Karácsonyi szösszenet

Sziasztok!

Hát meghoztam a meglepit :) Nem egy nagy szám, de azért megteszi. Az cselekmény idő szerint igazáből nem tudom mikor történik, de nem is ez a lényeg. :P:) Szerettem volna egy kis Karácsonyi történetet írni, és ebben a kis "szösszenetben" egy kicsit többet megtudhatunk Helena gyermekkoráról. Nem az egészről csak egy kis részletét ;) Remélem tetszeni fog a történet. Egy kis apróság tőlem, nektek! Jó olvasást! :)

puszi

Niky

Karácsonyi szösszenet

Karácsony. Miért is van ez az ünnep? Na jó az embereknél értem. Jézus születése, meg blablabla… De nekünk vámpíroknak miért van? Persze vannak akik hisznek Istenben, meg minden, de…mégis csak egy „ember” született akkor, és nem egy vámpír könyörgöm. Mondjuk lehet, hogy nem is ember volt… Ez hülyeség. Az már túl bizarr lenne. Mit szólnának az emberek ha kiderülne, hogy Isten egy vámpír, vagy egy vérfarkas volt? Juj… ebbe még bele sem merek gondolni. Az egész egyház felborulna, és a Biblia már rögtön nem érne annyit mint most, nem?
Ha azt kérdezitek, miért gondolkozok ezen, akkor egyszerű a válasz. Holnap karácsony. Hát nem nagyszerű?! Hát…nem. Én a magam részéről gyűlölöm a karácsonyt. Hogy miért? Egyszerű, és még sem nagyszerű. Soha nem láttam értelmét igazából. Annyi volt benne a jó, hogy együtt volt a család. De aztán jött a veszekedés, és már rögtön nem lett olyan idilli a helyzet.
Az ajándékok, a fa, és a többi számomra nem jelentenek semmit. Ebből is látszik, hogy nem vagyok ember. Szerintem az egész felhajtás csak azért van, hogy mindenki egy csomó hülyeségre kidobja a pénzét. Karácsonykor úgymond, kötelező venni valamit. Na jó nem, de ha valaki kap, valakitől valamit, akkor azt viszonoznia kell valamivel. Legalábbis így illedelmes nem? Elég bonyolult a felfogásom tudom, de a véleményemen nem tudok változtatni.
Most így az ablakomban ülve, a havas esti táj gyönyörű. Ahogy fák ágain ott virít a megmaradt a hó. Az aszfalton még sértetlen a fehér „szőnyeg”. Magát a tájat imádom télen, de a hó nem a kedvencem. Addig még elviselem, amíg nem olvad el, és nem lesz lucskos, sáros.
Egy szó mint száz a tél nem az én évszakom.
A redőnyök leereszkedtek, én pedig nagyot sóhajtottam. Ennyit a szép tájról. Ha ma sütni fog a nap semmi nap marad a hóból estére.
Halk kopogást hallottam.
- Gyere! – kiáltottam ki, de az ablakban maradtam ülve. Egy hűbéres jelent meg. Félénken belépett a szobába, de nem jött hozzám közel. A jó hírnevem! – Mi az?
- Elnézést a zavarásért hölgyem. Mr. Hudsen küldött magáért. – összevontam a szemöldököm
- Mit akar Daniel? – a hűbéres megköszörülte a torkát
- Csak annyit mondott, hogy a kondi teremben várja magát. – sóhajtottam
- Mondja meg neki, hogy pár perc, és megyek. – a hűbéres meghajolt, majd kislisszolt a szobából. Mi a fenét akar már megint Daniel?
Pár percig még ültem a semmibe bámulva, majd lekászálódtam a párkányról, és Daniel felé vettem az irányt.

A bátyám épp a súlyzópadon feküdt, és Isten sem tudja hány száz kilót nyomott ki éppen. Karba tett kézzel megálltam előtte.
- Mesélj! – még párszor kinyomta a súlyt, majd az állványra tette azt, és felült.
- Neked is szia hugi! – mondta lihegve, mire csak a szememet forgattam.
- Szia Daniel! Örülök, hogy újra látlak. Így jó? – kérdeztem színpadiasan – Miért akartál velem beszélni? – mély levegőt vett
- Holnap karácsony. – megvontam a vállam
- És?
- Minden évben van Karácsonyi rendezvényünk jól tudod.
- Igen, és én minden évben elhúzom a csíkot addig valahova. Ha azért hívtál, hogy figyelmeztess, kösz nem kell. Nagyon jól tudom, hogy mikor nincs rám szükség. És mivel ma már folynak az előkészületek ma este elmegyek, és majd jövök ha mindennek vége. Mi ebben az újdonság? – kérdeztem, mire Daniel komolyan nézett rám
- Szeretném ha idén nem mennél el sehova. – felvontam a szemöldököm
- Miért?
- Veszélyes. Az új fegyver miatt nagyon nem szeretném ha távol lennél. – elmosolyodtam – Ez nem vicces! – korholt le, mire megadóan felemeltem a kezeimet
- Oké, nem vicces. Szeretném azt hinni, hogy csak hülyéskedsz, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem.
- Ez azt jelenti, hogy maradsz? – kérdezte reménykedve, mire csak a fejemet ráztam
- Nem, de ne aggódj vigyázok magamra! Az ajándékodat, pedig majd megkapod ha visszajöttem.
- Nekem elég az ajándéknak ha maradsz. – sóhajtottam
- Bocs, de nem. Az évben bármely részében maradok, de most nem! Tudod, hogy gyűlölöm a Karácsonyt.
- Igen, de attól még…
- Nincs de, Daniel! – közöltem élesen, majd nyugodtabban folytattam – Sajnálom, de nem maradok. Még a te kedvedért sem. – Daniel lehajtotta a fejét
- Rendben, akkor menj! De ha baj van hívsz, és amint vége mindennek vissza jössz! – mosolyogva megpusziltam.
- Ezt megígérhetem. – percekig néztük egymást, majd Daniel felnevetett
- Inkább menj te Karácsonykerülő! – színpadiasan a szívemhez tettem a kezem
- Ez fájt Daniel! – hátráltam az ajtóhoz – Na jó, ennyi! Nincs ajándék! – felnevetett
- Majd találok én magamnak ajándékot ne félj! – megforgattam a szemem
- Nem nagyon érdekel, hogy hány nőt szedsz fel! A tavalyi Karácsonyi teljesítményedtől is padlón voltam, akkor mi lesz most?! – ráztam meg a fejem
- Mennyi is volt? Tize…- a szavába vágtam
- Elég annyi, hogy sok. Ha idén megdöntöd, csak annyit mondj, hogy sikerült-e, vagy nem, és kész. – rám mosolygott
- Oké. Vigyázz magadra! – bólintottam
- Te is. Jó mulatást!


Órákkal később, már Tyler mellett feküdtem az ágyban, és néztem a plafont. Miután lement a nap összepakoltam a cuccaimat, és eljöttem ide. Itt legalább elfelejtettem egy kicsit a Karácsonyi felhajtást. Hát igen, amikor az ember hormonjai elszabadulnak, elég könnyen el lehet felejteni a rossz dolgokat. Most viszont, hogy itt fekszek, és nézem a semmit, rohadt nagy némaságban, hát… Nem mondom jó a csend, de akkor úgy is kattog az agyam, és nem a legjobb dolgokon. Tyler az oldalán feküdt, a könyökén támaszkodva, és közben a karomat cirógatta.
- Itt maradsz? – kérdezte halkan, mire felé fordítottam a fejem
- Hogy érted?
- Tudom, hogy most pár napig nem mész haza az ünnepség miatt, és gondoltam addig nálam maradhatnál. – mondta, miközben a karomat simogatta, de nem nézett rám. Elmosolyodtam.
- Az attól függ.
- Mitől? – vonta föl a szemöldökét
- Akarod, hogy maradjak? – Tyler rám nézett
- Nem kérdezném, ha nem akarnám. Ez nem is kérdéses. – na ezért szerettem bele Tylerbe.
- Akkor maradok. De egy idő után meg fogsz unni, és könyörögsz majd, hogy menjek el. – elvigyorodott
- Ettől ne félj! Csak pár nap, és addig majdcsak kibírom valahogy. – rám gördült
- Mi lesz a többi barátnőddel amíg itt vagyok? – kérdeztem, mire ő kajánul elmosolyodott
- Azt hiszem le kell mondanom a randikat, de majd bepótolom ha elmentél. – felvontam a szemöldököm
- Igen? Tudod mit, azt hiszem még sem maradok itt. Van jobb hely is ahol lehetnék. – most ő vonta fel a szemöldökét
- Ha azt hiszed ilyen könnyen elengedlek, tévedsz. – csókolt meg lágyan. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Mielőtt bármi komolyabb történhetett volna elhúzódott.- Van egy jó, egy még jobb, és egy rossz hírem. – elgondolkodtam
- Először a rosszal kezd!
- Most egy kicsit hanyagolnunk kéne ezt amit csinálunk, míg elmondom amit akarok, de majd később folytathatjuk. – megforgattam a szemem, mire felnevetett
- Oké, és mi a jó híred? – lemászott rólam, és az éjjeli szekrényben kezdett kutatni. Magam elé fogtam a takarót, és én is felültem. Tyler felém fordult kezében egy hosszúkás bársonydobozzal. Sóhajtottam.
- Azt hittem tudod, hogy nem szeretem a Karácsonyt?! – elmosolyodott
- Tudom, de ezt…vedd csak ajándéknak. Mintha nem is lenne semmi jelentősége. Vedd úgy, hogy ez csak egy kis csekélység. – kinyitotta a dobozt, és elállt a szavam.
- Csekélység? – kérdeztem halkan, és végigsimítottam a láncon. Fehér aranyból volt, és apró piros díszítették a láncot, a medál pedig egy nagy gyémánt szív volt. Nem mertem kivenni, annyira gyönyörű volt. – Ha ez csekélység, mi nálad a drága holmi? – felkuncogott
- Felrakhatom? – meg sem várta a válaszom, kivette a dobozból, és egy pillanat alatt felcsatolta a nyakamra. Lenéztem, és a kezemben tartottam a medált.
- Köszönöm, ez… gyönyörű. Mégis…mennyi volt ez a lánc? Biztos egy vagyon.
- Örülök, hogy tetszik. Az árral, pedig ne foglalkozz. Megérte, mert nagyon jól áll. – felnéztem rá
- Ez volt a jó hír, mi a még jobb? – zavartan megvakarta a tarkóját
- A szüleim…meg akarnak ismerni. – még a szám is tátva maradt, szerintem rosszul hallottam
- Mi?
- Anya egy órát ecsetelte, hogy mennyire kíváncsi rád, és apa is szeretne veled találkozni. Most, hogy itt vannak az ünnepek, szeretnék ha hazamennék egy kicsit, és vigyelek téged is. – szaggatottan vettem a levegőt
- Vámpír vagyok. Apukád…nem gyűlöl? Úgy értem ő farkas, és…
- Tisztában van vele, hogy mi vagy, és nem zavarja. Anya pedig ember, és már megszokta a dolgokat. Neki csak az a fontos, hogy én boldog legyek. – Én, menjek el Tyler szüleihez? Ez nem lehet komoly! Szerintem ez csak egy rossz vicc.
- Mond, hogy csak viccelsz, és ez nem igaz! – néztem rá könyörögve. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, és majdnem elájultam. – Én…nem mehetek. Én…nem megyek sajnálom. Mond meg, hogy beteg lettem, és nem tudok menni. – Tyler leereszkedően nézett rám
- Vámpír vagy. Nem lehetsz beteg. – megráztam a fejem
- Akkor, tudom is én…mond, hogy más dolgom van. – Tyler sóhajtva megfogta a kezem
- Ne aggódj! Minden rendben lesz.
- És ez neked jó hír? Te jó ég, te nem vagy ép. – a fejemben minden kavargott, csak jó dolog nem. Nem mehetek el!
- Nem kell félned! Ott leszek veled. – megütközve néztem rá
- Én nem félek csak… gyűlölöm a Karácsonyt, és nem akarok menni. Ennyi. – Tyler megrázta a fejét
- Csak pár órát kell kibírnod.
- Akkor sem megyek! – közöltem egyszerűen, mire ő felvonta a szemöldökét. Ledöntött az ágyra, és csókolgatni kezdte a nyakam
- Majd később megbeszéljük. – suttogta, és végigsimította a nyakláncomon le a mellemig
- Nincs mit megbeszélni, én…- nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefon. Tyler, felnyögött, majd felvette.
- Igen? – kérdezte unottan, de utána megváltozott az arckifejezése – Szia Anya! – összevontam a szemöldököm. Az édesanyjának kedves, öreges hangja volt, de még így telefonon keresztül is érzékelni lehetett, hogy mennyire szereti a fiát. Ez fordítva is elmondható.
- Átgondoltad amit mondtam? Eljöttök holnap hozzánk? – Tyler felsóhajtott, és már vártam, hogy bocsánatot kérve nemet mond.
- Igen. Holnap este ott leszünk mind a ketten. – rákaptam a tekintetem.
- Mi? – kérdeztem talán túl hangosan is, de az anyja ember lévén nem hallotta meg. Ki akartam kapni a kezéből a telefont, de ő felült, és könnyedén távol tartott magától.
- Jaj, annyira örülök kisfiam. Remélem nem lesz kellemetlen neki, hogy velünk kell lennie. – ó, dehogy nem!
- Nem. Nagyon is örül neki, hogy meghívtátok, és várja már, hogy lásson titeket. – majdnem képen töröltem. Hozzávágtam a párnát, mire majdnem felnevetett, de aztán vissza fogta magát, így csak vigyorgott.
- Jaj, annyira boldog vagyok, hogy megismerhetem végre. – egy férfi hangját hallottam, de nem tudtam, hogy mit mond – Fiam, most mennem kell. Holnap találkozunk.
- Üdvözlöm Apát!
- Én is üdvözlöm Helenat!
- Átadom. – nézett rám, majd lerakta – Anya, üdvözöl. – közölte mosolyogva, de nem érdekelt. Felkeltem az ágyból, magam köré tekerve az egyik takarót. – Helena! Most meg mi bajod van?
- Ezt komolyan kérdezed? – fordultam vissza felé – Megmondtam, hogy nem megyek el, erre te mégis azt mesélted be anyukádnak, hogy mégis! Nem fogtad fel amit mondtam, vagy csak szimplán szívatni akarsz? – kérdeztem élesen
- El kell jönnöd! Elhiszem, hogy félsz, de attól még…
- Én nem félek! – keltem ki magamból, mire hideg tekintettel mért végig
- Rendben, ha nem félsz, akkor nyugodtan eljöhetsz! – vonta meg a vállát. Az ideg annyira dolgozott bennem, hogy inkább nem válaszoltam. Bementem a fürdőbe, és hangosan becsaptam magam után az ajtót. Nincs kedvem veszekedni vele, de ha egyszer ennyire érthetetlen. Nem megyek! Fejre is állhat, de akkor sem megyek!
Ledobtam a takarót, és a zuhany alá álltam. A zuhany rózsa felé fordítottam az arcomat, és kiürítettem a fejem. Elég sokáig áztattam magam. Végül elzártam a vizet, és alaposan megtörülköztem. Felvettem egy köntöst, majd a hajamat kezdtem fésülni. Tyler hirtelen bejött a fürdőbe. Hangosan felsóhajtottam.
- Miért vagy itt?
- Mert itt lakok? - megforgattam a szemem
- Elfelejtettem bezárni az ajtót. Bocsánat. Majd legközelebb alaposabb leszek. – közöltem gúnyosan, mire fáradtam megmasszírozta az orrnyergét.
- Tényleg nem akarsz jönni? – kérdezte halkan
- Tényleg. – válaszoltam egyszerűen, mire felsóhajtott
- Rendben, akkor…felhívom anyát, hogy nem kell annyit fáradnia, és sajnos nem tudsz eljönni. Meggyőzöm valahogy, hogy nem azért nem akarod megismerni őket, mert iszonyodsz még a gondolatától is. Nem hiszem, hogy hisz majd a kifogásaimnak. – vonta meg a vállát, és kisétált a fürdőből. Beharaptam az alsóajkam.
- Ez érzelmi zsarolás! – fakadtam ki, és elvettem tőle a telefont
- Miért is? – kérdezte gonosz mosollyal, mire majdnem megütöttem
- Jó…elmegyek, de nem maradok sokáig, és nem jó pofizok. Világos? – kikapta a kezemből a telefont, és az ágyra hajította. A derekamnál fogva magához húzott.
- Mint a nap. – suttogta, majd megcsókolt, és onnan folytattunk mindent ahol abbahagytuk.

Kész örökkévalóságnak tűnt, míg elértünk Leedst, ahol Tyler szülei élnek. Szándékosan olyan kocsival szeltük át az országot, mely kizárja az UV sugarakat, mert nem értünk volna oda időben ha csak este indulunk el.
Több száz kilométer utazás kocsival még nem is lenne annyira vészes, ha nem tudnám, hogy hova tartunk. Miért mentem ebbe bele? Nem vagyok vallásos „ember”, így imádkozni nem fogok, hogy minden jól menjen. Azért remélem jól fog menni, de mi van ha nem? Ha annyira utálnak majd, hogy kidobnak a házból? Biztos szörnyű szégyennek tartják, hogy az egyetlen éledben maradt fiuk egy vámpírral jár. Ja, és ha ez még nem lenne elég, Karácsony van. Ez így együtt maga a pokol.
Leeds nem olyan nagy város mint London, de máris jobban elnyerte a tetszésemet. London zajos, és sok ember él ott. Itt is nem mondom, de…ez a hely csendesnek tűnik, és otthonosnak. Jobban eltudom itt képzelni az elkövetkezendő éveimet, mint Londonban. Na tessék, már azon járt az eszem, hogy itt maradok. Szép, mondhatom!
Félszeg pillantást vetettem Tylerre, aki épp bekanyarodott egy kereszteződésnél. A farmernadrágját most sem hagyta el, de az ünnep, és a családja miatt felvett egy acélkék selyeminget, hozzá egy fekete zakót. Ő tíz perc alatt elkészült, de nekem egy óra is kevés volt. Nem tudtam egyszerűen eldönteni, hogy mit vegyek fel. Az estélyi túl puccos, a szoknya túl meredek így elsőnek, a bőrruha pedig... hát inkább nem mondok rá semmit. Szerintem a szívinfarktust hoznám a szüleire.
Tyler választott nekem végül ruhát. Egy farmer, és egy fekete hosszú ujjú póló. Nekem túl egyszerű volt, de ő azt mondta csak legyek önmagam, és kész. Nagy nehezen, de végül belementem, és abba is, hogy a hajamat nem kötöm fel, hanem kiengedve hagyom. Hát igen… kissé hülyén éreztem magam, hogy a pasim öltöztet, de most még ez sem nagyon érdekel.
A Merlot család háza egyszerűen mesés. Hatalmas három emeletes ház, fehér falakkal, és muskátlival az ablakban. A kert…Istenem ilyet még senki nem látott. Még a főhadiszállásénál is sokkal lenyűgözőbb. Csodálatos lehet nappal, de sajnos, akkor nem láthatom. Maximum, akkor ha Tyler kocsijában ülve maradok. Bár ez kizárt. Így is eléggé elszívta az energiámat a nap, pedig nem éreztem az égetését az üveg miatt. De attól még nem vagyunk jóban egymással. De, visszatérve a kertre rengeteg gyümölcsös fa, és gyönyörű tulipánok díszelegtek mindenhol. Az ablak alatt rózsabokor, és egy kis halas tó.
Mély levegőt vettem, mikor Tyler kiszállt a kocsiból, és az ajtómhoz sétált. Kisegített a kocsiból. A táskámat magamhoz szorítottam, mint egy mentőövet. Rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Mikor elakart indulni megragadtam a karját.
- Tyler, nekem ez…nem megy. Igazad volt, félek. Bevallom, hogy rettegek, ezért most…- végigsimított az arcomon, és gyengéden szájon csókolt.
- Nem lesz semmi baj. A szüleim nem harapnak…nagyon. – már majdnem megszólaltam, de az ujjait az enyém közé csúsztatta, és az ajtó felé húzott.
- Most még visszafordulhatunk. – mondtam dadogva. Te jó ég, tényleg ilyen félős vagyok?
- Nyugi. Veled vagyok. – súgta a fülembe
- Te könnyen beszélsz, neked már nem kell az én szüleimet megismerned.
- Ha meg kéne, akkor sem izgulnék. – gúnyosan felnevettem
- Nem tudod milyen volt az apám. – elvigyorodott, és nyúlt volna az ajtó kilincs után, de hirtelen a nagy faajtó kinyílt, és egy nő jelent meg.
- Tyler… ó drágaságom, hát itt vagy! – ölelte magához gondolom Mrs. Merlot. Mosolyogva félreálltam, hogy kiélvezhessék egymás közelségét. Mikor elengedték egymást megfigyelhettem, hogy mennyire hasonlítanak. Mrs. Merlotnak barna haja kontyba volt fogva, de volt benne már egy kis őszes árnyalat is. Biztosan ivott vérfarkasból, mert ha nem akkor Tyler nem lehetne itt, szóval halhatatlan ő is. De ha már öregszik az az jelenti, hogy…több mint ötezer éves! Wáo, szerintem én meg sem érem azt a kort. Mindazonáltal, nagyon kedves asszonynak tűnik, még. Amíg nem gyanúsít meg azzal, hogy elveszem az ő egyetlen fiacskáját. A szeme viszont… pontosan olyan volt mint Tyleré, ellehetett benne veszni. Fekete kosztüm volt rajta, és ahogy ránéztem rögtön alul öltözöttnek éreztem magam.
- Örülök, hogy látlak mama! – olyan szeretettel ejtette ki a mama szót, hogy majdnem bőgtem. Nem akartam zavarni, így inkább csöndben láthatatlanná próbáltam válni, de nem jött össze. Tyler elengedte az anyja kezét, és átfogta a derekamat. – Mama, ő itt Helena! – mosolyt erőltettem magamra, és kezet nyújtottam
- Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Merlot. – mind két kezébe fogta a kezemet, és majd kicsattant az örömtől.
- Csak Bridget. Szólíts Bridgetnek. El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy a fiam végre talált magának egy rendes lányt. – ölelt meg, ami kicsit váratlanul ért, de végül viszonoztam az ölelést. Ha én rendes vagyok, akkor milyen volt a többi barátnője, akit idehozott? Várjunk csak, mutatott be már valakit a szüleinek? Nem csak én vagyok az első? Nem tudom igazából ezt még nem kérdeztem tőle soha! De sort kerítek rá az biztos. – Gyertek csak be! A vacsora már tálalva van. – engedett el, és bement a házba. Megrökönyödve álltam a küszöbön.
- Nem is olyan vészes igaz? – suttogta a fülembe, majd beljebb tolt, és becsukta az ajtót. A ház belseje inkább volt múzeum mint más. Nagyon hasonlított a szobámra, és mégis láttam benne valamit Tyler lakásából is. Egy hűséges hozzánk sétált, mire én odaadtam neki a táskámat. Tyler, pedig a zakóját. A ház hatalmas volt. Pontosan előttem egy hatalmas lépcső mely vörös szőnyeggel volt lefedve. Minek ekkora ház ha csak ketten laknak itt? Plusz persze még a szolgák, de akkor is…ez hatalmas. Nem volt időm megkérdezni, mert Bridget mellett megjelent hirtelen Mr. Merlot. Hogy honnan tudom, hogy ő az? Mert pontosan úgy néz ki mint Tyler csak egy kicsit öregebb, és húsosabb változatban. Az arca teltebb, a pocakja nagyobb, és egy kicsit alacsonyabb is mint a fia, de…te jó ég! Mintha ikrek lennének. Megköszörültem a torkom, és kinyújtottam felé a kezemet.
- Örvendek uram! – köszöntöttem ő, pedig elénk sétált. Kezet ráztunk, legalább ez nem döbbentett meg. Nem vártam el Mr. Merlottól, hogy azonnal ölelgessen, de a mosolya meglepett. Egy idegen farkas rám mosolyog haladás.
- Én is örülök Helena! Sokat hallottam már magáról! – összevontam a szemöldököm
- Gondolom nem csak a fiától?! – felnevetett, és egy kicsit ellazultam.
- Eltalálta. A híre mindig megelőzi, vagy csak most?
- Általában mindig. De utána pozitívan csalódnak bennem. Vagy nem! – vontam meg a vállam
- Az előbbire szavazok eddig! – mosolygott, majd elengedte a kezem, és megölelte a fiát – Végre itt vagy! – Tyler, mosolyogva bólintott
- Hiányoztatok!
- Hamarabb is jöhettél volna nem csak az ünnepekre. Ilyen kincset előbb is megismertem volna. – nézett rám – Azok a pletykák viszont igazak, hogy maga igazán gyönyörű. – elvigyorodtam
- Köszönöm, ez igazán hízelgő Mr. Merlot. – hajtottam fejet
- Mi lenne ha inkább tegeződnénk? – beharaptam az alsóajkam – Csak Henry!
- Én benne vagyok, ha magát nem zavarja! – vontam vállat. Bridget a férje mellé sétált, mire férfi megfogta a kezét
- Itt lenne az ideje a vacsorának. Biztosan éhesek vagytok.– mosolygott Mrs. Merlot, vagyis…Bridget a fiára, majd rám. Ami azt illeti éhesnek éhes vagyok, de most kivételesen nem a vérre.
- Majd meghalok. – mondta Tyler. Henry az ebédlő felé nyújtotta egyik karját. Belekaroltam Tylerbe, és húzni kezdtem.
- Mondtam már, hogy bírom az apádat? – suttogtam a fülébe, mire felkuncogott
- Amennyire észrevettem ő is nagyon bír téged. Bár…nem csodálom. – nézett végig rajtam, mire én csak a szememet forgattam.
Az egyik hűséges kihúzott nekem egy széket, én pedig helyet foglaltam. A hatalmas asztal tele volt étellel, és gyönyörűen volt minden tálalva. Rengeteg hús, leves, zöldségek, saláta, és még kitudja mi minden.
Már az előszobában is észrevettem a Karácsonyi díszítést, de itt is elég szembetűnő volt. Kérdeztem Tyler, hogy nem kéne-e valami ajándékot hoznunk, de ő erre csak annyit mondott, hogy nem fogadnak el tőle semmit, ami két fillérnél többet ér. Nehezen, de belenyugodtam. Én személy szerint még mindig a nyakamban hordtam az ajándékát.
Bridget, és Henry előttem ültek le, míg Tyler mellettem volt. Azt hittem Mr. Merlot a családfő helyére ül, de ezek szerint az ünnepek alkalmával kivételt tesz.
Egy hűséges mellém állt, hogy megkérdezze mit kérek, de én csak a fejemet ráztam.
- Köszönöm, de menni fog egyedül is. – mosolyogtam rá, majd szedtem magamnak egy kis levest. A Merlot házaspár engem bámult, de Tyler csak mosolyogva rázta a fejét. – Sajnálom, de nem nagyon vagyok érte oda, ha kiszolgálnak. – vontam meg a vállam – Szedhetek? – kérdeztem tőlük, mire Henry elmosolyodott.
- Megköszönném. – nyújtotta a tányérját.
Miután mindenkinek adtam a levesből visszaültem a helyemre. Tyler megpuszilta az arcomat.
- Igaz, hogy nem vagyok oda az ünnepekért, de…ez isteni. Elismerésem bárki is a szakács. – Bridget rám mosolygott
- Örülök, hogy ízlik. De…ha nem sértelek meg vele…miért nem kedveled az ünnepeket? – megköszörültem a torkom. Tyler is rám nézett. Hát igen… ezt még ha jól sejtem ő sem tudja.
- Amikor kicsi voltam, mindig nagyon vártam a Karácsonyt. Mindig rajzoltam valamit ajándékba a szüleimnek. – mosolyodtam el – Nem igazán szerettem ha az egész nagy család összejött, mert, akkor rögtön jött a veszekedés. Viszont…utána csak mi négyen ünnepeltünk. Anya, Apa, Daniel, és én. Egyszer…Karácsony előtt pár nappal, a szüleim elvittek engem, és a bátyámat a rokonokhoz, hogy náluk töltsünk egy kis időt. Gyűlöltük mind a ketten a bátyám talán… még jobban is, mert ő már nagyobb volt mint én. Nem sokat maradtunk ott. Daniel pont akkor szerezte meg a jogsiját, így ő vezetett. Boldog voltam, hogy amikor hazamegyünk együtt ünnepelhetünk. Azonban… a sors nem így akarta. – újra éltem az egészet, miközben meséltem – Daniel leállította a motort, én pedig előrerohantam. Az ajtó nem volt bezárva, de nem foglalkoztam vele. Berontottam a nappaliba, de…nem volt ott senki. A levegőben émelyítő szagot éreztem. Hasonlított a vérre amit Anya adott nekem mégis más volt. Daniel utánam jött, és ő azonnal tudta, hogy baj van. Bement a konyhába, nekem pedig azt mondta, hogy maradjak nyugton. Mikor percekig nem jött vissza utána mentem. Lehet az volt életem legnagyobb hibája. A konyhában minden csupa vér volt, a szüleim pedig… ott feküdtem elvágott torokkal. Daniel megfogta a karom, és azonnal elhúzott onnan, de a kép azóta is kristálytisztán bennem él. – pislogtam párat, hogy ne bőgjem el magam, majd megköszörültem a torkom. – Utána kiderült, hogy egy farkas tette, de azt még a mai napig nem tudjuk, hogy miért. Azóta csak a bátyám, és én vagyunk. Ő ünnepli a Karácsonyt, de én nem tudtam túl tenni magam rajta, így… én nem. – azt nem tettem hozzá, hogy utána megöltem a farkast, és így ő lett az első gyilkossági alanyom. A hallgatóságomra néztem. Bridget a szemét törölgette egy zsebkendővel, Henry pedig őt vigasztalta. Tyler mereven bámult engem.
- Ezt eddig…miért nem mondtad? – kérdezte én, pedig megvontam a vállam
- Rég volt. Túl tettem magam rajta. A Karácsony kerülés pedig csak rigolya nálam, de…ahogy látom most elrontottam a hangulatot. – Bridget szipogva megszólalt
- Nem. Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, ezek után, és még őszinte is vagy velünk. Becsüllek ezért. Pontosan tudom milyen elveszíteni egy…szerettünket – Raulra gondoltam, és nagyot dobbant a szívem. Megszorítottam Tyler kezét, és a vállára hajtottam a fejem. Ő belecsókolt a hajamba.
- Sajnálom ami a szüleiddel történt, de szeretném ha tudnád, hogy minket nem érdekel, hogy vámpír vagy, és én nem vagyok olyan vadállat mint néhány fajtámbeli. - Hát igen…nem mindenki olyan mint Vincent. – Mi csak azt szeretnénk, hogy Tyler boldog legyen. Semmi többet. – bólintottam, és próbáltam nem elbőgni magam
- Ez…sokat jelent nekem. Köszönöm. – Tyler megsimogatta a lábam, én pedig összeszedtem magam, és mosolyt erőltettem magamra. – Szedhetem a főételt?

Az este hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. Én inkább Henryvel társalogtam ami már elvből furcsa, hisz farkas. Tyler viszont nagyon jól elvolt az anyjával. Annyira jó volt őket nézni, ahogy lényegtelen dolgokról beszélgetnek, és mégis boldogok. Pár napja én is pontosan erre vágytam. Egy kis nyugira, és most…tessék. Megkaptam. Ez többet ér nekem mindennél. Henry nagyon ért a politikához, és olyan nézetei vannak, mint Ericnek. Nem akar már harcolni, és becsüli a faja fejét, hogy ennyire harcol a békéért. Személy szerint ezért én is becsülöm őt, de Lucas ebben a nyomába sem érhet. Ő még mindig a harc mellett van, és nem hiszem, hogy valaha is változni fog a véleménye. A fegyver Henryt is megrémítette, de sajnos mint mindenki ő sem tudott semmit róla.
Tyler is néha közbe szólt ha olyan témához értünk amihez ő jobban ért. Egész végig egymás kezét fogtuk a kanapén, és néha elcsattant egy rövid csók, de utána visszafordultunk a partnerünkhöz.
Amikor eljött az idő, hogy induljunk, hát…igazság szerint egyáltalán nem akartam. Túl meghitt volt a jelenet ahhoz.
Az ajtóhoz sétáltunk. Bridget szorosan megölelt.
- Örülök, hogy eljöttél. Vigyázzatok magatokra! Remélem még találkozunk.
- Köszönök mindent, és… ha rajtam múlik igen. – mosolyogtam rá, majd Henryhez fordultam.
- Boldog vagyok, hogy a fiam ilyen nőt talált mint te. Talán, ti hoztok békét a két fajnak. Amiben nagyon reménykedek. Pozitívan csalódtam, és…bár nem vagyunk olyanok mint az igazi családod, azért mi már most a lányunknak tekintünk. – meg sem tudtam szólalni. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Köszönöm, én… annyira hálás vagyok. Mindenért. – öleltem magamhoz. Mikor megéreztem a kicsorduló könnycseppet elhúzódtam, és letöröltem. Henry mosolyogva kezet csókolt, majd átölelt a felesége derekát. Tyler is elbúcsúzott, majd mind a ketten beszálltunk a kocsiba.
Mély levegőt vettem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Jól vagy? – fordult felém Tyler, mire elmosolyodtam
- Túl jól. – elvigyorodott, majd közelebb hajolt hozzám, és hosszan megcsókolt
- Az út hosszú, és van egy ötletem, hogy ne merülj ki a naptól!
- Mesélj! – vontam föl a szemöldököm
- Vegyünk ki egy szobát nappalra! Este pedig…folytathatjuk az utat. – megráztam a fejem
- Mit akarsz csinálni egy sötét szobában egész nap? – kérdeztem cinkosan
- Találd ki. – simított végig a combomon, mire felnevettem
- Bolond vagy, de…oké. Viszont, akkor siessünk, mert hamarosan feljön a nap. Addig pedig találni kéne egy hotelt. – Tyler még egyszer megcsókolt, majd beindította a kocsit. Búcsúzóul intetten a Merlot családnak, majd elővettem a mobilomat.
Boldog Karácsonyt Danny! Remélem megdől a rekordod!! Soha nem küldtem még ilyen üzenetet neki, de még mondani se mondtam soha. Most viszont…itt volt az ideje. Jó volt, hogy végre beszéltem róla. Az pedig még jobb, hogy ennyire megértők voltak velem szemben. Nem mondom, hogy megszerettem a Karácsonyt, de jobban kedvelem mint eddig. A Merlot család viszont a szívemhez nőt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is tagja leszek, és most…tessék. Minden más lett. Befogadtak, és ez sokat jelent nekem. Az ünnepek nem is olyan rosszak igaz? Megcsörrent a telefonom, én pedig elolvastam az smst. Neked is hugi! A rekord pedig...MÁR megdőlt!

Dark Night 39. fejezet

Sziasztok!

Kicsit el vagyok maradva, de próbálom magam behozni. :) BOLDOG KARÁCSONYT kívánok mindenkinek!!!!! Ajándékként először is itt az új feji, és készülök egy kis meglepivel is, amivel hamarosan kész leszek. ;) Igyekszek vele, és hamar megkaphatjátok azt is majd remélem. A fejezetről annyit, hogy...gyűlölöm. Négy napon keresztül szenvedtem vele, és egyáltalán nem tetszik. Én még szerintem ennél rosszabb fejit még nem írtam. :'( A Bétám azt mondja jó lett, de én nem vagyok benne biztos. Szóval várom a visszajelzéseket, hogy megtudjam milyen is igazából...:/ Na mindegy nem rinyálok annyit. Még egyszer BOLDOG KARÁCSONYT, és Jó olvasást! :)

puszi
Niky

39. fejezet

Még a holmimat sem vettem el úgy rohantam minél messzebb. A magas sarkú részben akadályozott ebben, de megbirkóztam vele. Túl nagy a fájdalmam, és a vágyam Tyler iránt. Bízok benne, ha messze vagyok tőle minden rendben lesz. Ez az utolsó mentsváram.
Egy utcányira jártam már a báltól. Minden egyes ember ferde szemmel nézte, ahogy a gyönyörű ruhámban rohanok fej vesztve. Mikor már nem bírtam tovább, megálltam egy kis utcában, és a sikátor síkos falának támaszkodtam. Hangosan felzokogtam. Legutóbb megígértem magamnak, hogy nem fogok többet Tyler miatt sírni. Most mégis azt teszem. Természetesen az eső is pont ezt az időt választotta. Hangos dörgés után szakadni kezdett. Még ez is! Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! Ha lenne eszem most a ruha, és a hajam miatt aggódnék, és nem az érzelmeim miatt.
Próbáltam összeszedni magam, de mintha az eső is a hangulatomat tükrözné. Nem bírtam elfelejteni Tyler csókját, és a tekintetét, ahogy szerelmesen rám nézett. Egész este fenntartottam az álcámat, és ennyit ért. Semmit!
Egy hülye kis csitri vagyok, aki nem tud magán uralkodni. Már rég el kellett volna felejtenem Tylert. De Istenem! Fogalmam sem volt, hogy ennyire beleestem. Azt hittem ez csak egy fellángolás, és semmi több. Erre…semmi nem olyan mint amilyennek elképzeltem.
A könnyek csak folynak, és folynak. Én pedig csak állok, és próbálom megtartani magam, hogy ne essek el. Minden egyes eső csepp ami rám esett ólom súlyú volt, és egyre nehezebbek lettek.
- Helena… - ez az a hang ami csak rosszabbít a dolgokon. Megfordultam, és szembetaláltam magam Tylerrel. A ruhája csurom víz volt, mint az enyém.
- Menj el! Hagyj magamra! – nem hallgatott rám. Meg akart érinteni, de megfordultam, és próbáltam elmenekülni. Persze, hogy nem hagyta. Megragadta a karom, mire mint egy három éves még jobban sírni kezdtem. Az érintése égetett, és szörnyen jó volt, de még is el akartam húzódni. Falnak nyomott, és nem engedett. – Ezzel nem segítesz! – zokogtam, de nem néztem rá. Az eső egybeolvadt a könnyeimmel.
- Helena! – mondta lágyan, de nem bírtam ránézni, akkor még jobban elkapna a sírógörcs – Helena! – kiabálta, én pedig behunytam a szemem – Könyörgök nézz rám!
- Nem megy… - leheltem halkan, mire megfogta lágyan mind a két karom
- Ennyire gyűlölsz, hogy már rám sem tudsz nézni? – a hangja annyira fájt, hogy muszáj volt felé fordulnom. Ránéztem, de nem a szemébe. Az állát bámultam.
- Nem gyűlöllek. Ez nem erről szól. – próbáltam valami normális hangot megütni, de a sírástól csak rekedt krákogás lett belőle. A könnyeim folytak, de talán egy kicsit alább hagytak.
- Akkor miről? – fájdalmasan felnevettem, és égnek emeltem a szemem
- Arról, hogy mi nem illünk össze. Nem lehetünk együtt hiába is próbálkozunk. Bármennyire is… - ránéztem, és végigsimítottam az arcán - …szeretlek. Nem lehetek veled. – néztem a szemébe, és megint sírni kezdtem. Megfogta a kezem, és lágyan belecsókolt a tenyerembe.
- Ha meg sem próbáljuk, nem is érünk el semmit. – megráztam a fejem
- Már megpróbáltuk. Többször… már nem vagyok rá képes. Nem bírnám ki, ha még egyszer végig kéne ezt csinálnom. – a még mindig fogott kezemet a szívére tette
- Érzed ezt? – kérdezte, mire el akartam húzni a kezemet. Nem akarom ezt! – Már tíz éve itt vagy bent velem. Próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Minden nővel összefeküdtem, hogy ne rád gondoljak, de nem ment. Mindig csak téged láttalak. Te voltál az akit a helyükre képzeltelek, és közben átkoztam magam, hogy kihasználom őket. Akárhányszor nem voltál velem, arra gondoltam milyen lenne ha megölelhetnélek. Ha a magaménak tudnálak, és azt mondhatnám, hogy csak az enyém vagy. – a szíve egyenletesen vert a kezem alatt, de az enyém szabálytalanul dübörgött
- Ha azt mondom nem szeretlek, elmész? – kérdeztem halkan, de figyelmen kívül hagyta, amit mondtam
- Ha együtt csináljuk nem lesz baj! – suttogta halkan, én pedig a szemébe néztem. Elhittem amit mond, de még sem tettem semmit.
- Nem hihetek neked. Nem engedhetem, hogy az érzéseim irányítsanak. – ráztam meg a fejem
- Hallgass a szívedre! – a falnak vetettem a fejem, és fájdalmasan felnyögtem. Vettem pár mély levegőt, és visszanyeltem a kitörni készülő zokogást.
- Tudod, miért nem hallgatok rá? – kérdeztem halkan, és a szemébe néztem – Mert ha a szívemre hallgatnék, már rég a karjaidban lennék, és könyörögnék, hogy csókolj meg. – Tyler, elengedte a kezem, és közelebb hajolt. Elfordítottam a fejem. – Kérlek, ne! Ha megteszed…- nyeltem egy nagyot - … elveszek.
- Ez a célom. – suttogta a nyakamba, majd maga felé fordította a fejemet. Csak szűzies csókot lehelt a számra, de már ettől majdnem összeestem. Az ajkaim szétnyíltak, és szabálytalanabbul vettem a levegőt mint eddig. Szerintem pontosan erre várt. Birtokba vette az ajkaimat, és a nyelvével felfedezett minden zeg- zugot. Az ég dörögni kezdett, és az eső még jobban rákezdett. Tylert nem nagyon izgatta csak csókolt, és abba sem hagyta. Nem ért hozzám. A fejem két oldalán támaszkodott.
Percek teltek el míg az agyam rájött mit csinálok. Elfordítottam a fejem. Ezért nem hallgatok a szívemre! Tyler nagy levegőket véve a nyakamba borult. Sóvárogtam a csókja után még sem fordultam felé. – Gyere vissza hozzám Helena Hudsen! Kérlek! – suttogta a nyakamba. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a hangja…
- Mennem kell! – suttogtam halkan. Tyler a fejem mellett belevágott a falba, mire egy nagy lyuk lett mellettem. A haragja tapintható volt.
- Ha azt hiszed, hogy miután könyörögtem, és meghunyászkodtam előtted elmehetsz, akkor nem ismersz! – felé fordítottam a fejem. A tekintete szikrákat szórt.
- Ezért mondom, hogy nem kéne együtt lennünk. – csordult végig egy könnycsepp az arcomon. Tyler sóhajtott, majd letörölte.
- Sajnálom, én… - lehajtotta a fejét. Annyira sebezhető ilyenkor. Tudom, hogy igaza van, és még sem teszek semmit. Szeretem, de nem tudom, hogy kéne megoldanom. Talán nem szabadna hazudni egymásnak, és nem lenne semmi baj. Nem csak ő a hibás azért ami történt. Én is legalább annyira. Tegyem azt amit az eszem mond, és a fajom követel, vagy tegyem azt amit az érzelmeim diktálnak, és álljak a saját lábamra? Eddig úgy gondoltam magamra, mint egy olyan emberre akit nem lehet zsinóron rángatni, és azt teszi amit akar. Most mégsem azt teszem amit akarok. Ki tud engem követni? De ha adnék magunknak még egy esélyt, talán… Behunytam pár másodpercre a szemem, majd felemeltem Tyler fejét az állánál fogva. Istenem, csak ne bánjam meg!
- Adok egy…esélyt. – Tyler összevont szemöldökkel meredt rám
- Mi?
- Szerintem jól hallottad. Én… beszéljük meg a dolgokat, és akkor majd… meglátjuk mi lesz ebből. – szerintem fel sem fogta, hogy mit mondtam az imént neki. Még én magam sem hiszem el. Mély levegőt vettem. A könnyeim még folytak, de erőt vettem magamon. – Van egy papírzsepid?

Miután visszamentem a bálra a cuccomért, beültem a kocsimba…Tylerrel. Vélemény?! Szerintem rohadt nagy hiba, de hát ami késik nem múlik igaz? Bevallom számomra ez elég kényelmetlen, de ő élvezi. Minek is ajánlottam fel ilyen hülyeséget? Mondjuk muszáj tennem valamit, ha komolyan gondolom az együtt létünket.
Én egy kis kávézóra szavaztam, hogy menjünk be oda, de Tyler ellenkezett, és azt mondta ő így nem megy be sehova. Ezt a ruhájára értetette, és arra, hogy mind a ketten bőrig áztunk.
- Nem megyek fel hozzád! – közöltem amikor az épülethez értünk. Tyler elmosolyodott, de nem volt valami boldog. Örülhetne, hogy itt vagyok.
- Beszélgetni sem akarsz? – kérdezte, de nem várta meg a válaszomat. Kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtómat. Felmegyek, vagy hagyom az egészet? Na jó mi lenne ha felmennék? Meg tudnánk beszélni mindent, és nem veszekednénk talán többet. De az is lehet, hogy annyira elrontottunk már mindent, hogy a dolgok helyre hozhatatlanok, és semmi értelme erőlködni. És ha…még sem? Ha minden rendben lesz, és…
Na jó mi a másik lehetőség? Ja igen, hogy a kocsiban maradok, és elmegyek. Akkor viszont még esélyt sem adok magunknak. Sóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból.
- Max. harminc perc. – mondtam élesen, majd előtte betrappoltam az épületbe. Hívtam a liftet, és karba tett kézzel vártam. Tyler, nem sietett. Mögöttem lépkedett, és pont akkor ért mellém, amikor a lift is megérkezett. Megköszörültem a torkom, és beléptem. Megrázta a fejét, és mosolyogva utánam jött.
- Ha ez kényelmetlen neked be is fejezhetjük. – felé fordultam
- Nem. Beszélgetni fogunk, és kész. – a fejét csóválta, de nem mondott semmit. Kiszálltam a liftből, és az ajtójához mentem. Hallottam, ahogy elő halássza a kulcsát a zsebéből. Jobban összehúztam magamon a bolerómat. Az legalább nem csurom víz, mint az összes többi ruhám.
Tyler kinyitotta az ajtót, és bement a lakásba. Ledobta a kulcsot egy kis asztalra, majd a zakóját is utána küldte. Halkan becsuktam magam után az ajtót, és leültem a bárpult mellé az egyik székre. A táskámat leraktam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Mély levegőket vettem, és próbáltam össze szedni magam. Az előbb látott kiborulni, látta, ahogy erőm vesztve bőgök. Nyeltem egy nagyot, és leengedtem a kezemet. Tyler épp az ingét gombolta ki, és közben engem vizsgálgatott.
- Mi…mit csinálsz?
- Csurom víz vagyok. Át kell öltöznöm. – mondta egyszerűen, majd levette az ingjét. Leült az ágyra, majd megszabadult a cipőjét, és a zoknijától. Kiguvadt szemmel néztem ahogy előrehajol, és az izmok megfeszülnek rajta. Amikor a gatyáját akarta levenni, elfordítottam a fejem. Nem volt jó ötlet idejönni! Mikor legközelebb odanéztem már nem volt sehol. Kifújtam a bent tartott levegőt. Muszáj innom valamit!
Lekászálódtam a székről, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Lassan kortyoltam, mégis majdnem megfulladtam, amikor Tyler megint megjelent. Egy mackónadrág volt rajta, de nem volt képes egy pólót is felvenni.
- Nem fázol? – kérdezte rám mutatva, mire felvontam a szemöldökömet
- Megvagyok kösz. – csak a fejét rázta
- Lehet, hogy nem lehetsz beteg, de már egy jó ideje a vizes ruhában vagy. Egy idő után a vámpírok is éreznek hideget. – el vett egy fekete inget a fotelból, majd felém nyújtotta
- Nem kell. – ráztam meg a fejem, mire közelebb jött.
- Bajod nem lesz belőle, ha felveszed. – összeszorítottam a számat, és nem vágtam a fejéhez semmit. Kikaptam a kezéből az inget, és bevonultam vele a fürdőbe. Tudtam, hogy rosszul festek, de ami a tükörben fogadott szabályosan megrémített. A sminkem teljesen elkenődött, a szemem pedig piros volt a sok sírástól. A hajam nem volt annyira vészes. A ruhámnak pedig nagy baja nem esett. Ha selyem lenne most nagyobb bajom is lenne. Kihámoztam magam belőle, és a szennyes kosárra dobtam. Felvettem az inget, ami a combom közepéig ért. Ezzel nem is lenne baj, mert bugyi van rajtam, de melltartó nincs. Megölöm Emmat! Ízekre szedem, és megetetem Daniellel.
Megmostam az arcom, és letöröltem az elkenődött sminket. Mikor úgy éreztem, hogy szalonképes vagyok, kimentem a fürdőből, és vittem magammal a ruháimat is. Tyler leült a bárpult mellé, és valamit iszogatott. Nem alkoholnak néz ki.
Ledobtam a ruhákat a fotelba, majd visszaültem a helyemre.
- Jobban festesz. – jegyezte meg halkan
- Ezt vegyem úgy, hogy eddig úgy néztem ki mint egy hajléktalan? – elvigyorodott
- Soha nem nézel ki úgy. – elfordítottam a tekintetem
- Ne bókolj! Nem azért vagyok itt! Mit iszol? – böktem a pohara felé, mire felém nyújtotta. Ittam egy kortyot. – Narancslé? Mi van a wiskyvel? – megrázta a fejét
- Valahogy semmi kedvem az alkoholhoz. Nem vagy szomjas? – elhúztam a szám
- Nem. Nem kérek sem vért, se semmi mást. Beszéljünk inkább! – megvonta a vállát
- Rendben. Mesélj, mit akarsz tudni?
- Mindent. Miért van itt Vivien ismét? Tényleg semmi nem volt köztetek? Eric miért beszélt velem? Ja, és egy új kérdés, tudsz valamit a fegyverről, mert én zsákutcában vagyok?! – nagyot sóhajtott
- Ezekre már tudod a választ. – megvontam a vállam
- Jobb szeretem többször hallani a választ mint egyszer sem.
- Vincent hívta valószínűleg, hogy véget vessen a kapcsolatunknak. Tényleg nem volt semmi köztünk. Eric azért beszélt veled, mert a szívén viseli a faja sorsát, de ezt jól tudod. A fegyverről pedig semmit nem tudok. Minden kérdésedre válaszoltam? - összevontam a szemöldököm
- Vincent? Tényleg ennyire utálna? – merengtem hangosan. Ezt még csúnyán megbánja!
- Most én kérdezek! Miért beszéltél Viviennel?
- Honnan tudsz róla? – felnevetett
- Azonnal eldicsekedett vele mindenkinek.
- Én csak… tudni akartam az igazat, de… utána Eric elmondta amit tudni akartam, szóval... Már nem érdekel az egész. Hülyeség volt ezen összeveszni. – Tyler megütközve nézett rám
- Ebben egyetértünk. Jól van, következő kérdés: Mark miért van itt? – megköszörültem a torkom. Helyben vagyunk!
- Átutazóban van, és csak…meglátogatott. Nem nagy ügy. – ivott egy korty üdítőt
- Nem úgy látszott!
- Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem felháborodva, mire megvonta a vállát
- Semmit. Inkább hagyjuk nem róla akarok beszélni. Beszéljünk rólunk!
- Van már olyan, hogy rólunk? – kérdeztem, mire mélyen a szemembe nézett
- Nagyon szeretném, hogy legyen. – nyeltem egy nagyot. Úgy mondta, hogy majdnem leolvadtam a székről.
- Én… nem tudom… - leszállt a székről, és elém állt. Éreztem a megszokott meleget ami belőle árad. Felemelte a kezét, és végigsimított a combomon. -… vagyis…ki…kéne találni… – a nyakamhoz hajolt, és lágy csókokkal hintette azt. Összevissza gagyogtam mindent -…valamit.
- Nekem már van is egy ötletem. – csókolt meg szenvedélyesen. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. A keze felvándorolt az ing alatt egészen a mellemig. Mikor megérezte, hogy nincs rajtam melltartó mély morgást hallatott. Végigsimított minden egyes porcikámon. A keze végül visszatért a combomhoz. A bugyim alá csúsztatta a kezét, de megszakítottam a csókot.
- Ne! – Tyler összevont szemöldökkel nézett rám
- Miért? Nem akarod, vagy…rossz volt? – megráztam a fejem
- Azt hitted eddig, hogy csak a szex miatt voltam veled. Ha most lefekszek veled, akkor megint azt fogod rólam hinni, hogy egy kurva vagyok, és ezt…nem akarom. – halványan elmosolyodott
- Ez mit jelent? Ha összejövünk soha nem leszünk együtt?
- Nem ezt mondtam, de… - a tarkómra tette a kezét, és közelebb húzott magához
- Akarlak, kívánlak, és mindennél jobban szeretlek. Mi kell még? – nyeltem egy nagyot. Ez nem helyes! Vagyis felnőttek vagyunk, de akkor is! Mély levegőt vettem.
- Nem tudom, de… - nem hagyta, hogy befejezzem, újból megcsókolt. Nem ellenkeztem, mert nem tudtam. De azért nem tartom helyesnek. Ujjaim a hajával játszottak, míg ő a mellemet simogatta.
Fogalmam sincs, hogy hogyan, de egyszer csak…elvesztettem a fejem. A szemfogam sajogni kezdett, és véletlenül megharaptam Tyler nyelvét. Felnyögött, én pedig leugrottam a székről, és a falhoz hátráltam. A vére íze a számban volt még. Olyan mint a drog. Annyira csábító, és „illegális” számomra, hogy az már fáj. Most mégis megsebeztem.
- Tyler, én…sajnálom. Nem tudom, hogy történt. Csak…elvesztettem a fejem. Apró baleset volt, sajnálom. – folytak végig könnyek az arcomon megint. Tyler felemelt kézzel felém sétált. Tiltakozóan megráztam a fejem. –Ne gyere a közelembe! Még a végén kárt teszek benned! – nem foglalkozott velem. Elém sétált, és a falnak szegezett.
- Nincs semmi bajom. Gyorsan gyógyulok, és jóformán nem is éreztem.
- Na persze. – fordítottam el a fejem – Ha elakarsz küldeni gyerünk! Nem csodálom ha ezek után már látni sem bírsz. – Tyler fájdalmasan felsóhajtott
- Mivel tudlak meggyőzni, hogy nem haragszok? Arra vágyok, hogy végre egyszer megharapj, de te mindig megfutamodsz. Ez pedig csak egy karcolás volt. Több kell ahhoz, hogy meggyűlöljelek. – ölelt magához, de nem fordultam felé. Még a végén tényleg baja esik. – Nem vagyok egy dedós kis gyerek, hogy féljek tőled. Jobban félek saját magamtól. – ráemeltem a tekintetem
- Miről beszélsz? – szomorúan elmosolyodott
- Nem mindig könnyű a farkast irányítani, ha a pillanat heve elragad. – összevontam a szemöldököm
- Eddig ezt soha nem említetted. – megrázta a fejét
- Mert nem olyan vészes. Tudom uralni ne félj! – csókolt meg, mire ellöktem magamtól
- Nem kockáztatok! Most nem! – ráztam meg a fejem, mire a homlokát az enyémnek döntötte
- Rendben. Abba hagyom ha megígérsz valamit!
- Mit? – vontam föl a szemöldököm, mire elmosolyodott
- Visszajössz hozzám! – ha őrült lennék elküldeném a fenébe, de…nem vagyok az. Szélesen elmosolyodtam.
- Már most a tiéd vagyok! – viszonozta a mosolyt, majd megpuszilta a kulcscsontomat.
- Ahogy én is a tiéd!

Hajnali három körül mentem vissza a főhadiszállásra. Ha úgy vesszük Tylerrel hivatalosan is összejöttünk. A karcolásos incidens után nem történt több gond. Nem szeretkeztünk, csak órákon át beszélgettünk, és ez mindennél jobb volt. Csak érezni, hogy ott van velem, maga a gyönyör. Ahhoz képest, hogy azt mondtam nem kezdek vele többet, most mégis vele vagyok. Hát igen…eszes kislány vagyok az biztos. Nehezen jöttem el tőle, de muszáj volt. Holnap…vagyis ma este viszont újra találkozunk, és csak ez lebeg a szemem előtt.
Még mindig nem hiszem el, hogy elvesztettem a fejem. Csak egy karcolás Tylernek nekem viszont, ez az önuralmam teljes elvesztését fogja hamarosan jelenteni. Nem bocsátanám meg magamnak ha nagyobb kárt tennék benne. Ha kell nem fekszek le vele soha, de nem fogom bántani. Inkább én halok meg…
Mielőtt a szobámba mentem volna bekopogtam Lucashoz, hogy megmondjam neki minden rendben ment a bálom, és nem hiszi senki azt, hogy gyáva.
- Gyere! – invitált be, mire én mosolyogva bementem. Eddig jó kedvem volt, mert ha úgy vesszük akkora baj nem történt, de most…
- Helena, örülök, hogy megjöttél! Hogy mulattál? – kérdezte Lucas, de nem is figyeltem rá. Az előtte ülő férfira meredtem.
- Mark?

Dark Night 38. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy tegnapra ígértem a fejit, de este valahogy elszállt a netem, és nem tudtam feljönni. :S:S Igyekeztem úgy megírni a fejezetet, hogy minden benne legyen amit szeretnék, és remélem áttudtam adni, amit gondoltam, amikor írtam. Ezért lett ez hosszabb mint szokott. :) Ja, és a Bétám kijavította, szóval nincs benne hiba! :) Jó olvasást! :)

puszi
Niky

38. fejezet

Nem akartam gyilkolni, vagy hülyeséget csinálni az este folyamán, így annál maradtam, hogy halálra edzem magam. Régóta nem voltam már lent a kondi teremben, pedig régen minden napos volt nálam. Ebből is látszik, hogy mennyire megváltoztak a dolgok. Átvettem egy melegítő nadrágot, egy topott, és sportcipőt, majd a fegyvertár melletti kondi terembe mentem. Egyedül voltam, és ez megnyugtató volt. Bedugtam a fülembe a fülhallgató, majd amíg a zene dübörgött én futottam mint egy őrült. Próbáltam a zenére figyelni, és nem többre.
Hát igen… közel négy órán keresztül futottam, és tényleg csak a dalok szövege járt a fejemben végig. Ezentúl ha valami bajom van, mindig ezt fogom csinálni. Minden értelemben hasznos.
Egyszer csak egy integető kéz jelent meg előttem, és Daniel arca. Lejjebb vettem a fokozatot, most már csak kocogtam. A fülhallgatókat kivettem.
- Mióta vagy itt? – kérdezte összevont szemöldökkel, megráztam a fejem. Úgy lihegtem mint egy kutya. Nem is éreztem, hogy ilyen fáradt vagyok.
- Nem tudom. Körülbelül négy-öt órája. – elképedve nézett rám, majd megrázta a fejét
- Pihenned kéne. Elhiszem, hogy fontos az edzés, de épp most jön fel a nap, és aludnod kellene. Estére kell az erő. – nyersen felnevettem
- Szóval már te is tudsz róla. Mondjuk miről nem tudnak itt a házban? Minden tőlem hangos.
- Ezért fárasztod le ennyire magad? – bökött a futógép felé, mire én megráztam a fejem
- Nem, csak kell a nyugi, és már rég nem jártam erre. – vontam meg a vállam. Daniel méregetni kezdett. Egyáltalán nem szeretem ezt.
Megnyomta a Stop gombot, mire leállt a futógép. Túl hirtelen volt nekem. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ne hogy elessek. Most még jobban lihegtem mint eddig, és egyáltalán nem éreztem a lábaimat. Hogy bírtam eddig?
- Mára elég. – közölte, majd felém nyújtotta a kezét
- Eltalálok a szobámig, köszönöm. – léptem le a gépről, és örültem, hogy végre egyenesen állok. Fogtam egy törülközőt, és egy üveg vizet, amit azonnal meg is ittam. – Még mindig szomjas vagyok. – közöltem szárazon, majd elhajítottam az üres flakont
- Hozzak vért? – sóhajtottam
- Nem kell, köszi. Majd én elintézem. – indultam az ajtó felé, és közben az arcomat törölgettem.
- Utána pedig zuhany, és alvás! Nehéz estéd lesz.
- Igenis apu! De…talán egy bált még csak túl élek valahogy. – legalábbis Lucas ezzel nyugtat.
Miután minden szükségletemet kielégítettem, bedőltem az ágyamba. Nem alszok sokat. Csak…fél óra maximum…

Valami csörög. Vagy csak az agyamban van valami gond? A csörgés nem akart leállni, sőt egyre hangosabb lett. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy az ágyamban vagyok. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő órára, és majdnem dobtam egy hátast. Este hét.
A francba! Megkerestem a mobilom, ami már vagy öt percre csörgött.
- Igen? – szóltam bele, és próbáltam összeszedni magam.
- Megmondanád, hogy miért nem nyitod ki az ajtót? – összevontam a szemöldököm, majd odasétáltam.
- Bocs, de még csak most keltem fel. – fordítottam el a kulcsot, majd kinyitottam az ajtót. Emma, kezében egy nagy dobozzal állt előttem.
- Végre! Már egy órája dörömbölök. – tette el a telefont, mire én is leraktam.
- Azt látom, hogy eléggé K.O vagy. – mosolygott, majd bejött a szobámba. Ledobta az ágyra a dobozt, majd széthúzta a nagy függönyt. Nem sokat használt, hisz kint is sötét volt, de megoldotta egy kis lámpával a dolgot. – Ma lesz a bál, és még csak nem is készülődsz! Tudom, hogy utálod a felhajtásokat, de ez fontos, és csak te mehetsz el Lucas helyet. – megforgattam a szemem
- Ezt ma már hallottam. – Emma csípőre tette a kezét
- Napok óta nem hallottam rólad semmit. Nem akarsz semmit mondani? – vonta föl a szemöldökét. Ami azt illeti… lenne mit mondanom. De megígértem, hogy semmit nem mondok el ami veszélybe sodorhatja őt. Én pedig tartom a szavam.
- Nincs időm most erre Emma. Ha mindennek vége, majd beszélünk. – mosolyogtam rá, mire ő nagy nehezen bólintott
- Rendben. – mekkora szemét vagyok! Ő megbízik bennem, én pedig kihasználom őt. Csodás!
- Nem fér a fejembe, hogy miért nem te mész helyettem?! – ráztam meg a fejem, mire elmosolyodott
- Nekem más dolgom van, de szívesen mennék. Ne aggódj csak elmész beszélgetsz az emberekkel, és kész. Ennyi. Semmi több. – vonta meg a vállát
- Remélem igazad van. – sóhajtottam, de azt kihagyta, hogy Eric is ott lesz. De… egy jó dolog van benne. Nem lesznek arisztokraták! Végre egy jó hír is!
- Na jó nem érünk erre rá! Menj, és zuhanyozz le! – utasított
- Minek? Már reggel zuhanyoztam, és azóta csak alszom. – megrázta a fejét
- Az mindegy. Gyerünk haladj! Hozzak neked vért? – sóhajtottam. Ennyire rosszul nézek ki, hogy mindenki csak ezzel tud traktálni?
- Nem kösz. Eleget ittam ma. – vonultam a fürdőbe
- Addig előkészítem a ruhát! – kiáltott utánam
- Milyen ruhát? – kérdeztem, és közben a zuhany alá álltam.
- Majd meglátod. – megvontam a vállam. Engem aztán nem érdekel. Én egy farmerban is elmennék, de Lucas kinyír, ha szégyent hozok rá, és Emma sem engedné, hogy abban menjek. Kirohanna a világból. Minek ekkora feneket keríteni ennek? Ez csak egy álarcos bál. Tényleg! Nekem még álarcom sincs. Bár szerintem Emma arról is gondoskodott. Miről nem?
Kimásztam a zuhanyfülkéből, és magamra tekertem egy törülközőt.
- Boldog vagy? – emeltem fel a kezem, és bementem hozzá a gardróbomba. Mosolyogva rám nézett.
- Igen. Most pedig vedd fel a ruhát. – el akartam venni, hogy megnézhessem, de nem engedte. – Csak magadon nézheted meg. Addig tabu. – elhúztam a számat, majd felvettem először az alsóneműt, majd a ruhát – Nem kell melltartó, vagy valami? – fordultam vele szembe, mire csillogó szemekkel nézett rám
- Nem. Így vagy tökéletes. – megforgattam a szemem, majd belenéztem a tükörbe.
- Te jó ég! – elkerekedtek a szemeim. A ruha egyszerűen gyönyörű volt. Talán a vörös szín fogott meg benne a legjobban. A térdemig ért, és oldalt fel volt vágva a szoknya része. A felsőrészt nyakban kellett megkötni, és hátul kis cipzár fogta össze. Olyan volt mint egy bulis top, és mégis elegáns. Az egész ruha egy igazi műalkotás számomra. Igaza volt nem kell ide melltartó, hisz semmit nem látni.
- Ez gyönyörű Emma! Köszönöm. – öleltem át
- Igazán nincs mit, de… még nem vagyunk kész! – emelte fel a mutató ujját, amin én csak mosolyogtam.
A hajamból két oldalt, két tincset kivett, majd befonta őket, és hátul összetűzte. A többit szabadon hagyta, majd becsavarta őket. A smink egyszerű volt, és még is varázslatos. Nem akartam vörös rúzst, bármennyire is ment volna a ruhához. Emma kihúzta a szememet, majd egy kis szempillaspirált tett fel, és kész. Több nem is kellett. Felvettem egy piros magas sarkú cipőt, majd a családi címeres nyakláncot. Utolsó simításként Emma a kezembe adott, egy aranyozott, piros álarcot, és a táskámat minden szükséges holmimmal.
- Azt hiszem kész. Még egy piros bolerót felveszel, és te leszel a bál szépe. – hálásan mosolyogtam rá, majd szorosan megöleltem.
- Mindent köszönök Emma. Nem tudom mi lenne velem nélküled.- mosolyogtam rá, mire ő felnevetett
- Még mindig nem lennél kész a bálra.
- Az biztos. De hiába volt a sok erőfeszítés, ha most elkések. – néztem az órára
- Igaz. – bólintott, majd még egyszer megölelt – Sok sikert!
- El kell majd. – mondtam búcsúzóul, majd a kocsim felé indultam.
Már épp beszálltam volna, mikor Nick autója állt meg mellettem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de nem volt kedvem csevegni. Beszálltam, és már repesztettem is a bálra.

Egy kis késéssel, de megérkeztem. Mielőtt kiszálltam volna feltettem az álarcomat. Csak tudnám mi értelme?! Egy sóhajjal bezártam a kocsimat, majd elindultam. Hatalmas sor állt az épület előtt. Még ezt is várjam meg? Nem szabad szégyent hoznom Lucasra! Emlékeztettem magam. De…amiről nem tud az nem is fáj neki. Beelőztem a sort, és a bejáratnál álló férfihez fordultam. Megmondtam a nevem, mire ő készséggel beengedett. A bálterem hatalmas volt, sőt, még annál is nagyobb. Gyönyörű aranyozott díszítés, és egy kis zenekar a terem sarkában. Az egész hely egy hatalmas étteremre emlékeztet. A falak mellett kis asztalok, és székek, valamint egy hatalmas svédasztal amin minden van ami csak szem-szájnak ingere. A parkett közepén lassú zenére táncoltak az emberek, és pár farkas. Egy pillantra felnéztek rám, mikor megéreztek ki vagyok, de nem több. Tudják, hogy ez nem a csata helye, és kész. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. A kis táskámat, és a bolerómat leadtam a ruhatárban. Az összes jelenlévő ki volt csípve, és jobbnál jobb álarcot viseltek. Még szerencse, hogy nem farmerban jöttem.
Szóval…mit is kéne most csinálnom? Ja, hát persze. Semmit. Csak el kellett jönnöm.
Egy pincér körbe-körbe járt, és pezsgőt osztogatott. Elvettem egyet a tálcáról, majd a táncolókat kikerülve elsétáltam a svédasztalhoz. Ha már ingyen kaja van használjuk ki az alkalmat, nem?
Igazából semmihez nem fűlik a fogam. Csak az eper keltette fel a fantáziámat. Ittam egy korty pezsgőt, és néztem a táncolókat. A mellettem elhaladó férfiak jól megnéztek maguknak, de nem mertek megszólítani. Ennyire félelmetes vagyok? Mondjuk olyan mindegy, nem érdekelnek az emberek. Épp egy másik eperért nyúltam, mikor Eric megjelent. Két farkas is volt az oldalán. El kell ismerni eléggé kicsípte magát. Frakkot viselt, és természetesen álarcot, de neki még ez is jól állt. Köszönés képen biccentett, és mosolygott, majd elment eszmét cserélni. Mintha nem lepte volna meg, hogy itt lát. Ezek szerint ő is olyan jól informált mint én. Vagyis mint amilyen én voltam régen. Már nincs aki segítene. Sikeresen elcsesztem mindent. De végül is nem csak az én hibám. Ha elmondta volna mo…
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – a gondolatmenetemet egy negyvenes fickó szakította meg. Kopaszodó, és kissé sörhasas, de az öltöny jól szabott. Tipikus gazdag emberke. Nyájasan elmosolyodtam.
- Köszönöm, de nem. – csalódottan elfordult, én pedig sóhajtottam.
- És velem táncolnál? – majdnem megfulladtam annyira meglepődtem. Ezt a hangot már hallottam, de nem mostanában. Jézusom, mond, hogy nem ő az! Kérlek! Lassan felé fordultam, és szerintem még a szám is tátva maradt. A férfi aki előttem állt, egyszerűen lenyűgöző volt. Hosszú fekete haja a válláig, ért, és beleolvadt az öltönyébe. Egyszerű fehér ing volt rajta, nyakkendővel, mégis volt valami abban a szürke szempárban ami régen megfogott. – Nos? – vonta föl a szemöldökét, és kimutatta hófehér fogsorát. Nyeltem egy nagyot.
- Sajnálom, de nem. – mentem el mellette, de megfogta a karomat
- Így kell üdvözölni egy régi barátot? – vettem egy mély levegőt, és kihúztam a kezem.
- Szia Mark. –mondtam halkan- Mit keresel itt?
- Én is örülök neked Helena! – hajtott fejet. Megkeményítettem az arcvonásaimat. Mark egy…régi kaland. Egy vámpír arisztokrata akivel még Washingtonban találkoztam. Ez nem szerelem volt. Mondjuk úgy, hogy nem töltöttük unalmasan az éjszakákat, amíg ott voltam. Elvileg senki nem tud a kalandunkról, de gyakorlatilag… Voltak akik sejtettek valamit, de miután eljöttem onnan megszűntek a pletykák.. Ez körülbelül akkor volt, mikor elkezdtem üldözni Tylert. Nyolc éve azt hiszem. Azóta nem láttam. – Nem is hiányoztam? – csókolta meg a kezem
- Nem tudtad, hogy itt kötelező az álarc? – kérdeztem, mire felnevetett
- De igen, csak…elfelejtettem. Öregszek. – kacsintott rám, amibe régen beleremegtem. Most már nem. Ezt teszik velem az évek.
- Mit keresel itt? – megvonta a vállát
- Átutazóban vagyok. Hallottam, hogy itt leszel, és gondoltam szórakozhatnánk egy kicsit. – simított végig az arcomon, mire én megfogtam a kezét, hogy ne érjen hozzám
- Az már a múlt Mark. Nem több. – és ekkor lépett be Tyler is. Fekete öltöny, és sötétkék selyem ingben díszelgett, az arcán pedig egyszerű fekete álarc. Most sem viselt nyakkendőt, és az inge a szokásos formájában lezserül ki volt felül gombolva. Ő meg mi a fenét keres itt? Tudtom szerint nem szokott itt megjelenni, most mégis miért? Vajon ő is hallotta, hogy itt leszek, és ezért? Biztos, hogy nem. Az utolsó beszélgetésünk szerintem eléggé kiborított ahhoz, hogy tudja ezzel vége mindennek. Megállt az ajtóban, ahogy meglátott, és farkasszemet néztünk. Mintha megállt volna az idő. Csak őt láttam. Behunytam a szemem, és félre néztem. Elengedtem Mark kezét, és kerestem egy üres asztalt, hogy leülhessek.
Lerogytam a székre, és megittam a maradék pezsgőmet. Mark utánam jött, és leült velem szembe.
- Na mesélj! Ki az új hódolód? – megforgattam a szememet
- Nem tudom miről beszélsz.
- Tylerről.
- Honnan tudod, hogy ő volt? – vontam föl a szemöldököm
- Tudom, és csak ez a lényeg. Szóval? Mi volt köztetek? Vagy inkább mi van?
- Te megőrültél. – mondtam gúnyosan, mire csak tudálékosan méregetett. – Ő egy farkas, és az ellenségem. Nem több.
- Ezek szerint nem volt semmi köztetek? – kérdezte mosolyogva
- Beszéljünk másról. – vágtam rá, mire felkuncogott. Csak járjon el a szája, meghal!
- Rendben. Nem akarsz ma este bulizni egy jót? – elvettem még egy pezsgőt a srác tálcájáról
- Most is bulizok. – közöltem, mire megforgatta a szemét
- Igen, de velem hidd el jobban tudnál. Emlékszel az utolsó esténkre együtt? – ami azt illeti igen, de miért is olyan fontos ez most?
- Igen…emlékszek. – Mark lassan felállt, a széken mögé sétált. Szemben ültem a táncolókkal, így láttam, ahogy most egy sokkal gyorsabb számra riszálják magukat. Minden ember szörnyen élvezte a táncot, és nagyon jól elbeszélgettek egymással. Még a farkasok is elvoltak és teljesen úgy viselkedtek mintha közéjük tartoznának.
Mark a kezeit a vállaimra tette, és a fülemhez hajolt. A lehelete csiklandozott.
- Emlékszel még milyen volt? Felidézhetnénk megint. – csókolt bele a nyakamba, mire felállt a hátamon a szőr
- Nem fogok veled most elmenni csak egy kis numeráért. – a vállamról lecsúszott a keze a karomra
- Nekem te nem csak egy numera vagy. – a keze már a derekamon volt – Gyönyörű a ruhád, de anélkül még jobb lenne. – vajon ha elmegyek vele elfelejtem Tylert? Vagy még rosszabb lesz? Esküszöm komolyan gondolkozok rajta. Akkor lennék csak az igazi Helena, ha megtenném. Akkor meg mi tart vissza? Na jó ez hülye kérdés. Pontosan tudom, csak gyáva vagyok bevallani.
- Elnézést. – köszörülte meg valaki mellettem a torkát, mire odanéztem. Mark felegyenesedett, de a kezei a vállamon voltak. Tyler zsebre tett kézzel állt előttem.
- Igen? – kérdezte Mark, de Tyler nem nézett rá. Engem bámult, és a vállamon lévő kezet. Olyan volt mint amikor belépett a terembe. Megszűnt minden. Közelebb lépett hozzám, és azt hittem mond valamit arról, hogy milyen egy kurva vagyok, de ehelyett…
- Szabad? – nyújtotta felém a kezét. A megdöbbenés kiült az arcomra
- Mi? – kérdeztem halkan, mire elmosolyodott
- Nem látod, hogy épp elfoglalt? Most akartunk elmenni valahova. Igaz Helena? – Mark kezére néztem, majd vissza Tylerére. Te jó ég, mennyire szeretném, hogy hozzám érjen. Mennyire szeretném, hogy mellettem legyen. Behunytam a szemem, és felálltam.
- Nem tudok táncolni. – mondtam szárazon, és el akartam menni, de megragadta a karom.
- Csak egy tánc, és utána… - Markra nézett – azt csinálsz amit akarsz! – fordult felém megint. A kemény maszk megint rajta volt, és én is próbáltam feltenni. Bár nem láttam az arcát, az álarctól a szeme mindent elárult. Végül egész jól sikerült elrejtenem mindent.
- Haver, nem érted, hogy nem? – kérdezte Mark, mire Tyler felé fordult
- Ez egy álarcosbál, és rajtad mint látom nincs. – látszott rajta, hogy megunta a játékot. – Mr. Robert! – kiáltott egy farkasnak, mire az készséggel mellette termet – Mivel magáé ez a hely, és ön ajánlotta fel, hogy itt legyen a bál…Joga van bárkit kidobni igaz? – Mark arca megkeményedett
- Így van. – bólintott a farkas
- Ezen az…EMBEREN nincs álarc. Ez pedig engem, és másokat is zavar. Elküldené ha nagyon szépen kérem? – kérdezte mézes-mázosan, mire a másik farkas elmosolyodott
- Örömmel. – fogta meg Mark kezét, mire az rámorgott
- Eressz el kutya! Ehhez nincs jogod! – vágta a fejéhez
- Mint azt az előbb hallhatta, igenis van. Szóval, vagy magától megy ki, vagy segítek. Vérszívó. – ez a megszólítás nem tetszett. Tyler, észrevette a változást rajtam, mire Mr. Roberthez fordult
- John! Ne alacsonyodj le az ő szintjére! – ránéztem, mire ő is felém fordult. Miért törődik azzal, hogy mi zavar, és mi nem?
- Igaza van. Uram, kifárad, vagy segítsek? – Mark megigazította a zakóját
- Köszönöm eltalálok a kijáratig. – közölte összeszorított szájjal, majd felém sétált – Ha akarsz egy olyan estét, mint a legutóbbi, a számom a régi. – suttogta a fülembe, de Tyler így is nagyon jól hallotta. – Még látjuk egymást- csókolt kezet, majd már ott sem volt. A kezemet néztem, ahova puszit adott. Éreztem magamon Tyler tekintetét, és a kezét, miközben megszorít, hogy ránézzek. Felemeltem a fejem. Kiürítette a szemét, és nem volt benne semmi. Hát jó, ha ő így, akkor én is. Kihúztam magam.
- Táncoljunk! – mondta egyszerűen, mintha az előbb semmi nem történt volna.
- Már mondtam, hogy nem tudok. – feleltem gúnyosan
- Miért szeretsz ennyire hazudni? – ragadott magával, és intett a zenekarnak, mire azok egy lassabb számra váltottak. Körbenéztem a teremben. Az emberek nem nagyon foglalkoztam velünk. Eric épp egy másik farkassal beszélgetett, de láttam, hogy közben fél szemmel minket vizslat. A vérfarkasok közül páran nyíltan néhányan csak néha bámultak minket. Mivel Mark elment, ezért csak én maradtam vámpír a bálon, és remélem ez így is marad. Nem lenne jó ha pont most toppannának be, mikor Tylerrek táncolunk.
Megálltunk a táncparkett közepén, egymás előtt.
- Ne várd, hogy táncoljak!
- Még szerencse, hogy én vagyok a férfi, és nekem kell vezetnem! – húzott közel magához, és teljesen összeért a testünk. Átkarolta a derekamat, én pedig mindkét kezemet a vállára tettem. Még így magas sarkúban is, egy fejjel nagyobb nálam.
- Azért férfinak nem nagyon neveznélek. A hazug disznó jobban tetszik.
- És te mi vagy? Álszent kígyó? – most komolyan ezért akar velem táncolni? Hogy közben veszekedhessünk.
- Hogy van Vivien? – kérdeztem gúnyosan
- Hogy van Nick, vagy már őt dobtad Markért? – nem vagyok hajlandó ezt tovább folytattni
- Megmondanád, hogy mire jó ez? – váltottam témát, mire megfogta az egyik kezemet
- Beszélnünk kell, és így nem tudsz menekülni. Másrészről jól táncolsz.
- Mondtam már, hogy nem tudok táncolni, és beszélni sem fogok… - Tyler magához szorított, és táncolni kezdtünk. Ahhoz képest, hogy azt mondtam nem tudok, és nem is fogok, jól ment. Na jó, persze, hogy tudok táncolni, de azt nem tudtam, hogy ő is.
- Sok mindent nem tudsz még rólam.
- Már a gondolataimban is tudsz olvasni? – kérdeztem gúnyosan
- Nem, de a szemedből igen. – mondta lágyan. Mély levegőt vettem, és próbáltam újra a vasálarc mögé bújni
- Milyen kár, hogy nem olyan álarcot kell hordani amiből semmi nem látszik ki. – mondtam csalódottan
- Ha mindent el akarnának takarni, nem látnák a gyönyörű ruhád. – döntött hirtelen hátra, mire majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de végül nem mozdultam. A padlótól öt centire, előttem egy szívdöglesztő pasi. De jó nekem! Megfogta az egyik combom, és a kivágásnál felcsúsztatta a kezét. Nagy szerencséjére nem ment tovább, de még ez is hatott rám. – Mindig is szép voltál, de most még inkább. – nézett a szemembe, és nem tudtam semmi mögé bújni. Tyler már a nézésével is le tud vetkőztetni bárkit. Visszaálltunk az eredeti helyzetünkbe. Lehajtottam a fejem, és a kigombolt ingjét néztem. Önkéntelenül az jutott eszembe, amikor még én gombolhattam ki neki …
Tyler erősen megragadott, és folytattuk tovább a táncot. Ez azért fájt.
- Lehet, hogy Vivien szereti ha vad vagy, de most valahogy nincs hozzá kedvem. Erről jut eszembe. Miért küldted Ericet rám, hogy beszéljen rólatok?
- Miből gondolod, hogy én voltam? – vonta össze a szemöldökét
- Miért nem? – kérdeztem álszenten, mire felsóhajtott
- Nem, nem én voltam. Ő akart veled beszélni. – mertem remélni, hogy Eric nem ver át. Legalább nem kell csalódnom benne is.
- Már nem érdekel az egész. Ha együtt vagy Viviennel, ha nem…én már végeztem veled. – vontam meg a vállam, mire magának háttal fordított engem, és a nyakamhoz hajolt. Megálltunk a táncban.
- Tudod mi a különbség közted, és Vivien között? – kérdezte miközben megcsókolta a nyakamat. Felsóhajtottam.
- Mi? – kérdeztem halkan
- Az, hogy ő nem csak a szex miatt volt velem. – a vállam fölött ránéztem. Jól hallottam?
- Miről beszélsz? – maga felé fordított, és ismét táncoltunk
- Ne mond, hogy nem csak a szex volt a lényeg?! Soha nem mondtad ki, hogy szeretlek. – mintha hideg vízzel borítottak volna nyakba. Megálltam, mire ő is. Ne, hogy elkezdjek most magyarázkodni neki!
- Az első éjszaka után ezt gondoltam. Aztán minden megváltozott. Egyre fontosabb lettél nekem, és ha arra gondoltam, hogy elveszítelek majdnem bele őrültem. Nem azért akadtam ki Vivien miatt, mert azt hittem elveszi a szexpartneremet. Hanem azért, mert azt hittem el vesz…téged. Nekem te nem csak egy bábu voltál Tyler. Olyan voltál nekem mint az embereknek a víz. – ráztam meg a fejem, és el sem hiszem, hogy ezt mondtam. Meg akart szólalni, de felemeltem a kezem. – Hagyjuk, ez már a múlt. Inkább…táncoljunk. – erőltettem nem törődöm külsőt magamra, majd ismét táncolni kezdtünk.
- Helena én… - megint megráztam a fejem
- Mondom, hogy hagyjuk. Beszéljünk másról ha már annyira beszélgetni akarsz. – forgattam meg a szemem
- Rendben. – közölte szárazon, majd megforgatott, és átölelte a derekamat – Gyönyörű vagy ma este, mondtam már? – kérdezte halkan, mire én elmosolyodtam

- Tettél rá utalásokat, de…ha már itt tartunk te is jól festesz. – simítottam végig a mellkasán, mire a kezemre tette a kezét, és így táncoltunk tovább.
- A tökéletesek összeillenek. – elhúztam a szám
- Ebben az esetben nem.
- Miért Mark jobban bejön? – könnyeden tette fel a kérdést, de tudtam, hogy érdekli
- Régen kedvesebb volt, vagy csak én voltam túl naiv, ki tudja?! Mindenestre jó volt vele. Nála nem volt szó szerelemről, csak szexről. Az az egy dolog amit… nagyon jól tud. – haraptam be az alsóajkam, és egy pillantra bevillant egy régi kép. Tyler hirtelen magához húzott.
- Még nálam is jobb? – felnevettem
- Nem tudom. Ennyire nem teszek bennetek különbséget. – pár pillanatig hallgatott
- Vivien rosszabb nálad. Mindenben. – mondta nagyon halkan. Nem érdekelt a hülye bál. Látnom kell az arcát. Megfogtam az álarcát, és jó messzire hajítottam. Végre láttam amit akartam. Nem rejtette el az érzéseit. A fájdalom, a megbánás, az irigység, a düh, és minden érzelem ott volt. Megint megálltunk. Végigsimítottam az arcán.
- Nem az álarc miatt voltam veled. Hanem ezért. – suttogtam halkan, mire összehúzta a szemét. Túl sokat mondtam. Már megint. Megköszörültem a torkom, és indulni készültem.
- Ennyi szerintem…untig elég volt. Kös…- nem hagyta, hogy befejezzem, megint táncoltunk. Ismét a földtől öt centire találtam magam, de most már a nyakát karoltam át, és csak pár centire volt egymástól az arcunk.
- Akarod tudni, hogy én miért voltam veled? – nyeltem egy nagyot – Azért, mert tudtam, hogy te nem az vagy, akit mutatsz. Te igazából az vagy, aki mellettem voltál. Soha senki nem tud belőled több érzelmet kihozni mint én. – visszahúzott a földre, de nem engedtem el a nyakát. Megfogta az álarcom, és az övé után küldte. – Ezért szerettelek. – egyre gyorsabban vettem a levegőt. Közel hajolt hozzám, és már összeért egy pillanatra az ajkunk, de kirántottam magam az ölelésből. A könnyek szúrták a szememet. Annyira akarom, hogy az már fáj, és mégsem lehet… Tyler felém indult, én pedig kinyújtottam a kezem felé. Az emberek néhánya ránk nézett. Eddig azon csodálkoztak, hogy mennyire jól tudunk táncolni, most azon, hogy abbahagytuk.
Tyler, nem vette figyelembe a tekinteteket, és különösebben engem sem zavartak. Más sokkal inkább.
- Kérlek, Tyler… - nem hallotta meg megragadta a karom, és magához rántott. A csók tüzes volt, és mindent felemésztő. Túl jó volt, ahhoz, hogy ne ijedjek meg tőle. A könnyeim folyni kezdtek, és eltávolodtam tőle. Mindenki mosolyogva nézett minket, de nekem nem volt kedvem mosolyogni. – Miért teszed ezt velem? – kérdeztem sírva – Miért kell tönkretenned teljesen? Hagyj békén, könyörgök! Kérlek!- mondtam zokogva, majd kirohantam a teremből.

Dark Night 37. fejezet

37. fejezet

Nem úgy mentem haza a vadászatból ahogy szerettem volna. Úgy terveztem, hogy meggyilkolok valakit, aztán…minden máshogy alakult. Nekem kellett volna megölnöm a farkast, és nem Nicholasnak. De szerintem úgy most még nehezebb lenne. Meg kéne birkóznom a lelkiismeretemmel is, és az most nagyon nem kéne. Talán jobb is így, talán…
Halk sóhajjal a zuhany alá álltam.
Miért beszélt velem erről Eric? Talán Tyler kérte meg csak tagadja? Vagy csak én vagyok ennyire paranoiás, és igazából semmi köze nincs hozzá. De, akkor miért akarta elmondani? Jó tudom, nem akarja, hogy olyasvalamiért legyünk külön, ami nincs is. Vagyis van, és még sem. Részben igazam van, hogy haragszok Tylerre, és a másik fele? El kéne felejtenem mindent, és inkább visszaszerezni. Nem! Ezt biztos nem! Eric azt mondta nincs Viviennel, de mi van ha mégis? Mi van ha csak titkolják?
Közel egy órát töltöttem a zuhany alatt, és már nem éreztem egyetlen testrészemet sem. Gyorsan fogat mostam, majd kulcsra zártam az ajtómat, és lefeküdtem. Bármibe lefogadom, hogy nem fogok tudni aludni…

Nem bírtam tovább! Fél óra alvás, négy óra forgolódás után muszáj volt felkelnem. Ahhoz nem fült a fogam, hogy felöltözzek, így a pizsamámra csak a selyem köntösömet, és egy papucsot vettem fel. A hajamat lófarokba kötöttem, majd a konyha felé indultam.
Egy pohár vér, és némi rendes étel kíséretében a pihenő szobánkba mentem, ahol kényelmesen elhelyezkedtem. Jobb itt mint a konyhában. Míg falatoztam a különleges tárat vizsgálgattam amit még Jeremy adott. Csak forgattam a kezemben, és vártam az ihletet. Nem akart jönni.
- Hogy-hogy nem alszol? – jött be Daniel egy pohár kávéval a kezében. Mintha attól fel lehetne ébredni.
- Nem tudok. – válaszoltam, majd megettem az utolsó falat húst is a tányéromról
- Azt látom. – mondta halkan, majd leült elém a kis asztal másik oldalára.
- Te miért nem alszol? – kérdeztem, mire elmosolyodott
- Nem tudok. –ránéztem, majd ittam egy korty vért.
- Mit vársz attól a tártól? Szerinted, majd mesélni kezd neked? – sóhajtottam
- Nagyon remélem, ha már senki más nem mesél. – Daniel összevonta a szemöldökét
- Miért nem mész a forráshoz? –és ekkor jött meg az ihlet.
- A forrás! Ez az Daniel! Köszönöm. – álltam fel, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára
- Igazán nincs mit! – hallottam meg a távolból a hangját, de én már ott sem voltam.
Mikor beértem a szobámba rögtön felkaptam a mobilomat, és tárcsáztam a számot. Kicsöngött, de senki nem vette fel.
- Gyerünk! Ne hagyj most cserben! Gyerünk! – halk kattanó hangot hallottam, és egy álmos hangot
- Haló?!
- Találkoznunk kell napnyugta után! – halkan felnyögött
- Mi ilyen sürgős?
- Majd megbeszéljük, de minél hamarabb beszélnünk kell! Addig aludd ki magad. A szokásos helyen várlak, ahogy lement a nap. Ne késs! – nyomtam ki a telefont. Nincs jobb ötletem ha ő nem tud semmit a fegyverről, akkor senki sem. Ez az utolsó lap a kezemben. Rám bízták az ügyet, és semmit nem derítettem még ki. Ilyen az én formám.

Ahogy lement a nap, én már rohantam is ki a szobámból. Már az előtérben jártam, amikor valaki utánam kiáltott.
- Helena! Ráérsz egy kicsit? – megfordultam, de nagyon nem akaródzott
- Lucas! Am… igazából nem nagyon. Lehet sikerül megtudnom valamit a fegyverről, és…
- Csak pár perc. Nem tartalak fel sokáig. – sóhajtottam. Lucas, közelebb jött hozzám. Szürke öltönyében, és a fekete hajával igazán jól nézett ki. Mondjuk ő mindig így öltözködik.
- Hallgatlak! – mély levegőt vett – Ez már rosszul kezdődik! – halványan elmosolyodott
- Lenne egy feladatom a számodra. Nem nagy dolog, de… szükséges. – összevontam a szemöldököm
- Miről van szó? – most már tényleg kíváncsi vagyok
- Holnap este lesz az álarcosbál, amire minden évben elmegyek, mint tudod. Viszont… holnap mennek el a franciák is, és velük kell foglalkoznom.
- Azt hittem már elmentek.
- Nem mindenki, a legtöbben még itt vannak. De a lényeg az, hogy mivel én nem tudok ott lenni, ezért valakinek be kell ugrania helyettem. – elkerekedtek a szemeim
- Mi? Hogy én? Most csak viccelsz!
- Hidd el nem. – rázta meg a fejét. Ezért nyögte ki ilyen nehezen. Tudja, hogy utálom ezt a bált, vagy mi a szöszt.
- Miért nem küldöd Danielt, vagy Nicket, vagy… valamelyik arisztokratát?
- Azért, mert Danielnek a Vadászokkal kell foglalkoznia. Nick Tylert üldözi, és az arisztokraták nem mernek elmenni ha én nem vagyok ott.
- Ó, szóval én már nem vagyok Vadász? – kérdeztem felháborodva
- Nem ezt mondtam.
- Lucas, én biztos, hogy nem megyek el! Ez baromság. Soha nem láttam értelmét, és különben is minek? Azt mondod az arisztokraták nem mennek el, mert te nem vagy ott. Akkor én mi a jó büdös francért legyek ott?
- Mert Eric is ott lesz, és nem akarom, hogy azt higgye megfutamodunk. – égnek emeltem a szemem
- Szerintem Eric nem fogja ezt hinni, azért mert nincs ott egy vámpír sem. – Lucas szeme megvillant, már megint felidegesítettem
- Nem kértelek meg rá Helena! Utasítottalak, hogy menj el helyettem!
- Nem kényszeríthetsz arra, amit nem akarok. – sóhajtott
- Ha elmész… visszakapsz egy kicsit a bizalmamból, amire most elég nagy szükséged van. – na, most meg fenyeget, hát ez szép.
- Nem hiszem el… - ráztam meg a fejem
- Csak egy este, és kész. Nem halsz bele. Tedd meg a fajodért ha értem nem is. – mondta halkan
- Lucas, én… - nem hagyta, hogy befejezzem
- Ha lehet ne bőrruhában menj el. Felhívom őket, hogy helyettem te mész. Sok sikert mára! – mondta búcsúzóul, majd elment. Most azt hiszi, hogy már nem tisztelem. Ez hazugság! Én nagyon is tisztelem őt, csak nem értünk egyet mindenben. Mint ahogy ebben sem. Már megint egy rohadt bál! Ezt nem hiszem el. Miért kell mindig nekem megjelennem az ilyen hülyeségeken?
Megráztam a fejem, és inkább a célomra koncentráltam. Nagyobb bajom is van egy bálnál.

A Kék bár mellett álltam, és vártam, hogy jöjjön Jeremy. Még csak nem rég ment le a nap, és kezdődött meg az éjszakai élet, de már most egy csomó részeg tántorgott el mellettem. Nem vettem tudomást róluk. Egyre csak a bál járt a fejemben, és, hogy én minek kellek oda. Lenne jobb dolgom is. Mondjuk próbálgatni, hogy megtudok-e ölni végre egy farkast, vagy végre kideríthetném, hogy ki áll a gyilkolászás mögött, de nem. Nekem egy rohadt bálon kell lennem, de hogy minek. Mit fogok ott egyáltalán csinálni? Beszélgetek az emberekkel, és borozgatok velük, vagy mi a szösz?
Nem tudtam tovább elmélkedni, mert Jeremy megérkezett. Mikor hívtam éppen felébresztettem, de most kialudtnak tűnik. A szokásos unalmas összeállítását viselte, de most még ezzel sem foglalkoztam.
- Mi volt ilyen sürgős? – kérdezte, mikor odaért hozzám.
- Lenne pár kérdésem. – összevonta a szemöldökét – Honnan van a tár? – mintha meglepte volna a kérdés. Megköszörülte a torkát.
- Miért kérded?
- Szerinted? Ez az új hobbim, hogy mindenitől ezt kérdezem. – mondtam gúnyosan – Honnan van?
- Nézd, nem kell mindenről tudnod!
- Miért mondja ezt nekem mostanában mindenki? – forgattam meg a szemem
- Talán, mert mindig mindenre választ vársz.
- Egyszerű kérdést tettem fel! Honnan van? – kérdeztem tagoltam, mire sóhajtott, de nem mondott semmit – Rendben. Miért mondtad, hogy a farkasok állnak minden mögött, és azt honnan szedted, hogy van bomba is?
- Eddig nem érdeklődtél ezek után. Most hogy-hogy? – na ez egy jó kérdés. Amikor Daniel felhozta ezt a forrás dolgot, rögtön Jeremy jutott eszembe. Ő adta oda a fegyvert, és mondott el mindent amit tud, de én hülye még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy honnan tudja ezeket.
- Mert eszembe nem jutott, hogy téged vádoljalak bármivel is.
- Ezt, hogy érted? Azt hiszed közöm van a támadásokhoz? – háborodott fel
- Én nem hiszek semmit. Csak nem értem, hogy miért nem mondod el, hogy honnan tudtad meg ezeket?! – megrázta a fejét
- Ha azt gondolod, hogy átvernélek, akkor nagyon félreismertelek.
- Ezek szerint nem válaszolsz? – vontam föl a szemöldököm
- Nem én vagyok az akit keresel. Lehet, hogy szoktam neked segíteni, de ezentúl ne számíts rám! Keress mást Helena! – közölte szárazon
- Jeremy…
- Ne mondj semmit! Ne hívj! Felejtsd el azt is, hogy ismertük egymást! – fordult meg, és elsétált
- Most meg min húztad fel magad? – kiáltottam utána, mire rám nézett
- Több éve ismerjük egymást, és még kérdezed? – nem várta meg a válaszom, már ott sem volt. Nagyszerű. Ennél jobb már nem is lehetne. Gratulálok Helena! Semmit nem tudtál meg, és még Jeremyt is elvesztetted. Van még mára valami jó hír, vagy elég lesz ennyi? Valaki ott fent nagyon pikkel rám az biztos!
Sóhajtva szálltam be a kocsiba. Elegem van már abból, hogy semmi nem jön össze. Meg kell tudnom, hogy honnan szedte az infókat amiket nekem adott. Ha ő nem segít, akkor majd valaki más fog. Adamhez nem lenne értelme elmenni megint, mert úgy sem mond semmit. De akkor mi legyen? Olyan szorosan markoltam a kormányt, hogy az már kis híján eltört. Lazítottam a szorításon, és sebességbe tettem az autót.
Holnap lesz a bál. Koncentráljunk inkább erre, Jeremy ráér később is, ha kitalálom mi legyen. Most perpillanat az a problémám, hogy nem tudom mit vegyek fel a holnapi rendezvényre. Hát igen tipikus női gondok. Talán ezek hiányoznak az én életemből. Mindegy majdcsak találok valami göncöt. Utálok kiöltözni, mondtam már?

Dark Night 36. fejezet

Sziasztok!

Mivel olyan nagyon jó szívem van :P nem vártam meg, hogy kijavítsa a Bétám a fejezetet, és felraktam. Szóval az esetleges hibákért bocsánat!! :) Jó olvasást!

puszi
Niky

36. fejezet

Meglepett, hogy ilyen nyugodt maradtam. Az agyam egy hátsó részében azt hittem Viviennek ugrok majd. Bár az okát nem tudom. Egyszerűen idegesít, ez a nő.
Boldog voltam, amikor hazaértem. Épségben vagyok, és nincs semmi gondom. Azaz van, de most még ez sem érdekel. Holnap este találkoznom kell Ericel, és még azt sem tudom, hogy mit akar. Lehet van valami új infója a fegyverről. Más ötletem nincs.
Semmi nem pótolhat egy pihe-puha ágyat, főleg ha az a sajátom. Csak bedőltem, és már aludtam is. Nem is éreztem, hogy ilyen fáradt vagyok. De ezek szerint…
Egy sötét helyen voltam. Nem volt se eleje, se vége. Csak álltam a nagy semmi közepén. Körbefordultam, és próbáltam tájékozódni. Még a vámpírlátás sem segített. Nagyszerű! Pislogtam párat, és fák árnyékait pillantottam meg. Mintha valaki felkapcsolta volna villanyt, hirtelen minden világosabb lett. Mindent láttam, és ez rosszabb a vakságnál. Az erdő közepén voltam egy kis tisztáson. Előttem egy hatalmas domb, nem is inkább… egy halom. Nem fák, vagy más tüzelő volt feltornyozva…vámpírok. Szörnyű látványt nyújtott. Minden egyes vámpír akit láttam, vagy szerettem, vérbe fagyva hevert előttem. Daniel, Nick, Lucas, Adam… mindenki. Sikítani akartam, de nem sikerült. Éles kacaj hasított a levegőbe. Megpördültem a tengelyem körül. Tyler állt előttem véres mellkassal, és szakadt ruhában. Az arca ördögi volt, és nagyon távoli. Ő nem az én Tylerem. Ő nem lehet az. Könnyek gördültek ki a szememből. Az a legszörnyűbb, hogy nem a vámpírok, vagy a családom miatt sírtam…hanem, Tyler miatt. Amiatt az „ember” miatt, akit elvesztettem… Mintha a szívemet darabokra törték volna. Rosszabb mint amikor láttam Viviennel csókolózni. Az arcán semmi érzelem nem volt csak düh. Sikerült megtalálnom a hangom…
- Miért? – kérdeztem rekedten, mire hangosan felmordult. Közeledni kezdett, és életemben először…féltem tőle. Hátrálni kezdtem, de ő nem állt meg. A hallottak miatt nem tudtam tovább hátrálni. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a testéből áradó…hideget. Még ez sem a régi.
- Miattad… - válaszolta ismeretlen, kemény hangon.
Felriadtam. Szaggatottan vettem a levegőt, és azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Csak álom volt!
Kikászálódtam az ágyból, és a fürdőbe mentem. Hideg vízzel lemostam az arcom, de végül a zuhanynál maradtam. Jól esett a forró víz, míg remegni nem kezdtem. A lábaim összecsuklottak, és a fal mellett végeztem kuporogva. Nem sírhatok! Nem lehet, hogy ennyire fáj! Nem jelent nekem semmit, nem, nem, és nem! A családom fontosabb nekem mint ő.
Azok a szemek… Megráztam a fejem! Csak álom volt! Felálltam, és kiléptem a zuhany alól. Magamra tekertem egy törülközőt, majd ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára. Még két óra, és lemegy a nap.
Vadász ruhát vettem fel. Nekem ma muszáj ölnöm! Jézusom, már ide jutottam? Felcsatoltam a fegyvereimet, majd a konyhába indultam vérért. Elmentem a sok hűséges mellett, és nem foglalkoztam a kérdéseikkel. Ki tudom szolgálni magamat is.
Közel három liter vért ittam meg, és még így is ki voltam készülve. Mint egy élőhalott úgy járkáltam a házban. Emma nem volt itt, szóval magamban próbáltam megemészteni a dolgokat. Csak egy álom volt, mégis mintha a valóságot tükrözné! Persze ez hülyeség, mert ha igaz lenne csak hamut láttam volna, ami megmaradt a vámpírokból. Nem szabad erre gondolnom! A pihenőben járkáltam fel s alá. Ma nekem még egy randim is van Ericel. Egy álom nem fog ki rajtam.
- Helena?! – Danielre néztem. Vajon mióta áll ott? – Velünk jössz? – hirtelen nem tudtam miről beszél. Végül mégis bólintottam.
- Igen. – szedtem össze magam, és vadászni indultam, mint régen.


Csodálatos érzés volt. Az adrenalin, ahogy elöntött, és csak a farkasra figyeltem, aki menekül előlem. A pisztolyt a kezemben tartva, becsaltam őt egy zsákutcába. Megálltam előtte pár méterre. Fiatal farkas volt, túl fiatal. Megpördült a tengelye a körül, és utolsó reményével felém rohant. Könnyedén hárítottam a támadást, és gyomron rúgtam. A falnak vágódott, és majdnem fel is állt, de belelőttem a vállába egy golyót. Jajveszékelve nyúlt a karjához én pedig a szívéhez emeltem a fegyvert.
- Ne, kérlek! – még nem hallottam farkast könyörögni, és most…meglepett. Összevontam a szemöldököm, és nem lőttem. Nehogy már ennyire elgyengültem! Csak meg tudok még ölni egy farkast. Ahogy meglátta, hogy tétovázok, beszélni kezdett.
- Te vagy Helena, igaz? Te vagy az a vámpír, aki Tylerrel van együtt ugye? – sóhajtottam
- Már nem. – megvillant a szemében valami, de nem tudom micsoda. Túl hamar eltűnt.
- Könyörgök, ne ölj meg! Én… - hirtelen dördülést hallottam, és a farkas holtan dőlt el. Nem én lőttem. Magam mellé néztem. Nicholas állt a sikátor elejében, és a fegyverét éppen leengedte. Mellém rohant, és megnézte halott-e a farkas.
- Miért nem lőttél? – kérdezte, amikor felegyenesedett. Megköszörültem a torkom.
- Megkérdeztem, hogy tud-e valamit a fegyverről, és épp beszélni kezdett, de neked hála már nem tudom meg mit tudott. – hazudtam, és úgy tettem mintha dühös lennék.
- Bocs, de azt hittem életben hagyod. – vonta meg a vállát.
- Vadász vagyok, nem hülye. – közöltem, pedig nem így éreztem
- Oké, majd kiengesztellek. – vigyorgott – Mi szétnézünk máshol is. Te jössz? – megráztam a fejem
- Nem, körbekérdezek a fegyverről. Mond meg Danielnek, hogy majd a főhadiszálláson találkozunk!
- Meglesz! Sok sikert! – mondta búcsúzóul, majd elrohant
- Kösz. – dünnyögtem magamnak, és a halott farkasra néztem. Nem akartam megölni. De miért nem? Elfogult lettem, mert jártam az egyikükkel? Elsősorban vadász vagyok, és ha nem tudok ölni, akkor mást sem. Általában ha megölünk egy farkast, és az nyilvános helyen van, elvisszük őket, de ez egy elég elhagyatott környék. Vetettem a fiúra egy utolsó pillantást, majd megfordultam. Itt az ideje Ericel találkozni, és nem gondolkozni…

Mikor a kávézóba értem még nem volt ott. Leültem a pult mellé, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Annyira fáradtnak érzem magam, de nem akarok aludni. Inkább… belül fáradtam el. Azt hittem mindig imádni fogom a munkámat, de most…mintha kiégtem volna.
- Kér valamit? – az a pincérnő volt aki legutóbbis, mikor itt jártam, mégis magamra erőltettem egy mosolyt.
- Nem, köszönöm.
- Ha meggondolná magát, csak szóljon! - ahhoz képest, hogy a múltkor játszotta a fejét, most kedves volt. Bólintottam ő pedig ment az egyik asztalhoz. Sóhajtva emeltem fel a fejem, és néztem ki az ablakon. Az egész kávézó tele van plakátolva. Két nap múlva egy álarcos bál lesz, amit minden évben megrendeznek, és Lucas mindig megjelenik rajta. Én speciel egyszer voltam, és most sem nagyon izgat. Állítólag Eric is ott szokott lenni, meg pár vérfarkas, de a vámpírok közül szinte senki, maximum csak arisztokraták, és Lucas megy el, köszönhetően a farkas főnöknek. Tőle „mindenki” fél, de Lucas a megjelenésével akarja bizonyítani, hogy ez nem igaz. Én erre csak azt mondom, hogy felvágós. Tudnám mire jó ez! A hely persze mindig tele van emberekkel, mert ők rendezik.
Két farkas lépett be a kávézóba, és egyáltalán nem voltak ismerősek. Természetesen előttem álltak meg.
- Segíthetek uraim? – mosolyogtam gúnyosan, de ők komolyak maradtak.
- Elviszünk Erchez, szóval velünk kell jönnöd! – felvontam a szemöldököm
- Miért nem jön ide?
- A faj ügyeit intézi, és arra kért, hogy vigyünk el hozzá! – mondta el ismét. Azért ennyire még nem nehéz a felfogásom!
- Hol van az, az oda?
- Majd meglátod. – ez nagyon nem tetszik. A farkas a percingjeivel, és a kopasz fejével. Mellette Hulk Hogan hasonmásával… kifejezetten nem jön be.
- Miért bízzak bennetek? – egymásra néztek, majd vissza rám
- Mert ha valami bajod esik, Eric minket büntet, és nem téged. Azt pedig mi sem szeretnénk.
- Ezt merem remélni. – mérlegeltem a dolgokat. Mi bajom lehet? Végül is csak egyszer élünk. Leszálltam a székről. – Felőlem indulhatunk!

Egész úton nem szóltak hozzám. Mintha ott se lennék. Természetesen egymással is csak „farkasul” beszéltek. Az ablakon bámultam kifelé. És próbáltam kivenni, hogy hol vagyunk. Nem sok sikerrel. A belvárosban bolyongtunk, és amikor megálltunk egy magas épület előtt, meglepődtem. Most már tudom hol vagyunk.
- Még, hogy a faj ügyeit intézi! Ugye ez csak vicc?! – nem úgy néztek ki, mintha viccelnének. Ezt nem hiszem el!
- Felkísérlek hozzá! – intett a másiknak, mire az a kocsinál maradt. Nem engedték, hogy az enyémmel jöjjek, szóval az maradt a kávézónál.
- Nincs jegyem. Hogy jutok be? – a kopasz elmosolyodott
- Ne félj, be fogsz jutni! – nem kérdezősködtem, bementem a díszített ajtón. Igaza volt a farkasnak simán beengedtek a külön páholyba ahol Eric frakkban ülve várt rám.
- Köszönöm Rob, most már elmehetsz! - a vérfarkas enyhén meghajolt, majd becsukta az ajtót maga után. Én a helyemen maradtam. – Kérlek, ülj le Helena! – mondta, de le nem vette a szemét az operáról. Mindig is irritált ez a műfaj. A színházat szeretem, de az opera… bármit csak ezt ne!
- Nekem azt mondták, hogy a faj ügyeit intézed. Itt? – vontam föl szemöldököm, mire felnevetett.
- Később lesz itt egy vendégem. Ő is odavan ezért a darabért, de csak később tud hozzám csatlakozni. – ránéztem a színpadra, de meg nem mondom, hogy mit néztem. Egy nő állt középen „énekelve” ezt soha nem fogom megszeretni. A nézőtér persze televolt, és mindenki szörnyen élvezte. Jaj, nekem! Nem lehetett volna egy normális darabra beülni? Megköszörültem a torkom, és leültem Eric mellé.
- Miért akartál beszélni velem? – elmosolyodott, de nem nézett rám
- Tudod, hogy bármit megtennék a fajomért, ahogy Lucas is. – nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Igen, tudom. – Eric mély levegőt vett
- Nem mondom, hogy a módszereink a faj fennmaradásáért a legjobbak, de… ha csak így lehet, hát…nem tehetek mást. Évszázadokkal ezelőtt is ez történt, és most is. Nem lehet csak úgy farkast csinálni harapással, vagy karmolással mint nálatok. Ti születhettek, vagy…csúnya szóval élve, készülhettek. De mi… csak született vérfarkasok vannak, és csakis férfiak. Mikor vámpírokkal akartunk hálni kitört a háború, és csak a kiválasztottak maradtak… Ha lenne más választásom hidd el azt tenném, de nincs. Így is kevesen vagyunk, mert egyre kevesebb kiválasztott van. Ezért nem ítélhetsz el! Nem ítélhetsz el, azért, mert fenntartom a fajomat! – most komolyan erről beszélgetünk? Elegem van már ebből a témából, ez már sok nekem!
- Nem ítéllek el Eric! Ezt szerintem te is nagyon jól tudod, de…egyet sem értek vele. Megértem, hogy a fajodnak fent kell maradnia, de azt ne várd, hogy örüljek a módszereidnek. – halványan elmosolyodott
- Ezt nem is várnám el tőled! De… tudnod kell valamit… nem mindenki hajlandó a kiválasztottakkal lenni. – megráztam a fejem
- Eric, ezt ne!
- Csak hallgass meg, ha már őt nem! – színpadra néztem, de nem szólaltam meg. Inkább nézem ezt a kornyikálást… - Tyler, több mint háromszáz éves. A vére kitűnő, és erős gyermeke lehetne, de ő…nem él ezzel a lehetőséggel. Még egyszer sem élt vele. Ugyanúgy van ezzel mint ahogy te is. Nem ítéli el, de egyet sem ért vele. Soha nem feküdt le egy kiválasztottal sem. Ezt biztosíthatom. – nem néztem rá, csak néztem a színpadot, de semmit nem láttam belőle.
- Ő kért meg, hogy beszélj velem? – kérdeztem halkan
- Nem. Elmondta, hogy mi történt, de… én akartam, hogy halld ezt tőlem. Tudnod kell az igazat, és megértem, hogy nem hiszel neki, de… arra kérlek, hogy legalább nekem higgy! Nem hazudok neked. – lassan felé fordítottam a fejem
- Mondjuk, hogy elhiszem neked amit mondasz, de ez már mind nem számít. Ennek a kapcsolatnak már nincs jövője. Soha nem is volt, és ezt Tyler is pontosan tudja. – Eric engem nézett, de nem voltam többre kíváncsi. – Köszönöm, a beszélgetést. Nekem most mennem kell! – már az ajtónál álltam, mikor megszólalt
- Helena! Tyler, nincs Viviennel. A régi szerelem már kihűlt. Szeret téged, és ezt ne feleltsd el! – a vállam fölött ránéztem
- Ha szeretne elmondta volna az igazat. Ja, és még valami egy halott vérfarkas fekszik a kávézódtól háromutcányira. – Eric hátrafordult felém
- Te ölted meg? – felemeltem a fejem
- Elgyengültem Eric, már nem az vagyok aki régen. Ezért is nem jövök össze megint Tylerrel. Akkor már semmi nem maradna belőlem. További jó szórakozást! – mondtam búcsúzóul, és már ott sem voltam.

Dark Night 35. fejezet

Sziasztok!

Még csak most néztem rá a számlálóra, és el sem hiszem, hogy túlléptük a 10 000-res látogatottságot. Én ennek szörnyen örülök, és megköszönöm mindenkinek aki olvassa a blogomat!!! :D Na nem tartalak fel titeket, itt az új fejezet. Jó olvasást hozzá!:)

puszi
Niky

35. fejezet

Hát volt már ennél jobb napom az biztos, de… lehetett volna rosszabb is nem? Vagy ennél már nincs is rosszabb? Ez a sors adatott nekem, és kész? Látni, ahogy a volt pasid egy másik csajjal csókolózik, utána még ő van megsértődve, és tudni, hogy már mindennek vége nem a legjobb érzés. De én mégis…úgy érzem ez… nem is volt olyan rossz. Nem estünk egymás nyakának Tylerrel, és ez már egy jó pont. Főleg nálam. Az igazság az, hogy szörnyen idegesít ez a dolog, de próbálok túl lenni rajta, és jól haladok.
Maradtam az első tervemnél, hogy elkötök egy kocsit. Ha lett volna eszem már akkor ezt csinálom, amikor ránk lőttek, de abban a pillanatban jobb volt a gyaloglás. Igen…addig amíg Tyler meg nem talált, és nem kezdett el „beszélgetni” minden jó volt. Az viszont még mindig nem hagy nyugodni, hogy honnan tud Tyler rólam, és Nickről. Nem mintha lenne köztünk valami, de azért valahonnan összeszedte azt a sok hülyeséget.
Amikor megláttam az ezüst Porchét már tudtam mivel megyek haza. Könnyedén feltörtem a zárat, egy kis munka a drótokkal, és már repesztettem is. Meg kell hagyni nem rossz kocsi. A Mercimnél nem jobb, de azért tud valamit. Miközben az autók között cikáztam körbenéztem a kesztyűtartóban, hogy kié a verda. Semmi érdekes, egy pasasé, de nem hiszem, hogy belehal ha most nálam marad. Akinek van pénze erre, van egy másikra is. Visszadobtam a papírokat, majd a hátsó ülésekre néztem. Egy fekete szövet kabát volt csak ott, egyébként minden tiszta. Magamra vettem, de csak a sebem miatt. Nem kéne nagyon mutogatni, amíg nem ittam vért. Körülbelül hatszor nagyobb rám, de volt már nagyobb bajom is.

Mikor elértem a főhadiszállást, nem teketóriáztam sokat. Kipattantam a kocsiból, és nem néztem a lábam elé. Persze, hogy neki ütköztem Nicknek.
- A francba! Nem mennél arrébb? – dörrentem rá, mire az orrom alá dugott egy nagy pohár vért. Kikaptam a kezéből, és mentem tovább.
- Helena, nem beszélhetnénk? - nem álltam meg – Helena! – felőlem aztán kiabálhat, dolgom van.
Felrohantam a szobámba, és ledobtam a kabátot az egyik fotelba. A ruháimat behajítottam a szennyesbe, majd megittam a vért. Éreztem, hogy erősebb leszek, és sokkal jobban lettem. Belenéztem a tükörbe, és hála az égnek… a sebnek már nyoma sem volt. Imádom ha dolgok ilyen gyorsak, és úgy történnek, ahogy én akarom.
Felvettem egy sötét farmert, hozzá pedig egy félvállas sötétkék fölsőt, a cipőn viszont nem változtattam. Ahogy tudtam rendbe szedtem magam, és már ott sem voltam.
Míg elértem Jimhez vagy háromszázan álltak meg, és mutogattak rám. Hogy én ezt, hogy utálom! Nem vettem őket tudomásul, de kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy mit bámulnak. Úgy se válaszolnának, csak behúznák fülüket, farkukat.
Mikor beléptem a számítógépekkel teli terembe nem csodálkoztam, hogy ott van Daniel. Vártam hátha jön a fejmosás, de nem. A bátyám Jim mellett támaszkodott, az asztalnak, és magyarázott valamit, de amikor meglátott, nem dühös volt. Sőt, rám mosolygott. Viszonoztam, de nem nagyon értettem miért is ilyen. Megkerülte az asztalt, és megfogta a kezemet. Mi a fene?
- Jól vagy? – összevontam a szemöldököm. Semmi letolás, hogy miért nem jöttem egész este vissza?
- Persze. –mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. A válla felett Jimre nézett.
- Még beszélünk. – címezte neki, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából. Megrökönyödve néztem utána. Ez furcsa…
- Ez meg mi volt? – fordultam Jim felé, mire felnézett rám a képernyőről
- Micsoda mi volt?
- Hát…ez? Mi van Danielel? Lemaradtam valamiről? – sétáltam mellé, ő pedig elmosolyodott
- Nem tudom. Lehet már beletörődött, hogy ilyen húga van. – belebokszoltam a vállába, mire megadóan felemelte a kezeit.- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Min dolgozol? – kérdeztem, mire felkuncogott
- Miért jöttél Helena?
- Nem látogathatlak meg? – vontam föl a szemöldököm, mire befejezte a gép püfölését, és rám nézett
- De. Csakhogy te soha nem jössz hiába. – elvigyorodtam
- Oké. Tegyük fel, hogy van egy barátom, akit felhívtak két napja. Viszont… nem tudja, hogy ki volt, és nagyon szeretné kideríteni. Tudnál rajta segíteni?
- Persze. De…ez mind csak feltevés igaz? – ravaszul elmosolyodtam
- Még szép. – mosolyogva megrázta a fejét
- Ebben az…elméletben mikor volt a hívás? – megnyugodtam, hogy benne van a játékban
- Olyan… délután kettő körül.
- Vezetékes telefonon? – bólintottam
- Igen. – visszafordult a monitorhoz, és valamit pötyögni kezdett rajta. Az asztalra támaszkodtam, és néztem a képernyőt – És a barátom szeretné ha ez nem kerülne mások fülébe. – Jim felnevetett
- Mindjárt gondoltam. Ne izgulj! Hisz ez csak elmélet, semmi több! – hálásan néztem rá
- Köszönöm. –adtam egy puszit az arcára
- Már megérte. – nézett rám cinkosan – De tudod jól, hogy nincs mit. – már csak pár pillanat kellett, és egy csomó bejövő hívás jelent meg a képernyőn. Jim, rákattintott az egyikre ami háromnegyed kettőkor jött. Kiadott minden adatot. Hány percig tartott, milyen hálózatról hívott, és ami a legfontosabb, egy telefonszámot is kaptam. Gyorsan bepötyögtem a számot a mobilomba, majd felegyenesedtem.
- Még egyszer köszönöm Jim. - mentem az ajtó felé, de a hangja megállított
- Tudod, hogy nem szólok bele a dolgaidba, de…azért vigyázz magadra! – bólintottam, majd a szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót. Ehhez nem kell nézőközönség.
Kikapcsoltam a számomat, hogy ne lehessen tudni ki az, majd tárcsáztam. Hála az égnek kicsöngött! Fel-alá kezdtem járkálni a szobámban. Megálltam az ablaknál, és néztem a sötét éjszakát. Az este csöndes, nincs nagy forgalom a háznál. Csak pár arisztokrata jön, vagy megy. Láttam, ahogy a vadászok indulnak a következő bevetésre. Mikor az összes harcos autója elhajtott, elfogott az irigység. Annyira jó lenne ha én is velük mehetnék, de… más dolgom van. Nem ölhetek, akkor amikor akarok. Pedig most nagyon örülnék neki. Kattanást hallottam a telefonban, és egy hang beleszólt.
- Haló?! – az ismerős hang miatt elfogott a düh
- Vivien… - hirtelen csönd lett a telefonban. Ezek szerint ő is felismert.
- Honnan…honnan tudod a telefonszámomat? – kérdezte akadozva. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Legutóbb mintha felhívtál volna. Olyan jót beszélgettünk…gondoltam visszahívlak.
- Nem értem miről beszélsz. – megforgattam a szememet.
- Ne játszd a hülyét, kérlek! Pontosan tudom, hogy te voltál. A házba beérkező összes hívás megvan, ha érdekel, és valahogy…te is köztük vagy. Hát nem furcsa? - csönd lett megint, majd pár perc múlva megszólalt.
- Mit akarsz? – jött a kemény kérdés
- Találkozni. Csak te, meg én. Úgy gondolom beszélnünk kéne, de sürgősen. – mérlegelte a dolgokat
- Rendben. Hol, és mikor? – most én gondolkoztam el.
- A Kék bárban. Egy óra múlva, és ne késs! – azzal kinyomtam a telefont. Úgy is eljön. Ha nem, akkor viszont én megyek hozzá. Ki tudom deríteni, hogy hol lakik, ha nagyon akarom. Rohadtul utálom ha beleszólnak az életembe, és nem fogom engedni, hogy egy kis csitri azt higgye engem ilyen könnyen át tud vágni. Rossz vámpírral kezdet.

Most nem hagytam otthon a fegyveremet. Nem követem el még egyszer ezt a hibát. Szó sincs arról, hogy félek Vivientől, de mástól annál inkább. Az elmúlt éjszaka után már semmin nem lepődök meg. Ha kiderül a csajról, hogy igazából pasi, és egy hidegvérű gyilkos, a szemem se rebben. Gyakorlat teszi a mestert.
Hamarabb értem a bárba, de nem aggódtam. Leültem egy kétszemélyes asztalhoz a sarokban. Olyan helyet választottam, ahol nyugodtan lehet beszélni. Hülyeség lenne arról győzködni magam, hogy ennek semmi köze Tylerhez. Nincs is hozzá köze, de mégis itt vagyok…
Közel tíz perc múlva Vivien is befutott. Körbekémlelt a bárban, majd amikor megtalált engem kihúzta magát, és felém sétált. Ezzel engem nem tud meghatni.
- Hello! – köszöntöttem mosolyogva, ő pedig a táskáját szorongatva állt előttem – Kérlek ülj le! – vetett egy fintort, de végül leült. Nála nem szokás köszönni? Nem én fogom megtanítani az illemre az ziher. Intettem a pincérnek, mire odasétált hozzánk. – Én nem kérek semmit köszönöm, a… HÖLGY, pedig… - Vivien mosolyogva a pincérre nézett
- Egy diétás kólát kérek. – megforgattam a szemem. A férfi elment az italáért, mire én a hölgyecskére néztem. - Miért akartál találkozni velem? – kérdezte érzelemmentes hangon
- Honnan tudod a kastély számát? – ravaszul elmosolyodott
- Az maradjon az én titkom, de…annyit mondhatok, hogy megvannak a módszereim. – a kóláját meghozták. Ahogy elnéztem Vivient, rögtön tudtam a módszereit. Hát ha neki ez jó, akkor nekem is. Az viszont nem tetszik, hogy ennyire könnyen megtudja szerezni bárki minden adatunkat. Ennyire közel lennénk a lebukáshoz?
- Köszönjük. – biccentettem a pincérnek, mire az tovább ment egy másik asztalhoz – Adamtől tudod? – kigúvadtak a szemei, amin csak mosolyogni tudtam – Nekem is megvannak a módszereim, ha érdekel.
- Ez az egész csak Tylerről szól. Meg akarod tartani magadnak, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok könnyű ellenfél! – hidegen felnevettem
- Engem csak egy dolog érdekel. Miért hívtál fel, és mondtad el nekem, hogy hogyan maradtak fent a farkasok? – megvonta a vállát, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? – kezdem unni.
- Mi lenne ha nem kérdéssel felelnél a kérdésre? – sóhajtottam. Így úgyse haladunk. – Már akkor tudtam, amikor ott voltál Tylernél. Csak a telefonszámodra volt szükségem, és kész. Azt pedig simán megtudtam a központi számítógépről. – vontam meg a vállam – Nem voltál elég okos, és a saját mobilodról telefonáltál. Kezdő vagy még. De el kell ismernem a terved bejött. Én, és Tyler már csak történelem vagyunk. – gyűlölettel nézett rám, de végül elmosolyodott. Ez nem tetszik!
- Ezek szerint mégis tudod, hogy mit akartam ezzel elérni.
- Még egy vak is látná, hogy oda vagy érte, és már alig várod, hogy újra veled legyen. Vagy ez már meg is történt? – Vivien, felnevetett
- Mint láthattad igen. Már meg is történt. A régi szerelmet nem lehet könnyen elfelejteni. – ebben igaza van
- Hány gyereketek van? – kérdeztem halkan, amin ő csak kuncogott
- Ezt nem fogom az orrodra kötni. Elég ha annyit tudsz, hogy… van egy pár. Mindegyik gyönyörű. – nyeltem egy nagyot. Nem szabad hinnem neki, de mégis azt teszem. Megráztam a fejem. Már nem számít. – Ne szomorkodj! Ti úgy sem voltatok össze illőek. Minket viszont az Isten is egymásnak teremtett. Te majd találsz egy jóképű vámpírt, és kész. Az élet megy tovább. – vigyorgott teli szájból, és majdnem képen töröltem. Erőt vettem magamon, és viszonoztam a mosolyt.
- Már van is valakim, szóval ne aggódj miattam. Nem fogok bezavarni a képbe. – ekkor kinyílt az ajtó, és Vincent lépett be rajta, két másik farkassal az oldalán. Körbenéztek a bárban, és amikor megláttak engem felém indultak. – Francba! – káromkodtam halkan, mire Vivien hátra nézett.
- Jó estét hölgyeim! Önök, így, együtt? Tyler, mit szól ehhez?
- Mit akarsz Vincent? – elmosolyodott
- Hello, Vivien! Hogy vagy? – csókolt kezet neki, mire a lány, csillogó szemmel rá mosolygott.
- Soha jobban. Na, és te?
- Köszönöm megvagyok. – azzal rám nézett. Vajon hányszor volt Vincent már a nővel?
- Eric üzeni, hogy beszélni szeretne veled, holnap este.
- Hol?
- Menj el a kávézójába, tizenegy körül, és majd ott megtudod. – összevontam a szemöldököm, de végül bólintottam. – Csatlakozhatunk?
- Hozzá biztos. Én már megyek is. Nekem, ennyi elég volt ebből a társaságból. – álltam fel az asztaltól. – Gratulálok nektek! – néztem a nőre, majd Vincenthez fordultam.
- Még találkozunk.
- Abban biztos lehetsz. – mondta száraz mosollyal, majd elmentem mellette. – Üdvözlöm a bátyád!
- Átadom! – kiáltottam vissza, majd az autómhoz indultam. Semmi kedvem egy csapat idiótával lenni. Amit akartam már megtudtam, még többet is mint kellett volna. Ennyit a szép estémről.