Dark Kiss 15. fejezet

Sziasztok!

Nem lett annyira hosszú fejezet, de azért megteszi szerintem. ;) Jó olvasást hozzá, és bocsánat, hogy későn hoztam, de nem voltam otthon. :/ :)

puszi
Niky

15. fejezet

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi is történik. Egyik percben még Tylerrel veszekszek most meg Lucas hív. Megszólalni sem tudtam, de nem azért, mert elkalandoztak a gondolataim. Egyszerűen csak kiürült az agyam, és nem hallottam, vagy láttam semmit. Lucas hív. Engem. Jézusom!
- Helena hallasz? - megráztam a fejem, és próbáltam össze szedni magam, de még azt sem tudtam megállapítani, hogy örülök-e annak, hogy hív, vagy sem. Megköszörültem a torkom.
- Igen...- feleltem halkan, mire pár másodperc csönd lett. Szerintem Lucas sem tudott hirtelen mit mondani.
- Beszélnünk kell! - bólintottam, és csak ekkor esett le, hogy ő ezt nem láthatja. Egyre jobb állapotban vagyok.
- Igen, már mondtad. - sóhajtott, majd ő is megköszörülte a torkát
- Daniel bajban van. - majdnem elejtettem a kagylót, de inkább megkapaszkodtam benne, és még a levegőm is benn ragadt.
- Mennyire...nagy bajban? - bár hülye kérdés volt, hisz elég nagy baj lehet, ha felhív. Nem hiszem, hogy örül, hogy meg kellett tennie.
- Elég nagy ahhoz, hogy hívni kelljen téged. - közölte szárazon. Mondom én! A harag csak úgy süt belőle. - Gondolom tudod, hogy nem szívjóságból teszem amit teszek. - kiengedtem a bent tartott levegőt, de nem tudtam megnyugodni. Mi baj lehet Danielel?
- Igen, valahogy sejtettem...- suttogtam, mire megint csend lett. Lucas pár perc múlva megszólalt, és közben nekem teljesen kiürült az agyam. Talán még jobban is mint eddig. Így se reagáltam még rossz dolgokra.
- Daniel nem jött haza már két napja, és fogalmam sincs, hogy merre lehet. Nem vall rá, hogy kint marad, és félek...valami nagy baja esett. – nyeltem egyet, de annyira kiszáradt a torkom, hogy még ez is fájt.
- Az biztos...- behunytam a szemem, és vettem egy reszketeg lélegzetet – Oda menjek...segíteni?
- NEM! - már előre tudtam, hogy ez lesz a válasz - Nem azért hívtalak, hogy gyere, hanem azért, mert jogod van tudni, hogy baj van. Bárhogy is kerül elő...értesítelek. - behunytam a szemem, és hallgattam a süket vonalat. Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam visszarakni a telefont a helyére. Nem éreztem semmit, és még is teljesen szétestem. A szemem szúrt, és még csak azt sem tudtam, hogy miért akarok sírni. Hisz lehet, hogy Danielnek nincs semmi baja. De valahogy...ez az állítás nem állja meg a helyét. Soha még csak nem is késett otthonról. Miért pont most kezdené el?
Lépteket hallottam mögülem, mire megfordultam. Tyler robogott lefelé, és bár az előbb veszekedtünk most a zord tekintet ellágyult, ahogy meglátott.
- Helena! - rohant oda hozzám, és szorosan magához húzott - Mit akart Lucas? - vette ki a kagylót a remegő kezemből, és visszarakta a helyére.
- Daniel...Daniel...- nem tudtam kinyögni amit akartam, pedig nagyon próbálkoztam. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, és nem tudtam ellene mit tenni. Sírni kezdtem.
- Sss...mi van Daniellel Szerelmem? - behunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam, de annyira remegtem, hogy megállni sem nagyon sikerült volna, ha Tyler nem tart meg.
- Nem tudom...- zokogtam a vállába, ő pedig a hátamat simogatta.
Halvány lila gőzöm sincs, hogy meddig álltunk így, de a végén már elmúlt a remegés, és a könnyeim is elapadtak. Megint csak ürességet éreztem.
- Jól vagy? - csókolt bele a hajamba Tyler. Kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Szegénynek az egész ingét eláztattam, de nem nagyon foglalkozott vele. Látszott rajta, hogy gyűlöli, hogy így lát.
- Sajnálom az inged...nem akartam, és már biztos menned kéne. Vivien...ha így meglát... Nem akarlak feltartani. - nem is az én hangom volt, amivel megszólaltam. Megfogta a kezem, és adott a kézfejemre egy puszit.
- Nem hagylak itt, így! Mi történt Daniellel? - nyeltem egy nagyot, és behunytam a szemem pár pillanatra
- Nem tudja még Lucas sem, de...nem ment haza két napja. - megráztam a fejem- Lehet felakarta venni a telefont, amikor hívtam, csak nem tudta...lehet, már soha nem tudja már felvenni a telefont. - megint a hisztéria határán álltam, mire magához szorított
- Sss...nincs baja. A bátyád erős. Minden rendben lesz. - próbált megnyugtatni
- És ha nem? Mi van, ha...
- Mi a baj mama? - Emily jött le a lépcsőm, mire elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Nem hiszem, hogy jót tenne neki.
- A mama jól van Emily. Menj fel kicsim a szobádba, mindjárt megyünk mi is! - mentett ki Tyler, és már csak azt hallottam, ahogy a lányom megfordul, és becsukja maga után az ajtót.
- Nem bolond! Pontosan tudja, hogy valami baj van. - suttogtam, majd bementem a konyhába, és a csapnál megmostam az arcomat. Jól esett a hideg víz, ezért lemostam a tarkómat is, majd egy rongyért nyúltam. Vettem egy mély levegőt, és egy kicsit talán megnyugodtam.
- Egyenlőre jó így is. - lassan felé fordultam, és a pultnak támaszkodtam
- Lucas nem engedi, hogy segítsek megkeresni Danielt. - mondtam halkan
- És te mit gondolsz? - megráztam a fejem, és felnéztem rá
- Nem tudom. Talán jobb így, de...annyira ott lennék, csakhogy tudjam jól van. Nem beszélek vele, ha azt akarja, csak...had tudjam, hogy még él. Nekem már csak Daniel maradt a régi családomból, és lefogadom, ha nem ezek a körülmények lennének...imádná az unokahúgát. - mosolyodtam el halványan, mert elképzeltem, ahogy ketten játszanak, de gyorsan megráztam a fejem. Nem szabad erre gondolnom! Csak még jobban megnehezítem vele a dolgokat.
- Menj Londonba! - hallottam meg Tyler hangját, mire felnyögtem
- Na persze, és mi lenne Emilyvel? Már nem csak magamra kell gondolnom.
- Mivel Nick úgy is menni akar majd veled, ahogy én is, ezért majd anya vigyáz rá. - felvontam a szemöldököm
- Hagyjam itt? Képtelen vagyok. Lehet, hogy kívül nagynak néz ki, de még annyira kicsi, és szüksége van rám. - Tyler elém lépett
- Imádja a szüleimet, és ők is őt. Pár nap, és visszajövünk. Nem lesz semmi baja. A legjobb helyen lesz, és te is megnyugszol majd, mert megtudod, hogy mi van a bátyáddal. - beharaptam az alsóajkamat, és járt az agyam. Bármit megtennék, hogy lássam végre a bátyámat, és ha...meghalt...személyesen akarom megtudni, nem telefonon. De erre most ne gondoljunk! Még nem szabad meghalnia! Még él! Viszont hagyjam itt a lányomat? Nem tehetem. Sóhajtottam.
- A legjobb lenne, ha ezt ő döntené el. Nem küldöm el sehova, ha ő nem akar menni. - Tyler kinyújtotta felém a kezét
- Akkor gyerünk! Kérdezzük meg!

Emily az ágyában feküdt, és valami mesét nézett a tvben. Ahogy meglátott minket felült, én pedig szorosan megöleltem, és adtam neki egy puszit. Talán ő tud most a legjobban megnyugtatni.
- Jól vagy kincsem? - kérdeztem mosolyogva, mire ő bólintott
- Igen, és te mama? Az előbb nagyon szomorúnak tűntél, és...még most is az vagy. - a vállam fölött Tylerre néztem aki az ajtó mellett állt zsebre tett kézzel. Ilyenkor rossz az, ha a lányod már elég okos, hogy felfogja a jeleket.
- Tudod...történt valami a...testvéremmel, és...most nagyon aggódok érte. – Emily megfogta a kezemet, és közben olyan arcot vágott, hogy megszakadt a szívem. Nagyon is tisztában vele, hogy mi történik körülötte.
- Segíthetek mama? - elmosolyodtam, és megpusziltam a kezét
- Lehet, hogy...pár napot a nagyinál kéne töltened kicsim, de nem akarlak sehova sem elvinni, ahova te nem akarsz menni. - az arca felragyogott, de nem tudom, hogy azért, mert ismét a nagyszüleinél lehet, vagy azért, mert segíteni tud nekem.
- És ha elmegyek a nagyihoz te jobban leszel? - majdnem megint sírni kezdtem, de visszatartottam a könnyeimet.
- Igen kicsim...jobban leszek. - a vállam fölött az apjára nézett
- Vigyázol a mamára, igaz? - Tyler mögém lépett, majd a vállamra tette a kezét
- Tudod, jól, Emily, hogy bármit megtennék az anyukádért. - a lányom rám nézett megint, és szorosan megölelt
- Siess vissza mami! Kérlek! - bár próbáltam nem sírni sajnos nem tudtam visszatartani. Emily rögtön észrevette, mire egy kicsit eltávolodott, és letörölte az arcomat. - Most miért sírsz? - elmosolyodtam
- Mert már most hiányzol, és mert...nagyon szeretlek. - adtam egy puszit az arcára, mire rám mosolygott
- Én is szeretlek, de a papát is ugyanúgy szeretem, és persze Nicket is. - felkuncogtam, és megsimogattam a haját - De ugye minden nap beszélni fogunk telefonon? - bólintottam
- Igen, és minél hamarabb megyek érted. - öleltem magamhoz szorosan, és addig így is maradtunk, míg meg nem szólalt.
- Most már kapok reggelit? - nem bírtam ki nevetés nélkül.

Délutánra már minden készen állt. Az én holmijaim, Nické, és Emilyé is. Tylert elküldtem, hogy legyen egy kicsit Viviennel, ha már születésnapja van, mire vonakodva, de elment. Örülök, hogy jobban szeret velem lenni, mint azzal a némberrel, de valahogy...nem lenne jó, ha miattam kapnának össze. Emilyt is vitte magával, mert úton Vivien felé elviszi a nagyszülőkhöz. Szörnyen nehéz volt megválnom tőle, és soha nem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esik, de közben meg...tudnom kell, hogy Daniel, hogy van. Valahogy...úgy érzem, hogy nem halt meg, de mi van ha igen? Muszáj megtudnom, és bár pár napra a lányom nélkül leszek...utána jobban fogom magam érezni. Legalábbis remélem.
Tyler lelkére kötöttem, hogy Emilyt nem érheti nap, mert még nem szeretném kipróbálni, mire ő bólintott, és beállt a kocsijával a garázsba. Amikor még együtt voltunk kicseréltette az autó üvegeit, hogy kizárják az UV sugarakat, ami most jól jött Emilynek, és régen nekem is...
Felhívtam Nicket, és azt mondta, ahogy lemegy a nap, már itt is lesz, és indulhatunk azonnal Londonba. Nem sok cuccot raktam el, csak a legalapvetőbb dolgokat, és persze... a régről eldugdosott fegyvereket. Gondosan elraktam az összeset Emily miatt, és Nick is ugyan ezt teszi, de azért ő még a munkába is visz magával a biztonság kedvéért, aminek örülök. Bár itt Connecticutban nem sok farkas jár-kel, de azért nem árt az óvatosság, és ha a vérfarkasoktól eltekintünk, akkor is lehet még ezer meg ezer veszély.
Mire elkészültem teljesen. Mármint idegileg felkészültem, és ittam vagy három liter vért, valamint a nap is lement Nick is megérkezett végre.
Kirohantam elé, és ahogy kiszállt a kocsiból a nyakába ugrottam. Nem sírtam, de jól esett az ölelése. Szorosan magához húzott, és a fülembe súgott.
- Minden rendben lesz. - bólintottam, és eltávolodtam egy kicsit tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Összepakoltam neked is pár cuccot, hogy ne kelljen már ezzel törődnöd. - tereltem el a témát, mert nincs szükségem arra hogy még jobban kiboruljak. Rám mosolygott, ami most mindennél jobb volt.
- Édes vagy. Köszönöm. - hajolt közelebb, és lágyan megcsókolt. Naná, hogy Tyler pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy megérkezzen. Megállt mellettünk, és kiszállt a kocsiból, mire én eltávolodtam Nicktől.
- Már megint rosszkor mi? - kérdezte sóhajtva, mire vetettem rá egy dühös pillantást, de észre se vette. A tekintete izzott.
- Hadd találjam ki...ő is jön igaz? - mutatott Nick az érkezett felé, mire megköszörültem a torkom
- Öm...szóval...jönni akar, mert...amúgy is van dolga Londonban, és segíteni is szeretne nekem. Tudod, hogy mostanában nem vagyunk már olyan rosszban, szóval...elkísér. Persze csak ha nem nagy baj?! - haraptam be az alsóajkam, és Nickre néztem, de ő csak Tylert fixírozta. Rossz ötlet volt két pasival is megbeszélni, hogy jöjjön velem. Jobb lenne egyedül, és akkor még Emily is itthon maradhatott volna, de sajnos...nem engednek el egyedül. Azért megér még egy próbát. - Ha nem akarod, hogy jöjjön, akkor itthon is maradhattok mind a ketten. Én úgyis csak megyek, meg...- mind a ketten rám kapták a tekintetüket, ezért inkább befogtam
- NEM!- közölték egyszerre, mire felvontam a szemöldököm.
- Nem csinálnék hülyeséget, és ti sem...- Nick nem hagyta, hogy befejezzem.
- Hozom a csomagokat. - majd Tylerhez fordult - Te jössz a saját kocsiddal, én meg Helena, pedig az enyémmel! Gondolom tudod, hol a reptér. - Tyler gúnyosan elmosolyodott
- Nyugi. Nem fogok eltévedni.
- Abban biztos vagyok. - szűrte Nick, majd adott egy puszit az arcomra, és bevonult a házba. Én Tylerrel néztem farkas szemet.
- Milyen volt az...ebéd? - kérdeztem egyik lábamról a másikra állva, mire vállat vont
- Tűrhető, de közben azon aggódtam, hogy mi lehet veled. – megvontam a vállam
- Jól megvoltam. Összepakoltam, lefoglaltam a jegyeket, fegyvereket töltöttem, szóval...lefoglaltam magam. Nagyrészt. - Tyler felvonta a szemöldökét
- Nick jól csókol? - felnyögtem
- Ne most Tyler! Kérlek! Ha ennek a dolognak vége...mindent megbeszélünk, de...most NE! - sóhajtva bólintott
- Igazad van. Sajnálom, csak...- mielőtt befejezhette volna a mondatot Nick jelent meg a csomagokkal. Ma valahogy senki sem fejezhet be semmit. Bezárta az ajtót, majd a két táskát berakta a csomagtartójába, és mellém sétált.
- Indulhatunk? - fordult felém, de én nem vettem le a szemem Tylerről. Tisztában vagyok vele, hogy mit akart mondani. Azt, hogy őrülten féltékeny Nickre. Erre pedig a válaszom mi lenne? Szívesen ebédeltem volna ma veled Vivien helyett.

Dark Kiss 14. fejezet

14. fejezet

Mikor elszabadultam Tylertől, ami nem volt egy sétagalopp…elmehettünk végre Emilyért. Odafelé, és még a visszafele út nagy részében nem gondoltam semmire, mert lekötött lányom, de aztán…beindult a gépezet. Lepergett előttem az elmúlt néhány óra eseménye, és nagyobb bűntudatom lett, mint eddig bármikor. Hogy titkoljam el ezt Nick elöl? Hogy nézzek a szemébe, és mondjam, hogy minden rendben van, mikor nincs? Mi van ha megint le akar majd velem feküdni, és én képtelen leszek megtenni? Egyre több a kérdés, és egyikre se tudom a választ. Nincs annál rosszabb, mint amikor bele kell hazudnom annak a képébe, akit szeretek, együtt élek vele, vagy épp mindkettő. Tudok hazudni, ha nagyon akarok, de valamilyen szinten biztos látszani fog rajtam, hogy valami nem a régi. Nick is már eléggé ismer. Talán nem annyira mint Tyler, de megtudja állapítani, hogy mi a fennforgás. Nem akartam ennek kitenni. Isten látja lelkem, hogy eszembe nem volt ez, és most tessék! Azt hittem vége. Na jó, nem hittem ilyet, mert tisztában voltam vele, hogy teljesen soha nem lesz ennek az egésznek vége. Hisz szeretem Tylert, és képtelen vagyok elfelejteni őt.
Az ülés támlájának döntöttem a fejem, és próbáltam rendet tenni a nagy káoszban. Nem is figyeltem a mellettem lévőkre, míg Emily meg nem érintette a vállam.
- Mama, mond meg a papának, hogy nekem van igazam! – azt sem tudtam miről van, szó, de azért Emilyre mosolyogtam.
- Nagyon jól tudod, hogy mindig a lányodnak van igaza. – néztem Tylerre, mire ő felemelte az egyik kezét
- Két csajjal már nem tudok sajnos versenyezni. Neked van igazad. – nem is figyeltem rájuk tovább. Újra visszamentem az önmarcangolásomba. Hiba volt Tylert otthagyni! Ami hazugság minden szempontból. Először is, ha nem hagyom el Tylert soha nem jön az-az abszurd ötlete, hogy teherbe ejtsen a tudtom nélkül, és akkor most nem élne Emily. Másodszor, pedig jobb volt így, mert egy kicsit átgondolhattam a dolgokat. Harmadik ok pedig, hogy amit utána tettem azzal megmentettem az életét. Amire most gondolni sem akarok, de az emlék hatására, mégis megborzongtam.
- Mama jól vagy? – kérdezte hirtelen Emily, mire megköszörültem a torkom.
- Persze kicsim, semmi bajom. – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott, majd tovább beszélt az apjának, aki engem vizslatott. Azt nem tudom, hogy tudja-e, hogy min jár az eszem, de lehetnek sejtései. Az út hátralevő részében inkább a tájat kémleltem.

Ahogy megálltunk a házunk előtt Nick kijött, és ránk mosolygott. Viszonoztam a mosolyt, de közben belül már megöltem magam. Emily elköszönt az apjától, majd Nickhez rohant, és felugrott az ölébe. Halványan elmosolyodtam, majd én is befelé indultam, de Tyler megfogta a kezemet. Intettem Nicknek, hogy vigye be Emilyt, majd mikor eltűnt az ajtó mögött felé fordultam. A tekintete megértő volt.
- Sajnálom, ha azzal amit tettem elrontottam mindent. Nem akartam. – nézett rám, mire megráztam a fejem
- Nem csak te tetted, és a te szavaiddal élve…bár azt tudnám mondani, hogy megbántam. – rám mosolygott, de a tekintete komoly maradt. Annyira szeretném, ha holnap reggel mellettem ébredne, de…nem lehet.
- Nézd Helena…pár nap múlva vissza kell mennem Londonba, de…utána ha visszajöttem…szeretnék itt lakni. Venni egy házat nem messze innen, de ha azt mondod, hogy nem, akkor rendben. Londonban maradok. – belenéztem a szemébe
- Nem mondhatok ilyet már csak Emily miatt sem. Szüksége van rád, és jobb lenne szerintem ha nem kéne mérföldeket utaznia csak azért, hogy pár órát veled töltsön. Szóval engem nem zavar, de az a feltételem még mindig áll, hogy semmi Vivien! – bólintott, és láttam rajta, hogy megkönnyebbül egy kicsit.
- Látom rajtad, hogy bánt valami, és ne is tagadd! – mély levegőt vettem
- Mennem kéne. – néztem az ajtó felé, mire ő csak a fejét csóválta.
- Rendben, ha nem akarod ne mond el. Holnap lehet benézek, de nem biztos. – a szívem gyorsabban kezdett verni, bár nem tudom, hogy miért. Talán mert holnap újra láthatom? Miért is örülök ennek? Csak eszembe juttat megint mindent. Kár volt ez a mai… Na persze. Pont így érzek.
- Jó éjt…- mentem volna el, de megint megfogta a kezem, és magához ölelt. Visszaöleltem, és el sem hiszem, hogy mennyire hiányzott ez az ölelés. – Ha Nick meglát gyanakodni fog.
- Csak megölellek. Ebben nincs semmi. – vettem egy mély levegőt.
- Igaz, de eddig öltük egymást most meg…
- Sss…Ne gondolj mindig többet bele a dolgokba! – sóhajtva ellazultam a karjaiban. Adott egy puszit az arcomra, majd a fülemhez hajolt. – Jó éjt Szerelmem. – pár pillanatig behunytam a szemem, majd léptem egyet hátra, és még egyet. Nehéz volt elválni tőle, de megtettem. Nem is egyszer. Megfordultam, és bementem a házba, ami most nem nagyon tűnt az otthonomnak. Bezártam az ajtót, és felmentem Emilyhez. Már is aludta az igazak álmát. Jó lefárasztották. A hálóban Nick már az ágyban feküdt. Nyeltem egy nagyot, de közben megpróbáltam mosolyogni.
- Jól vagy? – kérdezte, mire sóhajtottam. Nem igazán.
- Persze, csak fáradt vagyok. Lezuhanyozok gyorsan, és már jövök is. – mosolyogtam rá, mire ő bólintott. Bevonultam a fürdőbe, és gyorsan a víz alá álltam. Tényleg gyorsan kész lettem, még hozzá azért, mert nem akartam a saját gondolataimmal egyedül maradni. Viszont nem is nagyon akaródzott Nickhez mennem, de azért még is megtettem. Felvettem a hálóingem, és mosolyogva lefeküdtem mellé az ágyba. Csodák csodájára, jól esett hozzá bújni.
- Mi volt ma? – kérdeztem, mire sóhajtott
- Mindent elrendeztem. A kávézó hamarosan kinyithat. – felkönyököltem, és felnéztem rá. Csak most vettem észre, hogy nincs rajta fölső csak egy nadrág. Bár mindig így alszik most meglepett. Vajon miért?
- A nevét már tudod? – megrázta a fejét
- Nem, de ha van ötleted, akkor azt szívesen veszem. – mosolygott rám, amit viszonoztam.
- Majd szólok. – mondtam halkan, majd lágyan megcsókoltam. – Még nem is köszöntem neked, szóval…szia. – elvigyorodott, és legszívesebben megvertem volna saját magamat.
- Neked is szia, de most te mesélj! Mi történt ma? – megvontam a vállam, mintha nem is történt volna semmi érdekes.
- Felhívtam Danielt. – felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – Nem vette fel, így természetesen az agyam ezerrel küszködött, hogy megtudja mi lehet. Tyler pedig túl jól ismer, ezért eljött értem, hogy elmenjünk együtt Emilyért.
- Hogy ne csinálj semmi hülyeséget igaz? – bólintottam- Nem hagyhatlak már itthon egyedül?
- Ne beszél hülyeségeket! Csak… sok idő után egyedül voltam, és eszembe jutott Daniel. Ennyi. Több ilyen nem lesz. – kétkedve nézett rám, de nem kérdezett róla semmit
- És mi volt Tylerrel? Ahogy láttam még él, szóval annyira vészes nem lehetett az út. – összevontam a szemöldököm. Vészes? Hát…attól függ mit nevez ő rémesnek.
- Igazából…ahhoz képest egész jól meg voltunk. Nem veszekedtünk olyan sokat. Na jó…talán egy kicsit, de aztán elkezdtünk beszélgetni Emilyről, és szerintem már nem olyan vészes kettőnk között a viszony. Mondjuk úgy, hogy már megölni nem ölném meg, de attól még megverni, megverhetem. – hazudtam mint a vízfolyás, de mit válaszolhattam volna. Lefeküdtem Tylerrel, és csak azért nem hagylak el, mert nem vagyok annyira szemét? Na persze. Nagyon jól hangzik szerintem is.
- Ennek örülök. Részben. Részben viszont van bennem egy kis kétely, hogy most ez megint össze fog titeket boronálni. – nyeltem egy nagyot, majd magabiztosan rá mosolyogtam
- Ilyentől ne félj! Köztünk már mindennek vége. Nekem már csak te vagy. – rám mosolygott, majd megcsókolt.
- Máris jobban vagyok. – vigyorgott, majd leoltotta a lámpát. Az alvás neki összejött, nekem több óra után sem.

Hajnalban amikor felkeltem Nick már felöltözve állt a fürdőszoba ajtóban, és épp valamit mosott ki az ingéből.
- Kávét főztél igaz? – kérdeztem mosolyogva, mire felém fordult. A nagy folt ott vigyorgott elöl a világos ingén.
- Nem tehetek róla. Valahogy soha nem megy ez nekem. – kikászálódtam az ágyból, és megnéztem az inget.
- Vedd le, és dobd a szennyesbe! Majd valamit kezdek vele. – sóhajtott
- Remek. – adott egy puszit az arcomra, és már ott sem volt. A nap még nem jött fel, de azért benéztem Emilyhez. Édesen aludt, mint mindig. Akkor viszont még nekem is van időm, hogy aludjak egy keveset.
Visszamentem az ágyamba, és bevackoltam magam a paplan alá. Szerintem el is aludhattam, mert arra ébredtem, hogy Nick ad egy puszit az arcomra.
- Sietek haza. – suttogta, mire én dünnyögtem valamit, majd elment. Mélyen aludtam, és valamit álmodtam is, de igazából nem is emlékszek rá, hogy mi volt az. Valaki halkan a nevemen szólított, mire felpattantak a szemeim. Emily a macijával a kezében mellettem állt.
- Mi az kincsem? – ültem fel, mire beharapta az alsóajkát
- Aludhatok veled? Nick már úgy sincs itt, és…
- Mássz be! – mosolyogtam, mire halkan sóhajtott. Istenem, annyira olyan mint ő! Arrébb másztam, mire ő befeküdt mellém, és szorosan hozzám bújt. Megpusziltam a haját, majd ismét álomba szenderültem.

Pár órával később már véglegesen is felébredtem nem csak pár percre. Emily mélyen aludt, de azért óvatosan másztam ki az ágyból. Bevonultam halkan a fürdőbe, és a víz alá álltam. Persze, hogy a gondolataim elkalandoztak, és rögtön a tegnap esti autó utam jutott az eszembe. Mennyire hiányzott már Tyler…Nem csak a szex. Az is észveszejtő volt, de…igazából az ölelése hiányzott. A biztonságos meleg, és otthon érzet. Mindennél jobb az az érzés, de nem vágyhatok rá. Nem szabad!
Valaki csöngetett, mire én összerezzentem. Csodás! Ezt váltja ki belőlem Tyler!
Elzártam a vizet, és kikászálódtam a zuhanyzóból. Magamra kaptam a köntösömet, és lementem a lépcsőn, de előtte becsuktam a szobaajtót, hogy Emily ne ébredjen fel. Kinéztem a „kukkolón”, de csak óvatosan, mert a nap már fent volt. Tyler állt az ajtó előtt. Fantasztikus… Mennyi lehet az idő? Még mindig nem néztem. A konyhában lévő órára pillantottam. Alig múlt nyolc óra. Akkor ne is várjam, hogy Emily fel ébred. Tíz előtt eddig még soha nem láttam ébren.
Kinyitottam a zárat, és a nap elől elállva kitártam az ajtót. Farmer, és fehér ing volt rajta, ami jól ment napbarnított bőréhez. Nyeltem egy nagyot, és inkább becsuktam mögötte az ajtót.
- Korán van még nem gondolod? – kérdeztem, mire vállat vont
- Később már nem tudok jönni, mert…van egy kis dolgom. – felvontam a szemöldököm, de nem kérdeztem rá. Semmi közöm az életéhez.
- Emily még alszik, és még vagy két óráig nem igazán fog felébredni. – ráztam meg a fejem, Tyler pedig átható pillantást vetett rám. A francba köntösben vagyok! Megköszörültem a torkom, és a konyhába mentem, hogy töltsek magamnak egy kis vért. A szívem a torkomban dobogott, és a kezemet sem tudtam koordinálni. Mély levegőt vettem, és kivettem nagy nehezen egy poharat, és egy zacskó vért. Azzal szenvedtem épp, hogy kinyissam a tasakot, de még ez sem ment.
- Az Istenit! – nem is hallottam, hogy mögém lép
- Helena…- suttogta, mire ledermedtem, és nem tudtam megmozdulni. Mint egy kis csitri úgy viselkedek. Mi van velem? – Segítsek? – már a hangja is túl csábító volt számomra
- Nem kell kösz. – löktem el a kezét, de nem csináltam utána semmit. Letettem a zacskót, és a pultra támaszkodtam, hátamban Tylerrel. – Miért vagy itt? Csak Emily miatt? – kérdeztem halkan
- Nem. Látni akartalak. – sóhajtottam – A tegnap este óta nem tudlak kiverni a fejemből. Mindenhol téged látlak. A te illatodat érzem. Helena, én…
- Fejezd be! – vágtam a szavába, majd felé fordultam. – Ennek semmi értelme! Egyszer megtörtént, de többször már…- nem is láttam, hogy mozdul, csak azt éreztem, ahogy vadul birtokba veszi az ajkaimat. Felnyögtem, mire ő felültetett a pultra, és kioldotta a köntösöm elejét. – Emily itthon van, és bármikor felébredhet. – suttogtam, és eltoltam egy kicsit magamtól, mire gyengéden beleharapott a nyakamba, még a lélegzetem is elakadt.
- Nem fog felébredni, vagy ha igen, akkor sem fog látni semmit, mert addigra már be is fejezzük. Bár ha lehetne…- nézett rajtam végig egy mély morgás kíséretében- …örökre veled lennék. Mindenhogy. – tiltakozni akartam, de ehelyett…kigomboltam az ingét, és a mellkasát végigcsókoltam, míg ő simogatta a testemet. Felcsúszott az ajkam a nyakára, mire ő félredöntötte a fejét ezzel felajánlva a vénáját.
- Nem hiszem, hogy…- kezdtem volna bele, de lehúzta a sliccét, és már belém is hatolt. Tiltakozni se volt időm.
- Igyál! – morogta, mire én beleharaptam. Tegnap óta nem ittam egy kortyot sem, és jól esett a friss vér. Nagy kortyokban nyeltem az édes, sűrű vérét, ő pedig halkan nyögdécselt. Lehet, hogy Emily nem ébred fel, de a hallása természetfeletti. Végigsimított a combomon, és egy kicsit megemelte a lábamat, hogy még mélyemre tudjon menni bennem. Felnyögtem, de nem hagytam abba az ivást, míg fel nem értem a csúcsra. Elszakadtam Tyler nyakától, és a gyönyörömet az ajkaiba kiáltottam, míg nem ő is utánam jött. Morogva élvezett belém, és közben csak úgy faltuk egymás száját.
Végül a fejét a vállamra hajtotta, és nagy kortyokban szedte a levegőt, akárcsak én.
- Nem lesz több ilyen mi? – nevetett fel, mire halványan elmosolyodtam
- Erre…nem számítottam. – feleltem, mire rám nézett
- Azt hitted elég lesz egy alkalom? Na persze…- eszembe jutott egy emlék, mire felnevettem Tyler pedig gyönyörködve bámult rám – Mi az?
- Csak…eszembe jutott, amikor… azt mondtad egy éve, hogy nem akarsz egy pulton a magadévá tenni. Most szerinted hol vagyunk? – mutattam körbe, mire elvigyorodott
- Kell a változatosság. – csókolt meg, de még mindig nem húzódott ki belőlem. Megnéztem a nyakát, és boldogan nyugtáztam, hogy semmi komoly. – Csodálom, hogy ilyen hamar belementél. – simított végig az arcomon
- Éhes voltam. – vontam vállat, mire felmordult
- Én még mindig az vagyok. – eltoltam magamtól
- Sajnos többet most nem kaphatsz. Minden pillanatban attól rettegek, hogy Emily lejön, vagy épp mindent hall. – Tyler fülelni kezdett, majd pár másodperc után megszólalt
- Mélyen alszik. Még…
- Nem. – vigyorogtam, mire kiskutya szemekkel nézett rám- Nem! – suttogtam, majd megcsókoltam. El akartam húzódni, de ott tartott. – Mi lenne drágám ha nem lennél ilyen mohó? – az arca felvidult
- Drágám? Nocsak…
- Csak engedj leszállni innen! – néztem rá, mire ő vigyorogva megrázta a fejét, és kihúzódott belőlem. Felhúzta a sliccét, és az ingét kezdet gombolni, míg én lemásztam a pultról. Összekötöttem a köntöst, majd lehajoltam a leesett konyharuhákért. Nem is emlékszek ezekre! A hév, mi? Tyler morogni kezdett, mire felé kaptam a fejem. Engem vizslatott, míg lehajoltam rongyokért. Elmosolyodtam, majd a pultra rakva őket, elé sétáltam.
- Telhetetlen vagy nem? – megragadta a kezemet, és a meredező férfiasságára tette
- Nem én…- megráztam a fejemet
- Bolond. De én így szeretlek. – csókoltam meg, mire megint a pultnál kötöttünk ki. Elnevettem magam, és kibújtam a karjai alól. – Nem kéne már menned? – a válla fölött ránéztem
- Még van egy kis időm…- indult megint felém, de kinyújtottam a kezem, hogy maradjon a helyén
- Egyébként hova mész? – kérdeztem, bár az előbb mintha azt mondtam volna, hogy nem érdekel. Vagy mégis? Idegesen megvakarta a tarkóját.
- Tudod… hát…van egy találkozóm. – a mozgásából már rögtön tudtam, hogy kiről van szó. Megdermedtem.
- Szóval eljöttél hozzám egy kis szexért utána mész Vivienhez, és vele is lezavarsz egy menetet? – kérdeztem hidegen, mire sóhajtott
- Születésnapja van, és elviszem ebédelni. – összevontam a szemöldököm
- Add át jó kívánságaimat neki! A desszert pedig legyen finom. – vetettem oda, majd a hűtőhöz mentem
- Helena, tudod jól, hogy nem hagyhatom el! Ahogy te sem Nicket. – mély levegőt vettem, és becsaptam a hűtőt
- Igen tudom, de akkor ne járj hozzám enyhülésért! A tegnap estét megértem, de ma…miért jöttél? Mert Viviennel nem olyan jó, és ezért eljössz majd mindig hozzám, utána meg futsz vissza hozzá? Még egyszer nem lesz ilyen…baleset. Lefekszel Viviennel, és örülj magadnak! Ennyi. – vágtam a fejéhez, mire felvonta a szemöldökét. Közelebb jött hozzám, és a fülembe súgott.
- Mintha az előbb is azt mondtad volna, hogy nem lesz több szex, és tessék! Az előbb is az lett a vége. Lásd be, ha mi összekerülünk mindig ugyanaz a vége, mert nem tudjuk magunkat kordában tartani. Ahogy meglátlak csak az jut az eszembe, hogy végre benned lehessek, és tudom, hogy te is csak ezután sóvárogsz. Utána pedig féltékenységi jelenetet rendezel. Én is az vagyok, még sem kérdem meg tőled, hogy együtt voltatok-e már. Nem én választottam ezt a sorsot. – felé fordultam
- Vivien ivott már a véredből? – kérdeztem, mire kifejezéstelenné vált az arca – Menj nézd meg a lányod utána pedig takarodj a házamból! Mára elég volt belőled ennyi is! – néztem rá élesen, de nem szólt egy szót sem. Hang nélkül a konyhában hagyott, és fel ment a lányához. Ökölbe szorítottam a kezem, és az ideg majd szétvetett. Annyira harcolnék most. Csak egy kis…harc kellene. A nappaliban a telefon megcsörrent, mire nagy nehezen oda sétáltam. Vettem egy mély levegőt, majd felvettem.
- Haló?! – a vonal túlsó végén csend lett – Haló?! – még mindig semmi. Már leraktam volna a kagylót, de ekkor a férfi megszólalt
- Beszélnünk kell! – majdnem elejtettem a telefont, és összeestem
- Lucas?

Dark Kiss 13. fejezet

13. fejezet

Naná, hogy az út fantasztikusan telt. Képzelhetitek mennyire…Már maga az a tény nagyon csábító, hogy egy kocsiban vagyok Tylerrel összezárva, de közben meg rettegek is ettől. Mármint az illata, és minden ami ő, annyira…jó, de ekkor belegondolok abba is, hogy mi már nem vagyunk együtt. Ez van mindig amikor átjön, vagy csak meglátom valahol. Most pedig nem tudok hova menekülni.
- Mikor érünk oda? – kérdeztem, és a könyökömet az ajtómnak támasztottam.
- Ennyire meg akarsz már tőlem szabadulni? – sóhajtottam
- Mi lenne, ha nem válaszolnál a kérdésre, kérdéssel, és nem mindig csak a gúny jönne le minden szavadból? – fordultam felé, mire nem felelt – Ezek szerint már nem is tudsz velem rendesen beszélni. Csak veszekedni tudsz, és gúnyos hangnemben hozzám vágni dolgokat. Gratulálok! – a szeme sarkából rám nézett
- Nem én kezdtem most sem a veszekedést.
- Dehogynem! Feltettem egy kérdést. Nem hiszem, hogy nehéz lenne rá válaszolnod. – kinéztem az ablakon, és csak az erdőt láttam. Miért is járna erre bárki is?
- Körülbelül egy óra. Boldog vagy?
- Persze…- dünnyögtem, és inkább a „csodás” tájat néztem. De természetesen nem maradt csöndben.
- Bocs, hogy tegnap este megzavartalak titeket, de anya akkor telefonált. Legközelebb óvatosabb leszek…- gúnyosan felnevettem.
- Már megint ugyan ott tartunk. – mondtam sóhajtva
- Hogy érted?
- Süt belőled a féltékenység Tyler. Így értem. – néztem rá, mire felém fordult, majd vissza az útra
- Nézd Helena…
- Nem akarok megint erről beszélni. Rendben? Szerintem már elégszer kiveséztük ezt a témát.
- Oké, akkor beszéljünk arról, hogy miért nem mondtad el hónapokig, hogy együtt vagytok? – Istenem!
- És te miért nem mondtad el, hogy együtt vagy Viviennel, ha már itt tartunk? – kérdeztem élesen, mire lefékezett, és leállt az út szélén. Még szerencse, hogy erre nem jár senki. Majdnem lefejeltem a műszerfalat, de az öv megmentett. Halleluja!
- Mi az Istent csinálsz? – fakadtam ki, mire kikapcsolta az övét, és felém fordult
- Kérdezted egyszer is, hogy mi van velem? Érdeklődtél, hogy élek-e még, amíg terhes voltál? Nem. Én mindig megkérdeztem, és egyszer sem árultátok el, hogy mi van köztetek. – közölte élesen, mire összevontam a szemöldököm
- Csak annyit kérdeztél, hogy élek-e még, és hogy a baba rendben van-e. Erre pedig megkaptad a válaszodat. Én pedig úgy voltam vele, hogy te biztos jól vagy. Álmomban nem gondoltam volna, hogy összejössz azzal a…- mielőtt befejezhettem volna közbevágott
- Én sem gondoltam volna, hogy összejössz Nickel. De legalább most már tudom, hogy miért akartál annyira hozzá költözni. Már akkor is megcsaltál vele, amikor együtt voltunk?
- Ne forgasd ki a szavaimat Tyler, és ne dobálózz olyan dolgokkal amikhez semmi közöd! Még mindig jobb „ember” Nick, mint Vivien. – néztem rá komoran, mire gúnyosan felnevetett
- Jobb? Na persze. Aki elveszi más barátnőjét az csak jó lehet. – idegesen megráztam a fejem
- Mi az Istenről beszélsz? Nem vett el tőled, és már rég nem voltunk együtt amikor vele összejöttem. Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – felvonta a szemöldökét
- Sokáig gondolkoztam, hogy miért hagytál el, de most már tudom. Nick jobb volt az ágyban mi? – mély levegőt vettem, és nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne töröljem képen
- Szállj le erről a témáról! Most! Én sem kérdezek arról, hogy milyen Viviennel. – felvonta a szemöldökét
- Á szóval Nick nem egy lepedő akrobata igaz? – ha lett volna eszem állom a tekintetét, de nem tettem. Lesütöttem a szemem. Fogalmam sincs, hogy milyen Nick az ágyban. Nem tudtam vele lefeküdni…éppen a veszekedő partnerem miatt. Nem szóltam egy szót sem, és a csönd túl hosszúra kezdett nyúlni. – Jézusom! – hallottam meg Tyler hangját, mire felemeltem a fejem
- Mi van? – a tekintete furcsa volt. Azt hittem dühös lesz, vagy nem is tudom, ehelyett…színtiszta meglepettség sütött belőle.
- Nem is feküdtél még le vele. – már nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de hang nem jött ki a torkomon. Túl jól ismer már. Eleresztett egy cifra káromkodást, amit nem tudtam mire vélni hirtelen. A levegőt gyorsan szedte, de próbált uralkodni magán. Kibámult a szélvédőn, és csak percek múlva szólalt meg.
- Te legalább nem teszel olyat ami nem helyes. – nagyot sóhajtott – Azért fekszek le Viviennel, hogy elfelejtselek, de…- felém fordult, és még a levegőm is bent ragadt - …közben téged képzellek oda. Én azt hittem, hogy te, és Nick… - behunyta a szemét, majd megfogta a kezemet. – Most egy szemétládának tartasz tudom, de tudnod kell, hogy... – nem hagytam, hogy befejezze
- Miért tartanálak azért szemétládának, hogy éled az életedet? Nekem is azt kéne, de…sajnos nem tudom. – el akartam húzni a kezem, de nem hagyta. Kikapcsolta az övemet, és magához húzott. A szívem majdnem kiugrott. Jobb keze a tarkómat szorította, és mélyen a szemembe nézett.
- Tudnod kell, hogy mit érzek. – suttogta, majd megcsókolt. Bár az agyam tiltakozott, és kiabált, hogy most azonnal hagyjam abba nem tettem. Beletúrtam rövid hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Puha ajka gyengéden falta az enyémet. Mikor szétváltunk mind a ketten nehezen vettünk levegőt. Tyler tekintete vággyal volt tele. A nyakamhoz hajolt, majd lágy csókot lehelt rá. – Maradj itt! – lehelte, majd kiszállt a kocsiból. Rögtön hiányérzetem támadt, de nem sokáig, mert megjelent az ajtómnál, és a karjaiba vett. Először azt sem tudtam, hogy mit csinál, de végül rájöttem. Befektetett a hátsó ülésekre, és a fejem két oldalán támaszkodott miután bezárta az ajtókat. Milyen jó, hogy erre tényleg nem jár senki. Az pedig még jobb, hogy ez a Merci nem egy kis darab.
Tyler ledobta az ingét, majd szenvedélyesen megcsókolt. Levette rólam a toppot, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Naná, hogy egy pillanatra megint megjött az eszem.
- Ne! Ezt…nem lenne szabad! – leheltem halkan, mire rám nézett
- Tisztában vagyok vele. – lehelte, majd belém fojtva a szót megint birtokba vette az ajkaimat. Közben kigombolta a nadrágomat, és le is húzta rólam. Ami azért egy kocsiban nagy mutatvány. A hasamat csókolgatta, mikor megcsörrent a mobilom. Nem tudom hogy, de a fejem mellé került valahogy a földre, így pont láttam, hogy Nick hív. A francba! Elfelejtettem szólni neki, hogy elmegyek Tylerrel Emilyért. Felnyögtem. Részben azért, mert egy hülye vagyok, részben pedig azért, mert Tyler a köldököm körül játszott, és közben a keze felcsúszott a mellemre. – Remélem nem akarod felvenni…- lehelte, és forró lehelete csiklandozott. Lenéztem rá ő pedig engem vizslatott. Végigsimított a lábamon, és feljebb csúszott rajtam. – Nem akarom abba hagyni Helena! Nick pedig várhat még. – tiltakozhattam volna, de nem tudtam. Azt hiszem épp most „jelentettem ki”, hogy ki a fontosabb számomra. Sóhajtva megcsókoltam a nyakát a mobilom pedig elhalkult. Tyler felsóhajtott. Valahogy megszabadult a nadrágjától, és levette rólam is a maradék ruhát. Szenvedélyesen megcsókolt, én pedig az egyik lábamat a teste köré fontam. – Szörnyen hiányoztál. – suttogta az ajkamba, majd belém hatolt. El sem hiszem, hogy ez történik, és mégis. Nem mintha nem élvezném, és agyam nagy része most valahol a más világon van, de van egy kis zeg-zug ott hátul ami ezerrel tiltakozik. Vajon miért…vagy inkább kiért? Kinyitottam a szemem, és találkozott a tekintetem Tylerével. Na, ekkor nem maradt már semmilyen kis zeg-zug a fejemben. Láttam a szerelmet a szemében, és ez mindent kiűzött belőlem. A lökései gyorsabbak lettek, és nem kellett sok, hogy mind a ketten a csúcshoz érjünk. Verejtékezve rám hanyatlott, de nem is éreztem a súlyát jóformán.
- Szeretlek. – mondtam hirtelen, pedig nem is terveztem. Lassan felemelte a fejét, és rám mosolygott. Ez a mosoly mindent megér.
- Tudom. – felnevettem, mire ő megcsókolt
- Túl nagy az egód nem? – toltam el magamtól, ő pedig megfogta a kezemet
- Szerintem nem csak az a nagy…- naná, hogy ennyi nem volt elég neki, de azért már kitisztult a fejem nagyjából.
- Emily vár ránk. – mondtam halkan
- A szüleim vigyáznak rá, és már nem vagyunk olyan messze, szóval nem kell annyira sokat várnia. – sóhajtottam
- Fel kell hívnom Nicket. –nagyot nyögve leszállt rólam, és az ingét kezdte keresni. Én is felültem. – Dühös vagy, de…nem tudom, hogy miért?! – gúnyosan felnevetett
- Épp most mondtad, hogy szeretsz aztán meg már Nicket akarod felhívni. Nem értelek Helena. – rázta meg a fejét, de nem nézett rám, ezért megfogtam az inge gallérját, és magamhoz húztam.
- Nagyon jól tudod, hogy ez csak azért történt meg, mert össze vagyunk zárva. Több ilyen nem lesz. – felvonta a szemöldökét
- Ha rajtam múlik, de. – sóhajtottam
- Tyler…
- Rendben nem hagyod el Nicket, én sem hagyom el Vivient. Nem szórakozhatunk emberek érzéseivel ez igaz. – lágyan megcsókolt – De akkor is kellesz nekem, és nem csak a szexre!
- Nem lehet… - mondtam halkan, majd elhúzódtam tőle, és megkerestem a mobilomat. Nick az első csöngésre felvette. Tyler nem mozdult mellettem.
- Merre vagy? – kérdezte idegesen, mire halványan elmosolyodtam
- Nem kell mindig aggódnod értem. Jól vagyok, csak elkísérem Tylert Emilyért, és már otthon is vagyunk. – pár másodpercig csend lett
- Nem veszekedtek annyit igaz? – kérdezte, mire majdnem elsírtam magam. Tylerre néztem, aki kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Nem. Egész jól bírjuk egymás közelségét. – mondtam volna ironikusan, de nem igazán jött össze. - Nézd…Drágám hamarosan találkozunk, de…mindjárt kijön Emily, szóval…
- Megértem. Siessetek haza! Szeretlek. – mély levegőt vettem, de a szemem nem vettem le Tylerről
- Én is téged…- mondtam, majd le is raktam
- Drágám? Engem mikor hívtál így? – szegezte nekem a kérdést, mire megköszörültem a torkom.
- Induljunk inkább oké? Nem akarok többet beszélni…
- Felőlem mást is csinálhatunk. – vont vállat, mire rávillantottam egy fenyegető pillantást. Persze, hogy elvigyorodott, és nem tojt be.
- Akkor öltözzünk fel! – nyúlt le a lábamhoz ahol a nadrágja volt, és szándékosan végigsimított közben a combomon. Megborzongtam, és ezt ő is észrevette, mert a következő pillanatban már az ajkaimat vette birtokba. Felnevettem, és eltoltam magamtól ismét, hogy belenézzek a gyönyörű szemébe.
- Már semmi nem lehet olyan mint régen. Van egy lányunk, és…
- Nem a lányunk a probléma Helena. Hanem az, hogy rossz döntést hoztál, amikor elhagytál. – felvontam a szemöldököm – Nem azért mondom ezt, mert én vagyok a legjobb számodra, de…akárhányszor eddig szétmentünk mi lett a vége? Ez. – simított végig az arcomon. – És bár…legszívesebben veled, és Emilyvel lennék, tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatjuk el őket. Annyira azért még nekem is van szívem, hogy ne játsszak ennyire Viviennel.
- Habár megérdemelné. – szúrós pillantást vetett rám, mire vállat vontam
- Bocs. Neked ugyanez a véleményed Nickről. Viszont igazad van. Nem játszhatunk velük csak úgy. Ezért…úgy teszünk mintha ez meg sem történt volna. – felnevetett, de volt valami szomorúság is a hangjában
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy bánom ezt, de…valahogy nem jön össze. Örülök, hogy még nem adtad magad Nicknek, és közben rettegek, hogy mikor fogod. Féltékeny vagyok igazad van, és birtoklási vágy van bennem, mert félek, hogy átveszi a helyem. Nemhogy melletted, de még Emily mellett is. – belecsókoltam a tenyerébe
- Ettől ne félj! Nick nem ilyen, és Emily téged szeret. Mert te vagy az apja. – halványan elmosolyodott - Most viszont menjünk! – odanyújtotta nekem a melltartómat, de amikor a fölsőt el akartam venni visszahúzta.
- Ha nekem is azt mondod, hogy Drágám odaadom, és elindulhatunk. Talán még el is felejtem, hogy mik történtek itt. – vont vállat, mire elvigyorodtam
- Komolyan ez most a legnagyobb bajod? Hogy nem becéztelek még sehogy? – bólintott
- Ha már többet nem kaphatok legalább ennyit. – a fájdalmas tekintetébe beleborzongtam.
- Drágám odaadnád a fölsőmet, mert a lányunk már vár ránk?! – rám mosolyogott, majd odaadta a toppot, de nem engedte el – Kihagytam valamit?
- A jutalmamat. –döntötte félre a fejét, mire megforgattam a szemem. Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam, de természetesen nem engedte el. Utálom, amikor játszik. Az ajkam lejjebb vándorolt a nyakára, és lágyan belé haraptam, de a bőrt nem szakítottam át. Tyler felnyögött a fölső pedig az enyém lett, így gyorsan fel is vettem.
- Gonosz. – suttogta
- Egoista.
- Makacs.
- Mint te. – elvigyorodott, és az ajtónak nyomott. Megcsókolt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fejem, és nehezen kapjak levegőt.
- Nick, hogy szólít téged? – kérdezte hirtelen, mire felvontam a szemöldököm
- Attól függ. Általában a nevemen, de néha neki is kicsúszik pár becenév a száján. -elmosolyodott, de most nem volt benne gúny
- Mondta már neked valaha is Drága Egyetlen Szerelmem? – a szám kiszáradt, és pár másodpercig nem tudtam megszólalni
- Nem, ezt még…szerintem senki nem mondta nekem…nemhogy Nick. – elvigyorodott, de ez amolyan birtokló, gonosz mosoly volt. Amitől ugyan nem lehet megijedni, de az ember lánya ezután a mosoly után biztos tudja, hogy mi a pálya.
- Nos, akkor Drága Egyetlen Szerelmem, szükségem lesz még legalább fél órára, mert valahogy nem tudlak kiengedni innen. Nemleges választ pedig sajnos nem tudok elfogadni.

Sziasztok!

Azért írok most ide, mert nem akartam az elején lelőni a poént, hogy mi lesz benne. Utólagosan is mondom, hogy 18-as fejezet lett. xD Bocsi, ha későn szóltam. A lényeg az, hogy igazából lenne egy kérdésem hozzátok. Ha lesz a jövőben még...ilyen fajta fejezet, akkor fogjam vissza magam, vagy elengedhetem a fantáziámat??? xD Nem akarom, hogy a könyvem nagyon perverz legyen, de néha kell ilyen fejezet is szerintem. Viszont most kíváncsi vagyok a véleményetekre. :P

puszi

Niky

Dark Kiss 12. fejezet

12. fejezet

Másnap hazavihettem Emilyt, és majd kicsattantam az örömtől. Nick nagyon jó apának bizonyul, de nem akarja helyettesíteni Tylert. Aminek természetesen örülök, de azért nem vagyok azért oda, hogy majdnem minden nap látom őt. Már kérdeztem Tylert, hogy mikor szándékozik visszamenni Londonba, mire csak annyit felelt, vagy inkább kérdezett, hogy: Zavarok? Most erre mit mondhatnék? Igen zavarsz, mert rossz mindennap látni. Talán az egészben az a legjobb, hogy nem hozza el Vivient. Aki történetesen fogalmam sincs, hogy hol van, de szerintem nem is baj. Ameddig nem jön ide, addig én boldog anyuka lehetek. A lényeg az, hogy a napok telnek, és én egyre jobban beleszeretek a lányomba. El tudjátok képzelni, hogy milyen jó érzés este mesét olvasni neki, és vele együtt főzőcskézni? Bizony ám, főzni. A napok elteltével egyre nagyobb lesz, és bár csak három hetes már beszél, és egy négyévesnek felel meg. Az orvos azt mondta, hogy ez normális, és csak pár hétig fog ennyire nőni. Utána fejlődik tovább úgy mint egy ember. Viszont…már most tud annyit mint egy kilenc éves. Ezt betudhatjuk annak, hogy félig farkas, és úgy fejlődik mint ők, vagy csak egyszerűen egy Einstein a kislányom. Na jó…talán mégsem. Az igazat megvallva több van benne az apjából mint belőlem. A szeme, az ereje, a keze, a…mindene az apjáé, még a személyisége is. Talán abban hasonlít rám csak, hogy vért iszik. A nappal még mindig nem merek próbálkozni, főleg azért, mert ha valami baja esik, akkor nem tudok rajta segíteni. Ahogy Nick sem. Tylernek pedig megtiltottam, hogy kivigye a napfényre. Majd…idővel. Nem minden mende-monda igaz, szóval nem biztos, hogy bírja a napfényt. Viszont abban megegyeztünk, hogyha igaznak bizonyulnak a mesék, akkor mehet rendesen iskolába, és még óvodába is, ha akar. Nem akarom elzárni a külvilágtól, de még kicsi, és mivel én vagyok az anyja ezért én felelek érte, és később is én fogok. Lényeg a lényeg, imádom őt.
Most hajnali egy óra van, és Emily éppen alszik a saját kis szobájában, a saját kis ágyában. Berendeztük már neki jóval előre a szobát, de nincs benne semmi rózsaszín, mert azt akkor se engedtem volna, ha Nick könyörög. Világos lila színűek a falak, és tele van minden kis plüss állatokkal. A baba ágya pont az ablak alatt van mellette, pedig egy kényelmes fotel. Itt szoktam neki mindig mesét olvasni, vagy épp Nick. Néha pedig…Tyler, aki imádja a lányát szintén. Nem mondom, hogy rossz anya vagyok, de néha féltékeny vagyok Tylerre, hogy mennyire szereti őt Emily. Persze engem is szeret, de…azért meg vannak bennem az ösztönök.
Megsimogattam az arcát, majd a sötét haját, ami már most a válláig ér. Adtam neki egy puszit, majd halkan kimentem a szobából, és becsuktam az ajtót. Van egy baba őrzőnk, szóval ha baj van, akkor azt a hálószobában is hallani fogom. Bár…Emily soha nem sír, és mindig végig aludja az egész estét.
Igazából vámpír létemre már hozzászoktam ahhoz, hogy nappal ébren vagyok, és este alszok. Ez az elején nehéz volt, de most már… olyan mintha mindig is így éltem volna.
Átsétáltam a hálószobába, és leültem az egyik ablak alatti fotelba. Feltettem a lábam egy kis asztalra, és a hasamra raktam a kezemet. Furcsa, hogy már nincs ott bent senki, és lapos a hasam.
Nick kijött a fürdőből, és köntösben felém sétált. Rámosolyogtam ő, pedig leült a lábam mellé az alacsony asztalra, ami félő volt, hogy eltörik, de tartotta magát.
- Alszik? – kérdezte, mire bólintottam
- Igen. Mint a bunda. – bólintottam, mire két oldalt a fotel karfájának támaszkodott, és úgy hajolt le hozzám. Csak úgy falta az ajkaimat, és éreztem, hogy több kell neki, de amikor a pólómhoz nyúlt, elfordítottam fejem. – Ne! Még…nem vagyok annyira jól. – ami persze egy rohadt nagy hazugság…-Sajnálom! – néztem rá, mire sóhajtva bólintott
- Megértem. Én vagyok a hülye, hogy máris ezt akarom. Csak annyira…- Hál’Istennek, mire mondhatott volna bármit is megcsörrent a telefon.
- Majd én megyek. – adtam egy puszit az arcára, majd lesétáltam a földszintre a telefonhoz. – Haló?! – szóltam bele
- Megmondanád, hogy minek nektek mobil ha egyikőtök sem veszi fel azt a rohadt telefont? – elhúztam a szám, amikor meghallottam Tyler hangját
- Késő van. Gondolom ki vagyok kapcsolva. Emily most aludt el, szóval szerintem nincs ma már miről beszélnünk. Jó éjt Tyler! – közöltem búcsúzóul, majd leraktam. Ehhez van most a legkevésbé kedvem! Van nekem elég bajom, nem kell még az is, hogy ő kioktasson! Így is rosszul érzem magam Nick miatt.
Naná, hogy mire elindultam az emeletre megint megcsörrent a telefon. Nem akartam felvenni, de végül mégis megtettem.
- Igen? – Tyler felmordult
- Ne merészeld még egyszer rám csapni a kagylót! – megforgattam a szemem
- Jó, rendben, persze. Mit akarsz? – kérdeztem gúnyosan
- Zavarok? – felsóhajtottam
- Ami azt illeti…igen. Szóval beszélj gyorsan, és csak a lényeget.
- Legközelebb szólj előre, hogy mikor nem vagytok elérhetőek…akkor nem zavarnálak titeket a nagy munkában! – mély levegőt vettem. Hogy nekem ehhez mennyire nincs kedvem!
- Majd észben tartom. Ezért hívtál, vagy még van más is? Már mondtam, hogy Emily jól van, szóval nem értem, hogy mit akarsz még. – vontam vállat, bár tisztában voltam vele, hogy ezt ő úgy sem látja
- Holnap elviszem Emilyt a szüleimhez. – felvontam a szemöldököm
- Nem úgy tűnik mintha engedélyt kérnél!
- Nem is, mivel az apja vagyok, és a szüleim szeretnék látni őt. Nem kell tőled engedélyt kérnem! – felnyögtem
- Csak képzeled, mert igenis kell! Nem mintha megtiltanék bármit is, de attól még…
- Reggel nyolc körül ott vagyok érte, és mielőtt drámáznál, nem fogja nap érni. További szép estét, és sok sikert Nicknek! – azzal le is tette, mielőtt válaszolhattam volna.
- Barom. – ráztam meg a fejem, majd visszahívtam. Naná, hogy felvette. – Ne csapd rám még egyszer a kagylót! – felnevetett
- Ahogy akarod. – elmosolyodtam, de nem tettem még mindig le. Vajon ő most mit csinálhat? Mielőtt hülyeségből megkérdeztem volna inkább mást mondtam. – Jó éjt! – mondtam halkan, majd végelegesen letettem. Percekig csak néztem a telefont, majd hátat fordítva neki aludni indultam.

Reggel Emily az ebédlőasztalnál ült, és egy tál müzlit evett. Mivel vámpír vagyok az anyatej szóba sem jöhet, de Emily mindent megeszik. Bár én öltöztetem már azt is megszokta mondani, hogy mit akar felvenni, és mit nem. Ma egy fekete nadrágot választott egy egyszerű lila pólóval, és egy sportcipőt hozzá. Mivel annyira még nem elég nagy, hogy leérjen a lába a földre, ezért mindig lóbálja miközben itt eszik. Rámosolyogtam, és közben elővettem neki egy zacskó vért, majd egy pohárba öntöttem.
- Hova megyünk ma apuval? – kérdezte hirtelen, mire felé fordultam. Még mindig furcsa, hogy pár nap után már ennyire fejlett, és már tökéletesen beszél is.
- Megismerkedsz ma a nagyszüleiddel. – mosolyogtam rá, majd letettem elé a vért, és leültem mellé.
- Tényleg? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. Megsimogattam az arcát, és nem tudtam egyszerűen betelni a szépségével. A haját ma én fontam be két oldalra, hogy ne zavarja, de még így sem néz ki olyan kislánynak. Ami lehetne rossz is, de engem nem zavar. Bár hamar nő még pár napig, de...egészséges, és nagyon szeretem. – Nick hol van? Nem köszönt el tőlem reggel. – tisztában van vele, hogy Nick nem az igazi apja, de azért annyira még nem okos, hogy tudjon minden részletet. Nem nézem le a lányomat szó sincs erről, de… még kicsi néhány dologhoz.
- Korán el kellett mennie. Miután te elaludtál ő nem sokra rá már itt sem volt. De este remélhetőleg már itthon lesz. – ismerős autó zúgását lehetett hallani, mire Emily rögtön felugrott, és az ajtóhoz rohant, de vigyázva, hogy ha kinyílik az ajtó fény ne érje. Már megtanítottam neki, hogy vigyázzon, és eddig mindig be is tartotta. Sóhajtva felálltam, majd az üres müzlis tálat a mosogatóba raktam. Majd magamnak is kivettem egy zacskó vért. Mostanában, hogy reggelente vagyok ébren több vérre van szükségem hisz nem nappali élőlény vagyok sajnos, de megéri. Az ajtó kinyitódott, majd be is csukódott.
- Apu! – hallottam meg Emily hangját
- Szia kicsim! Na, mi van veled? Hiányoztam már igaz? - inkább a vért ittam, és néztem a lehúzott redőnyt. Nem lehetek olyan mint egy óvodás. Nem akarom, hogy Emily azt lássa, hogy a szülei mindig csak veszekednek! Megfordultam, és rájuk néztem. Emily Tyler karjaiban volt, és belesajdult a szívem ebbe a képbe. Annyira…szépek együtt. Nem nagyon figyeltem, hogy miről beszélgetnek, csak néztem őket. Az apja mosolyát, ahogy csodálattal néz a lányára, ahogy az már így pár hetesen is csak mesél, és csak mesél neki. Bár tegnap látták egymást mindig annyit tudnak beszélni a semmiről. Emily mindig elmesél neki minden egyest momentumot ami történt, majd megkérdezi Tylert, hogy mit csinált este. Szóval egy szó mint száz imádom őket nézni.
Tyler miközben hallgatta a lánya monológját felém fordult, és nem engedte el a tekintetemet.
- Menj fel a cuccodért, hogy indulhassunk oké? – fordult Emilyhez, majd lerakta, és felém indult.
- Rakd be a pulóveredet is! – kiáltottam utána
- Oké. – válaszolta, mire sóhajtottam
- Kérsz valamit? – fordultam Tylerhez
- Nem kösz. – körbenézett a konyhában mintha még soha nem járt volna itt – Nick hol van?
- Megint valami klubbot akar nyitni csak most itt. – vontam vállat – Mostanában azzal ügyködik. – néztem mélyen a szemébe ami hiba volt. Bár nem láttam érzelmet az arcán a szeme mindent elárult. Megköszörültem a torkom, és megittam a kezemben tartott vért.
- Leeds elég messze van, és gondolom nem oda akarod vinni, szóval…hova mentek? – Tyler elmosolyodott
- A szüleim az államokban vannak, és az egyik nyaralójukba viszem Emilyt. Ne aggódj teljesen biztonságos!
- Nem féltem őt ha veled van. – mondtam halkan, mire közelebb jött hozzám. Végigsimított az arcomon, de mielőtt bármit is tehetett volna elfordultam – Jön Emily.- léptem egyet oldalra, és meg is pillantottam a lányomat a hátizsákja a kezében volt, és az apjára várt. Tyler felé fordult.
- Mehetünk? – kérdezte az apját, mire megráztam a fejem
- Előbb a vér. – nyújtottam oda neki, mire készségesen felhajtotta.
- A mama nem jön? – fordult Tyler felé, mire ő is rám nézett
- Nem én…nekem van egy kis dolgom még ma. – mosolyogtam rá, mire Tyler felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Emily oda adta az apjának a táskát, majd hozzám rohant. Felemeltem, és szorosan megöleltem. – Vigyázz magadra jó, és ne csinálj semmi rosszat! – adtam egy puszit az arcára, mire ő is nyomott egyet az enyémre
- Te is mami!- mosolygott rám. Adtam neki még egy puszit, majd leraktam a földre. Emily az ajtóhoz rohant.
- Vigyázz rá jó? – néztem fel Tylerre, mire bólintott.
- Mint a szemem fényére. – megpuszilta az arcomat – Ne csinálj hülyeséget! – nem válaszoltam, de nem is várta meg. Megfogta Emily kezét aki integetett nekem, majd elmentek. A motor zúgásának elhalása után pedig egyedül maradtam. Még soha nem engedtem így el Emilyt, és most furcsa, hogy pár hét után végre egyedül tudok lenni. Közben meg már most hiányzik.
Hiába hiszi mindenki azt, hogy nem vagyok normális, vagy, hogy rögtön hülyeséget fogok csinálni. Én mára nem terveztem semmit, és bár Emilynek azt mondtam, hogy van dolgom rohadtul nincs. Nekem ma szieszta napom van.

Igazából a napom nagy része azzal telt el, hogy takarítottam. Az egész házat kisuvickoltam, és este felé boldogan feküdtem be egy nagy kád vízbe. Emilyvel már beszéltem telefonon, és azt mondta nagyon jól érzi magát a nagyszüleinél, amit nem is csodálok. Én egyszer voltam náluk karácsonykor, és akkor is jó benyomást tettek rám. Kíváncsi vagyok most mit gondolhatnak rólam?! De lehet inkább nem is érdekel.
Mély levegőt véve behunytam a szemem, és naná, hogy elkezdett kattogni az agyam. Vajon Daniel szeretné a lányomat? Na, és Emma? Mit szólnának hozzá, ha meglátnák? Kinyitottam a szemem, és a mobilomért nyúltam. Pár percig csak néztem a képernyőt, majd megnyomtam a hívás gombot. Kicsöngött, de senki nem vette fel. Miért is reménykedtem benne? Na de mi van, ha baj van, és azért nem veszi fel? Lehet, hogy akarja csak…. Ne magyarázzak be magamnak hülyeségeket! Nincs értelme. Nem akar velem beszélni Daniel, és kész.
Fél óra ázás után már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Nem szívesen lennék köntösben, vagy hálóingben amikor Tyler megérkezik, szóval…kéne valami gönc. Felvettem egy sötét famert hozzá pedig egy egyszerű fekete toppot.
Mikor végeztem a hajszárítással valaki csöngetett. Felvettem egy cipőt, és mivel már besötétedett ezért kinyitottam az ajtót.
- Emily merre van? – kérdeztem Tylert idegesen, mire megrázta a fejét
- Jól van, és még mindig a szüleimnél. – felvontam a szemöldököm
- És te miért vagy itt?
- Hogy ne csinálj hülyeséget. – gúnyosan elmosolyodtam
- Van egy lányom. Miért csinálnék hülyeséget? – kérdeztem, mire komolyan nézett rám
- Tudom, hogy milyen vagy, és tisztában vagyok vele, hogy ma már valakit felhívtál. Szerintem a bátyádat, de valószínűleg nem vette fel, mert nem akar nagyon veled társalogni. Erre te rögtön már rosszra gondolsz, és ne mond nekem, hogy nem fordult meg a fejedben, hogy már nem is él. – nyeltem egy nagyot, és megráztam a fejem
- Nézd én… - nem hagyta, hogy befejezzem
- Volt egy kis dolgom a városban, így nem tudtam ott maradni Emilyvel, de most épp érte indulok. – félreállt az útból, és a kocsi felé biccentett – Szállj be!
- Nem akarok veled menni. – közöltem, mire sóhajtott
- Csak elhozzuk a lányunkat, és közben még rád is figyelek. Csak nem halsz bele. – már majdnem tiltakoztam amikor eszembe jutott, hogy ha nem jön lehet, hogy egész este Danielt hívogattam volna, és mivel úgy se venné fel, ezért egyre idegesebb lennék, aminek szörnyű következményei lennének. Sóhajtottam.
- Remélem nem hosszú az út.

Emily

Dark Kiss 11. fejezet

Sziasztok!

Holnap lesz az utolsó vizsgám, szóval utána már elvileg helyre állnak a dolgok, és tudok rendszeresen hozni fejit, és nem kell majd ennyit várni rá! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

11. fejezet

Nem hiszem, hogy örülne neki bárki is, ha azt ecsetelném, hogy, hogy ment a szülés. Egy az, hogy nem volt egy leányálom, kettő, pedig, hogy leírhatatlan. Mivel nem vagyok ember, és nem is egy rendes vámpír gyermeknek adtam életet ezért nem tudom, hogy az mennyire fájdalmas, de azt tudom, hogy az enyém még az én tűrőképességeimet is meghaladta. Vagy csak azért volt lehet nehezebb, mert két hónappal előbb jött a baba mint kellett volna.
Így a szülőágyon feküdve félig holtan nem hiszem, hogy tudnék miről mesélni. Nem kellett császármetszést alkalmazniuk rajtam, de nem is baj. Lehet, hogy úgy könnyebben ment volna, de még abban sem vagyok egészen biztos.
Nick amilyen gyorsan csak tudott elvitt egy klinikára ahol Roger eredetileg is dolgozik. Ez egy kórház, de az emberek elöl eldugva, hisz ide, csak vámpírok jönnek. Roger a farkasokat is szívesen látná, de a többi páciens nem biztos. Így is úgy mond el vagyok dugva a többiek elől, hisz nem lenne jó semmilyen vita másokkal. Nem mintha ahhoz lenne most erőm. Még a kezemet sem tudom megemelni nem, hogy mást, és ehhez még jön a mindent felemésztő aggodalom. Két hónap szörnyen sok idő, és nem tudom, hogy mi van a kicsivel, mert még csak nem is láttam. Mondjuk lehet, hogy még nem is telt el hozzá elég idő. Percek óta, vagy órák óta fekszek itt?
Nagy nehezen megemeltem a fejem, de csak elmosódott fehér foltokat láttam. Visszaejtettem a fejem, és ahogy a szemem lecsukódott már képtelen voltam kinyitni többé.

Szúró fájdalomra ébredtem. Valaki a bal karomat babrálta. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Már sikerült fókuszálnom, és mindent jól láttam. Egy nővér vett vért tőlem éppen. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Egy átlagos kórteremben feküdtem, ahol minden fehérben „pompázott”. Volt egy TV a falon, mellette egy kanapé, és a szoba közepén egy ágy ahol feküdtem, körülötte rengeteg csipogó géppel. Mély levegőt vettem, és megköszörültem a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Még azt sem tudom, hogy hol van a kicsi, vagy, hogy mi van vele. A pánik mázsás súlyként nehezedett rám, amit a nővér észre is vett, mert megfogta a kezemet.
- Nyugodjon meg! A baba jól van, és semmi baja. Ahhoz képest, hogy kora szülött nagyon jó egészségnek örvend. Az orvos hamarosan bejön, és mindent részletesen elmesél majd. Addig is nyugodjon meg!
- Hol van? – találtam meg végre a hangom, de igazából mintha nem is az én hangom lett volna.
- Vizsgálják, de azt mondta az orvos, hogy hamarosan behozzák. Még engem sem engedtek a közelébe! – a hang irányába fordultam. Csak most vettem észre Tylert aki eddig a falnak támaszkodni vizslatott. A nővér bólintott, majd mosolyogva kihátrált a szobából. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Tyler odarohant hozzám, és visszanyomott. – Pihenj! Sok mindenen mentél keresztül. – nem akadékoskodtam, mert nem volt erőm. Próbáltam beszélni, de annyira száraz volt a torkom, hogy nem nagyon sikerült. Felemeltem a kezem, amibe az infúzió volt bekötve.
- Adnál…odaadnád a vizet kérlek? – kérdeztem nagy nehezen, mire zokszó nélkül felém nyújtotta a poharat, én pedig a szívószál segítségével ittam pár kortyot. – Köszönöm. – leheltem, most már jobb hangon. Tyler letette a poharat egy kis asztalra, majd odahúzott az ágyhoz egy széket, és leült mellém.
- Jól vagy? – kérdezte, mire gúnyosan elmosolyodtam
- Úgy nézek ki?
- Igazából, úgy nézel ki, mint aki nem rég adott életet egy gyönyörű kisbabának.
- Akit még csak nem is láttam. Az egész szülés kiesett a fájdalom meg van, meg az, hogy egy csomó orvos kiabál, és szaladgál körülöttem, de semmi más. Néha beugrik egy kép, amikor valaki szólongat, aztán…semmi. Mi történt? Hol van a kicsi? Hol van Nick? – kérdeztem szinte már hisztérikusan, mire Tyler megfogta a kezem, és megszorította.
- Nyugodj meg! A kicsi jól van. Nem engedték, hogy a közelébe menjek, de hamarosan behozzák. A szülés jól ment, de…rengeteg vért vesztettél, és…- megköszörülte a torkát, és pár másodpercre félrenézett - …azt hittem már fel sem fogsz ébredni. – nézett fájdalmasan a szemembe – Nick pedig… eddig itt volt veled, de mondtam neki, hogy szerezzen magának egy kis vért, mert nagyon rosszul festett. Egyébként…a kislány gyönyörű. Csak pár másodpercre láttam, de…gyönyörű. – nem tudtam nem mosolyogni
- Kislány? Istenem, és nincs baja! – sírni kezdtem, mire Tyler felült az ágyra, és magához húzott.
- Ssss…minden rendben. Nagyon ügyes voltál. – suttogta a fülembe, és belecsókolt a hajamba – Sajnálom. Az én hibám lett volna az egész, ha valami történt volna a kicsivel az csak az én hibám lenne. Felzaklattalak, és megindult a szülés. Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. – bár sok erőm nem volt, azért próbáltam még jobban magamhoz ölelni
- Tudom. – mondtam halkan, és mélyen beszívtam az illatát. Azonnal ellazultam a karjaiban. Percekig csak ültünk így ölelkezve. Csak a gépek csipogása zavarta meg a csendet
- Azt is tudod már, hogy mi lesz a neve? – kérdezte hirtelen, mire halványan elmosolyodtam
- Emily. – bár még egyáltalán nem is derengtem a neveken, most…valahogy biztos vagyok ebben. – De…te vagy az apa, szóval…
- Nem! Az lesz amit csak szeretnél. – mondta halkan, mire én sóhajtottam – Biztos, hogy nem kérsz valamit? Vért, vagy bármit?
- Talán egy kis vér jól esne, de nem most. Majd ha bejön a nővér szólok neki, hogy hozzon egy kis vért. – Tyler eltávolodott egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Az én vérem erősebb, és hamarabb jobban lennél tőle. – végigsimítottam az arcán, mire megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe
- Tisztában vagyok vele, de…nem kérhetek tőled ilyet. – már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor kinyílt a szoba ajtaja, és megjelent az orvos, és egy nővér egy gyönyörűséggel a karjában. Azonnal elvigyorodtam. Tyler segített felülnöm. A nővér azonnal a kezembe adta a kis rózsaszín pokrócba bugyolált babát. Ahhoz képest, hogy koraszülött ugyanolyan, mint egy átlagos baba. Kis keze csaknem elveszett az enyémben. Csak addig aludt, míg a kezembe nem került. Azonnal kipattantak a szemei, és rám nézett. Majdnem hanyatt vágtam magam az ágyon. A szemei az apja másai. Rám mosolygott, mire nekem megint megeredtek a könnyeim. – Gyönyörű. – néztem fel Tylerre, és ő is ugyanúgy, megbabonázva nézte a kicsit, de most rám nézett.
- Akárcsak te. – mondta halkan, mire én inkább Emilyre néztem. A kicsi olyan bölcsen nézett ránk mintha már vagy száz éves lenne. Az apjára mosolygott, majd megint rám nézett. A kezével felém nyúlt, mire adtam egy puszit a homlokára.
- Bocsánat, de…csak pár percre hoztuk be, hogy ne aggódjatok. Még pár vizsgálatot el kell végeznünk, hisz ő nem egy szokványos baba. – szólalt meg az orvos. Lenéztem a kezemben tartott csöppségre. A szeme már kezdett lecsukódni. Tyler végigsimított a kis arcán.
- Van valami baj vele? – kérdeztem félve, mire Roger megrázta a fejét
- Nincs, ami igazán meglepő is lehetne, de mivel félig farkas a kislány ezért nem kell aggódni. Bár két hónappal előbb született semmi rendellensége nincs. Talán egy kicsit kisebb mintha később születik, de semmi több. Jól van. Már adtunk neki vért is, szóval minden rendben van. Annak pedig külön örülök, hogy végre maga is köztünk van. Ha nem lesz semmi komplikáció, holnap már haza is mehetnek. – felsóhajtottam
- Köszönöm Roger. Mindent…nagyon köszönök. – fejet hajtott előttem
- Ez csak természetes ez a munkám, de most…mennem kell. Még benézek később. – mosolygott ránk, majd kiment a teremből. A nővér felém nyújtotta a karját.
- Amint végzünk visszahozom. Ígérem! – nézett rám, mire én nagyon nehezen elengedtem. Emily nyöszörögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Adtam még egy puszit az arcára, majd odaadtam a nővérnek. – Pihenjen, és igyon egy kis vért.
- Hozna nekem kérem? – a nővér Tylerre nézett
- Véleményem szerint jobban járna, ha a férjét használná. A vére erősebb egy emberénél, és erősebb lenne tőle maga is.
- Ő nem a férjem! – közöltem, mire megköszörülte a torkát
- Rendben, de akkor is jobb lenne. A kicsinek is szüksége lesz majd magára, és nem szabad gyengének lennie. – Tylerre néztem már a nővér mellett állt, és kinyitotta neki az ajtót. Ahogy a nő elment Emilyvel hiányérzetem támadt. Már most beleszerettem a kicsibe.
- Mondtam! – közölte, majd az ágyam mellé sétált zsebre tett kézzel
- Tudod…azt hittem, hogy szörnyű anya leszek, és nem tudom, majd, hogy mit kell tennem, de…annyira magától jön az egész.
- Ne tereld a témát! – közölte, mire elhúztam a szám
- Nekem most Emily fontosabb minthogy én rosszul vagyok-e.
- Emilynek azonban szüksége lesz rád, és ahogy a nővér is mondta az erődre is, amit én tudnék adni neked.
- Megleszek nélküle. – makacskodtam, mire megrázta a fejét
- Nem fog a nővér hozni neked vért. Szóval…itt vagyok. – tárta szét a kaját
- Jól vagyok. Egyáltalán nem vagyok szomjas. – fordítottam a fejem a másik irányba. Tyler sóhajtott, és azt hittem beletörődik, hogy nem iszok belőle. Az ágy megsüllyedt mellettem, mire odakaptam a fejem.
- Nyak, vagy csukló? Választhatsz! – megütközve néztem rá
- Nem iszok belőled!
- Igazad van a nyak jobb. – azzal már kezdte is kigombolni az ingét. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem odanézni
- Ne csináld!
- Tudod ez már nem csak rólad szól. A kicsinek kell az anyja! Szóval…gyerünk. – lehúzta az egyik válláról az inget, és én nem tudtam, hogy mit nézzek. A testét, vagy a lüktető erét. A szemfogam sajogni kezdett. Vajon mióta nem ittam már? Abban viszont igaza van, hogy muszáj innom, mert Emilynek szüksége lesz rám.
- Miért nem inkább a csuklód? – kérdeztem. Az valahogy nem annyira személyes, mint a nyak.
- Onnan már ittál belőlem. – kiguvadt szemmel néztem rá
- Nem emlékszek ilyenre. – sóhajtott
- Még jó, mert eszméletlen voltál, de mint mondtam rengeteg vért vesztettél, és szükség volt rám. - vont vállat mintha ez normális lenne. Ez a rész valahogy teljesen kiesett.
- N…nézd talán mégsem kéne ezt…majd…felgyógyulok idővel. – türelmetlenül sóhajtott, és a zsebében kezdett kotorászni.
- Reméltem, hogy nem kell majd ehhez folyamodnom. – elővett egy bicskát, és a nyakához vitte. A pánik azonnal fölülkerekedett rajtam.
- Ne! – kaptam el a kezét – Inkább…majd én. – elvigyorodott, és eltette a kést
- Jó kislány! – szaggatottan kezdtem venni a levegőt, de azért közelebb hajoltam.
- Bi…biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem halkan, mire a szeme sarkából rám meredt
- Csináld! – nem tétováztam. Beleharaptam, de lassan, hogy ne fájjon annyira. Még így is megrándult, de utána már csak az élvezett maradt. Éreztem, ahogy az ereje belém áramlik, a vére pedig annyira finom volt. Felnyögtem, de nem hagytam abba az ivást. Magához húzott, és éreztem ahogy merev lesz. Bár biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan hisz ez csak kémia, és a vámpírharapás mindig ezt hozza ki az „emberből” azért furcsa volt. Az ajtó nyitódását hallottam, és furcsa émelyítő szagot éreztem. Elszakadtam Tyler nyakától, és oda fordultam. Vivien állt ott, csodák csodájára nadrágban.
- Kifelé! Most! – közöltem, és közben megnyaltam a számat. Tyler elkezdte begombolni az igét, a harapásból pedig már jóformán semmi nem maradt.
- Neked is szia! Örülök, hogy újra látlak! – közölte gúnyosan, mire majdnem leköptem. Tyler felállt, de le nem vette a szemét rólam
- Jól vagy?
- Jól leszek, ha kipaterolod innen! – mutattam rá, mire Tyler mellé sétált
- Hogy kerülsz ide?
- Már vagy napok óta nem láttalak, és te még kérdezed? – rájuk meredtem
- Mi? Napok óra? Meddig…meddig voltam eszméletlen? – Tyler szikrákat szóró tekintettel meredt rá, majd felém fordult
- Négy napig. – majdnem elájultam.
- Négy nap? – szóval ezért mondta, hogy azt hitte már fel sem ébredek. – Jézusom! Jézusom! – bár még nem ittam annyira sokat, egyenlőre félek ez is a padlón fogja végezni. Szédülni kezdtem, mire Tyler meg akart érinteni, de ellöktem magamtól.
- Miért nem szólt az orvos, vagy valamelyik nővér? Miért nem mondtad el te? – kérdeztem halkan, de a hangomból sütött az indulat.
- Mert tudtam, hogy fel zaklatod magad csak ezzel, és ezt nem akartam. Az orvost pedig megkértem, hogy ne nagyon híreszteljék ezt előtted.
- Négy napig voltam eszméletlen, te nyugodt lennél, ha megtudnád? – kérdeztem, mire Vivien közbeszólt
- Bocs, hogy zavarok, de azt azért tudni szeretném, hogy meddig kell még Tylernek itt lennie? Vissza kéne mennünk Londonba, vagy Eric…
- Eric pontosan tudja, hogy miért vagyok itt. De ha te akarsz hát menj! – közölte Tyler
- Négy napig itt voltál velem? – kérdeztem halkan, mire ellágyult a tekintete. Itt gubbasztott négy napig?
- Igen, és közben én nem is léteztem. Bezzeg arra volt erőd, hogy őt itasd, de, hogy velem legyél, az már…
- Vivien! – szűrte a fogai között Tyler, mire rögtön befogta
- Te is nyugodtan mehetsz. Holnap hazamegyünk, és nem fog már semmi történni. Ha négy nap alatt a kómában nem történt velem semmi, akkor most sem fog. De várjunk… Azt mondtad, hogy még csak ma láttad őt először. Akkor négy napig mit csináltak vele? – kérdeztem szájtátva
- Amikor megszületett elég gyenge volt, de már két napja semmi baja. Azért még tartanom kellett tőle a távolságot, nehogy elkapjon valamit, de…mára már olyan jól van mint te.
- Igen. Prímán vagyok, szóval el is mehettek! – Vivien Tyler mellé lépett
- Menjünk! Itt már úgy sincs rád szükség. – fogta meg a kezét, amit legszívesebben levágtam volna. Ringyó!
- A véremre még szükséged lehet! – nem is figyelt Vivienre. Ebben talán igaza van, de…majdcsak megleszek nélküle.
- Megoldom. Menj haza! – felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hangtalanul agyalt.
- Egy szállodában leszek, és ha baj van hívsz! Holnap is bejövök megnézni, hogy, hogy vagytok! És inni fogsz belőlem addig amíg fel nem épülsz! Segítek majd holnap hazamenni is, ha kiengednek titeket. – megforgattam a szememet
- Jó. Ahogy akarod. De most menj! Vagy csak a nőt tüntesd el! – farkasszemet néztünk, de Vivien megint közbevágott
- Menjünk! Fáradt vagyok, és jó lenne már végre együtt lenni egy kicsit! – simított végig Tyler karján, mire elfordítottam a tekintetemet. Nem akarom ezt látni! Halk léptek közeledtek felém, mire oda fordultam. Tyler az ágyam mellett állt, és éppen lehajolt hozzám.
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd adott egy puszit a homlokomra. Vivien szikrákat szóró tekintettel meredt rá.
Nem engedtem el Tyler tekintetét, még akkor sem amikor a nő az ajtóhoz rángatta. Mielőtt kilépett az ajtón rám kacsintott, engem pedig elfogott a félelem, és a hiány. Utálom, ha megmutatják nekem, hogy mit veszítettem el. Utálom, ha emlékeztetnek arra, hogy milyen volt régen, és most pont ez történt! Az egész együttlétünket újra éltem most, de mi ebből az én hasznom? Miért pont ő az apa? Miért kell majd elviselnem ezt egész hátralévő életem során? Nem hiszem el! Nem akarom elhinni!
Valaki kopogott az ajtón.
- Szabad! – kiáltottam ki, mire Nick jelent meg. Arca kivirult, és mellém szaladt.
- Felébredtél! Jézusom itt vagy! El sem hiszem, én…Helena…- halványan elmosolyodtam, és lehúztam magam mellé az ágyra.
- Igen. Itt vagyok. Emily pedig gyönyörű. – Nick megfogta a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe.
- Igen az. Nem rég láttam, és akkor mondták, hogy felébredtél. Istenem, annyira féltem, hogy mi lesz veled, és…- nem fejezte a mondatot, de nem is kellett. Szorosan magamhoz öleltem – Annyira szeretlek Helena…. – és nekem ennyi elég volt, ahhoz, hogy eltörjön a mécses. Zokogtam, de önző módon, nem a boldogságtól, hogy él a gyermekem, vagy azért, mert valaki ennyire szeret. Azért sírtam, mert én azt akarom, hogy más szeressen így. Mástól akarom hallani ezt. Nick ölel, és közben mást képzelek ide. Még, hogy Vivien a ringyó… engem meg sem tud közelíteni. Hozzám képest ő egy szelíd kislány.