Sziasztok!
Még mindig élek, és a fejezet is kész van! :D
Van egy pár rossz hírem, és van egy pár jó hírem! :( :)
A rossz hírrel kezdem. Ma meghoztam az új fejezetet, de ez után beszámíthatlan ideig nem tudok nektek frissel szolgálni, mert ugye költözök el, és mire bevezetik oda az internetet az állítólag 3 hét...Nem tudom mit csinálnak addig, de jobban is siethetnének -.-" Mindegy, a lényeg, hogy remélem nem fogtok tőlem, majd elpártolni emiatt, mert ahogy tudok jövök a fejezetekkel, de a suli is most kezdődik, szóval azzal is lesznek problémák, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hamar olvashassátok az új fejezeteket. :)
A versenyzőknek hoztam egy feladatsort, és ezek lesznek az utolsó kérdések, valamint a Szeptember 1.-i eredményhírdetés is elhúzódik, a költözés miatt, szóval több időtök lesz válaszolni a kérdésekre :)
Kérdéssor
Aztán, Brandy unatkozott, ezért csinált nekem egy Fanvideót a Dark Kissről amit nem tudok feltenni, mert nem akarja feltölteni a Blogger...-.-" Majd megpróbálom később, szerintem.
Nos egyenlőre ennyi. Amint tudok jelentkezek, de azért még várom a véleményeket a fejihez! ;) Jó olvasást!
puszi
Niky
22. fejezet
Egyre hidegebb lett. Ami egyáltalán nem volt ínyemre. Mindenem reszketett, és nem tudtam megállítani a remegést. Hangokat hallottam, de válaszolni nem tudtam, és még a szavak értelmét sem nagyon fogtam fel. Miért van egyre hidegebb?
- Maga szemétláda! Meg fog halni! A sebének már össze kellett volna forrnia, de nem ivott semmit. Egy korty vért sem. - egy ismerős meleg hangot hallottam, de nem tudtam hova tenni. A férfi hangja aggodalommal telt meg, és közel volt a hisztériához. Ha tudtam volna, megkérdeztem volna tőle, hogy mi a baj? Vagy, hogy miért aggódik ennyire? Vajon ő is annyira fázik, mint én?
A szemem egyáltalán nyitva van, mert nem látok mást csak sok fehér foltot a nagy feketeségben?!
- Ha volt annyi esze, hogy nem ivott napokig, akkor majd arra is lesz esze, hogy túlélje ezt. Vámpír. Majdcsak fel kel valahogy. - ez a hang is ismerős volt, de még mindig nem tudtam, hogy mi is történt.
Hangos csattanást hallottam, majd láncok csörgését.
A reszketésem mintha egy kicsit csillapodott volna, és bár a hideg nem múlt el sikerült valahogy "hozzászoknom". Most inkább ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam megmozdítani a kezem, vagy bármit tenni, de nem sikerült, annyira elnehezült mindenem. Alattam valami meleg ragacsos dolog volt. Pislogtam párat, hátha kitisztul a látásom, de nem nagyon jött össze. Egyre fáradtabb lettem.
- Helena! Helena! Nyisd ki a szemed hugi, kérlek! - sóhajtottam
- Nem megy. Fáradt...vagyok...
- Nem aludhatsz el, hallod! Beszélj hozzám! Mondj bármit, csak maradj ébren! - ki ez a férfi? És honnan tudja a nevemet?
-Mit mondhatnék neked?
- Az mindegy csak beszélj! Mesélj...mesélj Emilyről. - elmosolyodtam, és bár szörnyen fáradt voltam a lányom arca fellebegett előttem.
- Olyan szeme van mint az apjának. A haja olyan mint az enyém, és már most majdnem a derekáig ér. Sosem kel fel tíz előtt, és imádja a gabonapelyhet. Fogmosás mániás, és egy nap, vagy hatszor meg is mossa. Nagyon szeret a nagyszüleinél lenni, és az apjával mesét olvasni. Majdnem minden reggel bebújik hozzám az ágyba, mert akkor már Nick nincs otthon, és velem aludhat. Nagyon szeretne óvodába, és iskolába járni majd, de félek, hogy nem bírja a napfényt, így még nem próbáltuk ki, hogy is viseli. - csak beszéltem, és beszéltem az ismerős idegen, pedig csak hallgatott, egy hang nélkül. Minél többet beszéltem annál jobban szállt ki belőlem az élet. Mi az Istent mondtam az előbb? Ja igen, Emily… - A bal kezén van egy anyajegye, mint a bátyámnak. – a levegő hirtelen mintha megváltozott volna körülöttem, de nem tudom, hogy azért, mert annyira fáradt vagyok, vagy más ok miatt.
- Az alkarján? – próbáltam bólintani, de nem sikerült
- Igen. Könnycsepp alakú, mint amilyen Danielnek is van. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer megmutassam neki, hogy bemutathassam neki a lányomat, de…ez nem sikerült, és már nem is fog. – bármennyire is nem tudtam magamról éreztem, hogy ez a gyengeség lehet nem is a fáradtság miatt van. Mintha egyre jobban távolodnék a testemtől.
- Miért? – jött hirtelen a kérdés
- Mi miért?
- Miért nem mutattad be eddig a lányodat a…bátyádnak? – fájdalmasan felsóhajtottam
- Daniel nem áll szóba velem, mert úgy érzi elárultam, de…ha megismerné Emilyt biztos vagyok benne, hogy…szeretnék egymást. Együtt játszanának a kertben, és csak nevetnének. Mindig is erről álmodoztam. Kár, hogy ez már nem fog beteljesülni. Pedig imádom a bátyámat. Ő nevelt fel, és mindig ott volt velem. Annyira jó lenne, ha most ő is itt lenne… – a férfi felől lánccsörgéseket hallottam, majd egy dühöt kiáltást
- Ne aludj el Helena! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt! – felnyögtem, mert legszívesebben aludtam volna egy jót – A bátyád is szeret téged. Mindennél fontosabb vagy neki, és ha most nem alszol el, akkor még van rá esély, hogy bemutasd a lányodnak. Együtt fognak mesét olvasni, és bosszantani téged. Megverem majd az összes felé közeledő pasit. Elfogadom, hogy egy farkassal vagy együtt, és, a lányodat is szeretni fogom, de ne menj el! – a férfi hangja zokogásba fúlt, és hirtelen nem értettem, hogy miért beszél a maga nevében. Érdekel is ez most engem?!
- Daniel nem fogja ezt megtenni. Túlságosan is gyűlöl én, pedig túlon túl elfáradtam már…
- Nem gyűlöllek! Helena, a húgom vagy, és szeretlek! Na hagyj itt egyedül! Ne menj el! – kiabálta a férfi, és hangosan csörgetett valami láncot
- Majd…később megbeszéljük. Aludj te is, talán akkor nem lesz ilyen hideg…- hirtelen hűvös szellő csapta meg az arcomat, és valaki dobolni kezdett a fejem mellett.
Kinyitottam a szemem, hogy lássak valamit, de csak a nagy fehérség jutott el a tudatomig. Aztán valami édes illatot éreztem. Olyat amiért most mindent feladnék csak közelebb érezhessem magamhoz.
Mintha valaki megragadott volna hirtelen testhelyzetet változtattam, és próbáltam a helyén tartani a fejem. Nem lenne jó, ha elhagynám, már pedig most közel vagyok hozzá!
Valaki szétfeszítette a számat, és csorgatott bele valamit. Nem volt valami finom íze, de legalább sikerült fókuszálnom egy kicsit. Talán az agyamat is visszanyertem.
Előttem egy őszülő férfi állt, és a csuklójából fojt le a vér. Ki is ő? Ja, már tudom aki idehozott.
Balra még mindig Daniel volt, de sokkal megviseltebb állapotban az arcán könnyek futottak végig. Láttam én valaha is sírni őt?
Lenéztem magamra, és a látványtól majdnem összeestem. A gyomromnál egy hatalmas lyuk tátongott, és ömlött belőle a vér. Hogy-hogy még nem véreztem el? A lábam alatt minden csurom vér volt, és a kezem színe furcsán szürke lett. Kettőt láttam mindenből, de legalább felfogtam, hogy mi is történt.
- Szükségem van rád még, szóval jobb lenne, ha összeszednéd magad. Ilyen állapotban nem tudsz majd nekem segíteni, az pedig nagy baj. Több eszed is lehetett volna, minthogy nem iszol napokig. Ha ittál volna már egy karcolás sem látszana a sebedből, most viszont, nézz magadra! Az én véremtől tisztult egy kicsit ki az agyad, de ez pár percnél tovább nem fog tartani. Úgy, hogy…hoztam neked egy kis ennivalót. – elmosolyodott, és a háta mögé mutatott.
Egy fiatal fiú volt az egyik őr kezében. Látszott a szemében mennyire meg van döbbenve, és, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Szép kék szeme csillogott az elfojtott könnyektől. Szőke haja az arcába hullott. Szabadulni akart a fogva tartója karjaiból, de ember lévén nem volt elég erős. A bennem lakozó szörnyeteg áhítozott a vére után, viszont az agyam – már ami megmaradt belőle – sikoltozott ez ellen. Egy tétova lépést tettem a fiú felé, mire az nyöszörögni kezdett. Azonnal megtorpantam.
- Igyál Helena! Ez csak egy ember! A táplálék lánc legalja. Az ő idejük már rég leáldozott. – suttogta Gaston a fülembe, mire csigalassúsággal felé fordítottam a fejemet
- Nem ölök ártatlanokat. Ő még csak egy gyerek. – gúnyosan elmosolyodott
- Nem muszáj megölnöd. Változtasd át, és rögtön jobb lesz. – visszanéztem a fiúra, aki némán könyörgött nekem. Egyszer már kerültem ilyen helyzetbe. Többször nem akarok! A lelkiismeret-furdalás mindig velem lesz. Vettem egy reszketeg levegőt, de hiba volt. Annyira csábító volt a vére, és olyan édes. Mintha már érezném is a számban. A szíve szabálytalan dobogása mindennél szebb dallam volt a fülemnek. – Nos?
- Nem. – ráztam meg a fejem – Nem megy.
- Reméltem, hogy könnyebb lesz majd, de hát…nem. – a francia a fiúhoz sétált, és elrántotta az őr kezéből. – Nos mon ami…megadom neked a választás lehetőségét, mivel oly fiatal vagy még, és azt akarom, hogy lásd mennyire kedves is vagyok. – a kezeimen megcsörrentek a láncok. A fiú nyakát fogta, de közben engem nézett. – Meghalsz, vagy inkább vámpír leszel? – a fiú arcán könnyek csorogtak le, amitől engem is a sírógörcs kerülgetett.
- Én…én…csak haza akarok menni. Kérem engedjenek el! – a francia elmosolyodott
- Ez sajnos nincs a lehetőségeid között. Egyszerű kérdést tettem fel. Halál, vagy öröklét? – a torkom elszorult, és alig kaptam már levegőt. A vérzés a vámpírvértől egy kicsit alábbhagyott, de nem sokáig. Ha ember lennék, eddig sem bírtam volna. A fiú nyelt egy nagyot, és visszafojtotta a könnyeit.
- Inkább…öljön…meg…- behunytam a szemem, és elfordítottam a fejem
- Na Helena? Még csak bűntudatod sem lehet, ha megölöd. Jót választottam. – megremegett a térdem, amiből tudtam, hogy már nem sokáig bírom – Nem? Hát rendben…te akartad. – egy határozott mozdulattal beleharapott a fiú nyakába, majd szinte ledobta a földre. A fiú a sebéhez nyúlt, és zokogni kezdett.
- Nem! – kiáltottam, és oda akartam menni hozzá, de a láncok visszafogtak. A francia körülötte járkált, mint egy keselyű.
- Három perced van, míg a méreg hatni kezd. Utána már nem tudsz rajta segíteni. Örökre közénk fog tartozni. Te megmentheted, még, és magadat is. – állt meg mellettem, de nem tudtam ránézni. A jajveszékelő fiút bámultam, aki most már könyörögve nézett rám, hogy ne hagyjam átváltozni.
- Kérlek! – nézett rám, mire a könnyek lecsorogtak az arcomon
- Már csak két perc. Az idő telik, és az ő ideje is le fog járni. Dönts! – megráztam a fejem, és behunytam a szemem
- Helena igyál! – Daniel felé fordultam a szeméből mindent ki lehetett olvasni – Ne hagyd szenvedni!
- Egy perc. Ajjaj félek fiam nem sokáig leszel már ember. – a fiú felém kúszott, én pedig hátra léptem egyet
- Könyörgök! Nem akarom ezt az életet! – a könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már lassan állni sem bírtam. Letérdeltem mellé, és két kezembe fogtam az arcát, majd félrebillentettem a fejét.
- Annyira sajnálom. – zokogtam, mielőtt lecsaptam volna. Egy pillanatra felkiáltott, majd elernyedt a karjaimban. Csak szívtam a vérét, és próbáltam gyorsan végezni, de mintha soha nem akarna vége lenni. Az éhségem persze alább hagyott, és egyre jobban kezdtek derengeni a dolgok, de ez benne a legszörnyűbb. Átéreztem a fiú fájdalmait, és bár nem érzett semmi fájdalmasat, tudtam, hogyha lehetne küzdene ellenem. Bármennyire is élvezetes a vámpírok harapása.
A teste egyre jobban elernyedt a karjaimban, és a szíve is egyre lassabban vert. A könnyeim viszont egyre jobban folytak, de nem tehettem ellene semmit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végeztem. Lassan eltávolodtam a fiú nyakától, és lefektettem a földre. Mint egy anya, megsimogattam a haját, és sirattam, hogy elment.
Te jó ég! Milyen fiatal volt.
Daniel felé fordultam, aki szintén a őt nézte. Néma beszélgetést folytattunk, de nem tarthatott sokáig, mert a francia felrángatott a földről, és arrébb lökött.
- Végre valamit jól csináltál! Szeretem ha a dolgok úgy alakulnak ahogy terveztem. – nem tudtam levenni a szemem a fiú holttestéről. Gaston követte a tekintetemet. – Nyugodj meg Helena! Jó helyet találunk majd neki!
- Bedobjátok egy folyóba. Rohadt jó hely, egy tinédzser fiúnak, aki még el sem kezdte az életét. Alig lehetett tizenhét.
- Ugyan már ne legyél ilyen érzelgős! Örülj, hogy nem a lányodat hoztam ide vacsorára! – felnéztem rá
- Csak, mert nem tudja, hogy hol van. Talán egyszer majd rájön, hogy nem találja meg őket soha. – lassan leguggolt elém
- Ha tudni akarod…tisztában vagyok vele, hogy Tyler szüleinél van Leedsben, és azt is tudom, hogy a farkasod hol lakik. Na mit szólsz? Még mindig olyan biztos vagy a dolgodban? – nem hagytam, hogy az arcom bármit is eláruljon neki. Lassan felegyenesedett
- Akkor miért kellett innom? Hagyhatott volna simán meghalni. – vidáman vállat vont
- Az úgy nem lett volna izgalmas. – a válla fölött az őrre nézett – Vidd el a fiú testét! – az őr azonnal cselekedett, és a szürke arcú fiú mintha ott se lett volna. Néztem ahogy az őr felviszi a testet egy lépcsőn, majd eltűnik a sötétben vele
- Remélem tudja, hogy ezek után…élvezettel fogom hagyni a napon elégni. – mondtam komoran, mire felnevetett
- Nem tudsz kijutni innen Helena! Senki nem menekülhet innen! Itt én vagyok a főnök, nem te! – undorodva néztem rá
- Majd meglátjuk. – mosolyodtam el én is, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, csak szó nélkül elment.
Miután becsukódott az ajtó, percekig nem szólaltam.
– Még a nevét sem tudtam, mégis megöltem. – mondtam halkan, mire Daniel sóhajtott
- Meg kellett tenned. Nem akart így élni, te pedig nem hallhattál meg! – felé fordítottam a fejem. Ő beszélt hozzám, amikor olyan kába voltam, vagy csak beképzeltem az egészet?
Megrángattam a láncaimat amik valahogy a hátam mögül előre kerültek. Na ezt, hogy csináltam. - Öm…ezt, hogy sikerült kiviteleznem? – emeltem fel a kezem, mire vállat vont
- Az őr csinálta, hogy könnyebben tudj inni. – összeráncoltam a homlokomat
- Ez teljesen kiesett…- elmélkedtem, és ekkor jött meg a nagy ihlet. Mint a mesékben, amikor a mesefigurák feje fölött kigyullad egy villanykörte. Valami ilyesmi érzésem volt nekem is. – Az őr nyitotta ki a láncot? – Daniel felvonta a szemöldökét, majd bólintott
- Igen. Miért? – mosolyogva az ajtó felé fordultam
- Van egy ötletem!
2011. augusztus 23., kedd
2011. augusztus 19., péntek
Hírek!
Sziasztok!
Bocsánat a késésért, de most nincs igazán időm írni, mert egy költözés közepén vagyok, és nem tudok a bloggal foglalkozni pár napig. Viszont remélem hamarosan visszatérhetek egy új fejezettel, és egy feladatsorral a versenyzőknek! :) Remélem vasárnap összetudok hozni valamit, de nem ígérek semmit! Vigyázatok magatokra, és legyetek rosszak! Ja, és köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :D
puszi
Niky
Bocsánat a késésért, de most nincs igazán időm írni, mert egy költözés közepén vagyok, és nem tudok a bloggal foglalkozni pár napig. Viszont remélem hamarosan visszatérhetek egy új fejezettel, és egy feladatsorral a versenyzőknek! :) Remélem vasárnap összetudok hozni valamit, de nem ígérek semmit! Vigyázatok magatokra, és legyetek rosszak! Ja, és köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :D
puszi
Niky
2011. augusztus 14., vasárnap
5. feladat
Sziasztok!
A mai feladata a versenyzőknek egy kis véleménynyilvánítás lesz. A részleteket megtudhatjátok a linken ;)
ui.: Lecseréltem a kinézetet, szóval várom a kommenteket, hogy milyen lett!
Az eddigi véleményeket a fejezethez, pedig köszönöm, és még várom a többit is...:)
puszi
Niky
2011. augusztus 13., szombat
Dark Kiss 21. fejezet
Sziasztok!
Mint már tegnap is ígértem itt az új fejezet! :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ennél a fejezetnél is, szóval nagyon örülnék pár kommentnek ;) Erről a részről annyit, hogy aki nem szereti a káromkodást az csukja be egy-egy szónál a szemét lécci! Próbáltam keveset írni bele, de így is van benne néhol, természetesen nincs tele vele az egész, nyugi! :) A másik fele...nos mint minden történetnek, így ennek is egyszer vége lesz, és az a vég nincs is már annyira messze. Nem tudok pontos számokat mondani, hogy még mennyi fejezet várható, de az biztos, hogy már nem olyan sok. :/ Viszont még nem vagyunk ott, szóval nem akarok érzelgősködni előre, csak gondoltam jó ha tudjátok! Na, jó olvasást! :)
puszi
Niky
21. fejezet
Zümmögésre ébredtem. Nem, inkább…halk duruzsolásra. Vagy lehet, hogy beszélgetések halk foszlányaira. Nem tudtam megállapítani. A fejemben ezer, meg ezer hang sikított, és az Istenért se hagyták abba, hiába kértem. Erős hányinger kerülgetett, és a szememet sem tudtam kinyitni. Mellettem valaki megmozdult, és bár csak súrolta a vállam a földön kötöttem ki. Akkor eddig ültem volna? A sáros, dohos szag beleégett az orromba. Ki kéne nyitni a szemem!
Próbáltam felülni, de a kezemet sem tudtam megemelni, nem, hogy felülni. Hangosan felnyögtem, majd pislogtam párat. Nem láttam semmit, csak homályosságot, szóval maradtam a csukott szemnél!
Mi a franc történt? Hol van Jeremy? Én hol vagyok?
A fejem hirtelen megfájdult, és egymás után jöttek az emlékeim vissza. A kocsi, majd az a férfi. A férfi, igen. Aztán…a kendő, és végül. A nagy semmi. Már értem. Vagyis nem igazán…
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de kezemet még mindig nem tudtam felemelni. Nem láttam semmit magam előtt csak egy nagy fekete falat. Összevont szemöldökkel megmozdítottam a lábam, mire egy vaskos lánc csörrent meg a bokám körül. A csuklóimon szintúgy. Hát ezért nem tudok mozogni. Egyetlen fegyver sem volt rajtam csak a nadrágom, és a pólóm.
- Végre Csipkerózsika is megtisztel minket a jelenlétével! – a hangra megfordultam, de sokra nem mentem vele, ugyanúgy le voltam láncolva. A hátamat a – most már mögöttem lévő – falnak vetettem, és próbáltam fókuszálni.
Egy szobában voltam. A falak feketével voltak lefestve, de se egy ablak, se semmi. Egyetlen ajtó volt az is velem szemben, és egy szék amin egy ismerős személy ült, de nem tudtam hova tenni. A két oldalán egy-egy izomkolosszus testőrrel. Nem voltak ismerősek egyáltalán. Az ajtó mellett balra pedig…Daniel volt ugyanúgy lekötözve mint én. Engem nézett, de meg sem szólalt. Nem látszott rajta sérülés, de gyönyörű arcát kosz foltok tarkították, és a mérhetetlen düh a szemében elrejthetetlen volt. Most rám dühös, vagy erre a fickóra aki előttem terpeszkedik?
- Ki a franc maga? – kérdeztem, és próbáltam megmozdítani a kezem, de hozzávolt kötve a padlóban lévő kis karikához. Ezüst. Mi más lenne? Na ebből, hogy mászok ki?
- Nem emlékszel rám? – kérdezte mézes-mázosan, mire összevontam a szemöldököm. Jól szabott sötétszürke öltönyt viselt, és csak úgy sugárzott a lényéből az elegancia, a pénz, és a mérhetetlen önteltség is. Szürke szeme kíváncsian méregetett, de meg sem mozdult királyi pózából. A lábát keresztbetette, és az ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Ősz haja volt, és meglátszottak már jócskán rajta a ráncok. Az elit összes tagja ugyanilyen mint ő. Na várjunk csak! Ez a pasi vámpír méghozzá arisztokrata. Mit mondott Adam?
Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése?
Majdnem hangosan felkiáltottam a felismeréstől, de inkább csendben maradtam.
Igaza volt Adamnak. Az egész akkor kezdődött, amikor a franciák, és velük együtt Mosieur Gaston Lumiere is megérkezett. Jézusom! Végig ott volt előttem a válasz, és még csak rá sem jöttem. Talán azért, mert a Tylerrel való kapcsolatom túlságosan is elvonta a figyelmemet. Most ne gondolj erre! Inkább azon agyalj, hogy hogyan juthatsz ki innen, és, hogy ez a felfuvalkodott hólyag miért akarja kiírta a saját faját?!
Bár nem szólaltam meg gondolom az arcom elárulta neki, hogy felfogtam mi is folyik itt. Elvigyorodott, de ezzel a mosollyal engem ki lehetne kergetni a világból.
- Egész hamar rájöttél mi is történik itt. A bátyádnak több időbe telt. – nézett a válla fölött Danielre, aki még mindig nem szólt egy szót sem – De hát…mint tudjuk ő nem te vagy.
- Mire jó ez? – hagytam figyelmen kívül az áradozását, mire sóhajtott. Mint aki már unja ezt a témát. Pedig még elég sok kérdésem van ám.
- Gyűlölöm a farkasokat. – felvontam a szemöldököm
- Mint majdnem minden vámpír aki az elithez tartozik. A lényeg?
- Hova sietsz? Időnk mint a tenger, és én nem szeretem elsietni a dolgokat. – mosolygott, de én nem feleltem. Ültében előredőlt egy kicsit. – Tudod azt hittem te majd segíteni fogsz nekem kiirtani őket. Azt hittem nálad jobban senki nem gyűlöli őket, és ezért fogsz a segédem lenni, de te elszúrtad az esélyedet. Amikor megtudtam, hogy együtt vagy Tylerrel meg kellett változtatnom a tervemet. Sok zűrt okoztál nekem, pedig te voltál az utolsó akiről azt gondoltam, hogy valaha is ilyet fog tenni. – nézett rám dühösen, amit értettem is meg nem is
- Mi lenne ha az elején kezdenénk a mesét, mert így nem igazán tudok bekapcsolódni. – türelmetlenül csettintett a nyelvével
- Rendben. Ki kellett találnom valamit, amivel véget vetek az örökké tartó harcoknak. Az elit nem egyezett bele, hogy bármi olyat tegyünk ami rossz fényt vet ránk, ezért…nem tettek semmit. Nekem viszont muszáj volt cselekednem. Ekkor jött az ötlet, hogy nem muszáj nekem, vagy nekünk megölni a farkasokat. Elég, ha valakinek a kezébe adom a kulcsot. Először elmentem az Ausztráliába, hogy beszéljek egy besúgó vámpírral. Ő segített legyártani a fegyvert, és a bombákat. Aztán mit ad Isten? Lucas pont meghívott minket Londonba, ahol mint tudjuk a legtöbb farkas él. – elmosolyodott, mint aki nagyon örül valaminek – Aztán találkoztam Adammal. A kicsi, naiv Adam annyira örült, hogy most valami nagy dolgot bíznak rá. Tudtam, hogy ő majd elterjeszti a fegyvert, de jött a probléma. Egy farkas ellopott tőlem egy tárat, és a te kezedbe nyomta. A „láthatatlan” fegyvernek már nyoma sem volt, de a jó az volt benne, hogy Jeremy. Bizony már a nevét is tudom, szóval ne nézz így rám! – vont vállat – Szóval…mivel Jeremy nem tudott mindent csak töredék részét a dolgoknak, ezért fogalma sem volt az igazságról, így te azt hitted, hogy a farkasok a felbujtók. Először ideges voltam, hogy elkezdtél szimatolni, de aztán rájöttem, hogy hasznos is lehetnél, ha beavatnálak. De te áthúztad a számításaimat. Összejöttél Tylerrel, ám hála az égnek Lucast sikerült ellened fordítanom. Meggyőztem, hogy vegyen le az ügyről, és adja neked a fegyvert. Így kideríthettem, hogy mennyit tudsz. Amikor rájöttél, hogy a farkasoknak semmi köze a dolgokhoz kezdtem aggódni, ezért…felhívtam Markot. – már a neve említésére is düh fogott el, az pedig csak slussz poén, hogy ez a szemét hívta – Tudtam, hogy van egy kis… közös pont a múltatokban, ahogy azt is, hogy Mark mennyire oda van érted. Ezért…mondhatni ujjongott, amikor idehívtam a bálra, és elmondtam, hogy te is ott leszel. Ez elvonta hála az égnek a figyelmedet a fegyverről, és egész nyugodtan maradhattam tovább az inkobnitómban. Nem is kellett ezután már semmit tennem, hisz élted az életedet, és az én kezemre játszottál, amikor teherbe estél. Connecticut messze van, és így nem tudtál beleköpni a levesembe, mert Lucas kitagadott, és terhes is voltál. Minden szép, és jó volt ameddig a volt főnököd olyat nem tett, amit nagyon nem kellett volna. Felhívott azzal a hírrel, hogy a bátyád eltűnt. Tudtam, hogy azonnal idejössz, ezért…gondoskodtam róla, hogy ne tudj leleplezni. Túl makacs, és önfejű vagy, ami a hasznomra vált. Elmentél Adamhez, pont ahogy gondoltam, és most…itt vagy. A bátyáddal együtt aki már hónapok óta nem is beszélt veled. Hát nem idilli a helyzet? – undorodva néztem rá. Daniel szintén.
- A bátyámat mért kapta el? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Túl sok mindent tudott meg egyszerre. Az csak a kezemre játszott, hogy egy emberi kórházba vitték. Azt hitte Lucas küldött…mennyire tévedett.
- Na és Steven? A lány a sikátorban? A rengeteg vámpír abban a klubban? Ők, hogy sikerültek? Elszúrt valamit?
- Épp ellenkezőleg. Pontosan így terveztem. Ki gondolná egy elitről, hogy ilyenre képes? Senki. Az pedig, hogy a vámpírok meghaltak…nem az én hibám. Egy bombát elloptak a gyárból, és kipróbálták. – vont vállat, mintha semmit nem jelentene
- Az eszébe sem jutott, hogy a saját faját is elpusztítja nem csak a farkasokat? – kérdeztem, mire gúnyosan elmosolyodott
- A fegyver a vámpíroké. Nem engedném, hogy kiirtsanak minket.
- Mégis bombát készítettet ellenünk. Mondhatom…rohadt okos ötlet. – összeharapta az állkapcsát
- Nem én készítettem a bombát. Az ausztrál farkasok tudták, hogy egy vámpír van az egész mögött, ezért ők is kísérletezni kezdtek. Hidd el, ők sem olyan ártatlanok mint hinnéd.
- Csak védekezni akartak. Az nem bűn!
- Legalább most ne védd őket! – kiabálta, mire megrángattam a láncaimat
- Maga felfuvalkodott seggfej, nem veszi észre, hogy saját magának mond ellent? – szűrtem a fogaimon keresztül
- Majd meglátjuk. – állt fel a székből
- Mégis meddig akar itt tartani?
- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni? – vonta föl a szemöldökét
- Már megtette volna. – megvillant a tekintete
- Ne kísérts! Addig maradsz ameddig nem találom meg Nicket, Tylert, és a szép kislányodat Emilyt! – rángatni kezdtem a béklyóimat, mire felnevetett
- Érzékeny pontot tapintottam volna? Nem akartam. – vigyorgott. Ha kiszabadulok Joker maszkot rajzolok a fejére!
- Ha egy ujjal is a lányomhoz ér nagyon megkeserüli!
- Nem kockáztathatok. Ki tudja mennyit tud rólam, és a fegyverről? Ahogy a szeretőid is tudhatnak jó sok dolgot, valamint… a gyönyörű Emma is. – erre azért már Daniel is reagált. Morogni kezdett, és ki akart szabadulni, ahogy az előbb én is.
- Hozzá ne érjen! – morogta, mire a francia felé fordult
- Ne aggódj! Vigyázni fogok rá, ahogy az unokahúgodra is! – nézett rám a válla fölött. Ha a tekintettel ölni lehetne, már felnégyelve feküdne a padlón. – Élvezzétek egymás társaságát én addig…további vendégeket keresek. – vigyorgott, majd kiment a testőreivel együtt
- Hogy az a…- jó hosszú káromkodás éradatot zúdítottam a bezárt ajtóra
- A számból vetted ki a szót. – mondta halkan Daniel, amin meg is lepődtem. Hozzám szólt! Ő! Miért ezzel foglalkozok most, és nem mással? Talán, mert képtelen vagyok mást csinálni. Mivel be vagyok zárva, és nem tudok kijutni innen. Rázhatom a láncokat, ordíthatok, de semmi nem válik be.
Nem tudom mennyi idő telt el, viszont a csönd egyre hosszabbra nyúlt. Ennyit arról, hogy beszélget velem.
A falnak vetettem a fejem, és a semmibe néztem. Vajon a többiek mit csinálnak most? Na, és hol az a szörnyeteg? Nagyon remélem, hogy jól van Emily. Tyler beszélt vele, és Nick? Egyáltalán ők hol vannak? Egyre több kérdés, és semmi válasz.
- Egy ideig együtt voltam Emmaval. Vagyis…inkább úgy fogalmazok, hogy egy ideje együtt vagyunk. – Daniel hangjára felé fordultam. Az egyik térdét felhúzta, és a jobb kezét azon nyugtatta. A tekintete a távolba meredt. A helyhez nem illet, mégis elmosolyodtam.
- Végre. Már azt hittem soha nem jöttök rá, hogy mennyire összeilletek. – halványan elmosolyodott
- Hát igen…változnak az idők. – sóhajtottam
- Ahogy az emberek is… - lassan felém fordította a fejét – Nem lesz baja Emmanak. Ha Tylerék tudják, hogy mi történt… már rég elvitték valahova. – legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Daniel sóhajtott.
- Még mindig nem tudom, hogy jutottunk idáig.
- Elkábítottak, és idehoztak. Így. – vontam vállat, mire elhúzta a száját
- Téged én viszont amilyen hülye vagyok a saját lábamon jöttem, mert az hittem segíteni jöttek. De…nem erre gondolok, hanem arra, hogy régen…mennyire össze voltunk nőve most meg… nem is beszélünk egymással. Soha nem akartam, hogy ez legyen. – összeszorult a torkom
- Megértem, hogy nem tudod elfogadni, hogy összeszűrtem a levet egy olyannal…mint Tyler. Ahogy azt is megértem, hogy egy ribancnak tartasz, mert teherbe estem tőle. Farkasok ölték meg anyáékat, ezért…gyűlölnöm kéne, de már nem tudom. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. – haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy elsírjam magam.
Daniel nem mondott semmit. A kimondatlan szavak ott lógtak a levegőben, mint egy használatlan csillár.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy őrjöngő francia jött be rajta. Megragadta a karom, és felráncigált a földről.
- Hol vannak? – szűrte a fogai között
- Kik…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert akkora pofont adott, hogy a fél világ megérezhette
- Hagyja békén! – állt fel Daniel, de a láncaitól mást nem tudott tenni. Az őrök is mellette voltak már.
- Azt kérdeztem…hol vannak? – vért köptem a padlóra
- Fogalmam sincs, hogy kikről beszél. – teljesen erőből a falnak lökött, mire felnyögtem - Mégsem olyan könnyű megtalálni őket mi? Elbíztad magad seggfej! – tudtam, hogy túl messzire mentem, de ez számított a legkevésbé. Egész nap az a gondolat kínzott, hogy mi lehet a szeretteimmel. Ő pedig csak röhög a markában, mert én szenvedek. Abból nem eszik!
Lassan felém fordult, és a kezében egy kés villant. Észre sem vettem, és már belém is szúrta. Halk nyögés szakadt fel belőlem, majd a szikrákat szóró szürke szemébe néztem. A gyomrom mintha szétszakadt volna, és valami meleget éreztem a számban, ami lefolyt az államra. A szemem előtt fehér fények ugráltak.
Még egyet lökött a tőrön, majd szinte ledobott a földre. Nem bírtam a megmozdulni a fájdalom csak egyre erősödött. A padlóra egyre több vér gyűlt, Daniel pedig csak ordított.
Véres kezemet a francia drága cipőjére tettem. Utolsó erőmet összeszedve sikerült kinyögnöm amit akartam.
- Na…pok óta…egy korty…vért nem ittam. Tő…tőlem…már…nem tudod meg, hogy…hol vannak…
Mint már tegnap is ígértem itt az új fejezet! :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ennél a fejezetnél is, szóval nagyon örülnék pár kommentnek ;) Erről a részről annyit, hogy aki nem szereti a káromkodást az csukja be egy-egy szónál a szemét lécci! Próbáltam keveset írni bele, de így is van benne néhol, természetesen nincs tele vele az egész, nyugi! :) A másik fele...nos mint minden történetnek, így ennek is egyszer vége lesz, és az a vég nincs is már annyira messze. Nem tudok pontos számokat mondani, hogy még mennyi fejezet várható, de az biztos, hogy már nem olyan sok. :/ Viszont még nem vagyunk ott, szóval nem akarok érzelgősködni előre, csak gondoltam jó ha tudjátok! Na, jó olvasást! :)
puszi
Niky
21. fejezet
Zümmögésre ébredtem. Nem, inkább…halk duruzsolásra. Vagy lehet, hogy beszélgetések halk foszlányaira. Nem tudtam megállapítani. A fejemben ezer, meg ezer hang sikított, és az Istenért se hagyták abba, hiába kértem. Erős hányinger kerülgetett, és a szememet sem tudtam kinyitni. Mellettem valaki megmozdult, és bár csak súrolta a vállam a földön kötöttem ki. Akkor eddig ültem volna? A sáros, dohos szag beleégett az orromba. Ki kéne nyitni a szemem!
Próbáltam felülni, de a kezemet sem tudtam megemelni, nem, hogy felülni. Hangosan felnyögtem, majd pislogtam párat. Nem láttam semmit, csak homályosságot, szóval maradtam a csukott szemnél!
Mi a franc történt? Hol van Jeremy? Én hol vagyok?
A fejem hirtelen megfájdult, és egymás után jöttek az emlékeim vissza. A kocsi, majd az a férfi. A férfi, igen. Aztán…a kendő, és végül. A nagy semmi. Már értem. Vagyis nem igazán…
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de kezemet még mindig nem tudtam felemelni. Nem láttam semmit magam előtt csak egy nagy fekete falat. Összevont szemöldökkel megmozdítottam a lábam, mire egy vaskos lánc csörrent meg a bokám körül. A csuklóimon szintúgy. Hát ezért nem tudok mozogni. Egyetlen fegyver sem volt rajtam csak a nadrágom, és a pólóm.
- Végre Csipkerózsika is megtisztel minket a jelenlétével! – a hangra megfordultam, de sokra nem mentem vele, ugyanúgy le voltam láncolva. A hátamat a – most már mögöttem lévő – falnak vetettem, és próbáltam fókuszálni.
Egy szobában voltam. A falak feketével voltak lefestve, de se egy ablak, se semmi. Egyetlen ajtó volt az is velem szemben, és egy szék amin egy ismerős személy ült, de nem tudtam hova tenni. A két oldalán egy-egy izomkolosszus testőrrel. Nem voltak ismerősek egyáltalán. Az ajtó mellett balra pedig…Daniel volt ugyanúgy lekötözve mint én. Engem nézett, de meg sem szólalt. Nem látszott rajta sérülés, de gyönyörű arcát kosz foltok tarkították, és a mérhetetlen düh a szemében elrejthetetlen volt. Most rám dühös, vagy erre a fickóra aki előttem terpeszkedik?
- Ki a franc maga? – kérdeztem, és próbáltam megmozdítani a kezem, de hozzávolt kötve a padlóban lévő kis karikához. Ezüst. Mi más lenne? Na ebből, hogy mászok ki?
- Nem emlékszel rám? – kérdezte mézes-mázosan, mire összevontam a szemöldököm. Jól szabott sötétszürke öltönyt viselt, és csak úgy sugárzott a lényéből az elegancia, a pénz, és a mérhetetlen önteltség is. Szürke szeme kíváncsian méregetett, de meg sem mozdult királyi pózából. A lábát keresztbetette, és az ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Ősz haja volt, és meglátszottak már jócskán rajta a ráncok. Az elit összes tagja ugyanilyen mint ő. Na várjunk csak! Ez a pasi vámpír méghozzá arisztokrata. Mit mondott Adam?
Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése?
Majdnem hangosan felkiáltottam a felismeréstől, de inkább csendben maradtam.
Igaza volt Adamnak. Az egész akkor kezdődött, amikor a franciák, és velük együtt Mosieur Gaston Lumiere is megérkezett. Jézusom! Végig ott volt előttem a válasz, és még csak rá sem jöttem. Talán azért, mert a Tylerrel való kapcsolatom túlságosan is elvonta a figyelmemet. Most ne gondolj erre! Inkább azon agyalj, hogy hogyan juthatsz ki innen, és, hogy ez a felfuvalkodott hólyag miért akarja kiírta a saját faját?!
Bár nem szólaltam meg gondolom az arcom elárulta neki, hogy felfogtam mi is folyik itt. Elvigyorodott, de ezzel a mosollyal engem ki lehetne kergetni a világból.
- Egész hamar rájöttél mi is történik itt. A bátyádnak több időbe telt. – nézett a válla fölött Danielre, aki még mindig nem szólt egy szót sem – De hát…mint tudjuk ő nem te vagy.
- Mire jó ez? – hagytam figyelmen kívül az áradozását, mire sóhajtott. Mint aki már unja ezt a témát. Pedig még elég sok kérdésem van ám.
- Gyűlölöm a farkasokat. – felvontam a szemöldököm
- Mint majdnem minden vámpír aki az elithez tartozik. A lényeg?
- Hova sietsz? Időnk mint a tenger, és én nem szeretem elsietni a dolgokat. – mosolygott, de én nem feleltem. Ültében előredőlt egy kicsit. – Tudod azt hittem te majd segíteni fogsz nekem kiirtani őket. Azt hittem nálad jobban senki nem gyűlöli őket, és ezért fogsz a segédem lenni, de te elszúrtad az esélyedet. Amikor megtudtam, hogy együtt vagy Tylerrel meg kellett változtatnom a tervemet. Sok zűrt okoztál nekem, pedig te voltál az utolsó akiről azt gondoltam, hogy valaha is ilyet fog tenni. – nézett rám dühösen, amit értettem is meg nem is
- Mi lenne ha az elején kezdenénk a mesét, mert így nem igazán tudok bekapcsolódni. – türelmetlenül csettintett a nyelvével
- Rendben. Ki kellett találnom valamit, amivel véget vetek az örökké tartó harcoknak. Az elit nem egyezett bele, hogy bármi olyat tegyünk ami rossz fényt vet ránk, ezért…nem tettek semmit. Nekem viszont muszáj volt cselekednem. Ekkor jött az ötlet, hogy nem muszáj nekem, vagy nekünk megölni a farkasokat. Elég, ha valakinek a kezébe adom a kulcsot. Először elmentem az Ausztráliába, hogy beszéljek egy besúgó vámpírral. Ő segített legyártani a fegyvert, és a bombákat. Aztán mit ad Isten? Lucas pont meghívott minket Londonba, ahol mint tudjuk a legtöbb farkas él. – elmosolyodott, mint aki nagyon örül valaminek – Aztán találkoztam Adammal. A kicsi, naiv Adam annyira örült, hogy most valami nagy dolgot bíznak rá. Tudtam, hogy ő majd elterjeszti a fegyvert, de jött a probléma. Egy farkas ellopott tőlem egy tárat, és a te kezedbe nyomta. A „láthatatlan” fegyvernek már nyoma sem volt, de a jó az volt benne, hogy Jeremy. Bizony már a nevét is tudom, szóval ne nézz így rám! – vont vállat – Szóval…mivel Jeremy nem tudott mindent csak töredék részét a dolgoknak, ezért fogalma sem volt az igazságról, így te azt hitted, hogy a farkasok a felbujtók. Először ideges voltam, hogy elkezdtél szimatolni, de aztán rájöttem, hogy hasznos is lehetnél, ha beavatnálak. De te áthúztad a számításaimat. Összejöttél Tylerrel, ám hála az égnek Lucast sikerült ellened fordítanom. Meggyőztem, hogy vegyen le az ügyről, és adja neked a fegyvert. Így kideríthettem, hogy mennyit tudsz. Amikor rájöttél, hogy a farkasoknak semmi köze a dolgokhoz kezdtem aggódni, ezért…felhívtam Markot. – már a neve említésére is düh fogott el, az pedig csak slussz poén, hogy ez a szemét hívta – Tudtam, hogy van egy kis… közös pont a múltatokban, ahogy azt is, hogy Mark mennyire oda van érted. Ezért…mondhatni ujjongott, amikor idehívtam a bálra, és elmondtam, hogy te is ott leszel. Ez elvonta hála az égnek a figyelmedet a fegyverről, és egész nyugodtan maradhattam tovább az inkobnitómban. Nem is kellett ezután már semmit tennem, hisz élted az életedet, és az én kezemre játszottál, amikor teherbe estél. Connecticut messze van, és így nem tudtál beleköpni a levesembe, mert Lucas kitagadott, és terhes is voltál. Minden szép, és jó volt ameddig a volt főnököd olyat nem tett, amit nagyon nem kellett volna. Felhívott azzal a hírrel, hogy a bátyád eltűnt. Tudtam, hogy azonnal idejössz, ezért…gondoskodtam róla, hogy ne tudj leleplezni. Túl makacs, és önfejű vagy, ami a hasznomra vált. Elmentél Adamhez, pont ahogy gondoltam, és most…itt vagy. A bátyáddal együtt aki már hónapok óta nem is beszélt veled. Hát nem idilli a helyzet? – undorodva néztem rá. Daniel szintén.
- A bátyámat mért kapta el? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Túl sok mindent tudott meg egyszerre. Az csak a kezemre játszott, hogy egy emberi kórházba vitték. Azt hitte Lucas küldött…mennyire tévedett.
- Na és Steven? A lány a sikátorban? A rengeteg vámpír abban a klubban? Ők, hogy sikerültek? Elszúrt valamit?
- Épp ellenkezőleg. Pontosan így terveztem. Ki gondolná egy elitről, hogy ilyenre képes? Senki. Az pedig, hogy a vámpírok meghaltak…nem az én hibám. Egy bombát elloptak a gyárból, és kipróbálták. – vont vállat, mintha semmit nem jelentene
- Az eszébe sem jutott, hogy a saját faját is elpusztítja nem csak a farkasokat? – kérdeztem, mire gúnyosan elmosolyodott
- A fegyver a vámpíroké. Nem engedném, hogy kiirtsanak minket.
- Mégis bombát készítettet ellenünk. Mondhatom…rohadt okos ötlet. – összeharapta az állkapcsát
- Nem én készítettem a bombát. Az ausztrál farkasok tudták, hogy egy vámpír van az egész mögött, ezért ők is kísérletezni kezdtek. Hidd el, ők sem olyan ártatlanok mint hinnéd.
- Csak védekezni akartak. Az nem bűn!
- Legalább most ne védd őket! – kiabálta, mire megrángattam a láncaimat
- Maga felfuvalkodott seggfej, nem veszi észre, hogy saját magának mond ellent? – szűrtem a fogaimon keresztül
- Majd meglátjuk. – állt fel a székből
- Mégis meddig akar itt tartani?
- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni? – vonta föl a szemöldökét
- Már megtette volna. – megvillant a tekintete
- Ne kísérts! Addig maradsz ameddig nem találom meg Nicket, Tylert, és a szép kislányodat Emilyt! – rángatni kezdtem a béklyóimat, mire felnevetett
- Érzékeny pontot tapintottam volna? Nem akartam. – vigyorgott. Ha kiszabadulok Joker maszkot rajzolok a fejére!
- Ha egy ujjal is a lányomhoz ér nagyon megkeserüli!
- Nem kockáztathatok. Ki tudja mennyit tud rólam, és a fegyverről? Ahogy a szeretőid is tudhatnak jó sok dolgot, valamint… a gyönyörű Emma is. – erre azért már Daniel is reagált. Morogni kezdett, és ki akart szabadulni, ahogy az előbb én is.
- Hozzá ne érjen! – morogta, mire a francia felé fordult
- Ne aggódj! Vigyázni fogok rá, ahogy az unokahúgodra is! – nézett rám a válla fölött. Ha a tekintettel ölni lehetne, már felnégyelve feküdne a padlón. – Élvezzétek egymás társaságát én addig…további vendégeket keresek. – vigyorgott, majd kiment a testőreivel együtt
- Hogy az a…- jó hosszú káromkodás éradatot zúdítottam a bezárt ajtóra
- A számból vetted ki a szót. – mondta halkan Daniel, amin meg is lepődtem. Hozzám szólt! Ő! Miért ezzel foglalkozok most, és nem mással? Talán, mert képtelen vagyok mást csinálni. Mivel be vagyok zárva, és nem tudok kijutni innen. Rázhatom a láncokat, ordíthatok, de semmi nem válik be.
Nem tudom mennyi idő telt el, viszont a csönd egyre hosszabbra nyúlt. Ennyit arról, hogy beszélget velem.
A falnak vetettem a fejem, és a semmibe néztem. Vajon a többiek mit csinálnak most? Na, és hol az a szörnyeteg? Nagyon remélem, hogy jól van Emily. Tyler beszélt vele, és Nick? Egyáltalán ők hol vannak? Egyre több kérdés, és semmi válasz.
- Egy ideig együtt voltam Emmaval. Vagyis…inkább úgy fogalmazok, hogy egy ideje együtt vagyunk. – Daniel hangjára felé fordultam. Az egyik térdét felhúzta, és a jobb kezét azon nyugtatta. A tekintete a távolba meredt. A helyhez nem illet, mégis elmosolyodtam.
- Végre. Már azt hittem soha nem jöttök rá, hogy mennyire összeilletek. – halványan elmosolyodott
- Hát igen…változnak az idők. – sóhajtottam
- Ahogy az emberek is… - lassan felém fordította a fejét – Nem lesz baja Emmanak. Ha Tylerék tudják, hogy mi történt… már rég elvitték valahova. – legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Daniel sóhajtott.
- Még mindig nem tudom, hogy jutottunk idáig.
- Elkábítottak, és idehoztak. Így. – vontam vállat, mire elhúzta a száját
- Téged én viszont amilyen hülye vagyok a saját lábamon jöttem, mert az hittem segíteni jöttek. De…nem erre gondolok, hanem arra, hogy régen…mennyire össze voltunk nőve most meg… nem is beszélünk egymással. Soha nem akartam, hogy ez legyen. – összeszorult a torkom
- Megértem, hogy nem tudod elfogadni, hogy összeszűrtem a levet egy olyannal…mint Tyler. Ahogy azt is megértem, hogy egy ribancnak tartasz, mert teherbe estem tőle. Farkasok ölték meg anyáékat, ezért…gyűlölnöm kéne, de már nem tudom. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. – haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy elsírjam magam.
Daniel nem mondott semmit. A kimondatlan szavak ott lógtak a levegőben, mint egy használatlan csillár.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy őrjöngő francia jött be rajta. Megragadta a karom, és felráncigált a földről.
- Hol vannak? – szűrte a fogai között
- Kik…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert akkora pofont adott, hogy a fél világ megérezhette
- Hagyja békén! – állt fel Daniel, de a láncaitól mást nem tudott tenni. Az őrök is mellette voltak már.
- Azt kérdeztem…hol vannak? – vért köptem a padlóra
- Fogalmam sincs, hogy kikről beszél. – teljesen erőből a falnak lökött, mire felnyögtem - Mégsem olyan könnyű megtalálni őket mi? Elbíztad magad seggfej! – tudtam, hogy túl messzire mentem, de ez számított a legkevésbé. Egész nap az a gondolat kínzott, hogy mi lehet a szeretteimmel. Ő pedig csak röhög a markában, mert én szenvedek. Abból nem eszik!
Lassan felém fordult, és a kezében egy kés villant. Észre sem vettem, és már belém is szúrta. Halk nyögés szakadt fel belőlem, majd a szikrákat szóró szürke szemébe néztem. A gyomrom mintha szétszakadt volna, és valami meleget éreztem a számban, ami lefolyt az államra. A szemem előtt fehér fények ugráltak.
Még egyet lökött a tőrön, majd szinte ledobott a földre. Nem bírtam a megmozdulni a fájdalom csak egyre erősödött. A padlóra egyre több vér gyűlt, Daniel pedig csak ordított.
Véres kezemet a francia drága cipőjére tettem. Utolsó erőmet összeszedve sikerült kinyögnöm amit akartam.
- Na…pok óta…egy korty…vért nem ittam. Tő…tőlem…már…nem tudod meg, hogy…hol vannak…
Mosieur Gaston Lumiere
2011. augusztus 12., péntek
Kérdés+ Előzetes
Sziasztok!
Nem tudom, hogy ilyenkor ki olvassa a blogot, de szerintem már nagy részetek alszik. Én is megyek már, de hozni akartam ma nektek pár dolgot. :)
Felraktam az előzetest, és szerintem holnap este felé már olvashatjátok a fejezetet is! :D
Valamint itt az új kérdés is a versenyzőknek. Természtesen az eddig pontokat már jóváírtam mindenkinek. Talán ez az egyik legegyszerűbb kérdés a játékban...;)
4. kérdés
Na, legyetek rosszak, holnap jövök! Jó éjszakát, szép álmokat! :D
puszi
Niky
Nem tudom, hogy ilyenkor ki olvassa a blogot, de szerintem már nagy részetek alszik. Én is megyek már, de hozni akartam ma nektek pár dolgot. :)
Felraktam az előzetest, és szerintem holnap este felé már olvashatjátok a fejezetet is! :D
Valamint itt az új kérdés is a versenyzőknek. Természtesen az eddig pontokat már jóváírtam mindenkinek. Talán ez az egyik legegyszerűbb kérdés a játékban...;)
4. kérdés
Na, legyetek rosszak, holnap jövök! Jó éjszakát, szép álmokat! :D
puszi
Niky
2011. augusztus 5., péntek
Dark Kiss 20. fejezet
20. fejezet
Eljön egyszer az a pillanat, amikor az ember lánya egyszerűen lefagy. Amikor hirtelen se gondolkodni, se beszélni nem tudsz. Az agyad kattog, és még sem tudsz megszólalni. A szíved hevesebben kezd verni, a tekinteted keres valami támpontot, hogy tudj tájékozódni, de igazából nem látsz semmit. Na nálam most jött el ez a pillanat. Bár a hallásom tökéletes most még sem bíztam benne.
- Mi…mit…mit…mondtál? – nyögtem ki nagy nehezen, mire ő két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett
- Hozzám jössz? – kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, egy szó nélkül. Nem értem.
- Ez most…mit akar jelenteni. Hogy érted, hogy hozzád megyek-e? Hisz itt vagyok már nálad. – mondtam, és bár tisztában voltam vele, hogy semmi értelme annak amit mondok, más hirtelen nem jutott eszembe. Tyler felnevetett, és ha nem lenne most ez a helyzet, akkor rászóltam volna, hogy ne nevessen ki! De még mindig jobb, hogy nevet, minthogy úgy szenved, mint az előbb. Végre egy kis normális gondolat!
- Akkor kérdezem máshogy. Leszel a feleségem? – kiguvadt szemmel meredtem rá. Mintha csak most jöttem volna rá, hogy mit is kérdezett eddig. Na ne! Tyler azt akarja, hogy menjek hozzá? Mégis hogy? És miért? Na és Vivien? Nick? Nem! Ez teljességgel lehetetlen! Akkor miért nem mondtam már rég nemet? Na vajon miért? Mert nem vagyok benne biztos, hogy a nem lenne a legjobb válasz. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam megszólalni.
- Én…- hála az égnek megszólalt a mobilom. Tylert nem érdekelte, csak tovább vizslatott a gyönyörű szemeivel. Elszakítottam róla a pillantásomat, és remegő kezekkel kezdtem keresni a telefonomat. Amikor megtaláltam alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegtem. Pár másodpercre behunytam a szemem, majd ingatag lábakon felálltam. Végre sikerült a telefont is felvennem. Tyler még mindig a földön kuporgott, de nem vette le a szemét rólam. Én viszont hátat fordítottam neki, és a pultra támaszkodtam.
Megköszörültem a torkom, hogy megtudjak szólalni.
- Igen?! – szóltam bele a kagylóba, de a hangom még nekem is…furcsa volt
- Helena? Te vagy az? – megpróbálkoztam megint a torokköszörüléssel, de nem jött össze. A másik pedig, hogy éreztem Tyler tekintetét a hátamba fúródni. A tarkóm bizsergett tőle. Mit gondolhat most? Egyáltalán miért pont most tette fel ezt a kérdés? Csupa miért, amire nem tudom a választ, de most nincs is időm megfejteni őket.
- Igen…én vagyok. – mondtam, és egy mély levegő után sikerült nagyjából összeszedni magam, hogy beszélni tudjak – Mit tudtál meg Jeremy?
- Mindent, amire csak szükséged volt. Szerencsédre Adamet nem egy vámpír börtönbe vitték, de ahol van ott több őr van, mint bárhol máshol. Nagyon vigyáznak rá. Nem hiszem, hogy betudsz jutni. – összevontam a szemöldököm
- Hol van? – Jeremy lemondóan sóhajtott, mintha abban bízott volna, hogy majd leteszek erről a szörnyű ötletről. Hát nem!
- Lucas nem akarta megkockáztatni, hogy Adam megszökik, vagy, hogy az Elit kiakad, hogy a főhadiszálláson van egy…”gyilkos”, ezért elvitte egy eldugott helyre.
- Mégis hova? – kérdeztem ismét
- Van egy nagyobb raktár félesége az egyik erdő felé. Nem nagy dolog, de arra pont megfelel, hogy ameddig nem végzik ki Adamet ott legyen.
- Hány őr van?
- Ha tíz nem, akkor egy sem. De ez még annyira nem is lenne vészes, ha egy hatalmas helyről beszélnénk, de elvileg ez egy kisebb hely. Lehet, hogy még többen is vannak. – hosszan elkáromkodtam magam – Ahogy mondod! Szóval ha kedves az életed nem mész oda.
- Adam tudja azt amit nekem is tudnom kell, szóval de! Odamegyek, még hozzá most! Add a pontos címet! – pár percig nem szólalt meg, majd elmondta. Nagyjából tudtam, hogy merre van, de azért majd keresgetnem kell egy kicsit. Nem is tudtam, hogy Lucasnak ilyen helyei is vannak. Mármint azt tudtam, hogy van pár kávézója, szórakozó helye, meg ilyenek, de azt nem, hogy ilyen elhagyatott telkeket vásárol. Nem az ő műfaja. Vagy csak nem volt az ő műfaja…- Köszönöm Jeremy! Egy életre az adósod vagyok, bár te soha nem kérsz tőlem semmit! – halványan elmosolyodtam
- Most kérek! Maradj a fenekeden, és ne csinálj semmit! Ez nem játék! Meg is hallhatsz! – megforgattam a szemem
- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem játék, de a bátyám nincs jó kezekben! Azt pedig nem hiszem, hogy az őrök megölnek, mert nem fognak meglátni. Maximum ha valami balul sül el elvisznek Lucasnak, aki…
- Aki felad az Elitnek, ők meg szépen kivégeznek, és még élvezni is fogják! Igen. Pontosan ez fog történni, ha nem maradsz nyugton. – vágott a szavamba, mire én felemeltem az állam
- Nem vagyok olyan gyenge virágszál. Megoldom.
- Van egy lányod. – mondta halkan, mire megdermedtem
- Tudok róla, és épp ezért kell megtalálnom a bátyám. A fegyver pedig jó lenne, ha minél hamarabb eltűnne. Legalább nem kéne aggódnom, hogy véletlenül egy golyó Emilyben végzi. – kirázott a hideg még a gondolatától is, hogy valami baja eshet neki. Inkább én, mint ő!
- Pontosan tudod, hogy ez öngyilkosság. Miért nem…
- Kösz mindent Jeremy! Igazán hálás vagyok neked, de most mennem kell! Majd hívlak, ha kellene még valami. – nyomtam ki a telefont, és mély levegőt vettem
- Igaza van. – szólalt meg mögöttem Tyler. Nem fordultam felé, inkább csak a mobilommal játszottam. – Öngyilkosság az egész, és van egy lányod!
- Elegem van, hogy mindig azzal jön mindenki, hogy van egy lányom. Tudok róla, mert én szültem meg, és velem él, de attól még nem változtam meg. Ugyanaz vagyok aki voltam, és az a valaki makacs, önfejű, szereti a veszélyt valamint az őrült dolgokat. Ha nem így lenne most nem lenne lányom. – mondtam halkan. Azt hittem mögém lép, és átölel, de nem. Még csak meg sem mozdult. Felé fordultam, mert kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében. Nem kellett volna. Még mindig a földön térdelt, de a tekintete már teljesen a régi volt, és komolyan nézett rám. Túl komolyan.
- Régen nem volt mit vesztened. Most van. Maradj, és válaszolj a kérdésemre! – megdermedtem. A kérdés…hát igen a válaszom…még nincs meg. Nekem ehhez idő kell, és most nincs időm átgondolni ezeket a dolgokat. Megráztam a fejem.
- Jól leszel? Nekem most mennem kell! – az ajtóhoz sétáltam nagyban kikerülve őt, de megragadta a karom. Nem néztem fel rá csak a kezét vizslattam ami az enyémre fonódott.
- Kérlek, ne menj! Kellesz még nekem! – megráztam a fejem
- Nem tudsz visszatartani! – suttogtam, mire sóhajtott
- Gondolj Emilyre! – összeszorítottam az állkapcsomat
- Épp azt teszem. – rántottam ki a szorításból a kezemet, majd faképnél hagytam
Amennyi fegyvert csak tudtam magamra aggattam, majd minden sebességi korlátozást megszegve hajtottam London határa felé. Naná, hogy a legelhagyatottabb helyen van ez a raktár, vagy kunyhó, vagy nem is tudom mi. Kikapcsoltam a telefonomat. Nincs szükségem rá, hogy hívogassanak. Az meg duplán nem lenne jó, ha akkor hívnának, amikor próbálok elsurranni az őrök mellett. Tyler már biztos riasztotta Nicket, szóval gyorsan kell cselekednem, mert a farkasom is hallotta, amikor Jeremy megadta a címet. Ha pedig idejönnek az senkinek nem lesz jó, az biztos. Főleg nekem nem. Így is épp elég dolog kavarog a fejemben, nem kell, hogy még idejöjjön a két pasi jelölt is. Tyler kérdése után…idő kell, és ha lehet nélkülük. Most egyedül Adamra, és arra szabad koncentrálnom, hogy hogyan is fogok bejutni erre a…helyre. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Jeremy szerint bent az erdőben. Annyira nem lesz nehéz megtalálni őket, mert követem a szagokat, de azért nem akarok bolyongani. Jeremy csak azt mondta el, hogy hol van az erdő, és, hogy merre fele keresgéljek. Hát…majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Leparkoltam az erdő szélén egy elég nagy bokor mögött, hogy még véletlenül se látszódjon ki a kocsim, majd miután lezártam halk léptekkel kelet felé mentem. Egy ekkora erdőben már az is csoda, hogy tudom merre van kelet. Na jó igazából egy iránytű segített az egészben. Én sem vagyok azért Superman.
Miután megtaláltam a helyes irányt eltettem az iránytűt, majd beleszagoltam a levegőbe. Azonnal megéreztem a Vadászok ismerős szagát, és ha nagyon füleltem halk szöszmötölések foszlánya is megütötte a fülem. Neki iramodtam, de minden egyes faágat, és mást ami zajt csaphat a lábam alatt messziről kikerültem. Nem volt könnyű hisz egy erdőben vagyok, de nem szabad, hogy észrevegyenek. Bár elég nehéz lesz őket elkerülni, meg bejutni, de valahogy csak összejön majd nem?
Körülbelül száz méterre álltam meg tőlük. Egy nagy fa mögött bújtam meg, és próbáltam észrevétlen maradni. Lassan kilestem a menedékem mögül, és megpillantottam az épületet. Egy kétszintes raktárhoz tudnám leginkább hasonlítani. A falai valamilyen fémből készültek, de nem tudtam megállapítani, hogy miből is. Legelöl volt egy kétszárnyas ajtó előtte két őrrel akik fel alá járkáltak a fegyvereikkel a kezükben. A második emeleten volt egy ablak, de le volt húzva a redőny. Az egész nem nagyobb egy kisebb nappalinál. Kinéztem a másik oldalamra, így ráláttam az épület bal oldalára. Ugyanúgy két őr járkált, és ha jól hallom minden oldalon ennyi van. Vagyis ez eddig nyolc. Király! Hogy az istenbe verekedem át magamat rajtuk? Túl kicsi a hely, és túl sok az ember! De mire számítottam?
A fának vetettem a fejem, és miközben imádkoztam, hogy ne érezzék meg, hogy itt vagyok a szívveréseket számoltam. Szóval…ahogy megmondtam kint vannak nyolcan. Aztán bent, a földszintem vannak hárman, és az emeleten csak egy személy van. Ő lesz Adam. Pár másodpercre lehunytam a szemem. Tizenegy. Ez egy „embernek” rengeteg! Mindenhogy észrevesznek. Bármit csinálhatok így is-úgy is elkapnak. Majdnem hangosan elkáromkodtam magam, de aztán észbe kaptam, hogy megszólalni talán mégsem kéne. Szerintem már most tudják, hogy valaki van itt, de remélik, hogy csak egy eltévedt turista vagy ilyesmi. Na persze, vámpír turista mi? Valahogy viszont be kell jutnom! Halkan előhúztam a kabátomból két pisztolyt. Megölni nem akarok senkit, de ha megsebesítem őket, talán egy kicsi időt nyerek. Mielőtt azonban kiléphettem volna a fa mögül vérfarkas szagot éreztem. Na ne! Ilyen hamar ideértek volna Tylerék?
Az őrök is megérezhették, mert mindegyikük keze a ravaszon volt, és ugrásra készen álltak. Körbenéztem, de a fa mögött maradtam, hogy magamat ne leplezzem le. Mikor megláttam a farkast elkerekedtek a szemeim.
Jeremy lazán, mintha csak az utcán sétálgatna jött egyre közelebb. A kezemmel próbáltam elmutogatni, hogy most azonnal menjen el. Megrázta a fejét, majd az őrökre mutatott, aztán felemelte mind a két kezét tízet mutatva, majd a bal öklét maga elé emelte, és egy szép mozdulattal bemutatott. Jelezve, hogy nagyról tesz rá, hogy mit mondok ő marad, és elmagyarázva, hogy tizenegy őr van összesen. Bár ezt már tudtam, nem bírtam visszafojtani egy mosolyt. Felé biccentettem a fejem, hogy mégis mi a terve, mire vállat vonva arrébb sétált. A Vadászok simán lelőhetik most! Te jó ég! Ez meg akar halni? Egyre közelebb jött majd mellettem állt meg, de a fegyveresek csak őt láthatták engem nem. Halkan beszélni kezdett.
- Én elterelem a figyelmüket te pedig bemész!
- Lelőnek! – sziszegtem amilyen halkan csak tudtam, mire a szeme sarkából rám nézett
- Csak ha elkapnak. – vont vállat, mire összevontam a szemöldököm
- Jeremy…- ekkor kikapta az egyik pisztolyomat a kezemből, és az egyik Vadász felé lőtt, de vigyázott, hogy ne találja el
- Drága vérszívó barátaim nem akartok csevegni egyet? – kérdezte mézes-mázosan, majd elsétált mellőlem, és leadott még pár lövést. Nem ölt meg senkit csak el akarja terelni a figyelmet rólam. Az egyik Vadász felmordult, és lőni kezdett, de nem csak ő. Óriási felhajtás lett az egészből, és a fele csapat Jeremy után futott. Két őr kifutott a házból ami annyit tesz, hogy még egy van bent.
Csak éld túl Jeremy! Kérlek!
Mielőtt bárki megláthatott volna berohantam a kétszárnyas ajtón kezemben a megmaradt pisztolyommal. Magam elé emelve néztem, hogy merre lehet a bent lévő Vadász.
Az emeleten. Nyílván őrzi Adamet nehogy megszökjön a nagy felfordulásban. Remélem a többi Vadász nem fogja azonnal hívni Lucast, hogy megtámadták őket!
Elsétáltam a raktár egyetlen ülő helye mellett, ami egy viseltes kanapé volt előtte egy tv-vel. Nem lehet valami izgalmas itt lenni egész nap.
Lassan sétáltam fel a vaslépcsőn, de szerintem már tudja az őr, hogy itt vagyok. Nem volt ismerős szaga ami azt jelenti, hogy egy újonc. Nem is baj. Nem bántanék olyan Vadászt, akivel dolgoztam már együtt. A lépcső tetején egy ajtó volt, és máshova nem is lehetett menni, csak ebbe a helyiségbe befelé. A kilincsért nyúltam, és vettem egy mély levegőt. Ha nincs szerencsém pont le fog valaki lőni. Bár nem farkas vagyok, és ezt valószínűleg ő is érzi, de az újoncoknál hamar kiborul a bili. Nem kéne, hogy megremegjen az ujja a ravaszon.
Bentről hirtelen halk beszélgetést lehetett hallani. Lehet, hogy Adam próbál segíteni nekem. Hát ha felismerte a szagom, akkor…talán. De ez egy nagyon gyenge talán.
Elfordítottam az ajtó gombot, és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam. Bent, a szoba közepén Adam ült egy székhez kötözve, de ahhoz képest, hogy mióta van itt nem látszott rajta semmi szokatlan. Még egy véraláfutás sem. Ez jó dolog. Legalább nem úgy bánnak vele mint az állatok. De az biztos, hogy nagyon őrzik. Bár ahogy látszik…nem eléggé.
Mint mondtam az újoncok hamar pánikba esnek. Nem is vette észre, hogy bejöttem, ami nagy hiba. Adam viszont pont az ajtóval szemben ült, szóval ő simán felismert. Elkerekedtek a szemei egy kissé, és mutattam, hogy maradjon csendben. A fiatal Vadász a fegyverét Adamra fogta, és bár biztos kézzel fogta a pisztolyát még mindig nem vett észre. Sokkot kapott volna? Mindegy. Szándékosan nem figyeltem meg jobban, hogy hogyan is néz ki, mert az csak nehezít a dolgomban. Lassan mögé sétáltam, és bár most azért észrevette, hogy valaki van itt rajta, és Adaman kívül, későn cselekedett. A pisztolyom markolatával fejen vágtam, és óvatosan lefektettem a földre. Majd becsuktam az ajtót, és imádkozva, hogy még legyen időm beszélgetni, és elmenekülni is Adam elé sétáltam.
- Micsoda meglepetés! – vigyorgott, és furcsa volt, hogy még csak nem is fél
- Erre most nincs időnk! Tudom, hogy nem te vagy bűnös! – felvonta a szemöldökét
- Honnan?
- Mondom, hogy nincs erre időnk, szóval figyelj! Segítened kell nekem! Ha meg lesz az igazi elkövető, téged elengednek! – gúnyosan elmosolyodott
- Ezt te sem gondolod komolyan. Ha nem is végeznek ki egy életen át a börtönben fogok sínylődni, és a vámpír börtönökhöz képest az embereké Hawaii. – fájdalmasan sóhajtott. Most már azért elengedte magát annyira, hogy lássam mennyire elnyűtt az arca. A fehér pólója csupa kosz volt, és a kezén lévő bilincs alatt véres horzsolások éktelenkedtek. Ezüst a bilincs, szóval nem tud begyógyulni, amíg rajta van.
- Elvitték a bátyámat Adam! Tudnom kell, hogy kik azok, és, hogy miért tették ezt! – megrázta a fejét
- Nincs amiért elmondanám Helena! Kiszabadítani nem tudsz, és ha mégis simán elkapnak tíz percen belül. Nekem már így is-úgy is végem. – vont vállat, mintha már belenyugodott volna a sorsába
- Más személyek miatt akarsz bűnhődni? Megőrültél? – lenéző pillantást vetett rám
- Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Egy átkozott besúgó vagyok, mégis mire számítottál? Jó hogy rám verik a balhét. – elöntött a keserűség. Muszáj elmondania!
- Adam, kérlek! Ha nem mondod el a bátyám meghal. Könyörögve kérlek, beszélj! – összevonta a szemöldökét. Mikor könyörögtem én neki? Soha. Soha nem könyörögtem senkinek! A földön fekvő fiú mocorogni kezdett. – Gyerünk! – sürgettem, mire kihúzta magát ültében. Már amennyire tudta a láncok, és a bilincs miatt.
- Gondolkozz egy kicsit Helena! Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése? – most én ráncoltam a szemöldököm
- Nem is emlékszek már…tavaly ősz vége felé? – megforgatta a szemét
- Ne így gondolkozz! – lent egy ajtó hangosan becsapódott, és kiabálásokat hallottam – Ha rájössz, megtudod, hogy ki is a…gonosz! – nézett rám komolyan, és nem értettem miért rébuszokban beszél, de időm már nem volt megkérdezni.
Meg akartam köszönni, vagy csak mondani akartam valamit, de a hangok egyre jobban felerősödtek. Az ablakhoz sétáltam, és amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a redőnyt, majd kiugrottam az ablakon. Amikor földet értem egy Vadász állt velem szemben.
- Hé, mi a…- mielőtt befejezhette volna a mondatot kirúgtam a lábát ezzel eltörve a lábszárát. Jajveszékelve rogyott össze, én pedig ott hagyva őt rohanni kezdtem vissza a kocsim felé, A bűntudat mardosott belülről. A lába pár percen belül összeforr majd. Nem öltem meg! Ahogy a fiút sem. Akkor miért érzem ilyen rosszul magam?
Vajon Jeremy él még? Nem éreztem már a szagát sehol és furcsa csend honolt az erdőn.
Iránytű nélkül is sikerült megtalálnom a kocsim. Nem szoktam elfáradni ennyi futástól, de most mégis kapkodtam levegő után. A fejemet a kocsi üvegének döntöttem, és próbáltam megnyugodni. Csak én lehetek ennyire öngyilkos jelölt.
Mit is mondott Adam? Az elkövető az orrom előtt van, csak gondolkoznom kell egy kicsit! Mégis ki a…
- Helena! – nem hallottam, hogy valaki mögém lépett volna ami zöldfülűségre utal. Ugyanígy ütöttem le a fiút a raktárban. Megpördültem, de még ez is kevés volt. A férfi egy rongyot szorított az arcomra, és nem kellett sok idő, hogy homályosan kezdjek látni mindent. Próbáltam megütni, de csak egy erőtlen taszítás sikerült ami nem használt semmit. Az elkövetőm arca egyre sötétebb lett, és nem tudtam fókuszálni. A szemem elnehezült, és az émelyítő szag, ami a kendőből áradt egyre jobban elillant. Aztán…semmi.
Eljön egyszer az a pillanat, amikor az ember lánya egyszerűen lefagy. Amikor hirtelen se gondolkodni, se beszélni nem tudsz. Az agyad kattog, és még sem tudsz megszólalni. A szíved hevesebben kezd verni, a tekinteted keres valami támpontot, hogy tudj tájékozódni, de igazából nem látsz semmit. Na nálam most jött el ez a pillanat. Bár a hallásom tökéletes most még sem bíztam benne.
- Mi…mit…mit…mondtál? – nyögtem ki nagy nehezen, mire ő két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett
- Hozzám jössz? – kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, egy szó nélkül. Nem értem.
- Ez most…mit akar jelenteni. Hogy érted, hogy hozzád megyek-e? Hisz itt vagyok már nálad. – mondtam, és bár tisztában voltam vele, hogy semmi értelme annak amit mondok, más hirtelen nem jutott eszembe. Tyler felnevetett, és ha nem lenne most ez a helyzet, akkor rászóltam volna, hogy ne nevessen ki! De még mindig jobb, hogy nevet, minthogy úgy szenved, mint az előbb. Végre egy kis normális gondolat!
- Akkor kérdezem máshogy. Leszel a feleségem? – kiguvadt szemmel meredtem rá. Mintha csak most jöttem volna rá, hogy mit is kérdezett eddig. Na ne! Tyler azt akarja, hogy menjek hozzá? Mégis hogy? És miért? Na és Vivien? Nick? Nem! Ez teljességgel lehetetlen! Akkor miért nem mondtam már rég nemet? Na vajon miért? Mert nem vagyok benne biztos, hogy a nem lenne a legjobb válasz. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam megszólalni.
- Én…- hála az égnek megszólalt a mobilom. Tylert nem érdekelte, csak tovább vizslatott a gyönyörű szemeivel. Elszakítottam róla a pillantásomat, és remegő kezekkel kezdtem keresni a telefonomat. Amikor megtaláltam alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegtem. Pár másodpercre behunytam a szemem, majd ingatag lábakon felálltam. Végre sikerült a telefont is felvennem. Tyler még mindig a földön kuporgott, de nem vette le a szemét rólam. Én viszont hátat fordítottam neki, és a pultra támaszkodtam.
Megköszörültem a torkom, hogy megtudjak szólalni.
- Igen?! – szóltam bele a kagylóba, de a hangom még nekem is…furcsa volt
- Helena? Te vagy az? – megpróbálkoztam megint a torokköszörüléssel, de nem jött össze. A másik pedig, hogy éreztem Tyler tekintetét a hátamba fúródni. A tarkóm bizsergett tőle. Mit gondolhat most? Egyáltalán miért pont most tette fel ezt a kérdés? Csupa miért, amire nem tudom a választ, de most nincs is időm megfejteni őket.
- Igen…én vagyok. – mondtam, és egy mély levegő után sikerült nagyjából összeszedni magam, hogy beszélni tudjak – Mit tudtál meg Jeremy?
- Mindent, amire csak szükséged volt. Szerencsédre Adamet nem egy vámpír börtönbe vitték, de ahol van ott több őr van, mint bárhol máshol. Nagyon vigyáznak rá. Nem hiszem, hogy betudsz jutni. – összevontam a szemöldököm
- Hol van? – Jeremy lemondóan sóhajtott, mintha abban bízott volna, hogy majd leteszek erről a szörnyű ötletről. Hát nem!
- Lucas nem akarta megkockáztatni, hogy Adam megszökik, vagy, hogy az Elit kiakad, hogy a főhadiszálláson van egy…”gyilkos”, ezért elvitte egy eldugott helyre.
- Mégis hova? – kérdeztem ismét
- Van egy nagyobb raktár félesége az egyik erdő felé. Nem nagy dolog, de arra pont megfelel, hogy ameddig nem végzik ki Adamet ott legyen.
- Hány őr van?
- Ha tíz nem, akkor egy sem. De ez még annyira nem is lenne vészes, ha egy hatalmas helyről beszélnénk, de elvileg ez egy kisebb hely. Lehet, hogy még többen is vannak. – hosszan elkáromkodtam magam – Ahogy mondod! Szóval ha kedves az életed nem mész oda.
- Adam tudja azt amit nekem is tudnom kell, szóval de! Odamegyek, még hozzá most! Add a pontos címet! – pár percig nem szólalt meg, majd elmondta. Nagyjából tudtam, hogy merre van, de azért majd keresgetnem kell egy kicsit. Nem is tudtam, hogy Lucasnak ilyen helyei is vannak. Mármint azt tudtam, hogy van pár kávézója, szórakozó helye, meg ilyenek, de azt nem, hogy ilyen elhagyatott telkeket vásárol. Nem az ő műfaja. Vagy csak nem volt az ő műfaja…- Köszönöm Jeremy! Egy életre az adósod vagyok, bár te soha nem kérsz tőlem semmit! – halványan elmosolyodtam
- Most kérek! Maradj a fenekeden, és ne csinálj semmit! Ez nem játék! Meg is hallhatsz! – megforgattam a szemem
- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem játék, de a bátyám nincs jó kezekben! Azt pedig nem hiszem, hogy az őrök megölnek, mert nem fognak meglátni. Maximum ha valami balul sül el elvisznek Lucasnak, aki…
- Aki felad az Elitnek, ők meg szépen kivégeznek, és még élvezni is fogják! Igen. Pontosan ez fog történni, ha nem maradsz nyugton. – vágott a szavamba, mire én felemeltem az állam
- Nem vagyok olyan gyenge virágszál. Megoldom.
- Van egy lányod. – mondta halkan, mire megdermedtem
- Tudok róla, és épp ezért kell megtalálnom a bátyám. A fegyver pedig jó lenne, ha minél hamarabb eltűnne. Legalább nem kéne aggódnom, hogy véletlenül egy golyó Emilyben végzi. – kirázott a hideg még a gondolatától is, hogy valami baja eshet neki. Inkább én, mint ő!
- Pontosan tudod, hogy ez öngyilkosság. Miért nem…
- Kösz mindent Jeremy! Igazán hálás vagyok neked, de most mennem kell! Majd hívlak, ha kellene még valami. – nyomtam ki a telefont, és mély levegőt vettem
- Igaza van. – szólalt meg mögöttem Tyler. Nem fordultam felé, inkább csak a mobilommal játszottam. – Öngyilkosság az egész, és van egy lányod!
- Elegem van, hogy mindig azzal jön mindenki, hogy van egy lányom. Tudok róla, mert én szültem meg, és velem él, de attól még nem változtam meg. Ugyanaz vagyok aki voltam, és az a valaki makacs, önfejű, szereti a veszélyt valamint az őrült dolgokat. Ha nem így lenne most nem lenne lányom. – mondtam halkan. Azt hittem mögém lép, és átölel, de nem. Még csak meg sem mozdult. Felé fordultam, mert kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében. Nem kellett volna. Még mindig a földön térdelt, de a tekintete már teljesen a régi volt, és komolyan nézett rám. Túl komolyan.
- Régen nem volt mit vesztened. Most van. Maradj, és válaszolj a kérdésemre! – megdermedtem. A kérdés…hát igen a válaszom…még nincs meg. Nekem ehhez idő kell, és most nincs időm átgondolni ezeket a dolgokat. Megráztam a fejem.
- Jól leszel? Nekem most mennem kell! – az ajtóhoz sétáltam nagyban kikerülve őt, de megragadta a karom. Nem néztem fel rá csak a kezét vizslattam ami az enyémre fonódott.
- Kérlek, ne menj! Kellesz még nekem! – megráztam a fejem
- Nem tudsz visszatartani! – suttogtam, mire sóhajtott
- Gondolj Emilyre! – összeszorítottam az állkapcsomat
- Épp azt teszem. – rántottam ki a szorításból a kezemet, majd faképnél hagytam
Amennyi fegyvert csak tudtam magamra aggattam, majd minden sebességi korlátozást megszegve hajtottam London határa felé. Naná, hogy a legelhagyatottabb helyen van ez a raktár, vagy kunyhó, vagy nem is tudom mi. Kikapcsoltam a telefonomat. Nincs szükségem rá, hogy hívogassanak. Az meg duplán nem lenne jó, ha akkor hívnának, amikor próbálok elsurranni az őrök mellett. Tyler már biztos riasztotta Nicket, szóval gyorsan kell cselekednem, mert a farkasom is hallotta, amikor Jeremy megadta a címet. Ha pedig idejönnek az senkinek nem lesz jó, az biztos. Főleg nekem nem. Így is épp elég dolog kavarog a fejemben, nem kell, hogy még idejöjjön a két pasi jelölt is. Tyler kérdése után…idő kell, és ha lehet nélkülük. Most egyedül Adamra, és arra szabad koncentrálnom, hogy hogyan is fogok bejutni erre a…helyre. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Jeremy szerint bent az erdőben. Annyira nem lesz nehéz megtalálni őket, mert követem a szagokat, de azért nem akarok bolyongani. Jeremy csak azt mondta el, hogy hol van az erdő, és, hogy merre fele keresgéljek. Hát…majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Leparkoltam az erdő szélén egy elég nagy bokor mögött, hogy még véletlenül se látszódjon ki a kocsim, majd miután lezártam halk léptekkel kelet felé mentem. Egy ekkora erdőben már az is csoda, hogy tudom merre van kelet. Na jó igazából egy iránytű segített az egészben. Én sem vagyok azért Superman.
Miután megtaláltam a helyes irányt eltettem az iránytűt, majd beleszagoltam a levegőbe. Azonnal megéreztem a Vadászok ismerős szagát, és ha nagyon füleltem halk szöszmötölések foszlánya is megütötte a fülem. Neki iramodtam, de minden egyes faágat, és mást ami zajt csaphat a lábam alatt messziről kikerültem. Nem volt könnyű hisz egy erdőben vagyok, de nem szabad, hogy észrevegyenek. Bár elég nehéz lesz őket elkerülni, meg bejutni, de valahogy csak összejön majd nem?
Körülbelül száz méterre álltam meg tőlük. Egy nagy fa mögött bújtam meg, és próbáltam észrevétlen maradni. Lassan kilestem a menedékem mögül, és megpillantottam az épületet. Egy kétszintes raktárhoz tudnám leginkább hasonlítani. A falai valamilyen fémből készültek, de nem tudtam megállapítani, hogy miből is. Legelöl volt egy kétszárnyas ajtó előtte két őrrel akik fel alá járkáltak a fegyvereikkel a kezükben. A második emeleten volt egy ablak, de le volt húzva a redőny. Az egész nem nagyobb egy kisebb nappalinál. Kinéztem a másik oldalamra, így ráláttam az épület bal oldalára. Ugyanúgy két őr járkált, és ha jól hallom minden oldalon ennyi van. Vagyis ez eddig nyolc. Király! Hogy az istenbe verekedem át magamat rajtuk? Túl kicsi a hely, és túl sok az ember! De mire számítottam?
A fának vetettem a fejem, és miközben imádkoztam, hogy ne érezzék meg, hogy itt vagyok a szívveréseket számoltam. Szóval…ahogy megmondtam kint vannak nyolcan. Aztán bent, a földszintem vannak hárman, és az emeleten csak egy személy van. Ő lesz Adam. Pár másodpercre lehunytam a szemem. Tizenegy. Ez egy „embernek” rengeteg! Mindenhogy észrevesznek. Bármit csinálhatok így is-úgy is elkapnak. Majdnem hangosan elkáromkodtam magam, de aztán észbe kaptam, hogy megszólalni talán mégsem kéne. Szerintem már most tudják, hogy valaki van itt, de remélik, hogy csak egy eltévedt turista vagy ilyesmi. Na persze, vámpír turista mi? Valahogy viszont be kell jutnom! Halkan előhúztam a kabátomból két pisztolyt. Megölni nem akarok senkit, de ha megsebesítem őket, talán egy kicsi időt nyerek. Mielőtt azonban kiléphettem volna a fa mögül vérfarkas szagot éreztem. Na ne! Ilyen hamar ideértek volna Tylerék?
Az őrök is megérezhették, mert mindegyikük keze a ravaszon volt, és ugrásra készen álltak. Körbenéztem, de a fa mögött maradtam, hogy magamat ne leplezzem le. Mikor megláttam a farkast elkerekedtek a szemeim.
Jeremy lazán, mintha csak az utcán sétálgatna jött egyre közelebb. A kezemmel próbáltam elmutogatni, hogy most azonnal menjen el. Megrázta a fejét, majd az őrökre mutatott, aztán felemelte mind a két kezét tízet mutatva, majd a bal öklét maga elé emelte, és egy szép mozdulattal bemutatott. Jelezve, hogy nagyról tesz rá, hogy mit mondok ő marad, és elmagyarázva, hogy tizenegy őr van összesen. Bár ezt már tudtam, nem bírtam visszafojtani egy mosolyt. Felé biccentettem a fejem, hogy mégis mi a terve, mire vállat vonva arrébb sétált. A Vadászok simán lelőhetik most! Te jó ég! Ez meg akar halni? Egyre közelebb jött majd mellettem állt meg, de a fegyveresek csak őt láthatták engem nem. Halkan beszélni kezdett.
- Én elterelem a figyelmüket te pedig bemész!
- Lelőnek! – sziszegtem amilyen halkan csak tudtam, mire a szeme sarkából rám nézett
- Csak ha elkapnak. – vont vállat, mire összevontam a szemöldököm
- Jeremy…- ekkor kikapta az egyik pisztolyomat a kezemből, és az egyik Vadász felé lőtt, de vigyázott, hogy ne találja el
- Drága vérszívó barátaim nem akartok csevegni egyet? – kérdezte mézes-mázosan, majd elsétált mellőlem, és leadott még pár lövést. Nem ölt meg senkit csak el akarja terelni a figyelmet rólam. Az egyik Vadász felmordult, és lőni kezdett, de nem csak ő. Óriási felhajtás lett az egészből, és a fele csapat Jeremy után futott. Két őr kifutott a házból ami annyit tesz, hogy még egy van bent.
Csak éld túl Jeremy! Kérlek!
Mielőtt bárki megláthatott volna berohantam a kétszárnyas ajtón kezemben a megmaradt pisztolyommal. Magam elé emelve néztem, hogy merre lehet a bent lévő Vadász.
Az emeleten. Nyílván őrzi Adamet nehogy megszökjön a nagy felfordulásban. Remélem a többi Vadász nem fogja azonnal hívni Lucast, hogy megtámadták őket!
Elsétáltam a raktár egyetlen ülő helye mellett, ami egy viseltes kanapé volt előtte egy tv-vel. Nem lehet valami izgalmas itt lenni egész nap.
Lassan sétáltam fel a vaslépcsőn, de szerintem már tudja az őr, hogy itt vagyok. Nem volt ismerős szaga ami azt jelenti, hogy egy újonc. Nem is baj. Nem bántanék olyan Vadászt, akivel dolgoztam már együtt. A lépcső tetején egy ajtó volt, és máshova nem is lehetett menni, csak ebbe a helyiségbe befelé. A kilincsért nyúltam, és vettem egy mély levegőt. Ha nincs szerencsém pont le fog valaki lőni. Bár nem farkas vagyok, és ezt valószínűleg ő is érzi, de az újoncoknál hamar kiborul a bili. Nem kéne, hogy megremegjen az ujja a ravaszon.
Bentről hirtelen halk beszélgetést lehetett hallani. Lehet, hogy Adam próbál segíteni nekem. Hát ha felismerte a szagom, akkor…talán. De ez egy nagyon gyenge talán.
Elfordítottam az ajtó gombot, és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam. Bent, a szoba közepén Adam ült egy székhez kötözve, de ahhoz képest, hogy mióta van itt nem látszott rajta semmi szokatlan. Még egy véraláfutás sem. Ez jó dolog. Legalább nem úgy bánnak vele mint az állatok. De az biztos, hogy nagyon őrzik. Bár ahogy látszik…nem eléggé.
Mint mondtam az újoncok hamar pánikba esnek. Nem is vette észre, hogy bejöttem, ami nagy hiba. Adam viszont pont az ajtóval szemben ült, szóval ő simán felismert. Elkerekedtek a szemei egy kissé, és mutattam, hogy maradjon csendben. A fiatal Vadász a fegyverét Adamra fogta, és bár biztos kézzel fogta a pisztolyát még mindig nem vett észre. Sokkot kapott volna? Mindegy. Szándékosan nem figyeltem meg jobban, hogy hogyan is néz ki, mert az csak nehezít a dolgomban. Lassan mögé sétáltam, és bár most azért észrevette, hogy valaki van itt rajta, és Adaman kívül, későn cselekedett. A pisztolyom markolatával fejen vágtam, és óvatosan lefektettem a földre. Majd becsuktam az ajtót, és imádkozva, hogy még legyen időm beszélgetni, és elmenekülni is Adam elé sétáltam.
- Micsoda meglepetés! – vigyorgott, és furcsa volt, hogy még csak nem is fél
- Erre most nincs időnk! Tudom, hogy nem te vagy bűnös! – felvonta a szemöldökét
- Honnan?
- Mondom, hogy nincs erre időnk, szóval figyelj! Segítened kell nekem! Ha meg lesz az igazi elkövető, téged elengednek! – gúnyosan elmosolyodott
- Ezt te sem gondolod komolyan. Ha nem is végeznek ki egy életen át a börtönben fogok sínylődni, és a vámpír börtönökhöz képest az embereké Hawaii. – fájdalmasan sóhajtott. Most már azért elengedte magát annyira, hogy lássam mennyire elnyűtt az arca. A fehér pólója csupa kosz volt, és a kezén lévő bilincs alatt véres horzsolások éktelenkedtek. Ezüst a bilincs, szóval nem tud begyógyulni, amíg rajta van.
- Elvitték a bátyámat Adam! Tudnom kell, hogy kik azok, és, hogy miért tették ezt! – megrázta a fejét
- Nincs amiért elmondanám Helena! Kiszabadítani nem tudsz, és ha mégis simán elkapnak tíz percen belül. Nekem már így is-úgy is végem. – vont vállat, mintha már belenyugodott volna a sorsába
- Más személyek miatt akarsz bűnhődni? Megőrültél? – lenéző pillantást vetett rám
- Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Egy átkozott besúgó vagyok, mégis mire számítottál? Jó hogy rám verik a balhét. – elöntött a keserűség. Muszáj elmondania!
- Adam, kérlek! Ha nem mondod el a bátyám meghal. Könyörögve kérlek, beszélj! – összevonta a szemöldökét. Mikor könyörögtem én neki? Soha. Soha nem könyörögtem senkinek! A földön fekvő fiú mocorogni kezdett. – Gyerünk! – sürgettem, mire kihúzta magát ültében. Már amennyire tudta a láncok, és a bilincs miatt.
- Gondolkozz egy kicsit Helena! Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése? – most én ráncoltam a szemöldököm
- Nem is emlékszek már…tavaly ősz vége felé? – megforgatta a szemét
- Ne így gondolkozz! – lent egy ajtó hangosan becsapódott, és kiabálásokat hallottam – Ha rájössz, megtudod, hogy ki is a…gonosz! – nézett rám komolyan, és nem értettem miért rébuszokban beszél, de időm már nem volt megkérdezni.
Meg akartam köszönni, vagy csak mondani akartam valamit, de a hangok egyre jobban felerősödtek. Az ablakhoz sétáltam, és amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a redőnyt, majd kiugrottam az ablakon. Amikor földet értem egy Vadász állt velem szemben.
- Hé, mi a…- mielőtt befejezhette volna a mondatot kirúgtam a lábát ezzel eltörve a lábszárát. Jajveszékelve rogyott össze, én pedig ott hagyva őt rohanni kezdtem vissza a kocsim felé, A bűntudat mardosott belülről. A lába pár percen belül összeforr majd. Nem öltem meg! Ahogy a fiút sem. Akkor miért érzem ilyen rosszul magam?
Vajon Jeremy él még? Nem éreztem már a szagát sehol és furcsa csend honolt az erdőn.
Iránytű nélkül is sikerült megtalálnom a kocsim. Nem szoktam elfáradni ennyi futástól, de most mégis kapkodtam levegő után. A fejemet a kocsi üvegének döntöttem, és próbáltam megnyugodni. Csak én lehetek ennyire öngyilkos jelölt.
Mit is mondott Adam? Az elkövető az orrom előtt van, csak gondolkoznom kell egy kicsit! Mégis ki a…
- Helena! – nem hallottam, hogy valaki mögém lépett volna ami zöldfülűségre utal. Ugyanígy ütöttem le a fiút a raktárban. Megpördültem, de még ez is kevés volt. A férfi egy rongyot szorított az arcomra, és nem kellett sok idő, hogy homályosan kezdjek látni mindent. Próbáltam megütni, de csak egy erőtlen taszítás sikerült ami nem használt semmit. Az elkövetőm arca egyre sötétebb lett, és nem tudtam fókuszálni. A szemem elnehezült, és az émelyítő szag, ami a kendőből áradt egyre jobban elillant. Aztán…semmi.
Kérdések!
Sziasztok!
Először is, ha ma kijavítja a fejezetet a Bétám, akkor már ma olvashatjátok! ;) Bocsánat a kimaradásért! Előzetest most már nem rakok fel, hisz ma, vagy holnap már úgy is olvashatjátok az új fejezetet! :D A szavazatokat pedig köszönöm a versenyen!!!
Mésodszor mivel a kérdéseket sem tudtam hozni, ezért most itt van kettő is a versenyzőknek! :D Ha valamelyik kérdés nem értelmes, vagy ilyesmi, akkor szóljatok kérlek!
2. kérdés
3. kérdés
Egyenlőre ennyi!
puszi
Niky
Először is, ha ma kijavítja a fejezetet a Bétám, akkor már ma olvashatjátok! ;) Bocsánat a kimaradásért! Előzetest most már nem rakok fel, hisz ma, vagy holnap már úgy is olvashatjátok az új fejezetet! :D A szavazatokat pedig köszönöm a versenyen!!!
Mésodszor mivel a kérdéseket sem tudtam hozni, ezért most itt van kettő is a versenyzőknek! :D Ha valamelyik kérdés nem értelmes, vagy ilyesmi, akkor szóljatok kérlek!
2. kérdés
3. kérdés
Egyenlőre ennyi!
puszi
Niky
2011. augusztus 2., kedd
Egy kis késés!
Sziasztok!
Bocsi, hogy kések a fejezettel, de itthon mondjuk úgy, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne...;) Ma se leszek itthon, szóval maximum este tudok írni, de igyekezni fogok, hogy minél hamarabb tudjátok olvasni az új fejit. A 2. kérdést, pedig lehet, hogy még ma este felrakom. Még nem tudom, hogy alakul a mai napom. Kérlek szépen legyetek egy kicsit türelmesek! *boci szemekkel néz* :D Na, legyetek rosszak, de ne nagyon! :P:D
puszi
Niky
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)