Dark Kiss 36. fejezet

Sziasztok!

Hát íme az utolsó fejezet. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki egészen idáig olvasott engem, várta az új részeket, és kitartott az írásom mellett. Hálás vagyok nektek, hogy itt vagytok/voltatok. Remélem nem csalódtatok bennem, vagy a történetben, és azt is remélem, hogy szereztem nektek pár szép percet.

Nem hagyom abba az írást, szóval ha szeretnétek tőlem olvasni, akkor látogassatok el néha a http://cogitoergosum-ninovics.blogspot.hu oldalra. 

Tényleg köszönök minden egyes olvasót, kommentet, kritikát, véleményt stb. Nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok az utolsó fejezetet. :)

36. fejezet

-       Szerintem oda nyugodtan tehetsz még egy kis sötét színt. – mutattam a kép sarkára, mire Lily, az egyik munkatársam felnézett rám.

-       Nem lesz túl komor a kép?

-       Ez a kép ennél komorabb már nem lehet, de... – félredöntöttem a fejem. – Fejezd be úgy ahogy szerinted jó lenne, aztán összevetjük az eredetivel. Egyenlőre ne rakj oda sötétet, mert lehet igazad lesz. – mosolyogtam rá, majd felvettem a paksamétámat, és a kiállító terembe sétáltam. Tűsarkaim hangosan kopogtak a márvány padlón. Az esti kiállítás lassan a végéhez közeledett, de még így is volt pár művészet kedvelő ember, aki a festményeket nézte elmélyülten. Úton az irodám felé megálltam az egyik kép előtt. Nem rég sikerült megszereznem, és rögtön beleszerettem. Gustave Caillebotte képei mindig is lenyűgöztek, de van ebben a festményben valami ami több. Látszólag semmi extra nincs benne, de ha az ember egyre csak nézi, és nézi megérti mi is az amit ezzel a festő ki akart fejezni. Félredöntöttem a fejem, majd épp tovább indultam volna, mikor egy kemény mellkasba ütköztem.

-       Bocsásson meg, elkalandoztam. – mosolyogtam fel a látogatóra, majd mikor felismertem összevontam a szemöldököm. – Ön meg mit keres itt? – Elijah elmosolyodott. Fekete hajszálcsíkos öltöny volt rajta, egyszerű fehér inggel.

-       Már egy ideje az országban vagyok, és gondoltam megnézem a múzeumot. – vállat vont.

-       Véletlen egybeesés, hogy pont abban a múzeumban akar körülnézni, ahol én vagyok? – tettem fel a költői kérdést, mire elvigyorodott. Hófehér fogsora elütött barna bőrétől. Mind két kezét összekulcsolta a háta mögött, majd a képet kezdte nézegetni amit az előbb én is.

-       Hazudnék, ha azt mondanám nem tudtam, hogy itt dolgozik Helena. – megigazítottam a kezemben a papírokat.

-       Szeretne valamit tőlem? – kérdeztem, de figyelemre se méltatott.

-       Többet is mint hinné...- nagyon halkan mondta, így nem lehettem benne biztos, hogy tényleg az hagyta el a száját amit hallottam.

-       Tessék? – megrázta a fejét, majd rám nézett. Szürke szeme áthatóan vizslatott. Kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, de aztán be is csuktam. Fura hatással van rám ez a férfi.

-       Köszönöm a csokrokat. Gyönyörűek egytől egyig. – elmosolyodott. – De nem kell küldözgetnie őket tovább.

-       Miért nem? Tetszik magának, és gondoltam viszek egy kis színt az életébe velük. Gondolom szüksége van rá. – vont vállat, és eszembe jutott az este, amikor a karjaiban tartott. Mintha észre vette volna a változást megszólalt. - Nagyon sajnálom, hogy Tyler meghalt. Őszinte részvétem még egyszer. – megköszörültem a torkom, és félrenéztem.

-       Köszönöm.

-       A lánya hogy viseli? – a hangjában most nyoma sem volt az arroganciának amit furcsálltam is.

-       Nem vagyok benne biztos, hogy tudja mi is történt az apjával. Nyolc hónap nem olyan sok idő, hogy feltudja dolgozni azt hiszem, vagy akár megértse, de szerintem tudja, csak próbál nem gondolni rá. Beszéltünk róla, és fogunk is ha szükségét látom, vagy ha ő akarja, de nem erőltetem. Tudom milyen elveszíteni a szülőnket, így tudom mire van szüksége. – az emberek kezdtek haza szállingózni a múzeumból. Lassan bezárhatunk.

-       Maga itt van neki. Csodás anya, így nem féltem a lányát. – rákaptam a tekintetem. – És ön, hogy viseli? – mély levegőt vettem.

-       Kibírom. – feleltem szűkszavúan, de nagyon úgy tűnt átlát a szitán, és tudja mit is érzek, vagy épp hogyan éltem hónapokon keresztül. – Akkor...további jó nézelődést, nekem még van pár elintéznivalóm zárás előtt. – erőltettem mosolyt magamra, és már épp elmentem volna mellette, mikor a hangja megállított. Csodás mély hangja van ennek az embernek. Egy egész álló hétig is eltudnám viselni, ahogy beszél. Nem kell semmi mást csinálnia csak beszélnie azon a mély baritonján.

-       Miért nézte annyira ezt a képet? – egy pillanatra behunytam a szemem, majd felé fordultam. A keze még mindig hátul összekulcsolva volt, és a festményt nézte alaposan.

-       Mert tetszik. Van benne valami...mélység ami minden embernek mást jelent. – lassan visszasétáltam mellé, és megint ránéztem a műre. – Sokan csak három férfit látnak rajta, akik úgy tűnik mintha takarítanának, de közben a padlót vésik. Akik már ismerik a festőt már inkább arra aszzociálnak, hogy mivel homoszexuális volt csak a perverz fantáziája miatt festett meg három félmeztelen embert. Aztán vannak akik látják a lényeget. – Elijah felém fordította a fejét, de én tovább vizslattam a képet.

-       És mi a lényeg? – kérdezte halkan, a meleg lehelete csiklandozta az arcom. Túl közel vagyunk egymáshoz.

-       Mint mondtam, mindenkinek más. Számomra ez a kép az elrejtett szenvedés. Az, hogy minden embernek meg kell küzdenie azért, hogy valaki legyen. Hogy élnie kell, és nem szabad engednie, hogy elnyomják, még akkor sem ha arra kárhoztatott, hogy egy senki legyen. Mert egy senkiből is lehet valaki, sőt...belőlük lesznek az igazán valakik. – most már felé fordítottam a fejem. Tényleg túl közel kerültünk egymáshoz. A tekintetem az ajkára siklott. – Nem csak az Elit lehet valaki. – suttogtam, mire elmosolyodott a kis célzáson.

-       Egoistának tart?

-       És egy kicsit nárcisztikusnak is.

-       Azt hittem a békével elnyertem a tetszését. – tettem egy lépést hátra, hogy kikerüljek a bűvköréből.

-       Nem hiszem, hogy csak miattam kötötte meg azt a békét, de minden esetre nagyon is értékelem a dolgot. – ismét megfordultam, hogy elinduljak, de megint megszólalt.

-       Evett már? – nem fordultam felé, csak halványan elmosolyodtam. – Ismerek egy egész jó olasz éttermet.

-       Még be kell zárnom, és el kell mennem a lányomért is.

-       Önhöz is felmehetek, ha szeretné?! – erre azért már felé fordultam.

-       Miből gondolja, hogy azt akarom jöjjön el hozzám? – önelégülten elmosolyodott.

-       Nem gondolom, hanem tudom, viszont...nem leszek rámenős. Legyen akkor egy gyros az óvoda felé. – nyolc hónapja először igazán felnevettem. Meg is lepődtem rajta.

-       Mit is akar tőlem igazából? Megfektetni? – összevonta a szemöldökét.

-       Maximum miután ettünk. Valamint megvárom, míg teljesen kiheveri Tylert. – megindult felém, majd körülbelül fél méterre tőlem megállt. – De per pillanat minden hátsószándék nélkül hívtam el enni valamit. – elgondolkodtam.

-       Miért akarna egy olyan nővel enni, akitől elvileg nem akar semmit, akinek van egy gyereke, és aki nem az Elit tagja? Maga a korona nélküli királyunk. Én pedig egy átlagos nő. Nem igazán találom a logikát. – felemelte az egyik kezét, és végigsimított az arcomon, majd közelebb hajolt hozzám, de mielőtt megcsókolhatott volna elfordítottam a fejem. Most ő nevetett fel.

-       Sok gondom lesz még magával. – engedte le a kezét, majd elment mellettem. – Kint várom a múzeum előtt.

-       Miért vesződik az udvariaskodással, amikor maga nem ilyen, és megszokta, hogy mindent megkap amit akar?

-       Lehet pont ezért. – léptei egyre messzebbről hallatszottak, majd teljesen elhaltak.

Pár másodpercig csak néztem magam elé, és elgondolkodtam. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez a pasas hasonlít Tylerre. Ő maga az arrogancia, és keménység, míg Tyler inkább az önzetlenség, és a szeretet volt, bármennyire is mutatta keménynek magát. Talán ez az amiért vonz. Ez az amiért elfogok vele menni most, bármennyire nem kéne.

-       Nem gondoltam, hogy tényleg hajlandó egyszerű gyrost enni, miközben London utcáin sétálgatunk. – néztem rá Elijahra, aki úgy ette az ő adagját mint egy igazi úriember. Egy kicsit se csöpögtette le magát, én viszont rögtön ezzel kezdtem a mutatványt. Fenébe!

-       Azért, mert egy begyöpösödött, egoista, seggfejnek tart nem feltétlenül van így. – vont vállat, majd kidobta a szalvétáját, és az alufóliát a szemetesbe.

-       Sose mondtam, hogy annak tartom. – leereszkedő pillantást vetett rám, mire megforgattam a szemem, és haraptam egyet a pitámból. – Talán utaltam rá, tényleg. Most viszont már tényleg elmondhatná, mit szeretne tőlem.

-       Mindig ilyen gyorsan akarja a válaszokat megtudni? – kérdezte sóhajtva.

-       Igen, valamint nem szeretem a kertelést. – kidobtam én is a kukába a szemetem.

-       Eszembe sincs kertelni. –szökőkút mellett álltunk meg. Fekete szövetkabátjában még jobban kitűnt, hogy nem egyszerű pasi, hanem hatalma van, amit szívesen gyakorol is másokon. – Viszont bunkóság lenne kimondani amit szeretnék. – felvontam a szemöldököm.

-       Azért csak hajrá.

-       Tudja jól, hogy mit akarok. – mondta halkan, majd közelebb lépett hozzám.

-       Egy újabb trófeának szán? Sajnálom, beleuntam a mindenkivel dugok aztán faképnél hagyom szerepbe. Van egy lányom, ez egy kicsit megváltoztatott.

-       Maradt egy kis szósz a száján. – gyorsan odakaptam, hogy letöröljem.

-       Még mindig? – néztem fel gyönyörű szemeibe, mire vett egy mély levegőt.

-       Az attól függ. Érez még valamit a gyereke apja iránt? – felvontam a szemöldököm.

-       Mindig érezni fogok valamit iránta azt hiszem, de ha arra kíváncsi, hogy túltettem-e magam rajta, akkor azt hiszem. Ha két hónapja kérdezi meg ugyanezt azt mondom nem, de azóta sok minden történt. – félredöntötte a fejét, és megvillant a tekintete.

-       Akkor igen. Még mindig. – azzal felém hajolt, és megcsókolt. Ahhoz képest, hogy mekkora férfi, és milyen kőszikla kívülről, a szája puha volt. Nem akarta lenyeletni velem a nyelvét, de jól csókolt. Túl jól. Mikor elhúzódott, nem rántottam vissza, de megfordult a fejemben.

-       Mennem kell. – suttogtam, de mielőtt messzire mehettem volna megfogta a karom.

-       Helena...láthatlak még? – felé fordítottam a fejem.

-       Nem hiszem, hogy jó ötlet. Az érzéseim legtöbbször megijesztenek, és most is ez van. A kémia jól működik köztünk, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem ilyen hamar menne több is...vagy inkább attól félek, hogy menne. Sok mindent veszítettem már el életemben. Nem akarok még többet. – lassan elengedte a karom, majd ismét tökéletes arisztokrata lett belőle, aki csak lesimítja az öltönyét, és már semmi baja.

-       Jöhettem volna előbb is, de vártam. Az utóbbi időben úgy láttam már jól vagy, ezért látogattalak meg. Vonzódom hozzád, és te sem vagy semleges felém. Egyezzünk meg! – felemeltem a kezem, hogy megállítsam a mondani valóját.

-       Úgy láttad jól vagyok? Te haza se mentél? – tátottam el a szám, mire felvonta a szemöldökét. – Figyeltél?

-       Nem olyan szinten mint ahogy gondolod. Kérdezősködtem felőled, néha észrevétlenül bementem a múzeumba, és te ott voltál. Nem akartam tolakodó lenni. – vont vállat, mintha ez természetes lenne. – Viszont, van egy kölcsönösen jó üzletem számodra. Feküdj le velem! – meghökkenve meredtem rá.

-       Mi van? Hogy logikáztad ki ezt a dolgot? Nem fekszek csak úgy le veled, mert te azt mondod! Nem egy hatalomra vágyó kis fruska vagyok, sőt...utálom az Elitet. Semmilyen értelemben nem akarok a része lenni, és a lányomat is messze akarom ettől tartani. – keltem ki magamból, mire csak a szemét forgatta. Ha tovább agonizál megütöm!

-       Jó, akkor ne feküdj le velem! Bár nem adok sokat, csak még egy randit, és máris egymásnak esünk valahol. – mekkora egy seggfej!

-       Randit? Ez egy randi volt? – mutattam körbe, mire megvakarta a tarkóját.

-       Vittelek volna étterembe is, de oda nem akartál jönni.

-       Randiztál te valaha? – megint az a megrovó pillantás.

-       Arisztokrata vagyok, és az életem eléggé megrendezett, de megvan a hatalmam, hogy azt tegyek amit akarok, akivel akarok. Persze, hogy randiztam már. Ha érdekel szexeltem is már, nem várok a házasságig.

-       Rögtön gondoltam, hogy nem akarsz feleségül venni egyből, valamint azt is, hogy kihasználod a külsődet, és a rangod, ha nőre van szükséged. – mutattam rá, majd sóhajtva félrenéztem. – És mi az a duma, hogy egymásnak esünk? Hol érzed azt a nagy szikrát, amiről beszélsz? – veszedelmes tekintettel elém állt.

-       Kicsit higgadj le, és figyelj rám! Igen, volt rá példa, hogy kihasználtam a rangom, és a pénzem, de nem ebből áll az életem, valamint nem emlékszem, hogy azzal kezdtem volna ezt a beszélgetést, hogy mint a Tanács feje kötelességed ágyba bújni velem. Nem is volt célom, de kezdesz bosszantani, és most már igenis akarom a dolgot. – megragadta a karom, és a mellkasához szorított. – Tanuld meg, mindig megszerzem amit akarok. Azért ajánlottam, hogy feküdj le velem, hogy megtudd, hogyan is állsz a felejtéssel. A többit pedig meglátjuk. Nem egy éjszakás kalandot tervezek veled, de ha csak az sikerül, ám legyen. – teljesen higgadtan beszélt. Modorosan, és keményen, de józanul. Talán túl józanul is.

-       Jobb ötletem van. – mosolyogtam, és tettem egy lépést hátra. – Te pedig azt tanuld meg, hogy nem olyan könnyen kapsz meg mindent amit akarsz. Lehet, hogy vonzódunk egymáshoz, én ezt nem is tagadom, de küzdj egy kicsit. Holnap ugyanekkor végzek a múzeumban. Gyere elém, és vigyél el valahova. Akkor talán van esély rá, hogy egyszer az ágyamban kötsz ki. Aztán majd kialakul a többi. – ismét kaptam egy önelégült mosolyt.

-       Jól van, akkor holnap este. – hajtotta meg a fejét, majd elsétált.

Fura egy alak, és talán túlontúl irányításmániás is, de felejteni kell. Túlléptem Tyleren ez igaz, de attól még nem biztos, hogy bárkivel együtt tudnék lenni komolyabban. Megadom az esélyt neki, de nehezen hiszem, hogy egy arisztokrata lesz nekem az igazi. Persze, ez a jövő zenéje, ahogy a holnapi „randi” is. Valamint minden más. Talán összejövök vele, talán nem. Talán egyszer szerelmes leszek, de ugyanolyan semmi nem lesz már, mint régen. Ne is akarjuk, hogy ugyanaz legyen. Az embernek egy igaz szerelme van az életben, és ha valami oknál fogva el is veszítik egymást...soha nem szűnik meg köztük a szerelem. Egy kis része az embernek mindig az igazi Ő-vel marad, mégha az meg is halt. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet tovább lépni, mert de, sőt kell is, ám véglegesen felejteni képtelenség, és ez a normális. Hisz tudjátok, az idő nem áll meg!

Dark Kiss 35. fejezet

Sziasztok!

Íme, az utolsó előtti fejezet. Kicsit mélyen szántóra sikeredett, de remélem minden érzelmet áttudtam adni, amit szerettem volna. Sokan utálni fogtok tudom, de igazából ez van :D Sajnálom, hogy nem írtátok meg szerintetek mi lesz a vég, de nem baj. Ha elolvastátok a fejezetet, szeretném, ha kommentelnétek, hogy mit gondoltok. 

Lassan jövök, az utolsó fejezettel. 

35. fejezet

Sok minden van az életben amit az ember megbán. Azt akarja, hogy bár visszafordíthatná az időt, hogy mindent megváltoztasson. Ha nem is mindent, csak pár dolgot legalább. Én ebben a pillanatban csak három dolgot szeretnék. Gyorsabbnak lenni, megelőzve mindent, odafigyelve mindenre, előretárni dolgokat, és megállítani egy percre az időt. Azt az időt, mely soha nem áll meg, soha nem lassul le...mégis vannak az embernek olyan pillanatai, amikor körülötte minden leáll. Minden...más lesz. Az emberek arca megdermed, a környezet szintén, és vele együtt te is. Gyorsabb akarsz lenni, de nem tudsz, az a pár ezred másodperc mindent megváltoztat az életedben. Amikor a szerelmed sírjánál állva visszagondolsz arra az ezred másodpercre, amire szükséged lett volna még, minden egyes perc kész örökké valóságnak tűnik. A lányod kezét fogod, aki zokog, körülnézel a temetőben, a sok-sok emberen, akik mind egy személy miatt vannak itt, és nem érzel mást...csak ürességet. Olyan nagy ürességet, ami leírhatatlan, ami felfoghatatlan, ami bizonyos pontig feldolgozhatatlan. Csak nézel. Nem mozdulsz csak bámulsz, és próbálod felvenni a tempót az idővel, az idővel ami csak múlik, és csak múlik. Számodra lassan, és elnyújtva, de telik...viszont te nem tudsz vele együtt haladni. Éreztétek már ezt? Tudjátok milyen? Remélem nem...remélem soha senki nem tudja meg. Amikor visszajátszod az egész szituációt, többszörösen végigpörgeted az agyadban, és azon rágódsz mit kellett volna máshogy csinálnod. Mit kellett volna tenned, hogy megakadályozd, ami megakadályozhatatlan. Próbálsz másra gondolni, de nem megy, csak pörgeted az agyadban a jeleneteket, mint egy rossz film. Néhány részlet kiesik, néhány részlet megmarad.

A jelenet mikor a Vadászok betörtek a házba, és a rengeteg őrből, még több lett. A harc, és a félelem, hogy valami baja lesz a lányodnak, ami miatt őt és azt a nőt akit mindennél jobban gyűlölsz egy lépcső alatti kis helységbe rejted, bízva abban, hogy nem lesz semmi bajuk, majd a nagy kavarodásban, megvágják a karod, te pedig végzel három „emberrel”, de te csak egy után kutatsz.

Egy másik jelenet mikor a hatalmas kertben futsz egy szemétládát üldözve, aki azt hiszi megint megtud lépni előled. A hirtelen megjelenő szerelmed képe, aki elkapja a férfit, és a földre dönti.

Az érzés, hogy minden rendben lesz már, mert innentől már semmi nem romolhat el.

A hang, ami a semmiből jött, és mindent megváltoztatott. A fejed a hang irányába fordul, és egy jól irányzott lövéssel megölsz még egy személyt, ekkor pedig az idő megáll.

Futni akarsz, de lassú vagy. Ledermedsz, és nem tudod mi történik. A csata zaja elhal. Csak egy személyt látsz. Egy személyt aki haldoklik. A könnyeid elerednek, de észre se veszed szinte. Csak mész előre, egyik lábadat rakod a másik után, míg látod, hogy a szerelmed szenved, és vérzik. Nagyon csúnyán vérzik.

Órák múlva odaérsz hozzá, és öledbe fekteted a fejét, próbálod megnyugtatni, azt mondod neki minden rendben lesz. A haját simogatod, csókot lehelsz véres ajkára, és csak azt ismételgeted: „Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Ez csak egy karcolás! Szeretlek, hallod? Szeretlek!” A válasz pedig egy halvány mosoly, egy mosoly ami az igazinak csak egy utánzata. A szerelmed felemeli a kezét, és gyengéden végigsimít az arcodon, megfogod a kezét, próbálod felfogni mi is történik pontosan, de nem megy. A vér egyre több lesz, a szeretted arca, pedig egyre fehérebb.

Oldalra fordítod a fejed, látod, hogy a bűnös akinek ezt mind köszönheted rád néz. A harag amit érzel kirobban egyszer csak, és ezzel együtt egy egész tár golyó is a férfi szívébe. A teste rángatózik, a száján vér csurog, majd örök mozdulatlanságba dermed, de te még mindig kiabálsz, és még mindig próbálod belepumpálni a golyót, hiába tudod, hogy üres a tár. Majd feleszmélsz, és ránézel a férfira, aki a mindent jelenti neked. Látod, hogy szenved, de képtelen vagy elengedni, képtelen vagy megmenti. Csak zokogsz, és öleled, öleled minden erőddel. A félelem, és a fájdalom elviselhetetlen, csakúgy, mint a tehetetlenség. Próbálod arra kérni, hogy változzon át, ezzel meggyógyítva saját magát, de túl gyenge. Túl gyenge mindenhez. A lőszer, amit a gyilkosa használt, kijátszhatatlan...az ezüst lassan a szívéhez ér, akkor pedig vége. Tudod, és mégsem. Feldolgozni nem megy. Még akkor sem, mikor egy utolsó hörgő lélegzetvétel után megszűnik létezni. Ő, aki azt hitted mindig veled lesz, ő aki számodra minden volt. Egy ordítás szakad fel belőled, de te nem is hallod. Magadhoz szorítod a halott testet, és csak kiabálsz, artikulálatlan üvöltéssel próbálod enyhíteni a fájdalmadat.

Percek telnek el, órák, napok, és te még mindig zokogsz, még mindig ordítasz. Rázod a testet, ami tudod, már nem él. Kezek fognak meg. Rúgsz, karmolsz, harapsz, sikítasz, de nem tudsz szabadulni. A szerelmed nevét ordítod, de ő nem nyitja ki a szemét. Soha többé nem fogja már kinyitni. Elment.

Két erős kar rángat el, ahol már nem látod a testét. Valaki beszél hozzád, szürke szemei, és barna bőre ismerősek, de nem tudod mit mond, nem tudod ki ő. Duruzsolásként hallod a hangját, de semmi több. Próbál kirázni abból a sokkból, amibe kerültél, ami részben sikerül is. Abbahagyod a harcot, és elernyedsz. Belecsimpaszkodsz az öltönyébe, és kín keservesen zokogni kezdesz. Az ő teste még meleg, nem úgy mint a szerelmedé. Hagyod, hogy simogassa a hajad, hogy megóvjon, és közben nem látsz, nem hallasz semmit. Nem tudsz semmire gondolni, csak a testre ami ott fekszik valahol.

Ismét telnek a percek, az órák, a napok, és te teljesen kiszáradsz. Nem tudsz már sírni, nem tudsz semmit tenni. Eltávolodsz a férfitól, akinek a tekintete hihetetlen mértékű együttérzéssel van tele. Megtörlöd a szemed, elfogadod a feléd nyújtott zsebkendőt, bólintasz egy kérdésre amit feltettek neked, majd meglátod a lányod. A sértetlen lányod, és majdnem megint sírva fakadsz, de már nem megy. A karjaidba zárod, és vigasztalni kezded, mert ő viszont még tud sírni. Miatta erős maradsz. Köszönetet mondasz, majd hazamész. Üresen, és megtörten, de hazamész, magaddal víve a lányodat.

Aztán eljön a másnap, a harmadnap, a negyed nap. Sorban fogadod a részvételnyílvánításokat, visszautasítod a segítségeket, és elkezded szervezni a temetést. A temetést, ami gyönyörűre sikeredett. Esténként még mindig nem tudod felfogni, hogy vége, ahogy azt sem, hogy még mindig tudsz néha sírni. Amikor senki nem látja, persze.

Éled az életed, ami csiga lassúsággal telik, majd egyszer csak utoléred magad. Hetek kellenek, de felveszed a tempót a körülötted élőkkel. Mosolyogsz, bár nem teljes szívből, de mosolyogsz. Összeszeded a szerelmed cuccait, és kiadod a lakását. Együtt vacsorázol a szüleivel, akik talán még összetörtebbek, mint te, márha ez lehetséges, majd beszélgetsz emberekkel. A legjobb barátnőd, és a bátyád gyakran látogatnak, egy farkas pedig hihetetlenül hálás neked, hogy megmentetted a gyermekét. Mosolyogsz, és a lányodnak szenteled az életed, valamint a temetőnek. Minden este kimész a sírhoz, és csak mesélsz. Nem csinálsz mást, csak mesélsz, és ettől megnyugszol. Úgy érzed, ez legalább mindig itt lesz neked, majd hazamész. Pár héttel később dolgozni kezdesz. Már két dolog van aminek élsz. A munka, és a lányod.

Kerülöd az embereket, mert csak az aggodalmat látod a szemükben, amire nincs szükséged. Jól vagy. Tudod kezelni a dolgokat. A lányodnak is elmondod, hogy mindig is nehéz lesz neki, de idővel majd könnyebb lesz elviselnie a fájdalmat, mert te ott leszel neki. Nem fogod elhagyni.

Belül megöl a harag, és a gyűlölet. Azt kívánod bár még egyszer megölhetnéd, azokat akik miatt mindez történt, majd a szerelmed hibáztatod, hogy miért ment el. Siratod az időt, amit együtt tölthettetek volna, mégsem tettétek. Csak ezeken jár az agyad, és robot módjára éled az életed. Mi lett volna ha?

-       Helena. – egy hang néha felébreszt a merengésből. Felnézek az ismerős, mégis ismeretlen arcba. Nick...nem szabad így látnia.

-       Igen? Bocsánat, kissé elkalandoztam. – köszörültem meg a torkom, és közben elkezdtem edényeket pakolászni.

-       Aggódok érted. Igazából, mindenki aggódik érted. – mélyet sóhajtottam. Újabb kérdés. Mi lett volna ha Nicket választom?

-       Tudom, de nincs rá szükség.

-       Voltál ma Tylernél? – a neve említésére megáll a kezemben a tányér, majd mintha mi se történt volna pakolok tovább.

-       Igen. – a hangom már nem a régi, túl rekedt.

-       Nézd én, elutazok. – lassan felé fordultam. – De ha, szükséged van rám maradok. Csak mond, hogy maradjak, és nem megyek sehova. – igaza volt Tylernek...szerelmes belém. Azt várja marasztaljam, és idővel kezdjünk új életet, de Nickel nem új életet kezdenék. A régibe fognék újból bele, ami csak a múltra emlékeztet. Csak nézzük egymást, de nem tudok mit mondani. Néz rám, és várja a választ, a választ amire egész életében várt tőlem. Nyelek egy nagyot, és megszólalok.

-       Megleszek egyedül. Menj csak nyugodtan. – látom a szemében a fájdalmat, és a megtörtséget, majd összeszedi magát. Bólint, majd egy búcsú puszi után elmegy, többet vissza se térve.

Folytatod az életed, hónapok telnek el. Már felfogod az idő múlását, és tudod véget kell vetni ennek. A bátyád ordibál veled. Nem tudja elviselni, hogy egy szellem vált belőled, és rádöbbensz...igaza van. Csak vegetálsz. A lányod előtt erős vagy, de semmi több. Eszel, dolgozol, fürdesz, és ennyi.

-       Csak adj még egy kis időt. – suttogtam, mire Daniel sóhajtva magához ölelt, és belecsókolt a hajamba.

-       Elég időt adtam már, hugi. – ránézek az asztalon álló csokorra, és arra az emberre gondolok aki „megmentett”. A szürke szemekre amik olyan ismerősek voltak azon a napon nekem, és amire csak később jöttem rá, hogy kihez tartoznak. Minden héten újabb csokor, újabb kártyával, amin csak egy név áll. Semmi más. Az elején furcsálltam, majd hozzászoktam. Most már hétről hétre csak arra várok, milyen lesz az új csokor. Egy ideig csak ezzel mértem az idő múlását. Egy csokor, egy hét.

-       Ki kell mennem a temetőbe. – húzódok el tőle, és megköszörülöm a torkom. Daniel nagy nehezen bólint, majd megígéri, hogy később felhív. Látom, hogy nem hisz abban, hogy valaha is túl teszem magam ezen az egészen. Pedig...pont erre készülök. Elég volt!

A hold az égen fénylett, mintha nap lenne. Majdhogynem teljes világosságot adva a temetőnek. Összébb húztam magamon a kabátot, és előrefele sétáltam. A sok sír amik mellett elhaladtam már régóta itt álltak. Régen elfelejtett család tagok, anyák, apák, gyerekek nyugodtak itt, de egyik sem volt ember…

Megálltam a sír előtt amit kerestem. Egyszerű kő volt. Világos szürke, névvel, születési, és halálozási dátummal. A sarokban egy vonyító farkas, háttérben a teliholddal. Családi címer, és utalás egyben. A mellette lévő sírkő is ugyanilyen volt, csak a név, és a dátum változott. Testvérek voltak. Úgy helyes, hogy egymás mellé temetik őket. Raul sírján a „Drága kis öcsém, édes kisfiam” volt olvasható, míg az előttem lévőn ”Nagyszerű apa, csodás fiú, szerelmem”. Friss virág volt mint kettőjüknél, de azért odaraktam egy-egy fehér rózsát még.

Lassan letérdeltem a fűbe, ami nedves volt, de nem igazán érdekelt. Megsimogattam a sírt, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

-       Ma elvittem Emilyt az óvodába. Mint minden eddigi nap igazából, de ő...annyira boldog volt. – felnevettem, de közben elkezdtek potyogni a könnyeim. – Annyira jól elvan a többi gyerekkel. Nagyon büszke lennél rá, vagy éppen vagy rá, ha látod. Nem is fél. Én biztos nem viselném ilyen jól, ennyi kisfarkas közelségét. De minden rendben vele azt hiszem. – a szél még jobban feltámadt, ezzel a hajamat az arcomba fújva. Pár percig csak némán néztem a nevet a sírkőn, majd könnyektől fojtogatott hangon megszólaltam. – Néha olyan, mintha itt lennél velem. Tudom őrültség, és csak én vagyok ennyire naiv, de…amikor reggel felkelek érzem az illatod. Ott vagy…mindenhol. A konyhában, a fürdőben, a ruháimon...ma egyszer csak bejött Emily a szobámba, és megláttam a szemeid. Be kellett rohannom a fürdőbe, hogy ne előtte bőgjek, de utánam jött. Nem mondott semmit, csak megölelt, de nem sírt. Azt mondta…- vettem egy mély levegőt, és felnéztem a csillagos égre. – „Minden rendben lesz mami.” Én pedig hittem neki. Nekem kéne erősnek lennem, és mégis…ő tartja bennem a lelket. Ő az aki miatt, nem adtam még fel, mert tudom, hogy egy részed benne van, és ezért soha nem hagysz el igazából. – megsimogattam a nevet, és halványan elmosolyodtam. – Minden este itt vagyok, és úgy érzem megőrülök. Nélküled semmi vagyok, és olyan, mintha minden percet amit együtt töltöttünk elvesztegettük volna, mert…semmit nem tettünk meg amit kellett volna. Annyi lehetőségünk volt, és te elmentél. A francba, itt hagytál. Nincs akivel veszekedjek, vagy akit lehordjak. Elhagytál Tyler, mint már annyiszor ezelőtt, de most végleg. Meghaltál…a karjaimban, és nem tudtalak megmenti. Most pedig itt kell ülnöm a sírod előtt zokogva, miközben tudom, a lányom vár. Csak magadra gondolva itt hagytál, és vitted magaddal egy részemet. – csak térdeltem, és néztem a nevet, ami mindent jelentett nekem, de nem tudtam felállni. Nem tudtam megmozdulni. Őt okoltam a haláláért, és, hogy elment, de tudtam, hogy nincs igazam. Vétkeztünk. Mind a ketten. Számtalanszor együtt lehettünk volna, de mindig eltaszítottuk egymást. Csak egy ilyen tragédia az ami fel tudta nyitni a szememet/szemünket. Megtöröltem az arcom, és vettem egy mély levegőt. Az októberi jeges levegő jól esően karistolta a belsőmet.

-       Egyet ígérj meg nekem! – mondtam halkan, és esküszöm láttam a szemeit, ahogy rám néz. – Megvársz. Bármennyi idő telik is el, vársz rám valahol, és boldog vagy. Kérlek csak küldj egy jelet, hogy boldog vagy, és nem felejtesz el minket! Csak ennyit szeretnék, és én…elengedlek Tyler Merlot, esküszöm az égre, csak oldozz fel. – nem válaszolt senki, de nem is számítottam rá.

Megtört szívvel kászálódtam fel, és adtam egy csókot a sírra. Hihetetlenül nehéz volt megfordulni, mintha a lábaim ólomból lennének. Tudom…ez csak egy sír, de nekem most mindent jelent. Egy nyugodt helyet, ahol meghallgat, és tudom hall engem, valamint azt is tudom, hogy figyel.

Kinyitottam a kocsi ajtót, de mielőtt beszállhattam volna az eső rákezdett. Semmi előjel nélkül egyszer csak zuhogni kezdett. Eszembe jutott egy pillanat, még a múltból.

A bál estéje, mikor megjelent Mark is a képben. Ott kezdődött el minden. Jó, és rossz egyaránt, de azon estén…táncoltunk, Tyler megcsókolt, és bár „megharaptam” akkor éreztem magam igazán nőnek mellette. Majd amikor elutaztunk Ohióba, és a szakadó esőben bicikli túrázni indultunk, vagy amikor megjártuk a Londoni állatkertet a sárban. De esőben voltunk a vidámparkban is Emilyvel. Hihetetlenül mérges voltam Tylerre, hogy elrángatta a kislányunkat, meg persze engem szakadó esőben lovagolni, de közben hihetetlenül élveztük ezek mellett.

Felnevettem, és felnéztem az égre.

-       Kevésbé nedves jelet is adhattál volna. – hallottam a fejemben, ahogy nevet, és tudtam…ez az a hang amit soha nem fogok elfelejteni. Az idő lelassulhat körülöttünk, vagy akár fel is gyorsulhat, de idővel fel kell vele venned a lépést. Muszáj, ha élni akarsz, muszáj, ha akarsz lenni valaki. Csak ez a fontos, és semmi más. 

Mi lesz ebből?

Sziasztok!

Egy egyszerű kis kérdéssel fordulnék most hozzátok, amire kommentben várom igazából a válaszokat. Mit gondoltok mi lesz a történet vége? Nem befolyásolja a történetet, a ti véleményetek csak érdekel, hogy szerintetek mi lesz ebből az egészből?! Ha valaki esetleg beletrafál, akkor sem fogom elmondani, maximum, hogy a kommentelők közül valakinek igaza van. :D
Készül az új rész egyébként, szóval ne aggódjatok, lassan mindenre fény derül!

Kommentre fel!

Dark Kiss 34. fejezet

34. fejezet

A nappaliban ültem magam elé meredve, és próbáltam összeszedni magam. Nagyon kevés sikerrel. Tyler, és Daniel úgy járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A bátyám telefonja a füléhez nőtt, és az egész Vadász, -vagy inkább már volt Vadász? – csapatot riasztotta. Jimmel pedig lenyomoztatta a koordinátákat, amiket kaptam sms-ben. Egy egyszerű kis ház volt a város szélén. Mármint az egyik...két címet is kaptam, és egy képet. Az egyik helyen Emma volt, a másikon Emily. Érte egyedül kell mennem. A lányom bekötött szemmel, szájjal, és összebilincselt kezekkel feküdt egy mocskos kövön...ha nem egyedül megyek egy szempillantás alatt megöli az a szemétláda. Nem fogom még egyszer kockára tenni az életét. Így is elég nagyot hibáztam, és nem vigyáztam rá eléggé. Amint Danielék elindulnak én is. Három óra múlva napfelkelte. Még azelőtt el kell jutnom oda.

-       Helena...- hirtelen Tyler arca jelent meg a látóteremben. Utoljára akkor voltam ilyen állapotban mikor Daniellel kiszabadultunk ennek az őrültnek a karmaiból. – Visszahozzuk őt. Bármi áron, de megteszem. Nem lesz semmi baja. – hinni akartam neki, de nem ment. Ezt egyedül kell végigcsinálnom. Nem válaszoltam. Gyengéden belecsókolt a hajamba, és próbálta azt tettetni, hogy teljesen nyugodt. Hirtelen Nick jelent meg a házban Elijahval együtt. Tyler felállt, de Daniel rájuk se hederített.

-       Jöttem, ahogy tudtam. Hogy vagy? – térdelt le elém Nick, és elgondolkodtam azon amit Tyler mondott. Tényleg szerelmes belém? Bólintottam, és felnéztem a barna bőrű barátunkra. Nem volt most olyan arrogáns a tekintete, mint eddig, sőt...inkább volt dühös.

-       Mit keres itt? – kérdeztem halkan, mire félredöntött fejjel kezdett méregetni.

-       Ha tudok segítek. – tárta szét a karját, én pedig vettem egy mély levegőt.

-       Utálom, amikor igazam van, és bejön a rossz előérzetem. – az emberek közöttünk kapkodták a tekintetüket. Halvány mosoly játszott az ajkán, de nem a boldog fajtából. Daniel végre letette a telefont, ezzel a szemezésünknek is vége lett.

-       Egy tucat Vadász tart oda. Ideje indulnunk. – Nick felállt, és mindenki kifelé indult, de mikor észrevették, hogy nem követem őket megtorpantak. Daniel összevonta a szemöldökét. – Hugi? - visszasétált hozzám, és két kezébe fogta a jéghideg csuklómat. – Ne most add fel! Minden rendben lesz. Erős lány, ahogy te is.

-       Nem tudom végigcsinálni. Hozzátok haza. Csak feltartanálak titeket. – lesütöttem a szemem. – Kérlek. – Daniel sóhajtva felállt.

-       Bármi van hívlak. – bólintottam, de ameddig nem ment ki mindenki a házból nem emeltem fel a fejem.

Hallottam Nick hangját kintről, majd a motorok felbőgtek, és csönd lett. Felrohantam az emeltre feltankoltam magam két fegyverrel, két ezüst késsel, és rengeteg lőszerrel. Köztük az egyetlen olyan tárammal, amit a francia talált ki. A saját fegyverével fogok végezni vele. Leszaladtam a lépcsőn, ahol Tyler szobrozott.

-       Mit keresel te még itt? – lassan felém sétált.

-       Te se gondolod, hogy elhiszem nem akarsz a lányod után menni. Lehet másokat meg tudsz vezetni, de nem engem. Megyek veled.

-       Nem, nem jössz! Megölik, ha nem egyedül megyek oda. – mentem volna el mellette, de megragadta a karom, és keményen a szemembe nézett.

-       Ő az én lányom is, és ha tetszik, ha nem veled megyek. Bolond lennél egyedül besétálni oda. – hideg tekintettel néztem rá.

-       Meg fogom ölni. Nem érdekel mibe kerül, de megölöm. – két keze közé fogta az arcom, és lágy csókot lehelt a számra.

-       Együtt. Együtt fogunk vele végezni.

Meglepő módon, nem egy elhagyatott helyet választott Lumiere. Külvárosnak, külváros volt, de a sok szomszédságos fajtából. Egy sárga házhoz szólt a cím, ami mellett volt egy garázs, mögötte pedig egy rozoga pajta, ami nagyon nem illett a képbe. Pár száz méterrel arrébb állítottam le a kocsit, hogy ne legyen feltűnő, hogy Tyler is velem van.

-       Szállj ki, és nézz körbe a ház körül! Én bemegyek a házba, ha kint van a lányunk vidd el biztonságos helyre! Amint végzek, megyek utánatok. Van nálad fegyver ugye? – elhúzta a bőrkabátját, én pedig bólintottam – Csodás! Ugye tudod, hogy előbb a lányunkat mentsd, és csak utána engem? Valamint...csak a legvégső esetben hívj erősítést! – néztem komolyan rá, ő pedig felém fordult, és két kezébe fogta az arcom.

-       Tudom. De ezt neked is tudnod kell. Esélytelen, hogy az a pasas egyedül van bent abban a házban, ahogy az is, hogy kint nincs senki. Bármi történik, magatokra figyelj elsődlegesen. Én megoldom a magam gondját.

-       Ígérd meg! – suttogtam halkan – Ígérd meg, hogy nem hagysz cserben, és velem maradsz bármi történik.

-       Nem fog semmi baj történni Helena.

-       Ígérd. Meg. – halkan felsóhajtott

-       Megígérem. – szenvedélyesen megcsókoltam, és próbáltam küzdeni a belsőmet szétszakító érzés ellen. Tyler kiszállt, és eltűnt az éjszakában, én pedig a ház elé gurultam. Furcsa csend honolt mindenhol, viszont a rengeteg szívverés mindenfele nem esett jól a fülemnek, és kisebb pánik lett úrrá rajtam.

Kivettem az egyik fegyvert az övemből, és az ajtóhoz sétáltam. A redőnyök le volt engedve, így nem láttam be sajnos. Egy rövid hallgatózás után lassan benyitottam. A fegyverrel a kezemben ellenőriztem az ajtó háta mögét, a szivar füst, pedig megcsapta az orrom. Nem mentem fel a lépcsőn, hanem a szag irányába mentem a bal oldali helység felé. Az egész ház ízlésesen volt berendezve, a falon lógó képekről egy kedves család mosolygott rám, két pici gyerekkel együtt! Istenem, csak add, hogy még éljenek!

Beléptem a nappaliba, és elöntötte a fejemet a vörös köd. A Gaston egy kényelmes fotelben terpeszkedett, körülötte hat jól megtermett vámpírral, akiknek a kezében fegyverek villogtak. Jól körbevédte magát ez a seggfej az biztos, én azért felemeltem a stukit, és egyenest a fejére céloztam, mire hat pisztoly csövével néztem farkas szemet. A francia halkan felnevetett, és jó kedvűen szivarozott tovább.

-       Helena. Öröm téged újra látni.

-       Bár én is így éreznék, de hazudnék, ha így lenne. Hol a lányom? – erre csak egy önelégült mosoly volt a válasz. A pisztoly remegni kezdett a kezemben a dühtől.

-       Tedd le a fegyvert, és akkor talán megtudod. Nézz körül Helena, ha valami butaságon töröd a fejed a lányod meghal. Mi lenne ebben a hasznod? – pár pillanatig gondolkodtam, majd leraktam a pisztolyt a földre, és elrúgtam magamtól. Odajött hozzám az egyik vámpír, és jó alaposan átkutatott elvéve tőlem minden játékszert, a mobilommal együtt. Gaston mosolyogva felállt, és leporolta az egyébként makulátlan fehér öltönyét. Felvette a tárat, amiben az ő golyói voltak.

-       Tetszik a játékszerem? – zsebre rakta, majd lassú mozdulatokkal visszasétált a fotelhez, és leült. Meztelennek éreztem magam a fegyvereim nélkül.

-       Látni akarom! Engedje el, és én itt maradok magával ameddig szeretné, csak hagyja békén a lányomat. – kifújt egy nagy adag füstöt, majd hideg tekintetével méregetni kezdett.

-       Tönkretett mindent, amit szépen elrendeztem, és megterveztem. Csodás terv volt, minden hiba nélkül, és maga beleköpött a levesembe. Édes drága Helena maga sem gondolhatja, hogy ezt bosszú nélkül hagyhatom. Szenvedni fog, még hozzá nagyon. Azt akarom, hogy érezze a fájdalmat, amit én éreztem, akkor mikor az életem terve romba dőlt. – nem akartam kötözködni, hogy nem lehetett olyan hibátlan terv, ha sikerült meghiúsítani.

-       Magának elment az esze. Milliókat akar megölni, csak azért, hogy a vér ne keveredjen? A lányomnak ehhez semmi köze.

-       Higgye el Helena, a lányának több köze van ehhez, mint hinné. Ő egy félvér. Fajunk egyik szégyene, aki egy romlott kapcsolatból született. – elborzadtam a szavaitól, és az undor kiült az arcomra, mert a hideg tekintetéből gyilkos lett.

-       Komolyan képes lenne megölni egy gyereket, csak azért, hogy engem rendre intsen? A vámpírok aláírják a békét, a farkasokkal, és ennek vége lesz. Semmire nem megy már az ósdi játékaival, amin annyit dolgozott. – hidegen elmosolyodott.

-       Azt hiszi nem tudom? Megvan a tervem, hogy hogyan fogok elbánni a csőcselékkel, amint magával végzek. Ami pedig a lányát illeti...nem fogom bántani, ha jól dönt. – túl sok az őr, és még kétszer ennyi ember van a házban, valamint a ház körül, ha jól számolom. Hol lehet Tyler? Vajon teszi azt amire kértem? És Emily? Ő vajon merre van? A francia intett valakinek, mire két nagy darab fickó behozta a vergődő, hihetetlen hassal rendelkező Vivient. Külsőleg semmi baja nem volt, de rengeteget sírhatott, mert nagy fekete maszatok virítottak az arcán. Miért nem tudok örülni a nyomorának? Esdeklő szemmel meredt rám, hogy segítsek neki. Nem tudtam hova tenni a dolgot.

-       Ő miért van itt? – kérdeztem halkan, mire felállt, és közelebb sétált hozzánk.

-       Nos...maga egy erős, harcos nő, de mindenek előtt anya, akinek gyakran ellágyul a szíve. Ha választania kéne, mit választana? Meghaljon a maga kislánya, vagy egy meg nem született gyermek haljon meg, aki valljuk be már most sok borsot tört az orra alá? – Vivien el akart húzódni a francia kezétől ami megérintette a gömbölyödő hasát, de a két debella fogságában ez lehetetlen volt. Nem is olyan arrogáns most az arca szegény lánynak.

-       Azt akarja, hogy válasszak kinek a vére tapadjon a kezemhez? – hideg mosollyal fordult felém. Ez a szemét már megöletett velem egy szerencsétlen fiút, és most megint megtenné?

-       Pontosan. Melyikkel tudna jobban együtt élni? – természetesen az első gondolatom a lányom élete, de hogy ölhetnék meg egy ártatlan kisbabát? – Ne tagadja, hogy soha nem gondolt még rá, amíg azt hitte Tyleré gyerek, hogy mennyire jó lenne, ha csak véletlenül elvetélne a kismama?! – Vivien tekintete rám szegeződött, nekem pedig kiszáradt a szám, és nem tudtam mit felelni. Gaston felnevetett. – Valahogy gondoltam.

-       Látni akarom a lányomat.

-       Én pedig egy választ akarok hallani! Ketyeg az óra Helena. Ha lejár, nem csak ez a kisbaba fog itt meghalni, hanem a lánya is. – végigfuttattam a szemem a szobán, és csak kattogott az agyam. Kétség sem fér, hogy a lányom élete a legfontosabb, de mi van ha ez az egész csak egy rohadt csapda?

-       Honnan tudjam, hogy nem ver át, ha nem láthatom a lányom? – farkas szemet néztünk, majd bólintott. Ajtó csukódásokat hallottam, majd megéreztem a lányom illatát.

-       Mami! – kiáltotta, de nem tudott hozzám szaladni, mert szorosan fogta egy őr, ahogy engem is hirtelen két nagydarab vett körbe. Nem volt semmi baja, csak koszos volt a ruhája, és az arca.

-       Jól vagy kincsem? – nagyon kellett küzdenem, hogy ne bőgjem el magam, ahogy láttam ő mennyire sír.

-       I....igen. – szipogta, majd a két összekötött kezecskéjével megtörölte az orrát. Iszonyatos düh lett rajtam úrrá rajtam. Hol a francban van Tyler az istenit?

-       Kiviszlek innen, jó? A mami hazavisz, ne félj!

-       Akkor ez egy döntésnek tekinthető? – lassan a francia felé fordultam, majd egy nagy sóhajjal lehunytam a szemem.

-       Nincs más választásom. – suttogtam, Vivien pedig hangosan felsikított, belenéztem a lányom szemébe, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy feltudnám áldozni őt bárki másért cserébe, ha életem végéig kell is együtt élnem a bűntudattal, akkor se vagyok képes megöletni a lányom. Ettől rossz ember lennék?