Na akkor meghoztam a folytatást. Nagyon remélem, hogy sikerül majd több, és több embert visszacsalogatnom idővel ide. Most egyenlőre annyit tehetek, hogy felrakom a következő fejezetet, és remélem mindannyiótoknak elnyeri majd a tetszését. Mint mindig most is várom a kritikákat. Valamint hatalmas köszönet annak aki, még mindig itt van!!!
Jó olvasást!
26.
fejezet
Sok minden átfutott az agyamon,
mikor leparkoltam a családi ház előtt egy közeli kis városban. Nem tudtam, hogy
a kora esti történteken gondolkozzak, vagy inkább azon mit fogok mondani, ha
kiszállok a kocsiból.
Emily még mindig Tylernél van, de mielőtt hazamegyek elugrok érte.
A fejemet ráhajtottam a kormányra, és hosszú egyenletes lélegzeteket vettem, vagyis…próbáltam. Néha az embernek el kell gondolkodnia, hogy mi az ami helyes, és mi az ami nem. Torkomban dobogó szívvel vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Nick számát. Sajnos, vagy inkább hála Istennek az üzenetrögzítő válaszolt.
- Szia Nick, itt…Helena! Öm…tudom, hogy nem kéne hívjalak, és azt is tudom, hogy nem nagyon kedvelsz most, de…örülnék ha tudnánk beszélni. Esetleg…eljönnél hozzám valamikor? Persze, nem kötelező, vagy ilyesmi, de Emily is eléggé hiányol meg…- most mondjam, hogy én is? Igaz lenne, de nem akarok rámenős lenni. – Szóval csak szükségem lenne most rád. Nekem az is elég, ha felhívsz, csak…- pár pillanatig behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt – Csak hívj fel, kérlek! – aztán már le is raktam
A ház ami előtt álltam, fehér volt, muskátlival az ablakokban, nagy kerttel és frissen nyírt pázsittal. A lámpa égett…de nem tudtam, hogy bemenjek-e.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és lassan a verandára sétáltam. A csomó a torkomban egyre csak nőtt, és nőtt. Kopogjak, vagy csengessek? A francba Helena, csak csinálj valamit! Kopogtam.
Egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő nyitott ajtót. Mennyire hasonlít rá! Fekete kosztümnadrág, és fehér blúz volt rajta. Ötven év körülire tippeltem, a háttérben halk beszélgetés zaja hallatszott, és a tv is ment.
- Jó estét! Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és én hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak
- Jó estét! Öm…elnézést a késői zavarásért, én Tom egyik évfolyam társa vagyok, és…- Mrs. Stuart a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondtam volna. Okos nő, nem fogja bevenni a mesét. – Oké, kezdjük elölről. – kezet nyújtottam neki – Helena Hudson vagyok. – a nő elfogadta a kézfogást
- Ismeri a fiamat? – bólintottam – De nem az évfolyamtársa ugye? – halk volt a hangja, és megtört, de tartotta magát
- Nem, nem vagyok az évfolyam társa. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze
- Bejönne? – kérdezte, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy elmondjam…bátor fia van, és biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most…egy sokkal jobb hely jutott neki. – a nő arcán könnyek csorogtak végig. Tudtam, hogy megértette, és látszott rajta, hogy tisztában van vele, hogy a fia meghalt.
- Tudja…mi történt vele? – mélyet sóhajtottam, és az én arcomon is végigcsorgott egy könnycsepp
- Igen. – ennyi volt a válaszom, de ő nem is akart részleteket hallani
- Szenvedett?
- Nem…bátor volt. Nagyon…bátor. – nem tudom, hogy rájött-e, hogy én tettem, és bár sírt, mint egy erős nő úgy viselte. A háta mögött egy kisfiú szaladt elő.
- Anya, nem vacsorázunk? Ki ez a néni? – Mrs. Stuart gyorsan letörölte a könnyeit, és a fia felé fordult
- Csak egy hölgy aki nem tudja merre van a legközelebbi benzinkút. Mindjárt megyek kincsem. – a fiúcska bólintott, majd visszaszaladt a nappaliba, halványan elmosolyodtam
- Nekem is van egy lányom, körülbelül ugyanannyi idős mint ő. – a nő is mosolygott egy kissé
- A legjobb kor. – nagyot sóhajtott, majd rám emelte, könnyes szemeit – Köszönöm, hogy eljött, és…elmondta. Legalább…nem kell tovább várnom.
- Nagyon sajnálom Mrs. Stuart, én…ha bármiben segíthetek…- megrázta a fejét
- Köszönöm, de innen már minden rendben lesz. Hálás vagyok, hogy idejött, és örülök, hogy végre megnyugodhatok, de innentől ez már a mi feladatunk. – bólintottam
- Rendben…akkor azt hiszem én…most megyek. – töröltem meg a könnyes szemem – Örülök, hogy megismerhettem. – mondtam mosolyogva, de nem voltam valami boldog, inkább csak…megkönnyebbült. Lassan megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.
Mrs. Stuart már bent volt a házban, és én úgy éreztem mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szükségem volt erre, és Tom anyjának is szüksége volt rá, hogy tudja a fia meghalt, habár…szerintem már rég tudta. Csak arra várt, hogy valaki kimondja.
Emily még mindig Tylernél van, de mielőtt hazamegyek elugrok érte.
A fejemet ráhajtottam a kormányra, és hosszú egyenletes lélegzeteket vettem, vagyis…próbáltam. Néha az embernek el kell gondolkodnia, hogy mi az ami helyes, és mi az ami nem. Torkomban dobogó szívvel vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Nick számát. Sajnos, vagy inkább hála Istennek az üzenetrögzítő válaszolt.
- Szia Nick, itt…Helena! Öm…tudom, hogy nem kéne hívjalak, és azt is tudom, hogy nem nagyon kedvelsz most, de…örülnék ha tudnánk beszélni. Esetleg…eljönnél hozzám valamikor? Persze, nem kötelező, vagy ilyesmi, de Emily is eléggé hiányol meg…- most mondjam, hogy én is? Igaz lenne, de nem akarok rámenős lenni. – Szóval csak szükségem lenne most rád. Nekem az is elég, ha felhívsz, csak…- pár pillanatig behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt – Csak hívj fel, kérlek! – aztán már le is raktam
A ház ami előtt álltam, fehér volt, muskátlival az ablakokban, nagy kerttel és frissen nyírt pázsittal. A lámpa égett…de nem tudtam, hogy bemenjek-e.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és lassan a verandára sétáltam. A csomó a torkomban egyre csak nőtt, és nőtt. Kopogjak, vagy csengessek? A francba Helena, csak csinálj valamit! Kopogtam.
Egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő nyitott ajtót. Mennyire hasonlít rá! Fekete kosztümnadrág, és fehér blúz volt rajta. Ötven év körülire tippeltem, a háttérben halk beszélgetés zaja hallatszott, és a tv is ment.
- Jó estét! Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és én hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak
- Jó estét! Öm…elnézést a késői zavarásért, én Tom egyik évfolyam társa vagyok, és…- Mrs. Stuart a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondtam volna. Okos nő, nem fogja bevenni a mesét. – Oké, kezdjük elölről. – kezet nyújtottam neki – Helena Hudson vagyok. – a nő elfogadta a kézfogást
- Ismeri a fiamat? – bólintottam – De nem az évfolyamtársa ugye? – halk volt a hangja, és megtört, de tartotta magát
- Nem, nem vagyok az évfolyam társa. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze
- Bejönne? – kérdezte, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy elmondjam…bátor fia van, és biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most…egy sokkal jobb hely jutott neki. – a nő arcán könnyek csorogtak végig. Tudtam, hogy megértette, és látszott rajta, hogy tisztában van vele, hogy a fia meghalt.
- Tudja…mi történt vele? – mélyet sóhajtottam, és az én arcomon is végigcsorgott egy könnycsepp
- Igen. – ennyi volt a válaszom, de ő nem is akart részleteket hallani
- Szenvedett?
- Nem…bátor volt. Nagyon…bátor. – nem tudom, hogy rájött-e, hogy én tettem, és bár sírt, mint egy erős nő úgy viselte. A háta mögött egy kisfiú szaladt elő.
- Anya, nem vacsorázunk? Ki ez a néni? – Mrs. Stuart gyorsan letörölte a könnyeit, és a fia felé fordult
- Csak egy hölgy aki nem tudja merre van a legközelebbi benzinkút. Mindjárt megyek kincsem. – a fiúcska bólintott, majd visszaszaladt a nappaliba, halványan elmosolyodtam
- Nekem is van egy lányom, körülbelül ugyanannyi idős mint ő. – a nő is mosolygott egy kissé
- A legjobb kor. – nagyot sóhajtott, majd rám emelte, könnyes szemeit – Köszönöm, hogy eljött, és…elmondta. Legalább…nem kell tovább várnom.
- Nagyon sajnálom Mrs. Stuart, én…ha bármiben segíthetek…- megrázta a fejét
- Köszönöm, de innen már minden rendben lesz. Hálás vagyok, hogy idejött, és örülök, hogy végre megnyugodhatok, de innentől ez már a mi feladatunk. – bólintottam
- Rendben…akkor azt hiszem én…most megyek. – töröltem meg a könnyes szemem – Örülök, hogy megismerhettem. – mondtam mosolyogva, de nem voltam valami boldog, inkább csak…megkönnyebbült. Lassan megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.
Mrs. Stuart már bent volt a házban, és én úgy éreztem mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szükségem volt erre, és Tom anyjának is szüksége volt rá, hogy tudja a fia meghalt, habár…szerintem már rég tudta. Csak arra várt, hogy valaki kimondja.
Hazafelé megálltam a szállodánál
ahol Tyler lakott egyenlőre, míg nem vesz másik házat. Ja meg persze Vivien is
itt van. Hogy is felejthettem el? Felhívtam Tylert, és hála az égnek fel is
vette.
- Lehoznád Emilyt kérlek? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, kissé lehet erőltetett lett
- Miért nem jössz fel? – jött a kérdés
- Ezt most komolyan kérdezed? Csak hozd le! – csaptam le a telefont. Nem szabad látnia, hogy érdekel. Nem szabad látnia, hogy bármiben is árthat nekem. Meg kell valahogy keményítenem magam.
Pár perc múlva Tyler megjelent Emilyvel az oldalán. Tyleren egy farmer, és egy sötétkék póló volt, a haja nedvesen meredt felfelé. Halk sóhaj szakadt fel bennem, és kiszálltam a kocsiból. Emily a nyakamba ugrott, én pedig megnyugodva öleltem magamhoz. Kellett a közelsége már.
- Hiányoztál kincsem. – adtam puszit az arcára
- Te is mama. – leraktam a földre, ő pedig az apjához rohant
- Hamarosan találkozunk Em. – puszilta meg a lányát, majd felegyenesedett, és rám nézett
- Szállj be a kocsiba, mindjárt indulunk. – Emily bólintott, majd beszállt az autóba – Mikor jössz érte?
- Nem tudom. Szerintem csak a hétvégén majd, még van pár elintézni valóm a ház körül.
- Tetszett neki? – kérdeztem karba tett kézzel
- Igen. Eléggé azt hiszem. – lépett közelebb hozzám, mire én csak a fejemet ráztam
- Fejezd be Tyler! Most! – emeltem fel a karom mire megtorpant – Akkor hétvégén várlak. Jó éjt! – mielőtt beszálltam volna, Tyler megfogta az ajtót, hogy ne tudjak beszállni
- Ezentúl ez lesz? Kínos beszélgetésekbe, és helyzetekbe bonyolódunk, de ennyi? Semmi több? – hidegen néztem rá
- Miért mit vársz tőlem? Elhagytál. Gyereked lesz. Vele kell foglalkoznod, meg persze Emilyvel, nem velem.
- Nem biztos, hogy ez menni fog nekem. – mondta elkínzottan, mire gúnyosan felnevettem
- Drágám, tudod eljutottam arra a szintre ma, hogy nem érdekel. Csinálj amit akarsz, csak engem hagyj élni! – beszálltam a kocsiba, de ő még mindig nem csukta be az ajtót
- Hol voltál ma? – kérdezte érzelemmentesen
- Van valami közöd hozzá? Mert nem hiszem, de…rájöttem valamire ami lehet érdekelne, csak az a baj…- vontam vállat -…hogy nem érdemled meg, hogy beavassalak. – kacsintottam rá, mire megkeményedtek az arcvonásai – Valamint…lezártam egy ügyet, ami már váratott magára egy ideje. Ja, és a legjobbat nem is mondtam, felhívtam egy régi barátom. Szóval…csodás napom volt. – mosolyogtam bájvigyorral, ő pedig rám csukta a kocsi ajtót.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. Emily már hátul rég az igazak álmát aludta. Tyler pedig nézte, ahogy távolodunk az autóval. Nem érzek lelkiismeret furdalást. Minek? Igazam van. El kell egymást felejteni, és én megteszem az első lépést e felé.
Ám amikor bekanyarodtam a házhoz, Emilyt lefektettem, majd egy zuhany után én is az ágyban kötöttem ki, valamiért mégis sírni kezdtem. De arra fogtam az egészet, hogy csak a Mrs. Stuarttal való beszélgetés tehet az egészről. Semmi köze a dolognak Tylerhez.
- Lehoznád Emilyt kérlek? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, kissé lehet erőltetett lett
- Miért nem jössz fel? – jött a kérdés
- Ezt most komolyan kérdezed? Csak hozd le! – csaptam le a telefont. Nem szabad látnia, hogy érdekel. Nem szabad látnia, hogy bármiben is árthat nekem. Meg kell valahogy keményítenem magam.
Pár perc múlva Tyler megjelent Emilyvel az oldalán. Tyleren egy farmer, és egy sötétkék póló volt, a haja nedvesen meredt felfelé. Halk sóhaj szakadt fel bennem, és kiszálltam a kocsiból. Emily a nyakamba ugrott, én pedig megnyugodva öleltem magamhoz. Kellett a közelsége már.
- Hiányoztál kincsem. – adtam puszit az arcára
- Te is mama. – leraktam a földre, ő pedig az apjához rohant
- Hamarosan találkozunk Em. – puszilta meg a lányát, majd felegyenesedett, és rám nézett
- Szállj be a kocsiba, mindjárt indulunk. – Emily bólintott, majd beszállt az autóba – Mikor jössz érte?
- Nem tudom. Szerintem csak a hétvégén majd, még van pár elintézni valóm a ház körül.
- Tetszett neki? – kérdeztem karba tett kézzel
- Igen. Eléggé azt hiszem. – lépett közelebb hozzám, mire én csak a fejemet ráztam
- Fejezd be Tyler! Most! – emeltem fel a karom mire megtorpant – Akkor hétvégén várlak. Jó éjt! – mielőtt beszálltam volna, Tyler megfogta az ajtót, hogy ne tudjak beszállni
- Ezentúl ez lesz? Kínos beszélgetésekbe, és helyzetekbe bonyolódunk, de ennyi? Semmi több? – hidegen néztem rá
- Miért mit vársz tőlem? Elhagytál. Gyereked lesz. Vele kell foglalkoznod, meg persze Emilyvel, nem velem.
- Nem biztos, hogy ez menni fog nekem. – mondta elkínzottan, mire gúnyosan felnevettem
- Drágám, tudod eljutottam arra a szintre ma, hogy nem érdekel. Csinálj amit akarsz, csak engem hagyj élni! – beszálltam a kocsiba, de ő még mindig nem csukta be az ajtót
- Hol voltál ma? – kérdezte érzelemmentesen
- Van valami közöd hozzá? Mert nem hiszem, de…rájöttem valamire ami lehet érdekelne, csak az a baj…- vontam vállat -…hogy nem érdemled meg, hogy beavassalak. – kacsintottam rá, mire megkeményedtek az arcvonásai – Valamint…lezártam egy ügyet, ami már váratott magára egy ideje. Ja, és a legjobbat nem is mondtam, felhívtam egy régi barátom. Szóval…csodás napom volt. – mosolyogtam bájvigyorral, ő pedig rám csukta a kocsi ajtót.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. Emily már hátul rég az igazak álmát aludta. Tyler pedig nézte, ahogy távolodunk az autóval. Nem érzek lelkiismeret furdalást. Minek? Igazam van. El kell egymást felejteni, és én megteszem az első lépést e felé.
Ám amikor bekanyarodtam a házhoz, Emilyt lefektettem, majd egy zuhany után én is az ágyban kötöttem ki, valamiért mégis sírni kezdtem. De arra fogtam az egészet, hogy csak a Mrs. Stuarttal való beszélgetés tehet az egészről. Semmi köze a dolognak Tylerhez.
