Sziasztok!
Mivel olyan nagyon jó szívem van :P nem vártam meg, hogy kijavítsa a Bétám a fejezetet, és felraktam. Szóval az esetleges hibákért bocsánat!! :) Jó olvasást!
puszi
Niky
36. fejezet
Meglepett, hogy ilyen nyugodt maradtam. Az agyam egy hátsó részében azt hittem Viviennek ugrok majd. Bár az okát nem tudom. Egyszerűen idegesít, ez a nő.
Boldog voltam, amikor hazaértem. Épségben vagyok, és nincs semmi gondom. Azaz van, de most még ez sem érdekel. Holnap este találkoznom kell Ericel, és még azt sem tudom, hogy mit akar. Lehet van valami új infója a fegyverről. Más ötletem nincs.
Semmi nem pótolhat egy pihe-puha ágyat, főleg ha az a sajátom. Csak bedőltem, és már aludtam is. Nem is éreztem, hogy ilyen fáradt vagyok. De ezek szerint…
Egy sötét helyen voltam. Nem volt se eleje, se vége. Csak álltam a nagy semmi közepén. Körbefordultam, és próbáltam tájékozódni. Még a vámpírlátás sem segített. Nagyszerű! Pislogtam párat, és fák árnyékait pillantottam meg. Mintha valaki felkapcsolta volna villanyt, hirtelen minden világosabb lett. Mindent láttam, és ez rosszabb a vakságnál. Az erdő közepén voltam egy kis tisztáson. Előttem egy hatalmas domb, nem is inkább… egy halom. Nem fák, vagy más tüzelő volt feltornyozva…vámpírok. Szörnyű látványt nyújtott. Minden egyes vámpír akit láttam, vagy szerettem, vérbe fagyva hevert előttem. Daniel, Nick, Lucas, Adam… mindenki. Sikítani akartam, de nem sikerült. Éles kacaj hasított a levegőbe. Megpördültem a tengelyem körül. Tyler állt előttem véres mellkassal, és szakadt ruhában. Az arca ördögi volt, és nagyon távoli. Ő nem az én Tylerem. Ő nem lehet az. Könnyek gördültek ki a szememből. Az a legszörnyűbb, hogy nem a vámpírok, vagy a családom miatt sírtam…hanem, Tyler miatt. Amiatt az „ember” miatt, akit elvesztettem… Mintha a szívemet darabokra törték volna. Rosszabb mint amikor láttam Viviennel csókolózni. Az arcán semmi érzelem nem volt csak düh. Sikerült megtalálnom a hangom…
- Miért? – kérdeztem rekedten, mire hangosan felmordult. Közeledni kezdett, és életemben először…féltem tőle. Hátrálni kezdtem, de ő nem állt meg. A hallottak miatt nem tudtam tovább hátrálni. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a testéből áradó…hideget. Még ez sem a régi.
- Miattad… - válaszolta ismeretlen, kemény hangon.
Felriadtam. Szaggatottan vettem a levegőt, és azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Csak álom volt!
Kikászálódtam az ágyból, és a fürdőbe mentem. Hideg vízzel lemostam az arcom, de végül a zuhanynál maradtam. Jól esett a forró víz, míg remegni nem kezdtem. A lábaim összecsuklottak, és a fal mellett végeztem kuporogva. Nem sírhatok! Nem lehet, hogy ennyire fáj! Nem jelent nekem semmit, nem, nem, és nem! A családom fontosabb nekem mint ő.
Azok a szemek… Megráztam a fejem! Csak álom volt! Felálltam, és kiléptem a zuhany alól. Magamra tekertem egy törülközőt, majd ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára. Még két óra, és lemegy a nap.
Vadász ruhát vettem fel. Nekem ma muszáj ölnöm! Jézusom, már ide jutottam? Felcsatoltam a fegyvereimet, majd a konyhába indultam vérért. Elmentem a sok hűséges mellett, és nem foglalkoztam a kérdéseikkel. Ki tudom szolgálni magamat is.
Közel három liter vért ittam meg, és még így is ki voltam készülve. Mint egy élőhalott úgy járkáltam a házban. Emma nem volt itt, szóval magamban próbáltam megemészteni a dolgokat. Csak egy álom volt, mégis mintha a valóságot tükrözné! Persze ez hülyeség, mert ha igaz lenne csak hamut láttam volna, ami megmaradt a vámpírokból. Nem szabad erre gondolnom! A pihenőben járkáltam fel s alá. Ma nekem még egy randim is van Ericel. Egy álom nem fog ki rajtam.
- Helena?! – Danielre néztem. Vajon mióta áll ott? – Velünk jössz? – hirtelen nem tudtam miről beszél. Végül mégis bólintottam.
- Igen. – szedtem össze magam, és vadászni indultam, mint régen.
Csodálatos érzés volt. Az adrenalin, ahogy elöntött, és csak a farkasra figyeltem, aki menekül előlem. A pisztolyt a kezemben tartva, becsaltam őt egy zsákutcába. Megálltam előtte pár méterre. Fiatal farkas volt, túl fiatal. Megpördült a tengelye a körül, és utolsó reményével felém rohant. Könnyedén hárítottam a támadást, és gyomron rúgtam. A falnak vágódott, és majdnem fel is állt, de belelőttem a vállába egy golyót. Jajveszékelve nyúlt a karjához én pedig a szívéhez emeltem a fegyvert.
- Ne, kérlek! – még nem hallottam farkast könyörögni, és most…meglepett. Összevontam a szemöldököm, és nem lőttem. Nehogy már ennyire elgyengültem! Csak meg tudok még ölni egy farkast. Ahogy meglátta, hogy tétovázok, beszélni kezdett.
- Te vagy Helena, igaz? Te vagy az a vámpír, aki Tylerrel van együtt ugye? – sóhajtottam
- Már nem. – megvillant a szemében valami, de nem tudom micsoda. Túl hamar eltűnt.
- Könyörgök, ne ölj meg! Én… - hirtelen dördülést hallottam, és a farkas holtan dőlt el. Nem én lőttem. Magam mellé néztem. Nicholas állt a sikátor elejében, és a fegyverét éppen leengedte. Mellém rohant, és megnézte halott-e a farkas.
- Miért nem lőttél? – kérdezte, amikor felegyenesedett. Megköszörültem a torkom.
- Megkérdeztem, hogy tud-e valamit a fegyverről, és épp beszélni kezdett, de neked hála már nem tudom meg mit tudott. – hazudtam, és úgy tettem mintha dühös lennék.
- Bocs, de azt hittem életben hagyod. – vonta meg a vállát.
- Vadász vagyok, nem hülye. – közöltem, pedig nem így éreztem
- Oké, majd kiengesztellek. – vigyorgott – Mi szétnézünk máshol is. Te jössz? – megráztam a fejem
- Nem, körbekérdezek a fegyverről. Mond meg Danielnek, hogy majd a főhadiszálláson találkozunk!
- Meglesz! Sok sikert! – mondta búcsúzóul, majd elrohant
- Kösz. – dünnyögtem magamnak, és a halott farkasra néztem. Nem akartam megölni. De miért nem? Elfogult lettem, mert jártam az egyikükkel? Elsősorban vadász vagyok, és ha nem tudok ölni, akkor mást sem. Általában ha megölünk egy farkast, és az nyilvános helyen van, elvisszük őket, de ez egy elég elhagyatott környék. Vetettem a fiúra egy utolsó pillantást, majd megfordultam. Itt az ideje Ericel találkozni, és nem gondolkozni…
Mikor a kávézóba értem még nem volt ott. Leültem a pult mellé, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Annyira fáradtnak érzem magam, de nem akarok aludni. Inkább… belül fáradtam el. Azt hittem mindig imádni fogom a munkámat, de most…mintha kiégtem volna.
- Kér valamit? – az a pincérnő volt aki legutóbbis, mikor itt jártam, mégis magamra erőltettem egy mosolyt.
- Nem, köszönöm.
- Ha meggondolná magát, csak szóljon! - ahhoz képest, hogy a múltkor játszotta a fejét, most kedves volt. Bólintottam ő pedig ment az egyik asztalhoz. Sóhajtva emeltem fel a fejem, és néztem ki az ablakon. Az egész kávézó tele van plakátolva. Két nap múlva egy álarcos bál lesz, amit minden évben megrendeznek, és Lucas mindig megjelenik rajta. Én speciel egyszer voltam, és most sem nagyon izgat. Állítólag Eric is ott szokott lenni, meg pár vérfarkas, de a vámpírok közül szinte senki, maximum csak arisztokraták, és Lucas megy el, köszönhetően a farkas főnöknek. Tőle „mindenki” fél, de Lucas a megjelenésével akarja bizonyítani, hogy ez nem igaz. Én erre csak azt mondom, hogy felvágós. Tudnám mire jó ez! A hely persze mindig tele van emberekkel, mert ők rendezik.
Két farkas lépett be a kávézóba, és egyáltalán nem voltak ismerősek. Természetesen előttem álltak meg.
- Segíthetek uraim? – mosolyogtam gúnyosan, de ők komolyak maradtak.
- Elviszünk Erchez, szóval velünk kell jönnöd! – felvontam a szemöldököm
- Miért nem jön ide?
- A faj ügyeit intézi, és arra kért, hogy vigyünk el hozzá! – mondta el ismét. Azért ennyire még nem nehéz a felfogásom!
- Hol van az, az oda?
- Majd meglátod. – ez nagyon nem tetszik. A farkas a percingjeivel, és a kopasz fejével. Mellette Hulk Hogan hasonmásával… kifejezetten nem jön be.
- Miért bízzak bennetek? – egymásra néztek, majd vissza rám
- Mert ha valami bajod esik, Eric minket büntet, és nem téged. Azt pedig mi sem szeretnénk.
- Ezt merem remélni. – mérlegeltem a dolgokat. Mi bajom lehet? Végül is csak egyszer élünk. Leszálltam a székről. – Felőlem indulhatunk!
Egész úton nem szóltak hozzám. Mintha ott se lennék. Természetesen egymással is csak „farkasul” beszéltek. Az ablakon bámultam kifelé. És próbáltam kivenni, hogy hol vagyunk. Nem sok sikerrel. A belvárosban bolyongtunk, és amikor megálltunk egy magas épület előtt, meglepődtem. Most már tudom hol vagyunk.
- Még, hogy a faj ügyeit intézi! Ugye ez csak vicc?! – nem úgy néztek ki, mintha viccelnének. Ezt nem hiszem el!
- Felkísérlek hozzá! – intett a másiknak, mire az a kocsinál maradt. Nem engedték, hogy az enyémmel jöjjek, szóval az maradt a kávézónál.
- Nincs jegyem. Hogy jutok be? – a kopasz elmosolyodott
- Ne félj, be fogsz jutni! – nem kérdezősködtem, bementem a díszített ajtón. Igaza volt a farkasnak simán beengedtek a külön páholyba ahol Eric frakkban ülve várt rám.
- Köszönöm Rob, most már elmehetsz! - a vérfarkas enyhén meghajolt, majd becsukta az ajtót maga után. Én a helyemen maradtam. – Kérlek, ülj le Helena! – mondta, de le nem vette a szemét az operáról. Mindig is irritált ez a műfaj. A színházat szeretem, de az opera… bármit csak ezt ne!
- Nekem azt mondták, hogy a faj ügyeit intézed. Itt? – vontam föl szemöldököm, mire felnevetett.
- Később lesz itt egy vendégem. Ő is odavan ezért a darabért, de csak később tud hozzám csatlakozni. – ránéztem a színpadra, de meg nem mondom, hogy mit néztem. Egy nő állt középen „énekelve” ezt soha nem fogom megszeretni. A nézőtér persze televolt, és mindenki szörnyen élvezte. Jaj, nekem! Nem lehetett volna egy normális darabra beülni? Megköszörültem a torkom, és leültem Eric mellé.
- Miért akartál beszélni velem? – elmosolyodott, de nem nézett rám
- Tudod, hogy bármit megtennék a fajomért, ahogy Lucas is. – nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Igen, tudom. – Eric mély levegőt vett
- Nem mondom, hogy a módszereink a faj fennmaradásáért a legjobbak, de… ha csak így lehet, hát…nem tehetek mást. Évszázadokkal ezelőtt is ez történt, és most is. Nem lehet csak úgy farkast csinálni harapással, vagy karmolással mint nálatok. Ti születhettek, vagy…csúnya szóval élve, készülhettek. De mi… csak született vérfarkasok vannak, és csakis férfiak. Mikor vámpírokkal akartunk hálni kitört a háború, és csak a kiválasztottak maradtak… Ha lenne más választásom hidd el azt tenném, de nincs. Így is kevesen vagyunk, mert egyre kevesebb kiválasztott van. Ezért nem ítélhetsz el! Nem ítélhetsz el, azért, mert fenntartom a fajomat! – most komolyan erről beszélgetünk? Elegem van már ebből a témából, ez már sok nekem!
- Nem ítéllek el Eric! Ezt szerintem te is nagyon jól tudod, de…egyet sem értek vele. Megértem, hogy a fajodnak fent kell maradnia, de azt ne várd, hogy örüljek a módszereidnek. – halványan elmosolyodott
- Ezt nem is várnám el tőled! De… tudnod kell valamit… nem mindenki hajlandó a kiválasztottakkal lenni. – megráztam a fejem
- Eric, ezt ne!
- Csak hallgass meg, ha már őt nem! – színpadra néztem, de nem szólaltam meg. Inkább nézem ezt a kornyikálást… - Tyler, több mint háromszáz éves. A vére kitűnő, és erős gyermeke lehetne, de ő…nem él ezzel a lehetőséggel. Még egyszer sem élt vele. Ugyanúgy van ezzel mint ahogy te is. Nem ítéli el, de egyet sem ért vele. Soha nem feküdt le egy kiválasztottal sem. Ezt biztosíthatom. – nem néztem rá, csak néztem a színpadot, de semmit nem láttam belőle.
- Ő kért meg, hogy beszélj velem? – kérdeztem halkan
- Nem. Elmondta, hogy mi történt, de… én akartam, hogy halld ezt tőlem. Tudnod kell az igazat, és megértem, hogy nem hiszel neki, de… arra kérlek, hogy legalább nekem higgy! Nem hazudok neked. – lassan felé fordítottam a fejem
- Mondjuk, hogy elhiszem neked amit mondasz, de ez már mind nem számít. Ennek a kapcsolatnak már nincs jövője. Soha nem is volt, és ezt Tyler is pontosan tudja. – Eric engem nézett, de nem voltam többre kíváncsi. – Köszönöm, a beszélgetést. Nekem most mennem kell! – már az ajtónál álltam, mikor megszólalt
- Helena! Tyler, nincs Viviennel. A régi szerelem már kihűlt. Szeret téged, és ezt ne feleltsd el! – a vállam fölött ránéztem
- Ha szeretne elmondta volna az igazat. Ja, és még valami egy halott vérfarkas fekszik a kávézódtól háromutcányira. – Eric hátrafordult felém
- Te ölted meg? – felemeltem a fejem
- Elgyengültem Eric, már nem az vagyok aki régen. Ezért is nem jövök össze megint Tylerrel. Akkor már semmi nem maradna belőlem. További jó szórakozást! – mondtam búcsúzóul, és már ott sem voltam.
2010. november 23., kedd
2010. november 12., péntek
Dark Night 35. fejezet
Sziasztok!
Még csak most néztem rá a számlálóra, és el sem hiszem, hogy túlléptük a 10 000-res látogatottságot. Én ennek szörnyen örülök, és megköszönöm mindenkinek aki olvassa a blogomat!!! :D Na nem tartalak fel titeket, itt az új fejezet. Jó olvasást hozzá!:)
puszi
Niky
35. fejezet
Hát volt már ennél jobb napom az biztos, de… lehetett volna rosszabb is nem? Vagy ennél már nincs is rosszabb? Ez a sors adatott nekem, és kész? Látni, ahogy a volt pasid egy másik csajjal csókolózik, utána még ő van megsértődve, és tudni, hogy már mindennek vége nem a legjobb érzés. De én mégis…úgy érzem ez… nem is volt olyan rossz. Nem estünk egymás nyakának Tylerrel, és ez már egy jó pont. Főleg nálam. Az igazság az, hogy szörnyen idegesít ez a dolog, de próbálok túl lenni rajta, és jól haladok.
Maradtam az első tervemnél, hogy elkötök egy kocsit. Ha lett volna eszem már akkor ezt csinálom, amikor ránk lőttek, de abban a pillanatban jobb volt a gyaloglás. Igen…addig amíg Tyler meg nem talált, és nem kezdett el „beszélgetni” minden jó volt. Az viszont még mindig nem hagy nyugodni, hogy honnan tud Tyler rólam, és Nickről. Nem mintha lenne köztünk valami, de azért valahonnan összeszedte azt a sok hülyeséget.
Amikor megláttam az ezüst Porchét már tudtam mivel megyek haza. Könnyedén feltörtem a zárat, egy kis munka a drótokkal, és már repesztettem is. Meg kell hagyni nem rossz kocsi. A Mercimnél nem jobb, de azért tud valamit. Miközben az autók között cikáztam körbenéztem a kesztyűtartóban, hogy kié a verda. Semmi érdekes, egy pasasé, de nem hiszem, hogy belehal ha most nálam marad. Akinek van pénze erre, van egy másikra is. Visszadobtam a papírokat, majd a hátsó ülésekre néztem. Egy fekete szövet kabát volt csak ott, egyébként minden tiszta. Magamra vettem, de csak a sebem miatt. Nem kéne nagyon mutogatni, amíg nem ittam vért. Körülbelül hatszor nagyobb rám, de volt már nagyobb bajom is.
Mikor elértem a főhadiszállást, nem teketóriáztam sokat. Kipattantam a kocsiból, és nem néztem a lábam elé. Persze, hogy neki ütköztem Nicknek.
- A francba! Nem mennél arrébb? – dörrentem rá, mire az orrom alá dugott egy nagy pohár vért. Kikaptam a kezéből, és mentem tovább.
- Helena, nem beszélhetnénk? - nem álltam meg – Helena! – felőlem aztán kiabálhat, dolgom van.
Felrohantam a szobámba, és ledobtam a kabátot az egyik fotelba. A ruháimat behajítottam a szennyesbe, majd megittam a vért. Éreztem, hogy erősebb leszek, és sokkal jobban lettem. Belenéztem a tükörbe, és hála az égnek… a sebnek már nyoma sem volt. Imádom ha dolgok ilyen gyorsak, és úgy történnek, ahogy én akarom.
Felvettem egy sötét farmert, hozzá pedig egy félvállas sötétkék fölsőt, a cipőn viszont nem változtattam. Ahogy tudtam rendbe szedtem magam, és már ott sem voltam.
Míg elértem Jimhez vagy háromszázan álltak meg, és mutogattak rám. Hogy én ezt, hogy utálom! Nem vettem őket tudomásul, de kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy mit bámulnak. Úgy se válaszolnának, csak behúznák fülüket, farkukat.
Mikor beléptem a számítógépekkel teli terembe nem csodálkoztam, hogy ott van Daniel. Vártam hátha jön a fejmosás, de nem. A bátyám Jim mellett támaszkodott, az asztalnak, és magyarázott valamit, de amikor meglátott, nem dühös volt. Sőt, rám mosolygott. Viszonoztam, de nem nagyon értettem miért is ilyen. Megkerülte az asztalt, és megfogta a kezemet. Mi a fene?
- Jól vagy? – összevontam a szemöldököm. Semmi letolás, hogy miért nem jöttem egész este vissza?
- Persze. –mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. A válla felett Jimre nézett.
- Még beszélünk. – címezte neki, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Megrökönyödve néztem utána. Ez furcsa…
- Ez meg mi volt? – fordultam Jim felé, mire felnézett rám a képernyőről
- Micsoda mi volt?
- Hát…ez? Mi van Danielel? Lemaradtam valamiről? – sétáltam mellé, ő pedig elmosolyodott
- Nem tudom. Lehet már beletörődött, hogy ilyen húga van. – belebokszoltam a vállába, mire megadóan felemelte a kezeit.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Min dolgozol? – kérdeztem, mire felkuncogott
- Miért jöttél Helena?
- Nem látogathatlak meg? – vontam föl a szemöldököm, mire befejezte a gép püfölését, és rám nézett
- De. Csakhogy te soha nem jössz hiába. – elvigyorodtam
- Oké. Tegyük fel, hogy van egy barátom, akit felhívtak két napja. Viszont… nem tudja, hogy ki volt, és nagyon szeretné kideríteni. Tudnál rajta segíteni?
- Persze. De…ez mind csak feltevés igaz? – ravaszul elmosolyodtam
- Még szép. – mosolyogva megrázta a fejét
- Ebben az…elméletben mikor volt a hívás? – megnyugodtam, hogy benne van a játékban
- Olyan… délután kettő körül.
- Vezetékes telefonon? – bólintottam
- Igen. – visszafordult a monitorhoz, és valamit pötyögni kezdett rajta. Az asztalra támaszkodtam, és néztem a képernyőt – És a barátom szeretné ha ez nem kerülne mások fülébe. – Jim felnevetett
- Mindjárt gondoltam. Ne izgulj! Hisz ez csak elmélet, semmi több! – hálásan néztem rá
- Köszönöm. –adtam egy puszit az arcára
- Már megérte. – nézett rám cinkosan – De tudod jól, hogy nincs mit. – már csak pár pillanat kellett, és egy csomó bejövő hívás jelent meg a képernyőn. Jim, rákattintott az egyikre ami háromnegyed kettőkor jött. Kiadott minden adatot. Hány percig tartott, milyen hálózatról hívott, és ami a legfontosabb, egy telefonszámot is kaptam. Gyorsan bepötyögtem a számot a mobilomba, majd felegyenesedtem.
- Még egyszer köszönöm Jim. - mentem az ajtó felé, de a hangja megállított
- Tudod, hogy nem szólok bele a dolgaidba, de…azért vigyázz magadra! – bólintottam, majd a szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót. Ehhez nem kell nézőközönség.
Kikapcsoltam a számomat, hogy ne lehessen tudni ki az, majd tárcsáztam. Hála az égnek kicsöngött! Fel-alá kezdtem járkálni a szobámban. Megálltam az ablaknál, és néztem a sötét éjszakát. Az este csöndes, nincs nagy forgalom a háznál. Csak pár arisztokrata jön, vagy megy. Láttam, ahogy a vadászok indulnak a következő bevetésre. Mikor az összes harcos autója elhajtott, elfogott az irigység. Annyira jó lenne ha én is velük mehetnék, de… más dolgom van. Nem ölhetek, akkor amikor akarok. Pedig most nagyon örülnék neki. Kattanást hallottam a telefonban, és egy hang beleszólt.
- Haló?! – az ismerős hang miatt elfogott a düh
- Vivien… - hirtelen csönd lett a telefonban. Ezek szerint ő is felismert.
- Honnan…honnan tudod a telefonszámomat? – kérdezte akadozva. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Legutóbb mintha felhívtál volna. Olyan jót beszélgettünk…gondoltam visszahívlak.
- Nem értem miről beszélsz. – megforgattam a szememet.
- Ne játszd a hülyét, kérlek! Pontosan tudom, hogy te voltál. A házba beérkező összes hívás megvan, ha érdekel, és valahogy…te is köztük vagy. Hát nem furcsa? - csönd lett megint, majd pár perc múlva megszólalt.
- Mit akarsz? – jött a kemény kérdés
- Találkozni. Csak te, meg én. Úgy gondolom beszélnünk kéne, de sürgősen. – mérlegelte a dolgokat
- Rendben. Hol, és mikor? – most én gondolkoztam el.
- A Kék bárban. Egy óra múlva, és ne késs! – azzal kinyomtam a telefont. Úgy is eljön. Ha nem, akkor viszont én megyek hozzá. Ki tudom deríteni, hogy hol lakik, ha nagyon akarom. Rohadtul utálom ha beleszólnak az életembe, és nem fogom engedni, hogy egy kis csitri azt higgye engem ilyen könnyen át tud vágni. Rossz vámpírral kezdet.
Most nem hagytam otthon a fegyveremet. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. Szó sincs arról, hogy félek Vivientől, de mástól annál inkább. Az elmúlt éjszaka után már semmin nem lepődök meg. Ha kiderül a csajról, hogy igazából pasi, és egy hidegvérű gyilkos, a szemem se rebben. Gyakorlat teszi a mestert.
Hamarabb értem a bárba, de nem aggódtam. Leültem egy kétszemélyes asztalhoz a sarokban. Olyan helyet választottam, ahol nyugodtan lehet beszélni. Hülyeség lenne arról győzködni magam, hogy ennek semmi köze Tylerhez. Nincs is hozzá köze, de mégis itt vagyok…
Közel tíz perc múlva Vivien is befutott. Körbekémlelt a bárban, majd amikor megtalált engem kihúzta magát, és felém sétált. Ezzel engem nem tud meghatni.
- Hello! – köszöntöttem mosolyogva, ő pedig a táskáját szorongatva állt előttem – Kérlek ülj le! – vetett egy fintort, de végül leült. Nála nem szokás köszönni? Nem én fogom megtanítani az illemre az ziher. Intettem a pincérnek, mire odasétált hozzánk. – Én nem kérek semmit köszönöm, a… HÖLGY, pedig… - Vivien mosolyogva a pincérre nézett
- Egy diétás kólát kérek. – megforgattam a szemem. A férfi elment az italáért, mire én a hölgyecskére néztem. - Miért akartál találkozni velem? – kérdezte érzelemmentes hangon
- Honnan tudod a kastély számát? – ravaszul elmosolyodott
- Az maradjon az én titkom, de…annyit mondhatok, hogy megvannak a módszereim. – a kóláját meghozták. Ahogy elnéztem Vivient, rögtön tudtam a módszereit. Hát ha neki ez jó, akkor nekem is. Az viszont nem tetszik, hogy ennyire könnyen megtudja szerezni bárki minden adatunkat. Ennyire közel lennénk a lebukáshoz?
- Köszönjük. – biccentettem a pincérnek, mire az tovább ment egy másik asztalhoz – Adamtől tudod? – kigúvadtak a szemei, amin csak mosolyogni tudtam – Nekem is megvannak a módszereim, ha érdekel.
- Ez az egész csak Tylerről szól. Meg akarod tartani magadnak, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok könnyű ellenfél! – hidegen felnevettem
- Engem csak egy dolog érdekel. Miért hívtál fel, és mondtad el nekem, hogy hogyan maradtak fent a farkasok? – megvonta a vállát, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? – kezdem unni.
- Mi lenne ha nem kérdéssel felelnél a kérdésre? – sóhajtottam. Így úgyse haladunk. – Már akkor tudtam, amikor ott voltál Tylernél. Csak a telefonszámodra volt szükségem, és kész. Azt pedig simán megtudtam a központi számítógépről. – vontam meg a vállam – Nem voltál elég okos, és a saját mobilodról telefonáltál. Kezdő vagy még. De el kell ismernem a terved bejött. Én, és Tyler már csak történelem vagyunk. – gyűlölettel nézett rám, de végül elmosolyodott. Ez nem tetszik!
- Ezek szerint mégis tudod, hogy mit akartam ezzel elérni.
- Még egy vak is látná, hogy oda vagy érte, és már alig várod, hogy újra veled legyen. Vagy ez már meg is történt? – Vivien, felnevetett
- Mint láthattad igen. Már meg is történt. A régi szerelmet nem lehet könnyen elfelejteni. – ebben igaza van
- Hány gyereketek van? – kérdeztem halkan, amin ő csak kuncogott
- Ezt nem fogom az orrodra kötni. Elég ha annyit tudsz, hogy… van egy pár. Mindegyik gyönyörű. – nyeltem egy nagyot. Nem szabad hinnem neki, de mégis azt teszem. Megráztam a fejem. Már nem számít. – Ne szomorkodj! Ti úgy sem voltatok össze illőek. Minket viszont az Isten is egymásnak teremtett. Te majd találsz egy jóképű vámpírt, és kész. Az élet megy tovább. – vigyorgott teli szájból, és majdnem képen töröltem. Erőt vettem magamon, és viszonoztam a mosolyt.
- Már van is valakim, szóval ne aggódj miattam. Nem fogok bezavarni a képbe. – ekkor kinyílt az ajtó, és Vincent lépett be rajta, két másik farkassal az oldalán. Körbenéztek a bárban, és amikor megláttak engem felém indultak. – Francba! – káromkodtam halkan, mire Vivien hátra nézett.
- Jó estét hölgyeim! Önök, így, együtt? Tyler, mit szól ehhez?
- Mit akarsz Vincent? – elmosolyodott
- Hello, Vivien! Hogy vagy? – csókolt kezet neki, mire a lány, csillogó szemmel rá mosolygott.
- Soha jobban. Na, és te?
- Köszönöm megvagyok. – azzal rám nézett. Vajon hányszor volt Vincent már a nővel?
- Eric üzeni, hogy beszélni szeretne veled, holnap este.
- Hol?
- Menj el a kávézójába, tizenegy körül, és majd ott megtudod. – összevontam a szemöldököm, de végül bólintottam. – Csatlakozhatunk?
- Hozzá biztos. Én már megyek is. Nekem, ennyi elég volt ebből a társaságból. – álltam fel az asztaltól. – Gratulálok nektek! – néztem a nőre, majd Vincenthez fordultam.
- Még találkozunk.
- Abban biztos lehetsz. – mondta száraz mosollyal, majd elmentem mellette. – Üdvözlöm a bátyád!
- Átadom! – kiáltottam vissza, majd az autómhoz indultam. Semmi kedvem egy csapat idiótával lenni. Amit akartam már megtudtam, még többet is mint kellett volna. Ennyit a szép estémről.
Még csak most néztem rá a számlálóra, és el sem hiszem, hogy túlléptük a 10 000-res látogatottságot. Én ennek szörnyen örülök, és megköszönöm mindenkinek aki olvassa a blogomat!!! :D Na nem tartalak fel titeket, itt az új fejezet. Jó olvasást hozzá!:)
puszi
Niky
35. fejezet
Hát volt már ennél jobb napom az biztos, de… lehetett volna rosszabb is nem? Vagy ennél már nincs is rosszabb? Ez a sors adatott nekem, és kész? Látni, ahogy a volt pasid egy másik csajjal csókolózik, utána még ő van megsértődve, és tudni, hogy már mindennek vége nem a legjobb érzés. De én mégis…úgy érzem ez… nem is volt olyan rossz. Nem estünk egymás nyakának Tylerrel, és ez már egy jó pont. Főleg nálam. Az igazság az, hogy szörnyen idegesít ez a dolog, de próbálok túl lenni rajta, és jól haladok.
Maradtam az első tervemnél, hogy elkötök egy kocsit. Ha lett volna eszem már akkor ezt csinálom, amikor ránk lőttek, de abban a pillanatban jobb volt a gyaloglás. Igen…addig amíg Tyler meg nem talált, és nem kezdett el „beszélgetni” minden jó volt. Az viszont még mindig nem hagy nyugodni, hogy honnan tud Tyler rólam, és Nickről. Nem mintha lenne köztünk valami, de azért valahonnan összeszedte azt a sok hülyeséget.
Amikor megláttam az ezüst Porchét már tudtam mivel megyek haza. Könnyedén feltörtem a zárat, egy kis munka a drótokkal, és már repesztettem is. Meg kell hagyni nem rossz kocsi. A Mercimnél nem jobb, de azért tud valamit. Miközben az autók között cikáztam körbenéztem a kesztyűtartóban, hogy kié a verda. Semmi érdekes, egy pasasé, de nem hiszem, hogy belehal ha most nálam marad. Akinek van pénze erre, van egy másikra is. Visszadobtam a papírokat, majd a hátsó ülésekre néztem. Egy fekete szövet kabát volt csak ott, egyébként minden tiszta. Magamra vettem, de csak a sebem miatt. Nem kéne nagyon mutogatni, amíg nem ittam vért. Körülbelül hatszor nagyobb rám, de volt már nagyobb bajom is.
Mikor elértem a főhadiszállást, nem teketóriáztam sokat. Kipattantam a kocsiból, és nem néztem a lábam elé. Persze, hogy neki ütköztem Nicknek.
- A francba! Nem mennél arrébb? – dörrentem rá, mire az orrom alá dugott egy nagy pohár vért. Kikaptam a kezéből, és mentem tovább.
- Helena, nem beszélhetnénk? - nem álltam meg – Helena! – felőlem aztán kiabálhat, dolgom van.
Felrohantam a szobámba, és ledobtam a kabátot az egyik fotelba. A ruháimat behajítottam a szennyesbe, majd megittam a vért. Éreztem, hogy erősebb leszek, és sokkal jobban lettem. Belenéztem a tükörbe, és hála az égnek… a sebnek már nyoma sem volt. Imádom ha dolgok ilyen gyorsak, és úgy történnek, ahogy én akarom.
Felvettem egy sötét farmert, hozzá pedig egy félvállas sötétkék fölsőt, a cipőn viszont nem változtattam. Ahogy tudtam rendbe szedtem magam, és már ott sem voltam.
Míg elértem Jimhez vagy háromszázan álltak meg, és mutogattak rám. Hogy én ezt, hogy utálom! Nem vettem őket tudomásul, de kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy mit bámulnak. Úgy se válaszolnának, csak behúznák fülüket, farkukat.
Mikor beléptem a számítógépekkel teli terembe nem csodálkoztam, hogy ott van Daniel. Vártam hátha jön a fejmosás, de nem. A bátyám Jim mellett támaszkodott, az asztalnak, és magyarázott valamit, de amikor meglátott, nem dühös volt. Sőt, rám mosolygott. Viszonoztam, de nem nagyon értettem miért is ilyen. Megkerülte az asztalt, és megfogta a kezemet. Mi a fene?
- Jól vagy? – összevontam a szemöldököm. Semmi letolás, hogy miért nem jöttem egész este vissza?
- Persze. –mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. A válla felett Jimre nézett.
- Még beszélünk. – címezte neki, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Megrökönyödve néztem utána. Ez furcsa…
- Ez meg mi volt? – fordultam Jim felé, mire felnézett rám a képernyőről
- Micsoda mi volt?
- Hát…ez? Mi van Danielel? Lemaradtam valamiről? – sétáltam mellé, ő pedig elmosolyodott
- Nem tudom. Lehet már beletörődött, hogy ilyen húga van. – belebokszoltam a vállába, mire megadóan felemelte a kezeit.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Min dolgozol? – kérdeztem, mire felkuncogott
- Miért jöttél Helena?
- Nem látogathatlak meg? – vontam föl a szemöldököm, mire befejezte a gép püfölését, és rám nézett
- De. Csakhogy te soha nem jössz hiába. – elvigyorodtam
- Oké. Tegyük fel, hogy van egy barátom, akit felhívtak két napja. Viszont… nem tudja, hogy ki volt, és nagyon szeretné kideríteni. Tudnál rajta segíteni?
- Persze. De…ez mind csak feltevés igaz? – ravaszul elmosolyodtam
- Még szép. – mosolyogva megrázta a fejét
- Ebben az…elméletben mikor volt a hívás? – megnyugodtam, hogy benne van a játékban
- Olyan… délután kettő körül.
- Vezetékes telefonon? – bólintottam
- Igen. – visszafordult a monitorhoz, és valamit pötyögni kezdett rajta. Az asztalra támaszkodtam, és néztem a képernyőt – És a barátom szeretné ha ez nem kerülne mások fülébe. – Jim felnevetett
- Mindjárt gondoltam. Ne izgulj! Hisz ez csak elmélet, semmi több! – hálásan néztem rá
- Köszönöm. –adtam egy puszit az arcára
- Már megérte. – nézett rám cinkosan – De tudod jól, hogy nincs mit. – már csak pár pillanat kellett, és egy csomó bejövő hívás jelent meg a képernyőn. Jim, rákattintott az egyikre ami háromnegyed kettőkor jött. Kiadott minden adatot. Hány percig tartott, milyen hálózatról hívott, és ami a legfontosabb, egy telefonszámot is kaptam. Gyorsan bepötyögtem a számot a mobilomba, majd felegyenesedtem.
- Még egyszer köszönöm Jim. - mentem az ajtó felé, de a hangja megállított
- Tudod, hogy nem szólok bele a dolgaidba, de…azért vigyázz magadra! – bólintottam, majd a szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót. Ehhez nem kell nézőközönség.
Kikapcsoltam a számomat, hogy ne lehessen tudni ki az, majd tárcsáztam. Hála az égnek kicsöngött! Fel-alá kezdtem járkálni a szobámban. Megálltam az ablaknál, és néztem a sötét éjszakát. Az este csöndes, nincs nagy forgalom a háznál. Csak pár arisztokrata jön, vagy megy. Láttam, ahogy a vadászok indulnak a következő bevetésre. Mikor az összes harcos autója elhajtott, elfogott az irigység. Annyira jó lenne ha én is velük mehetnék, de… más dolgom van. Nem ölhetek, akkor amikor akarok. Pedig most nagyon örülnék neki. Kattanást hallottam a telefonban, és egy hang beleszólt.
- Haló?! – az ismerős hang miatt elfogott a düh
- Vivien… - hirtelen csönd lett a telefonban. Ezek szerint ő is felismert.
- Honnan…honnan tudod a telefonszámomat? – kérdezte akadozva. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Legutóbb mintha felhívtál volna. Olyan jót beszélgettünk…gondoltam visszahívlak.
- Nem értem miről beszélsz. – megforgattam a szememet.
- Ne játszd a hülyét, kérlek! Pontosan tudom, hogy te voltál. A házba beérkező összes hívás megvan, ha érdekel, és valahogy…te is köztük vagy. Hát nem furcsa? - csönd lett megint, majd pár perc múlva megszólalt.
- Mit akarsz? – jött a kemény kérdés
- Találkozni. Csak te, meg én. Úgy gondolom beszélnünk kéne, de sürgősen. – mérlegelte a dolgokat
- Rendben. Hol, és mikor? – most én gondolkoztam el.
- A Kék bárban. Egy óra múlva, és ne késs! – azzal kinyomtam a telefont. Úgy is eljön. Ha nem, akkor viszont én megyek hozzá. Ki tudom deríteni, hogy hol lakik, ha nagyon akarom. Rohadtul utálom ha beleszólnak az életembe, és nem fogom engedni, hogy egy kis csitri azt higgye engem ilyen könnyen át tud vágni. Rossz vámpírral kezdet.
Most nem hagytam otthon a fegyveremet. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. Szó sincs arról, hogy félek Vivientől, de mástól annál inkább. Az elmúlt éjszaka után már semmin nem lepődök meg. Ha kiderül a csajról, hogy igazából pasi, és egy hidegvérű gyilkos, a szemem se rebben. Gyakorlat teszi a mestert.
Hamarabb értem a bárba, de nem aggódtam. Leültem egy kétszemélyes asztalhoz a sarokban. Olyan helyet választottam, ahol nyugodtan lehet beszélni. Hülyeség lenne arról győzködni magam, hogy ennek semmi köze Tylerhez. Nincs is hozzá köze, de mégis itt vagyok…
Közel tíz perc múlva Vivien is befutott. Körbekémlelt a bárban, majd amikor megtalált engem kihúzta magát, és felém sétált. Ezzel engem nem tud meghatni.
- Hello! – köszöntöttem mosolyogva, ő pedig a táskáját szorongatva állt előttem – Kérlek ülj le! – vetett egy fintort, de végül leült. Nála nem szokás köszönni? Nem én fogom megtanítani az illemre az ziher. Intettem a pincérnek, mire odasétált hozzánk. – Én nem kérek semmit köszönöm, a… HÖLGY, pedig… - Vivien mosolyogva a pincérre nézett
- Egy diétás kólát kérek. – megforgattam a szemem. A férfi elment az italáért, mire én a hölgyecskére néztem. - Miért akartál találkozni velem? – kérdezte érzelemmentes hangon
- Honnan tudod a kastély számát? – ravaszul elmosolyodott
- Az maradjon az én titkom, de…annyit mondhatok, hogy megvannak a módszereim. – a kóláját meghozták. Ahogy elnéztem Vivient, rögtön tudtam a módszereit. Hát ha neki ez jó, akkor nekem is. Az viszont nem tetszik, hogy ennyire könnyen megtudja szerezni bárki minden adatunkat. Ennyire közel lennénk a lebukáshoz?
- Köszönjük. – biccentettem a pincérnek, mire az tovább ment egy másik asztalhoz – Adamtől tudod? – kigúvadtak a szemei, amin csak mosolyogni tudtam – Nekem is megvannak a módszereim, ha érdekel.
- Ez az egész csak Tylerről szól. Meg akarod tartani magadnak, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok könnyű ellenfél! – hidegen felnevettem
- Engem csak egy dolog érdekel. Miért hívtál fel, és mondtad el nekem, hogy hogyan maradtak fent a farkasok? – megvonta a vállát, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? – kezdem unni.
- Mi lenne ha nem kérdéssel felelnél a kérdésre? – sóhajtottam. Így úgyse haladunk. – Már akkor tudtam, amikor ott voltál Tylernél. Csak a telefonszámodra volt szükségem, és kész. Azt pedig simán megtudtam a központi számítógépről. – vontam meg a vállam – Nem voltál elég okos, és a saját mobilodról telefonáltál. Kezdő vagy még. De el kell ismernem a terved bejött. Én, és Tyler már csak történelem vagyunk. – gyűlölettel nézett rám, de végül elmosolyodott. Ez nem tetszik!
- Ezek szerint mégis tudod, hogy mit akartam ezzel elérni.
- Még egy vak is látná, hogy oda vagy érte, és már alig várod, hogy újra veled legyen. Vagy ez már meg is történt? – Vivien, felnevetett
- Mint láthattad igen. Már meg is történt. A régi szerelmet nem lehet könnyen elfelejteni. – ebben igaza van
- Hány gyereketek van? – kérdeztem halkan, amin ő csak kuncogott
- Ezt nem fogom az orrodra kötni. Elég ha annyit tudsz, hogy… van egy pár. Mindegyik gyönyörű. – nyeltem egy nagyot. Nem szabad hinnem neki, de mégis azt teszem. Megráztam a fejem. Már nem számít. – Ne szomorkodj! Ti úgy sem voltatok össze illőek. Minket viszont az Isten is egymásnak teremtett. Te majd találsz egy jóképű vámpírt, és kész. Az élet megy tovább. – vigyorgott teli szájból, és majdnem képen töröltem. Erőt vettem magamon, és viszonoztam a mosolyt.
- Már van is valakim, szóval ne aggódj miattam. Nem fogok bezavarni a képbe. – ekkor kinyílt az ajtó, és Vincent lépett be rajta, két másik farkassal az oldalán. Körbenéztek a bárban, és amikor megláttak engem felém indultak. – Francba! – káromkodtam halkan, mire Vivien hátra nézett.
- Jó estét hölgyeim! Önök, így, együtt? Tyler, mit szól ehhez?
- Mit akarsz Vincent? – elmosolyodott
- Hello, Vivien! Hogy vagy? – csókolt kezet neki, mire a lány, csillogó szemmel rá mosolygott.
- Soha jobban. Na, és te?
- Köszönöm megvagyok. – azzal rám nézett. Vajon hányszor volt Vincent már a nővel?
- Eric üzeni, hogy beszélni szeretne veled, holnap este.
- Hol?
- Menj el a kávézójába, tizenegy körül, és majd ott megtudod. – összevontam a szemöldököm, de végül bólintottam. – Csatlakozhatunk?
- Hozzá biztos. Én már megyek is. Nekem, ennyi elég volt ebből a társaságból. – álltam fel az asztaltól. – Gratulálok nektek! – néztem a nőre, majd Vincenthez fordultam.
- Még találkozunk.
- Abban biztos lehetsz. – mondta száraz mosollyal, majd elmentem mellette. – Üdvözlöm a bátyád!
- Átadom! – kiáltottam vissza, majd az autómhoz indultam. Semmi kedvem egy csapat idiótával lenni. Amit akartam már megtudtam, még többet is mint kellett volna. Ennyit a szép estémről.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)