt hiszem mind a kettőnknek szüksége van a másikra. Ezenkívül mindig ott van nekem, még úgy is, hogy játszottam vele. 

-       Én is itt vagyok.

-       Nagyon jól tudod, hogy ez nem ugyanaz. – fáradtan megdörzsölte a szemét, majd felállt

-       Igazad van. – azzal megfordult, és az ajtóhoz sétált – Mond meg Emilynek, hogy kint várom. – azzal már ott sem volt

Egy hét múlva már költöztünk is. Egész gyorsan ment, a repülő út hosszú volt, Emily pedig hihetetlenül izgatott. A Lumiere ügy óta nem voltam itt, de valószínűleg az a fickó már hét tengeren túl jár, és a fegyvernek sincsenek új áldozatai. Nem élhetek egész életemben félelemben. 

Daniel kinézett nekünk egy házat közel Tyleréhez, aránylag messze a főhadiszállástól. Hasonló a mostanihoz, és csodaszép. 

Az első dolog amivel Emilynek meg kellett küzdeni az idő eltolódás, majd az átváltás az éjszakai életmódra. Erre azért volt szükség, mert Daniel, Emma, és a többiek is ekkor éberek, velem együtt, valamint állítólag a farkasoknál is az este a nappal, így az óvoda is ekkor van. Na hát...ez furcsa! Pár nap alatt beleszokott hál istennek a dologba, és már minden rendben. Berendezkedtünk, és a bátyámék meg is látogattak minket. 

Egy este épp Emmaval iszogattam egy pohár bort, mikor megérkezett Emily az apjával, és Viviennel. 

A nőnek eszméletlen nagy hasa volt már most, és nem tudtam nem rossz szemmel nézni, Tyler aggódó tekintetét, ahogy őt nézi. 

-       Megkérdezhetem...ő mit keres itt? – kérdeztem karba tett kézzel, Emma pedig elhúzta Emilyt, hogy ne nézze végig a showt

-       Nyugi. Csak visszahoztam a lányunkat. Nem kell pánikolni. Már megyünk is. – Vivien ragyogó tekintettel méregetett, és én legszívesebben bevertem volna a képét na szép!

-       Hogy bírod a terhességet drága? – kérdeztem negédesen, mire lassan megsimogatta a hasát

-       Csodásan. Boldog vagyok, hogy végre megajándékozhatom Tylert én is egy kisbabával. Remélem erős fiúcska lesz, csak mint ő. – felvont szemöldökkel néztem Tylerre, aki szigorú tekintettel sugallta nekem, hogy vegyek vissza. De hát ő hozta ide!

-       Csak mint ő...hát persze. Csak nehogy kék szeme legyen az ifjú jövevénynek, a barna helyett. – Vivien kifejezéstelen tekintettel nézett rám, és már épp mondott volna valamit, de Tyler megállította

-       Megvárnál kint a kocsiban Viv? Mindjárt megyek én is. 

-       Csak siess. – mondta szárazon a szőke, és majd nagy segg rázás közepette elvonult. Tyler megragadta a karom, és a falnak lökött.

-       Mi a fenére volt ez jó? Komolyan nem bírsz magaddal?

-       Mi az isten bajod van? Nem mondtam semmit.

-       De célozgatsz, és ez rohadtul nem tetszik. – gúnyosan elmosolyodtam

-       Vagy inkább az nem tetszik, hogy igazam van.

-       Nem kezdem elölről ezt a vitát. Törődj bele, hogy lesz tőle egy gyerekem és kész. 

-       Igyekszem főnök. – farkas szemet néztünk. Láttam a tekintetében a dühöt, a hitetlenkedést, a sóvárgást, és valahol mélyen...a szerelmet. Nyeltem egy nagyot, bár a torkom teljesen kiszáradt. Ezt soha nem tudja Nick kiváltani belőlem. – Később eljössz? – felvonta a szemöldökét

-       Nick nem ér rá? – fájtak a szavai, de elengedtem a fülem mellett

-       Csak válaszolj. – suttogtam. Olyan közel volt az arca, hogy előre kellett volna csak hajolnom, hogy megcsókoljam. A lehelete csiklandozott. A tekintete kavargott.

-       Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. 

-       Tudom. – megrázta a fejét

-       Ahogy tudok jövök. – elengedett, majd kiment a házból.

Emma a nappali ajtóból nézett rám.

-       Biztos, hogy erre neked szükséged van? – gúnyosan elmosolyodtam

-       Igen, bár csak magamat áltatom az egésszel.

-       Akkor? – mereven néztem a pontot ahol az imént Tyler állt

-       Vannak dolgok amiknek meg kell történnie. Tyler, és én is egy ilyen dolog vagyunk. Ahelyett, hogy taszítanánk egymást inkább vonzzuk, ez pedig...tönkretesz minket. 

-       Van egy lányod Helena. Ne csináld ezt, legalább vele ne! – lassan felnéztem Emma gyönyörű arcára, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy Daniel megtalálta a párját

-       Neki nem kell tudnia mi van köztünk. – ráztam meg a fejem, és mentem volna el mellette, de megállított

-       Meddig csinálod ezt még? – fáradtan felsóhajtottam

-       Lehet soha nem tudom abbahagyni már.