Sziasztok!
Itt vagyok, bár még mindig nincs netem -.-" Így is elég nehezen tudtam megoldani, de nem sajnáltatom magam. Igyekszek minél hamarabb újból jelentkezni, és remélem még vannak olvasóim! :) Jó olvasást!
puszi
Niky
23. fejezet
Tíz perc kiabálás után, végre bejött az egyik őr. Nem siette el a dolgokat az biztos.
- Na végre, már egy ideje ordibálok magának! Hol a francban volt eddig? Manikűröztetett? - elengedte a füle mellett a megjegyzésemet
- Miért kiabált? – felvontam a szemöldököm, és egy kicsit jobban megnéztem magamnak. Sötét bőrű fickó, nagy, mélyen ülő barna szemekkel, amikből süt az indulat, és az elhivatottság. Bőven veri az egy kilencvenet, vagy még többet is. Egy karja volt csak olyan széles, mint az én combom. Hm…valaki sokat kondizik. Lehet, hogy nehéz dolgunk lesz?
Daniel felé biccentettem a fejemmel, aki összegömbölyödve feküdt az oldalán.
- Valami baja van. Megnézné kérem, hogy mi van vele? – összevonta a szemöldökét
- Semmi közöm hozzá. Ha meghal, meghal. – vont vállat, és már indult volna ki, de a hangom megállította
- Ha meghal nem mondok maguknak semmit, és akkor a főnöke nagyon, nagyon pipa lesz. Méghozzá magára, mert maga hagyta meghalni a bátyámat. Szóval, ha jót akar magának, megnézi, hogy mi van vele. – közöltem, mire sarkon fordult, és a szemembe nézett. Düh csillogott a tekintetében.
Egy halk morgás után Daniel mellé trappolt.
A szívverését lehetett hallani. Egyenletes volt, így a pulzussal nem is foglalkozott. Leguggolt, és az állánál fogva maga felé fordította a bátyám arcát.
- Semmi baja. – fordult megint felém – Csak alszik, és…- nem tudta befejezni amit akart, mert Daniel fejbe vágta a bilincsével. A nagydarab azonnal eldőlt, és a feje vérezni kezdett. Ezt teszi az ezüst.
- Annyira nem is volt vészes. Nehezebbre számítottam. – mondtam halkan, Daniel pedig addig megkereste a zsebében a kulcsot, és kinyitotta a bilincseit, majd oda dobta nekem.
Egy hang nélkül kiszabadultam én is, majd a bátyám mellé guggoltam, aki fegyvert keresett az őrön.
- Na azért. – mondta halkan, és kihúzott egy kilenc milliméterest a fickó bal zoknijából.
- Jobb helyre is rakhatta volna. Ha sürgősen kell neki mit csinál? Kotorászik egy órát? – néztem át a zsebeit még egyszer, de nem találtam semmit.
- Lehet nem elég okos. Ő is csak egy izomagy a többi közül. – megnézte a fegyver tárát, és elhúzta a száját
- Folyékony ezüsttel töltöttek. Ennek most kivételesen örülök. – nézett a szemembe, majd az ajtóra – Maradj mögöttem! – nem akadékoskodtam. Sem a hely, sem az idő nem megfelelő.
Daniel az ajtóhoz sétált, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitotta azt, de engem teljesen kitakart, hogyha valaki van ott, akkor ne engem találjon el. Ennek viszont nem nagyon örülök.
Ám, hála a magasságosnak nem volt ott senki, de a lépcső tetejéről mély hangok jutottak el hozzánk. Magamban számolgatni kezdtem, amíg az egyik sarokba sasszéztunk befelé. Egy kis menedék. Itt nem találnak el, de simán észre tudnak venni.
- Jól számoltam, hogy hat? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Én is erre tippeltem. – rám nézett, de a pisztolyt előre tartotta mintha kész lenne azonnal megölni valakit – Mi a következő lépés? – beharaptam az alsóajkam, mire összevonta a szemöldökét – Fogalmad sincs mi?
- Csak addig jutottam, hogy kioldjuk a bilincseket. Gondoltam…a többi majd jön. – megforgatta a szemeit
- Na igen, a mikulás meg létezik mi? Nem olyan egyszerű ez. – nézett a lépcső felé, és szinte láttam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek. Nekem személy szerint még csak ötletem sincs, hogy mit kéne csinálni. Örülök, hogy most tudok gondolkodni, és járni. A vér előtt ez sem sikerült. Bár ezt a dolgot próbálom kerülni. Gondolni sem akarok arra, hogy megöltem egy fiút…
- Menyünk fel! – mondta hirtelen Daniel, mire egy pillanatra ledermedtem
- Menjünk fel? Hogy? Egy fegyverünk van ők meg vannak hatan.
- Van más kijárat? Nincs. Ha pedig nem akarunk itt megdögleni, akkor valamit tennünk kell.
- Igen. Fent döglünk meg, és nem lent. Sokkal jobb ötlet. Szerinted ott jobb a levegő, mint itt, vagy mi? – nem engedte el a tekintetemet
- Oké, akkor mit csináljunk? Üljünk itt le, és várjuk meg míg lejönnek hozzánk, aztán beszélgessünk el velük az élet nagy kérdéseiről? Ezt még el is tudom képzelni. Hova kéred a golyót a májadba, vagy a szívedbe? – megforgattam a szemem
- Nem kéne most ezzel hülyéskedned.
- Te is azt csinálod, akkor én miért ne tehetném?
- Tisztában vagy vele, hogy egy olyan helyen veszekszünk, ahol bármikor lelőhetnek? – mintha elgondolkozott volna
- Egy pillanatra megfeledkeztem róla. – vigyorgott, mire majdnem felnevettem, de aztán visszafogtam magam
- Mennyünk fel! Elvileg nem szabad megölniük. – vontam vállat – Ha meg igen…nos…kétszáz évet lehúztam. Te kétszáz tízet. Legalább szép halálunk lesz. – halkan felnyögött
- Szép halál, hogy széttrancsíroznak mint egy fasírtot? Nem hiszem. Szeretnéd, hogy Emily egy kistányérban kapná meg a darabjaidat? – megdermedtem
- Ez gonosz volt. – felsóhajtott
- Oké. Igazad van. Szóval menjünk fel?
- Már egy órája ezen huzakodunk. Menjünk inkább aztán…próbáljunk nem meghalni. – a kezembe nyomta a pisztolyt
- Inkább te éld túl, ha már választani kell. – már épp válaszoltam volna, mikor elkiáltotta a magát – Hé, nagyfiúk nem hiányzik egy őr a köreitekből már egy ideje? – hangos léptek zaját lehetett hallani, mire ő berántott a „cellánkba” ahol az izomkolosszus még mindig eszméletlenül feküdt. Jó nagyot üthetett.
Daniel az ajtó mellé állított, ő pedig mögé állt. Aztán…mondjuk úgy, hogy történt minden.
Belépett az egyik őr, akit azonnal fejen lőttem, Daniel addig egy másikkal harcolt, és végül sikerült megszereznie egy fegyvert. Az őrök, pedig csak jöttek, és jöttek. Ami pedig a legrosszabb, többen voltak mint hatan, mert valószínűleg valamelyikük hívott erősítést valahonnan. Egyre többen lettek, és bár Daniel is szerzett egy fegyvert, nem volt könnyű.
Valaki hátulról leütött, és a földön kötöttem ki a fegyverem nélkül. Azt hittem rögtön kapok egy golyót a fejembe, de nem, mert még időben sikerült a támadóm ágyékába rúgnom, mire összegörnyedt, én pedig megszerezve a pisztolyát szíven lőttem.
Egyszerre éles kiáltásokat lehetett hallani az emeletről is, mire az őrök egy másodpercre lefagytak. Ezt kihasználva a nagy részüket megtudtuk ölni, de még mindig nem voltunk vele tisztában, hogy mennyien vannak fent. Na, és mi volt ez a kiabálás?
Az ajtóban hirtelen Nick arca jelent meg egy pisztoly kíséretében, és a maradék őrt a szobában simán leszedte. Csak Daniel, és az én szaggatott lélegzetvételemet lehetett hallani.
- Hogy kerülsz ide? Na, és Emily? – kérdeztem levegőért kapkodva, mire elém sétált, és magához húzott
- Emily jól van. Nem rég beszéltem vele, és épp aludni készült. Már nagyon hiányzol neki. Senki nem mehet a közelébe – simított végig az arcomon, mire egy kicsit megnyugodtam - Elmentem Adamhez, és megtudtam tőle, hogy mit mondott neked. Aztán...a farkasok segítettek megtalálni titeket. – szorosan magamhoz öleltem, és nem is akartam elengedni. Nem érdekel, hogy összevesztünk. Nem bírom tovább. Nem sok kell, hogy összeroppanjak.
- Elkaptátok azt a szemétládát? – hirtelen rengeteg vámpír Vadász lepte el a helyet, de a hangok ellenére is tisztán értettem Nick szavait
- Elmenekült.
A nagy huzavona közben Lucas is megtalált, de nem mondott semmit. Daniellel tárgyalt pár szót aztán eltűnt. Eric is megjelent, egy csomó farkassal, és most épp a „börtönünket” vizsgálják át. Hogy került a két faj össze?
Én leültem a francia erődítményének a tövébe, és a térdeimet felhúzva magam elé meredtem. A kezemről folyt a vér, és volt még pár sebem, de nem engedtem meg az orvosnak, hogy megvizsgáljon. Sokkot kaptam volna? Nem tudom, de Nicknek más dolga van, én pedig örülök egy kis magánynak. Legalább kattoghat tovább az agyam. Egyáltalán, hogy élhettük túl ezt az egészet. Hogy nem lőttek le, és hogy-hogy megtaláltak minket a többiek? Na, és a fiú? A szülei merre lehetnek? Talán…
- Helena. – a hangra felfelé fordítottam a fejem, de utána újból magam elé meredtem. Tyler lassan leguggolt elém, és a térdemen támasztott kezemre tette az övét. Barna szemei lágyan fürkészték az arcomat. – El kéne látni a sebeidet.
- Jól vagyok. – mondtam halkan, mire megrázta a fejét
- Nem. Egyáltalán nem vagy jól. – ránéztem
- Mondom, hogy jól vagyok! – kiabáltam, de igazából nem is rá voltam dühös, hanem az egész helyzetre. Örülök, hogy megmenekültünk, de én milyen áron maradtam életben? Megöltem egy fiút. Páran felénk fordultak, de aztán jobbnak látták inkább foglalkozni tovább a saját dolgukkal.
Tyler az arcom felé nyúlt, hogy megérintsen, de elrántottam a fejem. Nem kell a vigasz.
- Menj el! Egyedül akarok lenni!
- Nem kéne ilyen állapotban egyedül lenned. Inkább…
- Tettem valamit. – mondtam halkan, és a szemébe néztem – Olyat tettem, amit megígértem, hogy soha többet nem fogok. – kigördült egy könnycsepp, amit Tyler le akart törölni, de megfogtam a kezét – Nem érdemlem meg, hogy gyengéd legyél velem. Én már semmit nem érdemlek meg. – a fájdalmas tekintete most mindennél rosszabb volt
- Biztos…biztos, hogy okkal tetted azt amit tettél. Egy ilyen helyzetben…
- Megöltem egy fiút Tyler. Egy tinédzsert, akinek csak most indult volna el az élete. Esélye lett volna egyetemre menni, szerezni egy jó állást, felnevelni a gyerekeit, de ez már mind lehetetlen, mert egy árokban fekszik most kiszipolyozva. Minden csepp vérét megittam, és…élveztem. Te jó ég! Akármennyire is undorodtam magamtól szükségem volt a vérére, és nem tudtam nemet mondani. Megöltem. – ellöktem a kezét magamtól, és letöröltem az arcomat – Mit szól, majd Emily ha megtudja? Undorodni fog tőlem, és okkal. Egy anya nem ilyen. – pár pillanatig csend volt
- A megtörtént dolgokon már nem tudsz változtatni, és az a szemét kényszeríttet. Önszántadból soha nem tetted volna ezt.
- Ha eleget ittam volna ezek előtt, ha nemet mondok, ha csak átváltoztatom, ha…- Tyler a két keze közé fogta az arcomat, amikor a hangom kezdett egyre hisztérikusabbá válni.
- Ne gondolj erre! Ha nem iszol te halsz meg, és a lányod elveszít. Erre gondolj, és ne másra!
- De annyira fiatal volt. Fiatal, és teljesen egészséges. Előtte állt az élet, és valaki szerette, de én elvettem tőle…
- Az a szemét, pedig majdnem elvett tőlem. Lehet, hogy egy szívtelen szörnyeteg vagyok, de ezer másik, minthogy te. – szipogva megráztam a fejem, és elhúzódtam tőle
- Nem megy. Már nem…én…istenem sajnálom, hogy túléltem. Nekem meg kellett volna halni. Én…
- Ezt most hagyd abba! – mondta élesen, majd gyengéden megfogta a véres kezemet – Ne mondj ilyeneket! Szörnyű ezt hallani tőled. Nem akarom, hogy így érezz. Van egy lányunk. Egy gyönyörű lányunk, aki csak rád vár. – behunytam a szemem
- Lehet, de…
- Nincs de! Lássuk el a sebeidet! – megráztam a fejem
- Addig nem vagyok nyugodt, míg nem találták meg a fiú testét.
- Nagyon jól tudod, hogy az már rég nincs meg…- mondta halkan, mire megint behunytam a szemem.
- Szükségem van Emilyre! Beszélnem kell vele! – Tyler bólintott, majd előhúzta a zsebéből a mobilját, és tárcsázott egy számot
- Tudod adni egy kicsit? – kérdezte halkan a telefonba – Keltsd fel! Nem tart sokáig. – nézett rám, majd átnyújtotta a telefont, és messzebb sétált. Tudja, hogy nekem most magány kell a telefonnal, és a lányom hangjával.
- Mami? Jól vagy? – kérdezte álmos hangon, mire könny gyűlt a szemembe
- Igen kicsim nagyon jól vagyok. Na, és te? Milyen a nagyiéknál?
- Szuper. Képzeld a papa kivitt lovagolni, és az egyik ló annyira aranyos volt. Kifésültem, és segítettek ráülni…- csak beszélt, és beszélt, én pedig csak sírtam, mintha ez a hang mentett volna meg. Úgy is éreztem. Egy hang, ami mindennél fontosabb. Fontosabb egy hibánál, egy tettnél, mindennél. – Mami te sírsz? – mindig elfelejtem, hogy mennyire jó a hallása
- Nem csak…kicsit megfáztam.
- Nem igaz. – elmosolyodtam, mert az apja jutott az eszembe róla
- Nagyon hiányzol kicsim. – mondtam inkább halkan
- Te is nekem anyu. Mikor jössz értem? Mert szeretek itt lenni, de otthon veled még jobb.
- Már nem kell sokat várnod. Pár nap, és otthon vagyok veled. – halk ásító hangot hallottam – Menj aludni kicsim! Majd reggel beszélünk.
- Oké, de siess haza! Ja, és szeretlek anyu. – próbáltam visszafogni a sírást, de nem nagyon jött össze
- Én is kicsim. Légy jó! – mondtam, majd kinyomtam a telefont, és a most már mögöttem álló Tylernek adtam. Felálltam. Pár perc beszélgetés, és mennyit tud adni az embernek. – Köszönöm. – fordultam felé, és szorosan megöleltem ő pedig az arcát a hajamba temetve szorított magához.
- El kéne látni a sebeidet. – mondta, de elengedtem a fülem mellett a megjegyzést
- Igen. – eltávolodott, és megfogta a kezemet
- Azt hittem nehezebb lesz rávennem, de…
- Nem a sebeimre gondoltam. – összevonta a szemöldökét – A feleséged akarok lenni.
2011. szeptember 9., péntek
2011. augusztus 23., kedd
Dark Kiss 22. fejezet
Sziasztok!
Még mindig élek, és a fejezet is kész van! :D
Van egy pár rossz hírem, és van egy pár jó hírem! :( :)
A rossz hírrel kezdem. Ma meghoztam az új fejezetet, de ez után beszámíthatlan ideig nem tudok nektek frissel szolgálni, mert ugye költözök el, és mire bevezetik oda az internetet az állítólag 3 hét...Nem tudom mit csinálnak addig, de jobban is siethetnének -.-" Mindegy, a lényeg, hogy remélem nem fogtok tőlem, majd elpártolni emiatt, mert ahogy tudok jövök a fejezetekkel, de a suli is most kezdődik, szóval azzal is lesznek problémák, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hamar olvashassátok az új fejezeteket. :)
A versenyzőknek hoztam egy feladatsort, és ezek lesznek az utolsó kérdések, valamint a Szeptember 1.-i eredményhírdetés is elhúzódik, a költözés miatt, szóval több időtök lesz válaszolni a kérdésekre :)
Kérdéssor
Aztán, Brandy unatkozott, ezért csinált nekem egy Fanvideót a Dark Kissről amit nem tudok feltenni, mert nem akarja feltölteni a Blogger...-.-" Majd megpróbálom később, szerintem.
Nos egyenlőre ennyi. Amint tudok jelentkezek, de azért még várom a véleményeket a fejihez! ;) Jó olvasást!
puszi
Niky
22. fejezet
Egyre hidegebb lett. Ami egyáltalán nem volt ínyemre. Mindenem reszketett, és nem tudtam megállítani a remegést. Hangokat hallottam, de válaszolni nem tudtam, és még a szavak értelmét sem nagyon fogtam fel. Miért van egyre hidegebb?
- Maga szemétláda! Meg fog halni! A sebének már össze kellett volna forrnia, de nem ivott semmit. Egy korty vért sem. - egy ismerős meleg hangot hallottam, de nem tudtam hova tenni. A férfi hangja aggodalommal telt meg, és közel volt a hisztériához. Ha tudtam volna, megkérdeztem volna tőle, hogy mi a baj? Vagy, hogy miért aggódik ennyire? Vajon ő is annyira fázik, mint én?
A szemem egyáltalán nyitva van, mert nem látok mást csak sok fehér foltot a nagy feketeségben?!
- Ha volt annyi esze, hogy nem ivott napokig, akkor majd arra is lesz esze, hogy túlélje ezt. Vámpír. Majdcsak fel kel valahogy. - ez a hang is ismerős volt, de még mindig nem tudtam, hogy mi is történt.
Hangos csattanást hallottam, majd láncok csörgését.
A reszketésem mintha egy kicsit csillapodott volna, és bár a hideg nem múlt el sikerült valahogy "hozzászoknom". Most inkább ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam megmozdítani a kezem, vagy bármit tenni, de nem sikerült, annyira elnehezült mindenem. Alattam valami meleg ragacsos dolog volt. Pislogtam párat, hátha kitisztul a látásom, de nem nagyon jött össze. Egyre fáradtabb lettem.
- Helena! Helena! Nyisd ki a szemed hugi, kérlek! - sóhajtottam
- Nem megy. Fáradt...vagyok...
- Nem aludhatsz el, hallod! Beszélj hozzám! Mondj bármit, csak maradj ébren! - ki ez a férfi? És honnan tudja a nevemet?
-Mit mondhatnék neked?
- Az mindegy csak beszélj! Mesélj...mesélj Emilyről. - elmosolyodtam, és bár szörnyen fáradt voltam a lányom arca fellebegett előttem.
- Olyan szeme van mint az apjának. A haja olyan mint az enyém, és már most majdnem a derekáig ér. Sosem kel fel tíz előtt, és imádja a gabonapelyhet. Fogmosás mániás, és egy nap, vagy hatszor meg is mossa. Nagyon szeret a nagyszüleinél lenni, és az apjával mesét olvasni. Majdnem minden reggel bebújik hozzám az ágyba, mert akkor már Nick nincs otthon, és velem aludhat. Nagyon szeretne óvodába, és iskolába járni majd, de félek, hogy nem bírja a napfényt, így még nem próbáltuk ki, hogy is viseli. - csak beszéltem, és beszéltem az ismerős idegen, pedig csak hallgatott, egy hang nélkül. Minél többet beszéltem annál jobban szállt ki belőlem az élet. Mi az Istent mondtam az előbb? Ja igen, Emily… - A bal kezén van egy anyajegye, mint a bátyámnak. – a levegő hirtelen mintha megváltozott volna körülöttem, de nem tudom, hogy azért, mert annyira fáradt vagyok, vagy más ok miatt.
- Az alkarján? – próbáltam bólintani, de nem sikerült
- Igen. Könnycsepp alakú, mint amilyen Danielnek is van. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer megmutassam neki, hogy bemutathassam neki a lányomat, de…ez nem sikerült, és már nem is fog. – bármennyire is nem tudtam magamról éreztem, hogy ez a gyengeség lehet nem is a fáradtság miatt van. Mintha egyre jobban távolodnék a testemtől.
- Miért? – jött hirtelen a kérdés
- Mi miért?
- Miért nem mutattad be eddig a lányodat a…bátyádnak? – fájdalmasan felsóhajtottam
- Daniel nem áll szóba velem, mert úgy érzi elárultam, de…ha megismerné Emilyt biztos vagyok benne, hogy…szeretnék egymást. Együtt játszanának a kertben, és csak nevetnének. Mindig is erről álmodoztam. Kár, hogy ez már nem fog beteljesülni. Pedig imádom a bátyámat. Ő nevelt fel, és mindig ott volt velem. Annyira jó lenne, ha most ő is itt lenne… – a férfi felől lánccsörgéseket hallottam, majd egy dühöt kiáltást
- Ne aludj el Helena! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt! – felnyögtem, mert legszívesebben aludtam volna egy jót – A bátyád is szeret téged. Mindennél fontosabb vagy neki, és ha most nem alszol el, akkor még van rá esély, hogy bemutasd a lányodnak. Együtt fognak mesét olvasni, és bosszantani téged. Megverem majd az összes felé közeledő pasit. Elfogadom, hogy egy farkassal vagy együtt, és, a lányodat is szeretni fogom, de ne menj el! – a férfi hangja zokogásba fúlt, és hirtelen nem értettem, hogy miért beszél a maga nevében. Érdekel is ez most engem?!
- Daniel nem fogja ezt megtenni. Túlságosan is gyűlöl én, pedig túlon túl elfáradtam már…
- Nem gyűlöllek! Helena, a húgom vagy, és szeretlek! Na hagyj itt egyedül! Ne menj el! – kiabálta a férfi, és hangosan csörgetett valami láncot
- Majd…később megbeszéljük. Aludj te is, talán akkor nem lesz ilyen hideg…- hirtelen hűvös szellő csapta meg az arcomat, és valaki dobolni kezdett a fejem mellett.
Kinyitottam a szemem, hogy lássak valamit, de csak a nagy fehérség jutott el a tudatomig. Aztán valami édes illatot éreztem. Olyat amiért most mindent feladnék csak közelebb érezhessem magamhoz.
Mintha valaki megragadott volna hirtelen testhelyzetet változtattam, és próbáltam a helyén tartani a fejem. Nem lenne jó, ha elhagynám, már pedig most közel vagyok hozzá!
Valaki szétfeszítette a számat, és csorgatott bele valamit. Nem volt valami finom íze, de legalább sikerült fókuszálnom egy kicsit. Talán az agyamat is visszanyertem.
Előttem egy őszülő férfi állt, és a csuklójából fojt le a vér. Ki is ő? Ja, már tudom aki idehozott.
Balra még mindig Daniel volt, de sokkal megviseltebb állapotban az arcán könnyek futottak végig. Láttam én valaha is sírni őt?
Lenéztem magamra, és a látványtól majdnem összeestem. A gyomromnál egy hatalmas lyuk tátongott, és ömlött belőle a vér. Hogy-hogy még nem véreztem el? A lábam alatt minden csurom vér volt, és a kezem színe furcsán szürke lett. Kettőt láttam mindenből, de legalább felfogtam, hogy mi is történt.
- Szükségem van rád még, szóval jobb lenne, ha összeszednéd magad. Ilyen állapotban nem tudsz majd nekem segíteni, az pedig nagy baj. Több eszed is lehetett volna, minthogy nem iszol napokig. Ha ittál volna már egy karcolás sem látszana a sebedből, most viszont, nézz magadra! Az én véremtől tisztult egy kicsit ki az agyad, de ez pár percnél tovább nem fog tartani. Úgy, hogy…hoztam neked egy kis ennivalót. – elmosolyodott, és a háta mögé mutatott.
Egy fiatal fiú volt az egyik őr kezében. Látszott a szemében mennyire meg van döbbenve, és, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Szép kék szeme csillogott az elfojtott könnyektől. Szőke haja az arcába hullott. Szabadulni akart a fogva tartója karjaiból, de ember lévén nem volt elég erős. A bennem lakozó szörnyeteg áhítozott a vére után, viszont az agyam – már ami megmaradt belőle – sikoltozott ez ellen. Egy tétova lépést tettem a fiú felé, mire az nyöszörögni kezdett. Azonnal megtorpantam.
- Igyál Helena! Ez csak egy ember! A táplálék lánc legalja. Az ő idejük már rég leáldozott. – suttogta Gaston a fülembe, mire csigalassúsággal felé fordítottam a fejemet
- Nem ölök ártatlanokat. Ő még csak egy gyerek. – gúnyosan elmosolyodott
- Nem muszáj megölnöd. Változtasd át, és rögtön jobb lesz. – visszanéztem a fiúra, aki némán könyörgött nekem. Egyszer már kerültem ilyen helyzetbe. Többször nem akarok! A lelkiismeret-furdalás mindig velem lesz. Vettem egy reszketeg levegőt, de hiba volt. Annyira csábító volt a vére, és olyan édes. Mintha már érezném is a számban. A szíve szabálytalan dobogása mindennél szebb dallam volt a fülemnek. – Nos?
- Nem. – ráztam meg a fejem – Nem megy.
- Reméltem, hogy könnyebb lesz majd, de hát…nem. – a francia a fiúhoz sétált, és elrántotta az őr kezéből. – Nos mon ami…megadom neked a választás lehetőségét, mivel oly fiatal vagy még, és azt akarom, hogy lásd mennyire kedves is vagyok. – a kezeimen megcsörrentek a láncok. A fiú nyakát fogta, de közben engem nézett. – Meghalsz, vagy inkább vámpír leszel? – a fiú arcán könnyek csorogtak le, amitől engem is a sírógörcs kerülgetett.
- Én…én…csak haza akarok menni. Kérem engedjenek el! – a francia elmosolyodott
- Ez sajnos nincs a lehetőségeid között. Egyszerű kérdést tettem fel. Halál, vagy öröklét? – a torkom elszorult, és alig kaptam már levegőt. A vérzés a vámpírvértől egy kicsit alábbhagyott, de nem sokáig. Ha ember lennék, eddig sem bírtam volna. A fiú nyelt egy nagyot, és visszafojtotta a könnyeit.
- Inkább…öljön…meg…- behunytam a szemem, és elfordítottam a fejem
- Na Helena? Még csak bűntudatod sem lehet, ha megölöd. Jót választottam. – megremegett a térdem, amiből tudtam, hogy már nem sokáig bírom – Nem? Hát rendben…te akartad. – egy határozott mozdulattal beleharapott a fiú nyakába, majd szinte ledobta a földre. A fiú a sebéhez nyúlt, és zokogni kezdett.
- Nem! – kiáltottam, és oda akartam menni hozzá, de a láncok visszafogtak. A francia körülötte járkált, mint egy keselyű.
- Három perced van, míg a méreg hatni kezd. Utána már nem tudsz rajta segíteni. Örökre közénk fog tartozni. Te megmentheted, még, és magadat is. – állt meg mellettem, de nem tudtam ránézni. A jajveszékelő fiút bámultam, aki most már könyörögve nézett rám, hogy ne hagyjam átváltozni.
- Kérlek! – nézett rám, mire a könnyek lecsorogtak az arcomon
- Már csak két perc. Az idő telik, és az ő ideje is le fog járni. Dönts! – megráztam a fejem, és behunytam a szemem
- Helena igyál! – Daniel felé fordultam a szeméből mindent ki lehetett olvasni – Ne hagyd szenvedni!
- Egy perc. Ajjaj félek fiam nem sokáig leszel már ember. – a fiú felém kúszott, én pedig hátra léptem egyet
- Könyörgök! Nem akarom ezt az életet! – a könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már lassan állni sem bírtam. Letérdeltem mellé, és két kezembe fogtam az arcát, majd félrebillentettem a fejét.
- Annyira sajnálom. – zokogtam, mielőtt lecsaptam volna. Egy pillanatra felkiáltott, majd elernyedt a karjaimban. Csak szívtam a vérét, és próbáltam gyorsan végezni, de mintha soha nem akarna vége lenni. Az éhségem persze alább hagyott, és egyre jobban kezdtek derengeni a dolgok, de ez benne a legszörnyűbb. Átéreztem a fiú fájdalmait, és bár nem érzett semmi fájdalmasat, tudtam, hogyha lehetne küzdene ellenem. Bármennyire is élvezetes a vámpírok harapása.
A teste egyre jobban elernyedt a karjaimban, és a szíve is egyre lassabban vert. A könnyeim viszont egyre jobban folytak, de nem tehettem ellene semmit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végeztem. Lassan eltávolodtam a fiú nyakától, és lefektettem a földre. Mint egy anya, megsimogattam a haját, és sirattam, hogy elment.
Te jó ég! Milyen fiatal volt.
Daniel felé fordultam, aki szintén a őt nézte. Néma beszélgetést folytattunk, de nem tarthatott sokáig, mert a francia felrángatott a földről, és arrébb lökött.
- Végre valamit jól csináltál! Szeretem ha a dolgok úgy alakulnak ahogy terveztem. – nem tudtam levenni a szemem a fiú holttestéről. Gaston követte a tekintetemet. – Nyugodj meg Helena! Jó helyet találunk majd neki!
- Bedobjátok egy folyóba. Rohadt jó hely, egy tinédzser fiúnak, aki még el sem kezdte az életét. Alig lehetett tizenhét.
- Ugyan már ne legyél ilyen érzelgős! Örülj, hogy nem a lányodat hoztam ide vacsorára! – felnéztem rá
- Csak, mert nem tudja, hogy hol van. Talán egyszer majd rájön, hogy nem találja meg őket soha. – lassan leguggolt elém
- Ha tudni akarod…tisztában vagyok vele, hogy Tyler szüleinél van Leedsben, és azt is tudom, hogy a farkasod hol lakik. Na mit szólsz? Még mindig olyan biztos vagy a dolgodban? – nem hagytam, hogy az arcom bármit is eláruljon neki. Lassan felegyenesedett
- Akkor miért kellett innom? Hagyhatott volna simán meghalni. – vidáman vállat vont
- Az úgy nem lett volna izgalmas. – a válla fölött az őrre nézett – Vidd el a fiú testét! – az őr azonnal cselekedett, és a szürke arcú fiú mintha ott se lett volna. Néztem ahogy az őr felviszi a testet egy lépcsőn, majd eltűnik a sötétben vele
- Remélem tudja, hogy ezek után…élvezettel fogom hagyni a napon elégni. – mondtam komoran, mire felnevetett
- Nem tudsz kijutni innen Helena! Senki nem menekülhet innen! Itt én vagyok a főnök, nem te! – undorodva néztem rá
- Majd meglátjuk. – mosolyodtam el én is, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, csak szó nélkül elment.
Miután becsukódott az ajtó, percekig nem szólaltam.
– Még a nevét sem tudtam, mégis megöltem. – mondtam halkan, mire Daniel sóhajtott
- Meg kellett tenned. Nem akart így élni, te pedig nem hallhattál meg! – felé fordítottam a fejem. Ő beszélt hozzám, amikor olyan kába voltam, vagy csak beképzeltem az egészet?
Megrángattam a láncaimat amik valahogy a hátam mögül előre kerültek. Na ezt, hogy csináltam. - Öm…ezt, hogy sikerült kiviteleznem? – emeltem fel a kezem, mire vállat vont
- Az őr csinálta, hogy könnyebben tudj inni. – összeráncoltam a homlokomat
- Ez teljesen kiesett…- elmélkedtem, és ekkor jött meg a nagy ihlet. Mint a mesékben, amikor a mesefigurák feje fölött kigyullad egy villanykörte. Valami ilyesmi érzésem volt nekem is. – Az őr nyitotta ki a láncot? – Daniel felvonta a szemöldökét, majd bólintott
- Igen. Miért? – mosolyogva az ajtó felé fordultam
- Van egy ötletem!
Még mindig élek, és a fejezet is kész van! :D
Van egy pár rossz hírem, és van egy pár jó hírem! :( :)
A rossz hírrel kezdem. Ma meghoztam az új fejezetet, de ez után beszámíthatlan ideig nem tudok nektek frissel szolgálni, mert ugye költözök el, és mire bevezetik oda az internetet az állítólag 3 hét...Nem tudom mit csinálnak addig, de jobban is siethetnének -.-" Mindegy, a lényeg, hogy remélem nem fogtok tőlem, majd elpártolni emiatt, mert ahogy tudok jövök a fejezetekkel, de a suli is most kezdődik, szóval azzal is lesznek problémák, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hamar olvashassátok az új fejezeteket. :)
A versenyzőknek hoztam egy feladatsort, és ezek lesznek az utolsó kérdések, valamint a Szeptember 1.-i eredményhírdetés is elhúzódik, a költözés miatt, szóval több időtök lesz válaszolni a kérdésekre :)
Kérdéssor
Aztán, Brandy unatkozott, ezért csinált nekem egy Fanvideót a Dark Kissről amit nem tudok feltenni, mert nem akarja feltölteni a Blogger...-.-" Majd megpróbálom később, szerintem.
Nos egyenlőre ennyi. Amint tudok jelentkezek, de azért még várom a véleményeket a fejihez! ;) Jó olvasást!
puszi
Niky
22. fejezet
Egyre hidegebb lett. Ami egyáltalán nem volt ínyemre. Mindenem reszketett, és nem tudtam megállítani a remegést. Hangokat hallottam, de válaszolni nem tudtam, és még a szavak értelmét sem nagyon fogtam fel. Miért van egyre hidegebb?
- Maga szemétláda! Meg fog halni! A sebének már össze kellett volna forrnia, de nem ivott semmit. Egy korty vért sem. - egy ismerős meleg hangot hallottam, de nem tudtam hova tenni. A férfi hangja aggodalommal telt meg, és közel volt a hisztériához. Ha tudtam volna, megkérdeztem volna tőle, hogy mi a baj? Vagy, hogy miért aggódik ennyire? Vajon ő is annyira fázik, mint én?
A szemem egyáltalán nyitva van, mert nem látok mást csak sok fehér foltot a nagy feketeségben?!
- Ha volt annyi esze, hogy nem ivott napokig, akkor majd arra is lesz esze, hogy túlélje ezt. Vámpír. Majdcsak fel kel valahogy. - ez a hang is ismerős volt, de még mindig nem tudtam, hogy mi is történt.
Hangos csattanást hallottam, majd láncok csörgését.
A reszketésem mintha egy kicsit csillapodott volna, és bár a hideg nem múlt el sikerült valahogy "hozzászoknom". Most inkább ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Próbáltam megmozdítani a kezem, vagy bármit tenni, de nem sikerült, annyira elnehezült mindenem. Alattam valami meleg ragacsos dolog volt. Pislogtam párat, hátha kitisztul a látásom, de nem nagyon jött össze. Egyre fáradtabb lettem.
- Helena! Helena! Nyisd ki a szemed hugi, kérlek! - sóhajtottam
- Nem megy. Fáradt...vagyok...
- Nem aludhatsz el, hallod! Beszélj hozzám! Mondj bármit, csak maradj ébren! - ki ez a férfi? És honnan tudja a nevemet?
-Mit mondhatnék neked?
- Az mindegy csak beszélj! Mesélj...mesélj Emilyről. - elmosolyodtam, és bár szörnyen fáradt voltam a lányom arca fellebegett előttem.
- Olyan szeme van mint az apjának. A haja olyan mint az enyém, és már most majdnem a derekáig ér. Sosem kel fel tíz előtt, és imádja a gabonapelyhet. Fogmosás mániás, és egy nap, vagy hatszor meg is mossa. Nagyon szeret a nagyszüleinél lenni, és az apjával mesét olvasni. Majdnem minden reggel bebújik hozzám az ágyba, mert akkor már Nick nincs otthon, és velem aludhat. Nagyon szeretne óvodába, és iskolába járni majd, de félek, hogy nem bírja a napfényt, így még nem próbáltuk ki, hogy is viseli. - csak beszéltem, és beszéltem az ismerős idegen, pedig csak hallgatott, egy hang nélkül. Minél többet beszéltem annál jobban szállt ki belőlem az élet. Mi az Istent mondtam az előbb? Ja igen, Emily… - A bal kezén van egy anyajegye, mint a bátyámnak. – a levegő hirtelen mintha megváltozott volna körülöttem, de nem tudom, hogy azért, mert annyira fáradt vagyok, vagy más ok miatt.
- Az alkarján? – próbáltam bólintani, de nem sikerült
- Igen. Könnycsepp alakú, mint amilyen Danielnek is van. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer megmutassam neki, hogy bemutathassam neki a lányomat, de…ez nem sikerült, és már nem is fog. – bármennyire is nem tudtam magamról éreztem, hogy ez a gyengeség lehet nem is a fáradtság miatt van. Mintha egyre jobban távolodnék a testemtől.
- Miért? – jött hirtelen a kérdés
- Mi miért?
- Miért nem mutattad be eddig a lányodat a…bátyádnak? – fájdalmasan felsóhajtottam
- Daniel nem áll szóba velem, mert úgy érzi elárultam, de…ha megismerné Emilyt biztos vagyok benne, hogy…szeretnék egymást. Együtt játszanának a kertben, és csak nevetnének. Mindig is erről álmodoztam. Kár, hogy ez már nem fog beteljesülni. Pedig imádom a bátyámat. Ő nevelt fel, és mindig ott volt velem. Annyira jó lenne, ha most ő is itt lenne… – a férfi felől lánccsörgéseket hallottam, majd egy dühöt kiáltást
- Ne aludj el Helena! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt! – felnyögtem, mert legszívesebben aludtam volna egy jót – A bátyád is szeret téged. Mindennél fontosabb vagy neki, és ha most nem alszol el, akkor még van rá esély, hogy bemutasd a lányodnak. Együtt fognak mesét olvasni, és bosszantani téged. Megverem majd az összes felé közeledő pasit. Elfogadom, hogy egy farkassal vagy együtt, és, a lányodat is szeretni fogom, de ne menj el! – a férfi hangja zokogásba fúlt, és hirtelen nem értettem, hogy miért beszél a maga nevében. Érdekel is ez most engem?!
- Daniel nem fogja ezt megtenni. Túlságosan is gyűlöl én, pedig túlon túl elfáradtam már…
- Nem gyűlöllek! Helena, a húgom vagy, és szeretlek! Na hagyj itt egyedül! Ne menj el! – kiabálta a férfi, és hangosan csörgetett valami láncot
- Majd…később megbeszéljük. Aludj te is, talán akkor nem lesz ilyen hideg…- hirtelen hűvös szellő csapta meg az arcomat, és valaki dobolni kezdett a fejem mellett.
Kinyitottam a szemem, hogy lássak valamit, de csak a nagy fehérség jutott el a tudatomig. Aztán valami édes illatot éreztem. Olyat amiért most mindent feladnék csak közelebb érezhessem magamhoz.
Mintha valaki megragadott volna hirtelen testhelyzetet változtattam, és próbáltam a helyén tartani a fejem. Nem lenne jó, ha elhagynám, már pedig most közel vagyok hozzá!
Valaki szétfeszítette a számat, és csorgatott bele valamit. Nem volt valami finom íze, de legalább sikerült fókuszálnom egy kicsit. Talán az agyamat is visszanyertem.
Előttem egy őszülő férfi állt, és a csuklójából fojt le a vér. Ki is ő? Ja, már tudom aki idehozott.
Balra még mindig Daniel volt, de sokkal megviseltebb állapotban az arcán könnyek futottak végig. Láttam én valaha is sírni őt?
Lenéztem magamra, és a látványtól majdnem összeestem. A gyomromnál egy hatalmas lyuk tátongott, és ömlött belőle a vér. Hogy-hogy még nem véreztem el? A lábam alatt minden csurom vér volt, és a kezem színe furcsán szürke lett. Kettőt láttam mindenből, de legalább felfogtam, hogy mi is történt.
- Szükségem van rád még, szóval jobb lenne, ha összeszednéd magad. Ilyen állapotban nem tudsz majd nekem segíteni, az pedig nagy baj. Több eszed is lehetett volna, minthogy nem iszol napokig. Ha ittál volna már egy karcolás sem látszana a sebedből, most viszont, nézz magadra! Az én véremtől tisztult egy kicsit ki az agyad, de ez pár percnél tovább nem fog tartani. Úgy, hogy…hoztam neked egy kis ennivalót. – elmosolyodott, és a háta mögé mutatott.
Egy fiatal fiú volt az egyik őr kezében. Látszott a szemében mennyire meg van döbbenve, és, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Szép kék szeme csillogott az elfojtott könnyektől. Szőke haja az arcába hullott. Szabadulni akart a fogva tartója karjaiból, de ember lévén nem volt elég erős. A bennem lakozó szörnyeteg áhítozott a vére után, viszont az agyam – már ami megmaradt belőle – sikoltozott ez ellen. Egy tétova lépést tettem a fiú felé, mire az nyöszörögni kezdett. Azonnal megtorpantam.
- Igyál Helena! Ez csak egy ember! A táplálék lánc legalja. Az ő idejük már rég leáldozott. – suttogta Gaston a fülembe, mire csigalassúsággal felé fordítottam a fejemet
- Nem ölök ártatlanokat. Ő még csak egy gyerek. – gúnyosan elmosolyodott
- Nem muszáj megölnöd. Változtasd át, és rögtön jobb lesz. – visszanéztem a fiúra, aki némán könyörgött nekem. Egyszer már kerültem ilyen helyzetbe. Többször nem akarok! A lelkiismeret-furdalás mindig velem lesz. Vettem egy reszketeg levegőt, de hiba volt. Annyira csábító volt a vére, és olyan édes. Mintha már érezném is a számban. A szíve szabálytalan dobogása mindennél szebb dallam volt a fülemnek. – Nos?
- Nem. – ráztam meg a fejem – Nem megy.
- Reméltem, hogy könnyebb lesz majd, de hát…nem. – a francia a fiúhoz sétált, és elrántotta az őr kezéből. – Nos mon ami…megadom neked a választás lehetőségét, mivel oly fiatal vagy még, és azt akarom, hogy lásd mennyire kedves is vagyok. – a kezeimen megcsörrentek a láncok. A fiú nyakát fogta, de közben engem nézett. – Meghalsz, vagy inkább vámpír leszel? – a fiú arcán könnyek csorogtak le, amitől engem is a sírógörcs kerülgetett.
- Én…én…csak haza akarok menni. Kérem engedjenek el! – a francia elmosolyodott
- Ez sajnos nincs a lehetőségeid között. Egyszerű kérdést tettem fel. Halál, vagy öröklét? – a torkom elszorult, és alig kaptam már levegőt. A vérzés a vámpírvértől egy kicsit alábbhagyott, de nem sokáig. Ha ember lennék, eddig sem bírtam volna. A fiú nyelt egy nagyot, és visszafojtotta a könnyeit.
- Inkább…öljön…meg…- behunytam a szemem, és elfordítottam a fejem
- Na Helena? Még csak bűntudatod sem lehet, ha megölöd. Jót választottam. – megremegett a térdem, amiből tudtam, hogy már nem sokáig bírom – Nem? Hát rendben…te akartad. – egy határozott mozdulattal beleharapott a fiú nyakába, majd szinte ledobta a földre. A fiú a sebéhez nyúlt, és zokogni kezdett.
- Nem! – kiáltottam, és oda akartam menni hozzá, de a láncok visszafogtak. A francia körülötte járkált, mint egy keselyű.
- Három perced van, míg a méreg hatni kezd. Utána már nem tudsz rajta segíteni. Örökre közénk fog tartozni. Te megmentheted, még, és magadat is. – állt meg mellettem, de nem tudtam ránézni. A jajveszékelő fiút bámultam, aki most már könyörögve nézett rám, hogy ne hagyjam átváltozni.
- Kérlek! – nézett rám, mire a könnyek lecsorogtak az arcomon
- Már csak két perc. Az idő telik, és az ő ideje is le fog járni. Dönts! – megráztam a fejem, és behunytam a szemem
- Helena igyál! – Daniel felé fordultam a szeméből mindent ki lehetett olvasni – Ne hagyd szenvedni!
- Egy perc. Ajjaj félek fiam nem sokáig leszel már ember. – a fiú felém kúszott, én pedig hátra léptem egyet
- Könyörgök! Nem akarom ezt az életet! – a könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már lassan állni sem bírtam. Letérdeltem mellé, és két kezembe fogtam az arcát, majd félrebillentettem a fejét.
- Annyira sajnálom. – zokogtam, mielőtt lecsaptam volna. Egy pillanatra felkiáltott, majd elernyedt a karjaimban. Csak szívtam a vérét, és próbáltam gyorsan végezni, de mintha soha nem akarna vége lenni. Az éhségem persze alább hagyott, és egyre jobban kezdtek derengeni a dolgok, de ez benne a legszörnyűbb. Átéreztem a fiú fájdalmait, és bár nem érzett semmi fájdalmasat, tudtam, hogyha lehetne küzdene ellenem. Bármennyire is élvezetes a vámpírok harapása.
A teste egyre jobban elernyedt a karjaimban, és a szíve is egyre lassabban vert. A könnyeim viszont egyre jobban folytak, de nem tehettem ellene semmit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végeztem. Lassan eltávolodtam a fiú nyakától, és lefektettem a földre. Mint egy anya, megsimogattam a haját, és sirattam, hogy elment.
Te jó ég! Milyen fiatal volt.
Daniel felé fordultam, aki szintén a őt nézte. Néma beszélgetést folytattunk, de nem tarthatott sokáig, mert a francia felrángatott a földről, és arrébb lökött.
- Végre valamit jól csináltál! Szeretem ha a dolgok úgy alakulnak ahogy terveztem. – nem tudtam levenni a szemem a fiú holttestéről. Gaston követte a tekintetemet. – Nyugodj meg Helena! Jó helyet találunk majd neki!
- Bedobjátok egy folyóba. Rohadt jó hely, egy tinédzser fiúnak, aki még el sem kezdte az életét. Alig lehetett tizenhét.
- Ugyan már ne legyél ilyen érzelgős! Örülj, hogy nem a lányodat hoztam ide vacsorára! – felnéztem rá
- Csak, mert nem tudja, hogy hol van. Talán egyszer majd rájön, hogy nem találja meg őket soha. – lassan leguggolt elém
- Ha tudni akarod…tisztában vagyok vele, hogy Tyler szüleinél van Leedsben, és azt is tudom, hogy a farkasod hol lakik. Na mit szólsz? Még mindig olyan biztos vagy a dolgodban? – nem hagytam, hogy az arcom bármit is eláruljon neki. Lassan felegyenesedett
- Akkor miért kellett innom? Hagyhatott volna simán meghalni. – vidáman vállat vont
- Az úgy nem lett volna izgalmas. – a válla fölött az őrre nézett – Vidd el a fiú testét! – az őr azonnal cselekedett, és a szürke arcú fiú mintha ott se lett volna. Néztem ahogy az őr felviszi a testet egy lépcsőn, majd eltűnik a sötétben vele
- Remélem tudja, hogy ezek után…élvezettel fogom hagyni a napon elégni. – mondtam komoran, mire felnevetett
- Nem tudsz kijutni innen Helena! Senki nem menekülhet innen! Itt én vagyok a főnök, nem te! – undorodva néztem rá
- Majd meglátjuk. – mosolyodtam el én is, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, csak szó nélkül elment.
Miután becsukódott az ajtó, percekig nem szólaltam.
– Még a nevét sem tudtam, mégis megöltem. – mondtam halkan, mire Daniel sóhajtott
- Meg kellett tenned. Nem akart így élni, te pedig nem hallhattál meg! – felé fordítottam a fejem. Ő beszélt hozzám, amikor olyan kába voltam, vagy csak beképzeltem az egészet?
Megrángattam a láncaimat amik valahogy a hátam mögül előre kerültek. Na ezt, hogy csináltam. - Öm…ezt, hogy sikerült kiviteleznem? – emeltem fel a kezem, mire vállat vont
- Az őr csinálta, hogy könnyebben tudj inni. – összeráncoltam a homlokomat
- Ez teljesen kiesett…- elmélkedtem, és ekkor jött meg a nagy ihlet. Mint a mesékben, amikor a mesefigurák feje fölött kigyullad egy villanykörte. Valami ilyesmi érzésem volt nekem is. – Az őr nyitotta ki a láncot? – Daniel felvonta a szemöldökét, majd bólintott
- Igen. Miért? – mosolyogva az ajtó felé fordultam
- Van egy ötletem!
2011. augusztus 19., péntek
Hírek!
Sziasztok!
Bocsánat a késésért, de most nincs igazán időm írni, mert egy költözés közepén vagyok, és nem tudok a bloggal foglalkozni pár napig. Viszont remélem hamarosan visszatérhetek egy új fejezettel, és egy feladatsorral a versenyzőknek! :) Remélem vasárnap összetudok hozni valamit, de nem ígérek semmit! Vigyázatok magatokra, és legyetek rosszak! Ja, és köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :D
puszi
Niky
Bocsánat a késésért, de most nincs igazán időm írni, mert egy költözés közepén vagyok, és nem tudok a bloggal foglalkozni pár napig. Viszont remélem hamarosan visszatérhetek egy új fejezettel, és egy feladatsorral a versenyzőknek! :) Remélem vasárnap összetudok hozni valamit, de nem ígérek semmit! Vigyázatok magatokra, és legyetek rosszak! Ja, és köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :D
puszi
Niky
2011. augusztus 14., vasárnap
5. feladat
Sziasztok!
A mai feladata a versenyzőknek egy kis véleménynyilvánítás lesz. A részleteket megtudhatjátok a linken ;)
ui.: Lecseréltem a kinézetet, szóval várom a kommenteket, hogy milyen lett!
Az eddigi véleményeket a fejezethez, pedig köszönöm, és még várom a többit is...:)
puszi
Niky
2011. augusztus 13., szombat
Dark Kiss 21. fejezet
Sziasztok!
Mint már tegnap is ígértem itt az új fejezet! :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ennél a fejezetnél is, szóval nagyon örülnék pár kommentnek ;) Erről a részről annyit, hogy aki nem szereti a káromkodást az csukja be egy-egy szónál a szemét lécci! Próbáltam keveset írni bele, de így is van benne néhol, természetesen nincs tele vele az egész, nyugi! :) A másik fele...nos mint minden történetnek, így ennek is egyszer vége lesz, és az a vég nincs is már annyira messze. Nem tudok pontos számokat mondani, hogy még mennyi fejezet várható, de az biztos, hogy már nem olyan sok. :/ Viszont még nem vagyunk ott, szóval nem akarok érzelgősködni előre, csak gondoltam jó ha tudjátok! Na, jó olvasást! :)
puszi
Niky
21. fejezet
Zümmögésre ébredtem. Nem, inkább…halk duruzsolásra. Vagy lehet, hogy beszélgetések halk foszlányaira. Nem tudtam megállapítani. A fejemben ezer, meg ezer hang sikított, és az Istenért se hagyták abba, hiába kértem. Erős hányinger kerülgetett, és a szememet sem tudtam kinyitni. Mellettem valaki megmozdult, és bár csak súrolta a vállam a földön kötöttem ki. Akkor eddig ültem volna? A sáros, dohos szag beleégett az orromba. Ki kéne nyitni a szemem!
Próbáltam felülni, de a kezemet sem tudtam megemelni, nem, hogy felülni. Hangosan felnyögtem, majd pislogtam párat. Nem láttam semmit, csak homályosságot, szóval maradtam a csukott szemnél!
Mi a franc történt? Hol van Jeremy? Én hol vagyok?
A fejem hirtelen megfájdult, és egymás után jöttek az emlékeim vissza. A kocsi, majd az a férfi. A férfi, igen. Aztán…a kendő, és végül. A nagy semmi. Már értem. Vagyis nem igazán…
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de kezemet még mindig nem tudtam felemelni. Nem láttam semmit magam előtt csak egy nagy fekete falat. Összevont szemöldökkel megmozdítottam a lábam, mire egy vaskos lánc csörrent meg a bokám körül. A csuklóimon szintúgy. Hát ezért nem tudok mozogni. Egyetlen fegyver sem volt rajtam csak a nadrágom, és a pólóm.
- Végre Csipkerózsika is megtisztel minket a jelenlétével! – a hangra megfordultam, de sokra nem mentem vele, ugyanúgy le voltam láncolva. A hátamat a – most már mögöttem lévő – falnak vetettem, és próbáltam fókuszálni.
Egy szobában voltam. A falak feketével voltak lefestve, de se egy ablak, se semmi. Egyetlen ajtó volt az is velem szemben, és egy szék amin egy ismerős személy ült, de nem tudtam hova tenni. A két oldalán egy-egy izomkolosszus testőrrel. Nem voltak ismerősek egyáltalán. Az ajtó mellett balra pedig…Daniel volt ugyanúgy lekötözve mint én. Engem nézett, de meg sem szólalt. Nem látszott rajta sérülés, de gyönyörű arcát kosz foltok tarkították, és a mérhetetlen düh a szemében elrejthetetlen volt. Most rám dühös, vagy erre a fickóra aki előttem terpeszkedik?
- Ki a franc maga? – kérdeztem, és próbáltam megmozdítani a kezem, de hozzávolt kötve a padlóban lévő kis karikához. Ezüst. Mi más lenne? Na ebből, hogy mászok ki?
- Nem emlékszel rám? – kérdezte mézes-mázosan, mire összevontam a szemöldököm. Jól szabott sötétszürke öltönyt viselt, és csak úgy sugárzott a lényéből az elegancia, a pénz, és a mérhetetlen önteltség is. Szürke szeme kíváncsian méregetett, de meg sem mozdult királyi pózából. A lábát keresztbetette, és az ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Ősz haja volt, és meglátszottak már jócskán rajta a ráncok. Az elit összes tagja ugyanilyen mint ő. Na várjunk csak! Ez a pasi vámpír méghozzá arisztokrata. Mit mondott Adam?
Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése?
Majdnem hangosan felkiáltottam a felismeréstől, de inkább csendben maradtam.
Igaza volt Adamnak. Az egész akkor kezdődött, amikor a franciák, és velük együtt Mosieur Gaston Lumiere is megérkezett. Jézusom! Végig ott volt előttem a válasz, és még csak rá sem jöttem. Talán azért, mert a Tylerrel való kapcsolatom túlságosan is elvonta a figyelmemet. Most ne gondolj erre! Inkább azon agyalj, hogy hogyan juthatsz ki innen, és, hogy ez a felfuvalkodott hólyag miért akarja kiírta a saját faját?!
Bár nem szólaltam meg gondolom az arcom elárulta neki, hogy felfogtam mi is folyik itt. Elvigyorodott, de ezzel a mosollyal engem ki lehetne kergetni a világból.
- Egész hamar rájöttél mi is történik itt. A bátyádnak több időbe telt. – nézett a válla fölött Danielre, aki még mindig nem szólt egy szót sem – De hát…mint tudjuk ő nem te vagy.
- Mire jó ez? – hagytam figyelmen kívül az áradozását, mire sóhajtott. Mint aki már unja ezt a témát. Pedig még elég sok kérdésem van ám.
- Gyűlölöm a farkasokat. – felvontam a szemöldököm
- Mint majdnem minden vámpír aki az elithez tartozik. A lényeg?
- Hova sietsz? Időnk mint a tenger, és én nem szeretem elsietni a dolgokat. – mosolygott, de én nem feleltem. Ültében előredőlt egy kicsit. – Tudod azt hittem te majd segíteni fogsz nekem kiirtani őket. Azt hittem nálad jobban senki nem gyűlöli őket, és ezért fogsz a segédem lenni, de te elszúrtad az esélyedet. Amikor megtudtam, hogy együtt vagy Tylerrel meg kellett változtatnom a tervemet. Sok zűrt okoztál nekem, pedig te voltál az utolsó akiről azt gondoltam, hogy valaha is ilyet fog tenni. – nézett rám dühösen, amit értettem is meg nem is
- Mi lenne ha az elején kezdenénk a mesét, mert így nem igazán tudok bekapcsolódni. – türelmetlenül csettintett a nyelvével
- Rendben. Ki kellett találnom valamit, amivel véget vetek az örökké tartó harcoknak. Az elit nem egyezett bele, hogy bármi olyat tegyünk ami rossz fényt vet ránk, ezért…nem tettek semmit. Nekem viszont muszáj volt cselekednem. Ekkor jött az ötlet, hogy nem muszáj nekem, vagy nekünk megölni a farkasokat. Elég, ha valakinek a kezébe adom a kulcsot. Először elmentem az Ausztráliába, hogy beszéljek egy besúgó vámpírral. Ő segített legyártani a fegyvert, és a bombákat. Aztán mit ad Isten? Lucas pont meghívott minket Londonba, ahol mint tudjuk a legtöbb farkas él. – elmosolyodott, mint aki nagyon örül valaminek – Aztán találkoztam Adammal. A kicsi, naiv Adam annyira örült, hogy most valami nagy dolgot bíznak rá. Tudtam, hogy ő majd elterjeszti a fegyvert, de jött a probléma. Egy farkas ellopott tőlem egy tárat, és a te kezedbe nyomta. A „láthatatlan” fegyvernek már nyoma sem volt, de a jó az volt benne, hogy Jeremy. Bizony már a nevét is tudom, szóval ne nézz így rám! – vont vállat – Szóval…mivel Jeremy nem tudott mindent csak töredék részét a dolgoknak, ezért fogalma sem volt az igazságról, így te azt hitted, hogy a farkasok a felbujtók. Először ideges voltam, hogy elkezdtél szimatolni, de aztán rájöttem, hogy hasznos is lehetnél, ha beavatnálak. De te áthúztad a számításaimat. Összejöttél Tylerrel, ám hála az égnek Lucast sikerült ellened fordítanom. Meggyőztem, hogy vegyen le az ügyről, és adja neked a fegyvert. Így kideríthettem, hogy mennyit tudsz. Amikor rájöttél, hogy a farkasoknak semmi köze a dolgokhoz kezdtem aggódni, ezért…felhívtam Markot. – már a neve említésére is düh fogott el, az pedig csak slussz poén, hogy ez a szemét hívta – Tudtam, hogy van egy kis… közös pont a múltatokban, ahogy azt is, hogy Mark mennyire oda van érted. Ezért…mondhatni ujjongott, amikor idehívtam a bálra, és elmondtam, hogy te is ott leszel. Ez elvonta hála az égnek a figyelmedet a fegyverről, és egész nyugodtan maradhattam tovább az inkobnitómban. Nem is kellett ezután már semmit tennem, hisz élted az életedet, és az én kezemre játszottál, amikor teherbe estél. Connecticut messze van, és így nem tudtál beleköpni a levesembe, mert Lucas kitagadott, és terhes is voltál. Minden szép, és jó volt ameddig a volt főnököd olyat nem tett, amit nagyon nem kellett volna. Felhívott azzal a hírrel, hogy a bátyád eltűnt. Tudtam, hogy azonnal idejössz, ezért…gondoskodtam róla, hogy ne tudj leleplezni. Túl makacs, és önfejű vagy, ami a hasznomra vált. Elmentél Adamhez, pont ahogy gondoltam, és most…itt vagy. A bátyáddal együtt aki már hónapok óta nem is beszélt veled. Hát nem idilli a helyzet? – undorodva néztem rá. Daniel szintén.
- A bátyámat mért kapta el? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Túl sok mindent tudott meg egyszerre. Az csak a kezemre játszott, hogy egy emberi kórházba vitték. Azt hitte Lucas küldött…mennyire tévedett.
- Na és Steven? A lány a sikátorban? A rengeteg vámpír abban a klubban? Ők, hogy sikerültek? Elszúrt valamit?
- Épp ellenkezőleg. Pontosan így terveztem. Ki gondolná egy elitről, hogy ilyenre képes? Senki. Az pedig, hogy a vámpírok meghaltak…nem az én hibám. Egy bombát elloptak a gyárból, és kipróbálták. – vont vállat, mintha semmit nem jelentene
- Az eszébe sem jutott, hogy a saját faját is elpusztítja nem csak a farkasokat? – kérdeztem, mire gúnyosan elmosolyodott
- A fegyver a vámpíroké. Nem engedném, hogy kiirtsanak minket.
- Mégis bombát készítettet ellenünk. Mondhatom…rohadt okos ötlet. – összeharapta az állkapcsát
- Nem én készítettem a bombát. Az ausztrál farkasok tudták, hogy egy vámpír van az egész mögött, ezért ők is kísérletezni kezdtek. Hidd el, ők sem olyan ártatlanok mint hinnéd.
- Csak védekezni akartak. Az nem bűn!
- Legalább most ne védd őket! – kiabálta, mire megrángattam a láncaimat
- Maga felfuvalkodott seggfej, nem veszi észre, hogy saját magának mond ellent? – szűrtem a fogaimon keresztül
- Majd meglátjuk. – állt fel a székből
- Mégis meddig akar itt tartani?
- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni? – vonta föl a szemöldökét
- Már megtette volna. – megvillant a tekintete
- Ne kísérts! Addig maradsz ameddig nem találom meg Nicket, Tylert, és a szép kislányodat Emilyt! – rángatni kezdtem a béklyóimat, mire felnevetett
- Érzékeny pontot tapintottam volna? Nem akartam. – vigyorgott. Ha kiszabadulok Joker maszkot rajzolok a fejére!
- Ha egy ujjal is a lányomhoz ér nagyon megkeserüli!
- Nem kockáztathatok. Ki tudja mennyit tud rólam, és a fegyverről? Ahogy a szeretőid is tudhatnak jó sok dolgot, valamint… a gyönyörű Emma is. – erre azért már Daniel is reagált. Morogni kezdett, és ki akart szabadulni, ahogy az előbb én is.
- Hozzá ne érjen! – morogta, mire a francia felé fordult
- Ne aggódj! Vigyázni fogok rá, ahogy az unokahúgodra is! – nézett rám a válla fölött. Ha a tekintettel ölni lehetne, már felnégyelve feküdne a padlón. – Élvezzétek egymás társaságát én addig…további vendégeket keresek. – vigyorgott, majd kiment a testőreivel együtt
- Hogy az a…- jó hosszú káromkodás éradatot zúdítottam a bezárt ajtóra
- A számból vetted ki a szót. – mondta halkan Daniel, amin meg is lepődtem. Hozzám szólt! Ő! Miért ezzel foglalkozok most, és nem mással? Talán, mert képtelen vagyok mást csinálni. Mivel be vagyok zárva, és nem tudok kijutni innen. Rázhatom a láncokat, ordíthatok, de semmi nem válik be.
Nem tudom mennyi idő telt el, viszont a csönd egyre hosszabbra nyúlt. Ennyit arról, hogy beszélget velem.
A falnak vetettem a fejem, és a semmibe néztem. Vajon a többiek mit csinálnak most? Na, és hol az a szörnyeteg? Nagyon remélem, hogy jól van Emily. Tyler beszélt vele, és Nick? Egyáltalán ők hol vannak? Egyre több kérdés, és semmi válasz.
- Egy ideig együtt voltam Emmaval. Vagyis…inkább úgy fogalmazok, hogy egy ideje együtt vagyunk. – Daniel hangjára felé fordultam. Az egyik térdét felhúzta, és a jobb kezét azon nyugtatta. A tekintete a távolba meredt. A helyhez nem illet, mégis elmosolyodtam.
- Végre. Már azt hittem soha nem jöttök rá, hogy mennyire összeilletek. – halványan elmosolyodott
- Hát igen…változnak az idők. – sóhajtottam
- Ahogy az emberek is… - lassan felém fordította a fejét – Nem lesz baja Emmanak. Ha Tylerék tudják, hogy mi történt… már rég elvitték valahova. – legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Daniel sóhajtott.
- Még mindig nem tudom, hogy jutottunk idáig.
- Elkábítottak, és idehoztak. Így. – vontam vállat, mire elhúzta a száját
- Téged én viszont amilyen hülye vagyok a saját lábamon jöttem, mert az hittem segíteni jöttek. De…nem erre gondolok, hanem arra, hogy régen…mennyire össze voltunk nőve most meg… nem is beszélünk egymással. Soha nem akartam, hogy ez legyen. – összeszorult a torkom
- Megértem, hogy nem tudod elfogadni, hogy összeszűrtem a levet egy olyannal…mint Tyler. Ahogy azt is megértem, hogy egy ribancnak tartasz, mert teherbe estem tőle. Farkasok ölték meg anyáékat, ezért…gyűlölnöm kéne, de már nem tudom. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. – haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy elsírjam magam.
Daniel nem mondott semmit. A kimondatlan szavak ott lógtak a levegőben, mint egy használatlan csillár.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy őrjöngő francia jött be rajta. Megragadta a karom, és felráncigált a földről.
- Hol vannak? – szűrte a fogai között
- Kik…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert akkora pofont adott, hogy a fél világ megérezhette
- Hagyja békén! – állt fel Daniel, de a láncaitól mást nem tudott tenni. Az őrök is mellette voltak már.
- Azt kérdeztem…hol vannak? – vért köptem a padlóra
- Fogalmam sincs, hogy kikről beszél. – teljesen erőből a falnak lökött, mire felnyögtem - Mégsem olyan könnyű megtalálni őket mi? Elbíztad magad seggfej! – tudtam, hogy túl messzire mentem, de ez számított a legkevésbé. Egész nap az a gondolat kínzott, hogy mi lehet a szeretteimmel. Ő pedig csak röhög a markában, mert én szenvedek. Abból nem eszik!
Lassan felém fordult, és a kezében egy kés villant. Észre sem vettem, és már belém is szúrta. Halk nyögés szakadt fel belőlem, majd a szikrákat szóró szürke szemébe néztem. A gyomrom mintha szétszakadt volna, és valami meleget éreztem a számban, ami lefolyt az államra. A szemem előtt fehér fények ugráltak.
Még egyet lökött a tőrön, majd szinte ledobott a földre. Nem bírtam a megmozdulni a fájdalom csak egyre erősödött. A padlóra egyre több vér gyűlt, Daniel pedig csak ordított.
Véres kezemet a francia drága cipőjére tettem. Utolsó erőmet összeszedve sikerült kinyögnöm amit akartam.
- Na…pok óta…egy korty…vért nem ittam. Tő…tőlem…már…nem tudod meg, hogy…hol vannak…
Mint már tegnap is ígértem itt az új fejezet! :) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ennél a fejezetnél is, szóval nagyon örülnék pár kommentnek ;) Erről a részről annyit, hogy aki nem szereti a káromkodást az csukja be egy-egy szónál a szemét lécci! Próbáltam keveset írni bele, de így is van benne néhol, természetesen nincs tele vele az egész, nyugi! :) A másik fele...nos mint minden történetnek, így ennek is egyszer vége lesz, és az a vég nincs is már annyira messze. Nem tudok pontos számokat mondani, hogy még mennyi fejezet várható, de az biztos, hogy már nem olyan sok. :/ Viszont még nem vagyunk ott, szóval nem akarok érzelgősködni előre, csak gondoltam jó ha tudjátok! Na, jó olvasást! :)
puszi
Niky
21. fejezet
Zümmögésre ébredtem. Nem, inkább…halk duruzsolásra. Vagy lehet, hogy beszélgetések halk foszlányaira. Nem tudtam megállapítani. A fejemben ezer, meg ezer hang sikított, és az Istenért se hagyták abba, hiába kértem. Erős hányinger kerülgetett, és a szememet sem tudtam kinyitni. Mellettem valaki megmozdult, és bár csak súrolta a vállam a földön kötöttem ki. Akkor eddig ültem volna? A sáros, dohos szag beleégett az orromba. Ki kéne nyitni a szemem!
Próbáltam felülni, de a kezemet sem tudtam megemelni, nem, hogy felülni. Hangosan felnyögtem, majd pislogtam párat. Nem láttam semmit, csak homályosságot, szóval maradtam a csukott szemnél!
Mi a franc történt? Hol van Jeremy? Én hol vagyok?
A fejem hirtelen megfájdult, és egymás után jöttek az emlékeim vissza. A kocsi, majd az a férfi. A férfi, igen. Aztán…a kendő, és végül. A nagy semmi. Már értem. Vagyis nem igazán…
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de kezemet még mindig nem tudtam felemelni. Nem láttam semmit magam előtt csak egy nagy fekete falat. Összevont szemöldökkel megmozdítottam a lábam, mire egy vaskos lánc csörrent meg a bokám körül. A csuklóimon szintúgy. Hát ezért nem tudok mozogni. Egyetlen fegyver sem volt rajtam csak a nadrágom, és a pólóm.
- Végre Csipkerózsika is megtisztel minket a jelenlétével! – a hangra megfordultam, de sokra nem mentem vele, ugyanúgy le voltam láncolva. A hátamat a – most már mögöttem lévő – falnak vetettem, és próbáltam fókuszálni.
Egy szobában voltam. A falak feketével voltak lefestve, de se egy ablak, se semmi. Egyetlen ajtó volt az is velem szemben, és egy szék amin egy ismerős személy ült, de nem tudtam hova tenni. A két oldalán egy-egy izomkolosszus testőrrel. Nem voltak ismerősek egyáltalán. Az ajtó mellett balra pedig…Daniel volt ugyanúgy lekötözve mint én. Engem nézett, de meg sem szólalt. Nem látszott rajta sérülés, de gyönyörű arcát kosz foltok tarkították, és a mérhetetlen düh a szemében elrejthetetlen volt. Most rám dühös, vagy erre a fickóra aki előttem terpeszkedik?
- Ki a franc maga? – kérdeztem, és próbáltam megmozdítani a kezem, de hozzávolt kötve a padlóban lévő kis karikához. Ezüst. Mi más lenne? Na ebből, hogy mászok ki?
- Nem emlékszel rám? – kérdezte mézes-mázosan, mire összevontam a szemöldököm. Jól szabott sötétszürke öltönyt viselt, és csak úgy sugárzott a lényéből az elegancia, a pénz, és a mérhetetlen önteltség is. Szürke szeme kíváncsian méregetett, de meg sem mozdult királyi pózából. A lábát keresztbetette, és az ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Ősz haja volt, és meglátszottak már jócskán rajta a ráncok. Az elit összes tagja ugyanilyen mint ő. Na várjunk csak! Ez a pasi vámpír méghozzá arisztokrata. Mit mondott Adam?
Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése?
Majdnem hangosan felkiáltottam a felismeréstől, de inkább csendben maradtam.
Igaza volt Adamnak. Az egész akkor kezdődött, amikor a franciák, és velük együtt Mosieur Gaston Lumiere is megérkezett. Jézusom! Végig ott volt előttem a válasz, és még csak rá sem jöttem. Talán azért, mert a Tylerrel való kapcsolatom túlságosan is elvonta a figyelmemet. Most ne gondolj erre! Inkább azon agyalj, hogy hogyan juthatsz ki innen, és, hogy ez a felfuvalkodott hólyag miért akarja kiírta a saját faját?!
Bár nem szólaltam meg gondolom az arcom elárulta neki, hogy felfogtam mi is folyik itt. Elvigyorodott, de ezzel a mosollyal engem ki lehetne kergetni a világból.
- Egész hamar rájöttél mi is történik itt. A bátyádnak több időbe telt. – nézett a válla fölött Danielre, aki még mindig nem szólt egy szót sem – De hát…mint tudjuk ő nem te vagy.
- Mire jó ez? – hagytam figyelmen kívül az áradozását, mire sóhajtott. Mint aki már unja ezt a témát. Pedig még elég sok kérdésem van ám.
- Gyűlölöm a farkasokat. – felvontam a szemöldököm
- Mint majdnem minden vámpír aki az elithez tartozik. A lényeg?
- Hova sietsz? Időnk mint a tenger, és én nem szeretem elsietni a dolgokat. – mosolygott, de én nem feleltem. Ültében előredőlt egy kicsit. – Tudod azt hittem te majd segíteni fogsz nekem kiirtani őket. Azt hittem nálad jobban senki nem gyűlöli őket, és ezért fogsz a segédem lenni, de te elszúrtad az esélyedet. Amikor megtudtam, hogy együtt vagy Tylerrel meg kellett változtatnom a tervemet. Sok zűrt okoztál nekem, pedig te voltál az utolsó akiről azt gondoltam, hogy valaha is ilyet fog tenni. – nézett rám dühösen, amit értettem is meg nem is
- Mi lenne ha az elején kezdenénk a mesét, mert így nem igazán tudok bekapcsolódni. – türelmetlenül csettintett a nyelvével
- Rendben. Ki kellett találnom valamit, amivel véget vetek az örökké tartó harcoknak. Az elit nem egyezett bele, hogy bármi olyat tegyünk ami rossz fényt vet ránk, ezért…nem tettek semmit. Nekem viszont muszáj volt cselekednem. Ekkor jött az ötlet, hogy nem muszáj nekem, vagy nekünk megölni a farkasokat. Elég, ha valakinek a kezébe adom a kulcsot. Először elmentem az Ausztráliába, hogy beszéljek egy besúgó vámpírral. Ő segített legyártani a fegyvert, és a bombákat. Aztán mit ad Isten? Lucas pont meghívott minket Londonba, ahol mint tudjuk a legtöbb farkas él. – elmosolyodott, mint aki nagyon örül valaminek – Aztán találkoztam Adammal. A kicsi, naiv Adam annyira örült, hogy most valami nagy dolgot bíznak rá. Tudtam, hogy ő majd elterjeszti a fegyvert, de jött a probléma. Egy farkas ellopott tőlem egy tárat, és a te kezedbe nyomta. A „láthatatlan” fegyvernek már nyoma sem volt, de a jó az volt benne, hogy Jeremy. Bizony már a nevét is tudom, szóval ne nézz így rám! – vont vállat – Szóval…mivel Jeremy nem tudott mindent csak töredék részét a dolgoknak, ezért fogalma sem volt az igazságról, így te azt hitted, hogy a farkasok a felbujtók. Először ideges voltam, hogy elkezdtél szimatolni, de aztán rájöttem, hogy hasznos is lehetnél, ha beavatnálak. De te áthúztad a számításaimat. Összejöttél Tylerrel, ám hála az égnek Lucast sikerült ellened fordítanom. Meggyőztem, hogy vegyen le az ügyről, és adja neked a fegyvert. Így kideríthettem, hogy mennyit tudsz. Amikor rájöttél, hogy a farkasoknak semmi köze a dolgokhoz kezdtem aggódni, ezért…felhívtam Markot. – már a neve említésére is düh fogott el, az pedig csak slussz poén, hogy ez a szemét hívta – Tudtam, hogy van egy kis… közös pont a múltatokban, ahogy azt is, hogy Mark mennyire oda van érted. Ezért…mondhatni ujjongott, amikor idehívtam a bálra, és elmondtam, hogy te is ott leszel. Ez elvonta hála az égnek a figyelmedet a fegyverről, és egész nyugodtan maradhattam tovább az inkobnitómban. Nem is kellett ezután már semmit tennem, hisz élted az életedet, és az én kezemre játszottál, amikor teherbe estél. Connecticut messze van, és így nem tudtál beleköpni a levesembe, mert Lucas kitagadott, és terhes is voltál. Minden szép, és jó volt ameddig a volt főnököd olyat nem tett, amit nagyon nem kellett volna. Felhívott azzal a hírrel, hogy a bátyád eltűnt. Tudtam, hogy azonnal idejössz, ezért…gondoskodtam róla, hogy ne tudj leleplezni. Túl makacs, és önfejű vagy, ami a hasznomra vált. Elmentél Adamhez, pont ahogy gondoltam, és most…itt vagy. A bátyáddal együtt aki már hónapok óta nem is beszélt veled. Hát nem idilli a helyzet? – undorodva néztem rá. Daniel szintén.
- A bátyámat mért kapta el? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Túl sok mindent tudott meg egyszerre. Az csak a kezemre játszott, hogy egy emberi kórházba vitték. Azt hitte Lucas küldött…mennyire tévedett.
- Na és Steven? A lány a sikátorban? A rengeteg vámpír abban a klubban? Ők, hogy sikerültek? Elszúrt valamit?
- Épp ellenkezőleg. Pontosan így terveztem. Ki gondolná egy elitről, hogy ilyenre képes? Senki. Az pedig, hogy a vámpírok meghaltak…nem az én hibám. Egy bombát elloptak a gyárból, és kipróbálták. – vont vállat, mintha semmit nem jelentene
- Az eszébe sem jutott, hogy a saját faját is elpusztítja nem csak a farkasokat? – kérdeztem, mire gúnyosan elmosolyodott
- A fegyver a vámpíroké. Nem engedném, hogy kiirtsanak minket.
- Mégis bombát készítettet ellenünk. Mondhatom…rohadt okos ötlet. – összeharapta az állkapcsát
- Nem én készítettem a bombát. Az ausztrál farkasok tudták, hogy egy vámpír van az egész mögött, ezért ők is kísérletezni kezdtek. Hidd el, ők sem olyan ártatlanok mint hinnéd.
- Csak védekezni akartak. Az nem bűn!
- Legalább most ne védd őket! – kiabálta, mire megrángattam a láncaimat
- Maga felfuvalkodott seggfej, nem veszi észre, hogy saját magának mond ellent? – szűrtem a fogaimon keresztül
- Majd meglátjuk. – állt fel a székből
- Mégis meddig akar itt tartani?
- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni? – vonta föl a szemöldökét
- Már megtette volna. – megvillant a tekintete
- Ne kísérts! Addig maradsz ameddig nem találom meg Nicket, Tylert, és a szép kislányodat Emilyt! – rángatni kezdtem a béklyóimat, mire felnevetett
- Érzékeny pontot tapintottam volna? Nem akartam. – vigyorgott. Ha kiszabadulok Joker maszkot rajzolok a fejére!
- Ha egy ujjal is a lányomhoz ér nagyon megkeserüli!
- Nem kockáztathatok. Ki tudja mennyit tud rólam, és a fegyverről? Ahogy a szeretőid is tudhatnak jó sok dolgot, valamint… a gyönyörű Emma is. – erre azért már Daniel is reagált. Morogni kezdett, és ki akart szabadulni, ahogy az előbb én is.
- Hozzá ne érjen! – morogta, mire a francia felé fordult
- Ne aggódj! Vigyázni fogok rá, ahogy az unokahúgodra is! – nézett rám a válla fölött. Ha a tekintettel ölni lehetne, már felnégyelve feküdne a padlón. – Élvezzétek egymás társaságát én addig…további vendégeket keresek. – vigyorgott, majd kiment a testőreivel együtt
- Hogy az a…- jó hosszú káromkodás éradatot zúdítottam a bezárt ajtóra
- A számból vetted ki a szót. – mondta halkan Daniel, amin meg is lepődtem. Hozzám szólt! Ő! Miért ezzel foglalkozok most, és nem mással? Talán, mert képtelen vagyok mást csinálni. Mivel be vagyok zárva, és nem tudok kijutni innen. Rázhatom a láncokat, ordíthatok, de semmi nem válik be.
Nem tudom mennyi idő telt el, viszont a csönd egyre hosszabbra nyúlt. Ennyit arról, hogy beszélget velem.
A falnak vetettem a fejem, és a semmibe néztem. Vajon a többiek mit csinálnak most? Na, és hol az a szörnyeteg? Nagyon remélem, hogy jól van Emily. Tyler beszélt vele, és Nick? Egyáltalán ők hol vannak? Egyre több kérdés, és semmi válasz.
- Egy ideig együtt voltam Emmaval. Vagyis…inkább úgy fogalmazok, hogy egy ideje együtt vagyunk. – Daniel hangjára felé fordultam. Az egyik térdét felhúzta, és a jobb kezét azon nyugtatta. A tekintete a távolba meredt. A helyhez nem illet, mégis elmosolyodtam.
- Végre. Már azt hittem soha nem jöttök rá, hogy mennyire összeilletek. – halványan elmosolyodott
- Hát igen…változnak az idők. – sóhajtottam
- Ahogy az emberek is… - lassan felém fordította a fejét – Nem lesz baja Emmanak. Ha Tylerék tudják, hogy mi történt… már rég elvitték valahova. – legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Daniel sóhajtott.
- Még mindig nem tudom, hogy jutottunk idáig.
- Elkábítottak, és idehoztak. Így. – vontam vállat, mire elhúzta a száját
- Téged én viszont amilyen hülye vagyok a saját lábamon jöttem, mert az hittem segíteni jöttek. De…nem erre gondolok, hanem arra, hogy régen…mennyire össze voltunk nőve most meg… nem is beszélünk egymással. Soha nem akartam, hogy ez legyen. – összeszorult a torkom
- Megértem, hogy nem tudod elfogadni, hogy összeszűrtem a levet egy olyannal…mint Tyler. Ahogy azt is megértem, hogy egy ribancnak tartasz, mert teherbe estem tőle. Farkasok ölték meg anyáékat, ezért…gyűlölnöm kéne, de már nem tudom. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. – haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy elsírjam magam.
Daniel nem mondott semmit. A kimondatlan szavak ott lógtak a levegőben, mint egy használatlan csillár.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy őrjöngő francia jött be rajta. Megragadta a karom, és felráncigált a földről.
- Hol vannak? – szűrte a fogai között
- Kik…- nem tudtam befejezni a kérdést, mert akkora pofont adott, hogy a fél világ megérezhette
- Hagyja békén! – állt fel Daniel, de a láncaitól mást nem tudott tenni. Az őrök is mellette voltak már.
- Azt kérdeztem…hol vannak? – vért köptem a padlóra
- Fogalmam sincs, hogy kikről beszél. – teljesen erőből a falnak lökött, mire felnyögtem - Mégsem olyan könnyű megtalálni őket mi? Elbíztad magad seggfej! – tudtam, hogy túl messzire mentem, de ez számított a legkevésbé. Egész nap az a gondolat kínzott, hogy mi lehet a szeretteimmel. Ő pedig csak röhög a markában, mert én szenvedek. Abból nem eszik!
Lassan felém fordult, és a kezében egy kés villant. Észre sem vettem, és már belém is szúrta. Halk nyögés szakadt fel belőlem, majd a szikrákat szóró szürke szemébe néztem. A gyomrom mintha szétszakadt volna, és valami meleget éreztem a számban, ami lefolyt az államra. A szemem előtt fehér fények ugráltak.
Még egyet lökött a tőrön, majd szinte ledobott a földre. Nem bírtam a megmozdulni a fájdalom csak egyre erősödött. A padlóra egyre több vér gyűlt, Daniel pedig csak ordított.
Véres kezemet a francia drága cipőjére tettem. Utolsó erőmet összeszedve sikerült kinyögnöm amit akartam.
- Na…pok óta…egy korty…vért nem ittam. Tő…tőlem…már…nem tudod meg, hogy…hol vannak…
Mosieur Gaston Lumiere
2011. augusztus 12., péntek
Kérdés+ Előzetes
Sziasztok!
Nem tudom, hogy ilyenkor ki olvassa a blogot, de szerintem már nagy részetek alszik. Én is megyek már, de hozni akartam ma nektek pár dolgot. :)
Felraktam az előzetest, és szerintem holnap este felé már olvashatjátok a fejezetet is! :D
Valamint itt az új kérdés is a versenyzőknek. Természtesen az eddig pontokat már jóváírtam mindenkinek. Talán ez az egyik legegyszerűbb kérdés a játékban...;)
4. kérdés
Na, legyetek rosszak, holnap jövök! Jó éjszakát, szép álmokat! :D
puszi
Niky
Nem tudom, hogy ilyenkor ki olvassa a blogot, de szerintem már nagy részetek alszik. Én is megyek már, de hozni akartam ma nektek pár dolgot. :)
Felraktam az előzetest, és szerintem holnap este felé már olvashatjátok a fejezetet is! :D
Valamint itt az új kérdés is a versenyzőknek. Természtesen az eddig pontokat már jóváírtam mindenkinek. Talán ez az egyik legegyszerűbb kérdés a játékban...;)
4. kérdés
Na, legyetek rosszak, holnap jövök! Jó éjszakát, szép álmokat! :D
puszi
Niky
2011. augusztus 5., péntek
Dark Kiss 20. fejezet
20. fejezet
Eljön egyszer az a pillanat, amikor az ember lánya egyszerűen lefagy. Amikor hirtelen se gondolkodni, se beszélni nem tudsz. Az agyad kattog, és még sem tudsz megszólalni. A szíved hevesebben kezd verni, a tekinteted keres valami támpontot, hogy tudj tájékozódni, de igazából nem látsz semmit. Na nálam most jött el ez a pillanat. Bár a hallásom tökéletes most még sem bíztam benne.
- Mi…mit…mit…mondtál? – nyögtem ki nagy nehezen, mire ő két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett
- Hozzám jössz? – kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, egy szó nélkül. Nem értem.
- Ez most…mit akar jelenteni. Hogy érted, hogy hozzád megyek-e? Hisz itt vagyok már nálad. – mondtam, és bár tisztában voltam vele, hogy semmi értelme annak amit mondok, más hirtelen nem jutott eszembe. Tyler felnevetett, és ha nem lenne most ez a helyzet, akkor rászóltam volna, hogy ne nevessen ki! De még mindig jobb, hogy nevet, minthogy úgy szenved, mint az előbb. Végre egy kis normális gondolat!
- Akkor kérdezem máshogy. Leszel a feleségem? – kiguvadt szemmel meredtem rá. Mintha csak most jöttem volna rá, hogy mit is kérdezett eddig. Na ne! Tyler azt akarja, hogy menjek hozzá? Mégis hogy? És miért? Na és Vivien? Nick? Nem! Ez teljességgel lehetetlen! Akkor miért nem mondtam már rég nemet? Na vajon miért? Mert nem vagyok benne biztos, hogy a nem lenne a legjobb válasz. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam megszólalni.
- Én…- hála az égnek megszólalt a mobilom. Tylert nem érdekelte, csak tovább vizslatott a gyönyörű szemeivel. Elszakítottam róla a pillantásomat, és remegő kezekkel kezdtem keresni a telefonomat. Amikor megtaláltam alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegtem. Pár másodpercre behunytam a szemem, majd ingatag lábakon felálltam. Végre sikerült a telefont is felvennem. Tyler még mindig a földön kuporgott, de nem vette le a szemét rólam. Én viszont hátat fordítottam neki, és a pultra támaszkodtam.
Megköszörültem a torkom, hogy megtudjak szólalni.
- Igen?! – szóltam bele a kagylóba, de a hangom még nekem is…furcsa volt
- Helena? Te vagy az? – megpróbálkoztam megint a torokköszörüléssel, de nem jött össze. A másik pedig, hogy éreztem Tyler tekintetét a hátamba fúródni. A tarkóm bizsergett tőle. Mit gondolhat most? Egyáltalán miért pont most tette fel ezt a kérdés? Csupa miért, amire nem tudom a választ, de most nincs is időm megfejteni őket.
- Igen…én vagyok. – mondtam, és egy mély levegő után sikerült nagyjából összeszedni magam, hogy beszélni tudjak – Mit tudtál meg Jeremy?
- Mindent, amire csak szükséged volt. Szerencsédre Adamet nem egy vámpír börtönbe vitték, de ahol van ott több őr van, mint bárhol máshol. Nagyon vigyáznak rá. Nem hiszem, hogy betudsz jutni. – összevontam a szemöldököm
- Hol van? – Jeremy lemondóan sóhajtott, mintha abban bízott volna, hogy majd leteszek erről a szörnyű ötletről. Hát nem!
- Lucas nem akarta megkockáztatni, hogy Adam megszökik, vagy, hogy az Elit kiakad, hogy a főhadiszálláson van egy…”gyilkos”, ezért elvitte egy eldugott helyre.
- Mégis hova? – kérdeztem ismét
- Van egy nagyobb raktár félesége az egyik erdő felé. Nem nagy dolog, de arra pont megfelel, hogy ameddig nem végzik ki Adamet ott legyen.
- Hány őr van?
- Ha tíz nem, akkor egy sem. De ez még annyira nem is lenne vészes, ha egy hatalmas helyről beszélnénk, de elvileg ez egy kisebb hely. Lehet, hogy még többen is vannak. – hosszan elkáromkodtam magam – Ahogy mondod! Szóval ha kedves az életed nem mész oda.
- Adam tudja azt amit nekem is tudnom kell, szóval de! Odamegyek, még hozzá most! Add a pontos címet! – pár percig nem szólalt meg, majd elmondta. Nagyjából tudtam, hogy merre van, de azért majd keresgetnem kell egy kicsit. Nem is tudtam, hogy Lucasnak ilyen helyei is vannak. Mármint azt tudtam, hogy van pár kávézója, szórakozó helye, meg ilyenek, de azt nem, hogy ilyen elhagyatott telkeket vásárol. Nem az ő műfaja. Vagy csak nem volt az ő műfaja…- Köszönöm Jeremy! Egy életre az adósod vagyok, bár te soha nem kérsz tőlem semmit! – halványan elmosolyodtam
- Most kérek! Maradj a fenekeden, és ne csinálj semmit! Ez nem játék! Meg is hallhatsz! – megforgattam a szemem
- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem játék, de a bátyám nincs jó kezekben! Azt pedig nem hiszem, hogy az őrök megölnek, mert nem fognak meglátni. Maximum ha valami balul sül el elvisznek Lucasnak, aki…
- Aki felad az Elitnek, ők meg szépen kivégeznek, és még élvezni is fogják! Igen. Pontosan ez fog történni, ha nem maradsz nyugton. – vágott a szavamba, mire én felemeltem az állam
- Nem vagyok olyan gyenge virágszál. Megoldom.
- Van egy lányod. – mondta halkan, mire megdermedtem
- Tudok róla, és épp ezért kell megtalálnom a bátyám. A fegyver pedig jó lenne, ha minél hamarabb eltűnne. Legalább nem kéne aggódnom, hogy véletlenül egy golyó Emilyben végzi. – kirázott a hideg még a gondolatától is, hogy valami baja eshet neki. Inkább én, mint ő!
- Pontosan tudod, hogy ez öngyilkosság. Miért nem…
- Kösz mindent Jeremy! Igazán hálás vagyok neked, de most mennem kell! Majd hívlak, ha kellene még valami. – nyomtam ki a telefont, és mély levegőt vettem
- Igaza van. – szólalt meg mögöttem Tyler. Nem fordultam felé, inkább csak a mobilommal játszottam. – Öngyilkosság az egész, és van egy lányod!
- Elegem van, hogy mindig azzal jön mindenki, hogy van egy lányom. Tudok róla, mert én szültem meg, és velem él, de attól még nem változtam meg. Ugyanaz vagyok aki voltam, és az a valaki makacs, önfejű, szereti a veszélyt valamint az őrült dolgokat. Ha nem így lenne most nem lenne lányom. – mondtam halkan. Azt hittem mögém lép, és átölel, de nem. Még csak meg sem mozdult. Felé fordultam, mert kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében. Nem kellett volna. Még mindig a földön térdelt, de a tekintete már teljesen a régi volt, és komolyan nézett rám. Túl komolyan.
- Régen nem volt mit vesztened. Most van. Maradj, és válaszolj a kérdésemre! – megdermedtem. A kérdés…hát igen a válaszom…még nincs meg. Nekem ehhez idő kell, és most nincs időm átgondolni ezeket a dolgokat. Megráztam a fejem.
- Jól leszel? Nekem most mennem kell! – az ajtóhoz sétáltam nagyban kikerülve őt, de megragadta a karom. Nem néztem fel rá csak a kezét vizslattam ami az enyémre fonódott.
- Kérlek, ne menj! Kellesz még nekem! – megráztam a fejem
- Nem tudsz visszatartani! – suttogtam, mire sóhajtott
- Gondolj Emilyre! – összeszorítottam az állkapcsomat
- Épp azt teszem. – rántottam ki a szorításból a kezemet, majd faképnél hagytam
Amennyi fegyvert csak tudtam magamra aggattam, majd minden sebességi korlátozást megszegve hajtottam London határa felé. Naná, hogy a legelhagyatottabb helyen van ez a raktár, vagy kunyhó, vagy nem is tudom mi. Kikapcsoltam a telefonomat. Nincs szükségem rá, hogy hívogassanak. Az meg duplán nem lenne jó, ha akkor hívnának, amikor próbálok elsurranni az őrök mellett. Tyler már biztos riasztotta Nicket, szóval gyorsan kell cselekednem, mert a farkasom is hallotta, amikor Jeremy megadta a címet. Ha pedig idejönnek az senkinek nem lesz jó, az biztos. Főleg nekem nem. Így is épp elég dolog kavarog a fejemben, nem kell, hogy még idejöjjön a két pasi jelölt is. Tyler kérdése után…idő kell, és ha lehet nélkülük. Most egyedül Adamra, és arra szabad koncentrálnom, hogy hogyan is fogok bejutni erre a…helyre. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Jeremy szerint bent az erdőben. Annyira nem lesz nehéz megtalálni őket, mert követem a szagokat, de azért nem akarok bolyongani. Jeremy csak azt mondta el, hogy hol van az erdő, és, hogy merre fele keresgéljek. Hát…majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Leparkoltam az erdő szélén egy elég nagy bokor mögött, hogy még véletlenül se látszódjon ki a kocsim, majd miután lezártam halk léptekkel kelet felé mentem. Egy ekkora erdőben már az is csoda, hogy tudom merre van kelet. Na jó igazából egy iránytű segített az egészben. Én sem vagyok azért Superman.
Miután megtaláltam a helyes irányt eltettem az iránytűt, majd beleszagoltam a levegőbe. Azonnal megéreztem a Vadászok ismerős szagát, és ha nagyon füleltem halk szöszmötölések foszlánya is megütötte a fülem. Neki iramodtam, de minden egyes faágat, és mást ami zajt csaphat a lábam alatt messziről kikerültem. Nem volt könnyű hisz egy erdőben vagyok, de nem szabad, hogy észrevegyenek. Bár elég nehéz lesz őket elkerülni, meg bejutni, de valahogy csak összejön majd nem?
Körülbelül száz méterre álltam meg tőlük. Egy nagy fa mögött bújtam meg, és próbáltam észrevétlen maradni. Lassan kilestem a menedékem mögül, és megpillantottam az épületet. Egy kétszintes raktárhoz tudnám leginkább hasonlítani. A falai valamilyen fémből készültek, de nem tudtam megállapítani, hogy miből is. Legelöl volt egy kétszárnyas ajtó előtte két őrrel akik fel alá járkáltak a fegyvereikkel a kezükben. A második emeleten volt egy ablak, de le volt húzva a redőny. Az egész nem nagyobb egy kisebb nappalinál. Kinéztem a másik oldalamra, így ráláttam az épület bal oldalára. Ugyanúgy két őr járkált, és ha jól hallom minden oldalon ennyi van. Vagyis ez eddig nyolc. Király! Hogy az istenbe verekedem át magamat rajtuk? Túl kicsi a hely, és túl sok az ember! De mire számítottam?
A fának vetettem a fejem, és miközben imádkoztam, hogy ne érezzék meg, hogy itt vagyok a szívveréseket számoltam. Szóval…ahogy megmondtam kint vannak nyolcan. Aztán bent, a földszintem vannak hárman, és az emeleten csak egy személy van. Ő lesz Adam. Pár másodpercre lehunytam a szemem. Tizenegy. Ez egy „embernek” rengeteg! Mindenhogy észrevesznek. Bármit csinálhatok így is-úgy is elkapnak. Majdnem hangosan elkáromkodtam magam, de aztán észbe kaptam, hogy megszólalni talán mégsem kéne. Szerintem már most tudják, hogy valaki van itt, de remélik, hogy csak egy eltévedt turista vagy ilyesmi. Na persze, vámpír turista mi? Valahogy viszont be kell jutnom! Halkan előhúztam a kabátomból két pisztolyt. Megölni nem akarok senkit, de ha megsebesítem őket, talán egy kicsi időt nyerek. Mielőtt azonban kiléphettem volna a fa mögül vérfarkas szagot éreztem. Na ne! Ilyen hamar ideértek volna Tylerék?
Az őrök is megérezhették, mert mindegyikük keze a ravaszon volt, és ugrásra készen álltak. Körbenéztem, de a fa mögött maradtam, hogy magamat ne leplezzem le. Mikor megláttam a farkast elkerekedtek a szemeim.
Jeremy lazán, mintha csak az utcán sétálgatna jött egyre közelebb. A kezemmel próbáltam elmutogatni, hogy most azonnal menjen el. Megrázta a fejét, majd az őrökre mutatott, aztán felemelte mind a két kezét tízet mutatva, majd a bal öklét maga elé emelte, és egy szép mozdulattal bemutatott. Jelezve, hogy nagyról tesz rá, hogy mit mondok ő marad, és elmagyarázva, hogy tizenegy őr van összesen. Bár ezt már tudtam, nem bírtam visszafojtani egy mosolyt. Felé biccentettem a fejem, hogy mégis mi a terve, mire vállat vonva arrébb sétált. A Vadászok simán lelőhetik most! Te jó ég! Ez meg akar halni? Egyre közelebb jött majd mellettem állt meg, de a fegyveresek csak őt láthatták engem nem. Halkan beszélni kezdett.
- Én elterelem a figyelmüket te pedig bemész!
- Lelőnek! – sziszegtem amilyen halkan csak tudtam, mire a szeme sarkából rám nézett
- Csak ha elkapnak. – vont vállat, mire összevontam a szemöldököm
- Jeremy…- ekkor kikapta az egyik pisztolyomat a kezemből, és az egyik Vadász felé lőtt, de vigyázott, hogy ne találja el
- Drága vérszívó barátaim nem akartok csevegni egyet? – kérdezte mézes-mázosan, majd elsétált mellőlem, és leadott még pár lövést. Nem ölt meg senkit csak el akarja terelni a figyelmet rólam. Az egyik Vadász felmordult, és lőni kezdett, de nem csak ő. Óriási felhajtás lett az egészből, és a fele csapat Jeremy után futott. Két őr kifutott a házból ami annyit tesz, hogy még egy van bent.
Csak éld túl Jeremy! Kérlek!
Mielőtt bárki megláthatott volna berohantam a kétszárnyas ajtón kezemben a megmaradt pisztolyommal. Magam elé emelve néztem, hogy merre lehet a bent lévő Vadász.
Az emeleten. Nyílván őrzi Adamet nehogy megszökjön a nagy felfordulásban. Remélem a többi Vadász nem fogja azonnal hívni Lucast, hogy megtámadták őket!
Elsétáltam a raktár egyetlen ülő helye mellett, ami egy viseltes kanapé volt előtte egy tv-vel. Nem lehet valami izgalmas itt lenni egész nap.
Lassan sétáltam fel a vaslépcsőn, de szerintem már tudja az őr, hogy itt vagyok. Nem volt ismerős szaga ami azt jelenti, hogy egy újonc. Nem is baj. Nem bántanék olyan Vadászt, akivel dolgoztam már együtt. A lépcső tetején egy ajtó volt, és máshova nem is lehetett menni, csak ebbe a helyiségbe befelé. A kilincsért nyúltam, és vettem egy mély levegőt. Ha nincs szerencsém pont le fog valaki lőni. Bár nem farkas vagyok, és ezt valószínűleg ő is érzi, de az újoncoknál hamar kiborul a bili. Nem kéne, hogy megremegjen az ujja a ravaszon.
Bentről hirtelen halk beszélgetést lehetett hallani. Lehet, hogy Adam próbál segíteni nekem. Hát ha felismerte a szagom, akkor…talán. De ez egy nagyon gyenge talán.
Elfordítottam az ajtó gombot, és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam. Bent, a szoba közepén Adam ült egy székhez kötözve, de ahhoz képest, hogy mióta van itt nem látszott rajta semmi szokatlan. Még egy véraláfutás sem. Ez jó dolog. Legalább nem úgy bánnak vele mint az állatok. De az biztos, hogy nagyon őrzik. Bár ahogy látszik…nem eléggé.
Mint mondtam az újoncok hamar pánikba esnek. Nem is vette észre, hogy bejöttem, ami nagy hiba. Adam viszont pont az ajtóval szemben ült, szóval ő simán felismert. Elkerekedtek a szemei egy kissé, és mutattam, hogy maradjon csendben. A fiatal Vadász a fegyverét Adamra fogta, és bár biztos kézzel fogta a pisztolyát még mindig nem vett észre. Sokkot kapott volna? Mindegy. Szándékosan nem figyeltem meg jobban, hogy hogyan is néz ki, mert az csak nehezít a dolgomban. Lassan mögé sétáltam, és bár most azért észrevette, hogy valaki van itt rajta, és Adaman kívül, későn cselekedett. A pisztolyom markolatával fejen vágtam, és óvatosan lefektettem a földre. Majd becsuktam az ajtót, és imádkozva, hogy még legyen időm beszélgetni, és elmenekülni is Adam elé sétáltam.
- Micsoda meglepetés! – vigyorgott, és furcsa volt, hogy még csak nem is fél
- Erre most nincs időnk! Tudom, hogy nem te vagy bűnös! – felvonta a szemöldökét
- Honnan?
- Mondom, hogy nincs erre időnk, szóval figyelj! Segítened kell nekem! Ha meg lesz az igazi elkövető, téged elengednek! – gúnyosan elmosolyodott
- Ezt te sem gondolod komolyan. Ha nem is végeznek ki egy életen át a börtönben fogok sínylődni, és a vámpír börtönökhöz képest az embereké Hawaii. – fájdalmasan sóhajtott. Most már azért elengedte magát annyira, hogy lássam mennyire elnyűtt az arca. A fehér pólója csupa kosz volt, és a kezén lévő bilincs alatt véres horzsolások éktelenkedtek. Ezüst a bilincs, szóval nem tud begyógyulni, amíg rajta van.
- Elvitték a bátyámat Adam! Tudnom kell, hogy kik azok, és, hogy miért tették ezt! – megrázta a fejét
- Nincs amiért elmondanám Helena! Kiszabadítani nem tudsz, és ha mégis simán elkapnak tíz percen belül. Nekem már így is-úgy is végem. – vont vállat, mintha már belenyugodott volna a sorsába
- Más személyek miatt akarsz bűnhődni? Megőrültél? – lenéző pillantást vetett rám
- Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Egy átkozott besúgó vagyok, mégis mire számítottál? Jó hogy rám verik a balhét. – elöntött a keserűség. Muszáj elmondania!
- Adam, kérlek! Ha nem mondod el a bátyám meghal. Könyörögve kérlek, beszélj! – összevonta a szemöldökét. Mikor könyörögtem én neki? Soha. Soha nem könyörögtem senkinek! A földön fekvő fiú mocorogni kezdett. – Gyerünk! – sürgettem, mire kihúzta magát ültében. Már amennyire tudta a láncok, és a bilincs miatt.
- Gondolkozz egy kicsit Helena! Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése? – most én ráncoltam a szemöldököm
- Nem is emlékszek már…tavaly ősz vége felé? – megforgatta a szemét
- Ne így gondolkozz! – lent egy ajtó hangosan becsapódott, és kiabálásokat hallottam – Ha rájössz, megtudod, hogy ki is a…gonosz! – nézett rám komolyan, és nem értettem miért rébuszokban beszél, de időm már nem volt megkérdezni.
Meg akartam köszönni, vagy csak mondani akartam valamit, de a hangok egyre jobban felerősödtek. Az ablakhoz sétáltam, és amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a redőnyt, majd kiugrottam az ablakon. Amikor földet értem egy Vadász állt velem szemben.
- Hé, mi a…- mielőtt befejezhette volna a mondatot kirúgtam a lábát ezzel eltörve a lábszárát. Jajveszékelve rogyott össze, én pedig ott hagyva őt rohanni kezdtem vissza a kocsim felé, A bűntudat mardosott belülről. A lába pár percen belül összeforr majd. Nem öltem meg! Ahogy a fiút sem. Akkor miért érzem ilyen rosszul magam?
Vajon Jeremy él még? Nem éreztem már a szagát sehol és furcsa csend honolt az erdőn.
Iránytű nélkül is sikerült megtalálnom a kocsim. Nem szoktam elfáradni ennyi futástól, de most mégis kapkodtam levegő után. A fejemet a kocsi üvegének döntöttem, és próbáltam megnyugodni. Csak én lehetek ennyire öngyilkos jelölt.
Mit is mondott Adam? Az elkövető az orrom előtt van, csak gondolkoznom kell egy kicsit! Mégis ki a…
- Helena! – nem hallottam, hogy valaki mögém lépett volna ami zöldfülűségre utal. Ugyanígy ütöttem le a fiút a raktárban. Megpördültem, de még ez is kevés volt. A férfi egy rongyot szorított az arcomra, és nem kellett sok idő, hogy homályosan kezdjek látni mindent. Próbáltam megütni, de csak egy erőtlen taszítás sikerült ami nem használt semmit. Az elkövetőm arca egyre sötétebb lett, és nem tudtam fókuszálni. A szemem elnehezült, és az émelyítő szag, ami a kendőből áradt egyre jobban elillant. Aztán…semmi.
Eljön egyszer az a pillanat, amikor az ember lánya egyszerűen lefagy. Amikor hirtelen se gondolkodni, se beszélni nem tudsz. Az agyad kattog, és még sem tudsz megszólalni. A szíved hevesebben kezd verni, a tekinteted keres valami támpontot, hogy tudj tájékozódni, de igazából nem látsz semmit. Na nálam most jött el ez a pillanat. Bár a hallásom tökéletes most még sem bíztam benne.
- Mi…mit…mit…mondtál? – nyögtem ki nagy nehezen, mire ő két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett
- Hozzám jössz? – kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, egy szó nélkül. Nem értem.
- Ez most…mit akar jelenteni. Hogy érted, hogy hozzád megyek-e? Hisz itt vagyok már nálad. – mondtam, és bár tisztában voltam vele, hogy semmi értelme annak amit mondok, más hirtelen nem jutott eszembe. Tyler felnevetett, és ha nem lenne most ez a helyzet, akkor rászóltam volna, hogy ne nevessen ki! De még mindig jobb, hogy nevet, minthogy úgy szenved, mint az előbb. Végre egy kis normális gondolat!
- Akkor kérdezem máshogy. Leszel a feleségem? – kiguvadt szemmel meredtem rá. Mintha csak most jöttem volna rá, hogy mit is kérdezett eddig. Na ne! Tyler azt akarja, hogy menjek hozzá? Mégis hogy? És miért? Na és Vivien? Nick? Nem! Ez teljességgel lehetetlen! Akkor miért nem mondtam már rég nemet? Na vajon miért? Mert nem vagyok benne biztos, hogy a nem lenne a legjobb válasz. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam megszólalni.
- Én…- hála az égnek megszólalt a mobilom. Tylert nem érdekelte, csak tovább vizslatott a gyönyörű szemeivel. Elszakítottam róla a pillantásomat, és remegő kezekkel kezdtem keresni a telefonomat. Amikor megtaláltam alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegtem. Pár másodpercre behunytam a szemem, majd ingatag lábakon felálltam. Végre sikerült a telefont is felvennem. Tyler még mindig a földön kuporgott, de nem vette le a szemét rólam. Én viszont hátat fordítottam neki, és a pultra támaszkodtam.
Megköszörültem a torkom, hogy megtudjak szólalni.
- Igen?! – szóltam bele a kagylóba, de a hangom még nekem is…furcsa volt
- Helena? Te vagy az? – megpróbálkoztam megint a torokköszörüléssel, de nem jött össze. A másik pedig, hogy éreztem Tyler tekintetét a hátamba fúródni. A tarkóm bizsergett tőle. Mit gondolhat most? Egyáltalán miért pont most tette fel ezt a kérdés? Csupa miért, amire nem tudom a választ, de most nincs is időm megfejteni őket.
- Igen…én vagyok. – mondtam, és egy mély levegő után sikerült nagyjából összeszedni magam, hogy beszélni tudjak – Mit tudtál meg Jeremy?
- Mindent, amire csak szükséged volt. Szerencsédre Adamet nem egy vámpír börtönbe vitték, de ahol van ott több őr van, mint bárhol máshol. Nagyon vigyáznak rá. Nem hiszem, hogy betudsz jutni. – összevontam a szemöldököm
- Hol van? – Jeremy lemondóan sóhajtott, mintha abban bízott volna, hogy majd leteszek erről a szörnyű ötletről. Hát nem!
- Lucas nem akarta megkockáztatni, hogy Adam megszökik, vagy, hogy az Elit kiakad, hogy a főhadiszálláson van egy…”gyilkos”, ezért elvitte egy eldugott helyre.
- Mégis hova? – kérdeztem ismét
- Van egy nagyobb raktár félesége az egyik erdő felé. Nem nagy dolog, de arra pont megfelel, hogy ameddig nem végzik ki Adamet ott legyen.
- Hány őr van?
- Ha tíz nem, akkor egy sem. De ez még annyira nem is lenne vészes, ha egy hatalmas helyről beszélnénk, de elvileg ez egy kisebb hely. Lehet, hogy még többen is vannak. – hosszan elkáromkodtam magam – Ahogy mondod! Szóval ha kedves az életed nem mész oda.
- Adam tudja azt amit nekem is tudnom kell, szóval de! Odamegyek, még hozzá most! Add a pontos címet! – pár percig nem szólalt meg, majd elmondta. Nagyjából tudtam, hogy merre van, de azért majd keresgetnem kell egy kicsit. Nem is tudtam, hogy Lucasnak ilyen helyei is vannak. Mármint azt tudtam, hogy van pár kávézója, szórakozó helye, meg ilyenek, de azt nem, hogy ilyen elhagyatott telkeket vásárol. Nem az ő műfaja. Vagy csak nem volt az ő műfaja…- Köszönöm Jeremy! Egy életre az adósod vagyok, bár te soha nem kérsz tőlem semmit! – halványan elmosolyodtam
- Most kérek! Maradj a fenekeden, és ne csinálj semmit! Ez nem játék! Meg is hallhatsz! – megforgattam a szemem
- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem játék, de a bátyám nincs jó kezekben! Azt pedig nem hiszem, hogy az őrök megölnek, mert nem fognak meglátni. Maximum ha valami balul sül el elvisznek Lucasnak, aki…
- Aki felad az Elitnek, ők meg szépen kivégeznek, és még élvezni is fogják! Igen. Pontosan ez fog történni, ha nem maradsz nyugton. – vágott a szavamba, mire én felemeltem az állam
- Nem vagyok olyan gyenge virágszál. Megoldom.
- Van egy lányod. – mondta halkan, mire megdermedtem
- Tudok róla, és épp ezért kell megtalálnom a bátyám. A fegyver pedig jó lenne, ha minél hamarabb eltűnne. Legalább nem kéne aggódnom, hogy véletlenül egy golyó Emilyben végzi. – kirázott a hideg még a gondolatától is, hogy valami baja eshet neki. Inkább én, mint ő!
- Pontosan tudod, hogy ez öngyilkosság. Miért nem…
- Kösz mindent Jeremy! Igazán hálás vagyok neked, de most mennem kell! Majd hívlak, ha kellene még valami. – nyomtam ki a telefont, és mély levegőt vettem
- Igaza van. – szólalt meg mögöttem Tyler. Nem fordultam felé, inkább csak a mobilommal játszottam. – Öngyilkosság az egész, és van egy lányod!
- Elegem van, hogy mindig azzal jön mindenki, hogy van egy lányom. Tudok róla, mert én szültem meg, és velem él, de attól még nem változtam meg. Ugyanaz vagyok aki voltam, és az a valaki makacs, önfejű, szereti a veszélyt valamint az őrült dolgokat. Ha nem így lenne most nem lenne lányom. – mondtam halkan. Azt hittem mögém lép, és átölel, de nem. Még csak meg sem mozdult. Felé fordultam, mert kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében. Nem kellett volna. Még mindig a földön térdelt, de a tekintete már teljesen a régi volt, és komolyan nézett rám. Túl komolyan.
- Régen nem volt mit vesztened. Most van. Maradj, és válaszolj a kérdésemre! – megdermedtem. A kérdés…hát igen a válaszom…még nincs meg. Nekem ehhez idő kell, és most nincs időm átgondolni ezeket a dolgokat. Megráztam a fejem.
- Jól leszel? Nekem most mennem kell! – az ajtóhoz sétáltam nagyban kikerülve őt, de megragadta a karom. Nem néztem fel rá csak a kezét vizslattam ami az enyémre fonódott.
- Kérlek, ne menj! Kellesz még nekem! – megráztam a fejem
- Nem tudsz visszatartani! – suttogtam, mire sóhajtott
- Gondolj Emilyre! – összeszorítottam az állkapcsomat
- Épp azt teszem. – rántottam ki a szorításból a kezemet, majd faképnél hagytam
Amennyi fegyvert csak tudtam magamra aggattam, majd minden sebességi korlátozást megszegve hajtottam London határa felé. Naná, hogy a legelhagyatottabb helyen van ez a raktár, vagy kunyhó, vagy nem is tudom mi. Kikapcsoltam a telefonomat. Nincs szükségem rá, hogy hívogassanak. Az meg duplán nem lenne jó, ha akkor hívnának, amikor próbálok elsurranni az őrök mellett. Tyler már biztos riasztotta Nicket, szóval gyorsan kell cselekednem, mert a farkasom is hallotta, amikor Jeremy megadta a címet. Ha pedig idejönnek az senkinek nem lesz jó, az biztos. Főleg nekem nem. Így is épp elég dolog kavarog a fejemben, nem kell, hogy még idejöjjön a két pasi jelölt is. Tyler kérdése után…idő kell, és ha lehet nélkülük. Most egyedül Adamra, és arra szabad koncentrálnom, hogy hogyan is fogok bejutni erre a…helyre. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Jeremy szerint bent az erdőben. Annyira nem lesz nehéz megtalálni őket, mert követem a szagokat, de azért nem akarok bolyongani. Jeremy csak azt mondta el, hogy hol van az erdő, és, hogy merre fele keresgéljek. Hát…majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Leparkoltam az erdő szélén egy elég nagy bokor mögött, hogy még véletlenül se látszódjon ki a kocsim, majd miután lezártam halk léptekkel kelet felé mentem. Egy ekkora erdőben már az is csoda, hogy tudom merre van kelet. Na jó igazából egy iránytű segített az egészben. Én sem vagyok azért Superman.
Miután megtaláltam a helyes irányt eltettem az iránytűt, majd beleszagoltam a levegőbe. Azonnal megéreztem a Vadászok ismerős szagát, és ha nagyon füleltem halk szöszmötölések foszlánya is megütötte a fülem. Neki iramodtam, de minden egyes faágat, és mást ami zajt csaphat a lábam alatt messziről kikerültem. Nem volt könnyű hisz egy erdőben vagyok, de nem szabad, hogy észrevegyenek. Bár elég nehéz lesz őket elkerülni, meg bejutni, de valahogy csak összejön majd nem?
Körülbelül száz méterre álltam meg tőlük. Egy nagy fa mögött bújtam meg, és próbáltam észrevétlen maradni. Lassan kilestem a menedékem mögül, és megpillantottam az épületet. Egy kétszintes raktárhoz tudnám leginkább hasonlítani. A falai valamilyen fémből készültek, de nem tudtam megállapítani, hogy miből is. Legelöl volt egy kétszárnyas ajtó előtte két őrrel akik fel alá járkáltak a fegyvereikkel a kezükben. A második emeleten volt egy ablak, de le volt húzva a redőny. Az egész nem nagyobb egy kisebb nappalinál. Kinéztem a másik oldalamra, így ráláttam az épület bal oldalára. Ugyanúgy két őr járkált, és ha jól hallom minden oldalon ennyi van. Vagyis ez eddig nyolc. Király! Hogy az istenbe verekedem át magamat rajtuk? Túl kicsi a hely, és túl sok az ember! De mire számítottam?
A fának vetettem a fejem, és miközben imádkoztam, hogy ne érezzék meg, hogy itt vagyok a szívveréseket számoltam. Szóval…ahogy megmondtam kint vannak nyolcan. Aztán bent, a földszintem vannak hárman, és az emeleten csak egy személy van. Ő lesz Adam. Pár másodpercre lehunytam a szemem. Tizenegy. Ez egy „embernek” rengeteg! Mindenhogy észrevesznek. Bármit csinálhatok így is-úgy is elkapnak. Majdnem hangosan elkáromkodtam magam, de aztán észbe kaptam, hogy megszólalni talán mégsem kéne. Szerintem már most tudják, hogy valaki van itt, de remélik, hogy csak egy eltévedt turista vagy ilyesmi. Na persze, vámpír turista mi? Valahogy viszont be kell jutnom! Halkan előhúztam a kabátomból két pisztolyt. Megölni nem akarok senkit, de ha megsebesítem őket, talán egy kicsi időt nyerek. Mielőtt azonban kiléphettem volna a fa mögül vérfarkas szagot éreztem. Na ne! Ilyen hamar ideértek volna Tylerék?
Az őrök is megérezhették, mert mindegyikük keze a ravaszon volt, és ugrásra készen álltak. Körbenéztem, de a fa mögött maradtam, hogy magamat ne leplezzem le. Mikor megláttam a farkast elkerekedtek a szemeim.
Jeremy lazán, mintha csak az utcán sétálgatna jött egyre közelebb. A kezemmel próbáltam elmutogatni, hogy most azonnal menjen el. Megrázta a fejét, majd az őrökre mutatott, aztán felemelte mind a két kezét tízet mutatva, majd a bal öklét maga elé emelte, és egy szép mozdulattal bemutatott. Jelezve, hogy nagyról tesz rá, hogy mit mondok ő marad, és elmagyarázva, hogy tizenegy őr van összesen. Bár ezt már tudtam, nem bírtam visszafojtani egy mosolyt. Felé biccentettem a fejem, hogy mégis mi a terve, mire vállat vonva arrébb sétált. A Vadászok simán lelőhetik most! Te jó ég! Ez meg akar halni? Egyre közelebb jött majd mellettem állt meg, de a fegyveresek csak őt láthatták engem nem. Halkan beszélni kezdett.
- Én elterelem a figyelmüket te pedig bemész!
- Lelőnek! – sziszegtem amilyen halkan csak tudtam, mire a szeme sarkából rám nézett
- Csak ha elkapnak. – vont vállat, mire összevontam a szemöldököm
- Jeremy…- ekkor kikapta az egyik pisztolyomat a kezemből, és az egyik Vadász felé lőtt, de vigyázott, hogy ne találja el
- Drága vérszívó barátaim nem akartok csevegni egyet? – kérdezte mézes-mázosan, majd elsétált mellőlem, és leadott még pár lövést. Nem ölt meg senkit csak el akarja terelni a figyelmet rólam. Az egyik Vadász felmordult, és lőni kezdett, de nem csak ő. Óriási felhajtás lett az egészből, és a fele csapat Jeremy után futott. Két őr kifutott a házból ami annyit tesz, hogy még egy van bent.
Csak éld túl Jeremy! Kérlek!
Mielőtt bárki megláthatott volna berohantam a kétszárnyas ajtón kezemben a megmaradt pisztolyommal. Magam elé emelve néztem, hogy merre lehet a bent lévő Vadász.
Az emeleten. Nyílván őrzi Adamet nehogy megszökjön a nagy felfordulásban. Remélem a többi Vadász nem fogja azonnal hívni Lucast, hogy megtámadták őket!
Elsétáltam a raktár egyetlen ülő helye mellett, ami egy viseltes kanapé volt előtte egy tv-vel. Nem lehet valami izgalmas itt lenni egész nap.
Lassan sétáltam fel a vaslépcsőn, de szerintem már tudja az őr, hogy itt vagyok. Nem volt ismerős szaga ami azt jelenti, hogy egy újonc. Nem is baj. Nem bántanék olyan Vadászt, akivel dolgoztam már együtt. A lépcső tetején egy ajtó volt, és máshova nem is lehetett menni, csak ebbe a helyiségbe befelé. A kilincsért nyúltam, és vettem egy mély levegőt. Ha nincs szerencsém pont le fog valaki lőni. Bár nem farkas vagyok, és ezt valószínűleg ő is érzi, de az újoncoknál hamar kiborul a bili. Nem kéne, hogy megremegjen az ujja a ravaszon.
Bentről hirtelen halk beszélgetést lehetett hallani. Lehet, hogy Adam próbál segíteni nekem. Hát ha felismerte a szagom, akkor…talán. De ez egy nagyon gyenge talán.
Elfordítottam az ajtó gombot, és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam. Bent, a szoba közepén Adam ült egy székhez kötözve, de ahhoz képest, hogy mióta van itt nem látszott rajta semmi szokatlan. Még egy véraláfutás sem. Ez jó dolog. Legalább nem úgy bánnak vele mint az állatok. De az biztos, hogy nagyon őrzik. Bár ahogy látszik…nem eléggé.
Mint mondtam az újoncok hamar pánikba esnek. Nem is vette észre, hogy bejöttem, ami nagy hiba. Adam viszont pont az ajtóval szemben ült, szóval ő simán felismert. Elkerekedtek a szemei egy kissé, és mutattam, hogy maradjon csendben. A fiatal Vadász a fegyverét Adamra fogta, és bár biztos kézzel fogta a pisztolyát még mindig nem vett észre. Sokkot kapott volna? Mindegy. Szándékosan nem figyeltem meg jobban, hogy hogyan is néz ki, mert az csak nehezít a dolgomban. Lassan mögé sétáltam, és bár most azért észrevette, hogy valaki van itt rajta, és Adaman kívül, későn cselekedett. A pisztolyom markolatával fejen vágtam, és óvatosan lefektettem a földre. Majd becsuktam az ajtót, és imádkozva, hogy még legyen időm beszélgetni, és elmenekülni is Adam elé sétáltam.
- Micsoda meglepetés! – vigyorgott, és furcsa volt, hogy még csak nem is fél
- Erre most nincs időnk! Tudom, hogy nem te vagy bűnös! – felvonta a szemöldökét
- Honnan?
- Mondom, hogy nincs erre időnk, szóval figyelj! Segítened kell nekem! Ha meg lesz az igazi elkövető, téged elengednek! – gúnyosan elmosolyodott
- Ezt te sem gondolod komolyan. Ha nem is végeznek ki egy életen át a börtönben fogok sínylődni, és a vámpír börtönökhöz képest az embereké Hawaii. – fájdalmasan sóhajtott. Most már azért elengedte magát annyira, hogy lássam mennyire elnyűtt az arca. A fehér pólója csupa kosz volt, és a kezén lévő bilincs alatt véres horzsolások éktelenkedtek. Ezüst a bilincs, szóval nem tud begyógyulni, amíg rajta van.
- Elvitték a bátyámat Adam! Tudnom kell, hogy kik azok, és, hogy miért tették ezt! – megrázta a fejét
- Nincs amiért elmondanám Helena! Kiszabadítani nem tudsz, és ha mégis simán elkapnak tíz percen belül. Nekem már így is-úgy is végem. – vont vállat, mintha már belenyugodott volna a sorsába
- Más személyek miatt akarsz bűnhődni? Megőrültél? – lenéző pillantást vetett rám
- Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Egy átkozott besúgó vagyok, mégis mire számítottál? Jó hogy rám verik a balhét. – elöntött a keserűség. Muszáj elmondania!
- Adam, kérlek! Ha nem mondod el a bátyám meghal. Könyörögve kérlek, beszélj! – összevonta a szemöldökét. Mikor könyörögtem én neki? Soha. Soha nem könyörögtem senkinek! A földön fekvő fiú mocorogni kezdett. – Gyerünk! – sürgettem, mire kihúzta magát ültében. Már amennyire tudta a láncok, és a bilincs miatt.
- Gondolkozz egy kicsit Helena! Pontosan tudod, hogy kik azok, hisz az orrod előtt van a válasz. Mikor kezdődtek ezek a tárgyalások, meg a fegyver elterjedése? – most én ráncoltam a szemöldököm
- Nem is emlékszek már…tavaly ősz vége felé? – megforgatta a szemét
- Ne így gondolkozz! – lent egy ajtó hangosan becsapódott, és kiabálásokat hallottam – Ha rájössz, megtudod, hogy ki is a…gonosz! – nézett rám komolyan, és nem értettem miért rébuszokban beszél, de időm már nem volt megkérdezni.
Meg akartam köszönni, vagy csak mondani akartam valamit, de a hangok egyre jobban felerősödtek. Az ablakhoz sétáltam, és amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a redőnyt, majd kiugrottam az ablakon. Amikor földet értem egy Vadász állt velem szemben.
- Hé, mi a…- mielőtt befejezhette volna a mondatot kirúgtam a lábát ezzel eltörve a lábszárát. Jajveszékelve rogyott össze, én pedig ott hagyva őt rohanni kezdtem vissza a kocsim felé, A bűntudat mardosott belülről. A lába pár percen belül összeforr majd. Nem öltem meg! Ahogy a fiút sem. Akkor miért érzem ilyen rosszul magam?
Vajon Jeremy él még? Nem éreztem már a szagát sehol és furcsa csend honolt az erdőn.
Iránytű nélkül is sikerült megtalálnom a kocsim. Nem szoktam elfáradni ennyi futástól, de most mégis kapkodtam levegő után. A fejemet a kocsi üvegének döntöttem, és próbáltam megnyugodni. Csak én lehetek ennyire öngyilkos jelölt.
Mit is mondott Adam? Az elkövető az orrom előtt van, csak gondolkoznom kell egy kicsit! Mégis ki a…
- Helena! – nem hallottam, hogy valaki mögém lépett volna ami zöldfülűségre utal. Ugyanígy ütöttem le a fiút a raktárban. Megpördültem, de még ez is kevés volt. A férfi egy rongyot szorított az arcomra, és nem kellett sok idő, hogy homályosan kezdjek látni mindent. Próbáltam megütni, de csak egy erőtlen taszítás sikerült ami nem használt semmit. Az elkövetőm arca egyre sötétebb lett, és nem tudtam fókuszálni. A szemem elnehezült, és az émelyítő szag, ami a kendőből áradt egyre jobban elillant. Aztán…semmi.
Kérdések!
Sziasztok!
Először is, ha ma kijavítja a fejezetet a Bétám, akkor már ma olvashatjátok! ;) Bocsánat a kimaradásért! Előzetest most már nem rakok fel, hisz ma, vagy holnap már úgy is olvashatjátok az új fejezetet! :D A szavazatokat pedig köszönöm a versenyen!!!
Mésodszor mivel a kérdéseket sem tudtam hozni, ezért most itt van kettő is a versenyzőknek! :D Ha valamelyik kérdés nem értelmes, vagy ilyesmi, akkor szóljatok kérlek!
2. kérdés
3. kérdés
Egyenlőre ennyi!
puszi
Niky
Először is, ha ma kijavítja a fejezetet a Bétám, akkor már ma olvashatjátok! ;) Bocsánat a kimaradásért! Előzetest most már nem rakok fel, hisz ma, vagy holnap már úgy is olvashatjátok az új fejezetet! :D A szavazatokat pedig köszönöm a versenyen!!!
Mésodszor mivel a kérdéseket sem tudtam hozni, ezért most itt van kettő is a versenyzőknek! :D Ha valamelyik kérdés nem értelmes, vagy ilyesmi, akkor szóljatok kérlek!
2. kérdés
3. kérdés
Egyenlőre ennyi!
puszi
Niky
2011. augusztus 2., kedd
Egy kis késés!
Sziasztok!
Bocsi, hogy kések a fejezettel, de itthon mondjuk úgy, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne...;) Ma se leszek itthon, szóval maximum este tudok írni, de igyekezni fogok, hogy minél hamarabb tudjátok olvasni az új fejit. A 2. kérdést, pedig lehet, hogy még ma este felrakom. Még nem tudom, hogy alakul a mai napom. Kérlek szépen legyetek egy kicsit türelmesek! *boci szemekkel néz* :D Na, legyetek rosszak, de ne nagyon! :P:D
puszi
Niky
2011. július 30., szombat
1. Kérdés + Egy kis kérés!
Sziasztok!
Meghoztam a játék 1. kérdését, szóval aki már jelentkezett, az máris válaszolhat! ;) Nem nehéz kérdés, és szerintem a többi sem lesz az, szóval bárki megtudja válaszolni. Ha nem emlékszik valaki, akkor olvasson vissza egy kicsit! :)
1. kérdés
Ez nem a játékhoz tartozik, de tegnap mondtam, hogy jelentkeztem egy versenyre. Ma is kéne a segítségetek egy kicsit. Augusztus 10-ig lehet küldeni véleményeket a blogomról, és a történetemről. Nagyon hálás lennék, ha írnátok pár sort erre a címre: kajner.kata@gmail.com Előre is köszönöm annak aki küld egy e-mailt! :)
puszi
Niky
Meghoztam a játék 1. kérdését, szóval aki már jelentkezett, az máris válaszolhat! ;) Nem nehéz kérdés, és szerintem a többi sem lesz az, szóval bárki megtudja válaszolni. Ha nem emlékszik valaki, akkor olvasson vissza egy kicsit! :)
1. kérdés
Ez nem a játékhoz tartozik, de tegnap mondtam, hogy jelentkeztem egy versenyre. Ma is kéne a segítségetek egy kicsit. Augusztus 10-ig lehet küldeni véleményeket a blogomról, és a történetemről. Nagyon hálás lennék, ha írnátok pár sort erre a címre: kajner.kata@gmail.com Előre is köszönöm annak aki küld egy e-mailt! :)
puszi
Niky
2011. július 29., péntek
Hírek!
Sziasztok!
Először is szeretném egy kis dologban a segítségeteket kérni! Jelentkeztem egy kis versenyre ahol szavazni lehet a blogomra :) Szóval ha van két perc szabadidőtök, akkor lécci szavazzatok rám ezen az oldalon: http://blogokversenye.blogspot.com/ Előre is köszönöm! :)
A következő fejezetről annyit, hogy lehet, hogy egy kicsit csúszni fogok vele, de igyekszek! :)
A Játékra pedig továbbra is várom a jelentkezőket! Ha minden jól megy holnap megkapjátok az 1. kérdést is! :)
puszi
Niky
Először is szeretném egy kis dologban a segítségeteket kérni! Jelentkeztem egy kis versenyre ahol szavazni lehet a blogomra :) Szóval ha van két perc szabadidőtök, akkor lécci szavazzatok rám ezen az oldalon: http://blogokversenye.blogspot.com/ Előre is köszönöm! :)
A következő fejezetről annyit, hogy lehet, hogy egy kicsit csúszni fogok vele, de igyekszek! :)
A Játékra pedig továbbra is várom a jelentkezőket! Ha minden jól megy holnap megkapjátok az 1. kérdést is! :)
puszi
Niky
2011. július 25., hétfő
Dark Kiss 19. fejezet - Játék
Sziasztok!
El sem hiszem, hogy már 49 olvasóm van :O Nekem ez annyira hihetetlennek tűnik, az pedig még jobban meglep, hogy hamarosan átlépjük a 40. 000-et a számlálón. Nem tudok hirtelen mit mondani. Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki olvassa a blogomat! :)
Ennek örömére szeretnélek titeket egy kis játékra hívni! ;) Két naponta felteszek majd nektek egy kérdést, vagy mondok nektek egy feladatot. Minden helyes válaszra pontokat kaptok, és a végén valaki nyer természetesen. :P Igazából a kérdéseken kívül maximum olyan feladat lesz, hogy írj egy kis novellát, vagy egy fogalmazást, de lehet, hogy csak valamiről hosszabban kell majd véleményt nyílvánítanod ;) De ez csak, akkor lehetséges ha többen jelentkeztek mint 1 ember. Bár nem nagyon szeretnék kitűzni határidőket, hogy meddig jelentkezhettek. Kiteszek, majd egy jelentkezési lapot, amit kérlek tölsetek ki, ha akartok játszani! ;) Felteszem a kérdést, és egészen a suli kezdetééig azaz Szeptember 1.-ig válaszolhattok mindegyikre. ;) Visszamenőleg is. Azért szeretném, hogy többen legyünk 2 személynél. Nem mintha valami nagy ajándékkal tudnék nektek szolgálni, hisz nem vagyok milliomos, de azért egy kis csekélységet kaphattok :)
Nyeremények: Minden versenyző kap egy oklevelet, vagy inkább emléklapot arról, hogy részt vett a játékban amit majd kitehet az oldalára, vagy ahova csak akar ;) Valamint ha többen jelentkeztek 10 embernél talán kaptok majd tőlem...valami kis pluszt...:) Mindenki!
1. helyezet: Egy tábla a helyezésével. Jól látható helyen hirdetem a blogját, ha van neki, "örökké". És bár lehet, hogy ez nem valami érdekes "ajándék" minden fejezet előtt mondhat egyetlen dolgot aminek bele kell kerülnie abba a fejezetbe. (Normális körülmények között persze, és nem mondhatja meg senkinek, hogy mit is mondott nekem, vagy, hogy miről fog szólni a feji!) Aztán ha olyat mond, és jóvá hagyom, akkor természetesen belerakom! Ebből következik, hogy a fejezetet ő előbb fogja olvasni mint más. :)
2. helyezet: Egy tábla a helyezésével, és jól látható helyen hirdeten az oldalát 3 hónapig.
3. helyezet: Egy tábla a helyezésével, és 1 hónapig jól látható helyen hirdetem az oldalát.
Természetesen nem muszáj blognak, vagy oldalnak lennie mindenkinek!
Most már beszéljünk inkább a fejezetről! xD Nos a Bétám azt mondta, hogy neki szüksége volt zsepire, és, hogy...gonosz voltam ebben a fejezetben. Nem is kicsit...:P Szerintem csak egy kicsit voltam. :) Szóval szeretném, hogy minél többen írjatok véleményt, mert kíváncsi vagyok, hogy kiből mit vált ki ez a fejezet! :D Jó olvasást hozzá, és ne feleltsetek el játszani! :)
puszi
Niky
19. fejezet
Alig vártam, hogy végre lemenjen a nap. Részben. Az egyik felem, már kint akart lenni végre a terepen, a másik…félt a Tylerrel való beszélgetéstől. Viszont a jó benne, hogy tovább tudok majd nyomozni, és Nicktől is megszabadulok. Egész nap azzal nyaggattam, hogy muszáj még itt maradnom legalább egy kicsit. Közben persze egyfolytában fújta a maga szövegét, hogy ez veszélyes, meg, hogy Lucas megmondta, hogy blablabla…végül csak azt vágta a fejemhez, hogy: Csinálj amit akarsz! Aztán persze kitrappolt a szobából, így a nap többi részét egyedül töltöttem, a mobilommal.
Felhívtam Emilyt. Azt mondta, hogy nagyon jól van, és ne aggódjak érte. Tyler is beszélt vele, szóval minden rendben van, de azért hiányzok neki. Nekem is szörnyen hiányzik ő. Végül befejeztem vele a beszélgetést, és csak feküdtem a hatalmas francia ágyon. Pontról pontra kiterveltem már mindent, hogy hogyan fogom megtalálni Danielt, és vele együtt a fegyver kitalálóit. Már csak…egy telefon, és egy személy kéne hozzá, aztán minden meglenne. Ha felveszi a telefont, már akkor hálás leszek, ha pedig meg tesz nekem néhány dolgot, még hálásabb leszek neki. Mélyet sóhajtva tárcsáztam a számot. Egy halk kattanás, és egy morgó, rekedtes hang szólt bele a telefonba.
- Igen?! – az ismerős hangra elmosolyodtam
- Jeremy…én vagyok az. – súlyos csend lett. Már félő volt, hogy lerakja, de aztán…mégsem.
- Mit akarsz Helena? – nem lepődtem meg az éles hangján
- Én…nagyon nagy szükségem lenne rád, de először…bocsánatot szeretnék kérni. Én…nem akartalak meggyanúsítani, de te voltál az egyetlen akire számíthattam, és aki valami használható dolgot tudott nekem mondani. Nagyon kérlek…legalább hallgass meg! Ha nem akarsz nem segítesz nekem, de hallgass meg! Kérlek! – megint csend lett, majd halkan sóhajtott
- Mesélj!
- A bátyámat valaki…elrabolta, és szerintem aki ezt tette annak köze van a fegyverhez is.
- Ezt miből gondolod?
- Üzenetet hagyott nekem, és mellé még egy töltényt is rakott. Bárki is az, biztos, hogy nem farkas, és nem is ember.
- Szóval vámpír. – nem kérdezte, de azért válaszoltam rá
- Igen. Minden valószínűség szerint az. De nem Adam!
- És én miben segíthetek neked? – mély levegőt vettem, és megmasszíroztam a halántékomat
- Valahova Adamet bezárták, de nem tudom hova, mert Lucas már nem tekint engem fajbélinek. Viszont beszélnem kell vele, mert szerintem ő tudja, hogy kik állnak a dolog mögött! – felnevetett
- Szóval kérdezősködjek körbe igaz? – kérdezte furcsán, vidám hangon – Helena, Helena…csodálkozok, hogy csak most hívtál!
- Ezek szerint nem vagy rám dühös? – kérdeztem reménykedve, mire hümmögni kezdett
- Mondjuk, hogy nem, de azért…még egy személyes találkozásnak örülnék. A lányodat is szívesen megismerném. – mosolyogva megráztam a fejem
- Nem is kérdezem meg, hogy honnan tudsz róla. – a mosolyom lehervadt – Körülbelül mikorra tudsz nekem valamivel szolgálni?
- Nos… este majd benézek egy-két helyre. Talán még a bátyádról is sikerül megtudnom valamit. Remélem éjfélre már tudok valami hasznossal szolgálni neked.
- Köszönöm Jeremy. Egy életet mentesz, vagy többet is. – már épp leraktam volna, de még beleszólt
- A régi ügyre visszatérve…a tárat a Zöld Sárkányban loptam el, egy elég elitnek kinéző pasitól. Vámpír volt, de amikor megkérdezted…nem akartam elmondani, mert féltem nem hiszel nekem. Azt hittem nem fogod elhinni, hogy egy fajodbeli ilyenre képes. Sajnálom. – halványan elmosolyodtam
- Ne sajnáld! Talán én voltam a bolond. Azért köszönöm, hogy most elmondtad, és azt is, hogy segítesz.
- Tudod, hogy szívesen segítek. Lehet, hogy én tartozok neked hálával, és nem fordítva. – nevetett fel
- Majd hívj! – mondtam búcsúzóul, majd kinyomtam.
Beszélt velem! Még csak le sem csapta a telefont, és még segít is. Ami még ennél is jobb, hogy talán kibékültünk, de van ami még ennél is fontosabb, hamarosan meg lesz a gyilkos. Az pedig, hogy vámpír nem fog visszatartani attól, hogy megöljem, de először megkérdezem tőle, hogy miért is jó ez neki. Bárcsak már ott lennénk!
Amikor lement a nap, és el akartam jönni a főhadiszállásról Nicket nem találtam. Hívtam, de nem vette fel. Hát ha ő megsértődik hát legyen, nem tudok vele mit kezdeni. Van nagyobb bajom is nála.
A Vadászok, is akkor indultak éppen, amikor én. Mindegyikük mintha undort érezne irántam úgy vizslatott. Beszálltak a kocsijukba, majd elhajtottak. Kivéve Nicholast. Ő elém sétált, és sóhajtva megfogta a vállamat.
- Hozd vissza! – összevontam a szemöldököm, de pontosan tudtam, hogy kiről van szó. Szóval tudja, hogy úgy sem fogok elmenni. Bólintottam, mire ő halványan elmosolyodott, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott. Én is ezt tettem volna, de egy hang megállított.
- Helena! – Emma hangját ezer közül is megismerném. Lassan megfordultam. Csak két méter választott el minket egymástól, de most még ez is egy szakadéknak tűnt. Látszott rajta, hogy nem tudja mi is történik éppen. Egyik lábáról a másikra állt, de nem mondott semmit.
- Szia! – szólaltam meg halkan, mire ő vett egy mély levegőt. A szemében düh csillogott, és mintha egy kis könny is.
- Én…bíztam benned. Mindent elmondtam neked, és te…- idegesen megrázta a fejét – Kirekesztettél! Mindent másodkézből kellett megtudnom, és ez szörnyű volt. Aztán Lucas elküldött, és én…szörnyen dühös vagyok rád, de közben…annyira hiányoztál. – futott oda hozzám, és szorosan megölelt. Viszonoztam az ölelését, és majdnem elbőgtem magam, de visszatartottam a könnyeimet. Emma viszont zokogott. A válla rázkódott miközben engem szorított, mire én simogatni kezdtem vigasztalásul a hátát.
- Sajnálom. –suttogtam pár perc múlva, amikor úgy éreztem, hogy egy kicsit megnyugodott. Megrázta a fejét, és könnyes szemmel rám nézett.
- Nem tudom én mit tettem volna a helyedben, de…szerintem ugyanezt. Bár tudom, hogy csak azért nem mondtál el mindent, mert féltetted az életemet. Én is inkább magamban tartottam volna mintsem téged sodorjalak veszélybe. – halványan elmosolyodtam, mire ő letörölte a kezével az arcát – Tudom, hogy menned kell, szóval nem tartalak fel, de…muszáj később találkozunk! – bólintottam
- Rendben. Ha minden lezajlott felhívlak! Ígérem! – szorítottam meg a kezét
- Nem mész el ezt is nagyon jól tudom, de kérlek vigyázz magadra! Lucas pokoli dühös, de egyetértek veled! – mélyen a szemembe nézett – Hozd vissza Danielt! Kérlek! De ne a saját életed árán! – láttam a szemében a bátyám iránt érzett szerelmét, és a miattam lévő aggodalmát. Mély levegőt vettem.
- Nem tudom mi lesz még Emma, de mindent megteszek, hogy épségben hazajöjjön! – fordultam el
- És te? – pár pillanatra behunytam a szemem
- Majd hívlak Emma! Vigyázz magadra! – szálltam be az egyik kocsiba, majd beindítottam, és már ott sem voltam. Igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz még ebből. Ahogy azt se tudom, hogy mi lesz Emmaval, és velem! Egyenlőre az egyetlen dolog amit tudok, hogy most vár rám egy kimerítő beszélgetés Tylerrel. Utána pedig, ha minden jól megy Jeremy is felhív, és mond nekem valami biztatót. Úgy legyen!
Mielőtt odaértem volna Tylerhez vettem egy gyorsétterembe valami kaját, mert még szép, hogy elfelejtettem enni a nap folyamán, és ami a legszebb vért sem ittam. Gratula Helena, te vagy a legjobb! Viszont a rendesnek nevezett gyorskaja talán elnyomja egy kicsit. Nem vagyok valami szomjas igazából, szóval megleszek!
Végül leparkoltam a felhőkarcoló előtt. Régen jártam erre az biztos.
Egy sóhajjal megnyomtam a liftben a gombot, mire az ajtó egy halk csilingeléssel bezárult. A vasfalnak vetettem a fejem, és éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem. Ha jól gondolom, akkor Tyler tajtékozni fog, de elmondani nehezebb lesz neki. Mikor végre felértem, torok köszörülve sétáltam az ajtajához. Nem kellett kopognom, ahogy megálltam ő már nyitotta is. Fekete farmer, és fehér izompóló volt rajta, ami…te jó ég, milyen jól állt rajta!
- Késtél! – mondta, mire megforgattam a szemem
- Tíz percet. Be kellett ugranom valami kajáért, szóval bocs. – léptem be a lakásba, ahol semmi nem változott. Mennyi estét töltöttem itt, te jó ég! Halványan elmosolyodtam, majd ledobtam a kabátomat az ágyra, és leültem a pult melletti székre. Tyler elővett két poharat, majd mind a kettőbe wiskyt töltött.
- Miből gondolod, hogy kérek? – leült mellém, majd odaadta az egyiket
- Inkább mesélj, és ne kérdezz! – lenéztem az italomra
- Miről? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Mindenről aminek köze van Markhoz. – a neve említésére megborzongtam, amit valószínűleg ő is észrevett
- Biztos, hogy mindent tudni akarsz? – suttogtam, majd ittam egy kortyot, de nem néztem fel
- Nem biztos, de tudnom kell! – halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig.
- Emlékszel a latex nadrágomra? – próbáltam ironizálni, mire felvonta a szemöldökét
- Abból az estéből mindenre emlékszek. – éledt fel vágy a tekintetében, de én inkább megint a poharamban lévő wiskyt néztem
- Amikor elmentem innen, vissza a főhadiszállásra, túlon túl boldog voltam, és talán ez volt a baj. Kaptam egy levelet, és mit ad isten ki írta? Mark. – a szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra. – Azt hittem leáll, és végre békén hagy minket, de nem. A levél minden szavára emlékszek. – mielőtt teljesen az emlékeimbe vesztem volna megráztam a fejem – A lényege az volt, hogy három hónapra elutazik, de utána visszajön ide, és akkor találkoznunk kell! Megtudta a címedet, és azt mondta elmondja Lucasnak, hogy hol laksz, ha nem teszem azt amit mond. Fontosabb volt nekem az életed mintsem, hogy nemet mondjak neki. – mély levegőt vettem, és próbáltam nem a Tylerből sugárzó dühre koncentrálni – Két feltétele volt. Szakítsak veled, és…feküdjek le vele. Az első…ha úgy vesszük nem is feltétel volt inkább „javaslat” amit jobbnak láttam elfogadni. – lassan felemeltem a tekintetemet. Tyler szemében egyszerre volt mérhetetlen szomorúság, düh, és szerelem. Már ebbe belesajdult a szívem. – Csak, hogy tudd, életem legnehezebb döntése volt, hogy elhagylak, de…meg kellett tennem, mert nem akartam, hogy meghalj! Mark a levélben elküldte a címedet, csak, hogy biztosítson, hogy tényleg tudja. Aztán megadta egy hotel címét, egy szoba számát, valamint, hogy mikor... – a gyorskaja kezdett visszajönni, ahogy visszaemlékeztem arra az estére. Elfordítottam Tylerről a tekintetemet. A hányingerem egyre nagyobb lett, de amikor megittam a wiskymet talán egy kicsit alábbhagyott. – Utána…nem akartam senkinek elmondani, hogy mi történt. Túl…megalázónak, vagy nem is tudom milyennek éreztem. Abba a hitbe ringattam magam, hogy meggyűlöltél, és talán könnyebben elfelejtesz. – elmosolyodtam, de nem boldogan – Tudom, hogy most azt mondod majd, hogy nem bízhattam Markban, hogy tényleg szól Lucasnak, és elmondja, hogy hol élsz, de…inkább feláldoztam magam, mintsem, hogy meghalj. – fordultam lassan felé. A sírás már nem segít, és nem is akarok bőgni Mark miatt, így az nem fojtogatott. Inkább a bűntudat, főleg amikor Tyler szemébe néztem. Percekig nem mondott semmit. Én pedig úgy éreztem, hogy nekem muszáj valamit. – Te segítettél átvészelni azt az estét Markkal. – behunytam a szemem – Téged képzeltelek a helyére. – Tyler dühe mérhetetlen volt, és meg is értettem. Nem is vettem észre, hogy megmozdul, csak mikor már a poharat a falnak vágta. Két kezét a fejére tette, és csak ordított. Behunytam a szemem, és inkább nem néztem ahogy szenved. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, de látni…még rosszabb. Csak ne változzon át! Akkor képtelen lesz uralkodni magán! Végül a hangja halkulni kezdett, majd teljesen elhalt. Lassan kinyitottam a szemem. A szoba közepén térdelt. Az egész teste remegett, és vibrált. Nem szabad átváltoznia! Nem mintha félnék a szörnyetegétől, de lehet, hogy olyat tenne amit később nagyon megbánna. A könnyeimmel küszködve felé léptem. Leszarom Markot! Azt a személyt viszont sirathatom, aki előttem szenved.
Lassan leguggoltam mellé. A lélegzete szaggatott volt, és iszonyúan remegett.
- Nézz rám! – suttogtam halkan, de nem reagált – Kérlek, nézz rám! – legördült az első könnycsepp. Az álla alá nyúltam volna, de elkapta a kezemet.
- Menj el! – nem ismertem rá a hangjára. Túlságosan is eltorzult volt hozzá.
- Nem! Nem hagylak itt! – közöltem, mire felmordult
- Menj el! Nem akarom, hogy így láss! – engedte el a kezem, de nem nézett fel
- Nem érdekel! Én így szeretlek, és most…szükséged van rám! Ez is te vagy Tyler! – érintettem meg az arcát, mire összerándult. – Mond, hogy nem undorodsz tőlem! Azt…nem tudnám elviselni! – a könnyeim megindultak, de mintha észre se vettem volna őket. Nagyobb baj az, hogy az egyetlen férfi akit szeretek most az őrület határán van miattam, és lehet, hogy már a közelemben sem tud maradni annyira meggyűlölt. Lassan. Nagyon lassan emelte fel a fejét, és a tekintetétől egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem az ő szeme volt, és mégis. Borostyánszínű szempár meredt rám, de volt benne valami Tyler barnájából is. Viszont azt így ki tudtam belőle venni, hogy a harag mennyire dolgozik benne, és közben a rengeteg fájdalom is ott volt.
- Miért gyűlölnélek azért, amiért én vagyok a hibás? – kérdezte halkan, mire összevontam a szemöldököm
- Mi? – nagyot nyögve megrázta a fejét, és mint egy kiskutya a fejét a kezemnek dörzsölte
- Ha én nem lennék, nem kellett volna ezt tenned, és még a tetejébe…önző módon teherbe is ejtettelek. Egy aljas szörnyeteg vagyok. – felemeltem a fejét
- Ne mondj ilyet kérlek! Az egész Mark hibája! Ő tett tönkre minket. Emily pedig egy ajándék! Könyörögve kérlek, ne ostorozd magad olyan dologért ami nem a te hibád! – a könnyeim újra megindultak, mire meleg kezével letörölte őket, majd ökölbe szorított kezét a fapadlóba verte.
- Megölöm! – sziszegte, és pontosan tudtam, hogy kiről beszél – Elvett tőlem, és ezt senkinek nem nézem el! Levágom az összes végtagját, és utána élvezettel fogom széjjel tépni, hogy a napon rohadjon el. – még egyszer ütött, mire én megfogtam a kezét. A burkolatban szép nyomokat hagyott, de a keze is véres lett. Bár gyorsan gyógyult, azért adtam rá egy csókot.
- Együtt! Megöljük, ígérem! – felnézett rám, és mintha a teste remegése egy kicsit alábbhagyott volna, de még nem volt az igazi. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat. – Bocsáss meg nekem! – kérleltem halkan, mire felém hajolt
- Te bocsáss meg nekem, hogy így kell látnod! Nem akartam, de…- fájdalmasan megrázta a fejét, majd lehunyt szemmel vett pár mély levegőt. Amikor kinyitotta már az ő szemeit láttam. – Mindig is tudtam, hogy megtetted…csak tagadtam, és hitegettem magam, hogy csak azért hagytál el, mert nem szeretsz. Jobb volt ezt gondolni. – döntötte a homlokát az enyémnek. Végre a hangja is a régi volt. – Bár nem is tudom melyik a rosszabb. A tudat, hogy nem szeretsz, vagy, hogy…egy másik férfi érintett úgy, ahogy én. – akkorát nyelt, hogy még az én torkom is belesajdult
- Senki nem tud úgy érinteni ahogy te. – mondtam halkan, majd nyeltem egy nagyot -Akkor hát nem undorodsz tőlem? – kérdeztem félve, mire egy kicsit eltávolodott, hogy a szemembe tudjon nézni
- Nem tudok tőled undorodni, és nem is akarok! Ha most te nem vagy én…félek olyat teszek amit soha nem bocsátanék meg magamnak. Lenyugtattad a szörnyetegemet. – nézett rám, és mintha a szemében könny csillant volna – Szerelmes vagyok beléd Helena, és nem tudok nélküled élni! – mondta halkan, majd felém hajolt, és lágyan megcsókolt. Furcsa, egyáltalán nem vonzott a vére, annál inkább a tudat, hogy mellette kell maradnom. Halványan elmosolyodtam amikor eltávolodott.
- Szeretlek…- mondtam halkan, és ekkor jött az a mondat amitől minden…a feje tetejére állt
- Akkor gyere hozzám!
El sem hiszem, hogy már 49 olvasóm van :O Nekem ez annyira hihetetlennek tűnik, az pedig még jobban meglep, hogy hamarosan átlépjük a 40. 000-et a számlálón. Nem tudok hirtelen mit mondani. Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki olvassa a blogomat! :)
Ennek örömére szeretnélek titeket egy kis játékra hívni! ;) Két naponta felteszek majd nektek egy kérdést, vagy mondok nektek egy feladatot. Minden helyes válaszra pontokat kaptok, és a végén valaki nyer természetesen. :P Igazából a kérdéseken kívül maximum olyan feladat lesz, hogy írj egy kis novellát, vagy egy fogalmazást, de lehet, hogy csak valamiről hosszabban kell majd véleményt nyílvánítanod ;) De ez csak, akkor lehetséges ha többen jelentkeztek mint 1 ember. Bár nem nagyon szeretnék kitűzni határidőket, hogy meddig jelentkezhettek. Kiteszek, majd egy jelentkezési lapot, amit kérlek tölsetek ki, ha akartok játszani! ;) Felteszem a kérdést, és egészen a suli kezdetééig azaz Szeptember 1.-ig válaszolhattok mindegyikre. ;) Visszamenőleg is. Azért szeretném, hogy többen legyünk 2 személynél. Nem mintha valami nagy ajándékkal tudnék nektek szolgálni, hisz nem vagyok milliomos, de azért egy kis csekélységet kaphattok :)
Nyeremények: Minden versenyző kap egy oklevelet, vagy inkább emléklapot arról, hogy részt vett a játékban amit majd kitehet az oldalára, vagy ahova csak akar ;) Valamint ha többen jelentkeztek 10 embernél talán kaptok majd tőlem...valami kis pluszt...:) Mindenki!
1. helyezet: Egy tábla a helyezésével. Jól látható helyen hirdetem a blogját, ha van neki, "örökké". És bár lehet, hogy ez nem valami érdekes "ajándék" minden fejezet előtt mondhat egyetlen dolgot aminek bele kell kerülnie abba a fejezetbe. (Normális körülmények között persze, és nem mondhatja meg senkinek, hogy mit is mondott nekem, vagy, hogy miről fog szólni a feji!) Aztán ha olyat mond, és jóvá hagyom, akkor természetesen belerakom! Ebből következik, hogy a fejezetet ő előbb fogja olvasni mint más. :)
2. helyezet: Egy tábla a helyezésével, és jól látható helyen hirdeten az oldalát 3 hónapig.
3. helyezet: Egy tábla a helyezésével, és 1 hónapig jól látható helyen hirdetem az oldalát.
Természetesen nem muszáj blognak, vagy oldalnak lennie mindenkinek!
Most már beszéljünk inkább a fejezetről! xD Nos a Bétám azt mondta, hogy neki szüksége volt zsepire, és, hogy...gonosz voltam ebben a fejezetben. Nem is kicsit...:P Szerintem csak egy kicsit voltam. :) Szóval szeretném, hogy minél többen írjatok véleményt, mert kíváncsi vagyok, hogy kiből mit vált ki ez a fejezet! :D Jó olvasást hozzá, és ne feleltsetek el játszani! :)
puszi
Niky
19. fejezet
Alig vártam, hogy végre lemenjen a nap. Részben. Az egyik felem, már kint akart lenni végre a terepen, a másik…félt a Tylerrel való beszélgetéstől. Viszont a jó benne, hogy tovább tudok majd nyomozni, és Nicktől is megszabadulok. Egész nap azzal nyaggattam, hogy muszáj még itt maradnom legalább egy kicsit. Közben persze egyfolytában fújta a maga szövegét, hogy ez veszélyes, meg, hogy Lucas megmondta, hogy blablabla…végül csak azt vágta a fejemhez, hogy: Csinálj amit akarsz! Aztán persze kitrappolt a szobából, így a nap többi részét egyedül töltöttem, a mobilommal.
Felhívtam Emilyt. Azt mondta, hogy nagyon jól van, és ne aggódjak érte. Tyler is beszélt vele, szóval minden rendben van, de azért hiányzok neki. Nekem is szörnyen hiányzik ő. Végül befejeztem vele a beszélgetést, és csak feküdtem a hatalmas francia ágyon. Pontról pontra kiterveltem már mindent, hogy hogyan fogom megtalálni Danielt, és vele együtt a fegyver kitalálóit. Már csak…egy telefon, és egy személy kéne hozzá, aztán minden meglenne. Ha felveszi a telefont, már akkor hálás leszek, ha pedig meg tesz nekem néhány dolgot, még hálásabb leszek neki. Mélyet sóhajtva tárcsáztam a számot. Egy halk kattanás, és egy morgó, rekedtes hang szólt bele a telefonba.
- Igen?! – az ismerős hangra elmosolyodtam
- Jeremy…én vagyok az. – súlyos csend lett. Már félő volt, hogy lerakja, de aztán…mégsem.
- Mit akarsz Helena? – nem lepődtem meg az éles hangján
- Én…nagyon nagy szükségem lenne rád, de először…bocsánatot szeretnék kérni. Én…nem akartalak meggyanúsítani, de te voltál az egyetlen akire számíthattam, és aki valami használható dolgot tudott nekem mondani. Nagyon kérlek…legalább hallgass meg! Ha nem akarsz nem segítesz nekem, de hallgass meg! Kérlek! – megint csend lett, majd halkan sóhajtott
- Mesélj!
- A bátyámat valaki…elrabolta, és szerintem aki ezt tette annak köze van a fegyverhez is.
- Ezt miből gondolod?
- Üzenetet hagyott nekem, és mellé még egy töltényt is rakott. Bárki is az, biztos, hogy nem farkas, és nem is ember.
- Szóval vámpír. – nem kérdezte, de azért válaszoltam rá
- Igen. Minden valószínűség szerint az. De nem Adam!
- És én miben segíthetek neked? – mély levegőt vettem, és megmasszíroztam a halántékomat
- Valahova Adamet bezárták, de nem tudom hova, mert Lucas már nem tekint engem fajbélinek. Viszont beszélnem kell vele, mert szerintem ő tudja, hogy kik állnak a dolog mögött! – felnevetett
- Szóval kérdezősködjek körbe igaz? – kérdezte furcsán, vidám hangon – Helena, Helena…csodálkozok, hogy csak most hívtál!
- Ezek szerint nem vagy rám dühös? – kérdeztem reménykedve, mire hümmögni kezdett
- Mondjuk, hogy nem, de azért…még egy személyes találkozásnak örülnék. A lányodat is szívesen megismerném. – mosolyogva megráztam a fejem
- Nem is kérdezem meg, hogy honnan tudsz róla. – a mosolyom lehervadt – Körülbelül mikorra tudsz nekem valamivel szolgálni?
- Nos… este majd benézek egy-két helyre. Talán még a bátyádról is sikerül megtudnom valamit. Remélem éjfélre már tudok valami hasznossal szolgálni neked.
- Köszönöm Jeremy. Egy életet mentesz, vagy többet is. – már épp leraktam volna, de még beleszólt
- A régi ügyre visszatérve…a tárat a Zöld Sárkányban loptam el, egy elég elitnek kinéző pasitól. Vámpír volt, de amikor megkérdezted…nem akartam elmondani, mert féltem nem hiszel nekem. Azt hittem nem fogod elhinni, hogy egy fajodbeli ilyenre képes. Sajnálom. – halványan elmosolyodtam
- Ne sajnáld! Talán én voltam a bolond. Azért köszönöm, hogy most elmondtad, és azt is, hogy segítesz.
- Tudod, hogy szívesen segítek. Lehet, hogy én tartozok neked hálával, és nem fordítva. – nevetett fel
- Majd hívj! – mondtam búcsúzóul, majd kinyomtam.
Beszélt velem! Még csak le sem csapta a telefont, és még segít is. Ami még ennél is jobb, hogy talán kibékültünk, de van ami még ennél is fontosabb, hamarosan meg lesz a gyilkos. Az pedig, hogy vámpír nem fog visszatartani attól, hogy megöljem, de először megkérdezem tőle, hogy miért is jó ez neki. Bárcsak már ott lennénk!
Amikor lement a nap, és el akartam jönni a főhadiszállásról Nicket nem találtam. Hívtam, de nem vette fel. Hát ha ő megsértődik hát legyen, nem tudok vele mit kezdeni. Van nagyobb bajom is nála.
A Vadászok, is akkor indultak éppen, amikor én. Mindegyikük mintha undort érezne irántam úgy vizslatott. Beszálltak a kocsijukba, majd elhajtottak. Kivéve Nicholast. Ő elém sétált, és sóhajtva megfogta a vállamat.
- Hozd vissza! – összevontam a szemöldököm, de pontosan tudtam, hogy kiről van szó. Szóval tudja, hogy úgy sem fogok elmenni. Bólintottam, mire ő halványan elmosolyodott, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott. Én is ezt tettem volna, de egy hang megállított.
- Helena! – Emma hangját ezer közül is megismerném. Lassan megfordultam. Csak két méter választott el minket egymástól, de most még ez is egy szakadéknak tűnt. Látszott rajta, hogy nem tudja mi is történik éppen. Egyik lábáról a másikra állt, de nem mondott semmit.
- Szia! – szólaltam meg halkan, mire ő vett egy mély levegőt. A szemében düh csillogott, és mintha egy kis könny is.
- Én…bíztam benned. Mindent elmondtam neked, és te…- idegesen megrázta a fejét – Kirekesztettél! Mindent másodkézből kellett megtudnom, és ez szörnyű volt. Aztán Lucas elküldött, és én…szörnyen dühös vagyok rád, de közben…annyira hiányoztál. – futott oda hozzám, és szorosan megölelt. Viszonoztam az ölelését, és majdnem elbőgtem magam, de visszatartottam a könnyeimet. Emma viszont zokogott. A válla rázkódott miközben engem szorított, mire én simogatni kezdtem vigasztalásul a hátát.
- Sajnálom. –suttogtam pár perc múlva, amikor úgy éreztem, hogy egy kicsit megnyugodott. Megrázta a fejét, és könnyes szemmel rám nézett.
- Nem tudom én mit tettem volna a helyedben, de…szerintem ugyanezt. Bár tudom, hogy csak azért nem mondtál el mindent, mert féltetted az életemet. Én is inkább magamban tartottam volna mintsem téged sodorjalak veszélybe. – halványan elmosolyodtam, mire ő letörölte a kezével az arcát – Tudom, hogy menned kell, szóval nem tartalak fel, de…muszáj később találkozunk! – bólintottam
- Rendben. Ha minden lezajlott felhívlak! Ígérem! – szorítottam meg a kezét
- Nem mész el ezt is nagyon jól tudom, de kérlek vigyázz magadra! Lucas pokoli dühös, de egyetértek veled! – mélyen a szemembe nézett – Hozd vissza Danielt! Kérlek! De ne a saját életed árán! – láttam a szemében a bátyám iránt érzett szerelmét, és a miattam lévő aggodalmát. Mély levegőt vettem.
- Nem tudom mi lesz még Emma, de mindent megteszek, hogy épségben hazajöjjön! – fordultam el
- És te? – pár pillanatra behunytam a szemem
- Majd hívlak Emma! Vigyázz magadra! – szálltam be az egyik kocsiba, majd beindítottam, és már ott sem voltam. Igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz még ebből. Ahogy azt se tudom, hogy mi lesz Emmaval, és velem! Egyenlőre az egyetlen dolog amit tudok, hogy most vár rám egy kimerítő beszélgetés Tylerrel. Utána pedig, ha minden jól megy Jeremy is felhív, és mond nekem valami biztatót. Úgy legyen!
Mielőtt odaértem volna Tylerhez vettem egy gyorsétterembe valami kaját, mert még szép, hogy elfelejtettem enni a nap folyamán, és ami a legszebb vért sem ittam. Gratula Helena, te vagy a legjobb! Viszont a rendesnek nevezett gyorskaja talán elnyomja egy kicsit. Nem vagyok valami szomjas igazából, szóval megleszek!
Végül leparkoltam a felhőkarcoló előtt. Régen jártam erre az biztos.
Egy sóhajjal megnyomtam a liftben a gombot, mire az ajtó egy halk csilingeléssel bezárult. A vasfalnak vetettem a fejem, és éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem. Ha jól gondolom, akkor Tyler tajtékozni fog, de elmondani nehezebb lesz neki. Mikor végre felértem, torok köszörülve sétáltam az ajtajához. Nem kellett kopognom, ahogy megálltam ő már nyitotta is. Fekete farmer, és fehér izompóló volt rajta, ami…te jó ég, milyen jól állt rajta!
- Késtél! – mondta, mire megforgattam a szemem
- Tíz percet. Be kellett ugranom valami kajáért, szóval bocs. – léptem be a lakásba, ahol semmi nem változott. Mennyi estét töltöttem itt, te jó ég! Halványan elmosolyodtam, majd ledobtam a kabátomat az ágyra, és leültem a pult melletti székre. Tyler elővett két poharat, majd mind a kettőbe wiskyt töltött.
- Miből gondolod, hogy kérek? – leült mellém, majd odaadta az egyiket
- Inkább mesélj, és ne kérdezz! – lenéztem az italomra
- Miről? – kérdeztem halkan, mire sóhajtott
- Mindenről aminek köze van Markhoz. – a neve említésére megborzongtam, amit valószínűleg ő is észrevett
- Biztos, hogy mindent tudni akarsz? – suttogtam, majd ittam egy kortyot, de nem néztem fel
- Nem biztos, de tudnom kell! – halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig.
- Emlékszel a latex nadrágomra? – próbáltam ironizálni, mire felvonta a szemöldökét
- Abból az estéből mindenre emlékszek. – éledt fel vágy a tekintetében, de én inkább megint a poharamban lévő wiskyt néztem
- Amikor elmentem innen, vissza a főhadiszállásra, túlon túl boldog voltam, és talán ez volt a baj. Kaptam egy levelet, és mit ad isten ki írta? Mark. – a szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra. – Azt hittem leáll, és végre békén hagy minket, de nem. A levél minden szavára emlékszek. – mielőtt teljesen az emlékeimbe vesztem volna megráztam a fejem – A lényege az volt, hogy három hónapra elutazik, de utána visszajön ide, és akkor találkoznunk kell! Megtudta a címedet, és azt mondta elmondja Lucasnak, hogy hol laksz, ha nem teszem azt amit mond. Fontosabb volt nekem az életed mintsem, hogy nemet mondjak neki. – mély levegőt vettem, és próbáltam nem a Tylerből sugárzó dühre koncentrálni – Két feltétele volt. Szakítsak veled, és…feküdjek le vele. Az első…ha úgy vesszük nem is feltétel volt inkább „javaslat” amit jobbnak láttam elfogadni. – lassan felemeltem a tekintetemet. Tyler szemében egyszerre volt mérhetetlen szomorúság, düh, és szerelem. Már ebbe belesajdult a szívem. – Csak, hogy tudd, életem legnehezebb döntése volt, hogy elhagylak, de…meg kellett tennem, mert nem akartam, hogy meghalj! Mark a levélben elküldte a címedet, csak, hogy biztosítson, hogy tényleg tudja. Aztán megadta egy hotel címét, egy szoba számát, valamint, hogy mikor... – a gyorskaja kezdett visszajönni, ahogy visszaemlékeztem arra az estére. Elfordítottam Tylerről a tekintetemet. A hányingerem egyre nagyobb lett, de amikor megittam a wiskymet talán egy kicsit alábbhagyott. – Utána…nem akartam senkinek elmondani, hogy mi történt. Túl…megalázónak, vagy nem is tudom milyennek éreztem. Abba a hitbe ringattam magam, hogy meggyűlöltél, és talán könnyebben elfelejtesz. – elmosolyodtam, de nem boldogan – Tudom, hogy most azt mondod majd, hogy nem bízhattam Markban, hogy tényleg szól Lucasnak, és elmondja, hogy hol élsz, de…inkább feláldoztam magam, mintsem, hogy meghalj. – fordultam lassan felé. A sírás már nem segít, és nem is akarok bőgni Mark miatt, így az nem fojtogatott. Inkább a bűntudat, főleg amikor Tyler szemébe néztem. Percekig nem mondott semmit. Én pedig úgy éreztem, hogy nekem muszáj valamit. – Te segítettél átvészelni azt az estét Markkal. – behunytam a szemem – Téged képzeltelek a helyére. – Tyler dühe mérhetetlen volt, és meg is értettem. Nem is vettem észre, hogy megmozdul, csak mikor már a poharat a falnak vágta. Két kezét a fejére tette, és csak ordított. Behunytam a szemem, és inkább nem néztem ahogy szenved. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, de látni…még rosszabb. Csak ne változzon át! Akkor képtelen lesz uralkodni magán! Végül a hangja halkulni kezdett, majd teljesen elhalt. Lassan kinyitottam a szemem. A szoba közepén térdelt. Az egész teste remegett, és vibrált. Nem szabad átváltoznia! Nem mintha félnék a szörnyetegétől, de lehet, hogy olyat tenne amit később nagyon megbánna. A könnyeimmel küszködve felé léptem. Leszarom Markot! Azt a személyt viszont sirathatom, aki előttem szenved.
Lassan leguggoltam mellé. A lélegzete szaggatott volt, és iszonyúan remegett.
- Nézz rám! – suttogtam halkan, de nem reagált – Kérlek, nézz rám! – legördült az első könnycsepp. Az álla alá nyúltam volna, de elkapta a kezemet.
- Menj el! – nem ismertem rá a hangjára. Túlságosan is eltorzult volt hozzá.
- Nem! Nem hagylak itt! – közöltem, mire felmordult
- Menj el! Nem akarom, hogy így láss! – engedte el a kezem, de nem nézett fel
- Nem érdekel! Én így szeretlek, és most…szükséged van rám! Ez is te vagy Tyler! – érintettem meg az arcát, mire összerándult. – Mond, hogy nem undorodsz tőlem! Azt…nem tudnám elviselni! – a könnyeim megindultak, de mintha észre se vettem volna őket. Nagyobb baj az, hogy az egyetlen férfi akit szeretek most az őrület határán van miattam, és lehet, hogy már a közelemben sem tud maradni annyira meggyűlölt. Lassan. Nagyon lassan emelte fel a fejét, és a tekintetétől egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem az ő szeme volt, és mégis. Borostyánszínű szempár meredt rám, de volt benne valami Tyler barnájából is. Viszont azt így ki tudtam belőle venni, hogy a harag mennyire dolgozik benne, és közben a rengeteg fájdalom is ott volt.
- Miért gyűlölnélek azért, amiért én vagyok a hibás? – kérdezte halkan, mire összevontam a szemöldököm
- Mi? – nagyot nyögve megrázta a fejét, és mint egy kiskutya a fejét a kezemnek dörzsölte
- Ha én nem lennék, nem kellett volna ezt tenned, és még a tetejébe…önző módon teherbe is ejtettelek. Egy aljas szörnyeteg vagyok. – felemeltem a fejét
- Ne mondj ilyet kérlek! Az egész Mark hibája! Ő tett tönkre minket. Emily pedig egy ajándék! Könyörögve kérlek, ne ostorozd magad olyan dologért ami nem a te hibád! – a könnyeim újra megindultak, mire meleg kezével letörölte őket, majd ökölbe szorított kezét a fapadlóba verte.
- Megölöm! – sziszegte, és pontosan tudtam, hogy kiről beszél – Elvett tőlem, és ezt senkinek nem nézem el! Levágom az összes végtagját, és utána élvezettel fogom széjjel tépni, hogy a napon rohadjon el. – még egyszer ütött, mire én megfogtam a kezét. A burkolatban szép nyomokat hagyott, de a keze is véres lett. Bár gyorsan gyógyult, azért adtam rá egy csókot.
- Együtt! Megöljük, ígérem! – felnézett rám, és mintha a teste remegése egy kicsit alábbhagyott volna, de még nem volt az igazi. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat. – Bocsáss meg nekem! – kérleltem halkan, mire felém hajolt
- Te bocsáss meg nekem, hogy így kell látnod! Nem akartam, de…- fájdalmasan megrázta a fejét, majd lehunyt szemmel vett pár mély levegőt. Amikor kinyitotta már az ő szemeit láttam. – Mindig is tudtam, hogy megtetted…csak tagadtam, és hitegettem magam, hogy csak azért hagytál el, mert nem szeretsz. Jobb volt ezt gondolni. – döntötte a homlokát az enyémnek. Végre a hangja is a régi volt. – Bár nem is tudom melyik a rosszabb. A tudat, hogy nem szeretsz, vagy, hogy…egy másik férfi érintett úgy, ahogy én. – akkorát nyelt, hogy még az én torkom is belesajdult
- Senki nem tud úgy érinteni ahogy te. – mondtam halkan, majd nyeltem egy nagyot -Akkor hát nem undorodsz tőlem? – kérdeztem félve, mire egy kicsit eltávolodott, hogy a szemembe tudjon nézni
- Nem tudok tőled undorodni, és nem is akarok! Ha most te nem vagy én…félek olyat teszek amit soha nem bocsátanék meg magamnak. Lenyugtattad a szörnyetegemet. – nézett rám, és mintha a szemében könny csillant volna – Szerelmes vagyok beléd Helena, és nem tudok nélküled élni! – mondta halkan, majd felém hajolt, és lágyan megcsókolt. Furcsa, egyáltalán nem vonzott a vére, annál inkább a tudat, hogy mellette kell maradnom. Halványan elmosolyodtam amikor eltávolodott.
- Szeretlek…- mondtam halkan, és ekkor jött az a mondat amitől minden…a feje tetejére állt
- Akkor gyere hozzám!
2011. július 22., péntek
Dark Kiss 18. fejezet
18. fejezet
Az undor, a megvetés, a harag, a gyűlölet, és még sok érzelem ezerrel kavargott bennem, ennek pedig csak az előttem álló férfi az oka. Sok minden történt mióta nem láttam, de valahogy még mindig utálom, és ezt is fogom tenni, ameddig élek. Tyler is egyre feszültebb lett mellettem, de próbálta visszafogni magát. Mark pedig csak vigyorgott a képünkbe.
- Lucas küldött? – kérdeztem hidegen, mire rám villantottam hófehér fogsorát
- Bizony, és nem valami boldog, sőt…mondhatjuk, hogy őrjöng, pedig ő aztán egy nyugodt vámpír. Csak te vagy rá képes, hogy mindenkit így kiforgass önmagából. Az pedig csak hab a tortán, hogy Nick vele van. Már várnak. – nem tudta levakarni magáról a mosolyt, de én még mindig megtehetem. A hűbéresekre néztem.
- Miért nem csak őket küldte? Kockáztatja azt a drága életedet, és gyönyörű pofikádat Lucas? Ez nem vall rá. – bár Nickre sem, hogy nappal kocsikázik a városban. Lehet Marknak ebben az egy dologban igaza van. Csak én tudok mindenkit kihozni ennyire a sodrából. Viszont…jobb lenne ha Tyler elmenne. Őt ha úgy vesszük még mindig „körözik”, mert megszökött. A francba, ez ki is ment a fejemből! – Tyler, menj innen! Nem akarom, hogy itt legyél, amikor ők is…
- Nem hagylak vele egyedül! Az pedig, hogy megint elkapnak most valahogy nem érdekel! – közölte szárazon, de nem vette le a szemét Markról.
- Ne feledd farkas, hogy egyáltalán nem vagy biztonságban! Lehet, hogy egyszer megszöktél, de…másodszor már nem fog sikerülni. – Tyler ördögien elmosolyodott
- Ne feledd vámpír, hogy nappal van! Mennyi idő lenne, hogy lángra lobbanjon a tested, és hamuvá égj? Ha rajtam múlna jó sokáig szenvednél. – legalább egy véleményen vagyunk. Farkasszemet néztek, és bár én ismerem Tylert azért ettől a hangjától néha még én is megijedek. Mark szemében is láttam megvillanni valami félelem félét, de ahogy jött úgy is tűnt el.
- Nem marad fent örökké a nap sem, ahogy te sem fogsz örökké élni. – közölte gúnyosan
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért küldött pont téged Lucas? – Mark rám nézett, de nem a szemembe. Végigmért a tekintetével, mire Tyler felmordult, és elém állt, hogy még csak rám se tudjon nézni.
- Inkább válaszolj, és ne a szemedet legeltesd! – a hűbéresek úgy tettek mint mindig, nem hallottak, és nem láttak semmit, mert nekik ez a dolguk. Segítenek, de közben láthatatlanok. Mark elmosolyodott.
- Pedig van mit nézni…bár a ruha alatt jobb dolgokat is lehet találni. – megmerevedtem, Tyler háta mögött.
- Már rég nincs jogod hozzá, és soha nem is lesz már a tied! Ne vágyakozz olyan dolog után amit nem kaphatsz meg! – Mark rám nézett Tyler válla fölött
- Nem mondtad meg neki? – nem válaszoltam, mire élesen felnevetet – Nocsak, nocsak…érhetnek még meglepetések. – Tyler egy pillanatra rám nézett, majd vissza Markra
- Több is érhet még, ha nem fogod be a pofádat! – szűrtem a fogaim között
- Ugyan Helena! Megoszthatnád Tylerrel a dolgokat! Neki is van hozzá némi köze szerintem. – kacsintott rám, de figyelmen kívül hagytam
- Inkább menj a kocsihoz, és várj meg! Mindjárt megyek én is. – közöltem szárazon, mire biccentett
- Ahogy óhajtod. Jó volt újra látni Tyler. Remélem…még találkozunk. – azzal megfordult, és a kocsihoz sétált
- Nem hiszem, hogy nagyon vágysz arra a találkozásra... – csikorogta, mire én elé álltam.
- Hagyd! Tudod milyen, szóval ne törődj vele! Menj a szállodába, és aludd ki magad! Emilyt pedig hívd fel, és mond meg neki, hogy ahogy tudok megyek érte! – bólintott
- Rendben, de ahogy lement a nap találkoznunk kell! Még hozzá egy olyan helyen ahol nincs sok vizslató szempár. Van egy olyan érzésem, hogy lesz mit megbeszélnünk. – nézett rám komolyan, mire én nyeltem egy nagyot.
- Majd meglátjuk…még…- megragadta a karomat
- Este nyolckor legyél a lakásomon! – közölte majd elengedte a kezem, és közben végigsimított rajta - Vigyázz magadra! – mondta halkan, majd megfordult, és kisétált a sikátorból. Mély levegőt vettem, majd a kocsihoz sétáltam.
- Ülj előre! – bökött a fejével az anyósülés felé Mark. Nem akadékoskodtam. Jobb ha hamar túlesünk a dolgokon.
Hátranéztem, hogy merre vannak a hűbéresek, de egyet sem láttam. Hova lettek?
- Elküldtem őket! – gondolom a tekintetem elárult - Kettesben akartam lenni veled, ők pedig úgy is kimehetnek a napra! – vigyorgott rám, majd beindította a kocsit, és tövig nyomta a gázt. A nap már magasan járt, és még az üvegen keresztül is éreztem, hogy forró. Az UV üveg a napsugarak nagy részét kizárja, de sokáig nem ülhetek itt, és ez most nekem csak jó, mert Mark kénytelen gyorsan vezetni. De még így is túl lassú nekem a tempó, főleg, hogy vele kell lennem. – Viszont azt elmesélhetnéd, hogy miért nem mondtál el semmit Tylernek?! – mosolygott, de nem válaszoltam – Na mi az? Már nem is beszélsz velem? – meg akarta simogatni az arcomat, de elütöttem a kezét
- Ne is álmodj róla!- közöltem élesen, de csak vigyorgott
- Rendben, akkor majd később. Nick tudja?
- Miért küldött téged Lucas? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel
- Mert jönni akartam! – vigyorgott – De térjünk vissza a témához! Nick tudja?
- Muszáj beszélgetnünk? – kérdeztem halkan, mire vállat vont
- Nem, de rég nem láttalak. Azt hittem a szülés után, majd magadra szedsz egy kis súlyt, de nem…még mindig szívdöglesztő vagy. – hányinger tört rám a szavaitól, ezért inkább nem válaszoltam – A lányod is olyan szép mint te? Hogy is hívják? Emily? – rákaptam a tekintetem
- Ezt a nevet most felejtsd el! Ahogy azt is, hogy egyáltalán a világon van! – a hangom még nekem is túlon túl ellenséges volt, de kit érdekel? Marknak semmi köze a lányomhoz!
- Milyen kis amazon vagy, ha a lányodról van szó! Ez tetszik! – nézett rám egy pillanatra
- Jobb ha vigyázol Mark! Ha hozzá mersz érni a lányomhoz olyat teszek amit még az én gyomrom sem nagyon bír! – gúnyosan felnevetett
- Megértettem. Vigyázok magamra! – nem vette komolyan amit mondtam, de rendben. Ha neki jó, akkor nekem is. Eléggé ismerem már Markot ahhoz, hogy tudjam egy szadista disznó, és bár a közelébe nem mehet Emilynek, azért jó ha tudja mi lesz vele, ha megpróbálja – Na és Nick? Mióta is vagytok együtt igazából?
- Semmi közöd az életemhez!
- Oké, akkor beszéljünk másról! – vont vállat ismét – Jó az ágyban? – mély levegőt vettem, és elszámoltam tízig
- Na jó! Most volt elég! Fogd be a szádat, és nézd az utat! Csendet akarok, és gondolkodni ha nem baj?! – felnevetett, mire kirázott a hideg
- Már megint a munka mi? Pedig már nem is vagy Vadász. Lucas, pedig őrjöng, hogy úgy viselkedsz. – inkább nem mondtam erre sem semmit. Lehet, hogy nem vagyok Vadász, de amióta az eszemet tudom ezt csináltam, és bár most van egy lányom, attól még ugyanúgy Vadásznak érzem magam. Ez olyan nagy baj?
Mikor végre kiszállhattam a kocsiból hálát adtam a megváltónak. Mark egész úton a hülye kérdéseivel fárasztott amikre vagy nem válaszoltam, vagy benyögtem, hogy Fogd már be a szádat! Nem tette.
A főhadiszálláson semmi nem változott minden ugyanolyan volt mint régen, de…ahogy a vámpírok megláttak megállt bennük az ütő. Régen is mindig látványosság voltam, de most. Mindenki összesúgott a másikkal. Próbáltam nem rájuk figyelni.
Oldalamon Markkal felsétáltam a lépcsőn, végig a hosszú folyosón, de hirtelen megtorpantam.
Emma jött velem szembe. Fekete kosztüm volt rajta, szőke haja pedig szép kontyban volt feltűzve a feje tetején. Ahogy meglátott ő is megállt, és pár méterről néztünk farkasszemet. Nem tudtam megfejteni a tekintetét. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de végül csak dühösen megrázta a fejét, és elment a másik irányba. A francba!
Mark is megállt, és visszanézett rám a válla fölött.
- Nem jössz? – kérdezte, mire sóhajtva elindultam.
Bekopogtam az iroda ajtaján, majd Mark után beléptem. Itt sem változott semmi. Bár… a Lucasból áradó dühös, hideg levegő nem volt megszokott. Nick a fal melletti kanapén ült kezében egy pohár vérrel. A tekintete szikrákat szórt, mire egy bocsánatkérő pillantást vetettem rá, de nem hatotta meg. Lucas az asztala mögött ült természetesen öltönyben. Az előtte lévő székre mutatott, mire én lassan leereszkedtem rá. Mark az ajtóban maradt. A súlyos csend egyre kényelmetlenebb lett.
- Menj ki Nick, és te is Mark! – törte meg hirtelen a jeget Lucas parancsoló hangja. Nem ellenkeztek. Mind a ketten szép csendben elhagyták az irodát. Farkasszemet néztünk, míg ő egy levélbontó kést forgatott a kezében. Nem mintha félnék Lucastól, de nem tetszik az a kis tőr a kezében. – Tudod Helena…azt hittem világos voltam, amikor utoljára itt jártál nálam. Addig nem lesz baj, ameddig a saját házad táján csinálod a fesztivált, de most mégis itt vagy! És direkt kértem, hogy ne menj a kórház közelébe. Valahogy mégis megtudtad, hogy hol volt a bátyád. Csak nem Tyler segített?
- Szóval tudod, hogy Danielt valaki elvitte onnan? – kérdeztem, mire megvillant a tekintete
- Igen, tisztában vagyok vele. – többet nem mondott, ezért rákérdeztem
- Azt is tudod, hogy ki? – élesen beszívta a levegőt
- Nem.
- Nem mondasz többet? – vontam fel a szemöldököm
- Miért kéne neked magyarázkodnom? Már nem tartozol ide.
- De a húga vagyok! – keltem ki magamból, mire megmerevedett. Hopsz, nem kéne rögtön kiabálnom! Így sem áll jól a szénám.
- Ő már rég nem tekint téged annak. – vont vállat, mintha ez olyan természetes lenne. Rohadtul nem az! – Ezért most szépen hazarepülsz, és ránk bízod a dolgokat! Örülj, hogy egyáltalán felhívtalak, annak meg végképp, hogy nem kültelek rögtön az Elit elé. – közölte élesen
- Elmegyek, ha meglesz a bátyám!
- Ez nem alkukérdése volt! Elmész, mert én azt mondtam, és mert ez az én városom! Ha nem akarod, hogy a lányod anya nélkül nőjön fel még ma este elhúzol innen! – állt fel, és rám szegezte a levélbontó kést
- Mi van ha azt mondom, hogy szerintem azok vitték el Danielt akik ezt a levelet hagyták nekem? – dobtam elé a papírt, mire lenézett – Valamint szuvenírként…ezt is ott hagyták! – dobtam a kezébe a golyót – Ne ehhez mit szólsz? – pár másodpercig csendben volt, majd eldobta a golyót
- A tettest elkaptuk Helena. Adamat két nap múlva kivégzik.
- Neked nem furcsa, hogy pont egy besúgóra kentek mindent? Túl logikus nem? Az üzenetből pedig kiderül, hogy nem ő az. – dühösen felcsattant
- Azért, mert valaki hagyott neked egy levelet, attól még nem biztos, hogy rögtön hinni is kell neki! Rengetegen akarják a halálodat, szóval miért csodálkozol? Daniel pedig jól van! A legjobb Vadász, és tud vigyázni magára! – felvontam a szemöldököm
- Ezt értsem úgy, hogy inkább kivégzel egy ártatlan személyt, mintsem utána nézz egy kicsit a dolgoknak? – mérgében az asztalra csapott, mire összerezzentem
- Ne mond meg nekem, hogy mit tegyek! Már nem tartozol ide, és nincs jogod megmondani, hogy mit tegyek! Menj vissza a kis házadba, és bízd ránk az ügyet! – felálltam, és elvettem a levelet az asztaláról. A golyót itt hagyom neki ajándékba. Úgy is elhajította valahova.
- Szabad országban élünk, és csak egy turista vagyok. – vontam vállat, mire szikrákat szóró tekintettel kezdett méregetni
- Jobban jársz ha elmész! Neked már nincs itt keresnivalód! Tylernek pedig üzenem, hogy idők kérdése, és elkapjuk!
- Honnan tudod, hogy egyáltalán beszélek vele? – gúnyosan elmosolyodott
- Sok mindent tudok, amiről neked még csak fogalmad sincs! Most pedig kifelé az irodámból, és imádkozz, hogy többet ne találkozzunk! – megráztam a fejem
- Mi lett belőled Lucas? Egy seggfej arisztokrata? Gratulálok! – meg sem vártam, hogy reagáljon, inkább faképnél hagytam, de ahogy becsuktam magam mögött az ajtót Nick megragadta a karom, és az irodával szemben lévő vendégszobába lökött. Ő sem volt valami boldog. Fantasztikus, hogy én ma vonzom a dühöngő őrülteket!
Bezárta az ajtót, majd fenyegetően felém lépett, én meg reflexből hátráltam egy lépést. Megragadta a karom, és megrázott.
- Mit gondoltál amikor leütöttél, és elmentél a kórházba? Hogy gondoltad, hogy egyáltalán ezt megteheted? Válaszolj! – nem kiabált, de éles hangneméből ítélve közel járt hozzá
- Meg kellett tudnom, hogy hol van, de valahogy azt elfelejtetted közölni, hogy már valakik elvitték! – lehet, hogy nem volt jogos a felháborodásom, de most még ez sem érdekel.
- Ha tudni akarod Lucas akkor hívott, amikor már te sehol nem voltál. Felhívni meg nem tudtalak! Túl ideges voltam ahhoz. Leütöttél Helena! Hogy az istenbe…- nem fejezte be a mondatot, csak ellökött magától, és a lehúzott redőnyű ablakhoz sétált. – Tudjon mennyire aggódtam érted? Hogy élsz-e még? Utána meg Mark ment érted, ami csak tetézte a bajokat… Tudtam, hogy Tyler mindent félredobva megvédene, de szörnyű volt a tudat, hogy nem vagyok veled. – nem válaszoltam. Mit lehet erre mondani? Sajnálom, hogy leütöttelek, és, hogy ott hagytalak, míg én megmentősdit játszottam? Nem hiszem, hogy ez egy jó válasz lenne. Nick sóhajtva felém fordult. – Bármennyire is bosszant amit tettél…nem tudok rád haragudni, mert szeretlek. Ami lehet, hogy ezek után örültségnek hangzik. – mondta nevetve, de nem volt a hangjában vidámság – Nézd…jobb lenne, ha ma este hazamennénk! Mindenkinek ez lenne a legjobb?
- Vagyis inkább Lucasnak ez lenne a legjobb nem igaz? – kérdeztem, mire sóhajtott – Mennyit hallottál a beszélgetésünkből?
- Mindent. – masszírozta meg fáradtan a tarkóját – Nem tudom ki írta a levelet, de szerintem csak rád akarnak ijeszteni.
- És ki vitte el Danielt? – megrázta a fejét
- Fogalmam sincs, de…jobb ha felkészülsz. – megmerevedtem. Vagyis nagy az esélye annak, hogy már nem láttam többet élve a bátyámat.
Egyáltalán, hogy vihették el? Nem úgy ismerem Danielt aki csak úgy beijed, és elmegy akárkivel. Akkor viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ismerte azokat akik elvitték. Ez pedig nagyban lerövidíti a lehetséges elkövetők listáját. Mivel gyűlöli a vérfarkasokat, ezért ők kilőve, ahogy az emberek is, szóval…vámpírok voltak. De kik, és miért? Azt hiszem…még pár napot itt kéne töltenem. Lucasnak pedig…nem muszáj mindenről tudnia.
Az undor, a megvetés, a harag, a gyűlölet, és még sok érzelem ezerrel kavargott bennem, ennek pedig csak az előttem álló férfi az oka. Sok minden történt mióta nem láttam, de valahogy még mindig utálom, és ezt is fogom tenni, ameddig élek. Tyler is egyre feszültebb lett mellettem, de próbálta visszafogni magát. Mark pedig csak vigyorgott a képünkbe.
- Lucas küldött? – kérdeztem hidegen, mire rám villantottam hófehér fogsorát
- Bizony, és nem valami boldog, sőt…mondhatjuk, hogy őrjöng, pedig ő aztán egy nyugodt vámpír. Csak te vagy rá képes, hogy mindenkit így kiforgass önmagából. Az pedig csak hab a tortán, hogy Nick vele van. Már várnak. – nem tudta levakarni magáról a mosolyt, de én még mindig megtehetem. A hűbéresekre néztem.
- Miért nem csak őket küldte? Kockáztatja azt a drága életedet, és gyönyörű pofikádat Lucas? Ez nem vall rá. – bár Nickre sem, hogy nappal kocsikázik a városban. Lehet Marknak ebben az egy dologban igaza van. Csak én tudok mindenkit kihozni ennyire a sodrából. Viszont…jobb lenne ha Tyler elmenne. Őt ha úgy vesszük még mindig „körözik”, mert megszökött. A francba, ez ki is ment a fejemből! – Tyler, menj innen! Nem akarom, hogy itt legyél, amikor ők is…
- Nem hagylak vele egyedül! Az pedig, hogy megint elkapnak most valahogy nem érdekel! – közölte szárazon, de nem vette le a szemét Markról.
- Ne feledd farkas, hogy egyáltalán nem vagy biztonságban! Lehet, hogy egyszer megszöktél, de…másodszor már nem fog sikerülni. – Tyler ördögien elmosolyodott
- Ne feledd vámpír, hogy nappal van! Mennyi idő lenne, hogy lángra lobbanjon a tested, és hamuvá égj? Ha rajtam múlna jó sokáig szenvednél. – legalább egy véleményen vagyunk. Farkasszemet néztek, és bár én ismerem Tylert azért ettől a hangjától néha még én is megijedek. Mark szemében is láttam megvillanni valami félelem félét, de ahogy jött úgy is tűnt el.
- Nem marad fent örökké a nap sem, ahogy te sem fogsz örökké élni. – közölte gúnyosan
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért küldött pont téged Lucas? – Mark rám nézett, de nem a szemembe. Végigmért a tekintetével, mire Tyler felmordult, és elém állt, hogy még csak rám se tudjon nézni.
- Inkább válaszolj, és ne a szemedet legeltesd! – a hűbéresek úgy tettek mint mindig, nem hallottak, és nem láttak semmit, mert nekik ez a dolguk. Segítenek, de közben láthatatlanok. Mark elmosolyodott.
- Pedig van mit nézni…bár a ruha alatt jobb dolgokat is lehet találni. – megmerevedtem, Tyler háta mögött.
- Már rég nincs jogod hozzá, és soha nem is lesz már a tied! Ne vágyakozz olyan dolog után amit nem kaphatsz meg! – Mark rám nézett Tyler válla fölött
- Nem mondtad meg neki? – nem válaszoltam, mire élesen felnevetet – Nocsak, nocsak…érhetnek még meglepetések. – Tyler egy pillanatra rám nézett, majd vissza Markra
- Több is érhet még, ha nem fogod be a pofádat! – szűrtem a fogaim között
- Ugyan Helena! Megoszthatnád Tylerrel a dolgokat! Neki is van hozzá némi köze szerintem. – kacsintott rám, de figyelmen kívül hagytam
- Inkább menj a kocsihoz, és várj meg! Mindjárt megyek én is. – közöltem szárazon, mire biccentett
- Ahogy óhajtod. Jó volt újra látni Tyler. Remélem…még találkozunk. – azzal megfordult, és a kocsihoz sétált
- Nem hiszem, hogy nagyon vágysz arra a találkozásra... – csikorogta, mire én elé álltam.
- Hagyd! Tudod milyen, szóval ne törődj vele! Menj a szállodába, és aludd ki magad! Emilyt pedig hívd fel, és mond meg neki, hogy ahogy tudok megyek érte! – bólintott
- Rendben, de ahogy lement a nap találkoznunk kell! Még hozzá egy olyan helyen ahol nincs sok vizslató szempár. Van egy olyan érzésem, hogy lesz mit megbeszélnünk. – nézett rám komolyan, mire én nyeltem egy nagyot.
- Majd meglátjuk…még…- megragadta a karomat
- Este nyolckor legyél a lakásomon! – közölte majd elengedte a kezem, és közben végigsimított rajta - Vigyázz magadra! – mondta halkan, majd megfordult, és kisétált a sikátorból. Mély levegőt vettem, majd a kocsihoz sétáltam.
- Ülj előre! – bökött a fejével az anyósülés felé Mark. Nem akadékoskodtam. Jobb ha hamar túlesünk a dolgokon.
Hátranéztem, hogy merre vannak a hűbéresek, de egyet sem láttam. Hova lettek?
- Elküldtem őket! – gondolom a tekintetem elárult - Kettesben akartam lenni veled, ők pedig úgy is kimehetnek a napra! – vigyorgott rám, majd beindította a kocsit, és tövig nyomta a gázt. A nap már magasan járt, és még az üvegen keresztül is éreztem, hogy forró. Az UV üveg a napsugarak nagy részét kizárja, de sokáig nem ülhetek itt, és ez most nekem csak jó, mert Mark kénytelen gyorsan vezetni. De még így is túl lassú nekem a tempó, főleg, hogy vele kell lennem. – Viszont azt elmesélhetnéd, hogy miért nem mondtál el semmit Tylernek?! – mosolygott, de nem válaszoltam – Na mi az? Már nem is beszélsz velem? – meg akarta simogatni az arcomat, de elütöttem a kezét
- Ne is álmodj róla!- közöltem élesen, de csak vigyorgott
- Rendben, akkor majd később. Nick tudja?
- Miért küldött téged Lucas? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel
- Mert jönni akartam! – vigyorgott – De térjünk vissza a témához! Nick tudja?
- Muszáj beszélgetnünk? – kérdeztem halkan, mire vállat vont
- Nem, de rég nem láttalak. Azt hittem a szülés után, majd magadra szedsz egy kis súlyt, de nem…még mindig szívdöglesztő vagy. – hányinger tört rám a szavaitól, ezért inkább nem válaszoltam – A lányod is olyan szép mint te? Hogy is hívják? Emily? – rákaptam a tekintetem
- Ezt a nevet most felejtsd el! Ahogy azt is, hogy egyáltalán a világon van! – a hangom még nekem is túlon túl ellenséges volt, de kit érdekel? Marknak semmi köze a lányomhoz!
- Milyen kis amazon vagy, ha a lányodról van szó! Ez tetszik! – nézett rám egy pillanatra
- Jobb ha vigyázol Mark! Ha hozzá mersz érni a lányomhoz olyat teszek amit még az én gyomrom sem nagyon bír! – gúnyosan felnevetett
- Megértettem. Vigyázok magamra! – nem vette komolyan amit mondtam, de rendben. Ha neki jó, akkor nekem is. Eléggé ismerem már Markot ahhoz, hogy tudjam egy szadista disznó, és bár a közelébe nem mehet Emilynek, azért jó ha tudja mi lesz vele, ha megpróbálja – Na és Nick? Mióta is vagytok együtt igazából?
- Semmi közöd az életemhez!
- Oké, akkor beszéljünk másról! – vont vállat ismét – Jó az ágyban? – mély levegőt vettem, és elszámoltam tízig
- Na jó! Most volt elég! Fogd be a szádat, és nézd az utat! Csendet akarok, és gondolkodni ha nem baj?! – felnevetett, mire kirázott a hideg
- Már megint a munka mi? Pedig már nem is vagy Vadász. Lucas, pedig őrjöng, hogy úgy viselkedsz. – inkább nem mondtam erre sem semmit. Lehet, hogy nem vagyok Vadász, de amióta az eszemet tudom ezt csináltam, és bár most van egy lányom, attól még ugyanúgy Vadásznak érzem magam. Ez olyan nagy baj?
Mikor végre kiszállhattam a kocsiból hálát adtam a megváltónak. Mark egész úton a hülye kérdéseivel fárasztott amikre vagy nem válaszoltam, vagy benyögtem, hogy Fogd már be a szádat! Nem tette.
A főhadiszálláson semmi nem változott minden ugyanolyan volt mint régen, de…ahogy a vámpírok megláttak megállt bennük az ütő. Régen is mindig látványosság voltam, de most. Mindenki összesúgott a másikkal. Próbáltam nem rájuk figyelni.
Oldalamon Markkal felsétáltam a lépcsőn, végig a hosszú folyosón, de hirtelen megtorpantam.
Emma jött velem szembe. Fekete kosztüm volt rajta, szőke haja pedig szép kontyban volt feltűzve a feje tetején. Ahogy meglátott ő is megállt, és pár méterről néztünk farkasszemet. Nem tudtam megfejteni a tekintetét. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de végül csak dühösen megrázta a fejét, és elment a másik irányba. A francba!
Mark is megállt, és visszanézett rám a válla fölött.
- Nem jössz? – kérdezte, mire sóhajtva elindultam.
Bekopogtam az iroda ajtaján, majd Mark után beléptem. Itt sem változott semmi. Bár… a Lucasból áradó dühös, hideg levegő nem volt megszokott. Nick a fal melletti kanapén ült kezében egy pohár vérrel. A tekintete szikrákat szórt, mire egy bocsánatkérő pillantást vetettem rá, de nem hatotta meg. Lucas az asztala mögött ült természetesen öltönyben. Az előtte lévő székre mutatott, mire én lassan leereszkedtem rá. Mark az ajtóban maradt. A súlyos csend egyre kényelmetlenebb lett.
- Menj ki Nick, és te is Mark! – törte meg hirtelen a jeget Lucas parancsoló hangja. Nem ellenkeztek. Mind a ketten szép csendben elhagyták az irodát. Farkasszemet néztünk, míg ő egy levélbontó kést forgatott a kezében. Nem mintha félnék Lucastól, de nem tetszik az a kis tőr a kezében. – Tudod Helena…azt hittem világos voltam, amikor utoljára itt jártál nálam. Addig nem lesz baj, ameddig a saját házad táján csinálod a fesztivált, de most mégis itt vagy! És direkt kértem, hogy ne menj a kórház közelébe. Valahogy mégis megtudtad, hogy hol volt a bátyád. Csak nem Tyler segített?
- Szóval tudod, hogy Danielt valaki elvitte onnan? – kérdeztem, mire megvillant a tekintete
- Igen, tisztában vagyok vele. – többet nem mondott, ezért rákérdeztem
- Azt is tudod, hogy ki? – élesen beszívta a levegőt
- Nem.
- Nem mondasz többet? – vontam fel a szemöldököm
- Miért kéne neked magyarázkodnom? Már nem tartozol ide.
- De a húga vagyok! – keltem ki magamból, mire megmerevedett. Hopsz, nem kéne rögtön kiabálnom! Így sem áll jól a szénám.
- Ő már rég nem tekint téged annak. – vont vállat, mintha ez olyan természetes lenne. Rohadtul nem az! – Ezért most szépen hazarepülsz, és ránk bízod a dolgokat! Örülj, hogy egyáltalán felhívtalak, annak meg végképp, hogy nem kültelek rögtön az Elit elé. – közölte élesen
- Elmegyek, ha meglesz a bátyám!
- Ez nem alkukérdése volt! Elmész, mert én azt mondtam, és mert ez az én városom! Ha nem akarod, hogy a lányod anya nélkül nőjön fel még ma este elhúzol innen! – állt fel, és rám szegezte a levélbontó kést
- Mi van ha azt mondom, hogy szerintem azok vitték el Danielt akik ezt a levelet hagyták nekem? – dobtam elé a papírt, mire lenézett – Valamint szuvenírként…ezt is ott hagyták! – dobtam a kezébe a golyót – Ne ehhez mit szólsz? – pár másodpercig csendben volt, majd eldobta a golyót
- A tettest elkaptuk Helena. Adamat két nap múlva kivégzik.
- Neked nem furcsa, hogy pont egy besúgóra kentek mindent? Túl logikus nem? Az üzenetből pedig kiderül, hogy nem ő az. – dühösen felcsattant
- Azért, mert valaki hagyott neked egy levelet, attól még nem biztos, hogy rögtön hinni is kell neki! Rengetegen akarják a halálodat, szóval miért csodálkozol? Daniel pedig jól van! A legjobb Vadász, és tud vigyázni magára! – felvontam a szemöldököm
- Ezt értsem úgy, hogy inkább kivégzel egy ártatlan személyt, mintsem utána nézz egy kicsit a dolgoknak? – mérgében az asztalra csapott, mire összerezzentem
- Ne mond meg nekem, hogy mit tegyek! Már nem tartozol ide, és nincs jogod megmondani, hogy mit tegyek! Menj vissza a kis házadba, és bízd ránk az ügyet! – felálltam, és elvettem a levelet az asztaláról. A golyót itt hagyom neki ajándékba. Úgy is elhajította valahova.
- Szabad országban élünk, és csak egy turista vagyok. – vontam vállat, mire szikrákat szóró tekintettel kezdett méregetni
- Jobban jársz ha elmész! Neked már nincs itt keresnivalód! Tylernek pedig üzenem, hogy idők kérdése, és elkapjuk!
- Honnan tudod, hogy egyáltalán beszélek vele? – gúnyosan elmosolyodott
- Sok mindent tudok, amiről neked még csak fogalmad sincs! Most pedig kifelé az irodámból, és imádkozz, hogy többet ne találkozzunk! – megráztam a fejem
- Mi lett belőled Lucas? Egy seggfej arisztokrata? Gratulálok! – meg sem vártam, hogy reagáljon, inkább faképnél hagytam, de ahogy becsuktam magam mögött az ajtót Nick megragadta a karom, és az irodával szemben lévő vendégszobába lökött. Ő sem volt valami boldog. Fantasztikus, hogy én ma vonzom a dühöngő őrülteket!
Bezárta az ajtót, majd fenyegetően felém lépett, én meg reflexből hátráltam egy lépést. Megragadta a karom, és megrázott.
- Mit gondoltál amikor leütöttél, és elmentél a kórházba? Hogy gondoltad, hogy egyáltalán ezt megteheted? Válaszolj! – nem kiabált, de éles hangneméből ítélve közel járt hozzá
- Meg kellett tudnom, hogy hol van, de valahogy azt elfelejtetted közölni, hogy már valakik elvitték! – lehet, hogy nem volt jogos a felháborodásom, de most még ez sem érdekel.
- Ha tudni akarod Lucas akkor hívott, amikor már te sehol nem voltál. Felhívni meg nem tudtalak! Túl ideges voltam ahhoz. Leütöttél Helena! Hogy az istenbe…- nem fejezte be a mondatot, csak ellökött magától, és a lehúzott redőnyű ablakhoz sétált. – Tudjon mennyire aggódtam érted? Hogy élsz-e még? Utána meg Mark ment érted, ami csak tetézte a bajokat… Tudtam, hogy Tyler mindent félredobva megvédene, de szörnyű volt a tudat, hogy nem vagyok veled. – nem válaszoltam. Mit lehet erre mondani? Sajnálom, hogy leütöttelek, és, hogy ott hagytalak, míg én megmentősdit játszottam? Nem hiszem, hogy ez egy jó válasz lenne. Nick sóhajtva felém fordult. – Bármennyire is bosszant amit tettél…nem tudok rád haragudni, mert szeretlek. Ami lehet, hogy ezek után örültségnek hangzik. – mondta nevetve, de nem volt a hangjában vidámság – Nézd…jobb lenne, ha ma este hazamennénk! Mindenkinek ez lenne a legjobb?
- Vagyis inkább Lucasnak ez lenne a legjobb nem igaz? – kérdeztem, mire sóhajtott – Mennyit hallottál a beszélgetésünkből?
- Mindent. – masszírozta meg fáradtan a tarkóját – Nem tudom ki írta a levelet, de szerintem csak rád akarnak ijeszteni.
- És ki vitte el Danielt? – megrázta a fejét
- Fogalmam sincs, de…jobb ha felkészülsz. – megmerevedtem. Vagyis nagy az esélye annak, hogy már nem láttam többet élve a bátyámat.
Egyáltalán, hogy vihették el? Nem úgy ismerem Danielt aki csak úgy beijed, és elmegy akárkivel. Akkor viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ismerte azokat akik elvitték. Ez pedig nagyban lerövidíti a lehetséges elkövetők listáját. Mivel gyűlöli a vérfarkasokat, ezért ők kilőve, ahogy az emberek is, szóval…vámpírok voltak. De kik, és miért? Azt hiszem…még pár napot itt kéne töltenem. Lucasnak pedig…nem muszáj mindenről tudnia.
2011. július 16., szombat
Dark Kiss 17. fejezet
Sziasztok!
Igazából, nagyon nincs mit hozzáfűznöm a fejezethez. Olvassátok el, és kész! :D Markot pedig "keresem". Olyan értelemben, hogy ha már minden szereplőmet tudjátok, hogy, hogy néz ki, akkor őt is eltudjátok képzelni. ;) Szóval ha megtalálom a tökéletes Mark személyét, akkor majd felrakom a Facebookos oldalra a képeket, de természetesen itt is majd megtudjátok nézni. ;) Ennyit mára! Jó olvasást a fejezethez! :)
puszi
Niky
Tylert lent hagytam a szálloda recepcióján. Valahogy le kell foglalnom Nicket, és erre van maximum húsz percem. Utána, pedig még fel kell hívnom valakit, hogy segítsen, és ha ő nem segít, akkor még mindig ott van Tyler aki épp most telefonálja körbe fél Londont. Remélem sikerül neki megtudnia, hogy hol van Daniel.
Felmentem a szobánkba. Nick a fotelban ült egy pohár wiskyvel a kezében, és a telefonját nyomkodta. Nem is nézett rám, amikor beléptem. Becsuktam az ajtót, és megálltam előtte, de úgy tett mintha ott se lennék. Megköszörültem a torkom, mire nagy nehezen felnézett rám.
- Igen? – vonat föl a szemöldökét
- Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled. Igazad volt. Már anya vagyok, és nem csak magamra szabad gondolnom. Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdeztem halkan, bűnbánó hangon. Percekig nem szólt egy szót sem. Naná, hogy furcsállja, hogy ilyen könnyen belementem ebbe. Én is furcsállnám az ő helyében.
- Mit akarsz Helena? – értetlenül megráztam a fejem
- Mit akarnék? Csak bocsánatot kértem, hogy egy szemét hisztis liba vagyok. Ez olyan furcsa?
- Ami azt illeti…igen. – mosolyodott el halványan, majd elrakta a mobilját a zsebébe, a poharat pedig letette a mellette lévő kis asztalra. Nem mondott semmit, de így ki fogok futni az időből. Lehajoltam hozzá, és szenvedélyesen megcsókoltam. Azonnal reagált rá, és közelebb húzott magához, de még mielőtt a csók másba ment volna át elhúzódtam. – Nálad ez a bocsánatkérés egy fajtája mi? – kérdezte nevetve, mire elmosolyodtam, majd felegyenesedtem.
- Mondhatjuk.
- Helena, Helena…megőrjítesz! – rázta a fejét, majd felállt, és a csomagok felé sétált. Ránéztem a vállam fölött, majd felé sétáltam. Kicipzározta az egyik bőröndöt, és keresni kezdett valamit. Mögé álltam.
- Sajnálom. – suttogtam, mire meg akart fordulni de nem engedtem. Pont jó helyen találtam el a tarkóját, ő pedig összeesett, de mielőtt arccal előre eshetett volna megfogtam, és az ágyra fektettem. Megpusziltam a homlokát. – Tényleg nagyon sajnálom. – mondtam halkan. Nem lesz sokáig eszméletlen, de addig igen, ameddig feljön a nap. Utána már úgy sem tud semmit csinálni nem igaz? Ha akarta volna, simán háríthatta volna az ütést, de nem gondolta, hogy ezt teszem. Behúztam gyorsan a függönyöket, majd a fegyver táskámmal amit fogalmam sincs, hogy csempésztünk át a határon, kislisszoltam a szobából, és lerohantam Tylerhez. Nem volt a recepción, mire odamentem a nőhöz, és megkérdeztem, hogy merre van.
Már a kocsiban ült, mire én bepattantam mellé, ő pedig indult is.
- Gyors voltál. Hogy ráztad le? – kérdezte, mire elfogott a bűntudat. Azért mégis csak leütöttem. Ha felébred, és nem talál rögtön megfogja érteni, hogy mi történt. Most inkább nem törődök azzal, hogy mi fog történni ezek után.
- A lényeg, hogy megoldottam, nem? – kérdeztem élesen, mire a szeme sarkából engem kezdett vizslatni – Megtudtad hol van?
- Meg. Legalább tíz embert fel kellett hívnom, de végül összejött. A St. Thomas’ban van. – felnyögtem
- Naná, hogy a legmesszebbiben. – sóhajtva dőltem hátra – Még azelőtt oda kell érnünk mielőtt feljön a nap. – megálltunk egy lámpánál, mire hátulról előhúzott egy hosszú fekete bőrkabátot. – Honnan szerezted meg? – kerekedtek el a szemeim amikor megfogtam. Ez az enyém volt. Szerencse, hogy feketébe öltöztem. A kabáttal annyira nem lesz feltűnő, a sok fegyver amit magamra aggatok majd. Nem dísznek hoztam a nagy táska pisztolyt meg kést. Bár nem teljesen bőr ruhában vagyok azért, most olyan mintha megint Vadász lennék.
- A lényeggel foglalkozz! Megpróbálok végigszáguldani a városon, de ha feljön a nap nem biztos, hogy teljesen meg tudlak védeni. – felvettem a kabátot
- A ruha sem, de azért köszi. – mosolyogtam rá, mire bólintott
- Bármit megtennék érted, de be kell látnom, hogy néhány dologhoz én kevés vagyok. – mondta halkan, és megszorította a kormányt, de úgy, hogy még az ujjai is kifehéredtek. Megszorítottam a karját.
- Itt vagy velem, és ez most perpillanat mindennél többet jelent. – felém fordult
- Helena én… - nem tudta befejezni, mert a lámpa váltott, mi pedig nem érünk rá most erre. Gázt adott, én meg felszerelkeztem teljesen. Bár csak emberek közé megyünk kitudja, hogy mi lesz a kórházban? Csak legyen még életben könyörgök!
Mire odaértünk a nap első sugarai már megjelentek. Tyler leállt egy árnyékos helyre, de amíg elérek az ajtóig így is lesz pár sebem. Nyugi! Megcsinálod! A bátyád bent van. Mély levegőt vettem, és már nyitottam volna az ajtót, de Tyler megragadta a karom.
- Ha az emberek előtt kezdesz el csak úgy égni feltűnő lesz.
- Majd futok. – vontam vállat, mire megrázta a fejét
- Én bemegyek, és te itt maradsz! Nem akarom, hogy bajod essen! – halványan elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
- Nem lesz semmi baj. Gyorsak leszünk.
- És szerinted a kórházban minden függöny be van húzva? – egy pillanatra ledermedtem, és utána már korrigáltam is a testem, de ő észre vette – Erre még csak nem is gondoltál igaz? – elmosolyodott, de nem épp boldogan
- Kell a bátyám! – közöltem, és mielőtt bármit mondhatott volna kiszálltam a kocsiból. A nap belesütött a szemembe, én pedig lehajtottam a fejem. Még nincs fent teljesen, és a házak eltakarják a nagy részét, de minden sugarat nem tudnak magukba szívni. Gyorsított léptekkel bementem a bejáraton, és kerestem egy árnyékos helyet. Bár csak pár pillanatig voltam kint ez is pokolian fájt. Nem sok ember szaladgált még itt, de voltak egy páran. Ahogy vesszük árnyékos volt az egész kórház, de azért rengeteg ablak volt. Jobb lesz, ha sietek mielőtt mindent eláraszt a napfény. Megráztam a fejem, és lenéztem a kezemre. Nem mondom, hogy gyönyörű, de azért annyira nem vészes égés. Tyler mellém húzódott, mire a hátam mögé rejtettem a kezem.
- Őrült vagy! – mondta lemondóan, és láttam rajta mennyire félt, és idegesíti, hogy nem menthet meg mindentől. A recepcióshoz mentem, és közben kerültem a fényeket. Nem sokáig fogom tudni.
- Jó reggelt miben segíthetek? – kérdezte nyájasan egy barna hajú nővér. A szeme sarkában már megjelentek a szarkalábak, de a zöld szeme miatt fiatalabbnak látszott.
- Daniel Hudsont keresem. Ha jól tudom ide hozták be az éjjel. – a nő valamit pötyögni kezdett a számítógépen, de még ez is túl lassú volt. Lehet, hogy köszönni is kellett volna, de ahhoz túlságosan is szorít az idő. Mi van, ha Daniel egy fényárban úszó kórteremben fekszik?
- A rokona? – nem nézett rám, csak a monitort bámulta egyfolytában
- A húga vagyok. – vágtam rá, mire a tekintete Tylerre rebbent
- És ő? – majdnem felcsattantam, hogy fejezze már be a kérdezősködést, inkább mondja meg, hol van a bátyám, de Tyler közbeszólt
- A hölgy férje vagyok, és szeretnénk tudni, hogy hogy van a bátyja. – Most valahogy még ellenkezni is ellenkeztem. Nem kell a perpatvar. A férjem, és kész.
De legalább már tudom, hogy miért nem bírom az embereket. Túl sokat kérdeznek feleslegesen, és nem fog elég hamar az agyuk. Na jó most lehet, hogy csak az ideg beszél belőlem, mert értem én, hogy nem engednek be mindenkit mindenkihez, de az istenit!
- Rendben. Máris megkérdezek egy orvost, hogy mi van vele.
- Nincs beírva a gépbe, hogy melyik kórteremben van? – kérdeztem élesen, mire végignézett rajtam, de nem épp barátságosan.
- Várjanak itt! – mondta egyszerűen, mire majdnem felrobbantam a dühtől. És még ez a rohadt nap is éget mint a nyavalya, pedig nem sok jut rám. Tyler maga mögé tolt így jobb volt, de még mindig nem tökéletes.
- Mi az istenért nem tudnak minket hozzá vinni? Annyira nagydolog lenne? Mi van, ha napon van? Az emberi kórházakban mindig ennyire lassú mindenki? – pattogtam, mire ő csak megvonta a vállat
- Többnyire, de örülj, hogy egyáltalán elment szólni valakinek.
- Hurrá! Csakhogy már mindenem sajog, és unom a várakozást. Nem vagyok valami türelmes, és nem most fogom elkezdeni szerintem. – szűrtem a fogaimon keresztül, mire sóhajtott
- Menj ki a kocsiba Helena! Ez csak egyre rosszabb lesz! – kérlelt, mire megráztam a fejem
- Nem amíg…- megpillantottam a nővért az oldalán egy idősödő orvossal, mire oda akartam rohanni, de Tyler megragadta a karomat.
- Nézz a lábad elé könyörgök! – suttogta a fülembe, mire lenéztem. Pont előttem húzódott egy hatalmas fénycsík, ami mint egy fal elválasztott a közeledő orvostól. Visszahúzódtam, de majdnem felmordultam. Az viszont nem lenne valami emberi, szóval befogtam. Az orvos persze simán átsétált rajta. Pedig egy pillanatra azt gondoltam, hogy ő is megakad. Ennyit a józan eszemről.
- Jó napot. Dr. Shummer vagyok. – keze nyújtott nekem, majd Tylernek is. Barna szeme fürkészően tapadt ránk, és látszott rajta, hogy már megért egy, s mást.
- Doktor úr láthatnám a bátyámat? – kérdeztem, mire rám nézett, majd Tylerre
- Ma este elvitték a bátyát. – elkerekedtek a szemeim, de gyorsan úrrá lettem a vonásaimon.
- Igen? Pedig a szüleim azt mondták, hogy ma még bent lesz. Nem tudja, hogy ők voltak-e? – kérdeztem, mire megrázta fejét
- Sajnos nem tudom. Két olyasmi férfi jött érte mint a maga férje. Ha jól emlékszem az egyik jó barátja volt itt, és az öccsük. Ja, és volt egy elég elegáns férfi is velük. Ismerősek? – nem akartam mutatni, hogy fogalmam sincs miről beszél, ezért elmosolyodtam
- Persze. Szerintem a nagybátyám, az öcsém, és a bátyám legjobb barátja volt. – legyintettem, de közben belül aggódtam – Daniel egyébként jól volt? Mármint nem volt semmi súlyosabb baja? – az orvos megrázta a fejét
- Minden rendben volt vele. Pár karcolás, de semmi több. Ahhoz képest, hogy egy sikátorban találtunk rá nagyon jól volt. – nézett rám. Szóval azt hiszi, hogy a bátyám egy drogos. Hát oké. Többet úgy sem fogunk már találkozni ebben az életben. Az viszont érdekelne, hogy hol van a bátyám, és, hogy jól van-e? Van egy olyan érzésem, hogy Doktor Shummer valamit eltitkol.
- Biztos, hogy minden rendben volt vele? – kérdezte most Tyler, mire az orvos felvont szemöldökkel a nővérre nézett, majd vissza ránk.
- Természetesen. Máskülönben nem engedtem volna el, nem igaz? –nem mondtam erre semmit.
- Azért köszönöm, hogy időt szakított ránk doktor úr! – nyújtottam neki mosolyogva kezet, mire talán egy kicsit túl erősen is megszorította
- Remélem még látjuk egymást! – hát én remélem, hogy nem!
- Csak ne a kórházban. – húztam el a kezem, majd a kijárat felé sétáltam kerülve a fényt Tylerrel együtt. Megálltam az bejáratban az árnyékban. Már amennyi van még. A nap már azért nem volt olyan alacsonyan. Talán még soha nem voltam ilyenkor az utcán.
- Hazudik igaz? – kérdeztem, mire a kórház felé nézett. Ilyenkor jó, ha van veled egy farkas, mert megmondja, hogy ki mit érez.
- Valamit titkol. Azt nem tudom mit, de abban biztos vagyok, hogy valamit tud, amit nem kéne. De a fontosabb most inkább az, hogy ki vitte el Danielt?! – sóhajtottam. Valaki az öccsének adta ki magát? De miért?
- Igaz. Nagyon remélem, hogy Lucas volt csak nem akarta elmondani. A rosszabb eset…- igazából nem tudom mi a rosszabb eset-… még az se lenne rossz ha nálatok lenne, de fogalmam sincs, hogy kik lehettek azok. Nem is adott rendes személyleírást, szóval halvány lila gőzöm sincs, hogy kik voltak. – Tyler felnézett az égre
- Jobb lenne, ha most mennénk. A nap nem vár! – bökött a fejével a kezem felé. Már csak egy piros folt volt, de azért látszott. Reflexből elrejtettem előle, mire szikrázó szemekkel méregetett. – Többet ilyet nem csinálunk! Így is féltelek, nem kell még ez is! – elmosolyodtam, mire megrázta fejét – Ez nem vicces! Most pedig nyomás! – megadóan felemeltem a kezeimet, majd ismét gyorsított léptekkel sétáltam a kocsihoz. Hol lehet Daniel? Te jó ég, mi van ha rossz helyre került? Bár nem tudom mi az a rossz hely, most per pillanat, de van egy bajsejtelmem! Ahogy azzal kapcsolatban is, hogy Nick nem hívott még. Vajon még ájultan fekszik? És ha nem, akkor, hogy, hogy nem hív. Én a helyében már rég körbe telefonáltam volna mindenkit. Ő most mit csinál?
- Helena! – nap ide, nap oda megtorpantam, mire Tyler megragadta a karom, és berántott az árnyékba.
- Legalább ne állj meg! – rá se néztem csak a kórház mellett lévő kis utcát figyeltem ami elég zárt volt ahhoz, hogy a fény ne menjen be.
- Helena! – hallottam meg megint a nevem
- Nem hallod? – kérdeztem, és az utca felé sétáltam volna, ha nem szorít erősen
- Miről beszélsz? – nézett a szemembe, mire felvontam a szemöldököm. Lehet csak a képzeletem játszik velem. Akkor viszont kezdek megőrülni. Ez olyan mint amikor Tylert üldöztem. Akkor is hangokat hallottam, és azt hittem kezdek megőrülni. Lehet most megint? De miért pont most?
Eltoltam magamtól Tylert, és az utca felé sétáltam. Mielőtt benézhettem volna, hogy ki van ott valaki hátulról meglökött, és a falnak nyomott. Nem fájt, de azért jól sem esett. Viszont nem sütött rám a nap.
- Legalább legyél óvatosabb az istenit! Nézz le magadra! – kelt ki magából Tyler, mire lenéztem a kezem nagyon rossz állapotban volt már. Mondhatjuk, hogy teljesen fekete lett, és a lábamról is leégett néhol a nadrág. Miért nem éreztem? Talán, mert lefoglalt, hogy valaki van itt.
Az emberek még nem nagyon járkáltak erre, szóval sok mindent nem vehettek észre ebből, de aki felénk nézett az se nagyon törődött velünk. Éljen London! – Mi van veled? – vonta össze a szemöldökét. Farkasszemet néztünk, de nem tudtam válaszolni. Mi is van velem?
- Semmi. – mondtam halkan, majd elfordultam, és beléptem az utcába. Nem volt ott senki, de…olyan volt, mintha valaki figyelne. Felvont szemöldökkel sétáltam beljebb. A földön megcsillant valami, mire lehajoltam. Egy töltény volt, de nem az a szokványos. Naná, hogy folyékony ezüst volt benne. Kibontottam a mellette levő borítékot. Csak ennyi volt a benne lévő lapra írva: Még nem kaptál el Helena!
Tyler mögém sétált.
- Az mi? – a kezemben forgattam a golyót
- Baj. Nagyon nagy baj. – Adam ártatlan, és ki akarják végezni. De mi az istennek közlik velem még előtte, hogy rossz személy van hűvösön, és miért PONT velem közlik ezt? Egyáltalán honnan tudják, hogy itt vagyok? És egy ismerős kérdés, ki vitte el Danielt? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem Lucasék.
- Szerintem van ennél nagyobb baj is. – szűrte a fogai között Tyler. Egy sötétített ablakú kocsiból öt személy szállt. Négy hűbérest felismertem közülük, de a középső személy a legrosszabb rémálmaim egyik szereplője.
- Jobb ha most mész. – mondtam halkan, majd felegyenesedtem
- Na nem! Hagyjalak itt? Megőrültél? – nem néztem rá csak a felém közeledő alakokat vizslattam
- Ahova visznek te úgy sem jöhetsz utánam. Beleköptem a levesükbe, és most…bűnhődnöm kell. – az ötös megállt előttünk. A középső, nagydarab vámpír levetette a napszemüvegét, és rám vigyorgott.
- Jó újra látni szépségem! – összeszorítottam az állkapcsomat, és inkább nem szóltam semmit. Tyler megmerevedett mellettem. Mielőtt megindulhatott volna vámpír felé, a mellkasára tettem a kezem. Ha valaki megfogja egyszer ölni Markot az én leszek, és ebből nem engedek! Nem egyszerűen a halálára áhítozom, hanem arra, hogy szenvedjen. Mark pedig szenvedni fog, ha rajtam múlik. De még, hogy!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)