Sziasztok!
Itt vagyok, bár még mindig nincs netem -.-" Így is elég nehezen tudtam megoldani, de nem sajnáltatom magam. Igyekszek minél hamarabb újból jelentkezni, és remélem még vannak olvasóim! :) Jó olvasást!
puszi
Niky
23. fejezet
Tíz perc kiabálás után, végre bejött az egyik őr. Nem siette el a dolgokat az biztos.
- Na végre, már egy ideje ordibálok magának! Hol a francban volt eddig? Manikűröztetett? - elengedte a füle mellett a megjegyzésemet
- Miért kiabált? – felvontam a szemöldököm, és egy kicsit jobban megnéztem magamnak. Sötét bőrű fickó, nagy, mélyen ülő barna szemekkel, amikből süt az indulat, és az elhivatottság. Bőven veri az egy kilencvenet, vagy még többet is. Egy karja volt csak olyan széles, mint az én combom. Hm…valaki sokat kondizik. Lehet, hogy nehéz dolgunk lesz?
Daniel felé biccentettem a fejemmel, aki összegömbölyödve feküdt az oldalán.
- Valami baja van. Megnézné kérem, hogy mi van vele? – összevonta a szemöldökét
- Semmi közöm hozzá. Ha meghal, meghal. – vont vállat, és már indult volna ki, de a hangom megállította
- Ha meghal nem mondok maguknak semmit, és akkor a főnöke nagyon, nagyon pipa lesz. Méghozzá magára, mert maga hagyta meghalni a bátyámat. Szóval, ha jót akar magának, megnézi, hogy mi van vele. – közöltem, mire sarkon fordult, és a szemembe nézett. Düh csillogott a tekintetében.
Egy halk morgás után Daniel mellé trappolt.
A szívverését lehetett hallani. Egyenletes volt, így a pulzussal nem is foglalkozott. Leguggolt, és az állánál fogva maga felé fordította a bátyám arcát.
- Semmi baja. – fordult megint felém – Csak alszik, és…- nem tudta befejezni amit akart, mert Daniel fejbe vágta a bilincsével. A nagydarab azonnal eldőlt, és a feje vérezni kezdett. Ezt teszi az ezüst.
- Annyira nem is volt vészes. Nehezebbre számítottam. – mondtam halkan, Daniel pedig addig megkereste a zsebében a kulcsot, és kinyitotta a bilincseit, majd oda dobta nekem.
Egy hang nélkül kiszabadultam én is, majd a bátyám mellé guggoltam, aki fegyvert keresett az őrön.
- Na azért. – mondta halkan, és kihúzott egy kilenc milliméterest a fickó bal zoknijából.
- Jobb helyre is rakhatta volna. Ha sürgősen kell neki mit csinál? Kotorászik egy órát? – néztem át a zsebeit még egyszer, de nem találtam semmit.
- Lehet nem elég okos. Ő is csak egy izomagy a többi közül. – megnézte a fegyver tárát, és elhúzta a száját
- Folyékony ezüsttel töltöttek. Ennek most kivételesen örülök. – nézett a szemembe, majd az ajtóra – Maradj mögöttem! – nem akadékoskodtam. Sem a hely, sem az idő nem megfelelő.
Daniel az ajtóhoz sétált, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitotta azt, de engem teljesen kitakart, hogyha valaki van ott, akkor ne engem találjon el. Ennek viszont nem nagyon örülök.
Ám, hála a magasságosnak nem volt ott senki, de a lépcső tetejéről mély hangok jutottak el hozzánk. Magamban számolgatni kezdtem, amíg az egyik sarokba sasszéztunk befelé. Egy kis menedék. Itt nem találnak el, de simán észre tudnak venni.
- Jól számoltam, hogy hat? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Én is erre tippeltem. – rám nézett, de a pisztolyt előre tartotta mintha kész lenne azonnal megölni valakit – Mi a következő lépés? – beharaptam az alsóajkam, mire összevonta a szemöldökét – Fogalmad sincs mi?
- Csak addig jutottam, hogy kioldjuk a bilincseket. Gondoltam…a többi majd jön. – megforgatta a szemeit
- Na igen, a mikulás meg létezik mi? Nem olyan egyszerű ez. – nézett a lépcső felé, és szinte láttam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek. Nekem személy szerint még csak ötletem sincs, hogy mit kéne csinálni. Örülök, hogy most tudok gondolkodni, és járni. A vér előtt ez sem sikerült. Bár ezt a dolgot próbálom kerülni. Gondolni sem akarok arra, hogy megöltem egy fiút…
- Menyünk fel! – mondta hirtelen Daniel, mire egy pillanatra ledermedtem
- Menjünk fel? Hogy? Egy fegyverünk van ők meg vannak hatan.
- Van más kijárat? Nincs. Ha pedig nem akarunk itt megdögleni, akkor valamit tennünk kell.
- Igen. Fent döglünk meg, és nem lent. Sokkal jobb ötlet. Szerinted ott jobb a levegő, mint itt, vagy mi? – nem engedte el a tekintetemet
- Oké, akkor mit csináljunk? Üljünk itt le, és várjuk meg míg lejönnek hozzánk, aztán beszélgessünk el velük az élet nagy kérdéseiről? Ezt még el is tudom képzelni. Hova kéred a golyót a májadba, vagy a szívedbe? – megforgattam a szemem
- Nem kéne most ezzel hülyéskedned.
- Te is azt csinálod, akkor én miért ne tehetném?
- Tisztában vagy vele, hogy egy olyan helyen veszekszünk, ahol bármikor lelőhetnek? – mintha elgondolkozott volna
- Egy pillanatra megfeledkeztem róla. – vigyorgott, mire majdnem felnevettem, de aztán visszafogtam magam
- Mennyünk fel! Elvileg nem szabad megölniük. – vontam vállat – Ha meg igen…nos…kétszáz évet lehúztam. Te kétszáz tízet. Legalább szép halálunk lesz. – halkan felnyögött
- Szép halál, hogy széttrancsíroznak mint egy fasírtot? Nem hiszem. Szeretnéd, hogy Emily egy kistányérban kapná meg a darabjaidat? – megdermedtem
- Ez gonosz volt. – felsóhajtott
- Oké. Igazad van. Szóval menjünk fel?
- Már egy órája ezen huzakodunk. Menjünk inkább aztán…próbáljunk nem meghalni. – a kezembe nyomta a pisztolyt
- Inkább te éld túl, ha már választani kell. – már épp válaszoltam volna, mikor elkiáltotta a magát – Hé, nagyfiúk nem hiányzik egy őr a köreitekből már egy ideje? – hangos léptek zaját lehetett hallani, mire ő berántott a „cellánkba” ahol az izomkolosszus még mindig eszméletlenül feküdt. Jó nagyot üthetett.
Daniel az ajtó mellé állított, ő pedig mögé állt. Aztán…mondjuk úgy, hogy történt minden.
Belépett az egyik őr, akit azonnal fejen lőttem, Daniel addig egy másikkal harcolt, és végül sikerült megszereznie egy fegyvert. Az őrök, pedig csak jöttek, és jöttek. Ami pedig a legrosszabb, többen voltak mint hatan, mert valószínűleg valamelyikük hívott erősítést valahonnan. Egyre többen lettek, és bár Daniel is szerzett egy fegyvert, nem volt könnyű.
Valaki hátulról leütött, és a földön kötöttem ki a fegyverem nélkül. Azt hittem rögtön kapok egy golyót a fejembe, de nem, mert még időben sikerült a támadóm ágyékába rúgnom, mire összegörnyedt, én pedig megszerezve a pisztolyát szíven lőttem.
Egyszerre éles kiáltásokat lehetett hallani az emeletről is, mire az őrök egy másodpercre lefagytak. Ezt kihasználva a nagy részüket megtudtuk ölni, de még mindig nem voltunk vele tisztában, hogy mennyien vannak fent. Na, és mi volt ez a kiabálás?
Az ajtóban hirtelen Nick arca jelent meg egy pisztoly kíséretében, és a maradék őrt a szobában simán leszedte. Csak Daniel, és az én szaggatott lélegzetvételemet lehetett hallani.
- Hogy kerülsz ide? Na, és Emily? – kérdeztem levegőért kapkodva, mire elém sétált, és magához húzott
- Emily jól van. Nem rég beszéltem vele, és épp aludni készült. Már nagyon hiányzol neki. Senki nem mehet a közelébe – simított végig az arcomon, mire egy kicsit megnyugodtam - Elmentem Adamhez, és megtudtam tőle, hogy mit mondott neked. Aztán...a farkasok segítettek megtalálni titeket. – szorosan magamhoz öleltem, és nem is akartam elengedni. Nem érdekel, hogy összevesztünk. Nem bírom tovább. Nem sok kell, hogy összeroppanjak.
- Elkaptátok azt a szemétládát? – hirtelen rengeteg vámpír Vadász lepte el a helyet, de a hangok ellenére is tisztán értettem Nick szavait
- Elmenekült.
A nagy huzavona közben Lucas is megtalált, de nem mondott semmit. Daniellel tárgyalt pár szót aztán eltűnt. Eric is megjelent, egy csomó farkassal, és most épp a „börtönünket” vizsgálják át. Hogy került a két faj össze?
Én leültem a francia erődítményének a tövébe, és a térdeimet felhúzva magam elé meredtem. A kezemről folyt a vér, és volt még pár sebem, de nem engedtem meg az orvosnak, hogy megvizsgáljon. Sokkot kaptam volna? Nem tudom, de Nicknek más dolga van, én pedig örülök egy kis magánynak. Legalább kattoghat tovább az agyam. Egyáltalán, hogy élhettük túl ezt az egészet. Hogy nem lőttek le, és hogy-hogy megtaláltak minket a többiek? Na, és a fiú? A szülei merre lehetnek? Talán…
- Helena. – a hangra felfelé fordítottam a fejem, de utána újból magam elé meredtem. Tyler lassan leguggolt elém, és a térdemen támasztott kezemre tette az övét. Barna szemei lágyan fürkészték az arcomat. – El kéne látni a sebeidet.
- Jól vagyok. – mondtam halkan, mire megrázta a fejét
- Nem. Egyáltalán nem vagy jól. – ránéztem
- Mondom, hogy jól vagyok! – kiabáltam, de igazából nem is rá voltam dühös, hanem az egész helyzetre. Örülök, hogy megmenekültünk, de én milyen áron maradtam életben? Megöltem egy fiút. Páran felénk fordultak, de aztán jobbnak látták inkább foglalkozni tovább a saját dolgukkal.
Tyler az arcom felé nyúlt, hogy megérintsen, de elrántottam a fejem. Nem kell a vigasz.
- Menj el! Egyedül akarok lenni!
- Nem kéne ilyen állapotban egyedül lenned. Inkább…
- Tettem valamit. – mondtam halkan, és a szemébe néztem – Olyat tettem, amit megígértem, hogy soha többet nem fogok. – kigördült egy könnycsepp, amit Tyler le akart törölni, de megfogtam a kezét – Nem érdemlem meg, hogy gyengéd legyél velem. Én már semmit nem érdemlek meg. – a fájdalmas tekintete most mindennél rosszabb volt
- Biztos…biztos, hogy okkal tetted azt amit tettél. Egy ilyen helyzetben…
- Megöltem egy fiút Tyler. Egy tinédzsert, akinek csak most indult volna el az élete. Esélye lett volna egyetemre menni, szerezni egy jó állást, felnevelni a gyerekeit, de ez már mind lehetetlen, mert egy árokban fekszik most kiszipolyozva. Minden csepp vérét megittam, és…élveztem. Te jó ég! Akármennyire is undorodtam magamtól szükségem volt a vérére, és nem tudtam nemet mondani. Megöltem. – ellöktem a kezét magamtól, és letöröltem az arcomat – Mit szól, majd Emily ha megtudja? Undorodni fog tőlem, és okkal. Egy anya nem ilyen. – pár pillanatig csend volt
- A megtörtént dolgokon már nem tudsz változtatni, és az a szemét kényszeríttet. Önszántadból soha nem tetted volna ezt.
- Ha eleget ittam volna ezek előtt, ha nemet mondok, ha csak átváltoztatom, ha…- Tyler a két keze közé fogta az arcomat, amikor a hangom kezdett egyre hisztérikusabbá válni.
- Ne gondolj erre! Ha nem iszol te halsz meg, és a lányod elveszít. Erre gondolj, és ne másra!
- De annyira fiatal volt. Fiatal, és teljesen egészséges. Előtte állt az élet, és valaki szerette, de én elvettem tőle…
- Az a szemét, pedig majdnem elvett tőlem. Lehet, hogy egy szívtelen szörnyeteg vagyok, de ezer másik, minthogy te. – szipogva megráztam a fejem, és elhúzódtam tőle
- Nem megy. Már nem…én…istenem sajnálom, hogy túléltem. Nekem meg kellett volna halni. Én…
- Ezt most hagyd abba! – mondta élesen, majd gyengéden megfogta a véres kezemet – Ne mondj ilyeneket! Szörnyű ezt hallani tőled. Nem akarom, hogy így érezz. Van egy lányunk. Egy gyönyörű lányunk, aki csak rád vár. – behunytam a szemem
- Lehet, de…
- Nincs de! Lássuk el a sebeidet! – megráztam a fejem
- Addig nem vagyok nyugodt, míg nem találták meg a fiú testét.
- Nagyon jól tudod, hogy az már rég nincs meg…- mondta halkan, mire megint behunytam a szemem.
- Szükségem van Emilyre! Beszélnem kell vele! – Tyler bólintott, majd előhúzta a zsebéből a mobilját, és tárcsázott egy számot
- Tudod adni egy kicsit? – kérdezte halkan a telefonba – Keltsd fel! Nem tart sokáig. – nézett rám, majd átnyújtotta a telefont, és messzebb sétált. Tudja, hogy nekem most magány kell a telefonnal, és a lányom hangjával.
- Mami? Jól vagy? – kérdezte álmos hangon, mire könny gyűlt a szemembe
- Igen kicsim nagyon jól vagyok. Na, és te? Milyen a nagyiéknál?
- Szuper. Képzeld a papa kivitt lovagolni, és az egyik ló annyira aranyos volt. Kifésültem, és segítettek ráülni…- csak beszélt, és beszélt, én pedig csak sírtam, mintha ez a hang mentett volna meg. Úgy is éreztem. Egy hang, ami mindennél fontosabb. Fontosabb egy hibánál, egy tettnél, mindennél. – Mami te sírsz? – mindig elfelejtem, hogy mennyire jó a hallása
- Nem csak…kicsit megfáztam.
- Nem igaz. – elmosolyodtam, mert az apja jutott az eszembe róla
- Nagyon hiányzol kicsim. – mondtam inkább halkan
- Te is nekem anyu. Mikor jössz értem? Mert szeretek itt lenni, de otthon veled még jobb.
- Már nem kell sokat várnod. Pár nap, és otthon vagyok veled. – halk ásító hangot hallottam – Menj aludni kicsim! Majd reggel beszélünk.
- Oké, de siess haza! Ja, és szeretlek anyu. – próbáltam visszafogni a sírást, de nem nagyon jött össze
- Én is kicsim. Légy jó! – mondtam, majd kinyomtam a telefont, és a most már mögöttem álló Tylernek adtam. Felálltam. Pár perc beszélgetés, és mennyit tud adni az embernek. – Köszönöm. – fordultam felé, és szorosan megöleltem ő pedig az arcát a hajamba temetve szorított magához.
- El kéne látni a sebeidet. – mondta, de elengedtem a fülem mellett a megjegyzést
- Igen. – eltávolodott, és megfogta a kezemet
- Azt hittem nehezebb lesz rávennem, de…
- Nem a sebeimre gondoltam. – összevonta a szemöldökét – A feleséged akarok lenni.
