Dark Kiss 28. fejezet

Sziasztok!

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek, és előre is boldog új évet! :) Hoztam nektek a következő fejezetet.

Jó olvasást hozzá

28.    fejezet

Reggel halk, csörömpölő hangokra ébredtem, és mindenhol szalonna illat terjengett, tojással megfűszerezve.
Lassan pislogva kinyitottam a szemem, egy kis fény szűrődött be a folyosóról, de egyébként a redőnyök miatt sötétség uralkodott. Halk hangokat is hallottam a konyhából, ahogy Emily Nickel csacsogott valami nagyon izgalmas dologról. Elmosolyodtam, ahogy hallgattam őket, majd lassan a hátamra fordultam, és a plafont vizslattam.
Csodás volt az este. Szenvedélyes, és mégis gyengéd. Nick odafigyelt rám, de nem volt az a nagyon érzelmes szex. Féltem, hogy az lesz, de nem. Egyszerűen…isteni volt, és teljesen kivert a fejemből minden bajt. Hogy Tylerrel jobb-e? Valamilyen szinten igen, mert szerelmes vagyok belé, de…el kell őt felejtenem, és kész.
Hasra fordultam, és megpróbáltam még egy kicsit aludni.

Valaki kopogott a bejárati ajtón, de nem is vettem nagyon tudomást róla, csak mikor meghallottam Emily boldog hangját.

-       Apu!

-       Szia kicsim, anya? – van egy olyan sejtésem, hogy ekkor vette észre Nicket, mert bár a kocsiját látta, reménykedett valószínűleg benne, hogy téved

-       Hello Tyler.

-       Mit keresel te itt? – szerintem most kéne felkelnem mielőtt még valami baj lesz – Helena hol van? – a választ nem hallottam, csak a gyors lépteket a lépcsőn fel az emeletre. Tényleg jobb lenne felkelni! De mire észbe kaptam Tyler már kitárta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Én meg ott feküdtem az ágyban, meztelenül, kócosan, félre érthetetlenül.

-       A rohadt életbe! – szitkozódott, és a szemével megtudott volna ölni. Magam elé kaptam a takarót, mint egy pajzsot. – Hiába takargatod magad, nem vagyok hülye. - Ő pedig csak állt mereven, míg engem a szívinfarktus kerülgetett. – Ennyire szeretsz? Hogy összefekszel vele? –megindult felém, és én akaratlanul is elhátráltam, ám ez őt nem igazán zavarta megfogta a karom, majd felrántott az ágyról. – Válaszolj Helena! – szűrte a fogai között

-       Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, te kétszínű seggfej! – kezdtem mérges lenni – Azzal fekszek le akivel akarok, ahogy akarok, és amikor akarok. Neked ebbe semmi beleszólásod nincs, főleg ha a lányod történetesen imádja azt akivel épp szexelek. – még jobban megszorította a karom, mire felnyögtem – Tyler, ez fáj! – próbáltam kihúzni a kezem, de nem sikerült

-       Élvezed? Jól esik, hogy fájdalmat okozhatsz nekem? – kérdezte hidegen, majd a falnak nyomott

-       Fejezd már be az istenit! Nem vagy se a férjem, se a pasim, akinek be kéne számolnom. Felnőtt egyedülálló nő vagyok. Azt pedig ne felejtsd el, hogy te hagytál el engem, nem fordítva! – hidegen méregettük egymást – Te nem dugsz Viviennel? – kérdeztem negédesen, mire belehajolt a képembe

-       De, és tudod mit? Élvezem is. Hihetetlenül jó, mikor benne lehetek. Veled fele ilyen jó nem volt soha. – ördögien elmosolyodtam

-       Azt hiszed meghatsz ezzel? Azt hiszed meg tudsz még bántani? Már rég nem Tyler. Kiöltél belőlem minden sajnálatot, és megbánást. Valahol belül rosszul esik igen, de már rég nem annyira mint azelőtt. – az arca kifejezéstelen volt, de a szemén láttam egy kis megingást – Szeretnéd tudni milyen volt Nickel? – hajoltam most én közel hozzá – Eget rengető. Fel akarsz vágni milyen jó mással? Legyen. Nick nyomába sem érhetsz. Semmilyen téren Tyler. – bár el akarta titkolni láttam, hogy fájnak neki a szavaim. A karom már majd leszakadt, és most megragadta a másikat is. Nick ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.

-       Engedd el Tyler! Most! – mögé lépett, de nem tartottam jó ötletnek

-       Ebből jobb ha most kimaradsz. – köpte hátra, de nem vette volna le a szemét rólam. Próbáltam valahogy magam előtt tartani a paplant de nem jött össze, egyre lejjebb csúszott. – Tudod mi fáj a legjobban? Hogy vele feküdtél le. Nem zavarna ennyire ha más lenne, de te mindig oda szúrsz ahol a legjobban fáj. Először Mark, most meg Nick. Ki lesz még Helena? Az öcsémmel nem dugtál véletlenül, amikor még élt? – fellángolt bennem a düh, de közben a megbánás is egy kicsit

-       Szerintem jobb lenne ha most mennél. – Nick halkan mondta mindezt, de minden izma megfeszült. Csak a tegnapi öltönynadrágja volt rajta. Tyler gúnyosan felnevetett, majd hirtelen elengedett. Lassan Nick felé fordult, én pedig a karomat nyomogattam, hogy valami vért kapjon.

-       Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak. Örülsz? Örülsz, hogy végre sikerült megdugnod?

-       Tyler takarodj innen! – emeltem fel már a hangom, de nem figyelt rám

-       Elég hosszú időbe telt, de sikerült. Boldog lehetsz. Nyertél. A tiéd. Nekem nem kell. – vont vállat, és azért ez…egy kissé rosszul esett

-       Nem egy tárgyról beszélsz Tyler. Ő egy nő, mégpedig egy elég értékes nő. Nem bánhatsz vele úgy, mintha nem lennének érzései, de te pont ezt teszed. Minek szórakozol vele, ha nem is akarsz tőle semmit? – bár igaza volt Nicknek, féltettem a testi épségét. Tyler tett egy lépést felé, és bár nem láttam az arcát, el tudtam képzelni

-       Elsírta neked a bánatát? Aztán te megvigasztaltad?

-       Nem. Elmondta, mi az ami bántja, és tudod…az ő helyében én már rég ott hagytalak volna. Annyi szerencséd van, hogy nem olyan szívtelen mint te.

-       Te ne merjél kioktatni engem! Semmit nem tudsz rólam, és nem hiszem, hogy te elhagynád a gyereked aki még meg se született.

-       Egy, itt is van egy gyereked. Kettő, az a gyerek nem a tiéd. – Nick rám sandított, mire én megráztam a fejem. Ezt nem most kéne!

-       Helena bemagyarázta neked a hazugságait? Hiba, hogy mindent elhiszel neki. Tud hazudni, ha akar. – hátranézett rám, én pedig nyeltem egy nagyot. Nem tetszik ez a tekintet.

-       Vagy csak meg kéne hallgatnod nem? – visszakapta a tekintetét Nickre

-       Már eleget hallottam, köszönöm. – Nick rám nézett

-       Helena? – Tyler szintén engem bámult. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán be is csuktam.

-       Én…- megráztam a fejem – Tyler menj el kérlek! – összevonta a szemöldökét, és bár még mindig dühös volt, félretette

-       Rendben, de…ezzel még ezt nem zártuk le. – mutatott rám, majd visszafordult Nickhez – További jó mulatást. Emilyt viszont elviszem, este pedig majd hozom. – azzal vissza se nézve kiment a szobából, gondolom át a lányunkhoz

-       Miért nem mondtad el neki? – szegezte nekem a kérdést halkan, hogy csak én halljam

-       Még nem jött el az ideje. – sóhajtottam, majd elmentem végre zuhanyozni

Dark Kiss 27. fejezet

Sziasztok!

Itt van az új fejezet. Mindenkinek kellemes olvasást hozzá! :)

27.    fejezet

Tyler tényleg nem jött a hét folyamán, aminek szörnyen örültem. Kétszer hívta Emilyt, és bár utána akart velem beszélni, én inkább letettem a telefont, mielőtt bármit mondhatott volna. Gondolom nem nagyon tetszett neki.
Viszont…Nick nem hívott vissza. Én próbáltam még utána egyszer. Hagytam neki üzenetet, de nem válaszolt rá. Nem értem, hogy miért gondoltam, hogy egyáltalán fog?! Szörnyen viselkedtem vele, és nem kellett volna várnom, hogy hívjon. Én se hívtam volna magam, az ő helyében. Aztán…mikor egy este Emilyt fektettem le épp valaki csöngetett. Már hálóing volt rajtam, így felvettem a köntösöm, és lementem az ajtóhoz.

-       Nick? – kérdeztem megrökönyödve. Barna haja jól rendezve, világoskék szeme csillogott. Fekete öltöny volt rajta, fehér inggel, és a szeméhez jól illő nyakkendővel.

-       Hello Helena! – mosolygott rám, mintha a legnagyobb boldogságban váltunk volna el legutóbb egymástól. Nem bírtam magammal, azonnal megöleltem. Nem tudom letagadni, hihetetlenül hiányzott. Ő is magához ölelt, és nagyon jól esett a közelsége.

-       Hiányoztál Nick. – suttogtam a nyakába, ő pedig felsóhajtott

-       Nem kéne ezt mondanom, de…te is. – nagy nehezen sikerült elengednem, és beráncigáltam az ajtón

-       Tudod, nem kellett volna eljönnöd. Már annak is örültem volna ha csak felhívsz. – töltöttem két nagy pohár vért, és bevittem a nappaliba. Nick a kanapén ült, a nyakkendőjét, már levette, és a zakója se volt már rajta. Most épp az inge ujját hajtotta fel. Mintha itthon lenne. Letettem a poharakat az asztalra, és leültem mellé.

-       Tudom, de…muszáj volt jönnöm. – mosolygott fanyarul, és már épp megszólaltam volna, mikor közbe vágott – Tudom, hogy sajnálod, de azt is tudom, hogyha nem lett volna okod, nem hívtál volna.

-       Megértettem volna, ha nem jössz. – sóhajtottam, mire vállat vont

-       Nem mondom, hogy nem fáj, de sok mindent túl éltem már Helena. Nehéz, de megbirkózok vele. – megkönnyebbültem, hogy ilyen könnyedén ment a beszélgetés, és máris jobban éreztem magam – Emily hogy van?

-       Jól. Már alszik, de…remélem maradsz éjszakára, és holnap látjátok egymást. Hiányol.

-       Nem biztos, hogy itt maradok éjszakára…de holnap visszajöhetek majd. Nekem is hiányzik. – mosolygott, amit én viszonoztam, majd koccintottunk – Nos, mi a gáz? – a bal könyökén támaszkodott a kanapé karfáján, én pedig a térdeimet felhúzva bámultam a poharam

-       Sok minden van. Nem tudom, hol kezdjem.

-       Akkor kezdem én. – mondta halkan – Hol van Tyler?

-       A legnehezebb téma. – mosolyogtam szárazon – Megkérte a kezem. Ezért…én ezért hagytalak el. – a tekintete nem árult el semmit, aminek nem tudom, hogy örültem-e, vagy inkább nem. – De…miután visszajöttünk, ő azzal fogadott, hogy Vivien terhes, és nem fogja elhagyni őt miattam. – Nick füttyentett

-       Gyönyörű. Akkor most ti…- megráztam a fejem

-       Nincs semmi. Próbálom elfelejteni, amiben ő egyáltalán nem segít, és közben kínoz a gondolat, hogy Emily miatt soha nem fogunk tudni végleg elválni. Ne érts félre, imádom a lányom, és tudom, hogy Tyler is szereti, de ez így…nagyon nehéz.

-       Tyleré a gyerek? – elhúztam a szám

-       Nem.

-       Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét

-       Nagyon sokat veszekedtem emiatt Tylerrel. Próbáltam meggyőzni, hogy csak magához akarja láncolni, de nem hisz nekem. Azt hiszi, csak azért mondom ezeket, mert utálom Vivient. Ami valljuk be igaz, de ennyire azért még én sem vagyok szemét.

-       Nem válaszoltál a kérdésre…honnan tudod? – ittam még egy korty vért

-       Mit szólnál ha azt mondanám, hogy az apuka pár napja felhívott, és találkoztam vele? – elmosolyodott

-       Akkor azt mondanám, hogy arról beszéltetek, hogy az igazi apuka akarja a gyerekét, és abban reménykedik, hogy te ebben segítesz neki. – felemeltem a poharam

-       Pontosan. Addig ameddig nem születik meg a gyerek békén hagyja szerintem, de utána magának fogja követelni, ami érthető. Viszont…ha Tyler még akkor sem fog hinni neki…lehet saját magát sodorja bajba. – Nick pár másodpercig csendben maradt, majd megkérdezte

-       Ki az apa?

-       Tudod, ez igazán vicces. Legalábbis szerintem. Utál engem, utálja a bátyámat, és mégis tőlem kér segítséget. – ördögien elmosolyodtam – Vincent. – elkerekedett a szeme

-       Az a Vincent? Wáo. Ez…durva. Elmondod Tylernek? – sóhajtottam

-       Na látod ez a legnagyobb kérdés. Hinne nekem? Nem hiszem. Vivien ivott belőle, és azt hiszi hazudok. Vincent nem akar rosszat Tylernek, de egy idő után be fog sétálni a képbe. Szóval…mit csináljak? – kérdeztem komolyan, ő pedig engem vizslatott

-       Mond el neki. Ha nem hiszi el, hát nem hiszi el, de te legalább megmondtad neki. A többi már legyen az ő baja. – vont vállat

-       Lehet igazad van. De…menjünk inkább tovább Tylerről. Átvert, egy szemét, felejtenem kell. Öm…köszönöm, hogy megkerested a fiú szüleit. – mondtam halkan – Pár napja felkerestem őket, és…sikerült elengednem a dolgot azt hiszem. Egészen soha nem fog menni, de már sokkal jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem. – szorítottam meg a kezét, majd gyorsan el is engedtem

-       Örülök, hogy segíthettem. Van még valami? – elmosolyodtam

-       Egy ideje gondolkozok valamin…visszamennék Londonba. – furcsa tekintettel nézett rám

-       Hogy-hogy?

-       Mindenkim ott van. Itt csak a magány van nekem, és azt akarom, hogy Emily iskolába, meg óvodába járjon.

-       Hova Helena? Három lehetősége is van. Emberi élet, vámpír, vagy vérfarkas. Melyiket szántad neki?

-       Egyenlőre az emberi létet hanyagoljuk. Volt már a napon, és tudom, hogy bírja, de…azért mégsem ember. A vámpírok…kiközösítenék, tehát ez sem lehet.

-       Vérfarkasokhoz akarod küldeni? Ennél azért az emberi óvoda jobb lenne.

-       Tudom, hogy veszélyesek, de Tyler az apja ő eltudná intézni ezeket, és beszéltem Ericcel tegnap ő azt mondta megoldható, hogy a többi farkas gyerekkel együtt legyen. Rájuk mégiscsak jobban hasonlít biológiailag mint a vámpírokra. – Nick sóhajtott

-       Szerintem ezt beszéld meg Emilyvel is, no meg Tylerrel. Nem fog neki örülni, hogy megint költöztök szerintem. – vállat vontam

-       Nem érdekel. El kell fogadnia. – Nick elvigyorodott

-       Rendben. Én veled vagyok, és segítek amiben csak akarod. – most ő fogta meg a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk fellángolt valami. Ezt ő is észrevette, mert felállt, és a zakójával, meg a nyakkendővel együtt kifelé indult. – Holnap jövök, hogy Emilyvel találkozzak. A többit majd később megbeszéljük. – én is felálltam, és elfogott a rossz érzés, mikor láttam kifelé menni. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy maradjon, és beszélgessünk? Vagy csak hagyjam elmenni? Az istenit Helena, ne legyél már hülye!
Már az ajtóban volt, mikor utána mentem.

-       Nick! – lassan megfordult – Tudsz úgy viszonyulni hozzám, mint egy baráthoz, vagy ez már…lehetetlen? – fanyarul elmosolyodott

-       Tudod Helena, nagyon sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem…ha bár nem lehetsz az enyém nem akarlak teljesen elveszíteni, se téged, se Emilyt. És most már látom…te se akarsz engem elveszíteni. – lassan felé sétáltam, és pár centire megálltam előtte

-       És…ha lefeküdnék veled? Arra hogy reagálnál? – farkasszemet néztünk, és azt hittem már nem is fog semmit mondani

-       Azért feküdnél le velem, hogy vigasztalódj, vagy azért, mert akarod? – kérdezte halkan, és a keze a derekam köré fonódott

-       Tudni akarom, milyen veled, de akkor nem ha ezzel elérem, hogy te rosszul érezd magad, és még reménykedj.

-       Már rég nem reménykedek Helena. Tisztában vagyok a dolgokkal. – egyre közelebb hajolt az ajkamhoz

-       Biztos? – kérdeztem suttogva
-       Biztos. – válaszolt ugyanolyan halkan, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Dark Kiss 26. fejezet

Sziasztok!

Na akkor meghoztam a folytatást. Nagyon remélem, hogy sikerül majd több, és több embert visszacsalogatnom idővel ide. Most egyenlőre annyit tehetek, hogy felrakom a következő fejezetet, és remélem mindannyiótoknak elnyeri majd a tetszését. Mint mindig most is várom a kritikákat. Valamint hatalmas köszönet annak aki, még mindig itt van!!!

Jó olvasást!

26.     fejezet

Sok minden átfutott az agyamon, mikor leparkoltam a családi ház előtt egy közeli kis városban. Nem tudtam, hogy a kora esti történteken gondolkozzak, vagy inkább azon mit fogok mondani, ha kiszállok a kocsiból.
Emily még mindig Tylernél van, de mielőtt hazamegyek elugrok érte.
A fejemet ráhajtottam a kormányra, és hosszú egyenletes lélegzeteket vettem, vagyis…próbáltam. Néha az embernek el kell gondolkodnia, hogy mi az ami helyes, és mi az ami nem. Torkomban dobogó szívvel vettem elő a telefonom, és tárcsáztam Nick számát. Sajnos, vagy inkább hála Istennek az üzenetrögzítő válaszolt.
- Szia Nick, itt…Helena! Öm…tudom, hogy nem kéne hívjalak, és azt is tudom, hogy nem nagyon kedvelsz most, de…örülnék ha tudnánk beszélni. Esetleg…eljönnél hozzám valamikor? Persze, nem kötelező, vagy ilyesmi, de Emily is eléggé hiányol meg…- most mondjam, hogy én is? Igaz lenne, de nem akarok rámenős lenni. – Szóval csak szükségem lenne most rád. Nekem az is elég, ha felhívsz, csak…- pár pillanatig behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt – Csak hívj fel, kérlek! – aztán már le is raktam
A ház ami előtt álltam, fehér volt, muskátlival az ablakokban, nagy kerttel és frissen nyírt pázsittal. A lámpa égett…de nem tudtam, hogy bemenjek-e.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és lassan a verandára sétáltam. A csomó a torkomban egyre csak nőtt, és nőtt. Kopogjak, vagy csengessek? A francba Helena, csak csinálj valamit! Kopogtam.
Egy hosszú szőke hajú, kék szemű nő nyitott ajtót. Mennyire hasonlít rá! Fekete kosztümnadrág, és fehér blúz volt rajta. Ötven év körülire tippeltem, a háttérben halk beszélgetés zaja hallatszott, és a tv is ment.
- Jó estét! Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és én hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak
- Jó estét! Öm…elnézést a késői zavarásért, én Tom egyik évfolyam társa vagyok, és…- Mrs. Stuart a szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondtam volna. Okos nő, nem fogja bevenni a mesét. – Oké, kezdjük elölről. – kezet nyújtottam neki – Helena Hudson vagyok. – a nő elfogadta a kézfogást
- Ismeri a fiamat? – bólintottam – De nem az évfolyamtársa ugye? – halk volt a hangja, és megtört, de tartotta magát
- Nem, nem vagyok az évfolyam társa. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze
- Bejönne? – kérdezte, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy elmondjam…bátor fia van, és biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most…egy sokkal jobb hely jutott neki. – a nő arcán könnyek csorogtak végig. Tudtam, hogy megértette, és látszott rajta, hogy tisztában van vele, hogy a fia meghalt.
- Tudja…mi történt vele? – mélyet sóhajtottam, és az én arcomon is végigcsorgott egy könnycsepp
- Igen. – ennyi volt a válaszom, de ő nem is akart részleteket hallani
- Szenvedett?
- Nem…bátor volt. Nagyon…bátor. – nem tudom, hogy rájött-e, hogy én tettem, és bár sírt, mint egy erős nő úgy viselte. A háta mögött egy kisfiú szaladt elő.
- Anya, nem vacsorázunk? Ki ez a néni? – Mrs. Stuart gyorsan letörölte a könnyeit, és a fia felé fordult
- Csak egy hölgy aki nem tudja merre van a legközelebbi benzinkút. Mindjárt megyek kincsem. – a fiúcska bólintott, majd visszaszaladt a nappaliba, halványan elmosolyodtam
- Nekem is van egy lányom, körülbelül ugyanannyi idős mint ő. – a nő is mosolygott egy kissé
- A legjobb kor. – nagyot sóhajtott, majd rám emelte, könnyes szemeit – Köszönöm, hogy eljött, és…elmondta. Legalább…nem kell tovább várnom.
- Nagyon sajnálom Mrs. Stuart, én…ha bármiben segíthetek…- megrázta a fejét
- Köszönöm, de innen már minden rendben lesz. Hálás vagyok, hogy idejött, és örülök, hogy végre megnyugodhatok, de innentől ez már a mi feladatunk. – bólintottam
- Rendben…akkor azt hiszem én…most megyek. – töröltem meg a könnyes szemem – Örülök, hogy megismerhettem. – mondtam mosolyogva, de nem voltam valami boldog, inkább csak…megkönnyebbült. Lassan megfordultam, és visszasétáltam az autómhoz.
Mrs. Stuart már bent volt a házban, és én úgy éreztem mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Szükségem volt erre, és Tom anyjának is szüksége volt rá, hogy tudja a fia meghalt, habár…szerintem már rég tudta. Csak arra várt, hogy valaki kimondja.

Hazafelé megálltam a szállodánál ahol Tyler lakott egyenlőre, míg nem vesz másik házat. Ja meg persze Vivien is itt van. Hogy is felejthettem el? Felhívtam Tylert, és hála az égnek fel is vette.
- Lehoznád Emilyt kérlek? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangon, kissé lehet erőltetett lett
- Miért nem jössz fel? – jött a kérdés
- Ezt most komolyan kérdezed? Csak hozd le! – csaptam le a telefont. Nem szabad látnia, hogy érdekel. Nem szabad látnia, hogy bármiben is árthat nekem. Meg kell valahogy keményítenem magam.
Pár perc múlva Tyler megjelent Emilyvel az oldalán. Tyleren egy farmer, és egy sötétkék póló volt, a haja nedvesen meredt felfelé. Halk sóhaj szakadt fel bennem, és kiszálltam a kocsiból. Emily a nyakamba ugrott, én pedig megnyugodva öleltem magamhoz. Kellett a közelsége már.
- Hiányoztál kincsem. – adtam puszit az arcára
- Te is mama. – leraktam a földre, ő pedig az apjához rohant
- Hamarosan találkozunk Em. – puszilta meg a lányát, majd felegyenesedett, és rám nézett
- Szállj be a kocsiba, mindjárt indulunk. – Emily bólintott, majd beszállt az autóba – Mikor jössz érte?
- Nem tudom. Szerintem csak a hétvégén majd, még van pár elintézni valóm a ház körül.
- Tetszett neki? – kérdeztem karba tett kézzel
- Igen. Eléggé azt hiszem. – lépett közelebb hozzám, mire én csak a fejemet ráztam
- Fejezd be Tyler! Most! – emeltem fel a karom mire megtorpant – Akkor hétvégén várlak. Jó éjt! – mielőtt beszálltam volna, Tyler megfogta az ajtót, hogy ne tudjak beszállni
- Ezentúl ez lesz? Kínos beszélgetésekbe, és helyzetekbe bonyolódunk, de ennyi? Semmi több? – hidegen néztem rá
- Miért mit vársz tőlem? Elhagytál. Gyereked lesz. Vele kell foglalkoznod, meg persze Emilyvel, nem velem.
- Nem biztos, hogy ez menni fog nekem. – mondta elkínzottan, mire gúnyosan felnevettem
- Drágám, tudod eljutottam arra a szintre ma, hogy nem érdekel. Csinálj amit akarsz, csak engem hagyj élni! – beszálltam a kocsiba, de ő még mindig nem csukta be az ajtót
- Hol voltál ma? – kérdezte érzelemmentesen
- Van valami közöd hozzá? Mert nem hiszem, de…rájöttem valamire ami lehet érdekelne, csak az a baj…- vontam vállat -…hogy nem érdemled meg, hogy beavassalak. – kacsintottam rá, mire megkeményedtek az arcvonásai – Valamint…lezártam egy ügyet, ami már váratott magára egy ideje. Ja, és a legjobbat nem is mondtam, felhívtam egy régi barátom. Szóval…csodás napom volt. – mosolyogtam bájvigyorral, ő pedig rám csukta a kocsi ajtót.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. Emily már hátul rég az igazak álmát aludta. Tyler pedig nézte, ahogy távolodunk az autóval. Nem érzek lelkiismeret furdalást. Minek? Igazam van. El kell egymást felejteni, és én megteszem az első lépést e felé.
Ám amikor bekanyarodtam a házhoz, Emilyt lefektettem, majd egy zuhany után én is az ágyban kötöttem ki, valamiért mégis sírni kezdtem. De arra fogtam az egészet, hogy csak a Mrs. Stuarttal való beszélgetés tehet az egészről. Semmi köze a dolognak Tylerhez.

Tyűűűűha

Szép napot minden kedves idetévedőnek!

Nem is tudom hol kezdjem...talán az elején kéne. Azon gondolkozok, hogy mit írhatnék. Amikor abbahagytam a blog írását, azt hittem soha többet nem fogok már írni. Komolyan! Aztán mégis újra kezdtem. Ennek ezer meg egy oka van. Nem hagyhatom abba ezt a történet...nem szabad!!!! Két éve nem írtam erre a blogra, se máshova, és most megint itt vagyok. Tudnotok kell, hogy nem akartam abbahagyni, de mindenki életében vannak holtpontok, nekem két éve volt ez, és nem tudtam folytatni a történetet. Nem mentegetőzni próbálok, csak szeretném ha megértenétek. Nem volt szándékomban abbahagyni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy két éve hébe-hóba írtam tovább ezt a sztorit. Neeem még nem végeztem vele, de már látom a végét, és annyit megérdemeltek, hogy megtudjátok végre mi is a végkimenetele. Abban sem vagyok biztos, hogy valaki még van itt ennyi idő után, de tényleg. Biztos csalódtatok bennem, én is egy kicsit magamban, hogy feladtam az írást, de most úgy érzem betudom fejezni, és ezzel párhuzamosan még más történeteket is tudok írni.
Ha esetleg valaki erre jár, nem tudom ez meg fog-e történni, de ha igen, akkor neki KÖSZÖNÖM, hogy újra itt van, és valamennyire kitart mellettem, valamint érdekli még a történet. Annyit kérnék, ha tényleg itt vagytok jelezzetek nekem kérlek ennél a posztnál kommentben. Szeretném, ha elküldenétek a fenébe, és lehordanátok. :D De tényleg!!! Nem kellett volna itt hagynom titeket, és ezért ezer bocsánat!! Úgyhogy, ha itt vagytok dobjatok egy üzenetet. ;)

Kellemes napot
Niky