Dark Kiss 10. fejezet

10. fejezet

Az élet néha nagyon durván meg tud szívatni. Aki azt mondja, hogy nem az hazudik. Nincs rosszabb annál amikor valaki, akit már túlon túl régen ismersz, egyszer megjelenik, és nem is egyedül. Bár drága egyetlen szív szerelmét nem hozza most magával, és ha rajtam múlik soha nem is fogja, de ez akkor sem fair dolog. Én… már elfelejtettem, és…nem akarom újra felidézni a régi emlékeket.
Nick felhívta Tylert, hogy Vivient hagyja valamilyen szállodában, amíg ő meglátogat. A beszélgetést inkább nem hallgattam meg. El kell magam foglalni valamivel, és akkor nem lesz baj. El akartam mosogatni, hogy ne csak álljak, mint egy láma, de nem jött össze. Inkább egy pohár vizet kortyolgattam, és közben a hasamat simogattam. Ha ideges vagyok általában ezt csinálom, és emiatt nem csinálok soha semmi hülyeséget.
- Jön a papád. – mondtam a kicsinek halkan – Bár fogalmam sincs, hogy miért, de…abban biztos vagyok, hogy nem leszek ezután a találkozás után túl boldog. Szóval muszáj megvigasztalnod majd oké? – mosolyogtam, és közben kibámultam a mosogató fölötti kis ablakon, ami az egyetlen bevezető útra néz a házunkhoz.
- Ha ő nem vigasztal meg, majd én. – jött mögém Nick, és a kezét hátulról a kezemre tette, így együtt simogattuk a babát.
- Reméltem is. – döntöttem a fejem a vállának, ő pedig adott egy puszit a nyakamra. – Nem akarom ezt. – mondtam halkan pár perc csönd után
- Még visszahívhatom, hogy ne jöjjön ő sem.
- Szerinted az visszatartaná? Pont őt? – halkan felnevetett
- Nem. Olyan makacs mint te. Bár…te nem versenyezhetsz senkivel. - elhúztam a szám, de nem feleltem. Behunytam a szemem, és próbáltam ellazulni, de az idilli helyzet hamar elmúlt, mert ismerős motorzúgást hallottam. Kinyitottam a szemem, de direkt kerültem a tekintetemmel az ablakot. – Majd én beengedem. – adott egy gyors puszit, majd elengedett. Az ajtócsukódások után halk beszélgetést hallottam. Nem néztem ki az ablakon, inkább mosogattam. Mond, hogy elég, ha csak az üvegen keresztül látsz, és nem kell bejönnöd! Kérlek, ne gyere be! Nem akarom, hogy be gyere! Naná, hogy becsukódott az ajtó, és hangos léptek közeledtek a konyha felé. Nagyon figyeltem egy tányér súrolására, és nem állt szándékomban másra figyelni.
- Ha nem zaklatod fel…magatokra hagylak titeket?! – hallottam Nick hangját, de nem is igazán jutott el a tudatomig, hogy mondott bármit is. Egymás után kapkodtam az edényeket, de sajnos már nem maradt sok. Mindjárt be kell fejeznem… Nick felment az emeletre, de ő még mindig valahol a konyhaajtóban álldogálhatott.
- Szia. – hallottam meg a hangját, mire egy üvegpohár kicsúszott a kezemből, és a mosogatóban landolt. Na tessék. Pedig csak köszönt. Megköszörültem a torkom, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire hiányzott már ez a hang.
- Szia. – mondtam halkan, és elzártam a vizet, mert sajnos végeztem. Letöröltem a vizet a pultról, meg úgy mindenhonnan csak, hogy ne kelljen megfordulnom, de természetesen nem húzhatom már sokáig.
Na jó! Pár másodpercre behunytam a szemem, majd megfordultam. Nem kellett hozzá sok, hogy elterüljek a földön. Még annál is jobban nézett ki mint amire emlékeztem. Egyszerűen volt felöltözve, farmer, fekete izom póló, és persze az elengedhetetlen bőrkabát. Hogy nem sül meg? Vagy csak nekem van ilyen melegem? A tekintetét akárhogy is próbáltam kerülgetni nem sikerült, vonzott, hogy újra láthassam végre. Mély levegőt vettem, hogy végre meg tudjak szólalni. – Hogy-hogy…eljöttél? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Leülhetek? – kérdezte az ebédlőasztal melletti székekre bökve. Vállat vontam, majd bólintottam, mire ő leült, és közben végig engem kémlelt.
- Szóval? – tettem karba a kezem, és a pultnak támaszkodva néztem le rá. Halványan elmosolyodott.
- Baj, hogy tudni akartam, hogy élsz-e még?
- Miből gondoltad, hogy már alulról szagolom az ibolyát? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel
- Nem hiszek Nickben, és ami azt illeti…nem értem miért nem költöztél még el innen? Elhiszem, hogy itt csend van, és szép is ez a hely, de attól még nem lenne jobb egy saját lakás?
- Nem. –vágtam rá habozás nélkül, mire fölvonta a szemöldökét
- Van köztetek valami? – kérdezte, kifejezéstelenül
- Mi közöd van ehhez? Semmi. Szóval nem fogok erre válaszolni. – halkan káromkodott
- Nem is kell. Már tudom a választ…- nézett rám élesen, majd a tekintete a hasamra kúszott. Rögtön nem volt annyira mérges. – Ő, hogy van? – elmosolyodtam, és én is lenéztem
- Talán… túl jól. Legalábbis most, mert nem kicsit rugdos. – ahogy Tyler belépett a konyhába a baba rugdosni kezdett, de nem erősen. Mintha csak szólni akarna az apjának, hogy én is itt vagyok!
- Megérinthetem? – reflexből rázni akartam a fejem, de meggondoltam magam.
- Nem tilthatom meg, és nem is tudnám. – lassan felemelkedett a székről, és a hasamra rakta a kezét. A kicsi rögtön megnyugodott, mintha megkapta volna amit akart. Tyler arcán tündöklő mosoly jelent meg, aminek láttán az én szám is mosolyra görbült. Meleg keze végigsimított a hasamon.
- Alig várom, hogy a kezemben tarthassam. – suttogta, majd a szemembe nézett
- Én is…- feleltem, de nem engedtem el a tekintetét. Nekem ez most túl sok. Megköszörültem a torkom, és arrébb álltam, hogy ne tudjon megérinteni. Naná, hogy a baba, megint rugdosni kezdett.
- Még így is gyönyörű vagy, ugye tudod? – felé fordultam, és felnevettem
- Egy bálna vagyok, és akkor még ne beszéljünk a többi dologról. – mondtam mosolyogva, mire megrázta a fejét
- Soha nem látod be, hogy mennyi vonzerőd van. – lépett közelebb hozzám, de hála az égnek időben meg állt.
- Inkább ne beszéljünk most erről. Inkább válaszolj egy egyszerű kérdésre. Minek akartad idehozni Vivient? – sóhajtott
- Nem akartam. Egyszerűen csak… fél, hogy újra összejövünk.
- És nem mondtad meg neki, hogy ez lehetetlen? – kérdeztem komoran, mire lesütötte a szemét pár pillanatra, majd újra rám nézett
- De igen, csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- Miért is? – vontam föl a szemöldököm
- Terhes vagy, és Vivien tisztában van vele, hogy kettőnk között mindig lesz egy kapocs, ami miatt nem mehetünk el csakúgy egymás mellett, mintha nem lenne közünk egymáshoz. – nocsak! Lehet, hogy ez a nőszemély nem is olyan bolond mint azt gondoltam.
- Ez mind szép, és jó, de az biztos, hogyha megszületik a kicsi a közelébe sem mehet annak a nőnek! – Tyler tekintete megvillant
- Nem is ismered Vivient, szóval ne ítélkezz felette! – gúnyosan felnevettem
- Nem ismerem? Elfelejtetted, hogy akart minket szétválasztani? Elfelejtetted, hogy pár hónapja, elhordtad mindennek, és azt mondtad, soha nem kezdenél vele újra? – felvonta a szemöldökét
- Sok minden megváltozott.
- Az biztos, de ebből nem engedek! Te láthatod majd a kicsit, de a nő közelébe sem mehet! – karba tette a kezét
- Rendben, de akkor Nick sem lehet vele! – na persze!
- Nick, és Vivien között azért van egy kis különbség. Az előbbiben megbízok az utóbbiban egyáltalán nem.
- Na ez nálam pont fordítva van! – mély levegőt vettem, és próbáltam magam megnyugtatni.
- Elhiszed, hogy nem érdekel? Nem engedem majd a közelébe, és ha nem tetszik, nekem úgy is jó, ha te sem látod majd! – mondtam én, hogy megint veszekedni fogunk. Miért nem hisz nekem senki?
- Ne akard tudni, hogy mire vagyok képes, ha eltiltasz a gyerekemtől! – közölte élesen, mire félredöntöttem a fejem
- Majd meglátjuk! – közöltem, mire olyan közel jött hozzám, amennyire a hasam engedte. A kicsi egyfolytában rugdosott, a szívem pedig egyre gyorsabban vert.
- Téged ha jól tudom kitagadtak, és nincs már senkid csak Nick! Ne akard, hogy őt is elvegyem tőled! – összeszorítottam az államat, és léptem egyet hátra
- Kifelé! – mondtam halkan, mire megigazította a bőrkabátját
- Jól vigyázz Helena, hogy kivel húzol ujjat! Van egy oldalam amit csak az ellenségeimnek mutatok, és hidd el! Nem akarsz úgy látni! – mondta gúnnyal, méreggel, és némi szomorúsággal a hangjában, de ez már rég nem jutott el a tudatomig. Annyira felidegesített már, hogy örülök, ha nem robbanok fel. Pontosan tudom, hogy milyen Tyler, ha felidegesítik, és azt is tudom, hogy el tudná tőlem őt venni. Azt is nagyon jól tudom, hogy ezt nem akarja, de ha rákényszerítem, akkor megteszi. Ezzel a viselkedésével is csak azt igazolja, hogy ő benne van a játékban, ameddig én is.
- Menj innen, amíg olyat nem mondok ami fájni fog! – közöltem rekedt hangon
- Szerinted Nick, hogy fogja viselni az egész apaság dolgot? – lett volna erre mit felelnem, de az agyamat már elborította a vörös köd, és erre csak rátett még egy lapáttal, hogy a kicsi egyre erősebben rugdosott.
- Kifelé! – kiabáltam most már teli torokból, mire Nick dübörgő léptekkel szaladt be hozzám, és megölelt.
- Mi történt? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mire Tylerre nézett. – Megmondtam, hogy ne izgasd fel! – mintha némi megbánás felcsillant volna a szemében, de csak pár pillanatig
- Saját magát izgatja fel! – közölte hidegen Nick szemébe nézve. – Jobb ha megyek. Nem akarok bajt…- farkasszemet néztek, majd Tyler tekintete találkozott az enyémmel. – Vigyázz a kicsire! – azzal kisétált. Csak azután lazultam el, amikor meghallottam, hogy felbőg a motor, és Tyler elhajt. Mély levegőt véve dőltem Nick karjaiba, aki könnyedén megtartott.
- Jól vagyok…- suttogtam, de már a lábamon sem tudtam megállni. Miért gyengültem el ennyire?
- Egyáltalán nem vagy jól. A baba szörnyen rugdos, és muszáj lefeküdnöd. – nem tudtam ellenkezni, mert a karjaiba kapott, és felvitt a hálószobába. Lefektetett a lepedőre, majd betakart. Behunytam a szemem, és elmosolyodtam. Nick végigsimított az arcomon.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz.
- Nem a te hibád…Tyler volt seggfej. – mondtam halkan, de nem tudtam többet kipréselni magamból, mert elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki a hasamon tapos. Felpattantak a szemeim, és azonnal megnéztem, hogy ki bántja a kicsit. Meg is nyugodhattam volna, amikor nem láttam senkit, de nem tettem. Ez azt jelenti, hogy a baba rugdos ennyire. Azt ne mond, hogy… Még a gondolatot se tudtam befejezni, mert akkorát rúgott a kicsi, hogy felsikoltottam. Vergődni kezdtem az ágyon, és csak kiabáltam. Nick azonnal berohant hozzám, és megérintette a vállamat. De nem tudtam semmit tenni. Csak sikoltottam, de nem sikerült más.
Nem tudom mennyi idő telt el. Percek, vagy órák, de a fájdalom egyre rosszabb lett. Nick hangja végre eljutott hozzám.
- Helena! Nézz rám! Mit csináljak? Hogy segítsek? – a hangja kétségbeesett volt, én pedig megragadtam a kezét. Nem bírtam halkítani a hangomon, csak kiabálni tudtam.
- Hívd az orvost! Jön a baba!

Friss!

Sziasztok!

Ezen a héten vizsgáim vannak, szóval nem hiszem, hogy holnap tudok nektek fejezetet hozni, de remélem hétvégére sikerül időt szakítanom rá! Sietek vele ígérem :)Ja igen, míg el nem felejtem. Örülök, hogy kezdek nem kicsit megosztó lenni :D Nem mintha eddig nem szerettem volna azt, hogy mindig jó véleményen vagytok a fejezetekről, de a baba téma óta kezd "ketté válni" úgymond a csoport, ami nem tudom miért tetszik annyira, de...mind1 xD A lényeg, hogy örülök, hogy mindenkinek más a véleménye!!! :)

puszi
Niky

Dark Kiss 9. fejezet

9. fejezet

Nos…amikor azt mondtam a terhesség a legkönnyebb dolog az életben, akkor voltam csak igazán hülye. Legkönnyebb mi? Nem értem, hogy gondolhattam ezt…vagy nem voltam normális, vagy csak egyszerűen félvállról vettem a dolgokat. Most már ez elég nehéz lenne. Mondjuk úgy, hogy nem egy könnyű dolog. Főleg úgy, hogy a napok csak telnek. Itt Connecticutban más az élet, mint Londonban. Először is csöndesebb. Másodszor nem kell annyit aggódnom a harcok miatt. Harmadszor senki nem zargat. Ha pedig most azt kérdezitek, hogy miért élek még mindig itt, akkor a válasz egyszerű. Közel két hónapja élek Nick házában, de nem azért, mert nem volt pénzem egy saját lakásra. Párosban szép az élet…Bizony! Mondjuk úgy, hogy adtam egy esélyt magunknak, és miért? Mert Nick ott volt velem, amikor mások nem, és mert tudom, hogy jó apja lesz a gyerekemnek. Bár nem köti össze őket semmi vér szerint, már most többet tett Nick értünk mint az igazi apa. Tylerrel már egy jó ideje nem beszéltem. Nem akarom magam felizgatni, így inkább nem beszélek vele még telefonon sem. Néha hív, akkor Nick felveszi a telefont, és mindig ugyanazt válaszolja „A baba, és Helena is jól van” körülbelül ennyi a beszélgetés. Igazából…Tyler nem tudja, hogy én együtt vagyok Nickel, mert azt hiszi, hogy csak segít nekem a terhességem alatt. Ez persze igaz is, de…nem teljesen. Azt nem tudom, hogy neki van-e valakije, de próbálom ezt a gondolatot kerülni. Semmi olyan nem érdekel ami fel tud zaklatni. Nem mondom, hogy ez a téma nem foglalkoztat, de vannak ennél fontosabb dolgok is. Mint például, hogy állítólag elkapták Londonban azt aki a fegyverért bűnös. Hogy, hogy azt ne kérdezzétek, de az biztos, hogy nem jó vámpírt fogtak el. Minden miatt Adamet hibáztatják, és valószínűleg halálbüntetést is kap a napokon belül, de nem ő felel mindenért. Nem mondom, hogy biztosra tudom, de kilencvenkilenc százalék. Persze nem tehetek semmit. Egy, Nick nem engedi, kettő, ha bármit teszek Lucas is kinyír. Nincs több esélyem a vámpíroknál. Szóval most mindenki boldog, és biztonságban érzi magát. Nem lesz ez így sokáig. Amint meghal Adam a támadások folytatódni fognak, és minden visszaalakul. Én meg itt ülök, és naná, hogy nem tehetek ellene semmit. Ilyen az én formám, de legalább van ami kárpótol.
A teraszon ültem egy pohár vért kortyolgatva, és közben egy újságot lapozgattam. Mivel mást nem tehetek ezért inkább csak ülök, és olvasgatok. A kicsi már elég nagy ahhoz, hogy mindenben akadályozzon. Körülbelül akkora a hasam mint egy emberi nőnek, amikor terhes, de szerintem más hasonlóság nincs.
A kinti világítás halvány fényében is tökéletesen láttam. Nick bent szorgoskodott valamit. Olyan mint egy házvezetőnő, és ez idegesít. Persze jó, hogy kiszolgál, de nem fűlik ehhez annyira a fogam, hogy csak üljek, mert még felállni sem enged egyedül. Azért az ilyen viselkedésével ki tud akasztani rendesen.
Nick háza, vagyis már a házunk egy kis takaros családi házikó. Szomszédok, és nyüzsgés nélkül. Majdnem az erdő közepén, de mégsem, mert egy kis tisztás mellett. Valószínűleg azért vett pont itt házat, mert nem akart feltűnést. Ebben egyetértek vele. A ház két emeletes, és kívül fehér színű. Belül pedig pontosan olyan mint egy amerikai család otthona, csak itt vér is van a hűtőben nem csak étel. A kert pedig majdnem olyan csodálatos mint a főhadiszálláson, de még is van benne valami ami jobbá teszi. Talán a meghittség, vagy nem is tudom. Nekem személy szerint a terasz a kedvencem. Persze jó lenne látni a kertet napfényben, de nem lehet sajnos…elvileg a kisbaba majd ki tud menni a fényre, de valahogy nem vonz az a lehetőség, hogy kiengedjem. A nemét még mindig nem tudjuk, mert a félig vámpír, félig vérfarkas gyerekeknek ez nem látszik eléggé az ultrahangon. Még a nevét sem találtam ki. Valahogy még egyik név sem fogott meg eléggé.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Sóhajtva belemerültem az újságba. Emma egyszer sem hívott. Még csak üzenetet sem hagyott, vagy bármi. Nem mintha a bátyám nagyon keresné a társaságom, de azért…jól esett volna egy-két szép szó. Amit már soha nem fogok megkapni, de azért reménykednem lehet.
Nick pár percig beszélt, majd lerakta a telefont, és kijött hozzám. Mostanában itthon dolgozik. Persze miattam, hogy a nap huszonnégy órájában rám tudjon vigyázni. Innen intézi a klubja, és a család ügyeit. Igazából nincs is sok dolga, mert arisztokrata, és majdnem mindent helyette csinálnak. Őt nem tagadták ki, pedig még be is fogadott úgy mond minket. Gondolom tudják, hogy ha őt kitagadják abból nem sülhet ki semmi jó. Annyira azért ismerik már őt. Igazából az egész ügyből csak nekem lett úgymond nagyobb bajom, de nem olyan amit nem élek túl. Nekem már Nick, és a pici, a családom. Megsimogattam a pocakom, és rámosolyogtam Nickre.
- Ki volt az? – kérdeztem, és a tál sütiért nyúltam, amit hívogatóan a kezében tartott. Hát igen…mostanában már mindent megeszek. Mi lesz velem a szülés után, olyan leszek mint egy bálna? Nem mintha most nem olyan lennék, de valahogy ez érdekel a legkevésbé. Azt hittem, hogy szörnyű anya leszek, de…ahogy a pici nő úgy komolyodok én is. Régen úgy gondoltam, hogy Tylernél jobban nem szerethetek senkit, és most tessék. Bármit feláldoznék a kicsi miatt.
Nick az előttem lévő asztalra lerakta a tálcát, majd nyomott egy gyors csókot a számra, és leült a hintaágyba. Én maradok a kényelmes karos széknél amit kihozattam ide.
- Szerinted? – mosolygott, mire haraptam egyet az íncsiklandozó csokis sütiből. Ha ezt Nick sütötte meghalok. Mostanában egyre többet süt, főz, és nem mondom, hogy béna. Ezért leszek én egy bálna mindezek után.
- Tyler. – vontam vállat sóhajtva, majd tovább olvastam az újságomat. Meg sem kérdezem, hogy mit akart, mert már tudom. Amit mindig is. Túl nagy lett a csend, mire sóhajtva leraktam az újságot az ölembe, és ittam egy korty vért. – Mit akart? – Nick megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt
- Látni akar. – gúnyosan elmosolyodtam, és elvettem még egy sütit
- Remélem megmondtad neki, hogy ez lehetetlen, mert nem szabad felizgatnom magam. Ami a közelében lehetetlenség, mert a mi beszélgetéseinkből rendszerint viták lesznek. Majd ha a baba megszületik láthatja. Addig nem kell semmit tennie. Jól vagyok, és a többi ne érdekelje. – vontam vállat, mire Nick sóhajtott
- A saját szemével akar meggyőződni róla, hogy nincs semmi bajotok.
- Nem hiszi el, hogy még élek, vagy mi? – most ő vont vállat
- Tudod, hogy nem vagyok a szíve csücske, szóval…szerintem nem. Nem hiszi, hogy jól vagy…- megforgattam a szemem
- Hát jó…ha nagyon akar jöjjön. Nem tudok ellene mit tenni. – megint csönd, mire felnyögtem – Mi van még?
- Nem egyedül jön. – felvontam a szemöldököm. Nocsak!
- Mégis kivel akar jönni? – Nick feszengeni kezdett – Ez már most nem tetszik…
- Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, és nem idegesíted fel nagyon magad!
- Ha tovább húzód a választ, akkor még idegesebb leszek, szóval bökd ki!
- Vivien is jön vele. – majdnem leestem a székről döbbenetemben
- Mi van? Hogy? Miért? Ezt…nem értem…- vontam össze a szemöldököm
- Részleteket én sem tudok, de gondolom együtt vannak, és Vivien nem engedi, hogy Tyler egyedül jöjjön el hozzátok. – összeszorítottam az állkapcsomat
- Nem teheti be ide a lábát! Nem engedem, hogy idejöjjön! – Nick szomorúan nézett rám
- Helena…nem fog semmi történni. Csak megnéznek, és már itt sincsenek.
- Nem tudod megmondani nekik, hogy nem jöhetnek, mert ezzel idegesítenek fel a legjobban? – kérdeztem élesen, bár a haragom nem Nicknek szólt, és ezt ő is tudja.
- Már nem…- rázta meg fáradtan a fejét
- Miért?
- Mert fél óra múlva itt vannak. – csoda, hogy a szám nem maradt tátva
- Na nem! Honnan tudják, hogy hol lakunk pontosan? – néztem körbe mintha már őket keresném
- Elmondtam Tylernek, mert joga van tudni. – rákaptam a tekintetemet
- Talán van, de Vivien akkor sem jöhet a kicsi közelébe, mert isten bizony lenyakazom! Tylernek is csak a kicsihez van joga, de ő még nem született meg, szóval nem kell engem nézegetnie. Megvagyok én nélküle is. – tápászkodtam fel nagy nehezen, és most Nick nem segített. Tudja, hogy mikor ne érjen hozzám, ami egy jó pont neki. Mély levegőket véve a korlátnak támaszkodtam. – Nem az enyém a ház így nem tilthatok ki innen senkit, de kérlek! Nem akarom, hogy az a némber idejöjjön! Szépen kérlek! – könny gyűlt a szemembe, de nem tudom, hogy az emlékek miatt, vagy ez csak egyszerűen a terhességgel jár. Nick felállt, és magához ölelt.
- Ez a ház már a tied is, és senki nem léphet be ide, ha te nem akarod. Felhívom Tylert, és megmondom, hogy csak ő jöhet, vagy senki. Így jó lesz? – mélyen beszívtam Nick illatát, és behunytam a szemem
- Igen…

Dark Kiss 8. fejezet

Sziasztok!

Itt az új feji, ami vegyes érzelmeket fog szerintem kiváltani, de az igazság az, hogy szerintem így a történet még jobb lesz...még nem tudjátok miről beszélek, de majd ha elolvassátok a fejit rájöttök! :) Az olvasói esttel kapcsolatban, nem tudom, hogy mi lett a szerverrel, de délután még működött a chat, és nem tudom mi történt vele estére :S:S Megpróbálok majd valamit összehozni, ha egyáltalán van kedvetek hozzá, mert ahogy észrevettem nem nagyon lelkesedtetek az ötletért...de nem papokolok tovább. Jó olvasást a fejezethez! :)

puszi
Niky

8. fejezet

Néha fel kell adnia az embernek az elveit, ha valamit el akar érni az életben. Nekem pedig most van egy célom, de előtte meg kell tudnom valamit. Persze nem azért, mert még érzek valamit. Az agyam erre igent mond, a szívem, pedig…hát inkább hagyjuk. Csak tudnom kell, hogy Tyler él-e még, vagy nem, és már itt sem vagyok. Nick elkísér majd, az új otthonomba. Ami csak átmeneti, mert eszem ágában sincs a házában élni huzamosabb ideig. Csak egy kis házat kell találnom, és kész. Még nem tudom, hogy csak magunknak, vagy csak magamnak, de ez is kiderül még a mai este során. Tyler után egyből az orvoshoz megyek, és remélem már tud mondani valami érdemleges dolgot. Igazából, ha kiderülne, hogy nincs gyerek, még akkor sem mennék vissza a főhadiszállásra. Nincs is miért visszamennem már.
Leparkoltam a felhőkarcoló előtt, és reménykedtem benne, hogy nincs itthon. Azaz csak egy részem reménykedik, mert az azt jelenti, hogy nem kell belemennem egy kínos beszélgetésbe. De a másik részem reméli, hogy itt van, és meg tudok bizonyosodni róla, hogy még él.
A lábammal dobolva vártam, hogy felérjen a lift a legfelső emeletre, majd gyorsan dobogó szívvel sétáltam az ajtaja elé, és kopogtam be.
Nem érkezett válasz, és nagy csend is volt. Még mindig meg van a kulcsom, de…nem hiszem, hogy használni akarom. Nem is kellett.
Lassan kinyílt az ajtó, és megpillantottam Tylert. Fekete köntös volt rajta, és látszólag semmi baja nem volt…mégis volt valami a szemében. Mintha éveket öregedett volna, bár még mindig nagyon jóképű. Komoran nézett rám.
- Bejössz? – kérdezte, mire vonakodtam. Pár percbe nem halok bele. Bólintva beléptem a lakásba. Mindenhol tisztaság volt, mint mindig, de még ez is komornak hatott most. Tyler becsukta az ajtót, és nekidőlt.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, mire halványan elmosolyodott
- Mondjuk… - megint csönd lett, én pedig sóhajtottam
- Hogy jutottál ki? – Tyler lenézett magára, majd vissza rám
- Tudod…a farkas néha jól jön. – összevontam a szemöldököm, de nem kérdeztem többet. Nem muszáj mindig mindent tudni…
- És…miért jöttél el hozzám? Kockáztattad, hogy elkapjanak, és mégis…eljöttél hozzám. Miért? – mély levegőt vett, és pár másodpercre behunyta a szemét
- Mert…muszáj volt…éreznem téged, mielőtt eljövök… - nézett maga elé, de nem a szemembe.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy…nem volt jó, hogy ott vagy velem. – suttogtam, bár nem is akartam ezt mondani. Tyler felemelte a tekintetét, ami már nem komor volt, hanem lágy. Megráztam a fejem mielőtt bármit is mondhatott volna. – Szerintem te még nem tudod, de…kiderült minden. Úgyhogy…most elmegyek Londonból. – Tyler nagyot nyögve hátrahajtotta a fejét
- Valahogy…nem lepődök meg. Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége, de…nem gondoltam volna, hogy kitesznek. – megráztam a fejem
- Azt mondták maradhatok ha elvetetem a kicsit, de…megmondtam, hogy ezt felejtsék el. – Tyler végre elmosolyodott, de nem sokáig
- Hogy-hogy? – vonta föl a szemöldökét, mire felemeltem az állam
- Nem tehet semmiről, már ha van egyáltalán gyerek. Bár…ez még ma kiderül.
- Ki az orvosod?
- Nick mutatta be. – vontam vállat – Egy vámpír, férfi. Nagyon kedves, szóval…remélem nem lesz semmi baj. – Tyler pár másodpercig hallgatott.
- Elkísérhetlek? – felvontam a szemöldököm. Ha azt mondom nem, akkor elkezd papolni, hogy joga van hozzá nekem, pedig nincs kedvem most veszekedni.
- Rendben. – vontam vállat, mire ellökte magát az ajtótól, és elment mellettem. Nem mentem utána, de megfordult a fejemben. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy velem jön, de…abban igaza van, hogy joga van a gyerekhez. Legalábbis…egyenlőre…
Tyler túl hamar kész lett. Frissen, és üdén állt előttem, fekete szövetnadrágban, és egy sötét ingben. Nem mondott semmit. Az ajtóhoz sétált, és kitárta, hogy menjek előre. Nagyot sóhajtva kiléptem, és nem is néztem hátra úgy vonultam előre. Úgy is követ, akkor meg minek a fölösleges impulzus?

Már vagy tíz perce kocsikázgattunk hangtanul, de engem nem zavart. Az én autómmal megyünk, és Tyler vezet. A szívem egyre gyorsabban ver, de nem tudom, hogy azért, mert nem sokára kiderül minden, vagy azért, mert Tyler itt van velem?! Igazából…halvány lila gőzöm sincs…
- Sajnálom. – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejemet.
- Mit? – halkan sóhajtott. Izmos mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt.
- Mindent. Az én hibám volt, hogy kiderült az egész. Óvatosabb is lehettem volna, és akkor nem vittek volna be…akkor nem derült volna ki semmi. És…azt is sajnálom amiket a fejedhez vágtam…nem akartalak megbántani. – felnyögtem, mire rám kapta a tekintetét, majd vissza az útra – Jó, oké. Talán meg is akartalak akkor bántani, de csak azért, mert elhagytál, és ezt nem tudom feldolgozni. Most már megbántam, és vállalom a felelősséget a tetteimért. Szóval…ha nincs hova menned, én…szívesen…
- Ott fordulj balra, azaz a ház. – vágtam a szavába, és mutogatni kezdtem. Jobb is, ha nem hallom amit mondani akart. Kimondatlanul is túl jól hangzik…
Ahogy leállította a motort kipattantam a kocsiból, és az ajtóhoz mentem. Már megint elfogott a félelem, mint az előző alkalommal. Bár akkor itt volt Nick, és segített nekem. Lehet fel kéne hívnom, de…mit szólna Tyler? Na vajon mit? Van valami sejtésem, és nem akarom megtudni, hogy igazam lenne-e. Ő itt van velem, de nem szoríthatom úgy a kezét, mint egy feleség a férjéét. Úgy meghitt lenne, és…ettől bevallom félek.
Megvártam míg mellém lép, majd bekopogtam az ajtón, mire Roger azonnal ajtót nyitott.
- Jó estét! – köszöntött mosolyogva
- Jó estét! – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem nagyon jött össze. Tylerre mutattam aki egyáltalán nem tűnt idegesnek. De jó neki! – Roger, ő itt...Tyler. Tyler, ő az orvosom Dr. Roger. – a doki mosolyogva kezet nyújtott a farkasnak, és nem foglalkozott vele, hogy igazából ki is Tyler. Viszonozta a kézfogást, és a szemében tisztelet sugárzott Roger felé. De biztos vagyok benne, hogyha bármi rosszat csinálna az orvos, Tyler azonnal kitekerné a nyakát. Ettől nem félek.
- Örülök, hogy megismerhetem! – jött a szívélyes mosoly Tylertől, mire én sóhajtottam. Az orvos azonnal felém fordult, és nyugtatóan vigyorgott rám.
- Nem lesz semmi baj. A múltkor sem ettelek meg, és most sem foglak. Gyertek beljebb! – indult el előttünk, de nem nagyon akarództam utána menni. De Tyler előtt nem lehetek ennyire gyenge. Magamon éreztem a tekintetét, ezért inkább megembereltem magam, és beléptem.

Most Tyler volt a támaszom a vizsgálóban. Nem fogtam meg a kezét, mert az per pillanat túl személyes lenne, de jó érzés volt, hogy magam mellett tudhatom. Mint egy igazi férj úgy állt mellettem, és bár Roger nem mondott a párosunkra semmit, az arcán láttam, hogy nem ellenzi a nem létező kapcsolatunkat. Hát igen…vannak akik ilyenek, és vannak…
- Látjátok azt? – kérdezte hirtelen az orvos, és az ultrahang képernyőjére mutatott. Bár nem értek az ilyen orvosi izékhez, attól még én is láttam amit látnom kellett. Nyeltem egy nagyot, és megszorítottam Tyler kezét. A francba a sok gondolkozással! Nem tudom, hogy akarom-e, ezt, de azt tudom, hogy szükségem van most rá! Meleg keze körbefogta az enyémet, és otthonosan éreztem magam. Próbáltam csak rá gondolni, és nem arra, hogy egy kórházi ágyon fekszek, és közben nézem azt a bizonyos képernyőt, amin tisztán látszik valami…vagy inkább valaki. Pár pillanatig behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.
- Szóval…terhes vagyok. – mondtam halkan inkább magamnak, mint másnak, de Roger válaszolt.
- Igen, és ez már biztos. – mondta, és letörölte a hasam, mire én lehajtottam a fölsőmet, és lassan felültem, de Tyler kezét még mindig nem engedtem el. Halkan sóhajtottam.
- És most? – kérdeztem, mire lassan felém fordult
- Az attól függ, hogy hogyan is döntöttél?! – nyeltem egy nagyot, és Tyler szemébe néztem. Felvette az álarcát, de így is pontosan tudom, hogy mire gondol…
- Megtartom. Nincs az a pénz, amiért megölném őt. – Tyler teste ellazult egy kicsit, mire magamban elmosolyodtam. Ezek szerint félt a döntésemtől. Ennek azért…valamiért örülök. Bár már a lakásán közöltem vele, hogy mi lesz, azért tudja, hogy milyen vagyok. Roger mosolyogva bólintott.
- Reménykedtem benne, hogy ez lesz a válaszod. Nos…a baba szépen fejlődik, és egészséges. Mivel félig vámpír, félig farkas, ezért a szülés járhat némi…komplikációkkal, de a mai világban ez már semmit nem jelent. – azért még nem nyugtatott meg. Nem is magam miatt aggódok, hanem a kicsiért…máris úgy gondolkozok mint egy anya. De jó!
- Miféle komplikációk? – szólalt meg hirtelen Tyler, mire Roger sóhajtott
- Nagyon erős kisbaba, de szerintem az anyukája is. – mosolyogott rám, de nem tudtam viszonozni – És mivel ilyen erős, ezért lehet, hogy előbb szeretne majd világra jönni mint kéne, vagy…a túl gyors növekedésével veszélybe sodorja a mamáját. – Tyler keze megfeszült az enyémben – Két faj génjeit is hordozza, ezért gyorsabban nő mint az átlag babák. Nagyjából… négy hónap múlva megszületik, ha minden jól megy.
- Ha minden jól megy? – kérdeztem kiszáradt torokkal, mire nyugtatólag elmosolyodott. Gyűlölöm ezt a mosolyt!
- Nem lesz semmi baj! Vigyázok majd mindkettőtökre, DE, és ezt hangsúlyozom! Nem szabad túl sok stressznek kitenned magad, és nem harcolhatsz! Még csak fegyver közelébe se mehetsz! – Tylerre nézett aki bólintott. Nagyszerű! Remélem, majd úgy akar őrizni mint egy kis háziállatot. Bár nem lesz rá lehetősége hisz elmegyek…
- Megértettem. Mit kell még tudnom? – az orvos megvonta a vállát
- Ugyanolyan ez mint bármilyen más terhesség csak hamar születik baba. Csak figyelj magadra, és akkor a kis csöppség is jól lesz. Egy hét múlva szeretném, ha visszajönnél kontrollra! – bólintottam, és lassan leszálltam az ágyról. – Valószínűleg lesznek, és vannak is már rosszulléteid, de nem kell velük foglalkozni. Egy idő után már ez sem lesz. – megint bólintottam
- Köszönünk minden doktor úr! – nyújtott kezet Tyler, amit Roger viszonzott
- Én köszönöm, hogy hozzám fordultatok. – mosolygott, majd az ajtóhoz ment – Remélem nem baj, ha nem kísérlek ki titeket, de még van egy betegem aki nem várhat! – azzal már ott sem volt.
Halk sóhajjal az ajtó felé mentem nyomomban szorosan Tylerrel aki nem nagyon szólalt meg, de talán nem is baj. Végül is az ő hibája az egész. Na jó nem hibáztatom nagyon, de ez még nem változtat azon a tényen, hogy nem lett volna szabad ezt tennie. Most, hogy kirúgtak otthonról, nem is baj, hogy lesz egy kisbabám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de…valamilyen szinten örülök neki.
Beszálltunk a kocsiba, és kigördültünk a ház elől. Tyler egész úton nem mondott semmit, csak amikor leparkoltunk a felhőkarcoló előtt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az orvos…kellemesen csalódtam. – nézett ki az útra, de a szemembe nem
- Igen. Jobbat nem is találhattam volna. – mély csend, majd megint megszólalt
- Remélem gondolod, hogy nem nagyon sajnálom a dolgokat. Mindig is szerettem volna tőled egy kisbabát, és most tessék! Azt viszont sajnálom, hogy miattam kiraktak. Jobban is átgondolhattam volna dolgokat. – megráztam a fejem.
- Ezt már megbeszéltük, és különben is…most már mindegy. Ezen ne rágódj! Belenyugodtam, hogy anya leszek, és…nem is bánom annyira. – mosolyogtam, és a kezem akaratlanul is lecsúszott a hasamra.
- Nézd…én gondolkoztam, és…nagyon szeretném, ha…velem laknátok ez után. Mind a ketten. Tudom, hogy ez elég hirtelen jött, de…ő az én gyerekem is, és szeretném a gondját viselni. Ha nem vagy itt nem tudlak megóvni! – nézett rám, mire vettem egy mély levegőt. Ezt el akartam kerülni!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne azok után, hogy… Megígértem Nicknek, hogy amíg nem találok másik lakást nála leszünk, és nem akarom megszegni a szavam- Tyler tekintete megvillant
- Nicknél fogsz lakni?
- Először is fogunk, másodszor pedig a ház az övé, de ő nem lakik ott. Ne játszd a féltékenyt kérlek! Harmadszor pedig nem kell engem megvédeni, tudok magamra vigyázni! – megforgatta a szemeit
- Saját magadtól nem tudod megvédeni magad! – felnyögtem
- Hagyjuk ezt jó? Elmegyek innen, de nem mondom, hogy majd nem találkozhatsz a gyerekeddel. Ezt majd megbeszéljük, ha oda jutunk. – kiszálltam a kocsiból, hogy helyet cseréljek vele, de ő gyorsabb volt és mire feleszméltem már előttem állt.
- Nem akarom, hogy elmenjetek! Szükségem van rátok! – rakta a kezét a hasamra, mire én elhúztam onnan.
- De el kell mennünk, mert nem akarok többé itt lenni! Minden emlék ide köt, és én ezt nem akarom! Ezt igazán megérthetnéd… - magához ölelt, majd adott egy puszit a homlokomra, és mélyen a szemembe nézett
- Helena, én…
- Ki ne mond! – szakítottam félbe – Nem kell még ez is! – simítottam végig az arcán, majd adtam rá egy puszit.
- Még találkozunk! – megkerültem a kocsit, és beszálltam a vezető oldali ülésre.
- Vigyázz mindkettőtökre! – mondta búcsúzóul, mire én bólintottam, és elhajtottam… hátrahagyva mindent…

Hírek!

Sziasztok!

Jövő hét szerdáig szeretném hozni a fejezetet, mert van már ötletem, csak időm nincs nagyon megírni...:S De igyekszek, és remélem hamarosan olvashatjátok!!! :)

puszi

Niky