Sziasztok!
Tudom, hogy általában szombaton rakok fel új fejezetet, de most egy kicsit előbbre hoztam, mert sokan kértétek (chaten, mailben, vagy hsz.-ban) Szóval most örülhettek, mert itt az új fejezet!!!! Jó olvasást hozzá!!:)
puszi
Niky
22. fejezet
Egy ideig harcoltam ellene, de aztán… már nem volt értelme. Elvesztem a csókjában, a teste melegébe, ahogy nekem nyomódik. Halványan érzékeltem a külvilágot, és egy kicsit eltávolodtam, hogy megszólaljak.
- Ne! Ezt… nem szabad. Hagyj elmenni! Megbánjuk, majd reggelre. Te is tudod.– próbáltam eltolni magamtól, de minden erőm elszállt.
- Én csak azt tudom, hogy kívánlak, és kellesz nekem. Más perpillanat nem érdekel. Csak te. – mélyen a szemembe nézett. Nyeltem egy nagyot, de hangom nem volt. Ha el akarok menni, akkor most kell. De hogyan? Hogy hagyhatnám itt, mikor… Pár pillanatig behunytam a szemem. Végül halkan felsóhajtottam, és ránéztem. A táskámat elhajítottam valahova, és megcsókoltam. Már teljesen mindegy, hogy mit teszek. Tyler húzni kezdett magával, de nem a kinti ágy felé. Lehúztam róla a zakót, és az inget. Elértünk az egyik zárt ajtóhoz. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, de kinyitotta. Közben pedig egyszer sem szakadt el az ajkunk egymástól. Mire elértük az ágyat, már elhagytuk a ruháinkat. Átölelt, és egy percre végett vetett a csóknak. Gyengéden a hajamba túrt, és kihúzta a csatot a hajamból. Ezután már csak arra emlékszek, hogy újra megcsókoljuk egymást, de most szenvedélyesebben, és az ágyon kötünk ki.
Amikor felébredtem a nap már magasan járt. Éreztem a bőrömön, de azt is, hogy itt bent sötét van. Valami melegen feküdtem, ami fel-le mozgott a fejem alatt. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Tyler mellkasán voltam, és a redőny le volt húzva. Felültem az ágyban, és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. Magam elé húztam a takarót, és lassan Tyler felé fordultam. Édesen aludt. Mint egy nagy maci. Eszembe jutottak az éjszaka emlékei. Vacsora, csók, a ruhák, aztán az ágy, és végül… Beharaptam az alsóajkamat. Már megint. Fel akartam kelni, de egy forró kar ragadott meg hátulról, és hanyatdöntött. Tyler fölöttem támaszkodott.
- Ne hidd, hogy még egyszer hagyom, hogy ilyen könnyen megúszd! – komolyan beszélt. Ezt láttam a szemében. Próbáltam kiszabadulni alóla, de megfogta mind a két kezem, és a fejem fölött fogta össze őket. – Nem mész el, amíg nem beszéltünk meg mindent!
- Hagyj! Engedj el!
- Nem tudsz elmenni. Nappal van. Vagy itt maradsz, vagy pedig megsülsz. – sóhajtottam
- Miről akarsz beszélni? – közelebb hajolt hozzám, és végigcsókolta a nyakamat. Ezzel csak egy gondom volt. Az ő nyaka pont a számnál volt. Sokat ittam tegnap este, de… ma még semmit. Porzott a torkom. Behunytam a szemem. – Ezt ne! – suttogtam halkan, mire abbahagyta, és rám nézett
- Este még élvezted.
- Az este volt. Azóta rájöttem, hogy…
- Rájöttél, hogy hiba volt, és hogy mekkora hülyék vagyunk, hogy ezt megtettük. Blablabla. Ismerem a lemezt. Csak nem értek vele egyet. – ellazultam a karjaiban, és már nem harcoltam ellene. Mikor ezt ő is észrevette, elengedte a karomat, és legurult rólam. A plafont kezdte bámulni, én pedig az oldalamra fordultam, neki háttal.
- Teljesen mindegy, hogy egyet értesz vele, vagy nem. Az igazságon nem változtat. Hiba volt, és kész.
- Már megint jön a lelkiismeret furdalás. – mondta sóhajtva. Mély levegőt vettem.
- Használhatom a fürdőt? – kérdeztem halkan
- Szolgáld ki magad. – felültem, de nem néztem rá. Magam köré csavartam a lepedőt, és kislisszoltam a szobából. Éreztem a hátamban a tekintetét, de figyelmen kívül hagytam. Bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Lehet, hogy hülyeség, de nehéz leszokni róla. Hagytam, hogy a lepedő a földre hulljon, és beálltam a zuhany alá. A forró víz jót tett, de nem sokat segített a bensőmön. Hát igen, azon senki nem segíthet. Ez van. Megint hülyeséget csináltam. Mint majdnem mindig. Amíg zuhanyoztam az egész este újra lepergett a szemem előtt. Ami részben rossz, de részben… Megráztam a fejem, és kiszálltam a fülkéből. Jobb híján visszavettem a lepedőt. De legalább volt rajtam valami. Visszamentem a szobába, és útközben összeszedtem a ruháimat. A táskámat, és a melltartómat nem találtam. A táska ráér, de a melltartóra szükségem lenne. Tyler most már ült, és az ágy támlájának dőlt. Ledobtam egy fotelba az összeszedett cuccokat, és az elveszett ruhadarabot kezdtem keresni. – Ha megmondanád, hogy mit keresel talán segíthetnék. – épp az asztal alatt keresgéltem, de guggolásból ránéztem. Ez a hálószoba világoskék volt, és művészeti értékekkel volt tele. Meg is nézném őket közelebbről, ha nem csak egy lepedő takarna belőlem mindent.
- A melltartóm kéne. – kerestem tovább a földön, mire Tyler sóhajtott. Lehajolt a földre, és felvett egy fekete ruhadarabot. Felegyenesedtem. Az ágy végéből nyúltam érte, hogy ne kelljen mellé mennem. Ő azonban nem nyújtotta oda nekem. Sóhajtva mentem érte. Megálltam közvetlenül mellette, és már épp elértem volna, mikor elhúzta.
- Odaadnád? – kérdeztem hidegen, mire megrázta a fejét
- Mit adsz érte?
- Semmit. Ne álmodozz! Csak add, ide! Most! – megint a fejrázás
- Nem. Ha nincs miért odaadnom, akkor nem. – rámosolyogtam, és megrebbentettem a szempilláimat
- Kérlek! – az arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt
- Ez este bejött volna. Most már nem. – vonta meg a vállát
- Fordulj fel! – mondtam halkan, mire ő berántott maga mellé az ágyra, és megint rám mászott. Csak most, nem fogta le a kezeimet.
- Szóval, mit adsz a melltartóért? – sóhajtottam. Nem fogok belehalni. Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem akartam sokáig húzni, de ő magához szorított, és nem engedte, hogy elhúzódjak. Amikor már levegőt sem kaptam, csak akkor engedett el.
- Valami ilyesmire gondoltam… - suttogta, én pedig kihúztam a kezéből a ruhámat. Fel akartam ülni, de természetesen nem engedett.
- Ezzel mit akarsz elérni?
- Mivel?
- Hogy itt tartasz? Azt hiszed, hogy így majd megenyhülök, és a karjaidba omlok? – összevonta a szemöldökét
- Ez előbb-utóbb bekövetkezik.
- Nem hinném. –feleltem halkan, mire hirtelen elengedett. Megint a plafont kezdte bámulni.
- Mit érzel irántam Helena? – megráztam a fejem
- Azt hittem tudod, hogy mit érzek. – mondtam halkan. Most már engem nézett.
- Nem tudom, hogy mit érzel. Tőled akarom hallani. Most túlságosan… frusztrált vagyok, ahhoz, hogy megállapítsam.
- Nem értem mire gondolsz. – Tyler felkönyökölt, és a szemembe nézett. Elfordítottam a fejem. Nem tetszik ez a tekintet.
- De igen érted. Mit érzel irántam? És ne hazudj, mert azért azt még meg tudom állapítani. – sóhajtottam
- Vonzódom hozzád, ezt nem tagadom. De… nem tudom, hogy mit érzek. – éreztem, ahogy megmozdul az ágy, és megfogja az állam, hogy ránézzek.
- Akarod tudni, hogy én mit érzek? – kiszáradt a szám
- Nem hiszem, hogy…
- Elegem van abból, hogy tagadod az érzéseidet. Lásd be végre! Én szeretlek Helena, és tudom, hogy te is szeretsz engem. – hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott. Megráztam a fejem.
- Az előbb azt mondtad, hogy nem tud… - nem engedte befejezni a mondatot, mert megcsókolt. – Tyler, ne! Ezt… nem szabad!
- Miért? Mert te vámpír vagy, én pedig farkas? Ha ez a baj, akkor nyugodj meg, mert engem nem érdekel.
- Rendben. Tegyük fel, hogy elfogadom. Hogy oldjuk meg? – vontam föl a szemöldököm. Tyler elmosolyodott.
- Hidd el kitalálunk valamit. De ha nem próbáljuk meg, akkor… nem fog sikerülni. – mélyen néztem a szemébe. Elgondolkoztam mindenen. Az eddigi életemen, és… igaza van. Senki iránt nem éreztem, úgy mint iránta. Halványan elmosolyodtam.
- Oké. Próbáljuk meg. – suttogtam halkan, mire Tyler arca kivirult. Szenvedélyesen megcsókolt, majd magához ölelt. A mosolyom lehervadt. Ez így nem lesz jó.
2010. július 29., csütörtök
2010. július 24., szombat
Dark Night 21. fejezet
21. fejezet
Sikerült aludnom a nap folyamán. Annyira kimerített az este, hogy nem is álmodtam hála az égnek semmit. Mindenki megrendült, amikor megtudták, hogy Steven meghalt. Csak az a különbség, hogy én teszek is érte valamit, hogy megtudjam ki tette. Ők nem. Abban a hitben élnek, hogy Eric, és a falkája volt az elkövető. Szerintem nem. Az viszont lehetséges, hogy vérfarkasok voltak, csak nem ez a falka. Holnap este lesz a gyűlés, és muszáj megtudnom mindent amit csak lehetséges.
Tele ittam magam vérrel, mert az utóbbi időben, jóformán nem is ittam semmit. Nem kéne, hogy elveszítsem a fejem, vagy megtámadjak valakit az úton.
Kimásztam a zuhany alól, és köntösbe bugyoláltam magam. Csak néztem a hatalmas ruhás szekrényt, és halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mit vegyek fel. Nem tudom, hogy hol fogunk vacsorázni, de ahogy Tyler ízlését ismerem… valami puccos helyet választ majd. Ehhez segítség kell. Nem volt kedvem köntösben átszaladni a fél épületen, így inkább a telefonnál maradtam. Remélem Emma ráér. Küldtem neki egy smst, hogy sürgősen szükségem van rá. Nem tudja, hogy ma hova készülök, de lehet nem is kéne megtudnia. Ameddig nem jött a felmentő sereg, felcsatoztam a hajam, és felkentem egy kis sminket. Még a fürdőben voltam, amikor kopogtak. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és behúztam a barátnőmet.
- Wáo, te meg hová készülsz? – meresztette rám a szemeit, ahogy meglátott
- Hosszú, majd később elmondom, de először segíts! Fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel. – ez annyira ciki. Egy vérfarkassal készülök vacsorázni, és teljesen be vagyok zsongva. Nem hiszem el, hogy azon hisztizek, hogy mit vegyek fel. Egy farmer, és egy póló is megteszi szerintem.
- Az attól függ, hogy hova mész?! – mondta sóhajtva Emma, és a gardróbomhoz sétált.
- Ha én azt tudnám… Olyan ruha kell ami elegáns, de mégis visszafogott. – nem firtatta a dolgot, tudja ha akarom, úgyis elmondom, majd neki. Bólintott, majd keresgélni kezdett. Egyszer csak felvidult az arca, és előhúzott valamit.
- Ehhez mit szólsz? – elkerekedtek a szemeim
- Na, ezt nem!
- Miért? – kérdezte, és megszemlélte a ruhát. Ami fekete, maximum combközépig ér, hátul cipzáros, és váll nélküli. Ezt a ruhát nem kockáztathatom meg.
- Azt mondtam, visszafogott. Ez mióta visszafogott neked? – mutattam rá, mire megvonta a vállát.
- Rendben, akkor melyik legyen ez…, vagy ez? – kiszedett még két ruhát, és azokat is felmutatta. Az egyik ugyanolyan fekete volt mint a másik, de egy kicsit csillámlott itt-ott. Ennek legalább volt válla, de ez se volt a másiknál sokkal hosszabb. Az alja és a rövid ujjai fodorban végződtek. Akkor már inkább a másik. Természetesen ez sem volt valami hosszú. Sötétkék színű, pántos, selyem koktélruha. Sóhajtottam.
- Ez jó lesz, köszi. – elvettem a ruhát, majd gyorsan felöltöztem, és felvettem egy magas sarkú cipőt. Hogy én mennyire megutáltam az utóbbi időben, az ünnepségeket. A családi ékszert felraktam a nyakamba, és egy kis gyémánt fülbevalót még hozzá. Kerestem a ruhámhoz illő táskát, és beleraktam a legfontosabbakat. Telefon, egy kis készpénz, és természetesen fegyver. Nem is egy. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de egy farkassal vacsorázni, nem éppen a legbiztonságosabb dolog az életemben.
- Ha visszajöttél, tudni akarom, hogy hol voltál, kivel, és milyen volt! – közölte mosolyogva, mire felnevettem.
- Ne aggódj! Mindent meg fogsz tudni. – ha eljön az ideje. Ezt csak magamban tettem hozzá. Mielőtt még egyedül hagyott volna megfogtam a kezét, és komolyan néztem a szemébe. – Szeretném ha megtennél nekem valamit!
- Mégis mit? – vonta meg a vállát
- Ha Daniel kérdezi, hogy hol vagyok, te mond meg neki, hogy kiszellőztetem a fejem, és ne aggódjon. Csak egyedüllétre van szükségem, és te velem voltál egy ideig, de aztán elmentél, hogy gondolkozhassak! –Emma összeráncolta a homlokát, de végül bólintott
- Rendben. Ne aggódj, tőlem semmit nem tud meg. Mivel még én sem tudom, hogy hova készülsz. – ezen elmosolyodtam.
- El fogom mondani, de nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. Ha ennek vége lesz, mindent elmondok. – búcsúzóul megöleltem, majd kimentem a folyosóra. Körbenéztem, hogy van-e valaki a hátsó ajtónál, ami szintén a garázshoz vezetett egy kis lépcsőházon át. Ha meglátnak nekem annyi. Emma intett, hogy mehetek, én pedig berohantam rajta. Egy hálás pillantást vetettem a barátnőmre, majd a garázs felé rohantam. A lépcsőház ilyen magas sarkakon rengetegnek tűnt, de végül leértem. Gyorsan bepattantam a szokásos kocsimba, és csikorgó kerekekkel elindultam.
Nem siettem, sőt… betartottam minden egyes sebességhatárt. Ez nálam nagyon nagy szó. Nem nagyon akaródzik odamennem, de a szükség nagy úr. Mikor a felhőkarcolóhoz értem, nem szálltam ki a kocsiból. Leállítottam a motort, és vártam… de, hogy mire azt még én sem tudom. Amikor legutóbb tíz percnél többet töltöttem Tyler társaságában, nem jól sült el a dolog. Égnek emeltem a szemem, és kiszálltam az autóból. Magas sarkaim kopogtam a márvány padlón, ahogy bementem az épületbe. Épp előttem szállt ki egy idős hölgy a liftből. Az ember azt gondolná, hogy egy nő hatvan éves korára már járni se tud. De akik itt élnek, azok bármit megtehetnek. A nő tele volt aggatva gyémánttal, annyi nyaklánc volt rajta, hogy első ránézésre nem lehetett a nyakát észrevenni. Az arcán több volt a festék, mint a bőr. Fehér földig érő bunda volt rajta, így nem látszott a ruhájából semmi. Csak a tizenöt centis sarkú cipője virított. Jézusom! Tipikus milliárdos özvegy, aki a pénzéből mindent megkaphat. Ha én egyszer megöregszek (ami még messze van) soha nem fogok így öltözködni. Megráztam a fejem, és beszálltam a liftbe. A nő pedig kitipegett az épületből. Miért lakik Tyler, a legfelső emeleten? Nem kéne ennyit várni, hogy felérjen az ember. Most viszont nem vártam, hogy felérjek. De most, csak azért is hamar állt meg a lift. Amilyen lassan csak tudtam, úgy közeledtem a lakásához. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy kopogni tudjak. Elég furcsa, mivel tegnap este majdnem lyukat ütöttem az ajtón, ma meg… be se akarok menni. Pár másodperc várakozás után kinyílt az ajtó, és elakadt a lélegzetem. Tyler sötétszürke öltönyt viselt, ami meg kell hagyni… észveszejtően nézett ki rajta. Az inge sötétkék volt, még sötétebb az én ruhámnál is. Most se gombolta be a felső két gombot, így láttam izmos felsőtestének egy kis részletét. Még szerencse, hogy nem farmerban jöttem. Ahogy meglátott, elmosolyodott.
- Végre itt vagy!
- Azt hitted, nem jövök? – vontam föl a szemöldökömet
- Meg kell hagyni… megfordult a fejemben. Legalább, akkor nem kéne holnap bevinnelek a gyűlésre. – gúnyosan elmosolyodtam
- Nem adom meg neked, ezt az örömöt. – mosolyogva betessékelt a lakásba. Kénytelen kelletlen bementem, és szétnéztem az ismerős szobában. A nagy ajtó most is nyitva volt, és éreztem valamit… csirke?! Tyler felé fordultam. – Arról nem volt szó, hogy itt lesz a vacsora. – rám vigyorgott
- Talán zavar? – vonta föl a szemöldökét. Igen, zavar. Egy étteremben nem féltem volna tőle, hogy történik valami köztünk, de itt…
- Ami azt illet, igen. Főleg ha te főztél. – ezen már nevetett
- Ha jól tudom a vámpírok nem halhatnak meg semmilyen méregtől. – megvontam a vállam
- Ez igaz, de… kísérletezni lehet. – erre elkomolyodott.
- Nem azért hívtalak ide, hogy megöljelek. Ennyire azért már ismerhetnél. Te vagy az, aki mindig csak az ölésre gondol. – éles tekintettel méregettem, de nem válaszoltam. Valamire jobb ha nem reagálsz. Tyler megint elmosolyodott, majd kecses léptekkel a nyitott ajtó felé sétált. Még csak meg sem nézte, hogy utána megyek-e. Miért vagyok ilyen hülye? Halkan sóhajtottam. Mikor beléptem az ajtón egy valami ragadta meg nagyon a figyelmemet. Itt nem a luxus uralkodott. Persze a hifi, meg a plazma TV itt is volt, de inkább volt az egész visszafogott elegáns, mintsem tiszta luxus. Fekete-fehér márványpadló vezetett a lakás többi részébe. Az ajtóval szemben egy hatalmas festmény volt, amely az egész falat beterítette. Mellettem jobbra egy fehér bőr kanapé volt, és vele szembe az elektronikai cikkek. Akárcsak a nappaliban. A kanapé két oldalán egy-egy kis szekrény volt. Az egyiken lámpa, a másikon kis cserepes virág díszelgett. A falakon képek sokasága. Azt ne mondjátok, hogy ő is művészetkedvelő?! Balra két ajtó is volt, de nem tudom, hogy mi van mögötte, mert zárva volt mind a kettő. Jobbra egy hatalmas konyha. Minden arany, és fehér színben pompázott. A konyha közepén, pedig egy nagy ebédlőasztal díszelgett. Két személyre volt megterítve, és pár szál rózsa is ott virított középen egy fehér vázában. Piros, és fekete tányérok voltak az asztalon, bennük egy-egy fehér pamut szalvétával. Tyler a konyhapulton szorgoskodott. Csak halvány fény volt, és azt is csak a néhány gyertya garantálta a konyhaszigeten, ami az asztalunk mellett volt körülbelül egy méterre.
- A táskát leteheted! Nem lesz szükséged a fegyverekre. Ezt garantálhatom. – nem akaródzott leraknom, de az illem megkövetelte. Hogy én mostanában milyen illedelmes vagyok! Nem csodálkoztam rajta, hogy tudja van nálam fegyver. Leraktam a táskát az egyik kis szekrényre, majd az asztalhoz sétáltam. Mielőtt leülhettem volna Tyler a székem mögé lépett, és kihúzta nekem. Csodálkoztam az udvariasságán, de végül leültem.
- Köszönöm. – mondtam halkan, mire biccentett. Elment a pulthoz, és visszatért egy tállal amin egy egész sült csirke díszelgett. Valami nem stimmel. – Várj! Honnan tudod, hogy nem vagyok oda az előételért? – ezen elmosolyodott, majd lerakta a csirkét az asztalra.
- Szakmai titok. – mindig utáltam a leveseket, és a különféle előételeket. Az ember azért megy vacsorázni, hogy egyen, nem azért, hogy csipegessen egy kicsit még előtte. De ez csak az én véleményem. Nem firtattam a témát, de attól még érdekelt. Még egy kört ment, és most egy adag tört krumplit, és rizst rakott le az asztalra. Úgy szorgoskodott a konyhában, mint egy vérbeli profi. De közben… annyira vonzó is volt. Még lerakott egy csomó tálat elém. Öntetet, savanyúságot, salátát, meg még egy csomó mindent. A felét fel sem ismertem. Addig rohangált ide-oda, amíg az asztal meg nem telt.
- Ha azt hiszed, hogy ezt mind megeszem, akkor fogynom kell. – mosolyogva jött mellém, kezében két kristálypohárral, és egy üveg borral.
- Kitudja melyik este vagy úgy kiéhezve, hogy mindent felfalj?! Még sem várhatlak felkészületlenül- mind két pohárba bort töltött, majd az egyiket felém nyújtotta.
- Szóval, dagadtnak tartasz? – vontam föl a szemöldököm, és elvettem a poharat. Az üveget lerakta az asztalra, majd leült ő is a helyére.
- Gyönyörű vagy. Főleg ebben az észveszejtő ruhában… - ittam egy korty bort, majd letettem a poharat az asztalra
- Köszönöm. De nem kértem, hogy bókolj. – mosolyogva ivott bele ő is a poharába.
- Akkor mit szeretnél?
- Tőled? Semmit. – ráztam meg a fejem, majd szedtem magamnak egy kis rizst. Tyler felemelkedett, és szétvágta a csirkét, olyan precíz mozdulatokkal, hogy csak ámultam. Rakott egy kicsit mind a kettőnk tányérjára, majd visszaült a helyére.
- Azért valamit mégis csak akarsz. A gyűlésre valakinek be kell vinnie.
- Igaz. – bólintottam, majd megkóstoltam a húst. Ropogós volt, és omlós. Pont tökéletes.
- Ízlik?
- Ha nem éreznéd meg, hogy hazudok nemet mondanék. De… ez tényleg isteni. Mióta tudsz te így főzni? – mosolygott, és a poharával játszott
- Igyekszik az ember. – vonta meg a vállát, és végre ő is enni kezdett. Újból szétnéztem a konyhán, és a képeken a falon.
- Szereted a művészetet, vagy csak… a dísz kedvéért van ennyi képed? – nem lepte meg a kérdés. Engem viszont az meglepett, hogy így tudok társalogni vele.
- Imádom a művészetet, bár nem úgy, ahogy te. Nagyon szeretem a múzeumokat, és a különböző művészeti ágakat, de… nem tud úgy lekötni mint téged.
- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? – kérdeztem sóhajtva
- Tíz év elég volt rá, hogy kiismerjelek.
- Ezzel csak az a gond, hogy én azt a tíz évet nem a kiismeréseddel, hanem az üldözéseddel töltöttem. És bár sok mindent tudok rólad… vannak még meglepetések. – mutattam a képekre
- Legalább jók azok a meglepetések? – vonta föl a szemöldökét. Pár másodpercig gondolkodtam, majd beleittam a boromba, és csak utána válaszoltam.
- Részben igen. – feleltem halkan, és még magam sem hittem el, hogy mit mondok. Még ő is meglepődött egy kicsit.
- Tudod rég meg akartam ezt már kérdezni de… még nem találtam rá megfelelő alkalmat.
- Kíváncsivá tettél. – halványan elmosolyodott, majd megint elkomolyodott
- Mi a bajod a farkasokkal? – hátradőltem a széken, és sóhajtottam
- Vámpír vagyok. – közöltem tömören, mire félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám
- Ennyi?
- Ennyi. – vontam meg a vállam – Alapjáraton nem lenne semmi bajom a farkasokkal, de így… A fajtámat ölitek. - megráztam a fejem.
- Ahogy ti is ölitek a mi fajtánkat. – sóhajtottam
- Tudom. De mit tehetnék? Csak egy Vadász vagyok, aki teszi amit tennie kell. – vontam megint vállam. Tyler mérlegelte a szavaimat, majd felállt, és mellém lépett. Felült az asztal szélére, és úgy nézett le rám. Én inkább az ölemben összekulcsolt kezemre összpontosítottam.
- Helena! – mély levegőt vettem. Olyan hangon ejtette ki a nevem, hogy majdnem elolvadtam. Mikor megelégelte, hogy nem nézek rá, az állam alá csúsztatta a kezét, és gyengéden felemelte a fejemet. Ezért féltem ránézni. A szeme megbabonázott, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kétségbeesve próbáltam valami témát találni, mielőtt rossz vége lesz. Elfordítottam a fejem, és megköszörültem a torkom.
- A gyűrűd…ööö… honnan van? Nem egy szokványos darab.– ez már úgy is régóta érdekelt. Ittam egy korty bort, de szerintem egy ütősebb itallal jobban járnék. Tyler nem ült vissza a helyére. Tovább ült inkább az asztal sarkán.
- Családi ereklye. Az apám adta még nagyon régen. Raul is kapott egyet. – miközben ezeket mondta a gyűrűjét nézte. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam. Egy ágaskodó farkast ábrázolt, mögötte a teliholddal. Mivel imádom az e-féle ereklyéket, azonnal megtetszett.
- Gyönyörű. – Tyler halványan elmosolyodott. – Hiányzik? Mármint Raul? – amikor megölték a testvérét én is ott voltam. De nem én tettem.
- Igen. Minden nap gondolok rá. – halkult el a hangja, és el sem hiszem, de… sajnáltam.
- Megértelek. Nem is tudom mit tennék ha elveszíteném Danielt… - megráztam a fejem, és próbáltam elhessegetni a képet a fejemből.
- Nem ajánlom senkinek, de… te talán még rosszabbul jártál. A szüleim még élnek, így nem tudom, milyen elveszíteni őket. – felsóhajtottam
- Kicsi voltam. Nincs is róluk sok emlékem. De ami van, az legalább jó. Ezért is nem tudom elképzelni, hogy elveszítsem Danielt. Ő… nem csak a bátyám… nekem már csak ő maradt. Bár az utóbbi időben egyre távolabb kerülünk egymástól. Régen soha nem hazudtam neki. Most meg... – összeszorult a torkom.
- Nehéz hazugságban élni. Ezt tudom.
- Az egész életünk hazugság, nem igaz? – kérdeztem gúnyosan. Nem válaszolt, de nem is kellett. Tudtam a válaszát. Igaz. – Kezdek belefáradni. – Tyler félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám.
- Mármint mibe? – megvontam a vállam
- Mindenbe. A hazugságokba. Az életembe. A harcokba. Be… - elharaptam a mondatot, de ő befejezte helyettem
- Belém. – mondta mosolyogva. Ránéztem, de én nem mosolyogtam. Tyler, közelebb hajolt hozzám, és végigsimított az arcomon. Felpattantam a székből, és hátrálni kezdtem.
- Köszönöm a… vacsorát, de nekem most mennem kell. Hamarosan…gyanakodni fognak, és… - gyorsan felkaptam a táskámat, és még jobban hátráltam. Azt se tudtam, hogy miket beszélek.
- Helena… - Tyler, felállt, és közeledett felém
- Tényleg finom volt a vacsora, és hálás vagyok neked, hogy beviszel a gyűlésre, de nekem most… mennem kell. – azzal megfordultam, és a bejárati ajtóhoz rohantam. Már épp nyitottam volna az ajtót, amikor Tyler hátulról előrenyúlt, és megtámasztotta. Észre se vettem, hogy utánam jött.
- Helena…
- Tényleg mennem kell, és nem maradhatok…
- Helena, nézz rám! – Ne nézz rá! Ne nézz rá! Bármit csinálhatsz, csak ne nézz rá! Talán ha mondogatom magamnak, akkor sikerül betartani. De ez sajnos… nem rajtam múlt. Tyler, megfordított, de én behunytam a szemem. – Kérlek! Nézz rám! – nem tehetek róla, ez a kérlek betalált. Kinyitottam a szemem, és ő ott állt előttem. Teljes valójában. – Mi van ha én nem akarom, hogy belém fáradj?! – suttogta halkan, majd lágyan megcsókolt.
Sikerült aludnom a nap folyamán. Annyira kimerített az este, hogy nem is álmodtam hála az égnek semmit. Mindenki megrendült, amikor megtudták, hogy Steven meghalt. Csak az a különbség, hogy én teszek is érte valamit, hogy megtudjam ki tette. Ők nem. Abban a hitben élnek, hogy Eric, és a falkája volt az elkövető. Szerintem nem. Az viszont lehetséges, hogy vérfarkasok voltak, csak nem ez a falka. Holnap este lesz a gyűlés, és muszáj megtudnom mindent amit csak lehetséges.
Tele ittam magam vérrel, mert az utóbbi időben, jóformán nem is ittam semmit. Nem kéne, hogy elveszítsem a fejem, vagy megtámadjak valakit az úton.
Kimásztam a zuhany alól, és köntösbe bugyoláltam magam. Csak néztem a hatalmas ruhás szekrényt, és halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mit vegyek fel. Nem tudom, hogy hol fogunk vacsorázni, de ahogy Tyler ízlését ismerem… valami puccos helyet választ majd. Ehhez segítség kell. Nem volt kedvem köntösben átszaladni a fél épületen, így inkább a telefonnál maradtam. Remélem Emma ráér. Küldtem neki egy smst, hogy sürgősen szükségem van rá. Nem tudja, hogy ma hova készülök, de lehet nem is kéne megtudnia. Ameddig nem jött a felmentő sereg, felcsatoztam a hajam, és felkentem egy kis sminket. Még a fürdőben voltam, amikor kopogtak. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és behúztam a barátnőmet.
- Wáo, te meg hová készülsz? – meresztette rám a szemeit, ahogy meglátott
- Hosszú, majd később elmondom, de először segíts! Fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel. – ez annyira ciki. Egy vérfarkassal készülök vacsorázni, és teljesen be vagyok zsongva. Nem hiszem el, hogy azon hisztizek, hogy mit vegyek fel. Egy farmer, és egy póló is megteszi szerintem.
- Az attól függ, hogy hova mész?! – mondta sóhajtva Emma, és a gardróbomhoz sétált.
- Ha én azt tudnám… Olyan ruha kell ami elegáns, de mégis visszafogott. – nem firtatta a dolgot, tudja ha akarom, úgyis elmondom, majd neki. Bólintott, majd keresgélni kezdett. Egyszer csak felvidult az arca, és előhúzott valamit.
- Ehhez mit szólsz? – elkerekedtek a szemeim
- Na, ezt nem!
- Miért? – kérdezte, és megszemlélte a ruhát. Ami fekete, maximum combközépig ér, hátul cipzáros, és váll nélküli. Ezt a ruhát nem kockáztathatom meg.
- Azt mondtam, visszafogott. Ez mióta visszafogott neked? – mutattam rá, mire megvonta a vállát.
- Rendben, akkor melyik legyen ez…, vagy ez? – kiszedett még két ruhát, és azokat is felmutatta. Az egyik ugyanolyan fekete volt mint a másik, de egy kicsit csillámlott itt-ott. Ennek legalább volt válla, de ez se volt a másiknál sokkal hosszabb. Az alja és a rövid ujjai fodorban végződtek. Akkor már inkább a másik. Természetesen ez sem volt valami hosszú. Sötétkék színű, pántos, selyem koktélruha. Sóhajtottam.
- Ez jó lesz, köszi. – elvettem a ruhát, majd gyorsan felöltöztem, és felvettem egy magas sarkú cipőt. Hogy én mennyire megutáltam az utóbbi időben, az ünnepségeket. A családi ékszert felraktam a nyakamba, és egy kis gyémánt fülbevalót még hozzá. Kerestem a ruhámhoz illő táskát, és beleraktam a legfontosabbakat. Telefon, egy kis készpénz, és természetesen fegyver. Nem is egy. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de egy farkassal vacsorázni, nem éppen a legbiztonságosabb dolog az életemben.
- Ha visszajöttél, tudni akarom, hogy hol voltál, kivel, és milyen volt! – közölte mosolyogva, mire felnevettem.
- Ne aggódj! Mindent meg fogsz tudni. – ha eljön az ideje. Ezt csak magamban tettem hozzá. Mielőtt még egyedül hagyott volna megfogtam a kezét, és komolyan néztem a szemébe. – Szeretném ha megtennél nekem valamit!
- Mégis mit? – vonta meg a vállát
- Ha Daniel kérdezi, hogy hol vagyok, te mond meg neki, hogy kiszellőztetem a fejem, és ne aggódjon. Csak egyedüllétre van szükségem, és te velem voltál egy ideig, de aztán elmentél, hogy gondolkozhassak! –Emma összeráncolta a homlokát, de végül bólintott
- Rendben. Ne aggódj, tőlem semmit nem tud meg. Mivel még én sem tudom, hogy hova készülsz. – ezen elmosolyodtam.
- El fogom mondani, de nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. Ha ennek vége lesz, mindent elmondok. – búcsúzóul megöleltem, majd kimentem a folyosóra. Körbenéztem, hogy van-e valaki a hátsó ajtónál, ami szintén a garázshoz vezetett egy kis lépcsőházon át. Ha meglátnak nekem annyi. Emma intett, hogy mehetek, én pedig berohantam rajta. Egy hálás pillantást vetettem a barátnőmre, majd a garázs felé rohantam. A lépcsőház ilyen magas sarkakon rengetegnek tűnt, de végül leértem. Gyorsan bepattantam a szokásos kocsimba, és csikorgó kerekekkel elindultam.
Nem siettem, sőt… betartottam minden egyes sebességhatárt. Ez nálam nagyon nagy szó. Nem nagyon akaródzik odamennem, de a szükség nagy úr. Mikor a felhőkarcolóhoz értem, nem szálltam ki a kocsiból. Leállítottam a motort, és vártam… de, hogy mire azt még én sem tudom. Amikor legutóbb tíz percnél többet töltöttem Tyler társaságában, nem jól sült el a dolog. Égnek emeltem a szemem, és kiszálltam az autóból. Magas sarkaim kopogtam a márvány padlón, ahogy bementem az épületbe. Épp előttem szállt ki egy idős hölgy a liftből. Az ember azt gondolná, hogy egy nő hatvan éves korára már járni se tud. De akik itt élnek, azok bármit megtehetnek. A nő tele volt aggatva gyémánttal, annyi nyaklánc volt rajta, hogy első ránézésre nem lehetett a nyakát észrevenni. Az arcán több volt a festék, mint a bőr. Fehér földig érő bunda volt rajta, így nem látszott a ruhájából semmi. Csak a tizenöt centis sarkú cipője virított. Jézusom! Tipikus milliárdos özvegy, aki a pénzéből mindent megkaphat. Ha én egyszer megöregszek (ami még messze van) soha nem fogok így öltözködni. Megráztam a fejem, és beszálltam a liftbe. A nő pedig kitipegett az épületből. Miért lakik Tyler, a legfelső emeleten? Nem kéne ennyit várni, hogy felérjen az ember. Most viszont nem vártam, hogy felérjek. De most, csak azért is hamar állt meg a lift. Amilyen lassan csak tudtam, úgy közeledtem a lakásához. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy kopogni tudjak. Elég furcsa, mivel tegnap este majdnem lyukat ütöttem az ajtón, ma meg… be se akarok menni. Pár másodperc várakozás után kinyílt az ajtó, és elakadt a lélegzetem. Tyler sötétszürke öltönyt viselt, ami meg kell hagyni… észveszejtően nézett ki rajta. Az inge sötétkék volt, még sötétebb az én ruhámnál is. Most se gombolta be a felső két gombot, így láttam izmos felsőtestének egy kis részletét. Még szerencse, hogy nem farmerban jöttem. Ahogy meglátott, elmosolyodott.
- Végre itt vagy!
- Azt hitted, nem jövök? – vontam föl a szemöldökömet
- Meg kell hagyni… megfordult a fejemben. Legalább, akkor nem kéne holnap bevinnelek a gyűlésre. – gúnyosan elmosolyodtam
- Nem adom meg neked, ezt az örömöt. – mosolyogva betessékelt a lakásba. Kénytelen kelletlen bementem, és szétnéztem az ismerős szobában. A nagy ajtó most is nyitva volt, és éreztem valamit… csirke?! Tyler felé fordultam. – Arról nem volt szó, hogy itt lesz a vacsora. – rám vigyorgott
- Talán zavar? – vonta föl a szemöldökét. Igen, zavar. Egy étteremben nem féltem volna tőle, hogy történik valami köztünk, de itt…
- Ami azt illet, igen. Főleg ha te főztél. – ezen már nevetett
- Ha jól tudom a vámpírok nem halhatnak meg semmilyen méregtől. – megvontam a vállam
- Ez igaz, de… kísérletezni lehet. – erre elkomolyodott.
- Nem azért hívtalak ide, hogy megöljelek. Ennyire azért már ismerhetnél. Te vagy az, aki mindig csak az ölésre gondol. – éles tekintettel méregettem, de nem válaszoltam. Valamire jobb ha nem reagálsz. Tyler megint elmosolyodott, majd kecses léptekkel a nyitott ajtó felé sétált. Még csak meg sem nézte, hogy utána megyek-e. Miért vagyok ilyen hülye? Halkan sóhajtottam. Mikor beléptem az ajtón egy valami ragadta meg nagyon a figyelmemet. Itt nem a luxus uralkodott. Persze a hifi, meg a plazma TV itt is volt, de inkább volt az egész visszafogott elegáns, mintsem tiszta luxus. Fekete-fehér márványpadló vezetett a lakás többi részébe. Az ajtóval szemben egy hatalmas festmény volt, amely az egész falat beterítette. Mellettem jobbra egy fehér bőr kanapé volt, és vele szembe az elektronikai cikkek. Akárcsak a nappaliban. A kanapé két oldalán egy-egy kis szekrény volt. Az egyiken lámpa, a másikon kis cserepes virág díszelgett. A falakon képek sokasága. Azt ne mondjátok, hogy ő is művészetkedvelő?! Balra két ajtó is volt, de nem tudom, hogy mi van mögötte, mert zárva volt mind a kettő. Jobbra egy hatalmas konyha. Minden arany, és fehér színben pompázott. A konyha közepén, pedig egy nagy ebédlőasztal díszelgett. Két személyre volt megterítve, és pár szál rózsa is ott virított középen egy fehér vázában. Piros, és fekete tányérok voltak az asztalon, bennük egy-egy fehér pamut szalvétával. Tyler a konyhapulton szorgoskodott. Csak halvány fény volt, és azt is csak a néhány gyertya garantálta a konyhaszigeten, ami az asztalunk mellett volt körülbelül egy méterre.
- A táskát leteheted! Nem lesz szükséged a fegyverekre. Ezt garantálhatom. – nem akaródzott leraknom, de az illem megkövetelte. Hogy én mostanában milyen illedelmes vagyok! Nem csodálkoztam rajta, hogy tudja van nálam fegyver. Leraktam a táskát az egyik kis szekrényre, majd az asztalhoz sétáltam. Mielőtt leülhettem volna Tyler a székem mögé lépett, és kihúzta nekem. Csodálkoztam az udvariasságán, de végül leültem.
- Köszönöm. – mondtam halkan, mire biccentett. Elment a pulthoz, és visszatért egy tállal amin egy egész sült csirke díszelgett. Valami nem stimmel. – Várj! Honnan tudod, hogy nem vagyok oda az előételért? – ezen elmosolyodott, majd lerakta a csirkét az asztalra.
- Szakmai titok. – mindig utáltam a leveseket, és a különféle előételeket. Az ember azért megy vacsorázni, hogy egyen, nem azért, hogy csipegessen egy kicsit még előtte. De ez csak az én véleményem. Nem firtattam a témát, de attól még érdekelt. Még egy kört ment, és most egy adag tört krumplit, és rizst rakott le az asztalra. Úgy szorgoskodott a konyhában, mint egy vérbeli profi. De közben… annyira vonzó is volt. Még lerakott egy csomó tálat elém. Öntetet, savanyúságot, salátát, meg még egy csomó mindent. A felét fel sem ismertem. Addig rohangált ide-oda, amíg az asztal meg nem telt.
- Ha azt hiszed, hogy ezt mind megeszem, akkor fogynom kell. – mosolyogva jött mellém, kezében két kristálypohárral, és egy üveg borral.
- Kitudja melyik este vagy úgy kiéhezve, hogy mindent felfalj?! Még sem várhatlak felkészületlenül- mind két pohárba bort töltött, majd az egyiket felém nyújtotta.
- Szóval, dagadtnak tartasz? – vontam föl a szemöldököm, és elvettem a poharat. Az üveget lerakta az asztalra, majd leült ő is a helyére.
- Gyönyörű vagy. Főleg ebben az észveszejtő ruhában… - ittam egy korty bort, majd letettem a poharat az asztalra
- Köszönöm. De nem kértem, hogy bókolj. – mosolyogva ivott bele ő is a poharába.
- Akkor mit szeretnél?
- Tőled? Semmit. – ráztam meg a fejem, majd szedtem magamnak egy kis rizst. Tyler felemelkedett, és szétvágta a csirkét, olyan precíz mozdulatokkal, hogy csak ámultam. Rakott egy kicsit mind a kettőnk tányérjára, majd visszaült a helyére.
- Azért valamit mégis csak akarsz. A gyűlésre valakinek be kell vinnie.
- Igaz. – bólintottam, majd megkóstoltam a húst. Ropogós volt, és omlós. Pont tökéletes.
- Ízlik?
- Ha nem éreznéd meg, hogy hazudok nemet mondanék. De… ez tényleg isteni. Mióta tudsz te így főzni? – mosolygott, és a poharával játszott
- Igyekszik az ember. – vonta meg a vállát, és végre ő is enni kezdett. Újból szétnéztem a konyhán, és a képeken a falon.
- Szereted a művészetet, vagy csak… a dísz kedvéért van ennyi képed? – nem lepte meg a kérdés. Engem viszont az meglepett, hogy így tudok társalogni vele.
- Imádom a művészetet, bár nem úgy, ahogy te. Nagyon szeretem a múzeumokat, és a különböző művészeti ágakat, de… nem tud úgy lekötni mint téged.
- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? – kérdeztem sóhajtva
- Tíz év elég volt rá, hogy kiismerjelek.
- Ezzel csak az a gond, hogy én azt a tíz évet nem a kiismeréseddel, hanem az üldözéseddel töltöttem. És bár sok mindent tudok rólad… vannak még meglepetések. – mutattam a képekre
- Legalább jók azok a meglepetések? – vonta föl a szemöldökét. Pár másodpercig gondolkodtam, majd beleittam a boromba, és csak utána válaszoltam.
- Részben igen. – feleltem halkan, és még magam sem hittem el, hogy mit mondok. Még ő is meglepődött egy kicsit.
- Tudod rég meg akartam ezt már kérdezni de… még nem találtam rá megfelelő alkalmat.
- Kíváncsivá tettél. – halványan elmosolyodott, majd megint elkomolyodott
- Mi a bajod a farkasokkal? – hátradőltem a széken, és sóhajtottam
- Vámpír vagyok. – közöltem tömören, mire félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám
- Ennyi?
- Ennyi. – vontam meg a vállam – Alapjáraton nem lenne semmi bajom a farkasokkal, de így… A fajtámat ölitek. - megráztam a fejem.
- Ahogy ti is ölitek a mi fajtánkat. – sóhajtottam
- Tudom. De mit tehetnék? Csak egy Vadász vagyok, aki teszi amit tennie kell. – vontam megint vállam. Tyler mérlegelte a szavaimat, majd felállt, és mellém lépett. Felült az asztal szélére, és úgy nézett le rám. Én inkább az ölemben összekulcsolt kezemre összpontosítottam.
- Helena! – mély levegőt vettem. Olyan hangon ejtette ki a nevem, hogy majdnem elolvadtam. Mikor megelégelte, hogy nem nézek rá, az állam alá csúsztatta a kezét, és gyengéden felemelte a fejemet. Ezért féltem ránézni. A szeme megbabonázott, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kétségbeesve próbáltam valami témát találni, mielőtt rossz vége lesz. Elfordítottam a fejem, és megköszörültem a torkom.
- A gyűrűd…ööö… honnan van? Nem egy szokványos darab.– ez már úgy is régóta érdekelt. Ittam egy korty bort, de szerintem egy ütősebb itallal jobban járnék. Tyler nem ült vissza a helyére. Tovább ült inkább az asztal sarkán.
- Családi ereklye. Az apám adta még nagyon régen. Raul is kapott egyet. – miközben ezeket mondta a gyűrűjét nézte. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam. Egy ágaskodó farkast ábrázolt, mögötte a teliholddal. Mivel imádom az e-féle ereklyéket, azonnal megtetszett.
- Gyönyörű. – Tyler halványan elmosolyodott. – Hiányzik? Mármint Raul? – amikor megölték a testvérét én is ott voltam. De nem én tettem.
- Igen. Minden nap gondolok rá. – halkult el a hangja, és el sem hiszem, de… sajnáltam.
- Megértelek. Nem is tudom mit tennék ha elveszíteném Danielt… - megráztam a fejem, és próbáltam elhessegetni a képet a fejemből.
- Nem ajánlom senkinek, de… te talán még rosszabbul jártál. A szüleim még élnek, így nem tudom, milyen elveszíteni őket. – felsóhajtottam
- Kicsi voltam. Nincs is róluk sok emlékem. De ami van, az legalább jó. Ezért is nem tudom elképzelni, hogy elveszítsem Danielt. Ő… nem csak a bátyám… nekem már csak ő maradt. Bár az utóbbi időben egyre távolabb kerülünk egymástól. Régen soha nem hazudtam neki. Most meg... – összeszorult a torkom.
- Nehéz hazugságban élni. Ezt tudom.
- Az egész életünk hazugság, nem igaz? – kérdeztem gúnyosan. Nem válaszolt, de nem is kellett. Tudtam a válaszát. Igaz. – Kezdek belefáradni. – Tyler félredöntötte a fejét, és úgy nézett rám.
- Mármint mibe? – megvontam a vállam
- Mindenbe. A hazugságokba. Az életembe. A harcokba. Be… - elharaptam a mondatot, de ő befejezte helyettem
- Belém. – mondta mosolyogva. Ránéztem, de én nem mosolyogtam. Tyler, közelebb hajolt hozzám, és végigsimított az arcomon. Felpattantam a székből, és hátrálni kezdtem.
- Köszönöm a… vacsorát, de nekem most mennem kell. Hamarosan…gyanakodni fognak, és… - gyorsan felkaptam a táskámat, és még jobban hátráltam. Azt se tudtam, hogy miket beszélek.
- Helena… - Tyler, felállt, és közeledett felém
- Tényleg finom volt a vacsora, és hálás vagyok neked, hogy beviszel a gyűlésre, de nekem most… mennem kell. – azzal megfordultam, és a bejárati ajtóhoz rohantam. Már épp nyitottam volna az ajtót, amikor Tyler hátulról előrenyúlt, és megtámasztotta. Észre se vettem, hogy utánam jött.
- Helena…
- Tényleg mennem kell, és nem maradhatok…
- Helena, nézz rám! – Ne nézz rá! Ne nézz rá! Bármit csinálhatsz, csak ne nézz rá! Talán ha mondogatom magamnak, akkor sikerül betartani. De ez sajnos… nem rajtam múlt. Tyler, megfordított, de én behunytam a szemem. – Kérlek! Nézz rám! – nem tehetek róla, ez a kérlek betalált. Kinyitottam a szemem, és ő ott állt előttem. Teljes valójában. – Mi van ha én nem akarom, hogy belém fáradj?! – suttogta halkan, majd lágyan megcsókolt.
2010. július 19., hétfő
Új blog!!! :)
Sziasztok!
Remélem tetszik az új fejezet, és várom a véleményeket. ;) De most nem ezért "jöttem". A Bétámmal, Dettyvel úgy döntöttünk, hogy indítunk egy közös blogot a saját történetünkkel. Még csak egy kis Prológus van fent, de ha van kedvetek nézzetek be, és véleményezzétek! :) Előre is köszönjük!
http://vilagokharca.blogspot.com/
puszi
Niky
Remélem tetszik az új fejezet, és várom a véleményeket. ;) De most nem ezért "jöttem". A Bétámmal, Dettyvel úgy döntöttünk, hogy indítunk egy közös blogot a saját történetünkkel. Még csak egy kis Prológus van fent, de ha van kedvetek nézzetek be, és véleményezzétek! :) Előre is köszönjük!
http://vilagokharca.blogspot.com/
puszi
Niky
2010. július 17., szombat
Dark Night 20. fejezet
20. fejezet
Minden a feje tetejére állt. Daniel összevissza telefonált mindenkinek, és hamarosan meg fog érkezni a felmentő sereg. Vagyis Lucas, és még pár Vadász aki a főhadiszálláson maradt a biztonság kedvéért. Bár nem tudják a farkasok, hogy hol a rejtekhelyünk, azért jó az óvatosság. Még mindig a kocsinak dőltem, és néztem a semmibe. Steven nagyon jó harcos volt, és nagyon jó barát is. Már nem sírtam, ahhoz már túlságon is elöntött a düh. Hirtelen Daniel jelent meg mellettem.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, mire ránéztem.
- Igen. – feleltem tömören. Valamit mondani kezdett, de már nem figyeltem rá. Lassan kezdett körvonalazódni bennem a terv. Amikor leparkolt elénk a csapat első fele, azonnal bepattantam a kocsiba.
- Most meg hova mész? – kérdezte Daniel
- El kell intéznem valamit, de napkeltére már visszaérek. – nem vártam meg a válaszát, azonnal beletapostam a gázba. Düh teljesen elborított. Nem is törődtem semmivel. Az összes piros lámpán átmentem, de hála az égnek a zsaruk elkerültek. Maximum megbüntetnek. Nem nagy ügy. Ahogy elértem a felhőkarcoló szerű épületet, kipattantam a kocsiból, és a lifthez rohantam. Annyira lassúnak tűnt, míg felértem. Csak idegesen topogtam a liftben míg az ki nem nyílt. Nem volt senki a folyosókon. Még szép, a rendes ember hajnali egykor már szépen alszik. Teljes erőből verni kezdtem az egyik ajtót, hogy majdnem kiszakadt a helyéből. Közel voltam hozzá, hogy kiabáljak is, de visszafogtam magam. Arra már biztos felébrednének, ha még nem tették meg. Már épp dörömbölni kezdtem volna megint, amikor kinyílt az ajtó, és Tyler tűnt fel. Csak egy vékony mackónadrág volt rajta. Valószínűleg őt is az ágyból rángattam ki, hogy miért nem érdekel ez engem?!
- Helena? Minek köszönhetem a látogatást? – elég fáradtnak tűnt, de ez sem zavart. Arrébb löktem az útból, és bementem a lakásba. – Persze, gyere csak beljebb! – mondta gúnyosan, majd becsukta az ajtót. A hatalmas ágy most érintetlen volt, de a nagy faajtó mely a lakás többi részébe vezetett tárva nyitva volt. Szóval ebben az ágyban csak kefél, a bentiben pedig alszik. Nem szenteltem különösebb figyelmet, hogy mi van beljebb. Nem is érdekel. – Nos, elmondod miért jöttél, vagy itt állunk egész este? – kérdezte halkan, majd nekitámaszkodott a bárpultnak. Nem is gondolkodtam, hogy mit teszek. Előhúztam az egyik ezüstkésemet, és a torkának szegeztem. Meglepte a mozdulat, de nem húzódott el.
- Hazudtatok nekem. – szűrtem a fogaimon keresztül
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – rázta meg a fejét, én pedig még jobban neki szegeztem a kést
- De hogy nem. Csak ti tudtátok, hogy a raktárnál leszünk, mert elmondtam Ericnek. Arra számítottunk, hogy nem is lesz ott senki, de tévedtünk. Valaki majdnem megölt mindannyiunkat, és az egyikünket sikerült is. Mondj egyetlen okot is, hogy miért ne toroljam meg a halálát?! – a sötétbarna szemekbe bámultam, amik teljesen nyugodtak voltak
- Nem mi voltunk.
- Egy frászt nem! Senki más nem tudott róla, hogy ma oda megyünk. Kihasználtátok, hogy segítettem nektek, és majdnem megöltetek minket.
- Értsd meg, hogy nem mi voltunk. Eric nagyon hálás neked, amiért segítettél, és senki nem küldött oda farkasokat, hogy végezzenek veletek. Ismered Ericet. Véget akar vetni a háborúnak, és nem újat kezdeni. – ebben igaza van
- Akkor mégis ki volt? – kérdeztem már nyugodtabb hangon
- Nem tudom. – suttogta halkan. Leengedtem a kést.
- Valaki pedig majdnem megölt minket, és Steven meghalt. Azzal az új lőszerrel ölték meg. – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom, de esküszöm, hogy semmi közünk hozzá. – ráemeltem a tekintetem
- Hol van Eric? Beszélni szeretnék vele. – sóhajtott, majd leült a fotelba.
- Eric, nem ér rá, hogy most veled beszéljen. – már megint a gyűrűjével játszott, és közben velem szemezett
- Miért? – erre már elmosolyodott
- Nem tudod? Mondjuk honnan is tudhatnád? A vámpírok ezt nem tartják fejben.
- Bökd már ki végre, hogy hol van!
- A Farkasok Gyűlésére készül, és nem ér most rád. – azonnal tudtam, hogy miről van szó. A Farkasok Gyűlésén minden főbb vérfarkas összegyűlik, és együtt tárgyalnak. Minden évben, és mindig más a téma. Most gondolom a béke, és az új fegyver lesz. A világ összes nagyhatalmú vérfarkasa itt van Londonban, és még csak most tudom meg. Milyen szerencsés vagyok! Csak egy a bökkenő. Minden évben más-más helyen rendezik meg, és semmi logika nincs benne. Tehát soha nem szoktuk időben megtalálni a helyet, csak ha már lefolyt a gyűlés. Most sem vagyok okosabb. Viszont… van egy ötletem. Kihúztam magam, és merőn néztem a szemébe.
- Meg kell tenned nekem valamit!
- Ajaj, ez már most rosszul hangzik. – vonta össze a szemöldökét
- Vigyél be a Farkasok Gyűlésére! – közöltem határozottan, mire ledermedt. Megrázta a fejét, és előredőlt ültében.
- Tudod Helena, a napom hosszú volt, és elég fáradt is vagyok. Szóval… bocsánat, de szerintem rosszul hallottam. Te azt akarod, hogy bevigyelek a gyűlésre? – bólintottam
- Igen, azt. – fáradtan visszaereszkedett a fotelba.
- Azt se tudod, hogy mit beszélsz. Nem vihetlek be oda. Az egy bizalmas gyűlés, és csak farkasok vannak ott. Rögtön megölnének. Minek akarsz te oda menni?
- Lehet, hogy nem a ti falkátok akart megölni minket, de vannak más falkák is. Ha elmegyek oda talán… kideríthetem, hogy ki volt az. Ha pedig nem farkas volt az elkövető, akkor békén hagylak titeket.
- És, hogy akarod kideríteni, hogy ők voltak-e? Megkérdezel mindenkit?
- Igen. Valahogy úgy. – megrázta a fejét – Eric, is békét akar. Tehát ebben az ügyben ő is mellettem állna. Ha pedig ő mellettem áll, akkor megtudhatom, hogy ki tette.
- Honnan tudod, hogy a gyűlés nem nappal van? Akkor nem tudnál bejönni. – elmosolyodtam
- Tudom, hogy nem nappal van. A farkasok éjszakai állatok, és régen, amikor csak a teliholdnál tudtatok átváltozni, mindig akkor tartották a gyűléseket. És ez mostanra sem szakadt meg. A fajtád tiszteli a hagyományokat.
- Miért a tied nem?
- Nem mindenben. – feleltem szűkszavúan, mire sóhajtott
- Bocsáss meg, de ezt a kérésedet nem fogom teljesíteni. – rázta meg a fejét végül, majd felállt, és éppen aludni ment volna, de én utána szóltam.
- Ha bejuttatsz… megteszek neked valamit. – erre már megtorpant, és felém fordult
- Bármit? – vonta föl a szemöldökét. Ezen elgondolkoztam. Azért bármit nem, de… a fajom fennmaradása a tét. Majdcsak… kibírom valahogy.
- Bármit. – mondtam halkan. Tyler mérlegelte a lehetőségeket, és elkezdett felém közeledni. Mint egy kecses vadmacska, aki az áldozatát cserkészi be éppen. Felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Nem ellenkeztem, de akartam. Viszont… egy kis részem… élvezte, ahogy hozzám ér. Közelebb hajolt hozzám, és azt hittem, hogy megcsókol, de nem tette. Csak súrolta az ajkamat. Hirtelen eltávolodott, és rám mosolygott.
- Egy vacsora. Csak ennyit kérek. – felvontam a szemöldökömet
- Ennyi?
- Ennyi. – nem hittem neki – Miért mire számítottál? Azt hitted arra kérlek, hogy feküdj le velem? Ugyan már, annál azért okosabb vagyok. Ha akarnám már most is az ágyamban lennél. – olyan átható pillantást vetett rám, hogy úgy éreztem elolvadok.
- Erre ne vegyél mérget.
- Ki akarod próbálni? – kérdezte mosolyogva, mire megráztam a fejem
- Vacsora. Mikor?
- A gyűlés két nap múlva lesz. Tehát… a holnap este jó lenne. – felsóhajtottam
- Rendben. Idejöjjek? – pár másodpercig gondolkozott, majd bólintott
- Igen.
- Akkor holnap este. – közöltem búcsúzóul, majd kifelé mentem. Már léptem volna ki az ajtón, mikor megszólalt
- Ja, és Helena! Szeretném ha valami csábító ruhában jönnél. – ránéztem, és nem éppen szépen
- Azt nem mondtad, hogy mibe jöjjek. – kecsesen megvonta a vállát
- Most viszont mondom. Holnap várlak. – összeszorítottam a fogam, és hangos csattanással becsaptam az ajtót magam után. A lifthez csőrtettem. Már megint hülyeséget csináltam. Minek kellett nekem elfogadnom, hogy vele vacsorázok? Na jó, az okát tudom. Meg kell tudnom, hogy ki akar kiíratni minket, és ez csak a gyűlésen lehetséges. Csak az a kérdés, hogy a fajomért képes vagyok feladni az elveimet?! A válasz egyszerű: Igen. És ez a legnagyobb probléma.
Minden a feje tetejére állt. Daniel összevissza telefonált mindenkinek, és hamarosan meg fog érkezni a felmentő sereg. Vagyis Lucas, és még pár Vadász aki a főhadiszálláson maradt a biztonság kedvéért. Bár nem tudják a farkasok, hogy hol a rejtekhelyünk, azért jó az óvatosság. Még mindig a kocsinak dőltem, és néztem a semmibe. Steven nagyon jó harcos volt, és nagyon jó barát is. Már nem sírtam, ahhoz már túlságon is elöntött a düh. Hirtelen Daniel jelent meg mellettem.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, mire ránéztem.
- Igen. – feleltem tömören. Valamit mondani kezdett, de már nem figyeltem rá. Lassan kezdett körvonalazódni bennem a terv. Amikor leparkolt elénk a csapat első fele, azonnal bepattantam a kocsiba.
- Most meg hova mész? – kérdezte Daniel
- El kell intéznem valamit, de napkeltére már visszaérek. – nem vártam meg a válaszát, azonnal beletapostam a gázba. Düh teljesen elborított. Nem is törődtem semmivel. Az összes piros lámpán átmentem, de hála az égnek a zsaruk elkerültek. Maximum megbüntetnek. Nem nagy ügy. Ahogy elértem a felhőkarcoló szerű épületet, kipattantam a kocsiból, és a lifthez rohantam. Annyira lassúnak tűnt, míg felértem. Csak idegesen topogtam a liftben míg az ki nem nyílt. Nem volt senki a folyosókon. Még szép, a rendes ember hajnali egykor már szépen alszik. Teljes erőből verni kezdtem az egyik ajtót, hogy majdnem kiszakadt a helyéből. Közel voltam hozzá, hogy kiabáljak is, de visszafogtam magam. Arra már biztos felébrednének, ha még nem tették meg. Már épp dörömbölni kezdtem volna megint, amikor kinyílt az ajtó, és Tyler tűnt fel. Csak egy vékony mackónadrág volt rajta. Valószínűleg őt is az ágyból rángattam ki, hogy miért nem érdekel ez engem?!
- Helena? Minek köszönhetem a látogatást? – elég fáradtnak tűnt, de ez sem zavart. Arrébb löktem az útból, és bementem a lakásba. – Persze, gyere csak beljebb! – mondta gúnyosan, majd becsukta az ajtót. A hatalmas ágy most érintetlen volt, de a nagy faajtó mely a lakás többi részébe vezetett tárva nyitva volt. Szóval ebben az ágyban csak kefél, a bentiben pedig alszik. Nem szenteltem különösebb figyelmet, hogy mi van beljebb. Nem is érdekel. – Nos, elmondod miért jöttél, vagy itt állunk egész este? – kérdezte halkan, majd nekitámaszkodott a bárpultnak. Nem is gondolkodtam, hogy mit teszek. Előhúztam az egyik ezüstkésemet, és a torkának szegeztem. Meglepte a mozdulat, de nem húzódott el.
- Hazudtatok nekem. – szűrtem a fogaimon keresztül
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – rázta meg a fejét, én pedig még jobban neki szegeztem a kést
- De hogy nem. Csak ti tudtátok, hogy a raktárnál leszünk, mert elmondtam Ericnek. Arra számítottunk, hogy nem is lesz ott senki, de tévedtünk. Valaki majdnem megölt mindannyiunkat, és az egyikünket sikerült is. Mondj egyetlen okot is, hogy miért ne toroljam meg a halálát?! – a sötétbarna szemekbe bámultam, amik teljesen nyugodtak voltak
- Nem mi voltunk.
- Egy frászt nem! Senki más nem tudott róla, hogy ma oda megyünk. Kihasználtátok, hogy segítettem nektek, és majdnem megöltetek minket.
- Értsd meg, hogy nem mi voltunk. Eric nagyon hálás neked, amiért segítettél, és senki nem küldött oda farkasokat, hogy végezzenek veletek. Ismered Ericet. Véget akar vetni a háborúnak, és nem újat kezdeni. – ebben igaza van
- Akkor mégis ki volt? – kérdeztem már nyugodtabb hangon
- Nem tudom. – suttogta halkan. Leengedtem a kést.
- Valaki pedig majdnem megölt minket, és Steven meghalt. Azzal az új lőszerrel ölték meg. – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom, de esküszöm, hogy semmi közünk hozzá. – ráemeltem a tekintetem
- Hol van Eric? Beszélni szeretnék vele. – sóhajtott, majd leült a fotelba.
- Eric, nem ér rá, hogy most veled beszéljen. – már megint a gyűrűjével játszott, és közben velem szemezett
- Miért? – erre már elmosolyodott
- Nem tudod? Mondjuk honnan is tudhatnád? A vámpírok ezt nem tartják fejben.
- Bökd már ki végre, hogy hol van!
- A Farkasok Gyűlésére készül, és nem ér most rád. – azonnal tudtam, hogy miről van szó. A Farkasok Gyűlésén minden főbb vérfarkas összegyűlik, és együtt tárgyalnak. Minden évben, és mindig más a téma. Most gondolom a béke, és az új fegyver lesz. A világ összes nagyhatalmú vérfarkasa itt van Londonban, és még csak most tudom meg. Milyen szerencsés vagyok! Csak egy a bökkenő. Minden évben más-más helyen rendezik meg, és semmi logika nincs benne. Tehát soha nem szoktuk időben megtalálni a helyet, csak ha már lefolyt a gyűlés. Most sem vagyok okosabb. Viszont… van egy ötletem. Kihúztam magam, és merőn néztem a szemébe.
- Meg kell tenned nekem valamit!
- Ajaj, ez már most rosszul hangzik. – vonta össze a szemöldökét
- Vigyél be a Farkasok Gyűlésére! – közöltem határozottan, mire ledermedt. Megrázta a fejét, és előredőlt ültében.
- Tudod Helena, a napom hosszú volt, és elég fáradt is vagyok. Szóval… bocsánat, de szerintem rosszul hallottam. Te azt akarod, hogy bevigyelek a gyűlésre? – bólintottam
- Igen, azt. – fáradtan visszaereszkedett a fotelba.
- Azt se tudod, hogy mit beszélsz. Nem vihetlek be oda. Az egy bizalmas gyűlés, és csak farkasok vannak ott. Rögtön megölnének. Minek akarsz te oda menni?
- Lehet, hogy nem a ti falkátok akart megölni minket, de vannak más falkák is. Ha elmegyek oda talán… kideríthetem, hogy ki volt az. Ha pedig nem farkas volt az elkövető, akkor békén hagylak titeket.
- És, hogy akarod kideríteni, hogy ők voltak-e? Megkérdezel mindenkit?
- Igen. Valahogy úgy. – megrázta a fejét – Eric, is békét akar. Tehát ebben az ügyben ő is mellettem állna. Ha pedig ő mellettem áll, akkor megtudhatom, hogy ki tette.
- Honnan tudod, hogy a gyűlés nem nappal van? Akkor nem tudnál bejönni. – elmosolyodtam
- Tudom, hogy nem nappal van. A farkasok éjszakai állatok, és régen, amikor csak a teliholdnál tudtatok átváltozni, mindig akkor tartották a gyűléseket. És ez mostanra sem szakadt meg. A fajtád tiszteli a hagyományokat.
- Miért a tied nem?
- Nem mindenben. – feleltem szűkszavúan, mire sóhajtott
- Bocsáss meg, de ezt a kérésedet nem fogom teljesíteni. – rázta meg a fejét végül, majd felállt, és éppen aludni ment volna, de én utána szóltam.
- Ha bejuttatsz… megteszek neked valamit. – erre már megtorpant, és felém fordult
- Bármit? – vonta föl a szemöldökét. Ezen elgondolkoztam. Azért bármit nem, de… a fajom fennmaradása a tét. Majdcsak… kibírom valahogy.
- Bármit. – mondtam halkan. Tyler mérlegelte a lehetőségeket, és elkezdett felém közeledni. Mint egy kecses vadmacska, aki az áldozatát cserkészi be éppen. Felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Nem ellenkeztem, de akartam. Viszont… egy kis részem… élvezte, ahogy hozzám ér. Közelebb hajolt hozzám, és azt hittem, hogy megcsókol, de nem tette. Csak súrolta az ajkamat. Hirtelen eltávolodott, és rám mosolygott.
- Egy vacsora. Csak ennyit kérek. – felvontam a szemöldökömet
- Ennyi?
- Ennyi. – nem hittem neki – Miért mire számítottál? Azt hitted arra kérlek, hogy feküdj le velem? Ugyan már, annál azért okosabb vagyok. Ha akarnám már most is az ágyamban lennél. – olyan átható pillantást vetett rám, hogy úgy éreztem elolvadok.
- Erre ne vegyél mérget.
- Ki akarod próbálni? – kérdezte mosolyogva, mire megráztam a fejem
- Vacsora. Mikor?
- A gyűlés két nap múlva lesz. Tehát… a holnap este jó lenne. – felsóhajtottam
- Rendben. Idejöjjek? – pár másodpercig gondolkozott, majd bólintott
- Igen.
- Akkor holnap este. – közöltem búcsúzóul, majd kifelé mentem. Már léptem volna ki az ajtón, mikor megszólalt
- Ja, és Helena! Szeretném ha valami csábító ruhában jönnél. – ránéztem, és nem éppen szépen
- Azt nem mondtad, hogy mibe jöjjek. – kecsesen megvonta a vállát
- Most viszont mondom. Holnap várlak. – összeszorítottam a fogam, és hangos csattanással becsaptam az ajtót magam után. A lifthez csőrtettem. Már megint hülyeséget csináltam. Minek kellett nekem elfogadnom, hogy vele vacsorázok? Na jó, az okát tudom. Meg kell tudnom, hogy ki akar kiíratni minket, és ez csak a gyűlésen lehetséges. Csak az a kérdés, hogy a fajomért képes vagyok feladni az elveimet?! A válasz egyszerű: Igen. És ez a legnagyobb probléma.
2010. július 11., vasárnap
Dark Night 19. fejezet
19. fejezet
A nap még nem kelt fel, de épp hogy megúsztam. Behajtottam a garázsba, és a fejemet a kormánynak döntöttem. Már megint. Már megint nem tettem semmit, pedig kellett volna. Valami nagyon nem jó. Régen már rég megöltem volna most viszont… semmit nem teszek ha meglátom. Csak a gyűlöletet érzem iránta, és semmi mást. Na jó… talán még valami mást is. De ezt szeretném kiverni a fejemből. Valaki kopogott az üvegen, mire kinyitottam az ajtót.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Emma, és leguggolt elém.
- Csodásan. – feleltem, és kitettem a lábam az autóból.
- Minden rendbe jön. – próbált vigasztalni, mire rámosolyogtam. Én nem hiszek ebben, de Emmaban hiszek. A barátnőm mögött Daniel jelent meg. Kifejezéstelen arccal méregetett. Sóhajtva álltam fel. Emma lehajtotta fejét, és nem nézett senkire. Megforgattam a szememet.
- Legalább nézz rá! – suttogtam, hogy csak ő hallja. Halványan rám mosolygott, de nem nézett a bátyámra. Búcsúzóul magamhoz öleltem, majd Daniel oldalán kimentem a garázsból. Már a folyosón jártunk útban Jim a technikusunk felé. Mindig ott beszéljük meg a haditerveket. Daniel hirtelen megtorpant, mire nekem is meg kellett állnom, mert tudtam, hogy beszélni akar velem. Szerencse, hogy ilyenkor nincs senki a folyosókon. Pedig mekkora műsor lenne. A testvérpár újabb vitája.
- Hol voltál? – kérdezte a fogai közt szűrve
- Nagylány vagyok, és azt csinálok amit akarok!
- Lehet, de a húgom is vagy. Ezt elfelejtetted? – tette karba a kezeit. Utánoztam ezt a mozdulatot. A folyosón páran akik még nem tértek nyugovóra értetlenül meredtek ránk, de jobbnak látták nem belefolyni, egy újabb családi vitába.
- Ne csináld ezt már megint! Úgy őrzöl mint egy óvodást. Nem fogod fel, hogy már felnőttem?
- Addig foglak védeni, ameddig úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Semmi felelősségérzeted nincs? – összeszorítottam a fogamat. Kezd nagyon dühíteni ez az egész.
- Hagy békén Daniel! Úgy mind a ketten jobban járunk. – mondtam halkan, majd folytattam az utam Jim felé. Minden Vadász ott volt, már csak a bátyám hiányzott. Pár perc múlva ő is megjelent utánam. Kerültem a tekintetét. Előhúzta egy raktár alaprajzát és kiterítette, hogy mindenki jól láthassa, majd magyarázni kezdett. Csak fél füllel hallgattam. Nick a sarokban állt, és engem méregetett. Gyilkos pillantást vetettem rá. Idegesített, hogy nem állt ki mellettem, pedig tudja, hogy igazam van. Vajon azt is tudja, hogy szóltam a farkasoknak? Lehet. Nem érdekel. Ameddig nem köp be, nekem így is jó. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért vitt el a Galériába. Ő is beszélhetett volna Ericel. Ehhez én nem kellettem. De még csak oda se jött. Ebben mi volt neki a biznisz?
- Helena, lennél szíves figyelni? – Daniel éles hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből
- Bocs. – feleltem tömören, majd az alaprajzra néztem. Daniel elmagyarázta, hogy körbevesszük a területet, és egyszerre fogunk berontani. Nem szóltam, hogy hiába, mert úgy sem lesz ott senki. Nem leplezem le saját magamat.
- Steven, és Nicholas hátulról mennek be. Marcus, és Nick a nyugati ajtó felől. Én, és Helena pedig a főbejárat felől. A többi Vadász, a keleti részhez megy, mert valószínűleg ott fognak, majd kimenekülni. Tehát oda kell a legtöbb ember. – tiltakozóan felemeltem a kezem
- Várj egy kicsit!
- Valami baj van Helena?- vonta föl a szemöldökét Daniel
- Nickel szeretnék menni, nem veled. – mindenki elcsöndesedett. Nem tudták mire vélni. Általában én mindig a bátyámmal megyek az ilyen bevetésekre, de most nincs ehhez kedvem. Nickel pedig úgyis beszédem van. Daniel, és az említett is rám meredtek. Egy az, hogy nem akarok a bátyámmal menni. Kettő, hogy azzal a vámpírral megyek akivel gyűlöljük egymást. Én is meglepődnék a helyükben.
- Nem hiszem, hogy Mr. Gramer… - nem tudta befejezni, mert Nick félbeszakította
- Örömömre szolgálna ha Helenaval tarthatnék. – mosolygott rám, de én csak Danielt bámultam. Tudom, hogy most szörnyen megbántottam, de… ő kezdte. Felsóhajtott.
- Rendben. Akkor Helena, és Nick megy a nyugati részhez. Én, és Marcus pedig a főbejárathoz. Jim innen segít minket.
- Nagyszerű. – mondtam vigyorogva, majd faképnél hagytam őket.
Mindenki izgatottan várta a nagy bevetést, kivéve én. Nyugodtan ültem a kis teherautó anyósülésén, és higgadtan vártam. A nap abból állt, hogy a cuccaimat rendezgettem. Más elfoglaltságot nem találtam magamnak. Csak két órát aludtam, több nem sikerült. A rémálmok visszatértek. Tyler üldöz én, pedig menekülök. Semmi extra, csak a szokásos.
Daniel a vezetett a többiek, pedig hátul töltögették a fegyvereket. Nálam is volt fegyver, de csak négy. Minden vadászatra csak ennyit viszek. Még pár ezüst kés, és kész. Nick is hátul volt a többiekkel. Fogalmam sincs hány fegyver van nála, de nem látom, hogy nagyon készülődne. Tehát tudja, vagy mindig ilyen ha vadászik?
- Miért? – kérdezte hirtelen Daniel. Az út alatt most szólt először hozzám. Sóhajtottam.
- Mit miért?
- Pontosan tudod miről beszélek. Miért Nickel mész, és nem velem?
- Ne vedd személyeskedésnek. – gúnyosan felnevetett
- A húgom vagy, és eddig mindig együtt vadásztunk. Most meg hirtelen nem. Mégis miért? – megvontam a vállam
- Egyszerűen csak jobbnak látom ha ma vele megyek, és nem veled. Ő legalább nem úgy bánik velem, mint egy pisissel. – rám villant a tekintete, de nem mondott semmit
Pár perc múlva oda is értünk. A raktár mellett egy kis eldugott helyen parkoltunk le. Ráérősen kiszálltam a kocsiból. Nick mellettem termet, de nem mondott semmit. Jobban is teszi.
- Na jó, figyelem! Mindenki a helyére! Ha azt mondom nyomás, akkor behatolunk! Világos? – sóhajtva betettem a fülest. Mindenki ment a maga dolgára.
- Jim, hallasz? – próbáltam ki a rádiót
- Tisztán, és érthetően, szépségem! – elmosolyodtam, majd Nickel az oldalamon a nyugati ajtóhoz mentünk. Elővettem a fegyveremet. Bár tudtam, hogy nincs itt senki, de a látszat kell.
- Miért akartál velem jönni? – kérdezte mikor a helyünkhöz értünk. Nekivetettem a fejem a vasajtónak, és úgy néztem rá. Kivettem a fülemből a rádiót, mire ő is azt tette. Nem kell hallgatóság ehhez.
- Mert beszélni akartam veled.
- Hallgatlak.
- Miért nem álltál ki mellettem? Tudod, hogy igazam van. – megvonta a vállát
- Nem mindegy?! Már szóltál nekik, hogy jövünk. Mind a ketten a tudjuk, hogy itt nincs senki. – mutatott a raktárra
- Ezt is a besúgód mondta?
- Nem. Csak kikövetkeztettem.
- Nem gondolod úgy, hogy elárulom a fajomat? – kérdeztem halkan
- Számít mit gondolok? – nézett a szemembe, és nagyon komoly volt. Már épp válaszoltam volna, de meghallottam a rádióban Daniel hangját.
- Nyomás! – visszatettük a fülünkbe a rádiót, majd kezünkben a fegyverrel behatoltunk. Sötét volt, de még így is lehetett tudni, hogy nincs bent senki. Csak a Vadászok hangos lépteit lehetett hallani. – Oltsátok fel a villanyt! – dünnyögte Daniel, mire fény árasztotta el a raktárt. Leengedtem a fegyvert, ahogy Daniel, és Nick is. A többiek azért még fenntartották, de nem volt értelme. A raktár üres volt. Daniel egy törött székhez sétált. Összeszorította az állkapcsát, majd a falhoz vágta. Rossz volt nézni, ahogy dühöng, de nem engedhettem, hogy minden farkast kiirtson. Jézusom! Ha nem ismerném magam, azt hinném megőrültem. Pár percig némán meredt maga elé, majd rám villant a tekintete. Elindult felém, de nem mozdultam.
- Most örülhetsz! – szűrte a fogain keresztül a fülembe, majd kiviharzott a raktárból. Most már senkinél nem volt fegyver. Mindenki a főbejáraton keresztül ment ki. Mikor egyedül maradtam, megengedtem magamnak egy mosolyt, majd én is utánuk mentem. Daniel már a kocsinál várt. Látszott rajta, hogy tajtékzik a dühtől. Félúton járhattam, amikor valaki tüzelni kezdett. Előkaptam a fegyveremet, és a kocsihoz rohantam. Mindenki talált magának fedezéket. Én a kocsi mögé bújtam el. Nem tudott senki védekezni, mert folyamatosan záporoztak a golyók, és most már nem egy valaki tüzelt. Kilestem a kocsi mögül, de nem láttam senkit. Megpillantottam a raktár oldalánál kuporgó Stevent. Nem volt ideje jobb fedezéket találni. Viszont ott semmi nem védi. Pár pillanatig egybeolvadt a tekintetünk, majd felkiáltott. Valaki hátulról találta el. Steven összerogyott.
- Ne! – kiáltottam. A golyózápor abbamaradt. Nem érdekelt semmi. Felálltam, és átrohantam hozzá.
- Helena, várj! – hallottam Daniel hangját, de nem törődtem vele. Csak Steven számított. Letérdeltem mellé, és az ölembe vontam a fejét. Kinyitotta a száját, de hang nem jöt ki rajta.
- Ne, ne próbálj beszélni! – folytak a könnyeim. Hirtelen Steven megdermedt, és elégett a karjaimban. Mintha valami belülről égetné. Az arca beesett, és ráncos lett, majd néma sikolyra nyitotta száját. Csak néztem ahogy elporlad a kezeim között, de nem tudtam mit tenni. Hallottam, ahogy a többiek mögém szaladnak. A könnyeim megállás nélkül folytak. Felkeltem a poraiból, és támolyogva kocsihoz mentem. Nem érdekelt a többi Vadász. Neki döntöttem a fejem a kocsinak, és hagytam, hogy folynak a könnyeim.
Amikor nagyjából összeszedtem magam, megláttam valamit a földön. Leguggoltam, és felvettem a folyékony ezüsttel töltött golyót. Valaki ezért fizetni fog. Esküszöm!
A nap még nem kelt fel, de épp hogy megúsztam. Behajtottam a garázsba, és a fejemet a kormánynak döntöttem. Már megint. Már megint nem tettem semmit, pedig kellett volna. Valami nagyon nem jó. Régen már rég megöltem volna most viszont… semmit nem teszek ha meglátom. Csak a gyűlöletet érzem iránta, és semmi mást. Na jó… talán még valami mást is. De ezt szeretném kiverni a fejemből. Valaki kopogott az üvegen, mire kinyitottam az ajtót.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Emma, és leguggolt elém.
- Csodásan. – feleltem, és kitettem a lábam az autóból.
- Minden rendbe jön. – próbált vigasztalni, mire rámosolyogtam. Én nem hiszek ebben, de Emmaban hiszek. A barátnőm mögött Daniel jelent meg. Kifejezéstelen arccal méregetett. Sóhajtva álltam fel. Emma lehajtotta fejét, és nem nézett senkire. Megforgattam a szememet.
- Legalább nézz rá! – suttogtam, hogy csak ő hallja. Halványan rám mosolygott, de nem nézett a bátyámra. Búcsúzóul magamhoz öleltem, majd Daniel oldalán kimentem a garázsból. Már a folyosón jártunk útban Jim a technikusunk felé. Mindig ott beszéljük meg a haditerveket. Daniel hirtelen megtorpant, mire nekem is meg kellett állnom, mert tudtam, hogy beszélni akar velem. Szerencse, hogy ilyenkor nincs senki a folyosókon. Pedig mekkora műsor lenne. A testvérpár újabb vitája.
- Hol voltál? – kérdezte a fogai közt szűrve
- Nagylány vagyok, és azt csinálok amit akarok!
- Lehet, de a húgom is vagy. Ezt elfelejtetted? – tette karba a kezeit. Utánoztam ezt a mozdulatot. A folyosón páran akik még nem tértek nyugovóra értetlenül meredtek ránk, de jobbnak látták nem belefolyni, egy újabb családi vitába.
- Ne csináld ezt már megint! Úgy őrzöl mint egy óvodást. Nem fogod fel, hogy már felnőttem?
- Addig foglak védeni, ameddig úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Semmi felelősségérzeted nincs? – összeszorítottam a fogamat. Kezd nagyon dühíteni ez az egész.
- Hagy békén Daniel! Úgy mind a ketten jobban járunk. – mondtam halkan, majd folytattam az utam Jim felé. Minden Vadász ott volt, már csak a bátyám hiányzott. Pár perc múlva ő is megjelent utánam. Kerültem a tekintetét. Előhúzta egy raktár alaprajzát és kiterítette, hogy mindenki jól láthassa, majd magyarázni kezdett. Csak fél füllel hallgattam. Nick a sarokban állt, és engem méregetett. Gyilkos pillantást vetettem rá. Idegesített, hogy nem állt ki mellettem, pedig tudja, hogy igazam van. Vajon azt is tudja, hogy szóltam a farkasoknak? Lehet. Nem érdekel. Ameddig nem köp be, nekem így is jó. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért vitt el a Galériába. Ő is beszélhetett volna Ericel. Ehhez én nem kellettem. De még csak oda se jött. Ebben mi volt neki a biznisz?
- Helena, lennél szíves figyelni? – Daniel éles hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből
- Bocs. – feleltem tömören, majd az alaprajzra néztem. Daniel elmagyarázta, hogy körbevesszük a területet, és egyszerre fogunk berontani. Nem szóltam, hogy hiába, mert úgy sem lesz ott senki. Nem leplezem le saját magamat.
- Steven, és Nicholas hátulról mennek be. Marcus, és Nick a nyugati ajtó felől. Én, és Helena pedig a főbejárat felől. A többi Vadász, a keleti részhez megy, mert valószínűleg ott fognak, majd kimenekülni. Tehát oda kell a legtöbb ember. – tiltakozóan felemeltem a kezem
- Várj egy kicsit!
- Valami baj van Helena?- vonta föl a szemöldökét Daniel
- Nickel szeretnék menni, nem veled. – mindenki elcsöndesedett. Nem tudták mire vélni. Általában én mindig a bátyámmal megyek az ilyen bevetésekre, de most nincs ehhez kedvem. Nickel pedig úgyis beszédem van. Daniel, és az említett is rám meredtek. Egy az, hogy nem akarok a bátyámmal menni. Kettő, hogy azzal a vámpírral megyek akivel gyűlöljük egymást. Én is meglepődnék a helyükben.
- Nem hiszem, hogy Mr. Gramer… - nem tudta befejezni, mert Nick félbeszakította
- Örömömre szolgálna ha Helenaval tarthatnék. – mosolygott rám, de én csak Danielt bámultam. Tudom, hogy most szörnyen megbántottam, de… ő kezdte. Felsóhajtott.
- Rendben. Akkor Helena, és Nick megy a nyugati részhez. Én, és Marcus pedig a főbejárathoz. Jim innen segít minket.
- Nagyszerű. – mondtam vigyorogva, majd faképnél hagytam őket.
Mindenki izgatottan várta a nagy bevetést, kivéve én. Nyugodtan ültem a kis teherautó anyósülésén, és higgadtan vártam. A nap abból állt, hogy a cuccaimat rendezgettem. Más elfoglaltságot nem találtam magamnak. Csak két órát aludtam, több nem sikerült. A rémálmok visszatértek. Tyler üldöz én, pedig menekülök. Semmi extra, csak a szokásos.
Daniel a vezetett a többiek, pedig hátul töltögették a fegyvereket. Nálam is volt fegyver, de csak négy. Minden vadászatra csak ennyit viszek. Még pár ezüst kés, és kész. Nick is hátul volt a többiekkel. Fogalmam sincs hány fegyver van nála, de nem látom, hogy nagyon készülődne. Tehát tudja, vagy mindig ilyen ha vadászik?
- Miért? – kérdezte hirtelen Daniel. Az út alatt most szólt először hozzám. Sóhajtottam.
- Mit miért?
- Pontosan tudod miről beszélek. Miért Nickel mész, és nem velem?
- Ne vedd személyeskedésnek. – gúnyosan felnevetett
- A húgom vagy, és eddig mindig együtt vadásztunk. Most meg hirtelen nem. Mégis miért? – megvontam a vállam
- Egyszerűen csak jobbnak látom ha ma vele megyek, és nem veled. Ő legalább nem úgy bánik velem, mint egy pisissel. – rám villant a tekintete, de nem mondott semmit
Pár perc múlva oda is értünk. A raktár mellett egy kis eldugott helyen parkoltunk le. Ráérősen kiszálltam a kocsiból. Nick mellettem termet, de nem mondott semmit. Jobban is teszi.
- Na jó, figyelem! Mindenki a helyére! Ha azt mondom nyomás, akkor behatolunk! Világos? – sóhajtva betettem a fülest. Mindenki ment a maga dolgára.
- Jim, hallasz? – próbáltam ki a rádiót
- Tisztán, és érthetően, szépségem! – elmosolyodtam, majd Nickel az oldalamon a nyugati ajtóhoz mentünk. Elővettem a fegyveremet. Bár tudtam, hogy nincs itt senki, de a látszat kell.
- Miért akartál velem jönni? – kérdezte mikor a helyünkhöz értünk. Nekivetettem a fejem a vasajtónak, és úgy néztem rá. Kivettem a fülemből a rádiót, mire ő is azt tette. Nem kell hallgatóság ehhez.
- Mert beszélni akartam veled.
- Hallgatlak.
- Miért nem álltál ki mellettem? Tudod, hogy igazam van. – megvonta a vállát
- Nem mindegy?! Már szóltál nekik, hogy jövünk. Mind a ketten a tudjuk, hogy itt nincs senki. – mutatott a raktárra
- Ezt is a besúgód mondta?
- Nem. Csak kikövetkeztettem.
- Nem gondolod úgy, hogy elárulom a fajomat? – kérdeztem halkan
- Számít mit gondolok? – nézett a szemembe, és nagyon komoly volt. Már épp válaszoltam volna, de meghallottam a rádióban Daniel hangját.
- Nyomás! – visszatettük a fülünkbe a rádiót, majd kezünkben a fegyverrel behatoltunk. Sötét volt, de még így is lehetett tudni, hogy nincs bent senki. Csak a Vadászok hangos lépteit lehetett hallani. – Oltsátok fel a villanyt! – dünnyögte Daniel, mire fény árasztotta el a raktárt. Leengedtem a fegyvert, ahogy Daniel, és Nick is. A többiek azért még fenntartották, de nem volt értelme. A raktár üres volt. Daniel egy törött székhez sétált. Összeszorította az állkapcsát, majd a falhoz vágta. Rossz volt nézni, ahogy dühöng, de nem engedhettem, hogy minden farkast kiirtson. Jézusom! Ha nem ismerném magam, azt hinném megőrültem. Pár percig némán meredt maga elé, majd rám villant a tekintete. Elindult felém, de nem mozdultam.
- Most örülhetsz! – szűrte a fogain keresztül a fülembe, majd kiviharzott a raktárból. Most már senkinél nem volt fegyver. Mindenki a főbejáraton keresztül ment ki. Mikor egyedül maradtam, megengedtem magamnak egy mosolyt, majd én is utánuk mentem. Daniel már a kocsinál várt. Látszott rajta, hogy tajtékzik a dühtől. Félúton járhattam, amikor valaki tüzelni kezdett. Előkaptam a fegyveremet, és a kocsihoz rohantam. Mindenki talált magának fedezéket. Én a kocsi mögé bújtam el. Nem tudott senki védekezni, mert folyamatosan záporoztak a golyók, és most már nem egy valaki tüzelt. Kilestem a kocsi mögül, de nem láttam senkit. Megpillantottam a raktár oldalánál kuporgó Stevent. Nem volt ideje jobb fedezéket találni. Viszont ott semmi nem védi. Pár pillanatig egybeolvadt a tekintetünk, majd felkiáltott. Valaki hátulról találta el. Steven összerogyott.
- Ne! – kiáltottam. A golyózápor abbamaradt. Nem érdekelt semmi. Felálltam, és átrohantam hozzá.
- Helena, várj! – hallottam Daniel hangját, de nem törődtem vele. Csak Steven számított. Letérdeltem mellé, és az ölembe vontam a fejét. Kinyitotta a száját, de hang nem jöt ki rajta.
- Ne, ne próbálj beszélni! – folytak a könnyeim. Hirtelen Steven megdermedt, és elégett a karjaimban. Mintha valami belülről égetné. Az arca beesett, és ráncos lett, majd néma sikolyra nyitotta száját. Csak néztem ahogy elporlad a kezeim között, de nem tudtam mit tenni. Hallottam, ahogy a többiek mögém szaladnak. A könnyeim megállás nélkül folytak. Felkeltem a poraiból, és támolyogva kocsihoz mentem. Nem érdekelt a többi Vadász. Neki döntöttem a fejem a kocsinak, és hagytam, hogy folynak a könnyeim.
Amikor nagyjából összeszedtem magam, megláttam valamit a földön. Leguggoltam, és felvettem a folyékony ezüsttel töltött golyót. Valaki ezért fizetni fog. Esküszöm!
2010. július 1., csütörtök
Dark Night 18. fejezet
Sziasztok!
Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :) Mivel nem írtok hozzászólásokat, ezért csak akkor fogom feltenni az új fejezetet, ha lesz 10 hsz. Tudom, hogy most utáltok ezért :P de nekem sokat jelent, hogy mit gondoltok. Pl.: szeretném tudni, hogy szerintetek mi lesz a Helena, és Tyler kapcsolatával, szerintetek ki áll a vámpírok elleni fegyver készítése mögött, kinek-kivel kéne összejönnie, mik fognak még szerintetek történni, stb. stb. Na szóval várom a véleményeket! :)
puszi
Niky
18. fejezet
Felvettem valami normális ruhát magamra. Egy farmer, sötétkék póló, fekete bőrkabát, és egy egyszerű sötét sportcipő. Ha futnom kell, legalább tegyem azt kényelmesen. Miközben magamra rángattam minden cuccot, fegyvert kerestem, és közben Jeremynek telefonáltam. A fejem, és a vállam közé préseltem a telefont, hogy közben megtudjam tölteni a pisztolyt.
- Haló! – szólt bele a rekedtes hang
- Kell egy találka! – mondtam köszönés nélkül, és ezüst lövedéket kerestem közben. A vonalban csönd lett. – Sürgős, szóval siess! – elővettem egy tárat, majd még raktam kettőt a zsebembe. Bár remélem nem lesz szükségem rá.
- Ezt nem kérheted tőlem.
- Nagyon fontos Jer! Megölik őket ha nem lépek közbe! – fogtam a kezembe a mobilt, és a kocsimhoz rohantam.
- És ez miért is érdekel téged? – kérdezte kíváncsian. Nem vártam tovább felpörgettem a motort, és a belváros felé indultam.
- Öt perced van, hogy megmond Ericnek, hogy várom egy kis kávézóban a Hervis sarkán. – közöltem vele. Jeremy sóhajtott.
- Mivel Eric kedvel téged nem hiszem, hogy lesz ellenvetése. De én megüthetem a bokámat.
- Esküszöm, hogy nem. Eric véget akar vetni a harcoknak, és nem újat kezdeni. Nem lesz semmi baj. Bízz bennem! – kérleltem, és reméltem, hogy hallgat rám
- Rendben. A Hervis sarkán, öt perc múlva. – mondta halkan, mire én elmosolyodtam
- Köszönöm Jeremy! Most már nagyon sokkal tartozok neked!
- Pontosan, de… ha ezzel megmentheted a fajtánk egy részét, akkor… előre is köszönöm.
- Én tartozom neked hálával. – nevettem fel
- Még beszélünk. Szia!
- Szia! – raktam le én is, majd szélsebesen hajtva szeltem az országutat.
Sajnos nem sikerült öt perc alatt odaérnem, pedig igyekeztem. Körülbelül tíz perc lett belőle. Gyorsított tempóban kiszálltam a kocsiból, gyorsan lezártam, majd a kávézóba siettem. Két óra, és felkel a nap. Nincs sok időm. Eric egy kávét kortyolgatott. Még mindig abban az öltönyében volt, mint a Galériában. Nem volt vele testőr, vagy csak nem láttam őket, mert kint voltak valahol. Rám mosolygott, én pedig leültem elé. A pincérnő azonnal mellettem termett.
- Hozhatok valamit? – mosolygott rám kedvesen a nő
- Am… igen egy kávét kérek. – a pincérnő bólintott, majd elviharzott.
- Örülök, hogy újralátlak. – mosolyogott rám Eric
- Bárcsak én is ezt mondhatnám, de… nem tudok jó hírrel szolgálni. – a nő visszajött, és lerakta elém a kávémat- Köszönöm.- mosolyogtam rá. Eric hátradőlt a kis boxban.
- Hallgatlak.
- Holnap lesz egy találkozótok a Trade Streeten, igaz?- Eric megütközve nézett rám
- Honnan tudod?
- Az mindegy. Az még nem lenne baj ha csak én tudnék róla, de… Lucas is tudja, és leakar rátok csapni holnap este. – mérlegelte a szavaimat. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire lehetetlenül hangzik, hogy egy vámpír segít nekik.
- Miért segítenél nekünk? – kulcsolta össze a kezeit az asztalon. Elmosolyodtam, de nem vidáman
- Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy barátságban a farkasokkal. De… azért akarnak megölni titeket, mert azt hiszik, hogy ti… találtátok ki a fegyvert. Azt hiszik, hogy ti akarjátok kiirtani a vámpírokat. Hiába mondtam nekik, hogy nem igaz, nem hittek nekem. – ráztam meg a fejem. – Így gondoltam figyelmeztetlek. Ha megölnek titeket ne azért tegyék, mert azt gondolják elkövettetek valamit amit nem.
- Örülök, hogy így aggódsz értünk. – terült el mosoly az arcán
- Jeremyt ne bántsd! Soha nem adott ki olyan információkat ami elárult volna titeket. A lőszert is ő mutatta nekem.- Eric bólinott
- Nem fogom bántani. Ezt megígérhetem. – elmosolyodtam
- Nagyon köszönöm. - sóhajtva elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Megpillantottam a kinti őrök egyikét. Az utcasarkon állt, és Ericet nézte mereven. Pár pillanatra rám nézett, majd vissza a főnökre. Jól teljesít az biztos. De ezek szerint még van valaki aki engem bámul mereven. Nem tagadom van nálam fegyver, de nem azért, hogy megöljem őt. Valaki belépett a kis kávézóba, de nem néztem arra. Az előttem ülő farkas szavait mérlegeltem. Miért is segítek neki pontosan? Csak azért, hogy ne haljanak meg bűntelenül, vagy… más miatt aggódóm. Ezt az ötletet el is vetettem. Nem érdekel egy farkas sem… ÚGY.
- Eric, beszélhetnénk? – az ismerős hangra odafordultam. Csak emlegetni kellett. Tyler is még mindig az öltönyt viselte. Annyira jól nézett ki abban a vörös ingben. Vagyis… csak jól állt neki, de nem nézett ki jól. Sőt egyenesen a hányinger kerülget ha ránézek.
- Persze. Megbocsátasz pár percre? – kérdezte Eric illedelmesen, mire én bólintottam, de közben Tylerrel néztem farkasszemet. Elvonultak a telefonfülkékhez, és egy olyan nyelven beszéltek amit soha nem értettem. A farkasoknak van egy saját nyelvük amit csak ők ismernek. Állítólag a vámpíroknak is, de azt csak a NAGYON vének ismerik. Fogalmam sincs miről lehetett szó, de azt tudtam, hogy Eric mit magyaráz olyan hosszan. Elmondta, hogy én mit mondtam neki. Mikor Tyler tekintete hitetlenkedve fordult felém lesütöttem a szemem, és nagy jelentőséget tulajdonítottam a kávés poharamnak. A francba ez így nem lesz jó! Pár perccel később Eric visszajött nyomában Tylerrel. Micsoda szerencse.
- Sajnálom, de… most el kell mennem. Viszont, mivel tudom, hogy téged szorít az idő nagyon sietek vissza. Nem szeretném ha valami bajod esne. – nem tudom miért, de hittem neki.
- Akkor tényleg siess! – néztem fel rá, mire elmosolyodott
- Úgy lesz. Addig is… Tyler itt marad veled. – már épp tiltakozni akartam, de Eric már ment kifelé. Magamban káromkodva néztem ki megint az ablakon. Eric beült egy fekete luxus kocsi hátuljába, és már a sofőr gázt is adott. A testőrök eltűntek. Felnéztem az égre ami már kezdett világosodni. Még másfél óra. Hallottam ahogy Tyler leül velem szembe, de nem néztem oda. Elég volt a tudat, hogy ott van, és az illata. Gyűlölet tombolt bennem még mindig.
- Miért vagy itt? – kérdezte halkan
- Pontosan tudod, hogy miért vagyok itt. Eric elmondta nem?
- Ami azt illeti elmondta, de… nem nagyon értem.
- Mi az amit te értesz? – kérdeztem gúnyosan
- Ezzel nem érsz el semmit. – felelte hidegen, mire ránéztem. Hiba volt. A tekintetébe beleborzongtam, és elöntött a forróság. Nem hiszem el, hogy zavarba tud hozni. Még szerencse, hogy nem vagyok pirulós fajta. Az arcom már lángolna.
- Mivel?
- Azzal, hogy így beszélsz. A dolgok nem fognak megváltozni. Vagy ezzel el akarsz valamit érni? – gúnyosan felnevettem, és a közeledő pincérnőre néztem. Nagyon rázta magát, hogy Tyler észrevegye. Megigazította hosszú szőke haját, majd nagy csípőrázás közepette megállt az asztalunknál.
- Hozhatok valamit uram? – rebegtette meg a szempilláit, mire Tyler mosolyogva ránézett. Látszott a nőn, hogy azt sem tudja hol van. Hát igen. Ettől a mosolytól én is elolvadnék. Sőt, már egyszer el is olvadtam.
- Igen kisasszony. Egy kávé jól esne.
- Kér még valamit? – látszott rajta, hogy nem akaródzik neki elmenni az asztalunktól
- Igen. Szeretnék még egyet abból a gyönyörű mosolyából. – a nő arca felvidult. Mintha én ott se lennék. Megforgattam a szememet. Nincs kedvem végighallgatni ezt. A nő végül trillázva kihozta a kávét, és közben alaposan végigmért. Nem látott bennem semmi extrát, így arra a következtetésre jutott, hogy nem veszem el az álom pasiját. Végre elment. Tyler pedig mosolyogva fordult vissza hozzám.
- Jó lenne ha minél előbb lehűtenéd magad. – közöltem vele, mire kényelmesen hátradőlt a kétszemélyes padon. Egy karját lazán a támlájára tette, és engem méricskélt.
- Talán zavar? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Nem, de a csajt újra kell lassan éleszteni úgy kalapál a szíve. A másik fele pedig, hogy nem érdekel, hogy kivel kavarsz. Bár úgy tűnik mostanában a szőkék a gyengéid. – mereven a szemébe néztem, és nem akartam elfordulni. A gyűlölet újult erővel fellángolt bennem. Félrebillentette a fejét, és végigmért. A tekintete komoly volt.
- Nem tudlak elképzelni szőkén. – rázta meg végül a fejét. Felvontam a szemöldököm.
- Nem is kell. Elég sok szőke van a városban. Az kettő ahogy láttam nagyon ki volt merülve. Biztos jó munkát végeztél, és még szívesen lennének veled. – újra magam előtt láttam az egészet. Ahogy ott áll az ajtóban félmeztelenül a két csaj pedig az ágyában fekszik. Tyler megrázta a fejét.
- Elítélsz azért, mert szórakozok?
- Nem. Azért ítéllek el, mert egy szemét disznó vagy.
- Ha jól tudom neked is volt részed egy kis szórakozásban. Nem én léptem le több órányi szeretkezés után. – igaza volt, de nincs az az isten, hogy ezt bevalljam neki. Bár… az érzéseimből már biztos tudja.
- Nem én feküdtem le másnap két ribanccal. – előredőltem, és farkasszemet néztem vele. Ő is előredőlt, és csak pár centi választott el minket egymástól.
- Azt a két ribancot legalább nem kellett annyit kéretni.
- Gondolom. Futottak az ágyadba mi?
- Miért te nem azt csináltad? – kérdezte élesen, mire eltávolodtam
- Te másztál rám. – vontam meg a vállam
- Mintha te annyira ártatlan lennél. Ha jól tudom két ember kell ehhez. – mondta gúnyos nevetéssel
- Vagy több. – mosolyogtam rá, mire szikrázó szemekkel méregetett – Fogalmam sincs, hogy minek tettük meg, ha mind a ketten megbántuk. – Tyler azt asztallapot nézte, és azt hittem nem is fog válaszolni
- Nem mondtam, hogy megbántam. – suttogta. A tekintete ellágyult. Egy sóhajjal hátradőltem.
- Ne csináld ezt! – kérleltem halkan
- Mit ne csináljak? Tegyek úgy mintha nem történt volna semmi, és felelt sem el? Próbáltam, de… ezt nem lehet meg nem történté tenni. Te is nagyon jól tudod. Ahogy azt is tudod, hogy ez már várható volt. Komolyan azt hitted azért üldöztél tíz évig, mert annyira gyűlölsz?
- Gyűlöllek is. – mondtam összeszorított fogakkal
- Lehet, de csak azért, mert zavar, hogy mással fekszek le.
- Ez nem igaz! – csattantam fel
- Ó, tényleg? Akkor miért sírtál, amikor megláttad az ágyamban őket? – ledermedtem. Na erre mit mondjak?
- Én csak… - nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a mobilom. Tyler megrázta a fejét, és hátradőlt. Úgyis hallani fogja, hogy mit mondok. Rohadt farkas hallás! – Haló! – szóltam bele. Nem is néztem meg, hogy ki keres.
- Hol vagy? – a bátyám éles hangon szólalt meg
- Én is örülök, hogy hallak Daniel. – Tyler megeresztett egy mosolyt.
- Azt kérdeztem, hogy hol vagy? – minden egyes szót tagoltan mondott ki. Mintha egy ötévessel beszélne
- Miért? Nagylány vagyok, és tudok vigyázni magamra.
- Tisztában vagy vele, hogy egy óra, és felkel a nap? – kérdezte gúnyosan, mire megforgattam a szemem. Tyler a poharával babrált, és úgy hallgatta a beszélgetésünket.
- Nem vagyok hülye. De csak ezért hívtál, mert ha igen akkor…
- Gyere vissza! Most!
- Ne kezd megint! – mondtam sóhajtva
- Egy fontos bevetésre készülünk, és te kint vagy valahol napfelkelte előtt. Vissza kell jönnöd, hogy megbeszéljük a tervet.
- Már megbeszéltetek mindent? – Tyler érdeklődve méregetett, mire én is ránéztem
- Igen már csak te hiányzol. Hol vagy? – kérdezte ismét. Vettem egy mély levegőt, és közben kitaláltam valamit.
- Szabadságon vagyok. Csak egy kicsit kieresztem a gőzt. – Daniel a válaszomon mélázott, majd sóhajtott
- Siess vissza. - mondta halkan, majd letette.
- Furcsán engeded ki a gőzt. – mosolygott rám Tyler, mire én csak a szememet forgattam
- Mikor legutóbb ki akartam engedni a gőzt összetalálkoztam valakivel, és elrontotta az egész estémet.
- Nocsak… terveid voltak Jeremyvel? – kérdezte túljátszott kíváncsisággal
- Csak nem zavar? – vontam föl a szemöldököm, és pénz után kutattam a táskámban. Nem várhatom meg Ericet. Túl közel a napkelte.
- És ha zavar? Változtat valamin?
- Nem. - ráztam meg a fejem, és letettem az asztalra a kávém árát.
- Nem várod meg Ericet?
- Belőled elég volt ennyi. – közöltem, és felálltam
- Nem fog örülni, hogy kifizeted a kávéd. Szerintem ő akart fizetni.
- Mond meg neki, hogy sajnálom, de el kellett mennem. Az infóért pedig nem tartozik semmivel. – már mentem volna el mellette, de megragadta a karom. Lenéztem igéző szemébe
- Jó volt újra látni. – suttogta, és gyengéden végigsimított a karomon. Kiszáradt a szám, de sikerült válaszolnom.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám. – feleltem hidegen, és elhúztam a kezem. Nem néztem hátra. Torkomban dobogó szívvel próbáltam elfelejteni forró érintését.
Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :) Mivel nem írtok hozzászólásokat, ezért csak akkor fogom feltenni az új fejezetet, ha lesz 10 hsz. Tudom, hogy most utáltok ezért :P de nekem sokat jelent, hogy mit gondoltok. Pl.: szeretném tudni, hogy szerintetek mi lesz a Helena, és Tyler kapcsolatával, szerintetek ki áll a vámpírok elleni fegyver készítése mögött, kinek-kivel kéne összejönnie, mik fognak még szerintetek történni, stb. stb. Na szóval várom a véleményeket! :)
puszi
Niky
18. fejezet
Felvettem valami normális ruhát magamra. Egy farmer, sötétkék póló, fekete bőrkabát, és egy egyszerű sötét sportcipő. Ha futnom kell, legalább tegyem azt kényelmesen. Miközben magamra rángattam minden cuccot, fegyvert kerestem, és közben Jeremynek telefonáltam. A fejem, és a vállam közé préseltem a telefont, hogy közben megtudjam tölteni a pisztolyt.
- Haló! – szólt bele a rekedtes hang
- Kell egy találka! – mondtam köszönés nélkül, és ezüst lövedéket kerestem közben. A vonalban csönd lett. – Sürgős, szóval siess! – elővettem egy tárat, majd még raktam kettőt a zsebembe. Bár remélem nem lesz szükségem rá.
- Ezt nem kérheted tőlem.
- Nagyon fontos Jer! Megölik őket ha nem lépek közbe! – fogtam a kezembe a mobilt, és a kocsimhoz rohantam.
- És ez miért is érdekel téged? – kérdezte kíváncsian. Nem vártam tovább felpörgettem a motort, és a belváros felé indultam.
- Öt perced van, hogy megmond Ericnek, hogy várom egy kis kávézóban a Hervis sarkán. – közöltem vele. Jeremy sóhajtott.
- Mivel Eric kedvel téged nem hiszem, hogy lesz ellenvetése. De én megüthetem a bokámat.
- Esküszöm, hogy nem. Eric véget akar vetni a harcoknak, és nem újat kezdeni. Nem lesz semmi baj. Bízz bennem! – kérleltem, és reméltem, hogy hallgat rám
- Rendben. A Hervis sarkán, öt perc múlva. – mondta halkan, mire én elmosolyodtam
- Köszönöm Jeremy! Most már nagyon sokkal tartozok neked!
- Pontosan, de… ha ezzel megmentheted a fajtánk egy részét, akkor… előre is köszönöm.
- Én tartozom neked hálával. – nevettem fel
- Még beszélünk. Szia!
- Szia! – raktam le én is, majd szélsebesen hajtva szeltem az országutat.
Sajnos nem sikerült öt perc alatt odaérnem, pedig igyekeztem. Körülbelül tíz perc lett belőle. Gyorsított tempóban kiszálltam a kocsiból, gyorsan lezártam, majd a kávézóba siettem. Két óra, és felkel a nap. Nincs sok időm. Eric egy kávét kortyolgatott. Még mindig abban az öltönyében volt, mint a Galériában. Nem volt vele testőr, vagy csak nem láttam őket, mert kint voltak valahol. Rám mosolygott, én pedig leültem elé. A pincérnő azonnal mellettem termett.
- Hozhatok valamit? – mosolygott rám kedvesen a nő
- Am… igen egy kávét kérek. – a pincérnő bólintott, majd elviharzott.
- Örülök, hogy újralátlak. – mosolyogott rám Eric
- Bárcsak én is ezt mondhatnám, de… nem tudok jó hírrel szolgálni. – a nő visszajött, és lerakta elém a kávémat- Köszönöm.- mosolyogtam rá. Eric hátradőlt a kis boxban.
- Hallgatlak.
- Holnap lesz egy találkozótok a Trade Streeten, igaz?- Eric megütközve nézett rám
- Honnan tudod?
- Az mindegy. Az még nem lenne baj ha csak én tudnék róla, de… Lucas is tudja, és leakar rátok csapni holnap este. – mérlegelte a szavaimat. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire lehetetlenül hangzik, hogy egy vámpír segít nekik.
- Miért segítenél nekünk? – kulcsolta össze a kezeit az asztalon. Elmosolyodtam, de nem vidáman
- Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy barátságban a farkasokkal. De… azért akarnak megölni titeket, mert azt hiszik, hogy ti… találtátok ki a fegyvert. Azt hiszik, hogy ti akarjátok kiirtani a vámpírokat. Hiába mondtam nekik, hogy nem igaz, nem hittek nekem. – ráztam meg a fejem. – Így gondoltam figyelmeztetlek. Ha megölnek titeket ne azért tegyék, mert azt gondolják elkövettetek valamit amit nem.
- Örülök, hogy így aggódsz értünk. – terült el mosoly az arcán
- Jeremyt ne bántsd! Soha nem adott ki olyan információkat ami elárult volna titeket. A lőszert is ő mutatta nekem.- Eric bólinott
- Nem fogom bántani. Ezt megígérhetem. – elmosolyodtam
- Nagyon köszönöm. - sóhajtva elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Megpillantottam a kinti őrök egyikét. Az utcasarkon állt, és Ericet nézte mereven. Pár pillanatra rám nézett, majd vissza a főnökre. Jól teljesít az biztos. De ezek szerint még van valaki aki engem bámul mereven. Nem tagadom van nálam fegyver, de nem azért, hogy megöljem őt. Valaki belépett a kis kávézóba, de nem néztem arra. Az előttem ülő farkas szavait mérlegeltem. Miért is segítek neki pontosan? Csak azért, hogy ne haljanak meg bűntelenül, vagy… más miatt aggódóm. Ezt az ötletet el is vetettem. Nem érdekel egy farkas sem… ÚGY.
- Eric, beszélhetnénk? – az ismerős hangra odafordultam. Csak emlegetni kellett. Tyler is még mindig az öltönyt viselte. Annyira jól nézett ki abban a vörös ingben. Vagyis… csak jól állt neki, de nem nézett ki jól. Sőt egyenesen a hányinger kerülget ha ránézek.
- Persze. Megbocsátasz pár percre? – kérdezte Eric illedelmesen, mire én bólintottam, de közben Tylerrel néztem farkasszemet. Elvonultak a telefonfülkékhez, és egy olyan nyelven beszéltek amit soha nem értettem. A farkasoknak van egy saját nyelvük amit csak ők ismernek. Állítólag a vámpíroknak is, de azt csak a NAGYON vének ismerik. Fogalmam sincs miről lehetett szó, de azt tudtam, hogy Eric mit magyaráz olyan hosszan. Elmondta, hogy én mit mondtam neki. Mikor Tyler tekintete hitetlenkedve fordult felém lesütöttem a szemem, és nagy jelentőséget tulajdonítottam a kávés poharamnak. A francba ez így nem lesz jó! Pár perccel később Eric visszajött nyomában Tylerrel. Micsoda szerencse.
- Sajnálom, de… most el kell mennem. Viszont, mivel tudom, hogy téged szorít az idő nagyon sietek vissza. Nem szeretném ha valami bajod esne. – nem tudom miért, de hittem neki.
- Akkor tényleg siess! – néztem fel rá, mire elmosolyodott
- Úgy lesz. Addig is… Tyler itt marad veled. – már épp tiltakozni akartam, de Eric már ment kifelé. Magamban káromkodva néztem ki megint az ablakon. Eric beült egy fekete luxus kocsi hátuljába, és már a sofőr gázt is adott. A testőrök eltűntek. Felnéztem az égre ami már kezdett világosodni. Még másfél óra. Hallottam ahogy Tyler leül velem szembe, de nem néztem oda. Elég volt a tudat, hogy ott van, és az illata. Gyűlölet tombolt bennem még mindig.
- Miért vagy itt? – kérdezte halkan
- Pontosan tudod, hogy miért vagyok itt. Eric elmondta nem?
- Ami azt illeti elmondta, de… nem nagyon értem.
- Mi az amit te értesz? – kérdeztem gúnyosan
- Ezzel nem érsz el semmit. – felelte hidegen, mire ránéztem. Hiba volt. A tekintetébe beleborzongtam, és elöntött a forróság. Nem hiszem el, hogy zavarba tud hozni. Még szerencse, hogy nem vagyok pirulós fajta. Az arcom már lángolna.
- Mivel?
- Azzal, hogy így beszélsz. A dolgok nem fognak megváltozni. Vagy ezzel el akarsz valamit érni? – gúnyosan felnevettem, és a közeledő pincérnőre néztem. Nagyon rázta magát, hogy Tyler észrevegye. Megigazította hosszú szőke haját, majd nagy csípőrázás közepette megállt az asztalunknál.
- Hozhatok valamit uram? – rebegtette meg a szempilláit, mire Tyler mosolyogva ránézett. Látszott a nőn, hogy azt sem tudja hol van. Hát igen. Ettől a mosolytól én is elolvadnék. Sőt, már egyszer el is olvadtam.
- Igen kisasszony. Egy kávé jól esne.
- Kér még valamit? – látszott rajta, hogy nem akaródzik neki elmenni az asztalunktól
- Igen. Szeretnék még egyet abból a gyönyörű mosolyából. – a nő arca felvidult. Mintha én ott se lennék. Megforgattam a szememet. Nincs kedvem végighallgatni ezt. A nő végül trillázva kihozta a kávét, és közben alaposan végigmért. Nem látott bennem semmi extrát, így arra a következtetésre jutott, hogy nem veszem el az álom pasiját. Végre elment. Tyler pedig mosolyogva fordult vissza hozzám.
- Jó lenne ha minél előbb lehűtenéd magad. – közöltem vele, mire kényelmesen hátradőlt a kétszemélyes padon. Egy karját lazán a támlájára tette, és engem méricskélt.
- Talán zavar? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Nem, de a csajt újra kell lassan éleszteni úgy kalapál a szíve. A másik fele pedig, hogy nem érdekel, hogy kivel kavarsz. Bár úgy tűnik mostanában a szőkék a gyengéid. – mereven a szemébe néztem, és nem akartam elfordulni. A gyűlölet újult erővel fellángolt bennem. Félrebillentette a fejét, és végigmért. A tekintete komoly volt.
- Nem tudlak elképzelni szőkén. – rázta meg végül a fejét. Felvontam a szemöldököm.
- Nem is kell. Elég sok szőke van a városban. Az kettő ahogy láttam nagyon ki volt merülve. Biztos jó munkát végeztél, és még szívesen lennének veled. – újra magam előtt láttam az egészet. Ahogy ott áll az ajtóban félmeztelenül a két csaj pedig az ágyában fekszik. Tyler megrázta a fejét.
- Elítélsz azért, mert szórakozok?
- Nem. Azért ítéllek el, mert egy szemét disznó vagy.
- Ha jól tudom neked is volt részed egy kis szórakozásban. Nem én léptem le több órányi szeretkezés után. – igaza volt, de nincs az az isten, hogy ezt bevalljam neki. Bár… az érzéseimből már biztos tudja.
- Nem én feküdtem le másnap két ribanccal. – előredőltem, és farkasszemet néztem vele. Ő is előredőlt, és csak pár centi választott el minket egymástól.
- Azt a két ribancot legalább nem kellett annyit kéretni.
- Gondolom. Futottak az ágyadba mi?
- Miért te nem azt csináltad? – kérdezte élesen, mire eltávolodtam
- Te másztál rám. – vontam meg a vállam
- Mintha te annyira ártatlan lennél. Ha jól tudom két ember kell ehhez. – mondta gúnyos nevetéssel
- Vagy több. – mosolyogtam rá, mire szikrázó szemekkel méregetett – Fogalmam sincs, hogy minek tettük meg, ha mind a ketten megbántuk. – Tyler azt asztallapot nézte, és azt hittem nem is fog válaszolni
- Nem mondtam, hogy megbántam. – suttogta. A tekintete ellágyult. Egy sóhajjal hátradőltem.
- Ne csináld ezt! – kérleltem halkan
- Mit ne csináljak? Tegyek úgy mintha nem történt volna semmi, és felelt sem el? Próbáltam, de… ezt nem lehet meg nem történté tenni. Te is nagyon jól tudod. Ahogy azt is tudod, hogy ez már várható volt. Komolyan azt hitted azért üldöztél tíz évig, mert annyira gyűlölsz?
- Gyűlöllek is. – mondtam összeszorított fogakkal
- Lehet, de csak azért, mert zavar, hogy mással fekszek le.
- Ez nem igaz! – csattantam fel
- Ó, tényleg? Akkor miért sírtál, amikor megláttad az ágyamban őket? – ledermedtem. Na erre mit mondjak?
- Én csak… - nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a mobilom. Tyler megrázta a fejét, és hátradőlt. Úgyis hallani fogja, hogy mit mondok. Rohadt farkas hallás! – Haló! – szóltam bele. Nem is néztem meg, hogy ki keres.
- Hol vagy? – a bátyám éles hangon szólalt meg
- Én is örülök, hogy hallak Daniel. – Tyler megeresztett egy mosolyt.
- Azt kérdeztem, hogy hol vagy? – minden egyes szót tagoltan mondott ki. Mintha egy ötévessel beszélne
- Miért? Nagylány vagyok, és tudok vigyázni magamra.
- Tisztában vagy vele, hogy egy óra, és felkel a nap? – kérdezte gúnyosan, mire megforgattam a szemem. Tyler a poharával babrált, és úgy hallgatta a beszélgetésünket.
- Nem vagyok hülye. De csak ezért hívtál, mert ha igen akkor…
- Gyere vissza! Most!
- Ne kezd megint! – mondtam sóhajtva
- Egy fontos bevetésre készülünk, és te kint vagy valahol napfelkelte előtt. Vissza kell jönnöd, hogy megbeszéljük a tervet.
- Már megbeszéltetek mindent? – Tyler érdeklődve méregetett, mire én is ránéztem
- Igen már csak te hiányzol. Hol vagy? – kérdezte ismét. Vettem egy mély levegőt, és közben kitaláltam valamit.
- Szabadságon vagyok. Csak egy kicsit kieresztem a gőzt. – Daniel a válaszomon mélázott, majd sóhajtott
- Siess vissza. - mondta halkan, majd letette.
- Furcsán engeded ki a gőzt. – mosolygott rám Tyler, mire én csak a szememet forgattam
- Mikor legutóbb ki akartam engedni a gőzt összetalálkoztam valakivel, és elrontotta az egész estémet.
- Nocsak… terveid voltak Jeremyvel? – kérdezte túljátszott kíváncsisággal
- Csak nem zavar? – vontam föl a szemöldököm, és pénz után kutattam a táskámban. Nem várhatom meg Ericet. Túl közel a napkelte.
- És ha zavar? Változtat valamin?
- Nem. - ráztam meg a fejem, és letettem az asztalra a kávém árát.
- Nem várod meg Ericet?
- Belőled elég volt ennyi. – közöltem, és felálltam
- Nem fog örülni, hogy kifizeted a kávéd. Szerintem ő akart fizetni.
- Mond meg neki, hogy sajnálom, de el kellett mennem. Az infóért pedig nem tartozik semmivel. – már mentem volna el mellette, de megragadta a karom. Lenéztem igéző szemébe
- Jó volt újra látni. – suttogta, és gyengéden végigsimított a karomon. Kiszáradt a szám, de sikerült válaszolnom.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám. – feleltem hidegen, és elhúztam a kezem. Nem néztem hátra. Torkomban dobogó szívvel próbáltam elfelejteni forró érintését.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)